Valamelyest megnyugtatott az, hogy a férfi teljes empátiával átérezte a helyzetemet és rá is ragadt a belőlem hirtelen feltörő jókedvből. Nagyon de nagyon szégyellném magam, hogyha csupán én nevetnék ezen a valóban muris dolgon. Épp még akartam mondani valamit a bocsánatkérés mellé, de azt kellett észlelnem, hogy a férfi tekintete rám ragadt. Egy pillanatig nem tudtam, hogy most tulajdonképpen mit is kéne tennem, de végül a kíváncsiságom felülkerekedett és a tekintetet egy kérdővel viszonoztam és reménykedtem, hogy valamit ki tudok olvasni a lélektükreiből. Sajnálatos módon mielőtt akár egy betűt is kiolvashattam volna a fejéből már el is kapta a tekintetét és elég hülye képet vágott ezzel újabb kuncogást kiváltva belőlem.
- Furcsa lehet kapitány nélkül. Gondolom nem könnyű. - igyekeztem a lehető legmegértőbb arcot vágni, bár én nem igen tapasztalhattam a kapitány nélküli lét viszontagságait. Hisz igaz, hogy mikor az osztaghoz kerültem akkor tulajdonképpen Kotomi-san látta el a kapitányi teendőket is, így nem érezhettem annak a hiányát, most pedig ott van Vera-chan és így még kevésbé érzem a kapitány hiányát, hisz ő az új kapitány. Igaz, hogy Naraku távozása nem épp valami szép foltot hagyott a múltunkon és az sem esett jól, hogy akkor nem lehettem ott, hogy segíthessek. De ez most már a múlt zenéje és azt hiszem, hogy jobb lenne, ha a jelennel foglalkoznék.
- Miből gondolod? Én a legapróbb dolgokon is el tudok szórakozni, de ha tudsz valami mást akkor hajrá, úgyis te vagy itt a házigazda. -mosolyogtam, aminek a helyét hamarosan a meglepődöttség vette át, hisz először nem is tudtam, hogy mit kéne csinálnom a felém nyújtott kézzel. Na jó, nem vagyok annyira hülye, hogy ne tudjam, hogy az én kezemet akarja megfogni, csak nem tudtam, hogy ez most jó vagy rossz. Mielőtt még dönthettem volna, hogy szerintem melyik a helyes megoldás Hotaru már akcióba is lépett és megemelve a kezemet a férfi tenyerébe tette és egy pillanat múlva már az én kicsi kis mancsom az ő hatalmas tenyerében pihent.
~ Áruló. T_T - közöltem egyszerűen és tömören másik személyiségemmel aki viszont nem válaszolt, de nekem máris oda kellett figyelni egy kérdésre, igaz, hogy azelőtt repültünk. Tisztára olyan volt, mint azokban a koreai harcos filmekben amit még a TV-ben láttam mikor éltem és a főhős simán átrepülte a harcteret egyik felétől a másikig. Na most én is így éreztem magam.
- Villámokkal zenélni? Az emberi világban még mikor éltem azt tapasztaltam, hogy elektromos árammal működő hangszerekkel és szerkentyűkkel lehet zenélni, de hogy magával a villámokkal lehessen olyat még nem tapasztaltam. Bár amióta shinigami vagyok elég sok mindenben meghallom a "zenét. - válaszoltam mosolyogva és a végén a füleimre mutattam, hisz ha majd megkérdi akkor elmondom, hogy igenis az én hallásom és szaglásom messze kifinomultabb, mint bárkié akit ismerek. Elég nehezen lehetnék a legjobb a nyomkövető egységből, hogyha ez nem így lenne, de szerencsére rendelkezem ezen adottságokkal, így képes vagyok tökéletesen ellátni a feladataimat az osztagon belül.

