Globus-unpo – Michael Flatley táncos lábú edzése

Csalódottan huppanok le kedvenc irodai székembe egy nagy sóhaj kíséretében. Valahogy a ma reggeli edzés nem volt olyan, mint amilyet szerettem volna. Nem mintha valami nagy baklövést követtem volna el, csak egy apró mozzanat nem volt ínyemre. Az egyik tiszt odajött hozzám és a shunpo használattal kapcsolatban kért tanácsot nem sokkal az edzés befejezése előtt. Csak hebegtem-habogtam és nem tudtam értelmesen elmagyarázni. Értettem, hogy miről van szó, meg mit szeretne tudni, de a magyarázásban sosem voltam jó. Ráadásul örülök, hogy én magam rájövök, hogy a leghatékonyabb használni, de átadni ezt a tudást másoknak, az már egyáltalán nem megy. Végül inkább azt mondtam, hogy egy másik alkalommal válaszolok a kérdésére, hogy mentsem a menthetőt.
Aznap kedvtelenül is végeztem a papírmunkát, sokkal kedvtelenebbül, mint általában, ami valahogy máshogy szokott kedvtelen lenni, mint most. Haruki próbált segíteni, hogy felolvassa a papírokat, amit elutasítottam, hogy ez az én feladatom. És kérdezgette is, hogy mért vagyok ennyire letört, amit egyből letagadtam, hogy én nem vagyok letört, csak unom a papírmunkám. Végül inkább hazaküldtem, ne hogy ráragadjon a lehangoltságom.
Valamennyivel ezután reppent be egy pokollepke az ajtón egy üzenettel a 12. osztagtól. Shunpo edzés? Kihirdetni a tiszteknek? Unottan lefirkantottam egy papírra és kiballagtam a faliújsághoz, hogy egy rajzszöggel feltűzzem, amit persze bent hagytam az irodában. Visszavonszoltam magamat, majd megint ki és miután kitűztem, még egyszer átolvastam, hogy nem-e írtam valamit helytelenül. Ekkor ugrott be, hogy ez kell nekem. Megnézem, hogy csinálja egy tapasztaltabb shunpo használó és talán még néhány tippet is szerzek, amit, ha én is edzést akarok tartani, felhasználhatok. Egyből jobban éreztem magamat, hogy megtaláltam a problémámra a megoldást.
Ezután boldogabban fogtam ismét neki a munkának és biztos gyorsabban fejeztem be, mintha a korábbi állapotomban tettem volna. Gyorsan telt el a nap további része, és ahogy észbe kaptam, már el is érkezett az edzés napja. Csak el kellett szabadulnom Harukitól, mivel valószínűleg velem akart volna jönni. Nem akarom, hogy osztagból megtudják, hogy elmentem egy shunpo edzésre, biztos nagyot zuhannék a szemükben. Bár nagy a valószínűsége, hogy aki szeretné fejleszteni a shunpoját és el tud menni, az ott lesz, mivel én eddig nem tartottam shunpo edzést. Szóval, ha rákérdez valaki, ki kell találnom valamilyen kifogást, amit beadhatok nekik.
- El kell mennem valamit elintézni. Te addig folytasd, amit eddig csináltál. állta fel a székemtől és indultam el az ajtó felé. Szerencsémre helyeslő választ kaptam, így megnyugodtam, hogy nem fog utánam jönni vagy valami. Amint kiléptem a küszöbön túlra, már nyugodtan mehettem a 12. osztag felé.
Nem telt sok időbe, hogy a kívánt osztag épületéhez érjek, majd megtaláljam az edzés helyszínéül szolgáló gyakorlóteret. Jó ötletnek tartottam, hogy egy külső helyszínen lesz megtartva az edzés és nem a négy fal között. Bár az is igaz, hogy a shunpohoz nagy hely kell, hiszen arra való, hogy nagy távokat megtegyünk rövid idő alatt. Amint odaértem, már voltak néhányan rajtam kívül és Yoshida-sant is megpillantottam, akihez gondoltam illik odamennem.
- Jó napot, Yoshida fukutaichou. Remélem nem baj, hogy én is eljöttem. Meg akarom nézni, hogyan teljesítenek a tisztjeim, és ha már itt vagyok, akkor én is részt veszek az edzésen. köszöntöm Yoshida-sant és egy helyben kitalált fedőstoryt adok be neki, ami akár igaz is lehet.
El is kezdődött az ismertető az edzéssel kapcsolatban. Meg is tudtam, hogy Akadémiának lett kifejlesztve, így egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem lesz olyan nehéz, mint gondoltam. A bevezető további részében nem volt említésre méltó dolog, csak a végén, amikor hátrébb kellett állnunk. Naivan úgy gondoltam, hogy be akarja mutatni a feladatot, amikor is elhúzott egy valamit a ruhájából, amin megnyomott egy gombot. Tátott szájjal figyeltem, ahogy egy egész pálya emelkedik ki a földből. Hát erre egyáltalán nem számítottam, pedig tudhattam volna, hogy a 12. osztagosok nem hétköznapiak.
Segédeszközök? Nem nagyon kedvelem őket, így nem használok egyet sem. Csalásnak érzem a használatukat, mivel nem önerőből leszünk olyan gyorsak vagy erősek. Ennek ellenére nem vetem meg azokat, akik használják, az ő döntésük, abba nem szólhatok bele.
Felálltunk a start vonalhoz és már csak egy jelre vártunk, hogy neki indulhassunk. Ezután viszont elgondolkoztam, hogy még nem is tudjuk, mi a feladatunk. Viszont mivel ez egy shunpo edzés, ezért gondolom, azt kell használni ezen a nagy terepen. Egy kicsit elbambultam és lemaradtam a többiektől, de nem bánkódtam, hiszen ez nem egy verseny és nem pazarolom a lélekenergiámat feleslegesen.
Néhány perc múlva meghallom Yoshida fukutaichou hangját, ahogy közli velünk a feladat nevét. Fuss, ahogy tudsz. Ezt követően viszont egy újabb földnyílás hangjára leszek figyelmes és megfordulva meglátok magam mögött egy hatalmas szikla golyót, ami egyre közeledett felém. Egyből rákapcsoltam és szép lassan beértem a tömeget és az elsők közé törtem magamat. Tudom, hogy nem vagyok olyan lassú, csak ha nem kötelező, akkor nem adok bele mindent, most viszont nem akarok összelapulni, így sietősre veszem a dolgot. Egy 3. tiszt szintjénél is gyorsabb csak nem érek fel egy kapitány szintjére. Szépen elegánsan szlalomozok végig a tisztek között, vigyázva hogy ne lökjek fel senkit, majd megállok, amint elérem a vizes részt.
Itt egy kicsit kifújhattam magam, amíg Yoshida-sant hallgattam és megtudtam a következő feladat nevét, ami a Szökkenj vagy véged volt. Úriember módjára magam elé engedtem néhány tisztet, hiszen egyszerre csak hárman mehettek, így addig is megpihenhettem.
Végül én is útnak indultam és ugrándoztam egyik szikláról a másikra. Látszólag nem tűnt nehéznek, de amikor lenéztem megláttam néhány zöld hüllőhátat kivillanni a vízből, majd egy-két nagy fogú hal is kiugrott a vízből. Ez már tényleg nem játék, vigyáznom kell, ne hogy beleessek. Ekkor viszont lebukott a talpam alól a szikla, így gyorsan shunpoznom kellett egy másikra, hogy ne legyek hal kaja. Ezután egy ideig megint jól ment az ugrándozás, majd az egyik érkezéskor megcsúszott a lábam az egyik sziklán. Ez az én szerencsém. Shunpommal ezúttal a levegőbe érkeztem, ahonnan néhány szempillantás alatt tovább is álltam egy vélhetőleg csúszásmentes sziklára.
És ez egy Akadémiai tanulónak van. Még nekem is meggyűlik vele a bajom, nem hogy egy tanulónak. Itt valamit nagyon elszámoltak a 12. osztagosok. Ez inkább elmenne egy túlélő túrának, mint egy shunpo edzésnek.

