- WAAAAAAAAAA!!! – Hatalmas harci üvöltéssel veszem tudomásul, hogy a kis töpörtyű a fejemre ugrott. Yuko te átkozott! Ezért még eltángállak! – Miféle testvérről beszélsz? Te szórakozott némber! Én tőled kérek nem valami áltestvértől! – Rohangálok össze vissza, hátha a hírtelen sebességváltással sikerül leráznom a hátamról de csak nem hagyja. Többször hátra nyúlok, felülről, alulról, de mindannyiszor kikerüli. – A térdkalácsod a zeroshunpo! – Jelentem ki dühödten, majd hogy bebizonyítsam, sokkal jobb vagyok, hihetetlen shunpoderbibe kezdek. Mint egy megveszett musztáng próbálom ledobni a hátamról, de ez a kis nyavalyás sokkal, mint vártam… és kisebb is… valamit tényleg nagyon elbaltázott… kell neki ennyit kísérleteznie…
- Mássz le rólam, te csapnivaló tudós!! – Szólok rá fennhangon, majd megállok, hogy esélyt adjak neki ehhez. Yuko lemászik a hátamról, és hátat fordít nekem.. – Köszönöm… és most a tárgyra térve… - Kezdek bele, miközben helyre teszem az össze-vissza álló ruhámat. – Szóval, most hogy végre megálltál… Csinálj nekem egy robotot, amivel edzhetek! – Hát nem cicózok, a tárgyra térek, ám nem jön reakció… - Hé hozzád beszélek ám! – Szólok rá, á még mindig semmi, elkapom a vállát és magam felé fordítom, majd elkezdem előre hátra rángatni. – Héhahó! Shizuk hívja Yukot!! Yoshida élsz még? Félrenyelted a nyelved? – Mikor abbahagyom a rángatást, észreveszem, hogy a szemszíne tökéletesen elüt Yukotól, és most, hogy kartávolságra van tőlem azt is meglátom, hogy ez egy kilencéves kislány.
Holy Shit! Ez pityereg! – Jézusúristen! – rémülök halálra, hullasápadt arcomnál csak károgó hangom ijesztőbb. Robotmozgással engedem el. – Bo..bocsáss meeeegg! – Hajlongok előtte, mint egy eszement idióta. – Összekevertelek valakivel! Te nem is vagy béna tudós! – A béna szó megismétlése azonban egyáltalán nem segít a helyzeten. A kislány inkább még hangosabb búgásba kezd. – Nálad ügyesebb tudóst nem is ismerek. Sajnálom, csak hagyd abba a pityergést… - mondom én is majdnem bömbölve.. – Nézd, nézd adok neked cukorkát! – Kutakodok a zsebemben, s sikerül elővennem egy marék cukrot, eltekintve a ráragadt szöszöktől elég étvágygerjesztők. – Te sokkal ügyesebb, vagy mint Yuko! Annyira, hogy inkább téged kérlek meg, hogy csinálj nekem egy robotot… persze csak ha kedved van… - Kapálózok, s közben susogó hangot adok kii, hogy a kislány megnyugodjon, elég vicces látványt nyújtok. Utálom, ha egy kisgyerek szomorú, főleg ha miattam. Egy szörnyeteg vagyok! Hogy lehetek ilyen?
~ Ez az! Követ a nyakba, és folyóba veled! ~ Nos… ez egy igen liberális megszólalás volt.. köszönöm a bíztatást =_=… Remélem a kislány meg fog nyugodni, és abbahagyja a sírást, hiszen én minden tőlem telhetőt elkövetek. Ha nem fejezi be nagyon gyorsan, akkor én is elbőgöm magam.

Nahát, nahát, Shunponuku-chan mégsem annyira Shunponuku, mint az hittem, hiszen amint a hátára kerülök sokkal jobban megy neki a fogócska. Hát csak ez a kis ösztökélés kellett, hogy rákapcsoljon picit? *-* Azt nem egészen értem, miért vádol mindenfélével, aminek a felét nem is igazán értem, meg amúgy is miért találnék ki áltestvért, mikor Onee-chan tényleg az unokatestvérem, csak ettől függetlenül én Onee-channak szólítom? Hiszen a vak is láthatja, hogy nekem ő a nővérkém, ahogy Tsuki-nee-chan is, nem? T^T És még a kérdésemet is valamiféle kihívásnak veszi kedves kis fogócskapartnerem. Nem szólt, hogy most rodeósat akar játszani, így alig tudok megkapaszkodni a hátán, de akkor is wíííí~! *-* Nagyon ügyesen csinálja, és rettentően élvezem, mert ez olyan jó móka! Kár, hogy ezelőtt csak abban a néhány filmben láttam ilyesmit, amit suttyomban töltöttem le a titkos kis otthoni gépemre, de nagyon örülök ám, hogy végre én is kipróbálhatom ezt a játékot. *o* Igaz, az eredeti bikák nem egészen így mozognak a megfigyeléseim alapján, de azért Edzésfan-chan is egész ügyes benne!
