/ Karácsonyi vásárlás /
Rokut egy igen érdekes látvány fogadta, mikor bementek a szobába. Pár percnyi beszélgetés után visszakapcsolta az áramot, de rögtön meg is fordult a fejében, hogy ismét lekapcsolja, hiszen az a díszítés amit a tiszt végzett, gyönyörű volt, de ebben a fénykavalkádban alig ha lehet, majd aludni. Mindegy is, mert majd éjszaka kikapcsolja ezeket a disco fényeket. Elég sokáig ácsorgott magának a konyhában, még azt sem vette észre, hogy Amaya és Hana már a szobája felé tartanak, de egy mondat mindent megváltoztatott.
-Akkor irány a szoba! Te tudod merre van… én még nem jártam Roku szentélyében.
-Mi? Nem szentély csak szoba, de ne turkáljatok.
Indult el rögtön a lányok után, de már késő volt. Hana a szekrényekben turkált, Amaya pedig az ágyon ugrándozott és sikítozott.
-Uram atyám…
Kezdett el morogni, de aztán Hana jajgatása félbeszakította.
-Roku… hol a fenébe tartod a díszeket?
-Öhm… talán… várj, még magam sem tudom… de nem túrd össze a holmimat!
Lépett oda Hana mellé, aki nem igazán akart még most sem hátrébb állni onnan.
-Mitől félsz Rokuci? Hogy rátalálok a mocskos újságaidra?
-Nincsenek mocskos újságaim…
-Vigyázol rájuk?
-A fenéket… egyáltalán nincs olyan újságom. Nincs rá szükségem…
-Perszeeeeee.
-Hüm…
-Nehogy meg haragudj már… csak viccelek.
Kapott Roku egy erős oldalba lökést Hanától, de a szekrényből még most sem akart kimászni.
-Segíthetek végre?
-Nemár… te annyit kutathatsz a szekrényedben amennyit akarsz…
-Rendben, akkor kutass tovább.
Vonta meg a vállát aztán elment Hana mellől, Amaya már nem ugrándozott az ágyon, ehelyett szép virágokat rajzolgatott a falra. Roku egy hatalmas sóhajtással elintézte a dolgot, aztán megindult a konyha felé.
-Főzök teát, ti is kértek?
Semmi válasz.
-Rendben.
Sétált ki, majd hozzákezdett a teafőzéshez. Pár perc csend után hatalmas nevetés aztán veszekedés.
-Mutasd meg nekem is min nevetsz ilyen jót Flúgos néni… na, ne legyél már ilyen irigy.
-De te ezt nem láthatod… nem neked való.
-De miért nem? Tatsu-chan mindent megmutat nekem, mert tudja, ha nem teszi, akkor oltári hisztit csapok… neked is hisztizni fogok…
-Nem Amaya ezt nem nézheted meg.
-Tatsu-chaaaaaan… Flúgos néni gonoszkodik.
Kezdett el hisztizni Amaya, Roku vett egy mély levegőt aztán bement a szobába.
-Mit nem akar megmutatni?
-Nem tudom.
-Hana?
-Öhm… semmi, igazán semmi.
Tette vissza a kezében lévő holmit, majd csukta be a szekrényt.
-Kész a tea?
-Még nincs. Megtaláltátok a díszeket?
-Nem.
-Akkor végre megmondhatom, a szekrény tetején vannak egy dobozban, de mivel nem vagytok olyan magasak, hogy elérjétek, majd én leveszem.
Lépett oda a szekrényhez és vette le róla a dobozokat. Lepakolta az asztalra őket, Amaya rögtön felpattant és kiszedegette a díszeket.
-Angyalka, csillag, gömb…
Csörömpölés.
-Tatsu-chan… eltört egy gömböcske… kicsúszott…
-Semmi baj Amaya, van több gömb is.
Meg sem próbált vitatkozni a hadnagyával, inkább ezen az estén kihagyja a dolgot.
-Nos… megtámadhatjátok a fát…
-Te nem díszítesz? Hiszen ez a te fád, nem a miénk.
-De… na jó.
Adta meg magát és állt Amaya mellé.
-Tatsu-chan?
-Tessék.
-Feltehetem én a díszt a tetejére?
-Persze.