*Verőfényes kora reggel süttetem már sexy felső testemet a verandán. Mert mi más elfoglaltságom lenne a sok izomagyú jő tírpákot elnézve? Hah, kis nyomik, azt hiszik majd sokra mennek a fakarddal? Egy jointot szívogatva konstatálom a jelenlegi látványt, ami az osztag edzőterére virít éppen. Szinte hihetetlen, hogy itt kell meresztenem a hátsó felemet, a helyett, hogy Karakurában ropnám a kacsa táncot. Természetesen tüncimünci nőcikék társaságában, meg karöltve Kotomit is, hogy ne búsuljon már. A kis nyuszkó, lassan mintha kezdene leapadni, mint a nyári dagály. Kéne már szervezni neki valami atom bikát, aki megbirizgálja a..khm..kifújom a füstöt, s rögtön ötlettől kapva felpattanok. Nincs kedvem itt fetrengeni egész áldott nap. Így hát az ötlettől kapva meg nézem, hogy a Miyesz-törpilla-kapitány mit művel éppen a nem létező pótkerekeivel. Lehetséges, hogy éppen szobát söpör, akarom mondani takarít az osztag tagjaival? Lassan nyitunk egy vállalatot azzal a névvel, hogy : XI. kerületi Bul-Dózer. Ha lenne fölösleges lé a zsebembe talán be is neveznék egy ilyenre. De mivel egy redvás schmutzig vagyok, ezért megmarad a képzeletvilágom rabságában. Még mit nem; azért adjam ki remek ötleteimet, hogy a tetves konkurencia lepattintsa?! Hö, köcsögök leverlek titeket zsepivel! >.> Csócsálom meg a számban lévő jointot, majd végre egy hátszéllel elindulok már a kalamajka irányába, ne hogy kimaradjak valamiből. Egy ujjropogtató Keo style változatban jelenek meg a "csatatér" kellős közepén. Foghullajtós kézrátétellel üdvözlöm azon kedves alsóbb rendű tisztemet, amelyik éppen egy seggbe szúrós mutatványt szeretne végre hajtani a törpikén.*
- Yo! *Talpam alsó felével kezdem el nyomizni szerencsétlen vadállat fejét, míg legkedvesebb tekintetemmel illetem a többit. Vajon a mellnagyobbítás kézrátétellel működős dolog? Elkalandozó tekintetem össze-vissza cikázik a sorok felett, majd csodálatos akcióm egy bazi nagy zuhanásban sül fel. Mi a franc? Ennek a köcsögnek mióta van ilyen zanpakutoja? Rá harapok a jointomra még mielőtt kiesne becses ajkaimból, s kezemet kardjaimra illesztem. Jah, egészen addig, míg egy nyomasztóan ismerős alakot nem pillantok meg magam alatt zuhanni.*
- Faszán lazán, de igaz ám, azám..bassza meg! >.> *Dió törő helyett elfoglalom a gerinc törő szerepét, s jó nagyot csattanhatok néhai kaputt faszi gerincén. Szar ügy, ezek utén felkereheti majd kezelőorvosát, meg gyógyszerészét is. Ám mire már komótosan felpattannék, hogy kiropogtassam még megmaradt izületeim, addigra egy baromi nagy súlyt érzek meg magamon. Fel pillantok az illetőre.*
- Mindig is tudtam, hogy a személyiséged üt..de hogy tüdőhorpasztó mutatványokat is tudsz? *Kúszok ki a szendvicsből. Ezek ketten melegszendvicset cisnáltak belőlem, mi az már? Nem fogok a saját muterommal és Vera pasijával smacizni! Ezek nem tudják, hogy buli helyen ennek mi az értelme? Fel tápászkodva már a sok-sok szentet kezdem elküldeni az anyjába magamban, amiért valaki ilyen sebészeti képességgel bír. Még a végén eltöri a kisujjamat a köcsögje, na majd ezért ha visszatérek kiverem belőle a szuszt is. Addig is körbe nézek melyik fricibe kerültünk éppen. Én valami elmegyógyintézetbe képzelem magam első megindulásra, bár mikor meglátom, hogy miféle hely is ez..azonnal el kap egy érzés.* - Muter..íme az új szeszfőzdénk! *_____* *Ámulok el ötletem hatalmasságán. Noha nem csak szeszfőzdéről van ám szó. De ha már ilyen limbi-lombikkal körülvett, meg agyon súlyozott gépezetről van szó..valamire csak lehet használni; nem? Jobban körbe vizslatva a pályát felfedezek egy pápaszemes gumi embert. Teste úgy összeaszottnak tűnik elsőre, hogy mi mást gondolnék róla? Nem vagyok két lábon járó anatómia szótár. Bár, ha jobban belegondolok az élet egy anatómiájához még én is értek. Oldalra billentett kobakkal robbantom ki nyakam az események fölött, s Kaira pillantok.* - Hé te, hol a nyűvbe vagyunk? *Roppant egyszerű kérdés, roppant egyszerű válaszra vár. Csak remélni tudom, hogy a volt kapitányom feje nem fásult be, ha már a képességei nem az igaziak. Mondjuk mit is várjak a 11. osztag volt kapitányától? Cinkosan pillantok az üvegekre.* ~ Zúúzáás! ~ *Felszabadultan mondom ki magamban, de mire bármit is javasolnék már lökik is a szeszmentes alkoholt. Eleinte bulinak rémlik az egész, de amint eloltódik -valamint átázik - a számban levő jointom, fejem hullarabló vérzombivá avanzsálódik. Gyilkos tekintettel várom ki, hogy vége legyen. Amint ez megtörténik, abban a pillanatban az első tárgyat, ami a kezembe kerül hozzá vágom az éppen feltámadó gumi embernek. Néhányat trappolok előre.*
- Szakadjál meg te kerületi rágógumi! Mondd, van jointod? Meszkalin, LSD, speed, ecstasy, heroin, amfetamin esetleg kokain? >.> *Sorolok fel vagy rengeteg fajtát a "kedves" illetőnek. Mondjuk egyáltalán nem jut eszembe, hogy éppen mögöttem áll a kapitányom faterja, de sebaj. Le van szarva az egész, droghoz kell jutnom, vagy rövidesen megpattanok; én pedig élni akarok fiatal vagyok még háromszáz évesen. *

Mint mindig, ismét szorgos munkával telik el Kohaku délelőttje. Hiszen amíg dolgozik, addig képes megtartani múlandó fiatalságát, s addig büszke lehet önmagára, s mindarra, amit tesz és csinál. Félreértés ne essék, nem akar ő már húsz éves lenni, s cseppet sem bízik a különféle ránctalanító krémek és egyéb, haszontalan, drága holmik varázsában, nem vár ő már csodát; köztudott tény egyébként is, hogy azok, akik ilyeneket árulnak, csak egyszerű, pofátlan rablók, semmi többek. Rabolják az ember pénzét, s abból gazdagodnak meg, hogy kihasználják a sok ostobát! Kohaku azonban tudja, hogy a leginkább úgy érezheti fiatalnak önmagát, legalábbis nem túl öregnek, ha szorgoskodik, ahogyan azt eddig is mindig tette. Talán nincs is olyan nap, amikor képes lenne egy helyben maradni, folyton folyvást csinálnia kell valamit. A konyha pedig többnyire nem csak egyszerű hobbyja, hanem maga az életvitele is. Amúgy sincs annál nagyobb boldogság, miután két kezének munkáját, finom főztjét dicsérik, mikor a mennyei falatok nyelvüket érik. Nem mintha elfogadna bármi más jelzőt főztjére, mintsem isteni. Még az ambrózia s a nektár sem lehet olyan ízletes, mint az, amit ő kotyvaszt össze.
