A kastély vaskos kapuja nyikorogva engedett a mögötte álló lány szándékának, és kegyesen megengedte, hogy a semleges tekintetű tinédzser kilépjen rajta. A lágy, ám felettébb hűvös szellő finoman cirógatta a bőrét, haját pedig unos-untalan az arcába fújta. Nem győzte kisöpörni a szeméből a tincseket, melyek akadályozták a látását és az orrát is csiklandozták. Gyanakodva nézett körbe, hogy miféle átkozott kreatúra próbálja megkeseríteni a napját, de nem utalt arra semmi, hogy a környéken ártó lény lenne. Csupán Fuujin, a szélisten volt kissé haragos az emberekre. Elegáns kabátkáját kissé összehúzta magán, hiszen a csípős levegő bele-belekapott a nyitott blúzába, melyet, mint általában, most is csak félig gombolt be, mielőtt megunta volna a hosszadalmas és szükségtelen cselekedetet. Meg-megborzongott ahogy a hideg libabőrössé tette, de tűrte, mert tűrnie kellett. Ez is egyfajta kiképzés, ellen kellett állnia az időjárás viszontagságainak.
Még egyszer utoljára felpillantott a szürke, felhők által betakart égre, majd tekintetét az előtte fekvő útra szegezte, és némán, lehajtott fejjel indult el az iskola felé. Ez volt az első napja, így izgatott volt... legalábbis valami hasonlót érzett. Tudta, hogy nagyjából mi vár rá, mégis volt valami megmagyarázhatatlan érzése, ami nyugtalanította, idegessé tette. Lépés lépést követett és egyre több szürke ruhás fiatalt vélt felfedezni maga körül, ahogy közeledett célja felé. Furcsállta az egyenöltözéket viselő embereket, ám igyekezett nem törődni velük. Azonban ez az ignoráns viselkedés ott vált lehetetlenné, amikor felfigyelt rá, hogy az iskola kapuján sorolnak be mindannyian. Egy pillanatra megtorpant a jelenség láttán, hiszen rajta a szokásos ruhája volt, és emlékeiben felszínre úszott valami olyasmi, hogy mintha tegnap kapott volna egy hasonló uniformist. Léptei elbizonytalanodtak, ahogy besorolt a diákok sorába, de végül belépett az intézmény területére. Gyanakodva mérte fel a környezetet, és mindezt teljes joggal tette, hiszen alig telt bele fél perc, és máris támadást érzékelt. Tekintetében gyilkos ösztön villant, és villámgyors mozdulattal elkapta a felé közelítő kezet, megcsavarta és térdre kényszerítette a gazdáját, egy jajveszékelő fiút. Kellett hozzá legalább két perc, hogy az őt hirtelen körbevevő karszalagos diákok megértessék a lánnyal, hogy arra kíváncsiak, ki ő és mit akar az iskolában, hiszen csak úgy nem lehet bemenni. A félreértés azonban lassacskán tisztázódott, és egyben Yui azon sejtése is beigazolódott, hogy azt a ruhát neki ma viselnie kellett volna. Végül a seitokai egyik tagja kisegítette az egyenruha-problémájából és hamarosan ő is azt az öltözéket viselte, amit a többiek, noha persze semmi logikát nem látott ebben az egész hajcihőben.
- Aoyama Tsubakimine Yui to moushimasu. Legyetek óvatosak a közelemben.
Hangzott a bemutatkozása immár az osztály előtt, mikor bemutatkozhatott. Kissé feszült volt, hiszen ennyi embert még talán soha nem látott egy helyen, zavarták az őt méregető pillantások, és a tanító felől is furcsa aurát érzékelt, amit nem tudott hová tenni. Ahhoz volt szokva, hogy a sensei egyedül vele foglalkozik, így valóságos túlélő túrává vált számára a napja, főleg mivel a szünetekben hirtelen azon találta magát, hogy legalább tízen veszik körbe s kérdezgetik. Nem tudta, mire és hogy válaszoljon, nagyon gyorsan összezavarodott. Inkább kiment a folyosóra, de még így is borzongott a rémisztő élményektől.
Hatalmas megkönnyebbülést jelentett számára hát a testnevelésóra, bár számára kifejezetten alacsonynak bizonyult a követelmény, amit az osztályfőnöknek titulált tanító rájuk hárított. Csupán ketten voltak képesek felvenni vele a tempót futásban, magasugrásban pedig valódi gazellaként szökkent át a rúd felett. Hiába látta most először ezt a mozdulatot, rugói segítségével gond nélkül teljesítette az akadályt mozdulatainak nyilvánvaló rendezetlensége ellenére is. Az óra rövidsége ellenére boldog volt, hogy valamiben végre otthonosan mozgott, és ami azt illeti, kifejezetten élvezte, hogy nem egyedül kellett "edzenie." Csakhogy a ruhából, amit az órára kapott, vissza kellett öltöznie az egyenruhába, és a meleg öltözékből már kifejezetten elege volt mára. Így amikor kilépett az öltözőből, félig nyitott blúzzal és az uniformishoz tartozó kabát nélkül találta szembe magát a tanítóval, aki a Keisuke névre hallgatott és mozdulataiból ítélve rá várt. Szenvtelen tekintettel pillantott fel a férfire, és magában öt másodpercet adott neki, hogy megszólaljon. Ha addig nem közli a szándékát, úgy veszi, mintha nem is találkoztak volna össze, és megy a dolgára: táplálkozni.

Egyre jobban élvezem a tanári melót, de komolyan! Már a kezdetektől fogva tudtam jól, hogy remek döntés lesz tőlem, hogy elvállalom ezt a küldetést, csupán az otthoniak hiányoznak nagyon. Azonban a kötelesség mégis csak kötelesség marad, ráadásként még egy levelet is sikerült elküldetnem odahaza.