// Karácsonyi vásárlás//

A díszítés jól haladt. Körülöttem rohangászott Amaya, amitől még kevésbé tudtam bármit is feltenni a fára. Ha hajolni akartam a Roku kommandó kezdett heves krákogásba. Egy idő után már azon agyaltam, hogy ott hagyom őket, én pedig leülök a fotelba.
-Szerintem a csúcsdíszt a végére kéne hagyni!-aztán eszembe jutott, ahogy Amaya begabalyodik a girlandokba és rántja magával az egész fát.-Bár, ha jobban belegondolok most jobb lenne.-
-Gyors váltás volt.-nyelvnyújtás Roku-nak.
-Megnézem a teát.-sandítás a kapitány részéről, az enyémről cümmögés érkezik.-Ha már nem tudok rendesen díszíteni legalább ezt hagy csináljam meg!-
-Jó-jó! Le ne harapd a fejem!-
-Nem fogom...-vonultam el a konyhába. Meglepődtem, hogy több teafüvet is találtam, így viszont elfoglaltam magam az azonosítgatásukkal és válogatással.
-Az egész helységet átvizsgálod?-jelent meg az ajtóban frászt hozva rám.
-Te jó ég! A szívinfarktust hoztad rám!-
-Bocsánat.-^^"-Csak sokáig voltál kint és megnéztem már mivel foglalatoskodsz.-
-Teákat válogatok. Jó sok fajta van errefelé.-
-A felére se emlékszem.-
-Bevallom némelyiket a szekrények mélyéről kotortam elő, de úgy fest nincs semmi bajuk.-
-Uh...remélhetőleg.-
-Hoh, eltűnt a kalandvágyad??? Egy kis teafűtől berezelsz?-
-Nem erről van szó.-
-Tudom,de jól esett.-
-Mit csináltok?-ugrott fel az ajtófélfára,ahonnan lendületszerzés után az asztalon kötött ki.-Mi jót szorongatsz, anyuciii?-

/ Karácsonyi vásárlás /

-Túl sok mindent engedsz meg neki...
-Lehet...
Készítették el végre a teát, amit Amaya rögtön meg akart kóstolni. Roku egy nagy sóhajtás közepette kivette a hadnagya kezéből a poharat és letette az asztalra.
-Inkább még ne igyál belőle, mert forró.
-De... én most akarok teát inniiiiiiiiii...
-Amaya... kérlek. Jobb lenne ha leforráznád magad?
-Nem tudom!
-Inkább menjünk vissza a szobába amíg meghül a tea.
Vette föl Amayát az ölébe és indultak meg a szobába. Mindenki keresett magának egy ülőhelyet, aztán Roku a feldíszített fára nézett. Kicsit furcsán nézett ki, dehát legalább van valami ünnepi a szobában. Amaya természetesen nem tudott egyhelyben ücsörögni ezért rögtön az egyik szekrénybe kezdett kutakodni.
-Most mit is csinál?
-Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés... keres valamit, de... nem tudom, hogy ott mit fog találni.
-Kezdjük ott, hogy mi van abban a szekrényben.
-Öhm... vannak ott lapok, színesek, festék, ecset, kirakó, társasjáték, plüssök, hajcsatok, kifestők, dominó, kártya, mesekönyvek...
Kezdett bele a sorolásba, ami elég végeláthatatlannak tűnt, de aztán Amaya megtalálta amit keresett.
-Áááh... megvaaaaaaaaaaaaaaaaaaan!
Kapott ki egy nagy dobozt a szekrényből. Csillogó szemekkel ránézett Rokura, aztán Hanára.
-Öhm... ugye nem akarsz most azzal játszani...
-De!! Tök jó szórakozás!! A tiser jó játék.
-Hogy micsoda??? Tiser??
-Öhm... a tiser nála azt jelenti, hogy Twister.
-Áááááhhh... mi? Én olyat most nem játszok!
Kezdett el tiltakozni Hana Amayának, aki már majdnem sírva fakadt. Roku reménytelennek látta a helyzetet, ezért kivette a hadnagya kezéből a dobozt, aztán kipakolta a játékot.
-Akkor majd te pörgetsz... vagy mit kell vele csinálni...
Adta oda Hanának a fontos eszközt. Amaya pattogni kezdett örömében mint egy gumilabda. Aztán szerencsére elkezdtek játszani, ami Rokunak nem nagyon tetszett, mert enyhén szólva fáradt volt már, de tudta, hogy Amayának nem lehet nem-et mondani. A rövid időn belül remek pozíció kialakításban már remek volt. Már-már ott tartott, hogy kér Hanától egy görcsoldót, mert az biztos, hogy ebből a pózból nem jön ki egyszerűen.

