>Esti Séta<

Némán hallgattam a lányt arra gondolva, hogy milyen igaza van. Sokszor megfordult már a fejemben az, hogy milyen is lenne másoktól függetlenül élni. Annyira furcsa. Mi, arrancarok utáljuk a Shinigamikat, de az áruló Halálisteneket még is elfogadjuk vezetőnkként. Talán csak azért, mert félünk tőlük? De akkor, hogy lehet, hogy a többi velük majdnem egy szinten lévő Shinigami-val szembe merünk szállni és még csak meg se fordul a fejünkbe, hogy behódoljunk nekik… Vajon a lidérceknek ez a sorsa? Mindig mást szolgálni, s a magunk ura sose lehetünk? Gondolatmenetemet egy újabb kérdés szakította meg.
- Hmm… Legszívesebben azt mondanám szörnyű. Életünk bármely percében meghalhatunk, csak bábok vagyunk. De ez ellen nem lehet tenni. Míg a Bountok arra lettek kárhozatva, hogy az Emberek Világában éljenek elszigetelve, nekünk Hueco Mundo-ba kell élnünk. Míg gyenge, ostoba Hollowok voltunk lelkeket ettünk, s ezért másoknak előítéletei vannak. Ami teljesen érthető, de ezért még ha akarnánk se hagyhatnánk el Hueco Mundo végtelenjét…
Próbáltam meg tömören válaszolni a lánynak tömören, de nem igazán sikerült, hisz’ ez a téma volt az, mely mindig is leginkább foglalkoztatott. Még csak egyszer jártam Soul Socety-ban, de már akkor is megfogott az a Világ. Ott egy olyan Hierarchia uralkodik, melyről mi még álmodni se merünk a fehér falak között.
- Egyébként te hogy kerültél a Tiszta Lelkek Városába? És hogy érzed magad ott?
Kérdeztem vissza, mivel nagyon érdekelt egy olyan véleménye a Lelkek Világáról, aki ott él…

Kezdtem kissé zavarban lenni, hiszen rég beszélgettem valakivel ilyen nyíltan, aki mellesleg még elég idegennek tűnt... Igen... 100 év rengeteg idő, ami alatt rengeteg-minden történhet. Új kapitányok, hadnagyok léptek színre, és azóta egy igen sokáig elhúzódó háború vette kezdetét, ami még nem is lett volna olyan rossza, ha nem az egyik shinigami robbantotta volna ki. Aizenben mindig is sikerült valami furcsát találnom. Valami megmagyarázhatatlant. Valami olyat, aminek köszönhetően Toshi-chan szinte mindennap duruzsolt a fejemben, és morogta, hogy öljem meg az akkori hadnagyot. Valahogy nem vitt rá a lélek, vagy egyszerűen csak túl gyáva voltam hozzá, hiszen kimondhatatlan következményeket hozott volna magával.
- Öhm...
Kezdtem kissé meglepetten válaszolni a kérdésre. Igazából nem tudtam, hogy mit válaszoljak, hiszen úgy élek itt, mint Seireitei egyik örökös kirendeltje, azonban arról nem tudnak, hogy mindeközben a vaizardokat is felügyelem. Vagy legalábbis nem adták tudtomra, hogy tudnának róla. Remélhetőleg nem is tudnak...
- Egyedül élek itt, egy saját kis kuckóban. Épp hazafelé tartottam, amikor megéreztem a lélekenergiád.
Mondtam vidáman, hogy a negatív dolgokról el tudjam terelni a gondolatainkat. Na igen, néha igazán nehezemre esett jókedvűnek lenni, ha egyszer nem voltam az, bár most, hogy valakivel beszélgethettem, kezdett kicsit jobb kedvem lenni, és ez úgy gondolom, hogy jó.
- Szóval akkor tényleg kapitány voltál. Ez remek! Viszont sajnálom, hogy megfosztottak a rangtól...
Kezdtem el terelni. Véletlenül se szerettem volna, ha esetleg kikotyognék valamit a vaizardokról. Még a végén Kisuke és a többiek kinyírnának amiért ilyen pletykás vagyok... Mondjuk néha jó, ha megoszthatom valakivel a dolgokat, de egy vadidegennek nem biztos, hogy jó ötlet ezt megtenni...