A téli szünetig még egy hónap van hátra, de már most mindenki be van zsongva miatta. Többek között én is, de ezt igyekszem jól titkolni, mert hát senkinek semmi köze hozzá. Ami azonban a leginkább aggaszt, hogy még csupán a nyomait találtam meg annak, hogy ebből a helyből talán valóban hollow csemege lesz. Több diák reiatsuja sokkal magasabb, mint amilyennek kéne lennie, amit igazán nem értek, sőt, megesküszöm, hogy a múltkor Kana-nyan köszönt nekem az utcán, amikor épp a shinigami testemben róttam a szokásos köröket meg futkostam lidércek után. Meg aztán mintha kigúnyolt volna a cuccom miatt, de sikerült bemagyaráznom neki azzal, hogy kendo edzésről jövök, ahol ez az egyenruha.
Ma azonban a shinigamik kötelességei helyett osztályfőnöki dolgaimat kell intéznem, mert hát új diákot kaptunk az osztályba. Kicsit csendesnek bizonyult ugyan, mindez bizonyára azért lehet, mert még új itt, és mert még nehezen bontakozik ki. Természetesen a beilleszkedés dolgát ráhagyom a csajokra, hiszen nekik kell befogadniuk őt igazán, s örömmel látom, amikor a megbeszélő óra végén máris körbeveszik az új lányt, hogy megismerjék.
Nagyjából ezzel vége is volt a reggeli rutinnak, hiszen nekem ezután a tornaóra megtartásával kellett foglalkoznom. A nap újabb meglepetését pedig ennek kapcsán szintén Yui-chan okozta. Nem gondoltam volna a pöttöm kislányról – nekem az - , hogy ilyen magasat tud ugrani, s sikerült megdöntenie az iskolai magasugrás rekordot is! Úgy vettem észre, hogy élvezte az órát, így mindenképpen fel kell őt keresnem, hogy megpróbáljam elcsábítani valamelyik iskolai sportcsapatba. Első sorban a tornacsapatra gondoltam, hiszen akrobatikussága lenyűgöző, és akár jövője is lehetne benne. Meg persze ott a röpi meg a többi is, ahol szintén szükség van a kellő akrobatikus képességekre, valamint a fürgeségre is, tehát választék bőven van, már csak az a kérdés, hogy Yui-channak melyik tetszik majd.
Egy aktával a kezemben – elvileg ebben jegyzem fel, hogy ki melyik iskolai sportcsapatba tartozik, de igazából az iskolatitkárra sózom ezt is – várakozok a női öltöző előtt, mert azért még se menjek be hozzájuk, hiába az én osztályom. Kicsit meglepődök azon, hogy milyen gyorsan öltözött fel, bár elnézve a végeredményt – mintha kicsit kapkodott volna – talán annyira nem is csoda. Én csak akkor nézek ki így, ha reggel kávé nélkül maradok. Vagyis… nem, akkor sem. Kellemes vigyorral lépek oda hozzá, hogy érdeklődjek a dolgok felől.
- Nagyon jó voltál az órán, Yui-chan! Sportolsz valahol? – szólítom meg a lányt; szerencsére nincs gond a névmemóriámmal, alig két-három hét alatt hozzászoktam az arcokhoz és a nevekhez, ami állítólag a legtöbb tanárnak nem megy olyan könnyen, ami érthető is, hiszen elég sokan vagyunk.
- Ha esetleg lenne kedved, csatlakozhatnál az egyik sportklubhoz, Yui.chan! – térek rá egyből a lényegre. Ekkor elég sokan jönnek ki az öltözőből, akik befejezték az öltözést, valamiért úgy tűnik, a csajoknak szokásuk csapatokat alkotva bevárni egymást, amit nem igazán értek, meg azt sem, hogy miért csoportosan mennek vécére, de eh, nők. :/ Megvárom, míg a folyosó egy kicsit elcsendesedik, és jelzek nekik, hogy Yui-chan majd csak később csatlakozik hozzájuk, hiszen nekem épp dolgom van vele. Miután pedig már eltűnik a hangzavar, végre én magam is folytathatom a reklámot.
- Az iskolai csapatoknak mindig szükségük van újakra, ráadásul már elkezdődtek az iskolák közötti bajnokságok is, és ha csatlakoznál mondjuk az atlétika, esetleg a röplabda csapathoz, biztosan mi nyerünk. Tudsz röpizni, ugye? – folytatom a győzködést, hiszen szükségünk van a lány képességeire, ha nyerni akarunk, márpedig mi nyerni akarunk. Az egyik terem irányába kezdek el sétálni, és jelzek Yui-channak, hogy tartson velem. Még van hátra néhány perc a szünetből, ha meg elkésik a következő órájáról, akkor maximum igazolom neki, nem nagy ügy.
- Hogy érzed magad az osztályban? Rika-channal legyél óvatos, mert biztosan le akarja majd másolni a háziját a tiédről, másokkal is ezt csinálja. – kacsintok rá menet közben, és állok meg az egyik ital automatánál, hiszen jó lenne inni egy kávét. Nem azért, mert álmos vagyok, hanem azért, mert finom. Nem értem, a többi tanár miért szidja, szerintem akkor is jó.

Egy... kettő... három... Magában számolt, de a négyre már nem került sor, hiszen a tanító végül odalépett hozzá és megszólította. Érdeklődve emelte fel a fejét, hogy a másik arcára tudjon nézni, de végül a nyaka nyújtogatása helyett egyet hátralépett. A feje nagyot koppant, ahogy beleütközött a közvetlenül mögötte lévő falba, de ő egy pisszenés nélkül vette tudomásul, hogy megsajdult a kobakja. Csupán megsimogatta a fájó pontot, és ennyivel el is volt intézve. Voltak már neki nagyobb kínjai is ennél az apróságnál.
