Yumisawa Játszótér

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Aug. 18, 2010 7:46 pm

//Az ex-focista Vaizard és az Újonc Vadóc Vaizard - Hito és Sano mit ügyköd?//

Egy ismeretlen hang tört be az aurámba. Megfordultam, és egy ismerős érzés fogott el. Eddig nem volt itt, lehetséges, hogy shunpozott ide, de akkor legszívesebben lekevernék neki egyet. Senki sem figyelte őt, hogy eredetileg hol is állt, még én sem tudom. Az emberek vagy a pasijukkal, vagy a csajukkal voltak elfoglalva, így senkinek sem tűnt fel, hogy egy pillanat alatt felbukkant. Megnyugodtam, és szemébe néztem az idegennek.
- Üdvözletem! Sanosuke vagyok. – mutatkozott be.
- Egy fajtárs. – mosolyodtam el. – Hali! Az enyém Hokorashii Hito, Vaizard. Még nem láttalak. Hogy lettél az, aki most vagy, Vaizard? Akiket én ismerek a fajtámból, azokat mind már 200 éve ismerem. – kissé különösnek tartottam az újoncot, talán azért mert nem szoktam meg közelségemben az új arcokat, akikkel maradandóan barátok lehetünk.
1/2

1.
- Elkísérjelek a búvóhelyre vagy ismered?
Azzal neki láttunk a túrának. Az egyik sikátorban megálltunk, mert már én is untam a félóra gyaloglást. Az utcalakó otthontalanoknak senki sem hinne. Figyelmeztetés nélkül fel villámtáncoztam az égbe, ahol egy ház tetejére érkeztem. Kíváncsi vagyok Sanosuke vajon milyen gyors. 1.a/1.b

1.a
A szél fújta a hajamat, lobogtatta a pólómat, és a farmer nadrágom végét. Néztem, ahogy az újonc kissé lassított felvételként utolért. Talán nem akarja túlzásba vinni, talán betegeskedik? Ennyire lazára szeretné venni a dolgot?
//Folytasd Karakura Town utcái-n//

1.b
A szél fújta a hajamat, lobogtatta a pólómat, és a farmer nadrágom végét. Észrevettem, hogy a szél hirtelen megállt megtorpant valamiben, sejtettem valamit. Megfordultam és Sano-sant láttam magam mögött.
- Kicsit kezdtem unatkozni, azt hittem nem jössz…
Valójában nem gondoltam volna, hogy ilye gyorsan utolér, végül is alap szemlét tartok. Az igazi kihívások az edzőteremben lesz a búvóhely alatt.
//Folytasd Vaizardok búvóhelye-n//

2.
- Kissé félek attól, hogy a kis shunpod miatt lehetséges Shinigamik érkezhetnek. Minden egyes energia foszlányt érzékelni, elemezni tudnak. Gondolom azt is sejtik, hogy Karakurában bujkálunk.
Gyalogoltunk tovább, de csak a bejáratig jutottunk el. Egy szalmakalapos ürge tűnt fel lenge ruhában. Kezében tartott valami hosszút. Az árnyékból előbujt, és egy kürtöskalács eladóról volt szó. Épp fesztivál van a városban. Én már neki készültem, kellemesen csalódtam, hogy nem egy halálisten. 2.a/2.b

2.a
Viszont ekkor a közelben több lélekenergiára lettem figyelmes. Éreztem hogy aktívak, és ügyesen kezelik, mert gyakran csak energia foszlányokat érzek.
- Shinigamik…
//Folytathatjuk a játszótéren//

2.b
Jobban körülnéztem, de szerencsésen megúsztuk a dolgot, hogy közönség előtt kell hadonásznunk. Beljebb léptünk a fesztiválra, ahol 10-20 méteres papír sárkánynak öltözött emberek szaladgáltak, tűzijáték robbant, hivatásos táncosok és civil emberek táncoltak az Őrző Sárkány ünnepén.
//Folytasd Karakura Town utcái-n//