// Karácsonyi vásárlás //

A twister játék közben majd megpukkadtam a röhögéstől. Muszáj is volt fényképező után kutakodnom, hiszen a pózok és bevágott arcok fotóalbumba illően kacsintgattak rám. Sajnos meg kellett elégednem a látvánnyal, mert kütyüt sehol se találtam és kimenni a szobából nem akartam, még a végén lemaradok valamiről.
Kemény, férfias harmincpercnyi küzdelem után végül Amaya megkegyelmezett szegény Rokuci-nak és hagyta győzni. Igaz a felsegítésével akadtak némi problémák, mert rendesen megadta magát a vén csont. Végül belezuhintottam egy fotelbe, de akkora lendülettel, hogy kis híján átestem rajta is meg az ülőhelyen is. Egy elégedett fújtatás után gyorsan kiviharzottam a konyhába. Nem akartam már ennél jobban is képen röhögni.
Felpakoltam a teákat, közben kivigadtam magam és Amaya sokkolása után bevittem a bögréket. Persze mire beértem az ördögfióka már havazást játszott a cukorral. Szanaszét szórta az egész doboz tartalmát. Egy kisebb lefagyást követően gyorsan szabaddá tettem a kezeimet és elkaptam a rosszcsont grabancát.
-AMAYA CHAAAN! Ezt nem szabad! Add ide a dobozt!-
-Neeeeeeeeem! Tetszik a sok átlátszó izééééé...-
-Elhiszem, de már eleget szétszórtál! Azt a pár szemet hagyjuk már a dobozban, rendben?-hátranézek a fotelhez. Roku a fejét támasztva szörnyülködött két sort. -Látod?! Most elszomorítottad Tatsu chan-t!-mutattam hátra, amire Amaya pillanatok alatt befejezte az újdonsült játékát és a fotelt letámadva faggatta kedvenc kapitányát. Addig én feltaláltam magam és előkerítettem egy seprűt lapáttal társulva. A két méteres sávban szétszórt epicentrumot néztem egy darabig, de rájöttem ideje lenne el is tüntetni. Kisebb szenvedés árán le is tudtam hajolni, hogy felkanalazzam a szőnyegen hagyott cukortartót.
-Héj!-ejtettem el ijedten a munkám gyümölcsét. -Felejtsd el, de azonnal!-
-Mi?- pillantottam a szélvészként érkező Roku-ra hatalmas szemekkel.
-Egy fenét fogod te csinálni!-
-Ne legyél már ilyen paprikás! Nem halok bele egy kis seprűlovaglásba! Kiváló boszorkány vagyok!-böktem oldalba, hátha elmúlik a fene nagy mérge.
-Kérem!-elhúzom a seprűt. Közben azért ártatlan fejet vágok, de sajnos a fülig érő vigyoromat nem tudtam eltüntetni, úgyhogy gyorsan megszólaltam.
-Mi van ha nem adom?-
-Most szándákosan kötekedsz?-
-Lehet igen...lehet nem!-
-Mi az, hogy boszorkány?-feküdt fejjel lefelé a fotelban Amaya és nézett minket kíváncsiskodva. Persze a ravasz pokollakónak most esze ágában sem volt közelebb jönni, még a végén neki kellett volna feltakarítania.
-Légyszíves! -tartotta elém a kezét, amibe belecsaptam egy hatalmasat.
-Elhívsz sétálni?- vigyorogtam tovább.
-Nem! Tudod, te nagyon jól, mit akarok!-
-Hooooooh....-vonogattam a szemöldököm. -Rokuci, te perverz!-
-Oh, hogy az a...! Add ide azt a seprűt!-
-Nem!-
-Hana!-
-Nem, nem!-
-De viccesek vagytooook!- vigyorgott a lila csoda teli szájjal a háttérben, teljes mértékig élvezve az előadásunkat.

Nyugodtan lépekedtem a 12. osztag folyosóin, a kapitányi iroda felé. Gondoltam, hogy ideje lenne bemutatkozni a kapitánynak. Végülis nem lehet nagy baj belőle... Megenni valószínűleg nem fog. Mélyet sóhajtottam, és arra gondoltam, mennyire más volna most minden, ha nem történnek azok a dolgok a múltamban...
~ Minél hamarabb túllépsz rajta, annál jobb lesz. Meddig gyötröd még magadat, Seiun? - hallottam meg fejemben Anzentaru taka hűvös, nyugalmat ársztó hangját. Igaza volt, mint mindig...
~ Közel vagyok már hozzá, de te is tudod mennyire nehéz ez nekem. Majd itt, ebben az osztagban minden jobb lesz. Én bízom benne. - válaszoltam, és közben gyre közelebb értem a kapitányi irodához. Akárhogy is mutattam magamat hűvösnek, szinte jegesen nyugodtnak, közel sem voltam az. Végül mégis sikerült egy fanyar mosolyt megeresztenem: annak idején jól megtanultam rejtegetni az érzéseimet az emberek elől. Most is csak egyetlen személy van, akiben megbízom, és ő Anzentaru taka. Szép... tényleg tennem kellene már valamit, hogy előremozdítsam a lelki állapotomat. Időközben elértem a kapitányi irodához, előtte nagy levegőt vettem, és kopogtam. Miközben vártam, hogy kinyissák az iroda ajtaját, halkan elkezdtem egy régi dalt dúdolgatni. Végülis ez jól meg tud nyugtatni...