Globális shunpo edzés

Yuko-néni tudom jól, hogy mennyit készült a mai edzéssel, véletlenül sikerült meglesnem, amikor szedte-vette-hordta a kellékeket, és biztosan valami csúcstechnikás futógépet épített, hiszen mi másért is hozatott volna ennyi mindent? El is mondtam Yorikonak, hogy biztosan erről van szó, és hogy ott kell lennem mindenképpen, hogy megtudjam, hogy néz ki és hogy működik és hogyan méri a sebességet, nem mintha az utóbbira ne lennének már megfelelő eszközeink, de sosem lehet tudni. Mondjuk én a feltalálást meghagyom másoknak, bár az apu a múltkor kicsit morcosnak tűnt, amikor vacsi közben szétesett az asztal, mert Yoriko-chan kivette belőle a csavarokat, ráadásul a székekbe is beleépített valamit… Vagyis azt hiszem, hogy morcos volt, ezt néha nem tudom megmondani róla, mert olyan gumifeje van, tudjátok, az a tömény, amit nyúzhatsz akárhogyan, akkor is ugyanolyan marad. Kivéve persze, ha odapörkölsz neki egy kicsit és felhevíted, de attól meg büdös szaga lesz mindennek, ezért inkább kihagyom, éppen elég ez a laborban.
Most viszont nem a laborba megyek, hanem egy olyan helyre, ami talán még a labor legeslegelzártabb területénél is titkosabb: az edzőterem! Pontosabban nem is olyan titkos, de nem sokat szoktam oda menni, mert ha kidoukat kell gyakorolni, azt mostanában az apu osztagánál szoktam, már amikor szoktam, mert nem szoktam, jobban érdekel, hogy a jövendőbeli doktori és szépségkirálynői címemmel foglalkozzak, nem érek rá buta edzésekre. Most azonban mégis ellátogatok egyre, de csak mert kíváncsi vagyok, vajon Yuko-néni milyen gépet szerelt össze, mert biztosan valami shunpogép lehet, más biztosan nem! Nagy vigyorral arcomon lépek be az osztag azon helyiségébe, ahol ezelőtt még nem nagyon voltam, pontosabban egyszer, na jó, egyszer sem, mert itt semmit sem lehet csinálni, még csak Disney Channel sincsen, így pedig mi ebben az érdekes? Forgatom máris fejem, hogy megpillantsam a gépezetet, azonban azt nem látom, legfeljebb egy messziről tónak tűnő képződményt, s kérdezem máris magamtól, ez akkor most mi? Majd kezdem el hallgatni Yuko-nénit, amint mindenféle veszélyről meg kitartásról beszél, én pedig arcomra fagyott mosollyal konstatálom, nekem nem is itt van a helyem. Egyáltalán mégis mit keresek én itt? Én nem akarom a negyedik osztagban végezni…
Annyian, de annyian vannak viszont, hogy ciki lenne meghátrálni és egyszerűen kisétálni, ráadásul pillanthatom meg a kalózok kapitányát, kit még mindig nem sikerült bűneiért bitófára küldenem, ráadásul a hercegnőnk is elrabolta! Ahogy véletlen elhalad mellettem, úgy fordítom el dölyfösen fejem egy „hmph…” hang körítésével a másik irányba, hogy jelezzem neki, még mindig pipa vagyok rá a múltkoriért. És az azelőttiért. Meg az azelőttiért is. Már nem is tudom, mióta megy ez velünk, egyszerűen valahogyan mindig összeveszünk. Én azonban okosabb vagyok nála, ráadásul szebb és cukibb is, hiába lett kapitány, az én szememben ugyanaz a gyarló kalóz marad mindörökké. >.> Megpillantok viszont egy sokkal kedvesebb arcot, és csápolok Taki-kunnak, a főtüzérségi felelősnek. Talán még emlékszik rám, mert én voltam az első, aki az egyik játék alkalmával, amikor először jelent meg Taki-kun, odamentem hozzá, hogy meghívjam a csapatomba, mert a kalózok sokkal többen vannak, mi pedig alig néhányan, ráadásul nekik ott van Hajime-kun is, nekünk meg nincs. Így azonban seregünk megerősödött, s szorítjuk a kalózokat egyre rosszabb helyzetbe, minél kijjebb a Karib szigetekről.
Nincsen shunpo erősítő szerkentyűm, mert nem találtam rózsaszínben, így én csak azért vagyok ott, mert véletlenül a tartó mellett álltam, miközben Yuko-néni beszélt, s pillantok meg egy oda nem való dolgot, de csak mert a kedvenc színemben van, és ugyebár az elég feltűnő. Eleinte nem vagyok benne biztos persze, hogy nem csak van véletlenül valakinek rózsaszín shunpo ampuja (ha így van, meg kell tudnom, hogyan szerezte, és hogy nekem miért nem lehet olyan), azonban a rakás felé hajolva csak-csak felfedezem, hogy ez valami más. Nem értem, mi lehet ez, és ki tehette ide, ráadásul a nevem is látom rajta, a határozottan ajándék-állagú dobozka pedig mintha nekem lett volna címezve. De vajon ki tehette? Talán Yuko-néninek igaza van a 10. osztaggal kapcsolatban, hogy nem lehet bennük bízni, és éppen engem próbálnak megmerényelni? Nem, nem láttam, hogy Isami-bácsi idejött volna, tehát biztosan valaki más rakhatta ide… Körbefordítom a buksim zavartan, azonban így sem tudom, mégis ki tehette ide. Amíg pedig senki nem figyel, addig csúsztatom a gyakorlótér ablakának a párkányára a dobozt, hogy majd visszajöjjek érte, ha vége az edzésnek. Majd kibontom, ha ennek vége van. Sustorgok is gyorsan odaszaladva Yoriko-chanhoz a fülébe pár szót, hogy majd figyeljen az ablakra, hátha valaki el találja csenni, ami az enyém, több szem többet lát, ugyebár.
Az első feladat egyszerűnek tűnik, de azért még bizonytalanul pislogok Yuko-nénire, mintha a pillantásommal akarnám megkérdezni tőle, hol van a szupergép? Szuperfutógépet azonban sehol sem látok, még mindig csak homokot, meg távoli falat látok. Megkezdem a shunpozást, bár nem igazán rajongok az egészért, egyesekkel ellentétben, úgyhogy pisloghatok nagyokat a hadnagy-néni felé, aki még dinoszauruszokat is követelt magának, sajnos a kutatások azonban nem haladnak olyan fénysebesen és fényesen, hogy képesek legyünk élő testeket klónozni a fosszíliákból, különben sem érdekünk. Na tehát, az Akadémián hiába voltunk Yorikoval a legjobbak között, most azért simán megelőznek, én pedig inkább olyan tempót veszek fel, ami nem fáraszt ki, s amivel biztosan sokáig bírom. Yuko-néni azt mondta, öt feladat lesz, így a legjobb lesz, ha nem pazarlom az erőmet, így pedig nem fogok olyan hamar kimerülni biztosan. Tempómon azonban mégis kétségbeesetten gyorsítok, amikor meghallok egy robajló hangot, remegő ajkakkal, hitetlenkedve fordulok hátra, éppen csak annyira, megkuksizzam, mi lehet az, s kapcsolok ezután ismét nagyobb sebességre. Meg fogok halni! Yuko néni meg akar ölni! Hirtelen eresztek lélekenergiát lábaimba, annyit, hogy kezelni, mármint lábalni ezt ne tudjam, és bukok is azonnal orra, gyakorlatilag megzavar a hirtelen sebességváltozás, és nem tudom irányítani. Most tiszta kosz meg homok lett a ruhám! TTT.TTT Még nagyobb probléma azonban, hogy a szikla mögöttem van, és azt hiszem, már soha sem tudom meg, mi is van abban az ajándékcsomagban! Lehunyom szemeim a legrosszabbtól tartva, azonban az éppen csak áthalad rajtam. Talán ez nem is igazi? Csupán valami hologram lenne? Ahhoz valahogy túl valóságos, de mégis… Csak nézelődöm értetlenül, hogy akkor most mi történt, egy kijelzőn pedig máris megjelenik egy csúnya, piros színű X, hogy azt mutassa, elbuktam. Legalább rózsaszín lenne… >.> Kissé csodálkozva pillantok fel a felém nyújtott kar tulajdonosára, tisztán emlékszem, hogy Taki-kun az előbb még előttem haladt, nem értem, akkor miért jött vissza. Elfogadva a segítségét porolom le tanácstalanul és hasztalanul egyenruhámat, tiszta kosz lett meg minden, és már most elegem van az egészből...