- Nem tudtam kihozni magamból a maximumot. Más időpontban edzek - közölte nyersen a dicséret hallatán az igazságot, mintha a fallal való konfliktusa meg se történt volna. A kellően alapos, koordinált bemelegítés és a megfelelő terhelés hiánya, valamint a szokatlan időpont mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy csúcsteljesítményét ne tudja elérni, bár volt egy olyan érzése, hogy nem csak ő volt visszafogott, de más lányok is.
- Sportklub? - kérdése mellé apró kis kérdőjelek jelentek meg a feje felett, mivel nem igazán tudta, hogy pontosan miről is van szó. Mikor olyan rémisztően körbevették a tanulótársai, egyikük-másikuk mintha kérdezősködött volna arról, hogy milyen klubba is szeretne belépni. Ám erre persze nem tudott választ adni, ahogy annyi másik rázúduló kérdésre sem. Talán ha most igent mond, legyen bármiről is szó, akkor legalább erre tudna válaszolni és nem kellene csalódást okoznia a többieknek azzal, hogy jobb híján, kétségbeesésében elmenekül. Az öltözőből kilépő osztálytársai által keltett hangzavar pontosan ugyanazt az érzést keltette benne, mint akkor, amikor körbevették, így fülét befogva, nyakát behúzva védekezett az ártalmasnak ítélt zajoktól. Csak akkor szüntette be ezt a tevékenységét, mikor a folyosó elcsendesedett, és ismét csak ketten maradtak: ő és a tanító.
- Nem tudok... - vallotta be hiányosságát a fejét ingatva, de érdeklődését felpiszkálta a bajnokság. Ha megmutatná, hogy jó valamiben, hogy jobb, mint a többiek, akkor könnyebb lenne a beilleszkedés is, hiszen a testnevelés óra alatt is kapott elismerő, hüledező pillantásokat, az egyik lánnyal még néhány szót is tudott váltani. Igen, talán ez lenne a legjobb metódus arra, hogy el tudjon vegyülni és hétköznapi legyen.
- ...de szeretnék csatlakozni. Ártó szellemekre vadászó sportklub van? - fejezte be némi hezitálás után a gondolatát, miközben ártatlanul oldalra döntötte a fejét. Neki ez ment a legjobban, így a kérdése magától értetődő volt, legalábbis számára, noha elő-előfordult hogyha youkaiokat emlegetett valahol idegenek között, akkor furcsa mosolyokat, nevetést kapott válaszul, vagy még furcsább, idegenkedő tekinteteket. Soha nem kérdezett vissza, pedig érdekelte, hogy mi volt olyan vicces abban, amit mondott.
A sensei aztán elindult a folyosón, így arra gondolt, hogy ezzel a beszélgetésnek vége szakadt, ám mire megfordult volna, hogy a dolgára menjen, felfigyelt az intésére. Néhány pillanatig lemeredve bámult a férfire, de végül egy bólintással jelezte, hogy megértette az invitálást, és lépteit a tanító felé irányította.
- Örülök, hogy sok újat tanulhatok, de a szünetek ijesztőek - válaszolt a kérdésre, a jó tanácsra pedig ismét csak biccentett, mutatva hogy tudomásul vette. - A sensei mindig ilyen semmire sem jó edzéseket tart? Így soha nem fog jó harcost faragni senkiből.
Vette a bátorságot, hogy érdeklődjön, viszont hangjából nem hallatszott semmi neheztelés. Halvány, semleges hangszíne sosem jelzett sok érzelmet, sokszor úgy tűnt, hogy érdektelen. Azonban pont ez a tulajdonsága ad olykor-olykor baljós, nyugtalanító érzetet mondanivalójának, máskor viszont emiatt tűnik kifejezetten aranyosnak a lány, függően attól, hogy éppen milyen szavak hagyják el a száját.
Az üdítőautomata láttán a kezében csüngő kabátkájában kezdett el kutatni, és kevés szenvedés után előbányászta tárcáját. Ez az ördögi szerkezet azon kevesek közé tartozott, amelyet hibátlanul tudott kezelni, de ez a darab most úgy tűnt, kifog rajta. Nem ehhez a típushoz szokott, így kissé kétségbeesetten kereste az érméknek való rést, de nem várt segítséget kapott a tanártól, aki megelőzte őt a vásárlásával. Erősen összpontosítva figyelte a sensei mozdulatait, majd mihelyst végzett, ő is megpróbálkozott a művelet végrehajtásával. Kezét a magasba nyújtva csúsztatta be az érméket, majd teljesen véletlenszerűen nyomott rá az egyik gombra. Egy piros üdítős doboz esett le, ő pedig gyanútlanul bontotta fel azt, és kóstolta meg a tartalmát. Mozdulatai különösen szofisztikáltak voltak egy ilyen jellegű italhoz képest, azonban mihelyst megízlelte az innivalót, minden kifinomultság eltűnt mind a gesztusaiból, mind a mimikájából. Szemei kikerekedtek, arca pedig először elsápadt, aztán a kék és a zöld különféle árnyalatait vette fel, s miután lenyelte, erősen köhögni kezdett.
- Édes - nyögte ki nagy nehezen, és egy pillanatnyi habozás nélkül igazította útba a tömény almás üdítőt, és küldte a dobozát a szemetes irányába. Szomja nem csillapodott, így újra hozzákezdett az italautomatás művelethez, de mielőtt az első érmét céljába juttathatta volna, gyomra hangosan megkordult. Karja ezzel egyetemben visszahanyatlott teste mellé, Yui pedig remegve elpirult. Nem azért, mert kínosnak érezte a helyzetet, hanem mert ha éhes volt, izmai rettentően elgyengültek.
- Éhes vagyok... - közölte a tanítóval és saját magával is, és hogy ezt a kínzó állapotot megszüntesse, fejét forgatva kezdett el keresni egy alkalmas helyet, ahol elfogyaszthatja ebédjét, mely a táskájában rejlett.