Így tehát, miután a reggeli bevásárlással is végzett, máris kedvenc helyiségében, na nem otthonának nappalijában, Heroldot, az ostoba dobozt bámulván, sokkal inkább késeit, zöldségeket, s a friss, finom halat, meg persze az algát pásztázván tölti idejét. Nem csak bámulja persze, hanem elő is készíti, hiszen már pontosan tudja, hogy a mai napon mi lesz ebédre. Olyan finomat készül főzni ugyanis – ezen a napon is - , ami után még Asuka lánya, de még Takeo fiacskája is megnyaldossa mind a tíz ujját!
A konyhába szerelt rádióból – a tizenkettedik osztag tündéri kislányai szerelték be oda neki ajándékként a finom süteményekért, melyekkel meglepte őket, de hiszen Kohaku is anya, bár lenne már nagymama, nem tud ellenállni a gyermekeknek, még ha mindez állandóan szigorúan kifejezéstelen arckifejezéséből sosem szűrődik le kellőképpen, de Kohaku-dono mimikája már csak ilyen, a kemény külső és csípős nyelv érző szívet takar – egy ezer éves sláger hangzik. Szó szerint, ugyanis egy ősi, klasszikus japán népdalt hallani onnan. Kellemes nóta, Kohaku pedig szereti s ápolja is a hagyományokat. A dal maga valami szerelemről szól, ahogyan a legtöbb ének úgy általában. S még ha Kohaku már túl idős is ehhez – csupán ezt az a lókötő Hanbei nem érti meg, bármennyi forró levest is önt a nyakába - , attól a nótát még szeretheti.
Tűzhelye fellobban, Kohaku pedig felteszi rá a levest, a másikra pedig a zöldséges körítést, hadd párologjon. Most már csupán időre van szükség, hiszen mindent előkészített, hogy a nap fogása ismételten tökéletes legyen. Ma igazán kitett magáért, ebből is látszódik, hogy jókedve van. Még a bevásárlásnál a boltos lányt sem kellett leugatnia az infláció s az alga megemelkedett ára miatt; készségesen úgy pattogott, ahogyan azt Kohaku mondta neki, s segített neki mindenben, még a zöldségdarabok kiválasztásában is. Kohaku pedig ezt szereti, amikor bemegy valahova, s az első kérdésük, hogy miben segíthetnek. Megkedvelte az új lányt, ez kétségtelen.
Hátat fordít a tűzhelynek, hogy lekapcsolja a rádiót, s a Seireitei Communications magazinjával – fenének nem adtak a havilapnak japán nevet, majd megy is fellebbezni Tomoko lyányának, amiért a japán nyelv ápolása érdekében nem tesz meg mindent – elvonuljon pihenni. Igazán békés nap a mai.
Hirtelen furcsa, ismeretlen érzés lesz úrrá rajta, s nem is tudja, mitévő legyen. Első gondolata az, hogy Keo, vagy a két ostoba mamusza megint a földön hagyott valamit, amiben megbotlott, s talán a fejét is beverte, és agyrázkódása lett. Nem tudja, hová került, s azt is csak akkor veszi észre, hogy más helyen van, mint ahonnan eredetileg volt alig néhány másodperce, amikor már Takeo csipkelődését hallgatja. Le is gurul a két shinigamiról, még ha világát nem is tudja, egyelőre semmi kedve felmérni azt, hogy kik ők és hogy mit keresnek itt. Inkább az érdekli, hogy Ő maga mit keres itt.
- Szeszfőzde, az. Minek az nekünk? Inkább segíts édesanyádnak felkelni. – nyújtja a kezét, mert tényleg szüksége van segítségre. Hiába, az ízületei már nem olyanok, mint rég.
- Ne nyavalyogj nekem, Takeo! – rángatja el a fülénél fogva, mielőtt még neki talál támadni a vörös hajú shinigaminak, akiről annyit tud biztosra, hogy kapitány, de a neve sehogy sem jut az eszébe. A fekete hajúról is csupán annyit tud, hogy a 11. osztag előző kapitánya, szóval ő is egy olyan Ken… Ken… Kenpaku vagy kicsoda, vagyis hát valaha biztosan az volt. Hát igen, Kohaku névmemóriája mindig is rossz volt.