//Picit unatkoztam Very Happy

^^ //

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Pént. Aug. 20, 2010 2:49 am

//Az ex-focista Vaizard és az Újonc Vadóc Vaizard - Hito és Sano mit ügyköd?//

Mint kiderült kiszemeltem tényleg Vaizard volt és ennek örültem, hiszen eddig nem sokk fajtám bélivel találkoztam. Eddig, ha jól számolom ő az első, akivel találkoztam. Végre többet is megtudhatok a fajtámról, hiszen eddig csak annyit tudok amennyit Aizen elmondott nekem. Remélem Aizen nem küldött utánam egyetlen egy arrancart sem mert ugye a szövetségesük vagyok, és nem ölhetem meg őket, mert akkor Aizen belez ki engem. A nevéből csak a Hitot jegyeztem meg, de a többi nem is kell. Miután végiggondoltam ez a shunpos dolgot rájöttem, hogy a shinigamik tökéletesen érzékelik és kielemzik a lélekenergiánkat így bármelyik percben itt lehetnek. Ezt a dolgot újdonsült barátom is megjegyezte miközben haladtunk előre mikor egy szalmakalapos, kürtöskalács árus jelent meg előttünk. Kardomat eltakartam a kezemmel és odamentem venni egyet ugyanis elég éhes voltam. Nem is reggeliztem így nem is csodálom. Miután megvettem és elkezdtem majszolni rájöttem, hogy milyen tahó vagyok, hogy Hitot meg se kínálom ezzel az isteni kajával, de ha már megettem nem hányhatom ki neki :/. Miután elfojtottam egy gyenge büfikét jeleztem, hogy mehetünk tovább, de ekkor shinigamik lélekenergiáját éreztem meg. Ránéztem Hitora és láttam, hogy ő is észrevette a lélekenergia foszlányokat. Mivel pár emberke volt a közelünkben arrébb mentem pár shunpoval egy jól eldugott helyre és előhúztam a fegyveremet és vártam ellenfeleimet. Egyszer csak mellettem termett egy shinigami és épp lecsapni készült mikor hátrébb álltam így csak a ruhámból tudott egy kicsit lemetszeni. Az volt a szerencséje, hogy nem a kedvenc pólóm volt rajtam így nem öltem meg egyből. Nagy nyugodtan shunpozgattam el az ellenfelem elől és közben röhögtem. Nem is értem, hogy lehetnek ezek ilyen gyengék. Meg kéne értetni velük, hogy most nem azért vagyunk itt, hogy kibelezzük őket, hanem azért mert unatkoztunk és úgy döntöttünk, hogy eljövünk ide kicsit szórakozni. Hát meg kell, hogy mondjam nem így képzeltem el ezt a napot… Reméltem, hogy megúszom ezt a sok szerencsétlent… Mondjuk, én tehetek róla, hiszen én voltam olyan meggondolatlan, hogy shunpoztam mikor elég lett volna futnom is. Miután meguntam ügyetlen ellenfelem mögéshunpoztam és egy egyszerű vágással elmetszettem a nyakát. A fér csak úgy fröcskölt. Még az arcom is véres lett. Nem szerettem, ha én véres leszek, mert elég nehéz lemosni, ha rám szárad :/. Na, mindegy most ez nem érdekelt ugyanis újabb shinigamik jelentek meg. Most nem csak egy, hanem ha jól számoltam egyszerre négy indított támadást ellenem.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szomb. Aug. 21, 2010 12:45 am

