A kialakult helyzet egyértelműen kellemetlen mindkettőnk számára, a köszönést követő csendet szinte már vágni lehetne, annyi elfojtott feszültség van a levegőben. Ugyan elhamarkodottan kizavartam mindenkit, mintha már alapból valamiféle bizalmas beszélgetésre készültem volna, ám a valóság ezzel szemben csupán a véletlen fura kis játéka. Igazából semmit sem változott véleményem a szöktetést követő veszekedés óta, egyáltalán nem az bosszantott fel, hogy ellent mert mondani a vezetőjének, hanem mindennek a formai megvalósítása. Közel másfél évszázadnyi korral a hátam mögött valahogy képtelen vagyok tolerálni, ha valaki ennyire gyerekesen viselkedik a közelemben, miközben sokkalta nagyobb problémákról van szó. Igen, vélhetőleg az érzett keserűség és izzó harag néhány pillanatra elhomályosította józan ítélőképességemet, azonban azok sem tükrözték a teljes valóságot, amiket a fejemhez vágott, saját egykori érveimet fordította ellenem. Az emberek változnak, magam sem hiszek már teljesen azokban az ideákban, melyek egykoron jellemeztek. Bajtársiasság, hősiesség, ezek még mindig fontosak számomra, de feláldozni önmagunkat egy olyan rendszer érdekében, ami csak eszközként tekint Ránk, nem fogom. Valami eltört bennem azon a napon, amikor a vesztőhely felé kísértek, összeragasztani feltehetőleg már senki sem lenne képes. Aki túlzottan is naiv könnyedén kihasználják, mindenki csak addig élvezheti jogait, ameddig a Negyvenhatok Tanácsa hasznot lát belőlük. Ellenben Mi változást hoztunk, a Seireitei több ezer éves fennállásának ideje óta nem volt rá példa, miszerint egy ember ücsörögjön valamelyik osztag főhadiszállásának közepén, s ez csupán az első, apró lépés. Nem felejtettem el az eredeti célom, ki fogom vágni a rohadt részt szeretett városom belsejéből.
- Fontosabb ügyben járok, semmint valamiféle teljesen felesleges vizsgálat. – replikázok hasonló hangnemben, ahogy azt a lány is tette, önkénytelenül is beleesve a korábbi hibámba, felvéve a sértettség álarcát. – Szükségem van a Juunibantai szolgálataira, ahogy Neked is. Ismét visszatértem a Próféták erődjének romjaihoz, nyomokat keresni vagy valamit, ami elkerülte régebben a figyelmemet. Sajnos nem volt akkora szerencsém, mint legutóbb, nem sikerült dimenziónyitó pengét találni, legalábbis épet nem…
Monológom végeztével kosodem belső, rejtett zsebéből előkerül a falba ágyazódott, elgörbült markolat. Nemtörődöm mozdulattal dobom el felé a tárgyat, amennyiben nem kapja el, az sem baj, amúgy is tökéletesen használhatatlan. Bárhogyan is próbálkoztam vele, nem tudtam előcsalni az egykor igencsak sok nehézséget okozó kikristályosodott lélekenergiát. Az évek alatt talán kiveszett belőle a varázs, ám lévén minden kétséget kizáróan mágiával készült, ebből adódóan mindenféleképpen kell lennie rajta valamiféle reiatsu-lenyomatnak, akár minimális mennyiségben is. A 12. osztagnak megvan minden eszköze ahhoz, hogy bemérje a kisugárzás tulajdonosát, ha nem bujdokol éppen egy kíváncsi szemektől elrejtett és levédett építményben. Nem táplálok hiú reményeket, ez csak egy lehetőség, egyfajta fogódzó, amivel megakadályozom az eshetőséget, mely szerint a hullámok átcsapjanak felettünk. Amint gyengeséget mutatunk, rögtön eltipornak. Tompa, baljóslatú sejtelem kínoz már napok óta, érzem, hogy készülődik valami és egyszerűen megőrjít a tudat, miszerint semmint sem tehetek ellene. Mit sem ér a hatalmas erő, amikor fogalmam sincs ki ellen kéne azt irányítanom! Szívem szerint a tehetetlenségem okozta dühömben jelenleg is össze tudnék törni bármit, ami a kezem ügyébe kerül, viszont körülnézve a sok tudományos ketyerén, illetve ilyen-olyan lombikon, jobbnak látom nem nyúlkálni. Értelemszerűen első feladatunk a kovács megtalálása, aki ezeket az átkozott függőket készítette, amik immáron mindannyiunkba beleolvadtak. Töprengve dörzsölöm meg mellkasomat, amíg Hitomi-chan a hozott relikviát tanulmányozza. Igyekszem a lehető legkevesebb lélekenergiát használni manapság, ám ez minden kétséget kizáróan nem egy sokáig fenntartható állapot, tudván milyen ellenfelekkel kellett megküzdenünk a Dárda keresése közben is.
- Véget kell vetnünk ennek az ostoba viszálynak! – török ki hirtelen, némileg emeltebb hangon, megerősítve ezzel határozottságomat. Megteszem az első lépést. – Yukezo valószínűleg már így is kellemetlennek érzi a villámhárító szerepét kettőnk között, ha engedünk a széthúzásnak az ilyesfajta kritikus szituációkban, mind odaveszhetünk! Viszont tudnod kell, a véleményem mit sem változott…
Vérrel torlom meg, ha elárulják a Daitenshit. Elsötétedő tekintetem egyértelművé teszi szavaim komolyságát, azonban be kell látnom, nem éppen a legjobb békülős szöveget választottam ki a repertoáromból. Nemigen megy a megalázkodás, főleg akkor nem, amennyiben jogosnak érzem indokaimat. Makacsságot nem kellett tanítanom az espernek, s ebben az egyben hasonlítunk igazán Mi ketten. Arkangyalként mindannyian a saját mentalitásunkat képviseljük, világszemléletünket fogjuk örökségül hagyni tanítványain számára. Ám ettől függetlenül hármunk útjainak egy egészet kell alkotnia, hiszen egységben erősebbek vagyunk, míg önmagunkban elhullhatunk.

Tisztában van vele, mennyire béna vagyok, ha el kell kapnom valamit, nem egyszer ejtettem már le az általa felém dobott tárgyakat. Most mégis felém repült valami kacat. Talán csak a szokás hatalma, vagy éppen azért, hogy kinevethessen, miután nagy igyekezetemben táncol egyet a kezeim között, aztán fémes koppanással a földre hullik. Átfutott az agyamon, hogy meg se próbálom elkapni és hagyom, hadd repüljön el mellettem, de a reflexeim nem engedték ezt a fajta mindennél kifejezőbb gesztust. Kezemet felkapva azonban most egy gyenge mágneses teret hoztam létre a tenyerem körül, mely magához vonzotta a tárgyat. Képességem használata csak annyiban nyilvánult meg, hogy egy-két szikra villant mancsom körül, egyébként természetesnek tűnt a mozdulatom. Ránéztem a szerzeményére, egy markolat volt. Ez is azonban csak ösztönös reakció volt, valójában nem érdekelt, bármi is ez. A szavai foglalkoztattak, melyek ugyanolyan lenézőek és sértőek voltak rám nézve, mint korábban. Tőlem talán kissé szokatlan módon nem adtam rögtön csípős feleletet, inkább a közeli pulthoz sétáltam, és letettem rá az eldeformálódott markolatot, majd újabb pockyt húztam elő a zsebem rejtekébe bújó dobozból, és lehajtott fejjel vettem a számba. Komoran rágcsáltam a nassolni valót, mely, mint mindig, segített higgadtnak maradnom. Az édes íz érzete volt az egyetlen, ami észnél tartott.
- Tudod ez az általad teljesen feleslegesnek titulált vizsgálat az egyik feltétele annak, hogy a Próféták erődjénél mászkálhass anélkül, hogy nyolc-tíz kapitány és hadnagy támadjon meg egyszerre - szúrtam oda végül, rá se nézve. Tulajdonképpen nem is vártam mást, ami engem érint az teljesen érdektelen az ő szempontjából, csak az a fontos, ami róla szól. Ennyire önző lett volna azelőtt is, hogy a dárdát elpusztítottuk, csak nem vettem észre? Vagy az változtatta meg, hogy immár nem tekint a tanítványának, így nem érzi szükségesnek, hogy emberszámba vegyen? Lehet, hogy a Daitenshi rengeteget változott, hiszen elveszítettük a tagjaink nagy részét, és immár én voltam a rangidős Yuu-chan után, de tényleg ennyire megrázta a vaizardot Suke-chan elvesztése, a célunk beteljesítése és az új generáció érkezése? El tudom képzelni, hogy azért ilyen, mert ő maga sem tudja, hogy pontosan milyen mederbe is szeretné terelni a testvériséget, és a bizonytalanság illetve az előttünk álló nehézség felemészti, de miért pont rajtam kell a feszültségét kitöltenie? Mattaku ^^"
Megrezzentem és felkaptam a fejemet, ahogy hirtelen megszólalva felemelte a hangját. Kezemet a mellkasomra tettem és mélyet sóhajtottam. Furcsa volt, hogy nem éreztem már a ruhám alatt a medálom domborodását, hozzászoktam. Azonban az obszidián most a homlokom közepét "ékesítette" a fejkendőm alatt. Végül ellöktem magam az asztaltól és rávettem magam, hogy közvetlenül a férfi elé sétáljak. Nem hatottam túl fenyegetőnek a magam 160 centijével, de nem is a magasságommal fejeztem ki magam, dacos arcom volt a sokatmondó.
- Ohó, tehát Yuke-chan van annyira értékes a szemedben, hogy foglalkozz az érzéseivel? - jött az újabb csípős megjegyzés részemről. Mondhatom remekül sikerült a próbálkozása arra, hogy megtörje a jeget kettőnk között, igen agresszívan faltam be két-három pockyt, miközben szigorú tekintettel bámultam a vaizard íriszeibe.