A kritikájára nem számítok, le is dermedek tőle. Honnan tudhatja, milyen vagyok, ha még nem is látott? T^T Vagy az Akadémián olyan rosszaságot csináltam volna, hogy ennyire elterjedt rólam a Goteiben valami ilyesmi? De hát én nem is csináltam ott semmi rosszat! Mindig nagyon vigyáztam, hogy a nagypapiék ne halljanak rólam vissza semmit, erre most… TT_TT Le is mászok azonnal Edzésfan-chan hátáról, amint megáll és el is fordulok. Nem akarom, hogy hüppögni halljon, de egyszerűen nem tudom visszafogni! Csak le akarok guggolni, hogy kicsit megnyugodhassak, és láthatatlanná váljak, mert olyankor mindig úgy érezhetem magam, mintha senki nem látna, és akkor nyugodtan pityereghetek…De épp mikor próbálnék leguggolni, Edzésfan-chan elkap és maga felé fordít, és még rángat is előre-hátra… Mi rosszat csináltam, hogy ennyire a bögyében vagyok? TT^TT Mikor végre nem billeg a fejem előre-hátra a hüppögésem is kicsit csendesül és átválthatok végre csendes sírásba, amit eredetileg guggolva akartam volna, és most, hogy elenged, végre összegömbölyödök és fejemet a térdemre hajtva engedem el magam, hadd folyjanak azok a könnyek… Úgyis mindegy már, nem? TT^TT
Próbálom abbahagyni, de csak a hüppögésig tudom visszafokozni, és… cukorkát hallottam? Kicsit felkapom könnyes arcomat és nézem a nekem kínált, kicsit szöszös finomságot. Nekem ezt nem szabadna, és eddig csak Tsuki-nee-chan mellett szegtem ám szabályt és… és… végül elveszek egyet, és lekötöm magam a szöszök eltávolításával, ameddig szipogok. Ro…bo…tot… csi…nál… ni… Szép lassan szivárognak be ezek a kulcsszavak a buksimba, miközben a cukorkát szopogatom, és megpróbálom megkeresni Edzésfan-chan arcát. Szép lassan bólintok. Nem akarom elhinni, hogy tényleg megkértek valamire… ha belegondolok: ez az első felkérésem shinigamiként! *-* Határozottabban is bólintok, és letörlöm arcomról a könnyek maradékát, majd le is csüccsenek, ha már guggolásban vagyok.
– Mondd csak, Edzésfan-chan… tényleg robotot szeretnél? Csak mert összerakhatok neked valami mást is. Ügyes vagyok ám az elektronikában… Például kifejezetten jó hologramokat tudok csinálni *-* – mesélem szépen lassan fellelkesülve az ötletre, hogy végre dolgozhatok, és tényleg, és igazán, és… ez annyira jó! ***-*** - Vagy azt hiszem, ez így nem jó stratégia, inkább azt szeretném tudni, pontosan mire kell neked az a masina… mert nem mindegy, hogy kidouhoz, shunpohoz fogócskázni, vagy… zanjutsuhoz, netán hakudához @_@” – az utolsó két harcstílusnak már a nevébe is beleszédülök. Egyszerűen… nem mennek. T.T Pedig én tényleg próbálkoztam ám az Akadémián! Csak nem az én stílusom egyik sem. - Egyébként szerintem valamilyen eszközt is tudnék gyártani, ha annak jobban örülnél… – gondolkodok hangosan és fel is állok, hogy leporoljam magam, és mikor felnézek a shinigami lányra, eszembe jut, hogy meg sem köszöntem a kedves felkérését, úgyhogy azonnal meg is ölelgetem ám, de nagyon, mert… mert ez annyira jól esett tőle. *-* – Nagyon szépen köszönöm a bizalmat, Edzésfan-chan ^_^ – szavalom nagy boldogan, aztán picit megrángatom az egyenruháját, hogy menjünk vissza a labor felé, mert a fogócska és a rodeó alatt eléggé elkavarodtunk a kertben. @.@ És ez csak most tűnt fel! Miféle megfigyelő vagyok? T.T Ahogy körülnézek, az ösvényt sem látom az osztag felé, és… és… ehhe… Yuko-nee-cha~n… Yuko-nee-chan! *-* Ő biztosan a laborban van, és ügyködik valamin, vagy legalábbis az osztagon belül kell lennie, de minimum kivezet ebből a kertből, ha beméregetem a tartózkodási helyét! Ki is veszem gyorsan a hajamból a csatomat és megnyomkodom a rá rejtett gombokat, hogy kivetítse a térképet, és megmutassa a pontokat rajta.