- Kinek a műve? Hol vagyok? – kérdez körbe nyersen, tárgyilagosan. Meglátja azonban, hogy a vörös hajú shinigami – talán valami Masakura a neve – megsérült, ő pedig valaha mégis csak a negyedik osztag gyógyítója volt. Bármennyire is haragszik, nem bírja ki, hogy ne menjen oda és kezdje el gyógyító kidoujával kezelni őt. - Ha odaég a főztöm, mindannyian mentek a pincébe. – fenyegeti meg mindhármójukat, amit teljesen komolyan vesz. Ha nem fájna ennyire a tompora az eséstől, biztosan azt gondolná, hogy csak álmodik. Nem, a főztje, le kell szednie a tűzhelyről. Nem égetheti oda, ilyen nem fordulhat elő.

Végre elült a füst, a gép végleg leállt és csendben maradt. A kapitány lélegzett még, de Kohaku jó szakember lévén azonnal látta, hogy a fejsérülés elég rossz helyen van. Lehetséges, hogy a kapitány, amikor magához tér eléggé dekoncentrált lesz, de legalább is sokáig fájni fog a feje. Még is a gyógyító gondos kezek hatása hamar meghozza az eredményét. S addig a többiek jobban körülnézhetnek a hatalmas teremben, amiben a víz a fehér csempén megállt. A falon minden felé gyerekrajzok és kék papírok tervekkel teleszőve. Eszközök és üvegcsék az állványokon. Egy helyen még mindig éget egy lángocska egy lombik alatt.
- Arrg...Yuko...chaaan...-motyogta az ifjú kapitány nem teljesen értelmesen. Majd szemeit megráncolta, úgy ahogy a szemöldökét is. A fémkeretes szemüveg meghajlott és most csálén állt a cinóbervörös hajzuhatag takarásában. A vér lefolyt az arcán s mivel elállt a tűzmegelőző rendszer, kezdett feketén rákérgesedni a férfi bőrére. Amit Kohaku asszony azonnal kiszúr, hogy Raiden haoriján a gyerkőcök által készített csillámos arany színű kartonból kivágott seriffcsillag van XD. Ragaszkodtak hozzá. Mert még is csak az ő kapitányuk. És mióta felvetette a csillámos bombát Yuko channak azóta ezt a címet őróla senki soha le nem mossa. Majd végül kinyitotta a szemét, de túl kába volt ahhoz, hogy rögtön megijedjen.
- A királynő...- motyogta halkan ahogy ráismert a nőszemélyre. Nem egészen volt magánál, csak arra emlékezett, hogy amikor a "kölkök" visszajöttek és megkínálták őt a sütivel... egy egész más ízdimenzióba keveredett. A Konyha királynője, személyesen.
- Bo...bocsánat hölgyem, nem készültem fel felséged fogadására...- mondta de szemei kómán elkallódtak ahogy kómásan megpróbált feljebb kúszni.
- Azok kegyed szolgái? Sajnos a tündéreim nem hozták még elő a vörös szőnyeget...de rögtön szólok nekik amint...- mondta és megpróbált felkelni, elég ügyetlenül mert a síkos törmeléken lecsúszott a keze és az éles csempe mentén tenyerét kissé felvágta.
- Hopp...hogy kerültek ezek ide?- nézett maga köré furcsállva, a sebet teljesen ignorálta és lassan mégiscsak felált, de elég sápadt volt és testtartása szédelgett.
- Dicső birodalmam romokban, csak két apród maradt, az is az öné...-nézett Takeoék felé. És jogosan felmerülhetett a gyanú, hogy a kapitánynak teljesen elment a józan esze.
- És az Arany jogar főzőkanalat valahol elkevertem... szégyen, Szégyen, SZÉGYEN!- kiáltott fel magán, ahogy látta teljesen poros, illetve a törmelék szürke foltokban beivódott a fehér ruhadarabon.
- A tündéreim...- vonta össze a szemét és megindult egy irányba végig a hosszú laborterem mentén. Amikor az égő láng mellé ért, amit valaki magára hagyott, azt elzárta.
- Rossz kis tündérek...-mondta komolyan, de baljával a fejét fogta, ami iszonyatosan megsajdult. Az ajtóhoz ment és megpróbálta kinyitni, de a zár nem engedett, ugyan is kártyával működött. A kártya a kapitány nyakában lógott igaz, csak, hogy nem emlékezett rá, hogy az ajtót azzal kell kinyitni.
- Fene a nővér megint bezárt a kórterembe...- szitkozódott.
- Attól tartok csapdába estünk és az ellenség körbevett minket! De ne aggódjon felség, mert ki fog jutni, én mint a seriff, nem hagyom önt a pácban!- mondta komolyan és már is valami vészkijáratot kezdett keresni.