- Te még mindig azt hiszed, hogy az ostoba véleményedről van szó? Ennyire nem lehetsz vak! Ha véget akarsz vetni ennek, akkor nyisd ki a szemed és vedd már észre, hogy mit csinálsz, baka! Mi vagyok én most neked?! Eszköz, amit felhasználhatsz az önös érdekeidhez, mi?! Mondd meg... mondd meg, hogy látod most a Daitenshi tagjait... hogy látsz engem! - fakadtam ki indulatosan. Végre kijött, előkerülhetett belőlem, ami már hetek, talán hónapok óta nyomja a szívemet és aláásta a bizalmamat a vezetőnk irányába. Kipirult és sértődött arcom emlékeztethetett egy gyerekére, de nem tehetek róla, ha ez nem tetszik neki. Az én életemből kimaradt egy időszak, túl gyorsan fel kellett nőnöm. Elfordultam és odébb sétáltam néhány lépést.
- Egy csapatnak kéne lennünk, akik figyelnek és hallgatnak egymásra! Egy csapatnak, akik segítik a bajba jutott tagjaikat! De nem, újabban csak te létezel! Ha másnak van problémája, azt oldjuk meg magunk, vagy éppen egymás között, de ha neked, akkor mindenki ugorjon! Mész a saját fejed után anélkül, hogy gondolkodnál vagy hallgatnál másokra! Mégis mit gondoljak egy ilyen vezérről?! - mondtam, neki háttal állva, mert nem akartam, hogy lássa az arcomat... a könnyeimet, amik hirtelen, számomra is érthetetlen módon megjelentek rajtam. Mutatóujjammal igyekeztem letörölni a sós cseppeket, melyek a gravitációnak engedelmeskedve arra törekedtek, hogy leguruljanak az arcomon. Hol van az már, amikor pánikroham tört rám, ő pedig azonnal a segítségemre sietett és megnyugtatott? Most talán észre sem fogja venni, hogy miért mutatom neki a hátam és csak azzal fog törődni, hogy a maga igazát szajkózza, hogy minden áron megcáfoljon. Mert hát csak neki lehet igaza... ugye?

Egy futó másodpercig úgy tűnt, olyannyira nem akar elfogadni Tőlem semmit, hogy hagyja, hadd találja el a felé dobott tárgy. Kétségtelenül komikus szituáció bontakozik ki lelki szemeim előtt, azonban valahogy most nem érzek kedvet a mosolygáshoz. Kijelentését hallva azonban jobb szemöldököm némileg megrebben, a felvázolt lehetőségnek egyáltalán nem Én vagyok a kedvezményezettje, hanem az említett tisztségviselők. A főkapitány az egyetlen a Gotei Juusantaiban, aki valós veszélyt jelenthetne személyemre nézve. Az Aizen ellen folytatott összecsapás tisztán és világosan megmutatta, semmit sem ér a túlerő, amennyiben támadásaink egyenként eredménytelennek minősíthetőek. Fejtegetésemet ellenben ezúttal megtartom magamnak, vélhetőleg csak újabb vitához generálna táptalajt, ezen megfontolásból inkább körbehordozom tekintetem a berendezésen. Mindig is kirázott a hideg az effajta steril helyektől, minden annyira idegen és fémes, képtelen lennék huzamosabb ideig egy ehhez hasonló környezetben dolgozni. Maga a kidolgozott eljárás viszont érdekesnek mondható, egészen idáig szerintem sosem volt arra precedens, miszerint egy élő embert a halálistenek egyik képességével ruházzanak fel, pár száz évvel ezelőtt az ilyesmi elképzelhetetlennek tűnt volna, mint ahogy a dezertálást követő visszatérés is. Mondanom se kell, forgolódásom közepette a külvilág érzékelése másodrangú szerepet kap, ennek megfelelően kis híján hátrahőkölök, amikor látómezőmbe beúszik a felpaprikázott nő arca. Értetlenül állok a kirohanása felett, mi férfiak nem szoktunk az érzéseinkről beszélgetni, csak szakézgatunk és bölcselkedünk, ahogy azt megköveteli az úriemberek szabálykönyve. Szeretném Neki jelezni, miszerint ha ilyen iramban habzsolja a pockyt, akár még a saját kezét is leharaphatja, ám csipkelődése miatt haditervet változtatok.
- Igen, eszközök vagyunk mind. – jelentem ki szenvtelen hangon, nem akarván tudomás venni a torkomat kaparó indulat parazsáról. – A reménység kellékei, Nekünk kell megvédelmezni az emberiséget a rájuk leső veszélyektől. Te is nyisd fel a szemed, s észreveszed, nem csupán önös érdekek vezérelnek, bár nem lennék érző lény, amennyiben azok nem játszanának közre. A Seireitei rohad, belülről rágja egy visszataszító kórság, amiből kigyógyulni önmaga erejéből nem képes! Ha Yukezo látja ezt, Te, aki a legközelebb álltál hozzám, miért nem?
Acélkék íriszeimbe meredve talán láthatja a szomorúságot, amit viselkedése vált ki belőlem, azonban vonásaim nem lágyulnak el, merevek, akár a Fészekben függő vízköpők faragott képmásai. A testünkbe ágyazódott függők remek metaforái annak, amiről beszélek, az ékköveket sem tudjuk saját akaratunkból eltávolítani, vélhetőleg belepusztulnánk a próbálkozásba. Monológja végére láthatóan elfogy a levegője, legalábbis szapora szuszogásából erre tudok következtetni, mivel már korábban hátat fordított személyemnek, talán tüzetesebben is meg akarja vizsgálni a hozott markolatot, habár ezt a feladatot a 12. osztag tudósainak szánom. Ámbátor kicsit furcsállom a dolgot, mivel korábban nem mutatott különösebb érdeklődést a tárgy irányába, sőt, mondhatni közönyösnek látszott! Halk szipogását hallva elbizonytalanodom kissé, le kellett volna törölni először a megrongálódott ereklyét, kitudja milyen fertőző allergénekkel van tele! El kell telnie néhány másodpercnek ahhoz, hogy leessen az egyértelmű, rázkódó vállai nem éppen a legújabb electro boogie általam nem ismert tánclépéseit szimbolizálják, hanem az arcát áztató könnyek folyamát. Ehh, remek, ennél jobban már nem is alakulhattak volna az események, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag ezerszer könnyebb megoldásnak tűnt egymás mellett elbeszélve ordítozni a másikkal, semmint elkámpicsorodásával dűlőre jutni. Chiyo-chan a megmondhatója, egyáltalán nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket, valahogy a folytonos harcok és az életveszély kiölte belőlem azt a finomságot, ami ezek gyógyírjaként szolgálna. Másrészt Nekem is jó okom lenne sírni, konkrétan vezetői képességeimet kérdőjelezi meg, ami rendszerint elég érzékenyen szokott érinteni. Megadó sóhajjal ötlik fel bennem a gondolat, milyen remek lenne, ha ennek is megtorlással lehetne pontot tenni a végére.
- Sajnálom, Hitomi… - teszem vállára a kezem sután, miközben vöröslő képpel az ellenkező irányba bámulva szuggerálom az asztal sarkát, amit már korábban is kinéztem magamnak. – Legjobb tudásom szerint próbállak vezetni benneteket, azonban az elmúlt hetek történései összetörtek bennem mindent, amiben egykoron hittem, amiket fontosnak tartottam és értékrendem alapját képezték. Ismeretlen vidékre eveztem, ennyi irányból sosem leselkedett még Ránk fenyegetés, abban a döntésemben is kételkedem lassacskán, mely szerint a visszatérés megérte a cserébe kért függetlenséget. Egyedül vagyunk a viszontagságok tengerében és csak egymásra számíthatunk… S Én számítok Rád, tanítványom!
Való igaz, nincs, amit még taníthatnék Neki, azonban a kapocs nem tűnt el, csupán elfeledkeztünk róla, fölé pakoltunk minden olyan frusztrációt, ami mostanság szakadatlanul érkezik. Árnyékokat kergetni ráadásul nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, holott jelenleg ezt kellene csinálnunk, lévén fogalmunk sincs, miért akarja vesztünket a Daitenshi-medál készítője. Nem adtam volna elég borravalót?

Éreztem egyfajta megkönnyebbülést, hogy végre összeszedtem magam és kimondtam mindazt, amit gondolok. Csak nőttön-nőtt bennem a feszültség... talán már hónapok óta, és a megszöktetése óta ez hatványozottan igaz volt, hiszen fájdalmat és nehézségeket okoztam Onee-channak, arról nem is beszélve, hogy üldözöttekké váltunk egy darabon. Ugyanakkor emellett a konfliktus okozta felzaklató érzések is kavarogtak bennem, gombóccal torlaszolván el a torkomat, heves pulzussal, tág pupillákkal és szapora légzéssel pusztítva szervezetemet. Ez pedig az arrogáns hangnemű és közel sem barátságos választ hallva csak fokozódott. Öklömet összeszorítva próbáltam megállni, hogy ismét pofon ne vágjam, szemem pedig összeszűkültek a dühtől.
- Bújj légy szíves e mögé a kifogás mögé! Hányszor húztalak már ki a bajból, miután csináltál valami ostobaságot, vagy én egyedül, vagy a többiekkel közösen?! És mit kaptam ezért cserébe? Hogy a véleményem, az indokaim semmit sem jelentenek neked! Akkor nekem miért kéne bármit is jelentsen egy olyan hely, amihez az égvilágon semmiféle közöm nincs!? - tajtékzottam tovább, széles mozdulattal körbemutatva, így jelezvén azt, hogy az utolsó mondatommal Seireiteire utalok. Én nem voltam sosem shinigami, fogalmam sincs arról, hogy mi folyik ebben a dimenzióban, és amíg az a két ember, akivel törődök, biztonságban van itt, addig nincs is rá okom, hogy törődjek a shinigamik belső problémáival. Engem ez egyszerűen nem érint, az én dolgom az Emberek Világában rejlik. Ott is bőven okoz problémát a kormány, nap mint nap szembesülök vele, milyen kegyetlen programokkal kívánták kihasználni a fajtámat elit hadseregek és efféle marhaságok miatt. Le merném fogadni, hogy még Hueco Mundóban, sőt a Pokolban is lenne mivel szembeszállni, de nekem emberként az esperek védelme és támogatása a feladatom, nem a sokszor tehetetlen shinigamiké, akik még arra is képtelenek voltak, hogy megmentsék a családomat >.>
Annyira feldúlt állapotba kerültem, hogy nem illene csodálkoznom könnyeim előtörésén. Túl sok megpróbáltatás, stressz és csalódás ért az utóbbi időben, tulajdonképpen már rég meg kellett volna törnöm. Az, hogy ez mégsem történt meg, bizonyítja, mennyit erősödtem mentálisan az utóbbi években. Képes voltam viszonylagos higgadtsággal elviselni mindent, amivel a Sors megdobált, de most... most minden felgyülemlett feszültség felszabadult. Még szerencse, hogy Yuu-chan előtt történt, és nem valaki más- eh... vicces, hogy pont megannyi problémám okozója az, akiben megbízom annyira, hogy leggyengébb oldalamat nem szégyellem előtte egyáltalán... Megrezzentem, mikor kezét a vállamra tette, de érződött az érintésén, hogy nincs benne düh. Ahelyett azonban, hogy megnyugtatott volna, sírásom csak fokozódott, ahogy elöntött szentimentalizmusom. Furcsa egy dolog ez. Ahogy a megindító szavakra adott reakcióm is az volt. Nem tudtam irányítani, nem is gondolkoztam rajta. Ösztönösen, reflexszerűen fordultam meg és öleltem át a férfit, fejemet a vállába fúrva. Ennyire jól még nem estek szavai, mégis bekúszott elmém sarkába az, hogy ismét csak önmagáról beszélt. Mindenkinek nehéz ez az időszak, Yuke-chan esetében is csak a vak nem látja, hogy gondterhelt. Nem érzem közöttünk az igazi egységet, mintha nem mentünk volna keresztül annyi mindenen együtt. Mennyivel másabb lett volna, ha most Yuu-chan azt mondja, számíthatok rá. Ugyan ezekkel a szavakkal is biztosított arról, hogy a kapocs köztünk fennáll, és megbízik bennem, azonban...