Késésben voltam, de nem zavart igazán. Úgy értem, lényegtelen volt, hogy beérek-e időben, úgysem szerettem iskolába járni. A nyelvet is nehezen értettem, a tananyagot is marhaságnak tartottam. Beismerem, nem vagyok az tanulás hőse, de évekig iskolába sem jártam. Csoda, hogy azt tudom, hogy kell leírni a nevem. Erre apám elhozott Japánba, és rögtön bedugott idegen nyelven karattyoló ismeretlen emberek közé. Anyám nem sokat beszélt velem japánul, azt is csak kisebb koromban, ahogy nőttem, úgy felejtettem el beszélni az állítólagos anyanyelvem. Az USA-ban nőttem fel, ott tanultam beszélni a környezetemnek megfelelően.
Felhúztam a tornacipőim, felkaptam a kabátom és „bedrótoztam” magam. Erre sosem sajnáltam az időt, rendszerint zene nélkül el sem indultam otthonról. az Oppával töltött este óta az mp4-em felmondta a szolgálatot, de szerencsére volt telefonom. Tudom, nem kellett volna elhajítanom, de akkor este… minden fenekestül felfordult. Már épp kiléptem volna az ajtón, mikor eszembe jutott a táskám. Nem tudtam, hová tettem, de nem siettem. Igyekeztem minél lassabban a nyomára bukkanni, hátha lekésem az első órám. Nem mintha megengedhettem volna magamnak a hiányzást, a családi forródrót tökéletesen működött ezen a téren. De persze ezt is onnan tudom, hogy cseppet sem érdekelt, szabad-e lógnom, vagy sem.
Végül a konyhában bukkantam rá a cuccomra. A pulton hagytam. Azon agyaltam, egyek-e valamit, de aztán nem kajáltam. Valószínűleg, ha Oppa tudta volna, hogy nem szándékozom enni, már rég a fejemet a nyomná a hűtőbe, hogy keressek magamnak valamit. De… az is lehet, hogy nem tenné. Lehet, nem is érdekelné, hogy mi van velem. Mióta velem aludt, ami nem is volt igazán alvás, még nehezebb őt kivernem a fejemből. Ugyanakkor az őrült rajongásom csillapodott. Nem tudtam eltekinteni a tény mellett, hogy a világ legjobb dobosistene, de elsősorban úgy gondoltam rá, mint a férfire. Egyáltalán nem akartam így gondolni rá.
Felvettem a táskám, és indulásra kész voltam. Elindítottam a zenét, bezártam a házat, és mentem iskolába. Utáltam oda járni. Ebben a tekintetben pont olyan voltam, mint a többi diák. Bár, a többiek legalább a tanárok miatt szerettek bejárni. Én nem tartoztam azok közé, akik nyálcsorgatva ücsörögtek a padban, és itták bishi professzorok érthetetlen szavait. Sőt, általában oda sem figyeltem, miről fecsegnek. A legtöbb szavukat nem értettem. Ezért sem szerettem apámat. Nem kérdezett, csak elhozott ide, egy teljesen más környezetbe.
Sosem értettem, mit akart tőlem igazán. Már az elejétől látnia kellett volna, hogy sosem lesz belőle Quincy, sem él tanuló. Ezek elérhetetlen célok számomra, és eszemben sincs teperni értük. Nem tudom, mit akarok csinálni, mi leszek, ha nagy leszek. De azt tudom, mit nem akarok. Nem akarok elveszni. Nem azt akarom, hogy figyeljenek rám, csak nem akarom, hogy egy legyek a sokból. Nem akarok egy tömeggyártott baba lenni, akivel azt játszatnak el, amit csak szeretnének. Ez a szerep sehogy sem passzol hozzám. A magam ura vagyok, amióta csak az eszemet tudom. Nem tudok, és nem akarok más szabályaihoz alkalmazkodni.
A busz megállt, és én lekászálódtam róla. Nagy volt a tömeg, utáltam így utazni. De ennek köszönhetően már többször sikerült elbliccelnem egy-két órát. A tömeg azért jó, mert nem lehet tőlük se felszállni, se leszállni. Én egyiket sem szerettem igazán, főleg, ha az iskoláról volt szó. Erre tessék, most mégis lelkiismeretes kisdiákként araszolok az iskolába. Egészen jól haladtam, nem sokat késtem eddig, pedig nem bántam volna, ha nem kell átöltöznöm.
Végül mégis beléptem az iskola kapuján. Annyi ötletem lett volna pedig, merre mehetnék. Leemeltem fejemről a nehéz füleseket, de csupán a nyakamra csúsztattam. A folyosók üresek voltak, és csendesek. Csak a fülhallgatómból bömbölő zene visszhangzott, és lépteim kopogtak. Az öltöző is üres volt, mintha nem is tartanánk órát. Reméltem, hogy csak elnéztem a napot, de hiába vártam csodára, az udvarról felhallatszódó sípszó gyorsan véget vetett álmodozásomnak. Pedig örültem volna, ha tévedek, és nincs ma tanítás. Csak haza akartam menni.
Leraktam táskám a padra, majd óvatosan letettem mellé a fülhallgatót és a telefont is. Mióta meggyilkoltam az mp4-emet, nem vagánykodtam olyan nagy lendülettel. Szándékomban állt minél előbb biztonságba helyezni kincstári értékű holmimat, épp ezért cipzáraztam ki a táskám. A meglepetésre, ami fogadott, cseppet sem voltam felkészülve. Bár tényleg kicsit nehezebb volt a táskám, mint szokott, nem hittem volna, hogy Tou dumagép szőrpamacsát cipelem magammal. Annyira meglepődtem, hogy még az arcomra is kiült csodálkozásom, hatalmas, kerek szemekkel bámultam a csimotára.