*Csessze meg a rézajtók csigirikí nyomorát, hát nem bent ragadtunk! Érezhetően morogolódom, amikor muterom végre muterom lekandikál, hogy segítsek neki felkelni. Tökéletes, mondhatom. Nem elég, hogy joint inflációban szenvedek, még az anyámat is emelgetnem kell, mert nem működik a lába? Minek ment ez el annak idején Yonbantaiosnak, ha a porcai felmondják a szolgálatot. Cseszett rendszer ez, valóban. Mi a harcban fogunk megdögleni, a muterom meg a gyógyításba. Megrázom fejemet, s idegesen járkálok fel- alá, mivel nem vághatok berendezést a kapitányhoz. Pedig úgy megtenném azért, mert volt képe kikezdeni velem. Na ne hogy már. Körbe nézek az itteni berendezésen, hogy újra eszembe jusson a szeszfőzde kifejezés. Haha, kajak el fogok lopikázni innét némi rezet. Valami fizetség csak jár, ha ellopják minden idők leghatalmasabb nemesi Mizushimáját, nem? Keo-báró-sama rablásért réztorlás jár! Dörzsölgetem kezemet, mi alatt Kaira sandítok.*
- Mi az, hogy nincs? Tudós..értenie kell hozzá! >.> *Háborodom fel hirtelen, s egyenesítem ki magam, hogy egy félelmetes aura kibocsájtásban részesítsem a jelenlévőket. Ez az a momentum, amikor annyi van egyszerűen rám írva, hogy "adjál füvet a tehénnek..köcsög!" Csak a gond az, hogy hiányzik a táblám és a tálam. Tehát rághatom a saját nyelvemet, ha valamit kezdeni akarok magammal. Ez a legszarabb, ha legalább szólt volna, hogy rablás lesz kilátásban.. Nyűv essen belije, komolyan felkészültem volna rá. Pakoltam volna egy fél patikát, egy pár doboz jointot. Azokkal nem bántam volna, hogy beraknak ebbe a diliházba..főleg, hogy a muter is itt van. Állítom még a szarból is fincsi kaját képes tákolni. Habár azért az említett dolgot nem szívesen kajáznám be. A kezembe nyomódó cuccost viszont annál inkább. El is vigyorodom hajdani kapitányom remek szokására. Látom megmaradt még annak, akinek. Mohón elkapom tőle, és beszopolom a gyógyszert. Jobb lesz tőle az idegem, azt hiszem.*
- Peace, az adósod vagyok. Majd be idegtépázok neked egy szamarat, hogy ne óbégasson. Széna rabálásra tökéletes! *Normál nyelven kifejezve magamat, ha gond lenne az osztagban esetlegesen, csinálok neki egy nyomit. Az a nyomi pedig majd ugrál neki úgy mint a haddelhad. Tírpák szavai lassacskán az én kobákomhoz is eljutnak, hogy meghallhassam a mennyei szavakat. Rám tör rgvest a nevetés a kapitány viselkedésére.*
- Városi dilibogyó! Ez a gyökér beszívott. *Felállítok egy rögtönzött diagnózist a soron következő elhangzottak alapján. Mert hát mi mást hihetne az ember, ha a pápa szemes képes lineális vonalban látni. Ott tutira baj van. Ezért is lépek vagy három méter távolságot tőle meg. Noha nem azért, mert félnék egy félőrülttől. Leginkább azért, hogy a megfelelő időben, egy görbe pályán deportáljam meg néhány fémből készült ajándékkal. Egy villáskulcstól csak észhez tér. Nincs kedvem egész áldott nap itt tengetni a napjaimat, ráadásul fű nélkül. Még a többiek elpáholják szegény nyomorultat, én mit sem törődve a nemesi etikettel, mit csinálok? Kutatni kezdek. Köcsög szokás, de így hívja a szükség. Sok nyöszörgőztető kocka fejet gyártó retina gyilkos irat van itt- ott, de csak van közte értelmiségi cucc is. Ha már port találok, égethető lombik van alatta. Tán nem is szesz, hanem kokaine gyárban kellett volna gondolkodnom? Le merem fogadni, hogy ezek legálisan gyártják a drogot. Igazából én is. Akkor miben is lehet jobb itt? Semmiben, nincs drog. T.T Azért bőszen kutatni kezdek, hátha találok valami érdemi dolgot is, ami hozzá segít a szabaduláshoz. Ha ez nem is lenne így, akkor meg gyártok néhány origami kupacot, hogy ellőjem valamivel az időt. Néha hallok egy-két csitt-csatt..na meg a bummot is; ezek vélhetőleg csak az indulatok szeretet tettei. Mire visszafordulok, már a kezemben egy nagyobb papírcsákó van, amit határtalan ügyességem árán alkottam. Oda is slisszolok a rágógumi taichouhoz, hogy a fejére rakjam.*