- És én... számíthatok rád, Yuu-chan? - nyögtem ki elhaló, kissé rekedtes hangon, továbbra is a vaizard mellkasába temetve az arcomat. Meg-megrázkódtam, ahogy újra és újra rám tört egy sírásroham, de lassacskán talán már kezdtem megnyugodni, és fátyolos tekintetemmel felpillantottam. Remegtek az ajkaim, a lábaim, minden porcikám, és csak egyetlen megnyugtató válaszra vágytam, ami talán... talán rátesz minket a békülés útjára.

Kifogások? Szemöldökeim alig észrevehetően emelkednek meg a szót hallva, sosem próbáltam meg nyakatekert módon elmenekülni a problémák elől, az ellent mondana mindannak, amit képviselek. Eszemben sincs másra hárítani a felelősséget, ugyanúgy felvállalom a rossz döntéseimmel járó kedvezőtlenségeket, mint ahogy örülök az elért céloknak. Kicsit azért sarkítottnak érzem támadását, jól láthatóan nem csak Én vagyok az, aki tudomást sem véve a másik érdemeiről szajkózom szakadatlanul ugyanazt. Nem történt olyan régen ismeretségünk kezdete, hogy a feledés homályába vesszen, habár például azt már nem tudnám megmondani melyik főiskolára jártam emberi életem alatt. Hitomi teljesen különbözött mostani mivoltától, izzott benne a gyűlölet és el akart pusztítani minden shinigamit, aki elérhető közelségbe került hozzá. Való igaz, nem egyszer sietett Ő vagy más a segítségemre, s ezzel nincs is gond, szerény személyem is tudta nagyon jól, miszerint a Sors Dárdája után folytatott hajszában egyedül elbuktam volna, társakra volt szükségem, kiknek tulajdonságai kipótolják a hiányosságaimat vagy támogatják az erősségeimet. Kiszakítottam a bosszú körforgásából, szíve így nem lett a sötétség martaléka, okítottam, támogattam, ha szorított a szükség, ám valahol el kellett engednem a kezét, s hagynom, hadd érvényesülhessen egyedül. A Daitenshi megalapítói közül utolsóként maradtam, aki továbbra is képes a harcra, ebből adódóan emeltem fel azokat, akik minden körülmények között megbízok. Yukezo kötelességtudatának, a genetikus eszének és a határtalan erőmnek kellene olyan egységet alkotnia, ami mindent képes legyőzni! Ezzel szemben jelenleg belső csatározásokra pocsékoljuk az időnket, holott azok nem is nézőpontbeli különbségekből fakadnak.
- Soul Society létezése mindennek az alapja, az emberek innen indulnak el és ide térnek vissza. Körforgás! – reflektálok határozottan, karommal hasonlóképp mutatva körbe, mint ahogy azt tette a lány is korábban. – A rendszer alkalmatlansága viszont mindent tönkretehet, az pedig számotokra is ugyanolyan kellemetlenséggel jár majd. Igenis számít a véleményed, máskülönben nem is lehetnél az, aki vagy a testvériségben!
Úgy látszik ezek a beszélgetések már csak ilyenek lesznek, minden akaraterőm ellenére is sikerül felbosszantania, pedig szentül megfogadtam magamnak, hogy ezúttal felnőttként fogok viselkednie, felülemelkedve sértésein a lehető legracionálisabb módszert igyekszem megtalálni a fennálló ellentét orvosolására. Tőlem szokatlan módon hunyászkodtam meg, ezt egészen mostanáig csupán Chiyo-chan tudta elérni Nálam, habár az iránta táplált érzéseim fontosabbak számomra bármiféle büszkeségnél. Természetem hevességének okán az elfojtott indulatok remegésként jelentkeznek előre kinyújtott kézfejemen, ám még mielőtt visszaengedhetném karom oldalam mellé, váratlan intenzitással tör ki minden elnyomott elégedetlenség, bánat, csalódottság tanítványomból. Ledermedek ölelésében, néhány másodpercig úgy kalimpálok, mint egy berozsdásodott robot, na, pont az ilyen pillanatokról beszéltem! Következő tervem egyébként egy párbaj megvívása lett volna, ahol mindenki a közkedvelt formában vezetheti le a másik irányába érzett negatívumokat, mégpedig az indokolatlan agresszió képében. Némi habozást követően szorítottam magamhoz, szinte eltűnt világoskék haorim méretes ujjainak takarásában. Nem érzem szükségét most a szavaknak, pontosabban nem is jönnének számra a kellően megnyugtató kifejezések. Némaságban telnek a másodpercek, s elhatározásomnak köszönhetően nem jómagam töröm meg a csendet. Fejét felemelve, vöröslő szemekkel mered Rám, szürke íriszei alatt megállíthatatlannak tűnő folyam csordogál lefelé. Könnyek. Jobbom lomhán emelkedik fel, hüvelykujjammal törlöm le őket, szerencsére Hitomi-chan sosem sminkelte szét magát, ezért nincs okom attól tartani, hogy bohóckinézetet varázsolok Neki. Miattam hullnak a sós cseppek, pediglen ígéretet tettem, senkinek nem adok erre többé okot!
- Minden körülmények között! – bólintok már-már ünnepélyes komolysággal, fejletlen szociális képességeimmel is érzem, ez különleges pillanat. – Tető leszek a fejed fölött, és megvédelek az esőtől. Menedék leszek, akihez bármikor fordulhatsz. S kard leszek, hogy megbüntethessem mindazokat, akik ártani akarnának Neked!
Nincs bennem kétely, nincs bennem bizonytalanság. Arkangyal vagyok, az emberiség első, a remény utolsó védvonala! Valamiféle esküféleségnek is tekinthetőek előbbi szavaim, habár nem szeretek esküdözni, annak sosincs jó vége. Amennyiben kellően lenyugodott, mindkét kezemmel megszorítom vállait, ekképp távolodva el Tőle, azután előre hajolva csókot lehelek homlokára, ahogy az apák szokták a kislányuknak. Nehéz időszak ez mindannyiunk számára, tudom nagyon jól, azonban majd’ másfél évszázadnyi csatározást követően megtanultam, aki gyengeséget mutat, azt könnyedén megtörik! Viszont mi nem fogunk meghátrálni, megtaláljuk a megoldást, kerüljön bármibe is!

A szavak ereje hatalmas. A tetteké talán még nagyobb. A kettő együtt pedig olyan elsöprő hatást válthat ki, ha megfelelő összhangban vannak, ami alapjaiban rázhatja meg a legszilárdabb elveket, a legkomolyabb elhatározásokat, a legacélosabb döntéseket. Érzelmeket, hiteket törnek össze, vagy építenek fel, erejük pedig fegyverként is figyelemreméltó. Pontosan tudom, hiszen annak idején én is használtam őket arra, hogy befolyásoljak velük másokat és az orruknál fogva irányítsam őket. Nem egy áldozatomat csaltam csapdába, nem egy espert ejtettem át, hogy álljon az oldalamra. Szégyenteljes és mocskos időszaka volt az életemnek, nem vagyok büszke rá. Ám még ebből is tanultam valamit: valóban értékelni az őszinte érzelmeket enélkül a tapasztalat nélkül talán képtelen lennék, és merek bízni benne, hogy felismerném, ha valaki ugyanazzal a trükkel próbálna kihasználni, amit én magam is használtam. Éppen ezek miatt voltam képes megállapítani, azaz inkább érezni... vagyis szóval mind racionalitással, mind szívvel arra jutni, hogy Yuu-chan ölelése és szavai mögött nem az én hamis illúzióba ringatásom rejtőzik célként, hanem őszinte és valódi minden, amit tapasztaltam éppen. Megbabonázva, megkövülve álltam ott, tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal csodálkoztam a férfira, akiben végre megláttam azt a személyt, akit régen megismertem. Aki hatni tudott rám, aki ott volt mellettem, hogy megvédjen, és aki kivezetett abból a sötét labirintusból, amiben úgy hittem, végleg elvesztem.