- Hibiki, te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem visszafojtott hangon, a táska fölé hajolva. Bár nem volt senki az öltözőben rajtam, és a fekete dilibogyón kívül, nem akartam, hogy lássanak egy szőrgombóccal társalogni. Bármit gondolhatnak rólam, de nem vagyok őrült… vagyis… már magam sem tudom igazán.

Biztosra vettem, hogy edz valamit, amiről meg is győződök állítására, s tulajdonképpen együtt tudok érezni vele, már ami a maximumot és az időpontot illeti. Itt azonban nem az a célom, hogy kellően képzett tiszteket faragjak a diákokból, akik bármikor napra,- valamint harcképesek, hanem hogy megadjam nekik a kellő mozgást, amire szükségük van, hisz ezek a mai fiatalok egyáltalán nem mozognak eleget. Bár azt hiszem, legfeljebb Yui-chanból és Aoi-chanból faraghatok olimpikont, és Kou-chan is egészen ügyes kosárból, csak ne lenne olyan lusta futni. Lévén azonban megláttam a tehetséget Yui-chanban, nem hagyhatom futni, hiszen könnyedén élsportolóvá is válhat, s megnyerheti nekünk a különböző bajnokságokat, hogy ezzel is öregbítse iskolánk hírnevét. Meg aztán azt hiszem, kifejezetten jót is tehetne neki, ha olyanok között van, akik szintén szeretnek mozogni, rossz ránézni, hogy ilyen nehezen illeszkedik be, legalábbis erre utal az, ahogyan nyakát behúzva próbált elbújni az öltözőből kizúduló lány osztálytársai elől. :/ Bár valahol meg tudom érteni, ez olyan dolog, mint a lányok csoportos vécére járása, abszurd, groteszk és értelmetlen. El nem tudom képzelni, hogy miért teszik ezt és mit csinálnak odabent olyan sokáig.
Arcomon azonnal végigfut egy vigyor, amikor kijelenti, hogy szeretne csatlakozni, s még csak az sem töri meg lelkesedésem, hogy kijelentette szépen, nem tud röplabdázni. Ha az alapokat megtanulja és a szabályokat, szerintem remek játékos lehetne, és még élvezné is, hogy más korabeli csajok közt lehet. Ártó szellemekre vadászó sportklub azonban nincs, el kell keserítenem, azt a nem sportoló lusták szeretik inkább csinálni.
- A videojátékosok klubja nem neked való. Próbáld csak meg valamelyiket ezek közül. – sétálok oda az automata mellett lévő faliújsághoz és szedek le róla egy általam kitűzött lapot, mely listázza az összes sporttevékenységet, melyekre lehetőség van az iskolán belül. A labdajátékok a legnépszerűbbek, meg a shogi-klub, aminek szerintem amúgy semmi köze a sportokhoz, de valaki kitalálta, hogy mégis, így csak-csak ott figyel a nyomtatott lapon, azonban a monotonabb sportklubok, például az atlétika és a futócsapat már alig rendelkezik néhány taggal, s rendszerint ők is tagjai ezek mellett más csapatoknak is, de legalábbis beszállnak a játékokba.
Nem igazán értem, mi olyan ijesztő a szünetekben, hiszen én annak idején azokat szerettem a leginkább, amíg iskolába jártam. Belső önképem azonban csörömpölve hullik apró szilánkokra, mint amikor egy labda célt téveszt és kitör egy ablakot, ahogyan megkapom a kritikát Yui-chantól. Pedig én tényleg, de tényleg azt hittem, hogy jól csinálom. >_> Azért most már emellett elkezdek gondolkozni azon, hogy mégis miféle élete lehet szegénynek, hogy harcosokat említ, a szüleit pedig biztosan behívom majd szülői értekezletre, mert itt valami nem stimmel. Biztosan teletömik szegény fejét mindenféle militarista őrültséggel, aztán majd csodálkoznak, hogy boldogtalan, frigid, ijesztő némber lesz belőle, ha felnő.
- Nem harcosok vagytok, hanem diákok. >.> – érzem, ahogyan a fülem elvörösödik zavaromban, bevallom, nem esett jól, amit mondott. Kikérem magamnak az osztagom nevében, hogy nem tartok jó edzéseket! Mindenki élvezi, és mindenki mozog, tehát hol itt a gond?
- Mármint… khmm… nos… ¬_¬ – köszörülöm a torkom, miközben a megfelelő szavakat keresem, hogyan védjem ki magam ebből. - A testnevelés órák célja, hogy megszeressétek a mozgást, és hogy egészséges életmódra neveljetek titeket. >_> – magyarázom a dolgot, bár fogalmam sincs, honnan tudok ilyeneket. Ennek örömére a magammal hozott táskába túrok, hogy kivegyek belőle egy sajtbureszt és odanyújtsam szegény éhező lánynak is, mert a büfé messze van, meg mert ott nem kapni ilyet sem. Még egészen meleg, így hát nyugalommal felé nyújtom, na meg nem is olyan édes, mint z almás üdítője, amiről úgy láttam, nem ízlett neki. Ez azonban cseppet sem édes, és van benne minden, ami az egészséges életmódhoz kell, változatos az étrendem ugyanis, hiszen szénhidrát, protein, de még zöldségek és vitamin is kell, hogy legyen benne. Mindemellett viszont finom, és ez a legfontosabb, így magam is előkapok egyet, igaz, nekem egy sosem elég. Elég sok kaját meg bírok enni egyszerre, van, hogy egy családi méretű pizzát megeszek egyedül, és azt hiszem, ez nem rossz teljesítmény. Látom ugyan, hogy a saját táskájában matat, de azért nyugodtan megkínálom eggyel. Jobb, ha megszokja, az egyik verseny győzelme után például meghívtam a full csapatot a mekibe. Ugyanakkor – lévén a pénzét bedobta – kiválasztok neki egy ásványvizes, szénsavmentes palackot az automatából, azt hiszem legalábbis, hogy ez volt a célja vele. Yui-chan már a folyosó egyik padján ül, mire visszaérek, és a kezébe nyomom a palackot, majd én magam is betolok egy sajtburgert.