– Arra van a labor! ^_^ – mutatok magabiztosan az egyik irányba, miután visszaraktam a hajamba a csatocskámat (*o*) és kézen fogom Edzésfan-chant, hogy együtt menjünk vissza a laborba, mert végülis az ő megrendelése, biztosan szeretne ott lenni, ameddig elkészül, mert gyorsan meglesz ám, emiatt nem kell aggódnia! ^_^

Úr isten! Ezt a kislányt nem tudom követni,. Nevet, sír, nevet… Most megint sírni fog? Valami beállított program alapján működik? Talán ő maga is egy droid! Ne! Akkor üzemzavaros is lehet, mert a könnycseppek tönkretehetik… Fuhh.. túl sok időt töltöttem tizenkettedik osztagosokkal, már úgy gondolkodok, mint ők! Ütögetni kezdem a fejemet, hogy helyreálljon, nehogy ilyen gondolkodásom maradjon, s egészen addig püffölöm, míg már csak két dologra tudok gondolni: Sütik és FÁÁÁÁJJ TT_TT
~ Valaki.. könyörgöm valaki fogadjon örökbe… ~ Most miért mondod? Van egy olyan sejtésem, hogy ebben én is nyakig benne vagyok. Még mindig a kislány miatt mérgelődsz? Kedves kislény ez a kislány… Fura, de minden bizonnyal édes. Csak nézz rá, ahogy a szöszöket szedi a cukromról, az én nevelésem. ~ Kemény öt perce találkoztatok te idióta! ~ De máris ráragadt valamelyik jó tulajdonságom. Hüppögök meghatódva a fiatal shinigamira nézve. Edzésfanchan? Még egy dolgot tanult el tőlem… A névadást, imádom! Nekem is adnom kell neki egy nevet, mondjuk legyen Elmebetegchan, Okoska, Zöldike? Etoo… mi is a rendes neve? Gondolatmenetemet félbeszakítja egy kérdéssel, melyre lelkesen válaszolok.
- Hát… én nem igazán értek ezekhez. – Na szépen nézünk ki, lefőz egy kislány. Pedig aztán az én szürkeállományom is igen terjedelmes és tele van… izével.. – Azt hiszem, egy hologram nekem nem felelne meg… - Már amennyire én értek az ilyesmikhez. Egyáltalán jóra gondolok? A hologram nem az a valami, amit arra bigyóra használnak azzal a hogyishívjákkal…
~ Elképesztő az észjárásod. Ezt a néhány szót szinte minden helyett használod. Még szerencse, hogy én értem hogy érted... ~ Most mi bajod? Szerintem kiváló szakszavakat használtam! A célnak tökéletesen megfelelnek! Hiszen tudhatnád a valami eszközt jelent, a bigyó az információtárolás és a hogyishívják az az elektromosság… Mi ebben az érthetetlen?! ~ Hagyjuk… ~
- Valójában hakuda edzésre kéne… - Vallom be egy kicsit vonakodva, mivel a mai nap folyamán mindenki, aki ezt a számból hallotta sikítófrászt kapott és elmenekült… Mélyen elgondolkodok, mégis hogy fog kinézni az a valami, amit nekem készít. Biztos nagyon aranyos, narancssárga robot, masnikkal és virágokkal a hajában. Úgy veszem észre, újdonsült ismerősöm már-már nálam is lelkesebb. Már valamilyen eszközt szeretne készíteni, bár nem tagadom az említésére nekem is felcsillan a szemem.