Azonban mivel mások is futnak tovább, és mert Yuko-néni azt mondta, ezért egyelőre futok én is tovább, hogy legalább ezt a pályaszakaszt teljesítsem. A tőlem telhető leggyorsabban szaladok, mármint shunpozok előre, villámtáncom azonban azonnal megreked, amikor megpillantom a vizes szakaszt. Nem csak a víz az, ami zavar, de tisztán látom, mi minden van benne. Élő, mozgó aligátorok és piranják. Tehetetlenül állok tisztes távolban mindtől, ajkaim sírásra görbülnek, bár még nem tört el a mécses, csupán lefagyva, sápadt arccal bámulom mindet. Nem akarom, ezt nem akarom! Kezdenék máris hisztizni, már ha lenne kinek, azonban ez még várat magára egy keveset, amikor egy apró döntést érzek, egy kis lökést, hogy placcsanjak hassal előre a piranjás-aligátoros szörnyűségben. Hisztérikus zokogásba kezdek és sikongatok hevesen, csapkodok nagyokat, hogy tűnjenek innen. Ma meghalok, biztosan meghalok. Yuko-néni, utállak! TTTT_TTTT

A helyszín Shiratori-sama szokásos reggeli edzése az edzőteremben. Már a vége felé jártunk és tökéletesen ment volna az egész edzés, ha valaki nem csinál teljesen mást, mint amit Shiratori-sama mondott. Egyből meg is kapta tőlem a magáét egy jó nagy és hosszú leszidás képében. Közben azért hátranéztem, hogy Shiratori-sama figyel-e, de éppen el volt foglalva, miközben másoknak segít. Igen, ilyen Shiratori-sama, mindig másokra gondol, és szívesen segít bárkinek, aki rászorul, ezért is csodálom őt.
Az edzés maradék része szabad foglalkozás, mindenki azt csinál, amit akar és Shiratori-samának nem kell tennie semmit, csak várnia, hátha valakinek segédkeznie kell. Én közben már előre mentem az irodába, hogy előkészítsem az iratokat, amit Shiratori-samának meg kell néznie. Már szinte rutinszerűen megy ez az egész folyamat, ami el is várható Shiratori-sama jobb kezétől.
Amikor Shiratori-sama megérkezett már a testtartásából láttam, hogy valami nincs rendben, pedig az előbb még teljesen rendben volt minden. Vajon, mi történhetett, amíg nem voltam ott? Rá is kérdeztem a dologra, de persze nem lettem okosabb a választól. Mindent megpróbáltam, amit tudtam, hogy segítsek Shiratori-samának, felajánlottam a szolgálataimat, megkérdeztem, hogy mi van vele, de egyikkel sem értem el semmi. A végén pedig haza is küldött, aminek annyira nem örültem, de amúgy is el akartam menni előbb, hogy benézzek a Nőegyletbe.
Másnap szokásomhoz híven elsőnek érkeztem meg az irodához, előtte persze észrevettem az újonnan kikerült papírdarabot a faliújságon. Nem kerülhette el semmi a figyelmemet. Viszont jelen pillanatban nem érdekelt egy shunpo edzés a 12. osztagnál. Ha edzésre szorulok shunpoból, akkor majd megkérem Shiratori-samát, hogy segítsen, de eddig még nem volt rá szükségem. Nem akarom az apró-cseprő gondjaimmal zaklatni Shiratori-samát. Most jut eszembe, hogy eddig a közös edzéseken még nem került terítékre a shunpo. Biztos még később következik Shiratori-sama edzéstervébe, ez lehet az oka.
Többet nem is foglalkoztam ezzel a témával, mivel rájöttem, mért is jöttem egy kicsivel előbb. Minél előbb kész akarok lenni a munkámmal, hogy Shiratori-sama ne aggódjon e miatt is. Beérve az irodába egyből neki is láttam és szorgalmasan végeztem a feladatomat. Reménykedtem benne, hogy még mielőtt Shiratori-sama megérkezik, befejezhetem a dolgomat, de ez nem jött össze, mivel épp most toppant be.
Amint betoppant, egyből láttam, hogy tegnaphoz képest mintha kicserélték volna és visszaváltozott a rendes Shiratori-samává, aminek különösen örültem. Belevetettük magunkat a munkába, persze én már a végén tartottam, de egyszer csak felkel Shiratori-sama a székéből.
- Hai! - közölte velem, hogy valami elintéznivalója van, én csak folytassam a rendezgetést, amire természetesen egyből boldogan beleegyeztem. Viszont ez csak a látszat volt. Amikor kilépett az ajtón, még az utolsó pár papírt szétválogattam, majd gyorsan elindultam átvinni a hadnagynak az ő részét és utána követhettem Shiratori-samát.
Még nem járt olyan messze, így meg tudtam érezni a lélekenergiáját, hiszen neki nagy van, még ha vissza is fogja. Nem rejtőzik senki elől, így még követni tudom, pedig ő képes lenne teljesen elfojtani a lélekenergiáját, hogy ne lehessen követni, hiszen ő egy kapitány.
Ahogy követem Shiratori-samát, beérünk a 12. osztag területére és egyenesen az edzőtér felé vettük az irányt. A shunpo edzésre megy? Vajon minek? Merültek fel bennem a kérdések, amikre hamarosan meg is kaptam a választ, amikor kihallgattam Shiratori-sama beszélgetését a 12. osztag hadnagyával. Meg akarja nézni, hogyan teljesítenek a tisztjei? Engem nem akar megnézni, milyen ügyes vagyok? Mérgemben még a faoszlopot is megrepesztettem, ami mögött bujkáltam, de ezután lenyugodtam. Biztos csak a rang nélküli tisztekre gondolt, hiszen tudja, hogy nekik még szükségük van jó sok edzésre. Viszont ennyivel én nem elégedtem meg, én is részt veszek az edzésen és megmutatom Shiratori-samának milyen jól használom a shunpot. Ez a lehetőséget nem hagyhatom ki.
- Shiratori-sama, Haruki is részt vesz az edzésen. - osontam Shiratori-sama mögé, amikor éppen nem figyelt, hogy meglephessem. - Haruki már végzett a feladatával és át is vitte az iratokat a hadnagynak, Shiratori-samának nem kell aggódnia. - egyből mondom is, hogy kerülök ide, amikor megmondta, hogy fejezzem be a rendezgetést. Mindenre fel vagyok készülve, hogy ne tudjon belekötni semmibe és itt maradhassak.
Lassan neki is kezdett a hadnagy az ismertetőnek az edzésről, amit figyelmesen hallgattam, mivel tudnom kellett minden információt, hogy sikeresen végigvigyem ezt az edzést. Úgy néz ki valamilyen veszélyes dolgot fogunk csinálni, hiszen még 4. osztagos tisztek is vannak itt. Nem tudom, mi lehet annyira veszélyes, hogy ennyi óvintézkedést kell tenni, ezért nem érzek félelmet, mivel csak shunporól van szó. Csak egyik helyről megyünk a másikra, abban meg mi a veszélyes? Megbotlunk egy kőben?
Nagy ámulásba fogtam, amikor előjött a földből egy hatalmas pálya, ami valószínűleg az edzéshez kell. Ez nem sokáig tartott, mert a tömegben megpillantottam Yamakida Tsukit, akinek megint biztos Shiratori-samára fáj a foga, de én nem hagyom. Ekkor belekapaszkodom Shiratori-sama karjába, nehogy elvegyék tőlem. Lehet, hogy ez az ő osztaga, de Shiratori-sama nem az övé.
El is kezdődött az edzés gyakorlati része, nem sokkal Shiratori-sama előtt mentem, hogy lássa mennyire jól shunpozok. Igazából nem tudom, mi a feladat, mivel csak annyit mondtak, hogy induljunk el, többet nem. Mivel mindenki elindult, így mi is így tettünk. Az elején nem siettem csak kisebb távokat haladtam előre nem akartam elsietni a dolgokat, hiszen öt részből áll, nem akarok teljesen kimerülni a végére.