- Edd csak meg, nagyon fino~ – harapok bele a sajátomba, és két-három falattal el is tüntetem azt, a csomagolását pedig jó alaposan gombócba gyűrve rejtem el táskám mélyén. Eközben csak-csak kikandikál a cigarettás dobozom is a táskámból, bár igyekszem ezt nem a diákok előtt mutogatni, mert azért mégis csak. A legtöbben már úgyis tudják, hogy dohányzom, de nem nyíltan, az orruk előtt teszem legalább.
- Mit szoktál edzeni? Talán abból kiindulhatunk valamerre, Yui-chan. – matatok a következő burgerért, mert én még éhes vagyok. Megjegyeztem azt, hogy említett valamilyen edzést és időpontot, és azt hiszem, nem árt tudnom róla, mi is lehet az. Azt meg már csak igazán remélem, hogy a buresz majd ízlik neki. Aki sokat sportol, annak sokat kell ennie is, kell a kalória. S mi más is lenne erre a legalkalmasabb, ha nem ez?

Nem probléma… nem probléma. De hiába akartam meggyőzni magam, hogy nem lesz gond abból, ha Hibiki továbbra is a suliban marad, valahogy csak nem akartam elhinni. Főleg, hogy egy hiperaktív plüss. Alig kérdeztem rá, miféle vicces kedvű madár pottyantotta a csőréből a táskámba, máris kipattant belőle, mint aki jól végezte dolgát. Jobban örültem volna neki, ha a táskában marad. Ugyanakkor igazából mindegy volt, mit csinál. Ha a táskámban, vagy akár a szekrényemben áll neki karattyolni, nem leszek előrébb, mint ha az öltözőben ugrálna körbe. Ráfoghattam volna, hogy csak a mobilom csörög ilyen hozzám nem illő módon, de amilyen sokáig bírja egy szusszal a dumálást, úgysem hinné el senki a gyenge mentséget.
- Készültem átöltözni. – feleltem Hibiki kérdésére, majd hozzátettem. – De jobb, ha elhalasztom a mai órát.
Nem is bántam, hogy a plüss jószág eljött. Legalább nem kellett órára mennem, és ez egy jelentős pozitívum volt. Nem volt bajom a tárggyal, se a tanárral, csak annyi, hogy az iskolába kellett miatta jönni. Szóval ahelyett, hogy lementem volna ugrándozni, leültem a táskám mellé a padra, és onnan néztem a beszédes plüssre.
- Hibiki is jöhet. – kaptam el a fejemen parádézó kis játékszert, nehogy nekem leessen. Nem hiszem, hogy fájna neki, de nehogy már a lelkemen száradjon mindenféle szörnyű sérülése. A végén nekem kellene megvarrnom, csakhogy nem értek hozzá. Az ujjaimat összeszurkálni persze nagyon jól tudom. – Úgy is itt maradunk.
Körbenéztem, mi lenne alkalmas elbarikádozni az ajtót, vagy valahogy elrejtőzni a beérkezők elől, ha netalán csendesen osonnának be. Akárhogy is gondolkodtam rajta, nem igen akartam, hogy Hibikit meglássák. Nem akartam magyarázkodni, miért is hoztam plüssállatkát az iskolába, és hogy miért beszélgetünk. Egyszerűen vannak olyan dolgok, amikbe az egyszerű embereknek nem kell beleütni az orrát. És vannak olyan dolgok, amiket a büszkeségem bánna. Ez a helyzet mindkét kategóriába beletartozott, és nem tudtam, mi a teendő.
- Ital? – néztem a vállamon lézengő bogyóra. – Megvámoltad a kólám? – nyomtam az ujjam a hasának. – Mindegy, egészségedre! De nem tudom, milyen kajával szolgálhatnék…
Elgondolkoztam, miféle automaták lehetnek a folyosókon, és mi a frászt adhatnék enni egy plüssnek. De nem igazán vásároltam még az automatákból. Nem is igazán néztem feléjük. Ha nem hoztam kaját, általában nem ettem, míg haza nem értem. Csak az innivalóra figyeltem. Ha azt nem hoztam magammal, akkor útközben szereztem. Az automaták többségéből egyébként is csak cukros, ragacsos löttyket lehetett kapni, azokat meg csak ritkán ittam meg.
- Tessék? – kérdeztem vissza a ragadós löttyös gondolataimból. Nem figyeltem, mint is bán annyira Hibiki. Aztán lassan eljutott a tudatomig, miről morzézik a kis gombóc, de nem zaklatott fel különösebben. Úgy kell nekik, egyébként is csak azért vannak, hogy húzzák a vállam. Majd megszáradnak. Talán kicsit ragadnak majd, de mindenféle balesetnek megvan a következménye. Ugyanúgy ennek is, mint egy közúti szerencsétlenségnek, vagy egy pohártörésnek. Még egy gyenge kis mosolyra is húztam a szám, és megsimogattam Hibiki buksiját, tudja csak, hogy jó munkát végzett. – Azok csak papírok. Majd megszáradnak. – Nem értettem pontosan, miért, de egészen megkedveltem a kis szószátyárt.
Ebben a helyzetben, úgy tűnt, a legjobb lenne hazamenni. Még Tounak sem lehetne egy szava sem. Eláztak a könyveim, Hibiki a táskámban partizott, és a suliban hangoskodott. De nem akartam rákenni a dolgot. Feltűnhetett volna, hogy nagyobb és nehezebb lett a pakkom. Meg hát, miért keverném bajba a kis szerencsecsomagot, mikor épp most dobta fel a napom. Cseppet sem érdekelt, hogy összeragacsozta a holmikat a táskámban, nem szándékoztam őket használni, ezek csak úgy vannak.