- Tessék, itt a diadémod öreg! *Igazgatom a fején a legújabb ékszergyűjteményét. Látom már papírcsillagra jutott. Akkor egy csákó már igazán nem oszt, vagy szoroz nem? Ezzel büszkélkedve pedig szépen meghátrálok, és Kain támaszkodva sasolom a kapitány búráját. Csak mint egy őrült tudós, ez Raidentől ki is fér.* - És ha megitatnánk valamivel? Valami csak van itt, amitől felébred... *Gondolhatok itt sok mindenre. Talán e nélkül ki sem mehetünk innen. De azért nem árt, ha még gyászoljuk saját magunkat, szórakozunk is egyet. Vajon lehet-e ennek a faszinak egy olyan elixíre, amitől orangután lesz belőle? Annyi állatot el lehetne itt képzelni. S valójában sok minden megfordul a fejemben, addig míg a nyakában meg nem látok valamit. Csak egy kikandikáló valami, de elég ahhoz, hogy felkeltse a figyelmemet. Sikerül is leakcióznom róla a kártyát, de jelenleg másnak nézem, mint ami.* - Kösz a kártyád. Ugye sok pénzed van rajta? *Érdeklődöm egy cinkos szemöldök huzogatás keretében. Valamiből csak finanszírozni kell egy ekkora laboratóriumot, vagy nem?*

A rothadás undorító bűze velejéig beleivódott a földbe, s habár a korábbi láp immáron megszűnt létezni, a látképet mégsem lehet pozitív módon elkönyvelni. Magas, szikár alakomat félig eltakarja a derékmagasságig érő fű és gaz, amelyek a haladást is veszélyessé teszik, mivel a süppedős, sáros talajon itt-ott elszórva nagyobb kődarabok rejtőzködnek, melyek könnyedén kifordulnak a figyelmetlen túrázó lába alól, ezáltal kockáztatva egy esetleges bokaficamot vagy törést. Nem hiába kapta meg a lezárt körzet státuszt, már kisugárzásából is érződik, miszerint veszély lappang a sárgán vegetáló bokrok között. Rajtam kívül alig néhány tudják, hogy mennyire igaz is ez valójában. Minden itt kezdődött el, évekkel ezelőtt azon a napon, amikor Shala’zhar Kenshin utolsó leheletével kijelölt egy olyan feladat elvégzésére, amely megváltoztatta egész addigi életemet. Több, mint két év telt el azóta a végzetes pillanat óta, s most ismét a Próféták erődjének romjai között sétálok, csakhogy már nem a hófehér kapitányi haoriba kap bele a fel-feltámadó kósza szellő, hanem az égkékben pompázó Daitenshi-köpenybe. Úgy hiszem az idealista ifjú is ott pusztult barátjával és mentorával együtt, aki egykoron voltam, a kéretlenül kapott felelősség alatt pedig átformálódtam, hogy előnyömre vagy hátrányomra, ezt csak azok képesek megmondani igazán, akik mindkét énemet pontosan ismerik. Persze az is egy kérdés, mely szerint mennyire adok az adott személy szavára, a közelmúltban pont ebből kerekedett hatalmas félreértés, amelyet jó lenne tisztázni, ám túlzottan elfáradtam a fizikai csatározásban ahhoz, hogy most egy belső viszályt is képes legyek komolyan, megfontoltan elsimítani. Indulatos személyiség lévén erre talán nem is lesz lehetőségem.
Régebben átható morajlás töltötte be az előttem elterülő völgyet, ahol az erődítményből kivezetett szenny igazi vízesést alkotva ömlött alá. Ma síri csend fogad, viszont ha lehet, a bűz még töményebbnek tűnik, mint eddig valaha. Nem ok nélkül, s nem is régi emlékeket kergetve vezetett ide utam, ebből adódóan az ilyesfajta kellemetlenségek egyáltalán nem lesznek képesek elriasztani. Jelenleg valahogy nincs kedvem az első itt jártamkor bemutatott fejeshez, mivel ezúttal a folyómeder teljesen száraz, csupán néhány nagyobb szikla fogadná érkezésemet odalent. Lélekölőm shikai alakját megidézve kreálok magamnak egy kisebb repülő platformot, aminek segítségével minden különösebb nehézség nélkül vagyok képes leereszkedni a szakadék aljára, ahol a szemem elé tárul a rozsdaette vasrács látványa, amelyen még innen is jól látható az általam elkövetett széles lyuk, amin küldetésünk alkalmával sikeresen bejuthattunk az építménybe. Kutatóexpedícióm célja megszerezni egyet a próféták által használt kardokból, hisz’ sejtéseim szerint szorosabb kapcsolat volt az általam is foglalkoztatott kovács, illetve a Jégkígyó között. Erre utalást ugyan egyetlen feljegyzésben sem találtam a Fészek könyvtárában, habár kétségtelenül elkerülhette valami a figyelmem, s jómagam se olvastam el az összes ott tárolt tekercset, ráadásként most még kevesebb lehetőségem nyílik majd a kutakodásra, mivel a gyűjtemény nagy része hamuvá lett a rajtaütés alatt kitört tűzvészben. Az emlék hatására jobbom ökölbe szorul, miközben Dotonryuu visszaváltozik a sayában lepecsételt formájába. Felbecsülhetetlen érték veszett el és lehet a túlélésünk kulcsa is. Nem vagyok naiv, tudom, a mellkasom közepén lüktető ékkő nem fogja megnövelni éveim számát, sőt, épp fordítva hat majd!