Hamarosan hallom a feladat címét, ami után nem sokkal elsuhan mellettem Shiratori-sama. Ennyire szó szerint vette volna a címet? Amint ezen tanakodom zajokat hallok magam mögül, amire féloldalasan megfordulok. Egy hatalmas szikla gurult felém. Kapcsolnák rá shunpora, amikor is drámaian megbotlok egy kis kőben és a földön landolok. Egy kicsit fájlaltam a buksimat, ami egyenesen a földnek csapódott, de eszembe jutott milyen helyzetben is vagyok. Gyorsan felálltam és mentem tovább. Csak éppen hogy megúsztam a kilapítást, viszont még mindig nagyon közel volt hozzám a guruló szikla. Nagyon fel kellett kötnöm a gatyámat, hogy tartsam az iramot. Nagyon loholtam, hogy egy kicsit nagyobb távolság legyen köztem és a szikla között, ami csak a földes út végére sikerült.
Végül utolért Shiratori-samát az út végén kilapulás nélkül és jeleztem neki, hogy én egyszerre akarok vele indulni a következő feladatnál. Persze ezt nagy szuszogás közepette tettem, mivel nem vagyok hozzászokva ennyi shunpo használathoz. Ahogy láttam Shiratori-sama is hasonló helyzetben volt, hiszen ő is naphosszat az irodában ül, és nem futkározik valahol.
El is érkezett a mi időnk a kis pihenő után és neki láttunk a második feladatnak. Az viszont egy kicsit zavart, hogy nekünk kell kitalálni a feladat nevéből, hogy mit kell csinálnunk és nem a hadnagy mondja meg. Látom, hogy ott vannak azok a vízből kiálló sziklák és a névből ítélve azokon kell ugrálni, de akkor is. Meg azt sem értem, hogy ez hogy segít ez a shunpo használatban. Egyszerűen shunpozni egy virágos réten is tudunk, ahol nem kellene hatalmas sziklák elől menekülni, hanem nyugodtan koncentrálhatnánk a feladatra. Remélem, a végén választ kapok a kérdéseimre.
Ugrálni kezdtem Shiratori-sama mellett, de már az első ugrás után megtorpanok és majdnem elvesztem az egyensúlyomat, amikor megpillantom, mik is vannak alattunk a vízben. Így már tényleg nem lenne jó beleesni. Ugrándozok tovább, amikor is az egyik alattam lévő oszlop lesüllyed és gyorsan arrébb kellett shunpoznom egy másikra, hogy ne végezzem a vízben. A legközelebbi oszlop épp most emelkedett fel, ami jónak bizonyult landoláshoz. De tévedtem. Amint ráléptem megcsúsztam a vizes felületén és majdnem leestem, de sikerült megkapaszkodnom ugyanebben az oszlopban. Ez viszont csak néhány pillanatig volt hatásos, hiszen csúszott, de ennyi idő bőven elég volt, hogy a lábammal közre öleljem az oszlopot. Mondjuk még mindig csúsztam lefelé, de már lassabban. Gyorsan keresnem kellett egy még szárazon lévő oszlopot, amire ráállhatok. Körül is néztem és láttam egyet, egy kicsikét messzebb. Ellöktem magam az oszloptól és a levegőben láncshunpozással közlekedtem. Ahogy megjelentem valahol, már mentem is tovább, hogy megérkezzek a száraz oszlopra. A hátralévő részt is hasonlóan teszem meg, hogy elkerüljem az elcsúszást.

A juunibantai azon osztagok egyike, melyek nem nyerték el a tiszteletemet eleddig. A sok fehér köpenyes tudós, akik egész álló nap bent kuksolnak mindenféle fortyogó főzet és meghatározhatatlan célt szolgáló szerkezet között, semmi hasznára nem válnak a Gotei 13-nak, hiszen a harcban is haszontalanok. Az egyetlen jó pont, amit fel lehetett írni nekik, az a különleges fegyver, amit a papának kitaláltak a zanpakutouja helyett, ha mindegyikük harcolna ilyesmivel, akkor talán nem sorolnám őket egy szintre a yonbantaijal. Azonban nem harcolnak, hanem csak semmittevéssel múlatják az időt a négy fal között. Nem is értem, miért olyan jó szórakozás ez Ezért is okozott meglepetéssel teli momentumokat, mikor a 12. osztagból üzenet reppent be a barakkjainkba, hogy osztagok közötti villámtánc-tréninget szerveznek, pont ők. Már csak a kíváncsiságtól is hajtva döntöttem úgy, hogy meg kell jelennem ezen az edzésen, na meg persze azért, hogy a 11. osztag hírnevét öregbíthessem kifogástalan teljesítéssel
Büszkén, felemelt fejjel vonultam be a megadott időpontra és egy pillanatig sem tétováztam kimutatni, hogy megtiszteltetésnek vehetik a 12. osztagosok a megjelenésemet, ezzel emelve a tréningjük színvonalát. Kicsit csalódásként ért, hogy nem Masamune nii-san, hanem Yoshida nee-san várt minket, viszont azt örömmel tapasztaltam, hogy a Gyerekegylet jelentős része döntött úgy, hogy nem árt a shunpót gyakorolni. Úgy tűnik a játéknak álcázott harci tréningem felébresztette a fejlődés vágyát a generációnkban, így fényes jövő elé nézhet Soul Society *>* Csupán Tsuki-tan jelenléte zavart, bármilyen okosnak is hiszi magát, az én eszemen sosem fog tudni túljárni. A harctéren a galád britek vezére olyan ostoba volt, mint egy fatuskó, nem csodálnám, ha egyszer lázadás törne ki a legénysége között és megelégelnék a kontár munkáját. Riko-tan sokkal alkalmasabb lenne kapitánynak, akkor még izgalmasabbak is lennének a csatáink, hiába erősebb az ágyúnk. Kifejezetten jó érzékre vallott részemről pont a mágiaosztagos Hajime-kunt választani tüzérnek *.*
- Az erkölcs és a törvények megtestesítője nem ismeri az illemet, britek vezére? - szólítottam meg Tsuki-tant, aki köszönés nélkül, puffogva ment el mellettem. Mily' udvariatlan, és még mi kalózok lennénk a gonoszok? Mon dieu! Haorimat meglebbentve fordultam el, hogy elfoglaljam a helyem és meghallgassam Yoshida nee-san mondandóját. Gyorsan meg is untam a felesleges beszédet, az Akadémiáról épp eleget hallottam ahhoz, hogy előre is unalmasnak tituláljam a feladatokat, arra pedig nem kell figyelmeztetni, hogy vigyázzak magamra, nekem ugyanis nem eshet semmi bajom egy ilyen piti edzésen Míg a hadnagy beszélt, majd előkészítette a pályát, addig én azzal foglalatoskodtam, hogy nyuszifüles hajpántomat igazgassam, hogy igazán Miyo-pyonosan álljanak a piros szalagok. Út, víz, sziklák, mi ebben a veszélyes? Bakabakashii
Ettől függetlenül úgy álltam oda a földút elejéhez, hogy nyerni akarok, hiába tűnt megalázóan egyszerű futóversenynek a feladat. Noha villámtáncom nem volt elsőrangú, de kellő tudással rendelkeztem ahhoz, hogy a harcban hatásos legyek vele. Körülnézve a hozzám hasonlóan lelkes Hana nee-chant fedeztem fel, talán legádázabb ellenfelemként tekinthettem rá! Mihelyst a rajtjel elhangzott, lábaimba lélekenergiát sűrítve léptem előre, hogy a reishit apró üveggolyókként használva növeljem meg a gyorsaságom rajtuk. Kezdősebességem a hiányosnak mondható tudásom ellenére is kiváló, így az első lépést követően máris előnyre tettem szert a többiekkel szemben, legalábbis nem láttam magam előtt senkit. Jöhetett a következő lépés, ezúttal a bal lábamba koncentrálva az energiát, ami a sérülésem miatt nem működött olyan jól, és ennek megfelelően egy lassú és rövid shunpo sikerült csak vele, elégedetlen grimaszt csalva az arcomra. Ennek köszönhetően máris befogtak, Yoshida nee-san hangjára felfigyelve azonban hátranéztem egy pillanatra, a guruló szikla láttán pedig meg is állítottam a mozgásom.