- Most, hogy mondod… - Gondolkodok el jó mélyen – A karvédőimre ráférne egy kis erősítés… - Mutatok a két alkaromon és sípcsontjaimon lévő fémlapokra. – Szerintem nem elég strapabíró, bár még nem próbáltam ki ellenfél ellen… - A szavam is eláll, mikor a kislány megölel. Jézusom de nagyon awwww *-*.
- Várjunk csak! Még be sem mutatkoztam. A nevem Shizuka! Hívhatsz ömm… ahogy akarsz? – Tényleg! Még becenevem sincsen! Hát ez így elég bénán jött ki, bár szerintem ennél jobban nem lehet lerombolni az imidzsemet… Útközben a hajcsatját birizgálja. Milyen kis aranyos, hogy kiszedi, pedig nem is állt ferdén. Csendben sétálok a kislány mögött, remélve, hogy elárulja a nevét, mire a laborhoz érünk. ^^ Nagyon remélem, hogy Yuko ma szabadságot vett ki… nem futnék össze vele -.-

Spoiler:

~ Mégis mit csinálhat egy nagypapa, ha az éppen létező összes papírégetős feladatát elvégezte és járőröznie sem kell? A válasz teljes mértékben magától értetődő. Meglátogatja az unokáit. ~ Ezen a gondolathalmon rágom át magamat, még a 10. osztag kapitányságán és bevonulok a konyhába. összekészítem a kis szendvicskéket, amiket szándékozom vinni az unokáimnak. Közben magam is bekapok egy darabka szendvicset. A lányok már biztosan éhesek, az a sok papírmunka. Biztosan jelentésírásra kényszerítik őket. Meg adatrögzítésre. Micsoda egy borzalmas rabszolgatartó egy osztag. Persze, évekkel korábban magam is aktakukac voltam, de rájöttem a Taichounak igaza van. Minek töltenénk ki, bármilyen kérdőívet, ha azt fel is lehet gyújtani? De térjünk vissza a szendvicsekre. Elkészítettem az apró finomságokat és utána becsomagoltam őket. Yoriko-channak békás szalvétába, Tsuki-channak pedig nyuszis szalvétába. Ha jól viselkednek és megeszik az ebédjüket, talán még cukort is kapnak. Miután elkészültem a szendvicsekkel, még bementem a szobámba. Felhúztam a lábamra a strandpapucsomat, mert eddig mezítláb cappogtam a kapitányságon. Minek ugye bár cipő vagy saru, ha olyan meleg van papírégetés közben, hogy még a fejem búbjáról is folyt az izzadtság? Szóval miután felvettem a papucsomat és megnéztem, hogy minden el van-e intézve ahhoz, hogy elhagyhassam a helyemet, elindultam a 12. osztag kapitányságának irányába. Remélem értékelik, hogy vásároltam a találmányaik közül. Elvégre mégsem haraphatnak a kézbe, amely enni ad számukra. Nyugodtan slappogtam végig Seireitei utcácskáin, hogy végre oda érhessek és megnézhessem az én két szép unokámat, amint okos és nagy lányok módjára, komoly kutatómunkát végeznek. Az idő kellemes volt. Sütött a nap és az ég szép, felhőtlen kékségbe öltözött, akárcsak a nyári napokon. Kezemben egy kis szatyorral, amelyben a szendvicseket hoztam, érkeztem meg a 12. osztaghoz. A kert irányába be lehetett menni, de tovább sajnos nem ismertem a járást. Szerencsémre pont beleütköztem egy arra járó tudóspalántába. Egy fiatal, nőbe. Alkarján a hadnagyi jelvény volt látható. ebből azonnal tudtam, hogy senki más nem lehet az illető, mint ... a 12. osztag hadnagya. Hiszen ez természetes. Nem igen foglalkoztam vele, hogy mit is csinál a kertben. Az nem az én dolgom, de megindultam felé és amikor elég közel kerültem hozzá, hogy hallja a hangomat megszólaltam.
- Fukutaichou asszony, lány izé... szóval a rokonaimat keresem. Hoztam nekik szendvicset. Mert éppen semmi dolgom nem volt a 10. osztagban és arra gondoltam, hogy akkor meglátogatom az én két, szépséges unokámat. Tudja kedves, az a helyzet, hogy a 10. osztag elég messze van Önöktől, így igen sokat gyalogoltam. Szóval, ha lenne szíves és értesítené az én két szép unokámat... meséltem már, hogy mindketten kitűnő eredménnyel végeztek az akadémián? Hallaná Tsuki-chant és Yoriko-chant, hogy milyen okosak. Na de, visszatérve a szendvicsekhez, uzsonnára hoztam nekik. Meg kell, hogy egyék, hogy egyszer ők is olyan erősek és nagyok legyenek, mint én.