Felkapaszkodni nem számít veszélytelen mutatványnak, az elöregedett fém olyan könnyedén törhet darabokra, mint egy elszáradt faág. Szerencsére negatív gondolataim nem befolyásolják a történéseket, ennek hála hamarosan már a rácson túl folytathatom utam. A sötét valamivel jobban kedvezett a nedves környezetnek, az egykoron kőlapok által borított padlózatot most sűrű moha fedi, lépéseim nyomai hamar megtelnek vízzel. Balom körül a Haien égető lila lángjai lobbannak fel, de most nem célom felgyújtani semmit, csak a látási viszonyok javítása miatt alkalmazom eme démonmágiát. A fény egy félig elrohadt lény tetemére vetül, egy azok közül, akikkel végeztünk a Király szeme visszaszerzése miatti küzdelem okán. Be kell valljam, nem csodálkozom túlzottan, hogy nem vált szellemi részecskékké ezen idő alatt, mert hát eredetileg sem bocsájtottak ki magukból semmiféle lélekenergiát, igencsak érdekes jelenséggé válva ezáltal. Minden bizonnyal a Juunibantai megvizsgálta volna tüzetesebben is a helyet, ha nem tették volna egyértelművé a jelentések, miszerint semmi nem maradt életben ezen a helyen. Könnyed rúgással fordítom a hátára a holttestet, viszont alatta semmit nem találok tucatnyi méreten felüli férgen kívül. Elégedetlen szusszanással veszem tudomásul a tényt, mely szerint e hely sem vezet semmivel előrébb, amíg szemem sarkából tompa csillanásra leszek figyelmes. Éledő érdeklődéssel vágok át a helyiségen, mit sem törődve a lassan térdig érő ingovánnyal. Amikor Nagano Nobu vezetésével a többi tiszt kitört az egyik alsó szintről, a robbanás ereje az egész épületre kihatott, nagy része teljesen össze is dőlt. Viszont a katakombák mélyebben voltak, ezért a földkéreg valamennyire felfogta és elvezette a fentebb említett energiákat. Ilyen módon maradhatott épségben eme terem, illetve a fal repedésébe szorulva egy elhajlott, kopott aranymarkolat…
Kétségtelenül vannak előnyei a Főkapitánnyal kötött egyezségnek, ezek közé tartozik az osztagok területén való járkálás is, már amennyiben nem célom behatolni valami titkos területre, ahol mindenki az iható fagyálló kifejlesztésén töri a fejét. Nos, igen, sosem kedveltem túlságosan a seireiteii tudósokat, sem az efféle aktatologatókat, habár munkájuk kétségtelenül hasznos valamilyen szinten, mint például a mostani esetben is. Kíváncsi vagyok képesek-e valamiféle mintát venni az általam hozott tárgyról, aztán bemérni a lenyomat gazdáját az Emberek Világában vagy valahol. Sajnos nem értek az efféle tudományos maszlaghoz, szóval majd megoldják az okostojások. Az első akadályba akkor ütközöm, amikor sikeresen ráeszmélek, hogy eltévedtem, s fogalmam sincs merre kéne mennem, illetve arra se figyeltem merről jöttem. Legalább félórányi bolyongás kell, mire eljutok egy megfelelő nagyságúnak látszó ajtóig, ami mögött biztos fontos tudományos mütyüröket őriznek, azért ilyen nagy! A kopogást kihagyva lököm be a kaput előre felkészülve a nemtetszésüket kinyilvánító tisztekre, viszont ez elmarad, igazából úgy tűnik mindenki megszeppent lendületes belépőmet követően, még az ismerős esper is. Túl korai…
- Távozzanak… - hangom ellenállást nem tűrő tónusban csendül, az egyik pinkhajú lányka mégis mérgesen méreget és egészen addig megmondással fenyegetőzik, mígnem bezárul a libasor mögött a nyílászáró. - Szervusz, Hitomi!
Minden bizonnyal most fogják elvégezni (vagy már el is végezték) a beavatkozást, amely a szervezet legális működésének egyik feltétele volt. Ugyan emlékezhettem volna rá, miszerint a mai napon kerül erre sor, de vélhetőleg tudatalatt blokkoltam az információt, nem akarván ismét egy értelmetlen vitába keveredni, aminek úgyis megsértődés lesz a vége. A váratlan találkozást akár égi jelként is felfoghatnám, de sajnos nem hiszek az ilyenekben. Hirtelen hátraarcot vágni idióta húzás lenne, ugye? Nem tudván hogy folytassam, inkább összekulcsolom hátam mögött kezeimet, s igazán töprengő arcot vágva kezdem fixírozni a közeli asztal egyik sarkát.

Lehajtott fejjel haladtam két kísérőm mögött Seireitei utcáin. Másodszor jártam itt, ám most először úgy, hogy lett volna alkalmam körülnézni is kicsit, elvégre ezúttal nem "illegálisan" tartózkodtam itt. Suwun-chan és Onee-chan ellátott minden információval, amit tudnom kellett az itteni tartózkodásról, egészen pontosan figyelmeztettek, hogy ha túl sokat maradok, akkor lélekké válhatok. Persze ehhez rendszeres és huzamosabb látogatásokra lenne szükség, de nyilván ilyesmi nem volt a terveimben. Csak nyomós okkal szeretnék ebbe a dimenzióba lépni, már csak azért is, mert nem igazán szerettem Kisuke-chan adósa lenni érthető okokból.