- Miyo-pyon nem fog gyáván elfutni egy közönséges szikla elől! >.> - jelentettem ki, csúnya nézéssel keresve a feladat kiagyalóját. Ilyen megalázó helyzetbe nem fog keverni a hadnagy, még egy edzés keretében sem vagyok hajlandó felhúzni a nyúlcipőt! >.> Mégis hogy képzeli, hogy a 11. osztag kapitánya, Soul Society legtehetségesebb shinigamija majd elmenekül?! Zanpakutoumat előhúzva fordultam szembe a sziklával, és amint elég közel ért a kavics, egy erős rézsútos vágással aktiváltam a Kensei nevű technikámat, hogy kettéhasítsam a kődarabot... amiben semmi kár nem esett, úgy ment át rajta, mintha nem is lett volna ott o.O Ahogy a kőgolyó is úgy ment át rajtam végül, mintha nem is lett volna ott o.O Értetlenül pislogva fordultam hátra, miféle nonszensz ez? 12. osztag, egy életre kivívtad a haragomat >.> Sötét tekintettel, bosszúsan raktam el a kardom és iramodtam a többiek után, megbocsáthatatlan, hogy emiatt az arcátlan trükk miatt elbuktam a feladatot! >.> Dühömön csak az enyhített, amikor megláttam a vízben úszkáló élőlényeket, na meg persze a habozó Tsuki-tant, és feszültségem levezetésére ördögi terv fogant meg a buksimban. Utolsó villámlépésemmel pontosan a brit kapitány mögé érkeztem, mintegy "véletlenül" meglökve őt megállás közben, és aljas vigyorral figyeltem, ahogy a gravitációnak engedelmeskedve belezuhan a vízbe
Nyelvet nyújtva lendültem tovább a sziklák közé, egy pillanatig sem zavartatva magam az alant úszkáló aligátorok és piranhák egyvelegétől. Sőt, egy piranhát el fogok kuncsorogni majd Yoshida nee-santól, Tsuki-tannal úgyis jóllakatom őket, biztos hálás lesz érte *>* Ismét csak lélekenergiát sűrítve a lábamba lépkedtem egyik szikla tetejéről a másikra, eltökélten haladva előre, hogy én teljesítsem a legrövidebb idő alatt ezt a feladatot A selejtes bal bokámnak köszönhetően egyik-másik szikláról nehéz volt elegendő távolságra szökkenni, és bár a mozgó kövek okozta egyensúlyvesztést sikerült kivédenem mozgékonyságomnak és kicsiny termetemből adódó alacsony súlypontomnak köszönhetően, az első vizes kőnek csak a szélére sikerült odaérnem egy ballépést követően. Hiába kaptam a szikla széle után, nem tudtam elkapni és leestem T_T Kudarcom nem esett jól, és miközben a levegőben kormányoztam magam, csúnya pillantást vetettem használhatatlan bal lábamra, a bokám pedig meg is sajdult egy pillanatra, mikor végül megérkeztem az egyik aligátor hátára. Térdem egy pillanatra megrogyott, ám aztán leguggoltam, és megsimogattam az állatka fejét, aki volt olyan kedves, hogy landolhattam rajta. Nem értem, miért félnek tőle mások, aranyos, cuki és segítőkész, ráadásul nem is éhes, érzem rajta. Csak békésen úszkál Fel kellett azonban újra jutnom a sziklákra, így felnéztem, hogy milyen utat is válasszak, és végül megtaláltam a megfelelő kiszögelléseket, amiken az aligátor hátáról elrugaszkodva felpattoghattam, és folytathattam a shunpózást. Bár még várt rám néhány nehéz pillanat, de végül teljesítettem a pályát. Remélem legalább az élmezőnyben voltam a kis félresiklás ellenére >.>

Nem vártam, hogy ennyi ismerős arcba botlok ezen az edzésen és főleg nem, hogy a Gyerekegylet több tagja is itt lesz az edzésen. Először itt van Tsuki, majd az utánfutója Yoriko és Kaminari, az ellenfél oldaláról. A mi oldalunkon pedig itt van Matetsaku taichou és Hajime-kun meg persze én. Kiegyenlített a létszám, így nem lesz semmi baj kivéve, ha el akarják tőlem venni Shiratori-samát.
- Shiratori-sama úgyis gyorsabb Hajime-kunnál. - válaszolok Shiratori-sama előtt, szúrós szemekkel nézve Hajime-kunra, hiszen ezt a feltételezést nem engedhetem el a fülem mellett. Egyértelmű, hogy Shiratori-sama a gyorsabb és már a feltételezés is sértő Shiratori-sama felé.
Ezután kezdetés vette az edzés tartalmi része, ahol az első két megmérettetésen úgy, ahogy de végig mentem. Nem mondom, hogy hú de könnyű volt, meg azt sem, hogy nem vétettem semmi hibád, de legalább túl vagyok rajtuk. Ha a többi feladat is hasonló lesz, akkor valahogy megbirkózok azokkal is.
A harmadik feladatat azoknak kellett kezdeni, akik az előző kettőt sikeresen teljesítették, vagyis nekem is. Átlépve egy piros szalagot, hátranéztem és láttam, hogy Tsukinak sem sikerült és Hajimének sem, ezért Hajime felé egy öntelt mosolyt villantottam, hogy így akarja legyőzni Shiratori-samát.
Ezúttal sem kaptunk instrukciókat és ez nagyon zavart ezúttal is, de az eddigiekből ítélve, ezen is csak át kell menni. Neki is indulok ennek a körnek és az elején nem is történik semmi érdekes, ezért el is gondolkozok, mi is lesz itt a csapda. Ártatlanul lépegetek, amikor is egyik lépésemnél egy robbanást aktiválok, amit már nem tudtam elkerülni. Amikor elült a robbanás, még akkor is zöld füstöt köhögtem fel és indulásnál egyből éreztem, hogy a lábam nehezebbé vált és meg is találtam a probléma forrását. Valami narancssárga trutyi volt a ruhámon valószínűleg a robbanásnál került oda. Nem foglalkoztam a lassító tényezővel, inkább tovább haladtam
Többször is shunpora kapcsoltam, hogy minél gyorsabban végig érjek ezen a szakaszon, de még így is többször találkoztam robbanásokkal. Viszont nem csak a robbanásoktól kellett félnem. Amikor úgy gondoltam, hogy lassan próbálok meg közlekedni és kitapogatni a bombákat, arra lettem figyelmes, hogy megyek lefelé. Vagyis hogy kezdett elnyelni a futóhomok. Valahogy sikerült egy jól időzített shunpozással megmenekülnöm, de nem sokon múlott. Ki tudja, mi történt volna, ha később veszem észre.
Az útba keveredő bombákat mindig megtaláltam, így egyre nehezebben ment a mozgás. Egyszer még el is estem a homokban és nem nehéz kitalálni, hogy hova estem. Hát persze, hogy egy bombára, ami pont alattam robbant fel és befestette a hasamat is, ha eddig nem lettem volna ennyire festékes.
Teljesen elnehezedett testtel közeledtem a cél vonalhoz, ami persze még mindig jó pár méterre volt. Már folyt rólam mindenhonnan a víz az extra súly miatt és minden lépésnél nagyokat lihegtem. Éreztem, hogy nem bírom sokáig ezt csinálni. Bár amikor először majdnem összeestem, még meg tudtam támasztani magamat a lábammal, de a másodiknál már nem. A fáradtságtól összeestem és a homokba zuhantam.
Egy ideig ott feküdtem a homokban és vártam, hogy valami csoda történjen, de nem történt semmi. Egy kicsivel később viszont egy kéz nyúlt felém. Fölnéztem és megpillantottam Shiratori-samát, aminek egyszerre örültem is meg nem is. Örültem, hogy másodszor is megment, de nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson engem. Felé nyújtottam a kezemet és a következő pillanatban már a karjaiban vitt.
- Moushiwake arimasen, Shiratori-sama. - csak ennyit tudtam mondani, mert a következő pillanatban elvesztettem az eszméletemet egy mosollyal az arcomon, hiszen Shiratori-sama karjaiban voltam. Olyan volt mintha álmodnék vagy tényleg csoda történt.