Mondom teljesen nyugodtan, ennek a kedves hölgyeménynek. Aztán leborul előttem a rózsaszín köd. Ez a nő! Hiszen ez nő! De, ami a legérdekesebb, hogy hasonlít a Nagy Cici Háború első részének, első fejezetének a legelső főhősnőjére! Azonnal láthatja rajtam, hogy a fanja vagyok. Egy pillanatra meg is feledkezem, hogy szendvicset hoztam. Benyúlok köpenyem ujjába és előhúzom a Nagy Cici Háború legelső számát. Ezt majdnem mindig magamnál hordom. Látványosan kinyitom és ... igen! Az egyezés káprázatos.
- Nem is tudtam, hogy szerepel egy mangában! Ha tudtam volna, hogy maga az, az mindjárt más. A nevem Yamakida Yoshirou, a 10. osztag tisztje vagyok, de szólítson nyugodtan Ojii-sannak. Örvendek a találkozásnak. Látja, ez a kedvenc részem, ahol ÖN....
És hatalmas lelkesedéssel nyitom ki a mangámat, azon a bizonyos oldalon, ahol először fedi fel bája legszebb ikreit...

Hamar kiderül, hogy eme bájos hölgy, legnagyobb szerencsétlenségemre egyáltalán nem kedvenc mangám főszereplője. Mindössze a 12. osztag hadnagya és mint kiderül, a rokonom. Legalábbis ilyen-olyan úton, de rokonnak minősül. Ilyen az én formám. Csak egy hadnaggyal tud összehozni a sors. Miért? Miért nem a Nagy Cici Háború főszereplője? Miért?? Mit követtem el, hogy ilyen büntetést mér rám egy felsőbb akarat képviselője? Na jó, semmi gond, megoldjuk ám ezt.
- Yoshida Yuko?
Kérdezek vissza, amikor bemutatkozik. A név valahonnan ismerős nekem. Nézze el nekem mindenki, öreg vagyok már, mint az országút. A memóriám olyan, mint az aranyhalnak. Szerencsére így hamar elfelejthetem eme tévedésemet, hogy csak egy hadnagyot voltam képes leszólítani. A név végül megmozgatja memóriámat és a pókhálók felszakadnak, ahogyan a névhez kapcsolt személy végül ismerőssé válik.
- Tudtam ám, hogy rokon vagy... vagy mi a szösz.
Azzal nagypapásan intek neki, hogy hajoljon már le, mert különben nem fogom tudni buksisimiben részesíteni az én rokonomat. Még akkor is, ha azt nem tudom már, szegény őszülő fejemmel, hogy milyen úton-módon is rokonom a drága hadnagy. ha pedig a hadnagy közelebb hajol, legnagyobb meglepetésére, megsimogatom a buksiját, majd atyai mosoly közepette megszólalok.
- Nem mutogatom én a kicsiknek.
Utalok finoman az unokáimra, meg úgy általában a kiskorúakra. Elvégre nekik nem való a Nagy Cici Háború. *.* Az az olyan érett és komoly gondolkodású tisztek számára elérhető csak, mint én. Azzal el is rakom a mangát ruhám ujjába, oda, ahonnan "elővarázsoltam" az imént.
- Laborköpeny? Ide vele, hagy hasonlítsak az én dolgos unokáimra. Biztos fognak örülni, hogy meglátogatom őket munka időben.
Mondom, komoly bólogatás közepette, hogy bizony mehetünk azért a köpenyért, nekem ugyan nincsen ellenvetésem a köpeny iránt. Pláne, ha így meglátogathatom végre az én két szép unokámat. Tsuki-chan és Yoriko-chan a szemeim fényei. Fiatal koromra emlékeztetnek, amikor még zsenge és ifjú voltam, ereimben pezsgett a tettvágy. Nem, mintha mostanában nem így lenne, csak kicsit már máshogy. Őszinte leszek, kicsit elfáradtam.
- Büfé? Ne vicceljen kedves Kuzin-chan. Remélem, nem zavarja, hogy Kuzin-channak szólítom, elvégre rokon...
Szakítom félbe mondandómat, majd a válasza után folytatom és közben előhúzom a szimatszatyorból az egyik szendvicset.