Most sem azért voltam itt tehát, hogy világot lássak, annál is inkább, mert sokkal nagyobb fajsúlyú problémák foglalkoztattak. A homlokomon díszelgő kötés még mindig zavart, de egyelőre ennél jobb megoldást nem találtam arra, hogy eltakarjam a Daitenshi jelképének számító medál maradványát. Nem tudtam megakadályozni, hogy belém olvadjon az ékkő, köszönhetően annak az arrancarnak, aki ráadásul Asuka-chant is életveszélybe sodorta. Ostobaság volt hagynom, hogy annyit kockáztasson a lány, és még csak megölni sem sikerült azt a nyomorékot. Az elmúlt pár napban végig a tanítványom mellett voltam, és csak édesanyja látogatásának és képességének köszönhető, hogy nem fekszik még mindig kómában, számos törött csonttal. Csupán annyi pozitívuma van ennek a balesetnek, hogy olyan vizsgálatokat is el tudtam végezni, amelyeket eddig a képessége nem hagyott Asuka-channak, és hamarosan sokkal többet fogok tudni a képességéről, és arról hogy mi is történt pontosan a Fészekben. Ettől függetlenül felelőtlenül viselkedtem, ami miatt kissé rosszul érzem magam, de felesleges volt ezen rágódnom. A hibámból tanultam, és végül minden jól alakult, leszámítva azt, hogy jelenleg nincs búvóhelyünk, hiszen a bunker szinte teljes egészében elpusztult a támadásban. A legfájóbb talán a könyvtár elvesztése, számtalan felbecsülhetetlen értékű tekercs lett a tűz martaléka.
Legalább a konfliktusunk a Goteijel megoldódott, így immár nem kell üldözöttként viselkednünk a shinigamikkal szemben és én is lelkiismeret-furdalás nélkül nézhetek Kotomi-chan szemébe. Nem kicsit meglepett, hogy Yuu-chan beleegyezett a feltételekbe, amit a halálistenek diktáltak, én pedig örömmel mentem bele az egyezségbe így. Más kérdés, hogy a két kísérőm ellenére is érzem, hogy a környéken jó pár másik shinigami is követ minket, igaz rejtőzködve. Csak speciális energiaérzékelésemnek köszönhetem, hogy tudok a megfigyelésről és nem csak sejtem a kitüntetett figyelem jelenlétét. Pillantásomat végül a csuklómon lévő eszközre vetettem egy pillanatra, melyen immár felesleges az a jelzés, hogy milyen szintig használhatom saját magam megkárosítása nélkül az erőmet. Felsóhajtottam és megcsóváltam kissé a fejemet. A régi énem valószínűleg nem tudott volna higgadt maradni ebben a helyzetben.
Lassan megérkeztünk a 12. osztag kapujához, mely az úti célom volt ezen látogatásom alkalmával. Nem kaptam túl sok információt arról, hogy miért van pontosan szükség a megjelenésemre a Kutatási és Fejlesztési Intézet területén, ám arra kíváncsi voltam, hogy miféle technológiával rendelkeznek a shinigamik hozzánk, emberekhez képest. A juunibantai területére lépve így már sokkal érdeklődőbben nézelődtem, bár egyelőre fehér köpenyes shinigamikon kívül nem sok mindent láttam. A laborban, ahová vezettek, egy rózsaszín hajú kislány fogadott végül. Meglehetősen idegenül hatott a környezetben, de én nem az a típusú ember vagyok, aki a külső alapján ítélve. Nyilván jó okkal van itt, belőlem se sokan néznék ki, hogy ki vagyok-mi vagyok. A lányos, kissé rózsaszínes beütésű öltözködésem, vagy a pocky a számban nem éppen arra utal, hogy jómagam is tudós vagyok, és képes vagyok szakértelemmel nézni a teremben lévő gépetekre, tartályokra és konzolokra.
Ám mielőtt Tsuki-chan hozzáfoghatott volna ahhoz, hogy elmagyarázza, miért is vagyok itt, váratlanul kitárult az ajtó, és egy felettébb ismerős alak jelent meg mögötte. Mi több, Yuu-chan jóformán kiparancsolta a bent lévő tiszteket o.O Arcom hamar elkomorodott, és felsóhajtva hajtottam le a fejemet, amíg a cirkusz tartott, miközben megtámaszkodtam a falnál.
- Szervusz! - szólaltam meg szűkszavúan és talán kissé ridegen is. Nem néztem rá a férfira, a köztünk lévő súrlódás még mindig élénken élt az emlékezetemben. A szöktetés utáni vitánknak immár nincs alapja, viszont természetesen nem csak arról volt szó, hogy nem értettem vele egyet ott. Az egész hozzáállása és viselkedése visszatetszést váltott ki bennem, és nem csak akkor, hanem már egy ideje így volt.
- Éppen egy vizsgálatot szeretnének rajtam elvégezni, mit keresel itt pont most? - kérdeztem számat kissé elhúzva. Érdekelt, hogy mi lehet ilyen fontos. Nem hiszem, hogy bármit is akar, az ne érne rá még legalább egy órát, ha nincs itt Yuke-chan vagy a tenshik. Karjaimat végül összefűztem a mellkasom előtt, és kérdő, de dacos tekintettel pillantottam a vaizardra.