- Még soha, senki sem mondott nekem ilyen szépet... - motyogtam alig hallhatóan, kipirult arccal. Minden kétségemet, bizonytalanságomat apró szilánkokra zúzták ezek a magabiztos szavak. De nem csak a mondandó, hanem a gesztusok is. Az, hogy védelmezően magához szorított, vagy hogy letörölte a könnyeimet, melyek csúfították az arcomat. Ostobának éreztem magam, amiért megkérdőjeleztem a belém helyezett bizalmát. Nem volt teljesen ugyanaz a személy, mint régen, hisz' őt is megváltoztatták a viszályok és a megpróbáltatások, azonban nem tűnt el belőle az a valaki, akinél csak Onee-chant éreztem közelebb magamhoz. Talán az utóbbi időben kudarcot vallott abban, hogy mindezt érzékeltesse, de most kiirtotta belőlem az írmagját is mindannak, ami fertőzte a vele kapcsolatos gondolataimat. Ez a néhány mondat, a bocsánatkéréssel együtt elegendő volt számomra, még úgy is, hogy semmi sem támasztotta alá a szavai hitelességét. Logikát, bizonyításokat követelő agyamnak most nem kellett az igazolás. Ennyi hatalom volt ezekben a szavakban. Boldoggá tettek, igazán boldoggá. Olyannyira, hogy mikor megéreztem pusziját a homlokomon, elvesztettem a tetteim felett az irányítást, ahogy az előbb is, mikor megöleltem, védelmet keresve nála. Átadtam magam az érzelmeimnek, amit nem szabadott volna. Mikor észbe kaptam, és ráébredtem, hogy az ajkaim Yuu-chanét érintik, karjaim pedig körbefonják a nyakát, megrémültem. Fülig vörösödve hőköltem hátra, megbotlottam a lábamban és hanyatt estem egy hangos jajdulás kíséretében. Lelki szemeim előtt megannyi jelenet játszódott le kettőnk múltjából, zavarba ejtőek és kevésbé zavarba ejtőek egyaránt, felismerésem pedig padlóhoz szegezett. Nem csak az, hogy mit éreztem, hanem az is, hogy mit tettem.
- Go-go-go-g-... gomennasai! Én... ezt nem kellett volna, nem is t-t-tudom hogy m-mi járt a fejemben, nekem ott van Teru-chan, v-vagyis nincs ott, illetve... mooo, miket is beszélek?! T///T - zavartan, dadogva, fejemet hevesen rázva és a padlón hátrálva ömlöttek belőlem az ilyen és ehhez hasonló szavak. Valami ebben a pillanatban nagyon összekutyulódott a fejemben. Pontosan olyan érzések öntöttek el, mint Teru-channal kapcsolatban, csak míg az ő esetében egy csepp lelkiismeret-furdalásom nem volt, addig most... nos, tudtam, hogy rosszat tettem, hogy helytelen, hogy nem lehet. Addig-addig hátráltam pánikomban, mígnem neki nem ütköztem az asztalnak, amit az imént elhagytam, a fejemen pedig koppant a markolat, amit azelőtt tettem le a szélére, hogy nekiugrottam volna Yuu-channak.
- Ittete - jajdultam fel, miközben a fémdarab hangos koppanással állapodott meg a padlón, én meg összehúztam magam és reflexszeren nyúltam a fejemen keletkezett púphoz, hogy megtapogassam. Egy pillanat alatt kijózanodtam, és elkomorodva meredtem magam elé. Bámultam a lámpák tükröződését a padlólapokon és arra próbáltam magyarázatot találni, hogy mit és miért tettem. Ez olyasmi volt, amit az én agyam képtelen volt feldolgozni. Még abban sem voltam biztos, hogy akkor most amit Teru-chan iránt érzek, az pontosan micsoda is.
- Yuu-chan... - néztem fel aggodalmas tekintettel. Vajon benne mi játszódik most le? Haragszik rám? Ostobának tart? Esetleg gyerekesnek? - A... izé... a Fészekkel m-mi lesz...? - feltettem ugyan a kérdést, de nem mertem közben ránézni a férfira, elfordítottam a tekintetem. Megpróbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, csak egy sima békülés, és haladhat minden tovább a maga kerékvágásában. Milyen szép is lett volna... csakhogy tartottam tőle, hogy nem fog ez ilyen simán menni. Sőt, biztos voltam benne, hogy nem lesz ilyen egyszerű túllépni ezen a kis... botláson. Merthogy nem tekinthettem erre a csókra másként. Felfokozott érzelmi állapotba kerültem, őrültséget csináltam, minden lánnyal megesik. Vagy nem...?

Megkönnyebbülés tölt el, amikor meglepett arcára pillantok, szavai ugyancsak ezt az érzést tükrözik. Szónoki képességeim ugyan hagynak még némi kivetnivalót maguk után, ám a meggyőzés mindig is az erősségem volt, vélhetőleg emiatt tudtam ügyünk mellé állítani egy Primera Espadát Aizen uralkodása alatt! Nem nevezhető nagy ördöngösségnek, amit csinálok, az őszinteségnél nem létezik jobb módszer. A hatalmasok játszmáiban való lavírozásban elengedhetetlen, miszerint valamilyen szinten érts a manipulációhoz, máskülönben azt sem vennéd észre, amikor Téged próbálnak megvezetni. Természetesen csupán ellenségekkel szemben hagyatkozom a megtévesztésre vagy olyan esetekben, amikor nem bízom meg teljesen a másik félben, mint ahogy az fennállt a Nocturn nevezetű mágussal kapcsolatban, s amiképp most a Negyvenhatok Tanácsával kapcsolatban érzek. Képtelen vagyok elrejteni előtörő mosolyomat, valahogy sokkalta kellemesebbé változott a légkör, mint előtte volt, leástunk a probléma gyökeréig és kiirtottuk azt a férget, amely kapcsolatunk alapjait veszélyeztette, a másikban való kételkedést. Az összhang nagyon fontos, főleg a miénkhez hasonló, kis létszámú csoportosulásban, ahol a legnagyobb támaszt kizárólagosan egymásban találhatjuk. Egy osztagban persze ez egészen más módon érvényesül, de a széthúzás mindenhol káoszt szül, s ha nem eléggé erős a kapocs, könnyedén a szervezet pusztulását okozhatja. Eme gondolatmenet igazságtartalmán elmélkedve pillantok körbe a teremben, szememmel az általam hozott törött tárgyat keresve, amit mindenféleképpen el kell juttatnom valamelyik itteni tudósnak mintavételre vagy ilyesmire. Ebből adódóan igencsak váratlanul ér a támadás, mely megrökönyödött nyikkanást vált ki belőlem.
Hitomi-chan ajkai esetlenül simulnak enyéimhez, inkább nevezném puszinak azt, amit csinál, mint igazi csóknak, azonban ez a kisebbik probléma. Nem is tudom igazán, mi járhat a fejemben, amikor viszonozom közeledését, ám az első másodperc után villámcsapásként ér a felismerés, miszerint tettem igencsak helytelen. Dermedten pislogok magam elé, mialatt az esper nemes egyszerűséggel kisebb természeti katasztrófát okoz a laboratóriumban, testi épségét veszélyeztető attrakcióját látva lelkiismeret-furdalásom csak tovább mélyül. Vajon milyen beteg apa az olyan, aki csókolózásba kezd a lányával?! Persze esetünkben nem áll fent semmilyen vérségi kapcsolat, viszont a történtek tökéletesen ellent mondanak korábbi gondolataimnak. Úgy vélem egyszerű kémiai folyamat történt, elég régóta nem volt lehetőségem kettesben lenni Chiyokoval, mint dezertálásom idején, minden egyes szabad percemet a Gotei Juusantaijal kapcsolatos ügyes rendezése tölti ki, hazatérvén leginkább csak aludni van kedvem, ami szintén nem sikerül mindig. Emberi érzésekkel felvértezve egyértelműen szükségét érzi minden lény egy kis szeretetnek, annak hiánya pedig az előbbiekhez hasonló ostoba szituációkat eredményez. Igazából kizárólag magamat okolhatom a történések miatt, a túlzott közvetlenség okán születhetnek olyan érzések, amelyek nem teljesen valósak, csupán a szükség szüli őket. Több mint két éve időnk nagy részét együtt töltjük, régen tanítványomként, most pedig tanácsadóként elkerülhetetlen a fizikai kontaktus, ráadásul nem egy félreérthető helyzet okán vélhetőleg jobban is ismerjük egymást, mint ahogy az szükségeltetne. A lány minden kétséget kizáróan vonzó személyiség, mégsem éreztem azt a fajta melegséget, ami minden sejtemet elönti, amennyiben feleségemmel vagyok.
- Semmi baj, az Én hibám, figyelmetlen voltam… - motyogom alig hallhatóan, miközben igyekszem elhessegetni az ostáblás eset képeit leheletnyi pírral az arcomon. - Nincs okod szabadkozni, eléggé érzelmes hangulatba kerültünk, érthető, ha véletlenül összekevertél Teruoval, igen-igen!
Sok sületlenséget vagyok képes beszélni, de ez vélhetőleg minden eddigit felülmúl. Már csak kinézetre sincs semmi hasonlóság bennünk, ennek következtében merem feltételezni, hogy személyiségünk is igencsak különbözik. Feleszmélvén nyújtok segítő kezet, habár nem tudom mennyire helyes a további érintkezés jelenleg. A lehető leggyorsabban szakítom meg ezért a kézfogást, inkább négykézlábra ereszkedve igyekszem kipiszkálni a próféták fegyverét az egyik szekrény alól. Normál esetben annyi pókhálón kéne ehhez átnyúlni, amiből egy egész hálókastélyt lehetne építeni, azonban itt olyan tisztaság fogad, mely szinte el is veszi a kedvemet a kutakodástól, nincs benne semmi élvezet. Ujjaim végével éppen elérem az elgörbült markolat végén lévő gombot, így némi erőlködést követően el is tudom varázsolni rejtekhelyéről. Diadalittas kifejezéssel az arcomon egyenesedem fel és emelem magasba az ereklyét, újabb győzelem! A feltett kérdés igencsak foglalkoztat Engem is mostanság, értelemszerűen mostani állapotában lakhatatlan, másrészt nem is biztonságos, hiszen Lee valamilyen módon képes volt megtalálni, ráadásul megtörni a Fészket körülvevő mágikus védelmet. Nem esett nehezemre rájönni az okra, ha egy kicsit is komolyan veszem a jeleket, nem haboztam volna kiküszöbölni a vérségi kötelékben leledző kiskaput, aminek köszönhetően fiaim is képesek voltak belépni a Daitenshi bázisának területére előzőleges engedélyem nélkül.
- Jó kérdés, jelenlegi formájában nem képes betölteni főhadiszállási kötelezettségeit. – kezdek bele a fejtegetésbe, miközben visszateszem az asztalra szerzeményem. – Fel tudnám húzni ismét a korábbi védelmi rendszert, azonban ez nem oldaná meg a valódi problémát, miszerint tudják, hol kell keresniük. Lényegében megfelelő hely nélkül akár magára is hagyhatjuk a Kohrihebi no Sut, túlzottan veszélyes! A szállításáról nem is beszélve!