Az ajtó kitárult, és valaki rámvetődött, majd berohant. Meglepődve pislogtam egy darabig, majd szeügyre vettem magam. Csupa festék lett kedvenc kimonóm, de hát ez van... Nem eshetek neki egy maszatos gyereknek... Aztán az orrom alá dugott valami iszonyatos valamikkel telegnómozott papírt, én pedig tágra nyílt szemmel meredtem a lapra, majd elvettem.
- Tény, hogy ez valami fejlesztési jelentés... - vizsgáltam a lap kitöltési formáját. - De ebben sem vagyok biztos... Sajnálom, de ezt talán még én sem vagyok képes megfejteni. - mosolyogtam rá. Kedves becenevet kaptam tőle, és nagyon aranyosnak tűnt a kislány. - Mondd csak, ki vagy? Én Kuroi Seiun vagyok, az osztag 4. tisztje... - hajoltam meg előtte játékosan, majd a telerajzolt lapokra pillantottam. - Mondd csak, mit játszol? Beszállhatok én is? - mindig is imádtam a gyerekeket, és néha hajlamos voltam megszállott gyerekutánzóvá válni. Ilyenkor elpárolgott a fejemből híres zudásom, és képes voltam fél órán át pónilóként sétálgatni a szobámban. Természetesen csak akkor, ha találtam valami játszótársat. Most pedig szélesen mosolyogva vártam a kislány reakcióját....

Hevesen pislogtam, majd hatalmasat nyögtem a hátamra ugró kislány hatására. Mosolyogva figyeltem lelkesedését, majd csillogó szemmel vettem egy édes cukorkát, és be is kaptam.
- Játékok? - követtem őt csodálkozva az irodába. elkerekedett szemmel néztem körül, majd még szélesebb mosolygásba kezdtem. Rengeteg játékot láttam, bár legtöbbjüket nem láttam még. Vagyis elég kevés ilyennel találkoztam még, hiszen az én gyermekkoromban nem kaptam ilyeneket, legtöbbször könyveket olvastam és tanultam.... igen, már akor is. jó ötletnek tűnt a hadnagyommal játszani, és ez egy olyan lehetőségnek tűnt, melyet nem szalaszthattam el. Visszakapom a gyerekkorom egy töredékét!
- Nem tudom, hogy a kapitány úr merre van, igazság szerint bemutatkozni jöttem. Örülök, hogy megismertelek! - ölelgettem meg a kislányt, és belevetettem magam a játékok közé.

Nagyokat kinyúlva kaptam el a játékokat, és láthatólag élvezte a kislány a bemuitatómat. Sosem voltam valami nagy kézügyességű, kész kínszenvedés volt megtanulnom használni a zanpakutuomat. Kezemben vagy félszáz plüssel, kocsival, babákkal és egyebekkel álltam meg, és lihegtem ki magamat. Végülis sokkal jobban megúszam a dolgot, mint ahogyan remélni mertem.
- Mondd csak, miért hívsz Masnis néninek? Nyugodtan tegezhetsz... - nyújtotam felé még pár játékot, és pillantásom megállapodott a kezemben levő labdán. Ez jó lenne, ezzel nem tudok nagy sérülést okozni neki, és ha valami probléma merülne fel, ő sem tudna meggyilkolni egy felfújt gumidarabbal. - Mit szólnál ahhoz, ha labdáznánk? Mondjuk... kosárbadobás? - pislogtam rá ártatlanul, gyerekesen. Könyörgöm, hol van itt a kellem és abáj, a kecsesség, a régi etikett? A tanítóim sírva fakadnának....