~* Esti Séta *~

Mielőtt megköszörültem volna a torkom, vetettem egy teljesen felesleges pillantást libabőrösödő combjaimra. Tény, hogy hiába élek örökké ha békénhagynak, attól még igenis fázom! Ráadásul ez a felismerés csöppet sem töltött el örömmel. Aztán hozzáláttam megfogalmazni a válaszomat.
- Milyen ott az élet? Enyhén szólva, fursztráló. Ez olyan, mintha te jönnél oda. Engem is ugyanúgy utálnak, el akarnak pusztítani, mint a hollowokat. Holott én semmi rosszat nem tettem ellenük... Puszta faji előítélet. - sóhajtottam fel megadóan, és összébb húztam magamat. Egyik kezemet a farkas bundájára tettem, és élveztem a belőle áradó meleget.
- Amikor bemutatkoztam a kapitányomnak, egy harci órdítással és egy zanpakutoval néztem szemet - pedig csak az ajtaján kopogtam. - rugdostan kicsit zavartan a zacskó szélét, majd közelebb húzódtam az arrancarrhoz. Lehet, hogy meglepődik, de ha fázok, nem érdekel kihez bújok oda melegedni. Jobbára, ez a kijelentés a faji kitételre vonatkozik.
- Összefoglalva : utálnak, és örülnek, ha nem látnak. Viszont nem bántam meg... épp elég évszázadot szenvedtem végig egyedül... - elkomorodtam, és el is hallgattam kicsit. Akkoriban mindent és mindenkit utáltam, bárkit megöltem volna, csak hogy jobb legyen a közérzetem. Nos, azóta csöppet megváltoztam. Nem szeretek ölni. Egyszerűen belefáradtam - ha lehet így fogalmazni. Igykeztem ránézni az arrancarra, ami nem ment nagyon könnyen. Valószínűleg egy agyamant hülyének tart... de ha így van, akkor legaább teszek rá egy lapáttal...
- Mondd csak, szereted a teát? Vagy a kávét? Csinálhatok neked, ha szeretnéd, és akkor több mindent fogok megtudni arról, hogy milyen is vagy. - Meg úgy álalában az arrancarok. Hogy most csak ő az ilyen kivétel, vagy van több is, aki nem akar megtámadni és feldarabolni.
- Van egy olyan érzésem, hogy enyhén szólva hülyének tarthatsz... - sóhajtottam, és felálltam egy alaposabb kinyújtózás kedvéért. Aztán széepen visszahuppantam a padra, és felhúztam a térdeimet. Majd átkaroltam őket, és úgy folytattam mondandómat, Retsu talán legnagyobb bánatára:
- Hmmm... ugye nem sokan invitálnak téged teázni itt, Karakurában?

Pontosan ilyennek képzeltem el a Lelkek Világát. A halálistenek az idő múlásával önelégültek lettek, s míg ők bármit megtehetnek, a többi faj csak túl akarja élni eme kegyetlen életet. Még is úgy állítják be ezt a cselekedetet, mintha halálos bűn lenne. Többek között ezért vagyok rákényszerítve a Las Noches-ben való életre.
~ Ez a lány… Olyan, mint én. – gondolkoztam el, miközben rápillantottam. Későre járt az idő, s egyre hidegebb lett. arrancar bőröm engem tökéletesen megvédett az eféle természeti behatásoktól, ellenben a bountoval. Levettem a kabátomat, majd ráterítettem egy mosoly keretében, miközben tovább hallgattam „meséjét”.
- Mondd csak, szereted a teát? Vagy a kávét? Csinálhatok neked, ha szeretnéd, és akkor több mindent fogok megtudni arról, hogy milyen is vagy. – továbbra is gondolataimmal voltam elfoglalva, s nem figyeltem annyira. Csak néhány perccel később jutott el az agyamig, hogy válaszolnom is kéne az előbbi kérdésére.
- Öhm, persze! Egy tea jól esne. – mosolyodtam el, miközben Youko mozdulatsorát követtem figyelemmel. Teljesen másként viselkedett, mint az eddigi „bábmesterek”, ezért egyre inkább meg akartam ismerni.
- Biztos, hogy nem utálnak, csak adj egy kis időt nekik. Meglásd hamarosan úgy fognak kezelni, mint a Gotei egy oszlopos tagját. Ily’ rövid idő alatt nekem is bebizonyítottad, hogy nem vagy olyan, mint amilyennek tartanak… - pillantottam a farkasára, aki összegömbölyödve feküdt a lány lábánál, mint valami védelmező. Bár a felszínen hűvösen viselkedik Youkoval, látszik, hogy szereti. Hamarosan jöttek az újabb kérdések, melyekre próbáltam megfelelően válaszolni.
- Nem, nem tartalak hülyének, s igen, kevesen. Nincsenek Karakura városbeli barátaim. Sőt! Ha jól belegondolok nincsenek barátaim. – vakarta meg a tarkómat, miközben kínosan elmosolyodtam. Tényleg így volt. A barátság egy olyan luxus, amit én nem engedhetek meg magamnak, legalább is nem engedhettem meg. Mindig is azt hittem, hogy az espadavá válás egyenlő az érzések kiölésével, de én erre képtelen vagyok. Vasto Lorde társaim mindig is azt tanították, hogy a barátok csak gyengébbé tesznek, de ezzel sohasem értettem egyet. Barátokra szükség van, és szükség lesz, amíg van élet eme szörnyű Világon...