Tiltott technikákra utalok, habár ezen korlátozás csupán a halálistenekre érvényes, illetve szerény személyem egyáltalán nem fogja a Seireitei orrára kötni, hogy milyen praktikákat alkalmaz. Egyébként örülök a gyors témaváltásnak, részemről egészen értelmetlen irányba tudtam volna terelni a beszélgetés folyamát, ami végül visszavezet a kezdeti problematikához.

Összezavarodtam. És ez még enyhe kifejezés volt. Elmémet gondolatok ezrei, ha nem milliói töltötték meg, követhetetlenül sorjázva villantak fel a különböző képek, érzések. Mintha egy diavetítést néztem volna gyorsított felvételben, képtelenség volt arra koncentrálni, ami lezajlott bennem. Túl sok volt az információ ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni, és mintha ezek nyomós része még ellentmondásos is lett volna. Túlterhelődött, és szimplán kikapcsolt az agyam. Mereven bambultam magam elé, a fejem pedig egy pillanat alatt teljesen üressé vált. Félelmetes érzés volt, nem gondoltam semmire az égegyadta világon. Csak azok az ingerek léteztek, amik a környezetemből értek. A kép, amit a szemeim juttattak el az agyamba, a fertőtlenítő szúrós szaga, a felsőm anyagának tapintása, ahogy feszülten szorongattam, a laborban lévő gépek halk zúgása... Yuu-chan lépteinek kopogása, halk, zavart hangjának rezdülése. Yuu-chan... Először egy arc villant be. Határozott, ám mégis barátságos vonások a sebhelye ellenére is. Aztán jött a többi is, és ami különösen ijesztő volt, hogy ezúttal feldolgozható formában. A gyengéd érintése, a biztonságot adó ölelése, őszinteséget sugalló szavai, és végül... a csók. Most tudatosult bennem minden, ahogy a jelenet minden részletére visszaemlékeztem. Az is, hogy mennyire jól esett ajkai érintése, hogy mennyire ellágyultam tőle, és mennyire melengető érzés volt... Aztán persze az is, ahogy mindketten rádöbbenünk arra, hogy mit is csinálunk, és úgy rebbenünk szét, mint a galambok, mikor befut közéjük egy gyerek.
Mindez a gondolatmenet azonban csak annyiban látszott, hogy arcom enyhe pírban fürdőzött, egyébként csak bambultam egy fix pontot a padlón, és nem reagáltam semmire. Illetve egyvalamire mégis. Hagytam, hogy talpra állítson, de aztán csak elhúztam a kezem én is. Immár a tenyeremre bámultam, mely az imént még a vaizard kezében volt. Olyan... kissé rémisztő volt most hozzáérni. Azt hiszem bűntudatot éreztem. És nem csak a nyilvánvaló miatt, hanem mert egyre többször villant be Teru-chan arca is. Mintha viaskodott volna az elmémben a két férfi, kötélhúzásban birkózva egymással. Eszembe jutott, ahogy Teru megvédett azoktól a bajkeverőktől az állatkertben. Ahogy mindig azon volt, hogy felvidítson, akárhányszor koromnak látott. Ahogy elhalmozott sütivel vagy bármi mással, hogy a kedvemben járjon. A félresikerült ajándékai, melyeket mégis megtartottam, és akárhányszor rájuk nézek, elfog a nevethetnék. És most... mintha becsaptam volna őt. Keserűvé kellett volna váljon az arcom, mégis üres maradt a tekintetem, és gépies mozdulatokkal nyúltam a pockys zacskómba egy szál ropiért. Még az édesség sem tudott azonban kirántani sokkosnak ható állapotomból.
- Szóval csak új helyszínre volna szükség? - válaszoltam, bár ezek a szavak csak azért jöhettek ki a számon, mert még ebben az állapotban is képes voltam megosztani a figyelmemet. Ám beszédemen tisztán hallatszott, hogy teljesen máshol jár az eszem, még ha maga a felelet arról is tanúskodott, hogy tökéletesen odafigyelek - Talán tudok egy megoldást ebben az esetben. Nem messze a raktáratoktól van egy nagyszabású építkezés. Egy kutatóközpont épül, amelynek én leszek a vezető kutatója. A tervek között van néhány titkos labor felépítése is, mélyen a föld alatt. Ha egy olyan biztonsági rendszereire felhúzunk egy hasonló védelmet, ami a Fészket óvta, nincs az a lény, aki oda az engedélyünk nélkül be tudna jutni - fejtettem ki, amire gondoltam, illetve nem is gondolkodás eredménye volt ez. Egyszerűen csak beszéltem anélkül, hogy megrágtam volna előtte, mit mondok. Nem volt rá kapacitásom, hogy gondolkodjak, pedig akkor eszembe juthatott volna az a néhány teszt, amit az erősemlegesítő biztonsági rendszerekkel végeztem. Még én, egy S-rank esper sem tudta meghackelni, akinek kifejezetten passzolt a képessége egy efféle feladathoz. Nem tudtam átvenni az uralmat a rendszer felett elektronikusan, nem tudtam beteleportálni, a legkevésbé pedig a nyers erő működött.
Végül visszavettem a számba a nasimat, és tovább rágicsáltam. Erőtlen helyzetemből most először mozdultam ki, mióta a fejemre esett a markolat, két lépest tettem előre, hogy kicsit távolabb kerüljek Yuu-chantól, és a férfi felé fordultam. Fejemet azonban továbbra is leszegve tartottam, még néhány másodpercig. Erőt gyűjtöttem, bár olyan érzésem volt, mintha külső szemlélőként figyelném, mit csinál a testem. Felkaptam a fejem, és elpirult arccal néztem rá a testvériség vezetőjére. Volt bennem némi határozottság, egy kevés, amely abban a pillanatban el is tűnt, hogy kinyitottam a számat. Újra lesütöttem a szemem, és kissé jobbra fordítottam a fejemet is.
- Nem kevertelek vele össze. Elragadtak az érzelmeim, de nem... mármint hogy igen... szóval őszintén... azt hiszem - idegességemben újra a felsőm alját szorongattam és az ajkaimat harapdáltam. Mit is mondtam én most ki? Nem csodáltam volna, ha ő sem értette volna. Képtelen voltam megfogalmazni, kimondani, amit gondoltam, hiszen nem tudtam mit kéne gondolnom. Viszont jól éreztem, képtelen voltam annyiban hagyni ezt a dolgot, csak úgy túllépni rajta és meg nem történtté tenni egy témaváltással. Csak ne lettem volna ilyen borzasztóan bizonytalan.

A kialakult szituáció kényelmetlensége semmit sem változott, valahogy Hitomi-chan kipirult arca nem akarja felvenni eredeti színét, ugye nem játssza le fejében újra és újra a történteket?! Már a gondolat is zavarodottsággal tölt el, egyáltalán mi a fenéért kellett megcsókolnia? Félreértés ne essék, nem sírom vissza azt a sértett attitűdöt, ami ez előtt jellemezte, ám ahogy azt se tudtam rendesen kezelni, így most sincs halványlila fogalmam sem a tennivalókról. Minden bizonnyal megsértődne a hideg elutasítás miatt, ráadásul nem szeretném megbántani, azonban hiú reményekkel sem akarom hitegetni, annak nem lenne jó vége. Részemről képes vagyok meghúzni a választóvonalat egy bensőséges kapcsolaton belül is, lévén nem Chiyo-chan volt az első nő az életemben, ám feltételezem, Ő lesz az utolsó. Egy utolsó szemét alaknak érzem magam amúgy is, amiért világoskék kabátomban rohangálva tovább játszom a hőst, holott a minden tettemért felelős célt, a családomhoz való visszatérést már elértem. Nyughatatlan személyiségem ellenben nem képes a babérjain ülni és figyelni, amint lassacskán megint elromlik minden! Kétségtelenül ellágyultam agglegény mivoltomhoz képest, a könnyektől csillogó pillák egykoron aligha tudtak meghatni, ha menni kellett, hát menni kellett, nem volt mit tenni. Természetesen a genetikus nem hasonlítható az Akadémia alatt felszedett luvnyákhoz, okosabb is Náluk, illetve érzékenyebb is. Ismerem az élettörténetét, a családja halála után érthető okokból kifolyólag nem vetette bele magát az egyetemi lét fergetegébe, a nyüzsgő bulikba és a töménytelen alkohol mámorába. A pokolban egy másik tényre is fény derült Vele kapcsolatban, s kétlem, az állapot változott volna azóta… Ehh, miken elmélkedek már?
- Igen, ennyi az egész. – bólintok némileg megkönnyebbülten, amikor folytatjuk a komoly beszélgetést a főhadiszállás jövőjét illetően. – Elméletileg képes vagyok áthelyezni az egész épületet egy Nekem tetsző helyre, persze ehhez megfelelő adottságokkal kell rendelkeznie a célterületnek, a védelem meggyengülése miatt talán össze is dőlne a Fészek alapja egy erőteljesebb nyomás hatására. Remek lenne egy jól megerősített bázis, hogy ne fordulhasson elő még egyszer a múltkorihoz hasonló, arcátlan rajtaütés… Egyébként gratulálok a kinevezésedhez!
Biztató mosollyal adom tudtára elismerésemet, minél előrébb halad a ranglétrán, annál közelebb ér álmai megvalósításához. Jól van ez így, egyetlen tagtól sem várom el, miszerint kizárólagosan a Daitenshinek szentelje az életét, csupán azt szeretném, hogy szükség esetén mindenkire számítani lehessen és ne fordítsanak hátat a szervezetnek, az emberiségnek, ha szólít a szükség. Éljenek, szeressenek, s küzdjenek a kitűzött vágyak eléréséért, erről kell szólnia az Arkangyalnak! A szívmelengető gondolaton derülve fókuszálom pillantásom ismét egykori tanítványomra, akinek pironkodását látva elfog egy baljóslatú érzés! Hebegéséből igencsak kevés információt sikerül kinyernem, értetlenkedő vonásaimból ez valószínűleg egyértelművé válik. Úgy látszik nem esett le a poénom, természetesen tisztában vagyok vele, hogy szinte lehetetlenségnek számít összekeverni kettőnket, hacsak Terou nem vesz fel valami idióta parókát, mert belőle aztán kinézem! Kislányos zavarát észrevehetően képtelen legyőzni, kénytelen lesz szerény személyem tisztázni ezt az ügyet, amennyiben nem akarunk belőle a későbbiekben félreértést. Az érzéseken lehetetlen egyik pillanatról a másikra változtatni, feltételezéseim alapján jelenleg olyan önmegvalósítási krízissel állok szemben, amihez hasonlóval sosem kellett bajlódnom, fiaim vannak, akik ki nem állhatnak, ebből adódóan szívügyekben gyakorlatlan vagyok, csak azt tudom, mit érzek Én. Kedvelem az espert, társként gondolok rá, viszont ennél magasabb szintre emelni kapcsolatunkat felelőtlenség lenne, irracionális gondolatokat szülne olyan helyzetekben, ahol a hideg fej mindennél fontosabb. Pontosan ezért nem vittem magammal feleségemet, amikor megszöktem Soul Societyből. Fejemet csóválva szelem át a kettőnk között lévő távolságot, majd nemes egyszerűséggel derekánál fogva felrakom a vizsgálóasztalra.