- Tudja mi van ebben Kuzin-chan? Egy fejlődő szervezet számára, minden szükséges vitamin, fehérje, kellő mennyiségű kalória. Koleszterin szegény kivitelben.
Utolsó mondatomnál tudálékosan felemelem a bal kezem mutatóujját, hogy nyomatékosítsam, egészséges ételt hoztam az én két szép unokámnak. Nem ám holmi, büfé kosztot, amit csak úgy az esetek többségében oda tottyantanak az emberek tányérjára. Ráadásul olyan szépen be is csomagoltam. *.* Biztosan fognak örülni az unokák. Tsuki-chan is biztos örülni fog, ha már az a kerge apja nem hoz neki uzsonnát. Persze semmi bajom sincs az apjával, de a kisoushuu minden tagja kerge. Elvégre, annyit görnyednek a papírok fölött. Bezzeg a 10. osztagban, ott pikk-pakk elintézünk mindent a kapitánnyal.
- Menjünk drága Kuzin-chan. Az unokáim már biztosan éhesek. Addig tessék, egy kis cukor. Serkenti az agyműködést.
Mondom s a hadnagy óvatlan pillanatában, a szájába nyomok egy színes cukorkát. Elvégre a kuzinom is megérdemli a figyelmes törődést. Egy szava sem lehet a cukorkát illetően, Okashi boltjában sem kap ilyen finom cukrot.

Azt hiszem téved, uram ^v^”

Kelletlenül mosolygok az úrra, lehetséges, hogy most némi csalódást okoztam neki azzal, hogy megosztottam vele: semmi közöm a magazinhoz? ^v^” De hát én csak a félreértéseket kívántam elkerülni, nem tudtam előre, hogy ezzel egy világot döntök össze benne. Jobban oda kellene figyelnem, úgy tűnik az idősebbek sokkalta érzékenyebben, mint egy aranykorát élő halálisten. A fiataloknál már meg tanultam óvakodni attól, hogy képzelgéseiket romba döntsem. Úgy tudtam, ha ezt kinövik, akkor már nem zuhannak vissza az idő továbbhaladásával. Ezek szerint tévedtem… ^ v ^”
- Igen, Yoshida Yuko. Yoshida Shinju unokahúga, vagyis Yoriko-chan unokanővére. – bólintottam helyeslően visszakérdezésére, majd próbáltam kicsit konkrétabban megfogalmazni az úr számára a rokonsági kapcsolatunk eredetét, ami igaz, nem vérszerinti, de attól még azok vagyunk. Az is jókora meglepettség volt számomra, hogy tulajdonképpen Kawashima-taichou is ágról – végről rokonomnak számít. Akamoto fukutaichou Nőegyletünk csodás vezetője, ha tudná, hogy kapcsolatban állok a Férfiegylet főnökével, biztos nem kezelné túlontúl pozitívan ezt a fejleményt.
Elmefuttatásomat Yamakida-dono kézjelét látva szakítom félbe. Hirtelen nem értem mit is szeretne, ezért kissé vonakodva hajoltam le az ő magasságába. Bár kicsit tartottam attól, hogy mire készül, de annál nagyobb meglepetésként ért az, amiben részesített. Meglepetten pislogtam a fejlapogatásra, hirtelen nem igen tudtam, hogy kezelni, olyan hét évesnek éreztem tőle magamat, amit már jócskán csak elhagytam korban azért. De nem róttam fel az úrnak, biztos voltam benne, hogy csak valami furcsa öregkori szokás. ^ v ^”
- Ezt bölcsen teszi, Yamakida-dono. ^v^ – csalódtam volna az idős halálisten úrban, hogyha Yoriko-chan és Tsuki-chan, vagy akár más fiatalkorú előtt előkapkodna egy ilyen khm… szennylapot. Amint beleegyezett a laborköpeny gondolatába elkezdtem a kertből nyíló ajtó felé vezetni, ahol megkaphatja a védőöltözéket és útnak is indulhatunk a 12. osztag labirintusába, hogy megkeressük a lányokat. - Örülök, hogy pozitív véleménnyel van a védőfelszerelésről, tetszik tudni, sok látogató képtelen felfogni ennek szükségét. Pedig nem követel oly’ sok intelligenciahányadost ennek megértésre! ^ v ^ – csalódottan sóhajtok fel, ahogy pár kellemetlen eset eszembe ötlik egy - két látogató halálistennel kapcsolatban, kik ostoba módon nem húztak laborköpenyt. Ha értenék szaknyelvünket, akkor tudnák, miféle baktériumok, kórokozók, sugárfertőzések keringhetnek egyes szinteken és tökéletesen felfognák a védőruha fontosságát. Nem értem, hogy az ilyen felelőtlen shinigamik, hogy tudták elvégezni a Lélektovábbképző Akadémiát. ^ v ^”
- Szólítson csak nyugodtan a keresztnevemet, kedves Yamakida-dono. ^v^” – Kuzin-chan? Kicsit értetlenül állok a megnevezés előtt, így még nem szólítottak és hallásra is furcsának találom, de nem igen hatottam meg érvemmel Yamakida-donot, azt hiszem lesz időm megszokni.