Szépen, csendben igyekeztem tudomásul venni, hogy észrevették megfagyni készülésemet, és még tettek is ellne. Kaptam egy kabátot! Összébb húztam magamon, és bármennyire is furcsának tűnhet, éreztem a belőle áradó illatot. Jót pislogtam, és jó ideje először kezdrtem el nevetni az arrancarr szavain.
- Nem utálnak? - sóhajottam a végén, és ránéztem az arrancarra. Nem mintha sokat láttam volna belőle, de azért kitartóan igyekeztem kivenni valamit a fejéből. Mivel nem ment, megadóan elkezdtem piszkálni Deze hátát, aki halk morgásba kezdett. Ha nem lenne bábom, és valahogyan máshogyan lennék örök élettel megátkozva, és nem lenne Deze... Nos, akkor már régen megőrültem volna. Lehet, hogy kerestem volna valami módot, hogy véget vethessek az életemnek...
- A Shinigamik mindent utálnak és el akarnak pusztítani magukon kívül. Arrogánsak. Sosem fognak elfogadni... kivéve talán néhány őrültet, aki nem a testtel foglalkozik, hanem a lélekkel. - nyújtóztam megint, és felálltam. Aztán felpiszkáltam a farkasomat, mert ha komolyan elalszik, akkor senki sem ébreszti fel. Morogva felemelte a fejét, és azonnal meghálálta kedvességemet:
- Mi a francot művelsz már te vörös majom?!
- Gondoltam felébresztelek, mert indulunk haza, vendéggel. - nyújtottam ki rá a nyelvemet, és még a kezemmel is mutogattam neki néhány vicces pózt. Sajnos nem sikerült megnevettetnem, de azért valamicskét elértem: morgással bár, de felállt, és előreindult.
- Mondd csak, milyennek tartanak? Gondolom vannak faji előítéletek, olyanok, mint amilyenekkel titeket illetnek... Vagy éppen olyanok, amikkel ti illetitek őket. - gondolkoztram el hirtelen. Aztán, mivel az arrancarr még mindig ült, szépen odatáncoltam, a kezénél fogva felhúztam, aztán elengedtem a kezét, és levettem a kabátját. Nem mondom, hogy nem fáztam, de nem akartam, hogy az arrancarr fázzon. Végülis ők meleghez voltak szokva...
- Köszönöm szépen. Szerintem vannak barátaid, csak... nem veszed észre, hogy azok. Akik mindig melletted vannak, hozzád szaladgálnak, meghallgatnak. Mellesleg, ha itthon vagyok, én szívesen látok bárkit teázni. Akár téged is, ha kedved van... - mosolyogtam egyet, és a házam felé indultam. Végülis, ha úgy tekintjükk, csak arra kell vigyázni, hogy Seireteiben ne tudják meg. A többi egészen egyszerű: barátkozni mindenki tud.

// Ha gondolod, a postot írhatod Youko házához is ^^ //

Az idő egyre csak telt, de ehhez képest egész kellemesnek tartottam Karioto társaságát. Kitudja, talán még barátság is lehet ebből a véletlen összefutásból.
- Öhm… igen, egy idő után meg lehet szokni, és már aztán úgy érzi az ember, mintha nem is lenne egyedül…
Kicsit fájt, hogy hazudnom kell neki, hiszen végül is nem teljesen egyedül élek. Ott vannak például a vaizardok, akikre úgy vigyázok, mintha a gyerekeim lennének. Néhányan talán olyan korúak is. Nem tudtam, hogy mennyit árulhatok el a vaizardokról. Arról még csak fogalmam se volt, hogy Seireitei egyáltalán mennyit tud róluk. Jól van… tudom… rosszak az informáió forrásaim. Kisukét is már helyre kéne tenni, de valahogy semmi kedvem nincs hozzá, ráadásul lehet, hogy még Yoruichi is leszedné miatta a fejemet. Azt meg abszolúte nem szeretném.
- Igen… Lényegében én is a főnökök miatt jöttem el még régebben, na meg azért, mert kíváncsi voltam, hogy hogy is élnek itt az emberek.
Mosolyogtam barátságosan. Meglepő, hogy régebben mennyire odavoltam az emberekért, most pedig egy vagyok közülük. Furcsa ez az egész…
Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába… Mintha valamit elfelejtettem volna, majd beugrott…
- A francba!
Ugrottam ki a hintából, ami a lendülettől hátra indult, majd a térdhajlatomnak csapódott.
- Ne haragudj, de most el kell mennem. Akadt valami, amiről teljesen megfeledkeztem.
Kértem bocsánatot, majd egy meghajlás, és egy „Szia” kíséretében el is shunpoztam.