~Na jó, mégiscsak bemutatkozok. A hadnagy ennyi idő alatt csak nem tud komolyabb kárt okozni bennem. Egy rövidke helló, én én és én vagyok, üdv az osztagban épp elég lesz.~ határoztam el magam, majd egy 180°-os forduló után újra az ajtó felé vettem az irányt. Egy méter, fél méter, egy nagy nyelés, pont mint anno, amikor először jártam itt. Benéztem az ajtón. Alacsonyan repülő játékok, mindez persze egy embernek köszönhetően. Az új tag is érdekes volt. Megálltam a küszöbön és figyeltem, ahogy zsonglőrködik a játékokkal. Ha visszagondolok, akkor nekem nem volt ilyen egyszerű dolgom anno, amikor először találkoztam a hadnaggyal, Kikellet bírnom,ahogy a hadnagy csipkedi a bőrömet, mivel nem akarta elhinni, hogy az valóban kék. Közelebb léptem.
-Napsütéses szép madárcsicsergésben gazdag, soha festék elnemfogyós napot kívánok hadnagy. Láttam, hogy egy új emberrel gazdagodtunk. Gondoltam, bemutatkozok neki..- hadartam el gyorsan, majd az új emberhez léptem.
-Jó napot! A nevem Eisei Oki, és az osztag 3. tisztje vagyok. Önben kit tisztelhetek?

Egy újabb fárasztó nap, és egy újabb szabadnapkérési merénylet a kapitányi irodában, amit valószínűleg ismét csak nem kapok meg… Elfelejtettem megint cukorkát vinni a hadnagynak… Remélhetőleg viszont az tetszeni fog neki, hogy a női shinigamiknak ő választhatja ki a lélekrészecske gyűjtő gyűrű színét. Mondjuk már előre sejtem, hogy milyen színekre gondolhat majd…
Rendületlenül baktatok előre a kapitányi irodába, reménykedve, hogy ha a kapitányt nem is, de a hadnagyot ott találom. Na igen, a kapitány újabban szeret felszívódni, és épp ezért kell a hadnagytól kimenőt kérném, amit valószínűleg nem kapok meg. Néhány perces séta után végül csak befutottam. Kicsit messze van a labor az irodáktól. Lehet, hogy azért, mert ha például rosszul sül el az egyik kísérlet, még csak véletlenül se tudjuk felrobbantani a kapitányt, és kicsi, túlságosan gyerekes hadnagyát. Igaz, a lelkem is kisétálom, mire elérek a labortól az irodáig, de hát ez van…
Amint megérkeztem, azonnal be is kopogtam, majd résnyire nyitottam az ajtót, és átdugtam rajta a fejem. Egyáltalán nem tűnt üresnek az iroda, mivel nem csak a hadnagy volt bent, hanem két másik shinigami is.
- Üdv! Remélem nem zavarok – léptem be az ajtón.
Szépen, lassan indultam el a hadnagy felé. Kicsit féltem, hogy azonnal letámad, vagy valami szokásához hű cselekedetet hajt végre, hiszen mindenkit elnevez valahogy, vagy zaklat, vagy meg mindkettő. Mondjuk már igazán megszokhattam volna, de hát nem sikerült.
- Csak azért jöttem, hogy kérjek a hétvégére két nap szabadságot. Szeretném a szüleimet meglátogatni.
Kissé zavarban voltam, ráadásul mindig is féltem a hadnagytól, de azért próba cseresznye… Ha esetleg nem enged el, akkor maradok egy ideig, és elmesélem neki, hogyan is szabadultam ki egy zárt pottyantós vécéből egy tekercs vécépapír, és egy fogpiszkáló segítségével. Szerintem biztos érdekelni fogja, vagy ha mégse, akkor legfeljebb elküld melegebb égtájra, mint ahogy azt általában mindenki teszi.

//Remélem nem írtam rosszkor, ha igen, akkor ezer bocs ^^"//

Kicsit meglepett a hadnagyom brutális játékossága. Annyira kicsi volt még, annyira "éretlen", nem, inkább annyira gyerek volt még, hogy nem fogta fel, amint cselekedeteivel néha, olykor-olykor fájdalmat okoz a többi embernek. Azért élénk mosolyt erőltettem magamra, és hagytam, hadd nyúzzon amerre akar. Bájos játékukat egy érkező zavarta meg, akit még sosem láttam. Kissé szokatlan volt a külseje, halványkékes bőre, és szerettem volna megkérdezni tőle, hogy miért ilyen. Ugyanakkor csak álltam, és hűvös mosollyal hajoltam meg:
- Kuroi Seiun, az osztag 4. tisztje vagyok. Örülök hogy megismerhetem. - majd gyorsan felegyenesedtem, és meghökkenve figyeltem a hadnagy akcióját. Ha hibázok, itt a jutalmam a testi fenytés lesz. Ennek nem lesz ám jó vége.
- Hadnagy, tudja... lehet, hogy ez fáj Eisei-nek... Nem mászna le róla, kérem? - és nagy örömöre az én kezemben tartott cuccra telepedett át. - Köszönöm, nagyon tetszik a nevem. - mosolyogtam rá, és legszívesebben adtam volna neki még cukrot, ha van nállam. Ha legközelebb erre járok... ha legközelebb kilépek a szobámból, édességgel felszerelkezve teszem meg. Végülis, ki tudja mikor találkozok az angyalbőrbe bújt sátánnal... akit még utálni sem lehet, csak szeretni. Megadóan felsóhajtottam, és letérdeltem, hogy odagurítsam a hadnagynak az agyik autót. Éppenséggel kezdtünk bemelegedni a játékba, amikor valaki belépett. Én nagy szemekkel meredtem rá, azt sem tudtam, fiú vagy lány-e. Mindenestre szabadságot akart: én pedig a hadnagyra pillantás után megállapítottam hogy egész jó passzban találta.