Amikor magamhoz tértem sokkal könnyebbnek éreztem magamat, mivel magszabadítottak a ragadós izéktől a ruhámon. Egyből talpra is álltam és tele voltam energiával és alig vártam, hogy kezdődjön a következő feladat. Bár ezt a részt elszúrtam, még mindig megcsinálhatok négyet az ötből. Csak egy is idő után tűnt fel, hogy nincs körülöttem senki és mindenki egy kupacban volt pár méterrel arrébb.
Gyorsan odamentem és szerencsémre pont akkor kezdődött a következő feladat ismertetése. Amilyen izgatott voltam olyan gyorsan múlt el, amikor meghallottam, hogy nem vehetek részt ebben a feladatban. Nagyon nem örültem neki, még akkor, sem ha ez egy szabály, mert akkor ez egy nem jó szabály. Tudtam, hogy nem ellenkezhetek, így beletörődtem, de nem fogok hozzá jó pofát vágni. Én is meg tudtam volna csinálni, mint mindenki más.
Duzzogva ültem be valami szállító eszközbe, ami visszavittem azokat, akik szintén nem vehettek részt a feladat teljesítésében. Legalább engedhették volna, hogy ottmaradjak megnézni, hogy teljesít Shiratori-sama meg a többiek.

Bár azt hittem, hogy sikeresen megszöktem az irodámból, most mégis megjelent a hátam mögött Haruki, amitől nagyon megijedtem, és mondta, hogy ő is jött az edzésre. Már majdnem beszédre nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi van az iratokkal, amit rábíztam, de ő megelőzött és mielőtt megkérdeztem volna, már válaszolt is. Már nem tudtam, mit tenni, így ráhagytam a dolgot, hagy vegyen részt az edzésen.
Nem csak ő volt az egyetlen ismerős arc, megpillantottam a tömegben a két kislányt, akik részt vettek a zanpakutou edzésemen is, meg még itt volt Miyoko taichou is és legnagyobb meglepetésemre Hajime is. Ő nem csak, hogy itt volt, hanem ki is hívott egy versenyre, amin Harukival egy kicsit összekaptak, aki időközben valamiért belém kapaszkodott.
- Senkinek sem árt egy kis versenyszellem. - csak ennyit válaszoltam Hajimének és Harukinak és reménykedtem, hogy ezzel a válasszal meg lesznek elégedve. Ezzel persze csak ki akartam térni a válaszadás elől, mert ha nemet mondtam volna, annak nem örült volna Hajime, így meg veheti úgy is, hogy igent mondtam.
Neki is kezdtünk az első feladatnak, ami nekem gond nélkül ment. Bár nem akartam végig vágtázni az egész pályán, de mégis megtettem. Ezért jól el is fáradtam, de legalább nem ment át rajtam az a nagy szikla, ami mint később kiderült nem volt igazi. Az eredményjelző tábláról viszont megtudtam, hogy Hajime nem volt olyan szerencsés, mint én és ő a szikla alá került. Ezt anélkül is tudtam volna, hogy megnézem az eredményt, hiszen lerítt Hajime arcáról, hogy nem ment neki valami jól.
- Mindenkivel megesik az ilyen. - annak ellenére, hogy azt mondta, ne mondjak semmit, én mégis próbáltam vigasztalni Hajimét, miközben megborzoltam a haját. Tudom, hogy nem szereti, ha ezt csinálom, de nem tudtam megállni, a helyzet ezt kívánta.
A második megmérettetést is viszonylag könnyen végigvittem és jöhetett is a harmadik, ami az elsőhöz hasonlóan egy földes rész volt, pontosabban mondva homokos. Ezúttal sem akartam elsietni a dolgokat, de eszembe jutott, mi is történt az elsőnél, ezért hátranéztem nem-e jön egy szikla utánunk. Mondjuk persze, hogy nem számíthatok ugyanarra a csapdára, ami már egyszer volt, de akkor még megnézhettem.
Ekkor egy robbanás hangjára leszek figyelmes elölről és nem is csak egyre, egymás után nem sokkal többet is hallottam. Szóval itt ez lesz a csapda, mi? Nekivetettem magam a terepnek shunpo használatával, de persze a fejemet is használtam és arra mentem, ahol már robbant egy bomba, így remélhetőleg én nem találkozok eggyel sem. Ez logikus, hogy ahol egy bomba van, ott másik.
Egy idő után viszont beértem a tömeget és nem várhattam meg, hogy robbanjon valahol egy bomba, mivel elkezdtem süllyedni ebben a homokon állva, így magamra maradtam. Közben észrevettem a többi résztvevőn valami narancssárga ragacsot, ami a ruhájukra került, valószínűleg a robbanások miatt. Ezt nem engedhetem meg, hogy rám kerüljön. A haorim nagyon kényes anyagból van és nehéz kimosni, így nem engedhetem meg magamnak, hogy eltaláljon egy robbanás se.
Ilyen könnyen nem fog ki rajtam ez a feladat, magamban is végig tudok rajta menni, nem kell nekem másokat figyelni. Magamban mentem shunpommal a terepen és közben koncentráltam, felhasználva az eddigi tapasztalataimat. Egy kapitány már rendelkezik annyi tapasztalattal, hogy korán megérezze a bajt. Még ha nem is vagyok olyan gyors, ha korábban észreveszem, akkor több időm van elmenekülni a robbanás sugarából. Ezzel a stratégiával anélkül végig tudtam menni a pályán, hogy egy robbanás is elkapott volna. Persze meleg helyzetek voltak, de azokkal is megküzdöttem és én nyertem, ez nem kétséges.
Elérve a pálya végére ismét kifújhattam magamat, amíg bevárjuk a többi résztvevőt, akik még a pályán küszködnek. Szépen lassan érkeztek befelé a résztvevők és már Harukit is láttam néhány méterre, de ekkor hirtelen elesett és a földön maradt. Egy picit vártam, hogy hátha feláll, de ez nem történt meg és nem hagyhattam ott, hisz mégis csak a kapitánya vagyok, ezért elindultam, hogy ide hozzam. Továbbra sem lesz gondom a bombákkal, mivel figyeltem az érkezőket és a robbanásokat, így tudom hova léphetek.
Gyorsan megjártam a távot, mert nem volt olyan nagy és a kezeimbe kaptam a földön fekvőt, hogy visszavigyem. Visszaérve leraktam a kihelyezett plédre, majd megkértem néhány lányt, hogy szabadítsák meg attól a ragacstól. A cipelésénél viszont rám is ragadt egy kicsi, így az egész erőfeszítésem hiábavaló volt, de megérte, hogy ezt tettem, még ha egy kicsit piszkos is lett a haorim.
Mivel gyorsan végeztem a tisztogatással, így elsők között álltam a következő feladat elé. Az ismertetőben megtudtuk, hogy itt gyerekek egyáltalán nem vehetnek részt, tehát biztos veszélyes lesz ez a pálya a többivel ellentétben. A pályán pedig farönkök voltak kifeszítve a levegőben és köztük egy-egy nagy pengéjű fegyver ingázott. Első ránézésre nem tűnt olyan nehéznek, de amikor ráléptem az első farönkre, észleltem, hogy mennyire imbolyog, ha rajta vagyok, ezért egyből a rönk bal oldalához mentem, hiszen a közepén a legnehezebb egyenesben tartani magam.
Először az egyensúlyomat kellett megtalálnom, majd a megfelelő időzítéskor, amikor a penge elhalad előttem átshunpozni a másik rönkre. Itt is gyorsan egyensúlyba kellett hoznom magam, mivel az érkezésemkor mozgolódni kezdett a fa. Igazából, ha ráéreztem az ízére már nem nehéz, hiszen mindegyiknél ugyanazt kell csinálni, még ha nem is ugyanakkorák a farönkök. Csak egyenesbe kell hoznom a rönköt és továbbmennem a következőre. Nem olyan ördöngőség, ha a feléhez eljutottunk.