- Értem. – füllentek szemrebbenés nélkül, miközben letelepszek egy közeli székre. – Nyugodjunk meg mindketten, azután beszélünk. Előttem felesleges szégyenlősködnöd, úgy vélem elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy ne kelljen tartanod a kedvezőtlen fogadtatástól, legyen szó bármiről is. Szóval?
Ennél konkrétabban már tényleg nem tudok a tárgyra térni, amennyiben ezután is valami érthetetlen habogást kapok válaszul, egyelőre felejtősnek ítélem a problémamegoldást. A pockyt látva némileg Nekem is összefut a nyál a számban, ellenben a pavlovi effektus megszüntetésére sajátos módszert dolgoztam ki. Kosodem belső részéből egy doboz cigarettát veszek elő, komótosan pöckölgetve ki belőle egy szénfekete szálat, ami oktalanul igyekszik elkerülni sorsát. Milyen ostoba, úgysem fog sikerülni! Diadalittasan csípem nyakon, s lököm számba a dohányrudat, azután a mutatóujjam hegyén felvillanó apró lángocskával meggyújtom azt. Hm, ez hiányzott, máris tisztábban látom a füstös összefüggéseket!

Kudarcot vallott a kísérletem arra, hogy valahogy eltereljem a gondolataimat, jelen állapotomban nem létezett számomra sem a Daitenshi, sem a Fészek, mely szinte teljesen lakhatatlanná vált abban a támadásban. A könyvtár gyakorlatilag teljesen kiégett, a lakókörzet megsemmisült és még az elpusztíthatatlannak hitt edzőteremben is esett kár. Fontos pont volt a főhadiszállásunk, és ez a seireitei torony, ami nem torony, csak úgy hívják, nem pótolhatta semmiképp. Viszont nem, egyszerűen mégsem tudott érdekelni, hogy mi lesz a sorsa a rejtekhelyünknek, legalábbis nem most. Csak az járt a fejemben, hogy mi történt és milyen következményei lehetnek mindennek a... nem tudom minek.
- Akkor majd add meg a szükséges paramétereket, és... izé... köszönöm - sikerült valami mosolyfélét csalnia az arcomra a dicséretnek, már amennyire azt a zavarodott grimaszt annak lehetett nevezni. Többet nem igazán tudtam kinyögni így, hogy még bőven hatása alatt voltam a tettemnek. Nem voltam alkalmas állapotban arra, hogy ezt most beszéljük meg, igazából már az is csoda volt, hogy legalább ennyire ki tudtam térni a témára. Furcsa volt belegondolni, hogy fél órával ezelőtt még hogyan vélekedtem Yuu-chanról, és hogy ez mennyiben és mennyit változott azóta, bár nyilvánvalóan csak a felszínre hatott ki bizalomvesztésem. Persze nem is sejtettem, hogy a csalódottságom hangulatromboló jellege mögött ilyen mélységek rejtőznek, de a tény, hogy ekkora hatással volt rám a dolog jól mutatta, hogy mennyire törődök a férfival és milyen fontos nekem. Túlságosan fontos is lett, azt hiszem ^^"
- Oi, micsi...? O///O - kaptam fel a fejem rémülten, mikor váratlanul megjelent előttem, aztán fogta magát és felültetett az asztalra o.O Mi vagyok én, kisgyerek? Mattaku >.>" Karmazsin színbe öltözött arcom a méregtől csak még vörösebb lett, de végül megelégedtem némi mocorgással és egy durcás arckifejezéssel. Illedelmesen összezárt lábakkal, egyik kezemet az asztallapra támasztva üldögéltem, miközben a másikkal pótoltam a számban folyamatosan eltűnő csokis rudacskákat. Bár már nem sokáig volt meg rá a lehetőségem, mivel fogyóban volt a készletem, amit magammal hoztam, pedig még hátravolt az a vizsgálat is T_T
- Könnyű mondani, hogy nyugodjak meg :/ - feleltem sértődött hangnemben, aztán panaszosan, és kissé remegve sóhajtottam fel, fejemet pedig egy pillanatra az üldögélő férfira vetettem, mielőtt ismét megtaláltam volna az asztalt, mint bámulható objektumot. Felhagytam az evéssel is, inkább az elgörbült markolatot piszkáltam a kezemmel idegességemben. Már azt sem tudtam, hogy feleljek-e, vagy sem? :/ Mármint... nem sok ember van, akiben maradéktalanul megbízok, és Yuu-chan az egyik közülük, de abban a katyvaszban, ami a fejemben volt, még ő sem tudott volna rendet tenni. Bárcsak itt lett volna Onee-chan, ő biztosan seperc alatt mondott volna valami okosat, ami segít
- Nézd, Yuu-chan, én... össze vagyok zavarodva. Nem tudom feldolgozni, ami történik velem... bennem. Hiába tudja a fejem, hogy amit érzek az rossz, és hogy nem lehet, és hogy hiábavaló! Mégis vágyok az... ölelésedre, meg-meg... a-arra, amit az előbb csináltunk Még akkor sem ölnélek meg, ha azt tennéd velem, amit annak idején az ostáblás játék alatt Istenkém, m-miket beszélek, ezt nem is hallottad, jó? - ráztam meg a fejem kétségbeesetten - Csakhogy én... azt hiszem Teru-chan iránt is ugyanezt érzem, és... és most nem tudom mit tegyek... - fejeztem be kissé dadogós, helyenként motyogós válaszomat, melynek következtében az összes vér a fejembe tódult és úgy éreztem magam, mintha fel akarna robbanni a kobakom. Annyira zavarba ejtő volt, ráadásul nem is azért mondtam, mert mondjuk válaszra számítanék a vaizardtól. Sőt, még csak jól sem esett mindezt kimondani, ha lehet, csak még feszültebbé és idegesebbé váltam attól, hogy a gondolataimat a férfi elé tártam. Mégis elmondtam... kimondtam. Pontosan tudtam, hogy nem jöhet ide, ölelhet át és csókolhat meg, szereti a feleségét, én meg csak a tanítványa vagyok... voltam... vagy mi.
- Ne haragudj, nem kell törődj egy olyan butácska bakfissal, mint amilyen én vagyok ^^" - csúszott ki a számon valami, amit nem akartam kimondani, csak elmém legmélyén rejtőzött. Befogtam a szám, rég nem gondolkodtam már ennyire negatívan. Azt hiszem, tényleg káosznak nevezhető a fejemben lévő rendetlenség

Az arcomon felsejlő mosoly könnyedén elkendőzhető a számon kiáramló füstoszlop segítségével, mondanom se kell, valamilyen szinten azért mulattatnak a Hitomi-chan által adott reakciók. A kezdeti megilletődöttséget mostanra sikerült levetkőznöm, s valahogy nem önt el izgalom a tiltott csók gondolatának hatására. Haragosan villanó szürke lélektükrei egyértelművé teszik, miszerint nemigen tolerálta magánakciómat, aminek köszönhetően elfoglalta jelenlegi helyét, melynek formája egyértelműen a további zavarkeltést szolgálta. Felesleges lenne úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna, ostoba módon még bele is mentem a játékba, holott már akkor el kellett volna ugranom, amikor veszélyes közelségbe kerültek ajkai, habár a franc se gondolta volna, hogy egy egyszerű baráti ölelésből ilyesmi fog kikerekedni. Töprengésem ezt követően teljesen más irányba indul tovább, az új Fészekkel kapcsolatos tervezgetések magas prioritást érdemelnek. Értelemszerűen teljes egészében át kell majd alakítani, minden kétséget kizáróan csupán a jóakarat az, ami összetartja az épületet. A falakban lévő minimális mágia ezt az egyetlen feladatot képes fenntartani, az álcázásról álmodni sem mernék. A könyvtárban tárolt felbecsülhetetlen értékű pergamenek és papírosok nagy része az enyészeté lett, a hatalmas tudásanyagból nem maradt más néhány kupacnyi hamunál. Minden korszerűsítenünk kell, egy több lábon álló rendszert felállítani, amit kevésbé könnyű megtámadni vagy tönkretenni. A Nocturntól kapott pénzt erre kell fordítanom, ámbátor nagyon sajnálom, miszerint társtulajdonosként semmilyen támogatást nem tudok nyújtani Ayumu-sannak, azonban vannak dolgok, melyek előrébb valóak egy bordély sorsánál. Ejj-ejj, ha ezt az ifjonti énem hallotta volna!
- Nem tesz semmit, büszkének kell lenned az elért sikereidre! – legyezgetem el köszönetnyilvánítását nemtörődöm módon. – A közeljövőben mindenféleképpen eljuttatom hozzád a kért információkat, jelenleg a legsebezhetőbb a főhadiszállás, egy erősebb csapással összezúzható az egész. Bevallom őszintén, ugyan tetszett az ősi hangulat, amit árasztott, viszont nem volt túlzottan hívogató látvány… Ám az utódja más lesz, egy olyan hely, amit joggal lehet majd otthonnak nevezni, hacsak másodiknak is!