- Szerinted mit csináljunk most? – kérdeztem meg őt is, hogyan tovább. Aztán hirtelen eszembe is jutott, hogy enni akart. – Még mindig éhes vagy? – Reméltem, hogy igen, és eggyel több okom lesz itt hagyni a sulit. Mármint, csak a mai napra. Nem valószínű, hogy bárki is büszke lesz rám, ha megtudják, hogy megint lógtam, de ez természetesen iszonyatos vészhelyzet volt. Egy krízis, amit meg kellett oldani. Csak nem akarhatja senki sem, hogy egy beszélő plüss éhen vesszen!
Nagyon fájtak a gondolataim, azon agyaltam, mikor verhettem be a fejem. És ha eddig nem tettem meg, akkor minél hamarabb be kell pótolnom, mert nincs jó mentségem erre a viselkedésre. Nagy levegőt vettem, és kifújtam. Megsimogattam Hibiki buksiját, és erősen agyaltam, mégis mit csináljak vele, vagy magammal. Ha most ellógok, apa megfojt, de ha maradok, és Hibikiről kell magyarázkodnom, akkor is.
- Menjünk, vagy maradjunk? – ez a nagy kérdés. Reméltem, hogy Hibiki nem csak tökéletes testnevelés gyakorlatokat tud bemutatni, hanem valami okossal is meg tud lepni. Ha kitalálja, mi a legjobb ebben a helyzetben, megígérem neki, hogy máskor is eljöhet a suliba… Talán neki nem nagy tét, de nekem az lesz, ha egész nap rejtegetnem kell.

Kissé bizonytalanul vette el a tanító által feléje nyújtott, már egy picit megviselt papírlapot, legalábbis ezt jelezte a hosszú másodpercekig a másikra meredő tekintete, mielőtt rápillantott a hirdetésre. A férfi válaszát nemlegesnek értelmezte, bár meghaladta tudását a videó és a játék szó összeillesztése azon egyszerű oknál fogva, hogy a videó részével még nem találkozott. Hol is találkozhatott volna vele? Már az is kész csoda volt, hogy a tévét ismerte, bár azt is csak a birtokról való kiköltözése óta. Persze nem arról van szó, hogy a technológiai vívmányokat teljes egészében száműzte volna az otthonából a Tsubakimine-família, csupán a szórakoztató eszközökkel bántak csínján. Amúgy sem lett volna senkinek sem ideje ezekkel eltölteni a szabadidejét, ráadásul ha Yuit efféle ketyerék közelébe engedik, nos annak nem lett volna jó vége.
- Labda... miért olyan fontos? - nézett fel a tanítóra, miután néhány percig tanulmányozta a papírlapon szereplő feliratokat. Bár arcáról nem lehetett érzelmet leolvasni, szemében mégis kíváncsiság bujkált. Röplabda, labdarúgás, kosárlabda, bázislabda, tollaslabda... sok klub valamilyen labdára alapuló sportágat képviselt, ő azonban nem hallott még róla, hogy létszükséglet lenne a kerek, pattogó tárggyal foglalkozni. Egyébként is kevés dologról tudta volna pontosan megmondani, micsoda, így jobb híján nevekből indult ki. Lelki szemei előtt máris megjelentek a közértes kosarakkal labdázó gyerekek, illetve a szárnyas, repdeső golyóbisok is, melyeket végül egy fejrázással vert ki a buksijából. Ennyire értelmetlen dolgokat talán nem találnak ki a felnőttek.
A sensei ingerülten hangzó válaszára megrezzent, és kissé összehúzta magát. Nem szokott hozzá, hogy a tanítók ilyen hangot üssenek meg vele szemben, legalábbis mikor nem éppen oktatták, hiszen mikor harcművészeteket tanult, akkor elő-előfordult, hogy keményebb hangot ütöttek meg vele, hovatovább korholták is az ügyetlenségéért. Pedig nem mondott semmi olyasmit, csupán a véleményét fejezte ki.
- ... Nem egészséges az életmódom? - kérdezett vissza némi szünet után, majd aga elé meredt, hogy átgondolhassa a hallottakat. Ő harcos, ráadásul a mozgást is szereti, tehát Isami-dono cáfolatában nem talált sok igazságtartalmat. Ezeknek az úgynevezett testnevelés óráknak akkor is az lenne a feladata, hogy felkészítsék őket egy lidérctámadásra például, ám ehhez nem nyújtottak elegendő mozgást, legalábbis abból kiindulva, amit ő tapasztalt. Gondolatmenetéből az orra alá dugott fényes papírral becsomagolt szendvics zökkentette ki. Értetlenül pillantott fel, nem várt efféle ajándékot. Neki is volt ebédje, nem azért mondta, hogy éhes, mert azt várta volna, hogy segítsenek rajta. Eltelt néhány pillanat, míg az ételért nyúlt. Még meleg volt, ez az apróság pedig csempészett némi örömet a lelkébe. Jól esett neki tapogatnia a szendvicset, de aztán végül megunva ezt a cselekedetét, kicsomagolta az étket. A zsemle két fele között először nem is látta a tölteléket, csak azután érezte meg, miután bizonytalanul beleharapott. Az íze enyhén édeskés volt, de nem annyira, hogy támadásnak vélje az ízlelőbimbói ellen, sőt, kifejezetten finomnak találta. Étkezésén még akkor is látszott, hogy alaposan belé van nevelve az illem, ha csak egy sajtburgert evett, a tanítóval ellentétben apró harapásokkal és türelmes, alapos rágással fogyasztotta az előételét.