Globus-unpo – Michael Flatley táncos lábú edzése

Elmém sötét felhőkbe burkolózva festette meg hangulatomat a második feladat teljesítése után. Mindehhez elegendő volt az eredményjelzőre pillantanom, melyen a nevem mellé még nem kanyarodott pipa, ráadásul felettébb bosszantó volt az a tény is, hogy a piros ikszek és rózsaszín körök mindegyike a Gyerekegylet tagjai mellett sorakoztak! Mihelyst mindenki megérkezett a pihenőzónába, karjaimat összefontam a mellkasom előtt, és szúrós szemmel pillantottam a kudarcot valló kalóztársamra és az ősi ellenség britekre. Különösen Hajime-kunra voltam mérges az ostobasága miatt. Csalódott frusztráltságomban az első pályán még csak lesöpörtem a kezét a vállamról és szó nélkül ott hagytam, most azonban, hogy alkalmunk van rendezni a sorainkat, úgy éreztem fel kell szólalnom és bátorságot, lelkesedést kell öntsek az ifjú generáció szívébe. Hiszen én nem csupán Seireitei legerősebb és legnevesebb osztagának kapitánya vagyok, hanem egyben ennek a csoportosulásnak a vezetője is, és mint ilyen, felelősséggel tartozom azért, mert kudarcot vallottunk!
- Minden Gyerekegylet tag figyeljen ide! - emeltem fel a kezemet és a hangomat egyszerre - Nézzetek az eredményjelzőre! Látjátok, amit Miyoko is? Nem hagyhatjuk, hogy ezek az aljas szárazföldi patkányok kifogjanak rajtunk, vén tengeri medvéken! Nem hagyhatjuk, hogy folt essen az egylet hírnevén! Vegyetek példát Riko-tanról és Haru-tanról, és ne hagyjátok felülkerekedni a gyengeségeiteket! A feladat a villámtánc alkalmazása, zárjatok ki minden zavaró körülményt, és csakis erre összpontosítsatok! Csak annyira törődjetek másokkal, hogy a hibáikból tanuljatok! A feladatok sikeres teljesítése érdekében Miyoko ezennel megtiltja, hogy egymás segítségére siessetek! Ezt különösen Hajime-kun és Taki-chan vésse az eszébe! Egy hét tömlöc jár annak, aki nem hagyja sorsára a megérdemelt kudarcot valló társát! - szónokoltam széles és határozott mozdulatokkal mutogatva és gesztikulálva, tekintetemben pedig mindeközben acélkemény szigor tükröződött. A cél érdekében kegyetlennek és könyörtelennek kellett lennie mindegyikünknek, az aggodalom gyengeséget és vereséget szül. A feladatok különben sem voltak veszélyesek, az állatkák barátságosak, az arcátlan trükkökért pedig még számolok Yukko nee-sannal >.>
Továbbra is rossz kedvemben figyeltem árgus szemekkel a következő akadály kezdővonalát átlépő triót. Égett bennem a bizonyítani vágyás tüze, én is tudok pipát szerezni! Szemrebbenés nélkül vettem tudomásul mind a robbanó hangot adó zöld füst és a sárga ragacs megjelenését, mind a homokkal küzdő halálistenek alakját, és a látottakból tanulva rugaszkodtam neki végül a feladatnak jómagam is. Ahogy eddig sem nagyon, most sem tettem meg egyetlen közönséges lépést sem, és egyből shunpómra hagyatkoztam a haladásnál, hogy minél kevesebb időt töltsek a homokos talajon tartózkodva. A süppedős felszín valamelyest megnehezítette az elrugaszkodást, így több lélekenergiát kellett koncentrálnom a talpaimba, mint az eddigi feladatoknál, az erős koncentráció mellett pedig ez igencsak megterhelőnek bizonyult. Homlokomon lassan megjelentek az első gyöngycseppek, miközben villámgyorsan mozgó íriszeimmel kutattam a homok alatt megcsillanó fémdarabok után annak érdekében, hogy elkerülhessem őket. A stratégiám egyszerű volt, egy már kitaposott úton igyekeztem végigshunpózni, minél közelebb lépve a már füstjüket kiokádó valamikhez, melyeknek helyét a sárga ragacs maradványai jelezték. Biztos voltam benne, hogy az eszközök közvetlen közelében maradva sokkal kisebb esélyem van belefutni egy még ép csapdába, és úgy tűnt, egy-két cikkcakkos manővert leszámítva igazam is lett. Ámde a hirtelen irányváltásokkal együtt azt is kockáztattam, hogy belefutok valamibe, és ennek kis híján meg is ittam a levét. Legfeljebb centikre kerülhettem el egy robbanást, ami a mellettem haladó shinigami ügyetlensége nyomán következett be, de azt hiszem sikerült elkerülnöm a mellettem placcsanó folyadék minden cseppjét. Végül immár lihegve, összeszorított fogakkal értem át a szakasz túloldalára, azonban diadalittas gesztusom jelezte, hogy nem aktiváltam egyetlen egy bummogó szerkentyűt sem, így megfeleltem saját magamnak, és az egyletnek is példát mutattam *.* Előbb térdeimre támaszkodva, majd a földre ülve adtam pihenésre a fejem, szuszogva figyelve az utolsó csoport ténykedését. Amint ők is átértek, ismét felhangzott Yukko nee-san hangja, én pedig büszkén kihúztam magam, hogy nekem bizony nem kell megtisztítanom magam a ragacstól, legalábbis nem láttam magamon egy cseppet sem belőle
Ám azt hallva, hogy a következő feladat teljesítését a hadnagy megtiltotta, azon nyomban fel is pattantam, felháborodva pillantva... szét, lévén nem tudtam behatárolni, honnan jöttek pontosan a szavak. Mi az, hogy nem mehetek végig a következő pályán?! Rápillantva egyáltalán nem tűntek veszélyesnek a rönkök, és attól sem kellett félni, hogy ha leesünk, akkor bajunk lesz, hiszen nem voltak túl magasra kifeszítve. Az állatkák lent nem bántottak, ha meg valaki képtelen úgy ütemezni a haladását, hogy a lengő alabárdok mellett elsuhanjon, az nem való shinigaminak és pont!
- Bakabakashii! Miyo-pyon végig fog menni ezen a pályán is! - jelentettem ki határozottan toppantva. Nem állt szándékomban gyáván megfutamodni egy ilyen kihívás elől holmi jelentéktelen hadnagyok szavai miatt, akinél ráadásul biztosan ügyesebben és gyorsabban végre tudnám hajtani a pályát! Haragosan pillantottam arrafelé, amerre Yukko nee-sant sejtettem, majd egy hangos puffogás kíséretében sértődötten fordítottam el a fejemet, és lassan készülődni kezdtem hozzá, hogy a farönkökre lépjek én is. Szándékomban Hajime-kun balgatag gondolkodása állított meg, és csak ennek köszönhető, hogy a továbbhaladásra jogosult három halálisten megelőzött. Morcosan pillantottam az akadékoskodó fiúra, de aztán figyelmemet lassan magára vonta a felénk közeledő jármű, és bekúszott az elmémbe valamiféle kétségbeesésszerű érzés. Mindenképpen végig akartam menni a farönkökön, és ebben az a valami meg akart akadályozni. Idegesen néztem, hogy mikor érnek már át a többiek, miközben követtem az autó mozgását is. Végül látva, hogy utóbbi hamarabb fog ideérni, mintsem ezek a semmirekellő shinigamik átkecmeregjenek, elhatároztam, hogy minden előírást megszegek a feladattal kapcsolatban. Nem a 12. osztag fogja nekem megmondani, mit tehetek, és mit nem! Mihelyst azonban nekiindultam volna, hogy felugorjak az első rönkre, hirtelen a mellettem várakozó Riko-tan rám dőlt. Kérdő pillantással kaptam oda a fejem, és egy elszundító kislány arca fogadott, aki minden testsúlyával éppen rám nehezedett. Mindent megtettem azért, hogy leszedjem magamról a karjait, elvégre vele együtt nem tudtam volna átkelni a túloldalra, de mire sikerült mindezt elérnem és Tsuki-tan karjaiba löknöm őt, már megérkeztek azok, akiknek az volt a dolga, hogy elszállítsanak minket. Nagy szemekkel, fejemet ide-oda forgatva pislogtam a juunibantai tisztjeire, akik el merték állni az utamat, és ahogy rájöttem, hogy nem fogok tudni részt venni a negyedik feladatban, úgy kámpicsorodtam el egyre jobban. Csalódott testtartással és szinte sírásra görbülő szájjal szálltam be a többiekkel együtt a terepjáróba, láttam hogy nem vagyok vele egyedül. Haru-tan arcán is ott volt, hogy meg tudta volna csinálni, akárcsak én! Grrrr....