//Az ex-focista Vaizard és az Újonc Vadóc Vaizard - Hito és Sano mit ügyköd?//

Aggódtam, halál istenek tömege lephet el, de az emberek között nem akarok harcolni, mert nem lenne jó, ha idiótának néznének, főleg hogy emlékmódosító nincs nálam főleg egy fesztiválon. Sano, mint a kisgyerekek izgatottan megvette a kürtös kalácsot és állt arrébb, hogy jó kedvvel el is majszolja. Elmosolyodtam, én is vennék egy kürtös kalácsot. Megkopogtattam az elmenni készülő árus vállát és kértem egy kókuszost. A kedvencem a kürtös kalácsok közül, annak ellenére, hogy a kedvenceim közé tartozik a vaníliás, a diós, de a kókuszost egyszerűen imádom. Az öregember megsimította szakállát, és 3 ryou-t kért érte. Nem volt érmém, csak papírpénzem, így muszáj volt visszaadnia. Viszonylag nem csupán a kókuszos kalács járt az eszembe, hanem a levegőben egy ismeretlen, imtimszvérába hatoló, nagy lélekenergiájú idegent éreztem.
- Azt az automobilt nézze! – Mondtam akár egy általános iskolás nagy örömében.
Az öregember oda is nézett annyi időre, hogy foglalkozzam a halál istennel. Leejtettem a papírpénzt, s mire leesett már ápoló ágyban hurcolhatnák el a Halálistent. Abban a pár másodpercben hátulról akart levágni az a szemtelen. Túl jól érzékeltem az ifjoncot, hogy haladó legyen. Nem csoda, hogy az ökölbe zárt kezemmel arcon tudtam vágni fordulatból. Miközben a lendület még tartott, lehajoltam a földhöz, és felemeltem az 5 ryout. Ekkor nézett vissza a boldog árus, mert egészen meghatotta a díszes kocsik látványa, és az emberek boldog tombolása. Ez után csak annyit látott, hogy épp hajolok felfele a pénzemmel a kezemben, s odaadom neki. Én szó szerint úgy tettem, mintha semmi meglepő nem történt volna. Semmilyen élő ember nem vette észre mi is történt valójában. A táskájából előszedte a meleg, isteníteni való ételt. Kezembe nyomta, és jó étvágyat kívánt. Hamar sarkon fordult a ráncos, deres ember egyenesen a közönség soraiba. Én is hátat fordítottam, majd egyet shunpoztam. Láttam, ahogy négyen el akarják intézni az újdonsült barátomat, ezért nem csoda, hogy a segítségére siettem. Ahogy tudtam megfogtam a két Shinigami nyakát, majd a földet szántottam fel velük, úgy 3 métert. A másik kettő észre sem vette, hogy jelen vagyok. Tényleg nagyon kezdők lehettek, hisz kardjuk Shikaiát sem használják, ami elég nagy hiba. Lehet, hogy egyenként alig érnek valamit, de ha tömegben harcolnának jó csapat munkát összehozva, talán lenne némi esélyük.

1. lehetőség
Éppen Sano segítségére indultam, amikor a földre terítettek közül az Egyik átkarolta a nyakamat, majd belém akarta mártani a kést. A másik egy alap mozdulattal a hasamnál fogva ketté akart vágni függetlenül, hogy ott van a társa vagy se. Magam is meglepődtem milyen elszántak, de olyan alapformákat mutatnak, hogy talán az erejükhöz méltó hollow ellen többet tennének, mint puszta bizonyítás. A lefogó embernek a hasába belekönyököltem, miközben a másiknak lábbal ellent rúgtam. A hátam mögött lévő Halálisten fájdalmában leeresztette a karját, így azt megragadhattam, majd előre dobtamegy Judohoz hasonlítható mozdulattal. Fene se gondolná, hogy mindez gyors döntések, és az ösztön vég kimenetele, de legalább jót szórakoztam.

2. lehetőség
- Fel az égbe!
Azzal én felshunpoztam, mert egy parkbéli se lássa meg azt amit éppen csinálunk, nincs kedvem diliházban végezni, vagy további társamnak gondot okozni, hogy hozzon egy rakat emlék módosítót.