- Köszönöm... Mi ez? - próbálta megtudakolni oldalra billentett fejjel, miután az utolsó falatot is lenyelte, megtörölte a száját és nekifogott az ásványvíz felbontásának műveletéhez. Kétszer egy rövid korty után tette le maga mellé a palackot, majd ismét a táskájában kezdett matatni, és végül elő is húzta a kifejezetten bőséges ebédet tartalmazó bentós dobozokat. Fél fogára sem volt elég a szendvics. A dobozok és az evőpálcikák is rendkívül díszesek voltak, a bennük leledző fogások pedig több, mint ínycsiklandónak tűnhettek, egyszerű tanári fizetésből biztosan nem telt volna néhány elemére ennek az ebédnek. Legalábbis napi szinten nem, azonban a lány minden nap ilyesmit ehetett köszönhetően hátterének, és hozzá is fogott némán, egy szó nélkül az étkezésnek. Ugyanolyan eleganciával, ahogy azt az előbb is tette.
- Naginatajutsu, kendo, judo, lélekenergia-kezelés - válaszolt az újabb tanári kérdésre, majd a papírra vetette pillantását. Kendót és cselgáncsot lehetett ebben az iskolában is tanulni, bár tekintve, hogy az előbbi óra milyen színvonalú volt, nem volt elegendő a szórólapra vetett írás jelenléte a lány érdeklődésének felcsigázásához. Még egy darabig folytatta az evést, azonban körülbelül csupán ebédjének a harmadát fogyasztotta el, mikor váratlanul megállt a kezében a pálcika és elnézett a folyosó egyik irányába. Jó egy percig meresztette arra a szemét feszülten, ám végül megnyugodva fordult vissza. Az ételt azonban így is elpakolta.

Ritkán adódik ilyen tehetség egy gimnáziumban, különösen a lányok közül, de abból, amit láttam, ez a kislány teljesen megszégyenítette a fiúkat, sőt, még némelyik lusta shinigamit is. Megmondtam én a srácoknak, hogy ne kockuljanak annyit, mert az nem jön be a csajoknak, vagy ha kockulnak is, csináljanak maguknak kockahasat, de mintha a falnak beszélnék. Bár mintha lenne egy kosaras tehetség az egyik osztályban. Mindegy is, a legjobb része a tesitanárkodásmicsodában akkor is a versenyek, ehhez pedig a legjobbakat kell megkeresnem. Na meg, az új tanulónak is sokkal könnyebb lesz beilleszkednie az osztályába, ha segít közösséget építeni. Bár nekem sosem volt ilyen gondom, egyrészt, mert király vagyok, másrészt meg más világ volt, hiszen vagy ötven éve már, hogy gimibe jártam. Mondjuk így se tanulni mentem, csupán volt akkora szigor, hogy azt mégis csak kellett.
Mindez azonban a múlté, tanultam, főleg a hibáimból, vagyis abból a legtöbbet, így most már tökéletes vagyok egy tökéletes munkával, ami nem, sajnos nem a tesitanárkodás, pedig el tudnám viselni hosszú távon. Nem mintha bárki is képes lenne kötelezni rá, hogy az irataim felett gubbasszak az irodámban...
- Mert labdázni jó. - röviden, tömören válaszolom meg Yui-chan kérdését. Ezen nem is kellett sokat gondolkoznom. Hmm, talán odahaza is rendezhetnénk valami labdás sport eseményt, csak úgy, a magunk szórakoztatására. De lehet, megnéznék egy vízilabda meccset is a csajok között...
Az egészséges életmódra csak megvonom a vállam. Mondhatnák rám, hogy én sem vagyok az, de ennyi mozgásért nincs az az isten, amiért én képes lennék elhízni. Pedig igazán próbálkozom. Ami meg a dohányzást illeti, mindenkinek kijut egy káros szenvedély, az enyém pedig ez. Egyszer már feldobtam a talpam, shinigamiként meg csak nem leszek olyan szerencsétlen, hogy ne egy lidérc, hanem a bagó vigyen a sírba.
Inkább érdekel, hogy milyen edzéseket kapott ezelőtt a lány, hiszen le sem tagadhatná, hogy rendszeresen sportol. Szemeim mégis döbbenten merednek a folyosó csempézett padlójára, amikor azt mondja, hogy lélekenergia-kezelés. Lehet, agyamra kezd menni a túl sok és folyamatos munka? Talán már annyira kifáradtam, hogy félrehallok és mindenfélét beképzelek? Igen, biztosan ez a nyitja. Mégis hogyan lenne képes egy ember reiatsut kezelni? Még nekem se megy, pedig vagy negyven éve űzöm a shini-ipart. ._. Igen, igen, a legjobb, ha mára offolom magam. Úgy se lenne többé órám a mai napon.
- Szóval harcművészetek. A kendot én is szeretem, és az aikidot is. - nyújtok egyet karjaimon, a csontjaim pedig halkan ropognak ettől. Ezután újra a kezembe fogom a naplót és a megfelelő mappát. Amit kellett, azt hiszem, elmondtam.
- Egy olyan sportot ajánlok, amiben fontos a játékos küzdelem. Akár a kosarat is megpróbálhatod. Amilyen apró vagy, úgy se tudnának eléggé lehajolni, hogy elvegyék tőled a labdát. Meg az a kedvencem is. - ajánlom neki a megfelelőt. A kosárcsapatban biztosan jó helye lesz, és a termete is megvan hozzá. Talán azzal kéne próbálkoznia.
- A jelentkezésed hét végéig add le a seitokainál, az edzésekre persze bármikor benézhetsz, Yui-chan. Egyébként... nem kéne már órán lenned? - állok fel a padról, s indulok el a tanári felé. Ha leadtam, amit le kell, nem lesz több dolgom itt, és végre mehetek "haza". Bár nem bánnám, ha végre tényleg haza érkezhetnék.