- P – persze tökéletesen ismerem egy egészséges szendvics tartalmát, ami nincs tele mesterséges dolgokkal és színezékekkel. ^v^” – kicsit furcsán érzem magamat amiatt, hogy egy idősebb halálisten igyekszik megmagyarázni nekem, hogy a házi készítésű étel miben különbözik a büfében kapható étkektől. Nem próbáltam megmagyarázni az úrnak, hogy a mi büfénkben is csupa egészséges étel található, mivel a Biológiai és Kémiai részleg rendszeresen ellenőrzi az osztag büféjének megfelelő működését. Hiszen van az a bölcs aranymondás is, hogy: „az vagy, amit megeszel”! ^ v ^
A cukrot, amit hirtelen tömtek a számba, majdhogynem félrenyelem. Kisebb fuldoklás után igyekszem összeszedni magamat és normális képet vágni ezután a húzása után az úrra. Nyilvánosan megmerényelt, igazán a kezembe is adhatta volna, úgy is megettem volna természetesen, mivel ajándékot nem illik visszautasítani. Furcsák ezek az öregek, vagy csak a 10. osztag aljas cselszövése lenne? Jobb lesz, ha rajtatartom a szememet az idős halálistenen.
- Igen, igen, ne késlekedjünk Yamakida-dono. ^v^ – amint beértünk a kertből nyíló bejáraton át egy nagyobbacska előtérbe, ahol a laborköpeny fel, illetve levételéhez előre odakészített fogasok voltak találhatóak, no meg egy asztal pár tudományos újsággal és székekkel a kényelem kedvéért, ha valaki inkább várakozni óhajt itt. - Parancsoljon kedves Yamakida-dono, ezt legyen szíves felvenni. ^v^ – szedek le a fogasról, egy direkt vendégeknek előre kikészítet köpenyt és odanyújtom az úrnak, hogy felvegye. - Nos, Yoriko és Tsuki-chan megtalálása kicsit bonyolult, mivel két külön részlegen dolgoznak. De van, amikor összejárnak egy helyre, így nem tudom, pontosan hol lehetnek. De először szerintem okosabb lenne megnézni a Modern technológia részlegen őket. Nagyon szeretnek új ötletekkel előhozakodni és azt beleépíteni valamibe. Van már pár furfangos találmányuk, annyi szent. ^v^ – nevettem el magamat, amint eszembe ötlik az édesség automatájuk, amit a büfébe hoztak létre és csak nekik ad ki finomságokat. - De ha gondolja akár itt is megvárhatja őket, nem tudom, hogy mennyire bírnák az ízületei a nagy sétát, kedves Yamakida-dono. ^ v ^ - ajánlok fel neki egy alternatívát, persze nem lebeszélni akarom arról, hogy körbe járja esetleg az osztagot, csak tartok attól, ha valóban a 10. osztag turpissága ez, hogy valójában itt van, akkor nem árt óvakodnom, mielőtt bármiféle információt megosztanék vele. Nem hiányzik, hogy kiszivárogtasson bármit a Juunibantaiból. Amennyiben úgy dönt, hogy velem tart folytatom vele a beszélgetést.
- Tessék mondani Yamakida-dono, ön ugyebár a 10. osztag tagja, ha nem tévedek? ^v^ Kimenőt kapott, hogy lehetősége volt eljönni ide? Nem, mintha probléma lenne, csupán érdeklődöm. Tetszik tudni, nem éppen hallani túl sok pozitív dolgot a Juubantairól mostanában. ^v^” – kíváncsiskodom, hátha megtudom, hogy ezúttal miféle új keletű kihágásokat tesznek a hivatalos papírégetés és rongálás után.