Meg vagyok győződve róla, így lesz! Nagyon is jól tudom milyen érzés, amikor az ember nem tartozik sehova, csupán létezik a világban, nem kötődik semmihez és senkihez. Nyomasztó egy dolog, s a cél mellett mást is szeretnék a Daitenshi számára nyújtani. Egy olyan közeget, ahol a megfáradt harcosok lepihenhetnek egy borzalmakkal teli nap után, illetve egy kis időre megfeledkezhetnének arról a mázsás teherről, amit Én tettem a vállukra. Az Élők Világának védelmezése sosem lesz sétagalopp, a hollowok és a shinigamik közötti kezdetek óta fennálló konfliktus ütköztetőjeként ott koncentrálódik a legnagyobb veszély, ami az ártatlanokra les. Egy nagyobb jó érdekében váltunk ennyire erőssé, ezáltal vezérelve tettünk és teszünk meg afféle dolgokat, amikkel kapcsolatban nem igazán lehet büszkeséget érezni. Nem vagyunk jók, sem rosszak, felülemelkedve ezen semlegesként szemléljük az események alakulását, s közbelépünk, ha erre szükség van. Gondolatmenetem végén némileg pozitívabban szemlélem az előttünk álló jövőt, a borús felhőkön keresztül talán mégis képes beszűrődni a napsugár! Acélkékben pompázó íriszeim fókuszálva fordulnak a lány felé, aki tanácsommal ellentétben nem nagyon akaródzik megnyugodni, szavaival élve nem is tud. Homlokomat ráncolva igyekszem visszaemlékezni, hogy mi is lehet „az”, amit akkor tettem vele, annyi minden történt azóta, egyes részletek homályba vesznek. Elmémet mégis megerőltetve jutok a felismerésre, minek következtében cigarettám kifordul tátott számból és nemes egyszerűséggel az ölembe esik. Rémült kiáltás közepette ugrom fel, rögtönzött népi táncot járva rázom le magamról az égető dohányrudat, miközben vöröslő képemet valami egészen más miatt öntötte el a pír. Vélhetőleg eddig Én voltam a legközelebb a szentély kapujához, a vakszerencsén múlott a tény, mely szerint nem mentem be.
- Észre sem vettem, hogy így érzel… - sóhajtottam fel kelletlenül, közelebb sétálva az asztalhoz vigasztalóan megsimogatom felkarját. – Teruo megütötte Veled a főnyereményt, okos vagy és kedves, ennél többre nincs szüksége egy férfinek, ám Én nem viszonozhatom ezt, sajnálom. Már megtaláltam a legokosabb és a legkedvesebb nőt az életemben, aki két gyönyörű gyermekkel is megajándékozott. Bocsáss meg, ha bármilyen formában félreérthető jeleket küldtem Feléd, kedvellek, de kizárólag barátként!
A visszautasításnál nem létezik rosszabb, ellenben azt sem akarom, hogy elérhetetlen álmokat kergessen, amibe akár bele is betegedhet. Biztosan másképp alakulna a helyzet, ha mondjuk százharminc évvel később születek meg és nem találkozom azzal a fényes csillaggal, aki a legsötétebb éjszaka közepén is ragyogott Nekem, tartva bennem a lelket a kilátástalan helyzet ellenére is. Mind a mai napig szerelmes vagyok Chiyokoba, ez feltehetően nem fog változni, amíg élek. Hitomi nagyon fiatal, előtte áll az egész élet, megannyi helyet kell még bejárnia, emlékeket és tapasztalatot gyűjtenie. S ezen az utazáson nem lehetek az, aki fogja a kezét.

Sok mindent mondtam, olyasmik is kicsúsztak a számon, amiknek nem kellett volna, de ez nem most fordult elő velem először. Ha zavarban vagyok, sokszor beszélek marhaságokat, amik nem igazán tudom, hogy honnan jönnek, mert merem remélni, hogy nem a tudatalattim mélyéről Megszeppenten húztam magam össze, és lesütöttem a szemem, hiába a megnyugtató szavak, tartottam a reakciótól. Merthogy az kétségtelen volt, hogy nem fogja a férfi szó nélkül hagyni a gondolataimat, pedig tényleg nem azért mondtam, hogy feleletet kapjak rá. Azt már anélkül is tudtam, hogy Yuu-chan megszólalt volna, csak valamiféle lelki nyomásnak feleltem meg, mikor elkezdtem beszélni. Hátha könnyebb lesz, és talán az is lesz mondjuk holnap vagy holnapután, most viszont eszméletlenül ideges és feszült voltam. Csoda, hogy az asztal peremét le nem törtem, annyira szorítottam.
Mikor a vaizard felugrott, csak még jobban összehúztam magam, azt hiszem leesett neki, hogy mire céloztam, hiába volt zavaromban olyan halk a hangom. Azt hiszem tisztában van vele a pokoli túránk óta, hogy milyen állapotban is vagyok, és hiába nem egy szégyellnivaló dolog, pláne az én körülményeimet figyelembe véve, a társadalmi normáknak köszönhetően akkor is cikinek számít, én pedig... érzékeny vagyok rá Nem voltam benne biztos, hogy ha szembekerülnék a helyzettel, akkor hogy reagálnék, de már frusztrál a gondolat maga is, hogy én még nem... mindegy >.> Ha azt vesszük, az első csókom sem történt túl régen, erre fel máris én kezdeményezek... gyorsan változnak az idők Szám elé tettem a kezem, ahogy arra a kicsit több, mint puszira gondoltam, amit azon a napon Teru-chantól kaptam, és megint elfogott a bűntudat.
- Teru-chan és én nem...! - kaptam fel a fejem, és próbáltam tiltakozni, de aztán végül jobbnak láttam elhallgatni. Miért nem tudok őszinte lenni magammal? Újra lehajtottam a fejem és komoran hallgattam Yuu-chan elutasító szavait. Nyilvánvaló volt, hogy nem mondhat mást, tudtam jól, mégis ürességet éreztem belül. Pedig miért is lettem volna csalódott, miben reménykedtem? Eleve a lehetetlent kérném, ha őt akarnám, de akkor is... fájt. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemem sarkába, ám hiába próbáltam visszatartani őket, nem tudtak ellenállni a gravitációs vonzásnak. Azonnal törölgetni kezdtem a szememet, azonban kételkedtem benne, hogy a férfi figyelmét elkerülte volna. Ugyanakkor viszont furcsa módon megkönnyebbülést is éreztem, lekerült a vállamról egy teher. A tiltott kapcsolaté, melyet nem hiszem, hogy fel tudtam volna dolgozni, és elmérgesítette, aláásta volna a viszonyunkat. Rosszabb lett volna, ha nem utasít el, sokkal rosszabb. Fájdalmasat és mélyet sóhajtottam, igyekeztem megacélozni magamat, hogy megszólalhassak.
- Ne kérj bocsánatot, nem a te hibád. Nem küldtél semmiféle jeleket, csak... csak megtörtént... - válaszoltam remegő hanggal, a könnyeimmel küszködve. Jelen pillanatban nem tudtam többet mondani, így ilyen ostobasággal zártam le a mondatot, pedig beszélhettem volna arról, hogy milyen szerepet tölt be az életemben, mennyire sokat köszönhetek neki. Megváltoztatott, azt a szánalomra méltó, gyűlölettel teli valakit, aki én voltam, rávezette a helyes útra és kiemelte a mocsokból. Csak egyvalaki van, akiben még nála is jobban megbízhatok, az pedig a tulajdon testvérem.
Leszálltam végül az asztalról, hátat fordítottam Yuu-channak és tettem néhány lépést a mentén a szélébe kapaszkodva. Becsuktam a szememet és vettem néhány mély levegőt, hátha ki tudom tisztítani a fejemet. Kicsit remegtek a lábaim, de nem éreztem úgy, hogy olyan nehéz lenne feldolgozni. Annyira hirtelen történt minden, talán még át sem éreztem a súlyát. Ráadásul hiába a hirtelenség, az elutasításra számítottam. El se tudom képzelni, mennyire megrendítő lett volna, ha már így is ilyen hatással volt rám. Egyáltalán... tulajdonképpen azt sem tudtam elhinni, hogy itt tényleg arról van szó, hogy... szóval hogy beleeshettem Yuu-chanba. Én, aki azt se tudja hol áll a feje, ha ilyesmi kerül szóba. Ez a férfi egy varázsló, hogy képes ilyen nyíltan felébreszteni a gondolataimat. Olyan hatással van rám, mint senki más, ezt még Teru-chan sem tudta elérni, noha vele ilyen nyíltan nem beszéltem még sosem. Egyáltalán... randi volt az, ami az Állatkertben történt velünk? Annak kellett lennie, de mégsem egyértelmű számomra, nem tudatosult bennem. Tagadtam a gondolatot.
- Sötét volt, hideg, és nyirkos, de én is szerettem a hangulatát annak a helynek. Furcsa lesz máshol... Ha a kutatóközpont alá helyezzük át, akkor viszont számomra nem csak második otthon lesz. Amint megkapom az igényeket, elkezdek dolgozni a terveken. Ki fogom tudni küszöbölni az eredeti Fészek hibáit, olyan kísérleti technológiák is a rendelkezésemre állnak, amit csak a legtitkosabb kutatólaborok használhatnak fel. Őszintén szólva kezdem úgy érezni, hogy túl mélyen ártom bele magam a kormányzati esper-programokba... - megfordultam, és egy kissé keserédes mosolyt ejtettem meg Yuu-chan felé. Furcsa lesz, főleg úgy, hogy ha lakhatóvá kell tennem. Valamelyest képes volt ráállni az agyam a dologra az otthon szót meghallva, könnyen lehet, hogy a tervezett kis lakás mellett az új Fészekben lesz egy másik is, ahol tudok majd dolgozni az egyéni projektjeimen úgy, hogy Vayu-chan nem kontárkodik bele mindenbe. Habár eddig se nagyon tehette meg, hiába szabtam azt a feltételt a maradásául, hogy emberi póttestben segítenie kell nekem. Olyasmibe nem engedtem belenyúlni, amihez szakértelem kellett.