Teljes hisztériában török ki, mert kijár nekem a hiszti! Utálom, utálom, utálom! Utállak, Yukko, ezt sosem felejtem el neked! TT_TT Nem akarom, hogy a gonosz piranják megegyenek, pedig vészesen közelednek felém az aligátor mellett, ebből pedig még a visszaforduló Taki-chan sem fog tudni kihúzni. Hüppögök előre is, meg hátra, szóval nagyon, mert én ezt nem bírom, s hangosan meg lányosan felsikkantok, amikor az aligátor az orrával hozzám ér. A félelemtől bénultság lesz úrrá rajtam, és még akkor is úgy remegek, mint a nyárfalevél, amikor Taki-chan is a sietségemre segít. Vagyis fordítva van, azt hiszem. Vacogva, dideregve meredek előre bénultan, pedig nem is estem olyan mélyen a vízbe, de azért hideg volt, na. Miyoko is gonosz velem, meg Yuko is gonosz volt velem, s az se nagyon foglalkoztat, hogy az aligátor csak robot volt, attól még a frászt hozta rám!
Vacogva és dideregve pillantok fel az eredményeket jelző táblára, amiben az egyetlen jó dolog az a rózsaszín kis karikácska, ami az én nevem mellett is ott van. ^^ Bár tudom, hogy azt jelenti, nem sikerült, de attól még nem baj, ha legalább ennyivel ki akarnak vigasztalni. T.T Hüppögök még egy darabig Taki-channak, és még akkor is zaklatott vagyok, amikor Yuko-chan már az új feladatot magyarázza. Mindarra nem igen figyeltem, hogy a többieknek hogyan sikerült, csak Yoriko-chanra mosolygok rá gyorsan, amikor tekintetünk találkozik, hiszen ő sokkal ügyesebb volt nálam. Nem értem, ő miért nem tudott félni, amikor olyan ijesztő volt az egész. Hiába, mi mindketten másban vagyunk jók, én még egy mesterséges lidérccel is alig boldogulok, pedig ügyesen célzok már mozgó célpontra is, csak a fele megy mellé. Pedig edzések itt is vannak és mint minden osztagban, itt is kötelezőek, mert shinigamik vagyunk, nem csak tudósok. Nincs olyan osztag, ahol ne lenne kötelező a mozgás és a rendszeres erőnléti felkészülés, az pedig más dolog, hogy mindenki mást tart fontosnak a shinigamik harcelemei közül. Miyoko lehet, hogy erős, de még a leggyengébb hadout sem tudja megidézni, pedig az aztán nem egy nagy művészet.
Miyoko lelkesítő beszéde még azt is elfeledteti velem, hogy amúgy utálom őt, meg minden. Ostoba kalóz, ahogyan a többiek is! Persze Yoriko-chant és Taki-chant kivéve. ^.^ Meg az is igaz, hogy nekem tulajdonképpen Hajime-kunnal és Haru-channal semmi bajom, Haruki pedig olyan lánynak tűnik, akivel jóban lennék, igaz, buta haja van, nem ártana neki egy hajvasaló, meg egy sampon, amitől megerősödne a haja. Már-már én is belelkesülök attól, amit Miyoko mond, pedig tudom, hogy én voltam a legügyetlenebb, ahogyan mindig, ha ilyeneket kell csinálni. Duzzogó morci fejjel nézek végig azon a néhány öreg nénin meg bácsin, többek között a 6. osztag hadnagyán és a 9. osztag kapitányán. Egy kört ők nyertek, ő bennük azonban nem ég már a fiatalság tüze, nem perzseli őket a teljesíteni akarás lángja, s nem tudják, miféle megpróbáltatások várnak ránk tengereken és óceánokon át.
- Jól szólt Miyoko kalózkapitány. Én, a brit flotta vezére ezúttal hallgatok tanácsára, és mindent megteszek erőm teljéből. Ne engedjük győzedelmeskedni az öregeket! - húzom ki magam, kijelentésem pedig egy halk tüsszentéssel zárom. Azt hiszem, meg fogok fázni.
Kicsit lelkesebben készülök fel a rajtra, s lévén az utolsók közt kell elindulnom, összpontosíthatok a feladatra. Könnyebb dolgom lesz, ha már láthatom, mit kell csinálnom a homokos pályán, sajnos Yukko-chan nem adott instrukciót ezúttal azon kívül, hogy futni kell. Az első robajra azonban azonnal visszatér páni félelmem, ahogyan színes, látványos robbantások közepette látni, az elsőként indulók merrefele futottak el. Én ezt... nem bírom megcsinálni. Lábaim azonnal a földbe gyökereznek, ahogyan emésztgetem magamban, miféle galád akadálypályán kell végigvonulnom, és hogyan kell elhaláloznom. Méltatlan halál egy ilyen gyönyörű és zseni kislánynak, amilyen én vagyok! Hát hogy nyerek én szépségkirálynő választást, ha tönkreteszik a lábam?
Nincs mese viszont, indulni kell, képemről pedig szerencsére nem lehet megállapítani, hogy az eltökéltségem, vagy éppen a riadt félelmem az, ami ott tükröződik. Tétován teszem meg az első lépést, majd egyik pontról a másikra shunpozva indulok meg a pályán. Ha elég gyors vagyok, túlélhetem. Ha elég gyors vagyok, már azelőtt elhagyhatom az aknákat, mielőtt azok felrobbannának. Valamint azt a sávot kell követnem, ahol előttem már elhaladtak, hiszen ott már nagyjából felrobbanthatták a legtöbb aknát.
Villámtáncommal métereket ugrándozok egyről a kettőre, A-ból a B-be jutni azonban ennek ellenére sem olyan könnyű feladat. Egy darabig úgy tűnik, beválik, hogy a már kitaposott ösvényt követem, s némiképpen lelkesebben próbálok azzal trükközni, hogy a lehető legtávolabbi pontot választom ki arra, hogy ismételten felbukkanjak arra a pillanatra, míg erőt gyűjtök a következő távra. A pálya feléig gyakorlatilag megúszom, egy elvétett lépés s gyors ellépés azonban elég ahhoz, hogy hangos durranást halljak. Mintha valaki kilyukasztaná a dobhártyám! Pánikolva kapkodok levegőért, a könnyeim is kicsordulnak, én ezt nem akarom, nem érdekel ez az egész, nem csinálom tovább! Megszeppenten, könnyekkel nem törődve, felsikkantva gurulok tovább a robbanástól ügyetlenül, mindennek tetejébe gusztustalan, csúnya ragacs kúszik rajtam felfelé, ami még csak nem is rózsaszín!
Katt!
Hallom lábam alatt, hogy milyen rossz helyre gurultam. Nem akartam oda lépni, ám letértem a kitaposott ösvényről, most pedig az akna ott van alattam. Nem merek ellépni, nem bírok ellépni. Félelemtől reszketve szipogok hangosan, hogy valaki mentsen ki. Mert valaki kiment, ugye? Az akna pedig akkor robban, amikor ellépnek róla, nem akkor, amikor rálépnek, ezt mindenki tudja. Nem akarok még több ragacsot. Yukko néni, utállak nagyon! TT_TT
Ha valaki kimentett, csupán megszeppenten kuksolok a fal végében, míg az edzésnek vége. Hiába vagyok negyvenkilenc (nemsokára ötven) éves, és indulhatnék koromból adódóan a feladaton, ha meg tudnám csinálni, se akarnám. Pillantásom találkozik Haru-channal, aki szintén nem tudta elvégezni ezt a feladatot, pedig amúgy ügyesebb volt nálam. Tüntetőleg nem vagyok hajlandó odafigyelni az utolsó feladatra, és meg se fordul a fejemben visszatartani a kalózok galád kapitányát. Csupán Yorikot pátyolgatom, amikor készhez kapom, hogy majd hazaérvén ő pátyolgasson engem. Egészen biztos, hogy én úgy, de úúúúgy megmondom Yukko-nénit az apunak, hogy nagyon. Ezt sosem fogom elfelejteni neki. Sosem bocsájtok meg neki.

Globális shunpo edzés