Na igen, talán kissé túlságosan is zavarban voltam, hiszen a hadnagy nem volt teljesen egyedül. Igaz, nem meglepő, hiszen valakinek azért csak vigyáznia kell a gyerekesebbnél is gyerekesebb Ureshii kisasszonyra.
- Ööö… Elnézést, még be se mutatkoztam. Abukara Ichirouta vagyok, a fejlesztési osztályról. Örvendek. – köszöntöttem a jelenlévőket, miközben zavartan a kezemet tördelten.
Váratlanul valami nehéz került a hátamra, és azt hittem meghalok a súly alatt. Majdnem sikerült összecsuklanom, amikor a hadnagy sikeresen a hátamon landolt. Nem csodálkoztam volna, ha abban a pillanatban beszakad a hátam, és többet nem leszek képes felállni…
- Igen, őket szeretném meglátogatni. – mondtam beletörődően, majd dobtam egy nagyot a hadnagyon, hiszen sikerült neki elég kényelmetlen pózban a hátamra kerülnie. – Viszont biztos, hogy jó ötlet lesz velem jönnie, hadnagy? Nem lesz mérges a kapitány azért, mert csak úgy eltűnik, minden szó nélkül?
Nem igazán szerettem volna a hadnagy gyerekes viselkedése miatt elvesztem a biztos állásom. Ráadásul kicsit féltem is Tatsuki kapitánytól, főleg a hatalmas zanpakutoszelleme miatt… Ahogy egyre inkább érződött Amaya ugrálása a hátamon, hatványozottan kezdtem afelé hajlani, hogy magammal viszem. Legalább addig is nyugtom lesz valamennyire. Remélhetőleg… Igazából az meg se fordult a fejemben, hogy talán út közben is a hátamon óhajt majd ugrándozni, vagy sem. O.o
- Hjaaaaj… Rendben. Velem jöhet… – nyögtem ki beletörődően, hiszen lényegében semmi más választásom nem maradt.
Ki tudja, hogy hogy leamortizált volna, ha nemmel válaszolok, szóval inkább bevállaltam a kevésbé rosszat. Talán így nem halok meg idő előtt… Hirtelen azonban eszembe jutott, hogy mi is a másik dolog, amiért jöttem.
- Hadnagy… Lenne itt még valami… Ugyebár hamarosan elkészülnek a lélekrészecskegyűjtő gyűrűk, és szeretném Önt meginterjúvolni arról, hogy milyen színű, vagy mintájú legyen. – tűrtem továbbra is a hátamon való ugrálását.