Kissé belesajdul a szívem, amikor ismét könnyek gyűlnek a szemébe, azonban valahol mélyen legbelül nyugodtság tölt el, tudom, helyesen cselekedtem. Végre ismét felszínre hozhattam ezidáig pihenő intellektusom, amikor komolyan átgondoltam a fennálló helyzetet, s a körülményeket figyelembe véve a lehető legmegfelelőbb döntést hoztam. A pletykákkal ellentétben nem vagyok egy barbár, habár kétségtelenül jobban szeretem a viták végkimenetelét harccal eldönteni. Rémült visszakozását homlokomat ráncolva veszem tudomásul, ennyire kedvezőtlen parti lenne Teruo, miszerint a feltételezés együttlétükről ilyesfajta reakciót csal ki belőle? Értelemszerűen a ló-szamár viszonylatban jómagam képviselem a nemesebb állatot, ettől függetlenül a szerelem képes futamgyőztest faragni a málhahordóból is! A szavai ellenére biztos vagyok benne, miszerint valamilyen módon bátoríthattam az efféle gondolatok megszületését vagy talán az ostábla átkának egyféle utóhatása még mindig lappangna benne? Aggodalmas pillantások közepette igyekszem ennek valamiféle külső jelét felfedezni, de természetesen semmit sem találok. Jobban belegondolva az a letámadással is felérő csók egyáltalán nem illett Hitomi-chanhoz, inkább idézte a backgammon által elbűvölt valóját, aki egészen egyszerűen felkínálkozott Nekem. Szerencsére az akkori visszautasításra a hallottak alapján egyáltalán nem emlékszik, mondjuk nem is bánom, másrészt kicsivel nehezebb egy teljesen meztelen nőnek nemet mondani, ámbátor nem lehetetlen, főleg, hogyha felesége van az embernek! Acélkék íriszeim árnyékként követik mozgását, ahogy távolabb sétál a vizsgálóasztal mentén, de ezúttal nem érzek késztetést fizikai gesztusok alkalmazására megnyugtatásához. A levegőben kellemetlen módon ott lebeg a csalódottságból született keserűség felhője, amit nem olyan könnyű ellegyezni, viszont idővel elmúlik. Remélem.
- A tanácsteremben lévő vízköpők és drapériák nagyrészt sértetlenek maradtak. - szólalok meg ekképp csatlakozva be a beszélgetés menetébe. – Ezekkel, ha nem is teljesen, ám nagyrészt vissza fogjuk tudni idézni a régi Fészek hangulatát, ami egyfajta mérföldkő volt az életünkben. Pusztulása pedig az jelzi, tovább kell lépnünk! Egyébként légy nagyon óvatos… Mindketten nagyon jól tudjuk milyen dolgokra képes a kormányzat, ha valamit meg akar szerezni magának.
Elsötétülő lélektükreimet egyértelműen a mennyezet felé emelem, ezzel utalván a Seireiteire. Hirtelen jött komorságom miatt némileg késve tudom csak viszonozni a szomorkás mosolyt, annyival másabb ez a hangulat, mint ami mostanában uralkodott kettőnk között. Végre helyreállt a béke, s visszatértünk a kezdeti időszakhoz, amikor nem nagyon voltak titkok, értelmetlen is lett volna olyan információkat elhallgatnunk egymás elől, melyek megfertőzhetik a közös munkát. Irányomba táplált érzései ugyan imponálnak, mégis figyelmeztetésként kell gondolnom rájuk, a túlzott közvetlenség viszonzatlan szerelem kialakulásához vezethet. Szerencsére Ryouji miatt nem kell aggódnom, vagyis mostanáig egyetlen jelét sem adta vonzalmának, aztán meg kitudja, bármit kinézek belőle! A felvetés hatására még a hideg is kiráz, kénytelen leszek női tenshiket is beszervezni a közvetlen irányításom alá! Komolytalanná váló ideáim egyértelműen jelzik, ideje lenne felkeresni valakit, aki elvégzi számomra a kért feladatot, így a hozott markolatot visszarejtem haorim belső zsebébe. Minden bizonnyal van itt egy technikai részleg is, a felszerelések alapján ebben a laborban az organikus élőlényekkel foglalkoznak nemigen képesek lekövetni számomra egy alig érzékelhető, halovány kisugárzást. Igazából az egész képesség-módosítást feleslegesnek tartom, nem tartozik a Daitenshi fő feladatai közé a hollow-irtás, hacsak nem egy Menos Grande dugja át a rusnya pofáját az Emberek Világába, az az egy-kettő alig oszt, szoroz. Túlságosan is jól ismerem a Gotei Juusantai, illetve az annak hátterében álló Negyvenhatok módszereit ahhoz, miszerint ellenérzéseim felszínre törjenek. Az ilyen egyszerű, rutinfeladatnak látszó események mögött mindig van valami turpisság, Kenshint is így állították félre, amikor a száztíz éve történtek után szaglászott.
- Ne engedd, hogy bármilyen fájdalomcsillapító-készítményt beadjanak Neked! – fogalmazom meg tanácsaimat fojtott hangon, szinte suttogva. – Az elmédnek végig tisztának kell lennie, egyáltalán nem bízok az itteni tudósokban! A közelben leszek, ha bármilyen probléma adódna, csak jelezned kell. Emlékezz mit ígértem!
Távozásom előtt bátorítóan megszorítom mindkét kezét, ezt követően gyors hátraarccal és lobogó köpennyel kivágtatok a helyiségből, nyelvet öltve az ajtóban várakozó élénk hajszínnel megáldott lányra, aki megmondással fenyegetőzött! Mielőtt még mindenki elszaladna előre, kedvesen nyakon csípem az egyik pápaszemes ipsét, majd emeltebb hangon követelni kezdem, vezessen a kapitányához! Egy Masamune Raidennel való beszélgetéshez igencsak fel kell készülni lelkiekben, ezért is örülök a ténynek, mely szerint tanítványommal sikerült tisztáznunk a kapcsolatunkat, ennek hála eggyel kevesebb nehézséggel kell számolnom a későbbiekben, ami mindenképp pozitívum!

Ugyan lezártam magamban a témát egyelőre, legalábbis megpróbálkoztam vele, sikertelenségemet mutatta, hogy nehezen tudtam koncentrálni arra, amit Yuu-chan mondott. Annyira bekavart mindaz, amire ráébredtem és amire ráébredhettem volna, de nem voltam hajlandó talán elfogadni, hogy a kis társalgásunk a Fészekről számomra teljesen üresnek és érdektelennek hatott. Nyilván máskor nem lenne így, de most voltak fontosabb gondolataim is annál, hogy mit kezdjünk az elpusztult főhadiszállásunkkal. Persze csak magamat okolhatom, hiszen én hoztam fel a témát mintegy menekülésképpen, és ha szaggatottan is, de valamiféle beszélgetés csak kialakult belőle. Viszont nekem akkor is fontosabb volt most, hogy rendet rakjak a fejemben lévő eddig kialakult legnagyobb kupiban. A szavakat azonban nem űzhettem tovább, a vaizard kimondott valamit, amit nekem tudomásul kellett vennem. Meghozta a várt döntést, így hát nem maradt más, minthogy a fejembe zárjam ezt a szerelem-micsodát, és ki se engedjem onnan, amíg valahogy el nem simítom a redőket, melyek a homlokomon keletkeztek. Nem mertem magamnak feltenni olyan kérdéseket, minthogy akkor én most hogy is viszonyulok Teru-chanhoz, és mennyiben változtat rajta az, amit Yuu-chan iránt érzek. Semmiben sem kellene változtasson, hiszen nekem semmi keresnivalóm a férfi közelében, mégis... Ám tulajdonképpen még abban sem voltam biztos, hogy min is változtatna ez a megfoghatatlan érzés, amire ráébredtem. Rosszkor jött nagyon ez az egész nekem
- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra! Ellavírozgatok valahogy ebben az útvesztőben... - feleltem magabiztosan, bár a vége kicsit bizonytalanra sikerült. Sok mindent láttam és hallottam, mióta belekerültem ebbe a mókuskerékbe, a kegyetlen és embertelen kísérleti programoktól kezdve a tönkretett, vagy éppen már-már műnek ható életekig. Én magam szinte prototípusa volnék a mesterséges képességalkotásnak, és hiába kaptam adományomat a gyógyászaton keresztül, az elvet elitkatonák sorozatgyártására kívánják felhasználni. Azonban nem minden kísérleti alany olyan sikertörténet, mint én vagyok, és tudomásom van arról, hogy nem egy és nem kettő emberből lett valamiféle torz mutáns. Ami azonban igazán aggasztó számomra az tényleg az, amire most Yuu-chan is figyelmeztetett. Ha nem vigyázok, eljöhet a nap, amikor elvesztem azt a szabadságot, ami jelenleg még a kezemben van. Legyek bármilyen erős, a képességemet lehet semlegesíteni, és ha ez megtörténik, akkor kiszolgáltatott helyzetbe fogok kerülni. Most még csak megfigyelnek, mivel a fejemben lévő tudásanyag most még túl értékes ahhoz, hogy egyszerű bábbá tegyenek, de ha már hemzsegni fognak a hozzám hasonló esperek...
- Érzékeny hangdetektorokkal és kamerákkal van lefedve a labor, hiába suttogsz, akkor is hallják - közöltem a férfival megfigyelésemet. Ugyan kétlem, hogy a rendszer védve lenne a képességemtől, így akár át is vehetném az uralmat felette, és kitörölhetném azt az időszakot, amíg itt tartózkodtunk, de miért tettem volna? Habár... Yuu-chan érdekében lehet hogy nem ártana megpiszkálnom kicsit a felvételeket.
- Nem lesz semmi probléma. Nem azért kötöttek velünk egyezséget, hogy aláássák olcsó trükkökkel a törékeny szövetséget. De azért... köszönöm - jelentettem ki, enyhén elmosolyodva. Lesütöttem a szemem, és mikor az egykori kapitányhátat fordított és elviharzott, félénken pislantottam fel a távozó alakjára. Furcsa ívet járt be ez a beszélgetés, megoldottunk egy nézeteltérést, de nem hagy nyugodni az az érzés, hogy kétszer annyi problémánk keletkezett helyette, köszönhetően az én bolondságomnak. Amint Yuu-chan kilépett az ajtón, leroskadtam a földre és az asztalnak döntöttem a hátamat. Nagyot sóhajtottam, és a fejemet a tenyerembe temettem. Jól esett volna, ha egy kicsit egyedül maradok, de a bejáraton pillanatokon belül bemasírozott a jól láthatóan morcos rózsaszín hajú kislány és csapata. Úgyhogy nem volt más választásom, összekapartam magam és feltápászkodtam a hideg padlóról. Jobb, ha minél gyorsabban túlesek ezen a vizsgálaton, vagy min.