Még mindig döbbentem álltam, hogy viszonylag gyorsan megúsztam a dolgot, de ez köszönhető volt a kapitányi iroda zsúfoltságának is. Rég volt ekkora élet itt, főleg a kapitány kilétének rejtélye óta. Jó volt látni, hogy új tagok is vannak, valamint rég nem látott arcok is felbukkannak...
~Ichirouta... ismerős, ismerős a név, de honnan?~ gondolkoztam , majd végül egy osztagunk által szervezett összejövetel képei futottak végig a fejemen. Igen, kezdetben nyugis volt a társaság, ám a hadnagy megérkezése felkavarta a dolgokat. Egyesek bizonyos italokhoz fordultak segítségért, majd pár órán belül már vígan zengett a 12-es labor. A hadnagy lakk filccel rajzolt bajszokat, szakállakat egyes laborsegédekre, akik jó kedvükben hagyták is ezt, majd a szolgálati idő leteltével napokig próbálták előállítani a megfelelő oldatot, ami arcukat megszabadította a fekete vonalaktól. Hál' az égnek, akadt ember, aki még beszámítható állapotban volt. Igen, akkor találkoztam a fejlesztési osztály egy kis csoportjával, akik közt megtalálható volt Ichirouta is. Boldogan nosztalgiáztam velük, hogy hej amikor én még ott voltam, de hát 3. tisztként már több osztály között kell ingáznom, felügyelnem egy rám bízott csoport munkáját, és átmenetileg a laborsegédek beosztását is rám bízták, de sebaj, ameddig nyugodtan kimozdulhatok a kutató expedíciókra, illetve a kedvenc típusú hollow-im befogására, addig egy szavam se lehet.
-Hé, Ichirouta! Hát nem emlékszel rám.~fura lenne, hisz az osztag egy igen karakteres egyede vagyok a színemnek köszönhetően~ Jajj, elnézést. Tegeződhetünk? Még anno azon az osztag bulin találkoztunk. Lenne egy dolog, amiben a segítségemre lehetnél, ha visszatérsz a pihenődből. Vagyis...~most akkor mindenki megy, vagy csak a hadnagy?
-Hadnagy! Most akkor mi is kapunk szabad napot, vagy hogy is van ez?

Mondhatni teljesen beleolvadtam a gumilabdával együtt a háttérbe, és ajkamat egy apróbb sóhaj hagyta el, amikor a "szabadnap" szó lehangzott. Nem voltam az a típus, aki kitörő örömmel fogadta a szabadnap gondolatát. míg éltem, addig is a könyvek voltak a barátaim, most sincs semmi amit csinálhatnék azon kívül, hogy visszamennék a Laboratóriumba. Szívesen dolgoztam, nekem nem kellett a szabadidő, nem voltam hozzászokva... Megint bele kellett volna süllyednem a magányba és előjöttek volna az emlékeim. Az, hogy szánalmas vagyok... Nem volt erre szükségem. Nekem csak dolgoznom kellett, elég az a pár óra alvás, amiben néha részem van.
- Szabadnap? Ez rám is vonatkozik? -léptem előrébb, és beletúrtam a hajamba, miután a hadnagy felé nyújtottam a labdát, amivel az előbb játszottunk. szerényen pislogtam Okira, mert úgy tűnt, felettébb élvezné, ha nem kellene ma dolgoznia. Viszont akkor lehet, hogy én megkaphatnám a munkája egy részét... De jó lenne. *.*
Tekintetemet a kis csoportunkhoz legutóbb csatlakozott egyénre vetettem, és nyeltem egyet. Ismerős volt az arca, talán már láttam valamerre... végülis sokszor megfordulok a Fejlesztési részlegen is.
- Azt hiszem, mi még nem találkoztunk személyesen. Kuroi Seiun vagyok, a 4. tiszt. - mosolyogtam, és kissé előtte is meghajoltam. Az udvariasságba még senki sem halt bele, tudtommal, majd szelíd mosollyal a hadnagy felé fordultam. Igazán elbűvölő teremtés volt, én szívesen töltöttem volna vele az időmet, és ha már hadnagy, akkor minden bizonnyal elképesztően okos is volt, bár elég jól leplezte.
- Később lenne kedve enni velem valamit, hadnagy? - pislogtam rá, majd szemfelcsillanva néztem a gyűrű emlegetőre. mennyire jól hangzott... Vajon hogyan csinálják? Mennyire jó lenne közelebbről látni...
Kissé tudásvámpír voltam, beismerem. ez ellen nem tudtam tenni, a tudomány volt az egyetlen, ami még nem rúgott belém. Nem voltam az a fajta, akiben van elég erő ahhoz, hogy ne adjon fel valamit. Mindig, minden csapás után visszahúzódtam a csigaházamba...
- Hová megyünk mindannyian?- riadtam fel gondolataimból, és meglepődve pislogtam körbe.

Sok idő telt már el az osztagunkban, hogy hírét se láttuk a kapitánynak. A kapitányi irodát is belepte helyenként a por, csak az ajtó és az íróasztal közti rész tisztult folyamatosan az irodába belépők- egy adag papírt letevő- majd távozó, azaz ahogy mostanában az osztagnál mondtuk, az "építészek"-nek köszönhetően.
A hadnagy váltás is kicsit megrázta az osztag szellemét, bár igaz, hogy az új hadnagy szorgalma felülmúlta az előzőét, valamint az ex-hadnagy látogatásai is mosolyt csaltak a laboratórium dolgozóira.
Már jó rég nem jártam én se a kapitányi irodában, hisz a kutatásaim illetve az áthárított feladatok végrehajtása is jó sok időmtől szakítottak el. De úgy hozta a sors, hogy egy szabadnapomon épp megláttam egy "építészt", s a kíváncsiságtól hajtva követtem. Nem az irat halmaz tartalmára voltam kíváncsi, sokkalta inkább a belőlük képződött építményre. Miután kilépett a delikvens, egy gyors köszönést követően beléptem az irodába. Szinte egy fellegvár látványa fogadott az íróasztalon. egyik másik tömbre még rózsaszín zsírkrétával lettek cica, vagy egérke fejecskék rajzolva, amit ha kellő irányból végig pergettem, akkor a cica-egérke fej mosolygósból extrém mosolygósba váltott át. Az "építészek" bizony kitettek magukért, valóban kihasználták a statikai maximumokat illetve a dolgozóasztal teljes felületét.
~Ez így nem állapot. Seiun is lassan megrokkan a még rangjával elvégezhető okmányok átvétele miatt, de hogy odafent nem gondolnak arra, hogy nincs, aki ezeket aláírná...~ Ezt követően a dolgozóasztal melletti székre tekintettem. Huncut gondolat futott át az agyamon, majd gyorsan az ajtóhoz siettem, kinéztem a folyosóra, hogy nem jár-e valaki arra, majd tisztázva, hogy nincs ilyen személy, hát becsuktam az ajtót.
~Nem lenne szabad, de ezért izgi, nincs itt senki~ közelebb léptem a székhez, majd belehüppentem.
- De isteni! Ahhh! Tökéletes ergonomikus kialakítás, tökéletesen tartja a hátat, és még a kárpitja is milyen puha!- fejtettem ki érzéseimet kicsit hangosan, majd erre való ráeszmélésem után gyorsan megbújtam az egyik kupac mögött esetleges leskelődők ellen védekezve így.
~ Hát már csak ezért megérné kapitánynak lenni, lecserélni azt a kemény támlájú széket.~ visszasüppedtem a kényelembe. ~ Végül is idővel lehetnék kapitány...befejezem a mostani kutatásomat, ami ha sikerülne, akkor alapjaiban rengetném meg a mérgek lélekenergiára való hatásainak feljegyzéseit, és akár a központba is rám vetülne némi reflektor fény és jobb eséllyel indulnék a posztért. A bankai szintet már elértem, tehát egy dolog kipipálva~ Kikeltem a székből, majd mikor rájöttem, hogy sikeresen leporoltam a kárpitot, akkor egy irattömb tetejéről finoma ráfújtam a port, ami lassan újra befedte a széket. Még egy utolsó pillantást vetettem az irodára, majd az ajtó felé vettem az utamat, ám ekkor hirtelen vékony fénycsík szűrődött be az ajtónál, ami egyre csak nőtt, s én egy gyors mozdulattal a falnak lapultam, és még Kurotsuchi kapitánytól tanult álcázási módszerrel álcáztam magamat.

A laborban már többször halottam, h nyoma sincs a kapitánynak, de eljött az ideje, h a saját szememmel is lássam. Nem mintha kételkedtem volna a szavaikban, csak végre sikerült megírnom a jelentésem a biztonsági rendszer fejlesztéséről. Így bátorkodtam belépni, hogy a többi irattömb közé tegyem. A porcicák tömegén megse lepődtem, sokkal inkább azon, hogy az asztalon volt néhány új mappa. Amint megláttam, már tudtam, h a többi osztagtól befutott vizsgálandó anyagok lehetnek. Sose volt szokásom belenézni olyan dolgokba, ami nem tartozik rám, ezért úgy gondoltam találomra választok egyet hátha szerencsém lesz. Széthúztam hát,s belehúztam a közepébe.
-Na lássuk!-mondtam kissé hangosan.
Ekkor kinyitottam, s szemem azonnal megakadt a helyszínen, melyhez a könyvtár volt írva. Ezután gyorsan átszaladtam az anyagon, melyből kiderült, h egy be nem fejezett kutatási anyagra bukkantak leltározás közben. Meglepődtem kissé, hiszen a labor jelenlegi precíz dokijairól nehezen tudtam volna elképzelni, h elhagyjanak valamit is. Nem is sokat gondolkoztam. Gyorsan rendet tettem magam után, majd sietve az ajtó felé vettem az utam. De refleszből már fordultam is vissza, h aláírjam a jelenléti ívet és az átvételi elismervényt. Ahogy ezzel végeztem, nagy lendülettel lódultam ki ajtón, h utánajárjak a rejtéjes dokumentumnak.