//Szóval mind a néggyel te akarsz végezni, vagy beszállhatok kettő ellen? Very Happy

Lássuk mit tudunk. : ) //

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Nov. 03, 2010 6:26 am

//Az ex-focista Vaizard és az Újonc Vadóc Vaizard - Hito és Sano mit ügyköd?//

Miután megszámoltam, hogy hány ellenfelem van összesen meglepődve tapasztaltam, hogy négy helyet vagy nyolcan voltak. Komolyan mondom ilyen se volt még, hogy nyolcan támadnak rám! Surprised

Ráadásul elég régen harcoltam élesben. A shinigamik egyszerre támadtak rám. Egyszer csak ott termett Hito.
-Négy a tiéd, négy az enyém.- szóltam oda neki vigyorogva majd egy shunpoval arrébb mentem, hogy kövessen a négy hülye. Elégedett arccal láttam, hogy utánam is jöttek. Kardomat előreszegetem és vártam a shinigamik érkezését. Tudtam, hogy nem akarnak visszavinni Seireiteibe hanem itt helyszínen akarnak megölni. Kár.. pedig jó kis balhét tudnánk csinálni Hitoval… A shinigamik taktikát váltottak. Egyenként futottak a halálba. Először egy vörös hajú áldozta fel magát, hogy megmutassa társainak, hogy milyen bátor valójában. Vívásán lehetett érezni, hogy kezdő ezért egy shunpoval mögé kerültem és elválasztottam a nyakától a fejét. Ekkor az egyik shinigami kisebb sebet ejtett a hátamon. Nagyon fájt és ez felidegesített. Előhívtam a maszkomat és rátámadtam arra a féregre. A két társa fedezékbe mentek, hogy ne öljem meg őket is egyből. Ez a shinigami magas volt. Haját lófarokba kötötte hátul. Elmosolyodott azon, hogy meg tudott sebezni, de mikor meglátta, hogy felvettem a maszkomat az arcára fagyott a mosoly. Tudtam, hogy most már az életért fog harcolni. Az ilyen harcokat szeretem, tulajdonképpen mert akkor az ellenfél mindent belead, de ez a shinigami se volt valami vérprofi. Egy cero segítségével megöltem. Még a lélekrészecskéi se tűntek el mikor jött a következő. Kezdtem unni ezt az egészet, mert egyik se volt valami nagy szám. Levettem a maszkomat majd előreszegeztem a fegyveremet.
- Touinkuru, Hikarigoke Ouji!- mondtam majd a kardom a parancsszó hallatán elkezdett ragyogni. A shinigami ellenfelem szemében láttam a rémületet és ez engem felerősített. Láttam, hogy a shinigami kezében remegett a kard. Elhúztam a számat, mert reménykedtem abban, hogy végre lesz egy jó ellenfelem erre tessék… Egy tökfilkó jön ki harcolni velem. Szerintem ezek a shinigamik nem is tudták, hogy mire vállalkoztak mikor megmondták nekik, hogy ide kell jönniük. Egy egyszerű suhintással végeztem ezzel is. Ekkor a távolban hallottam, hogy az utolsó shinigami is előhívta a shikait. Egy percig kerestem az ellenfelemet, de nem láttam sehol. Egyszer csak megéreztem a lélekenergiáját pontosan a fejem fölött. felnéztem és az ellenfelem valami vasvillához hasonló fegyverrel akart megölni. Arrébb álltam, de a fegyverének az egyik hegye végigvágta a bal kezemet. Iszonyatosan fájt. Megnéztem, hogy mennyire nagy a sérülésem és elszomorodva láttam, hogy ömlik belőle a vér. A fegyveremet átvettem a jobb kezembe majd egy shunpoval elkerültem az ellenfelem újabb támadását. Láttam rajta, hogy fárad, ami azt jelentette, hogy a shikai képességei nagyon sok energiát emésztenek fel. Előhívtam a maszkomat majd megszólaltam.
-Kei Bomu.- mondtam majd a fegyveremet a földbeszúrtam és elkezdtem koncentrálni az ellenfelem tartózkodási helyére. – boru!- kiáltottam el magam mire szegény ellenfelem körül felrobbant a fény. Ellenfelem nem élte túl én pedig levettem a maszkomat. Még szerencse, hogy vaizard vagyok. Ha shinigami lennék csak úgy simán, akkor már rég elterültem volna a technika miatt. Körbenéztem, hogy van e még ellenfelem. Megnyugodva láttam, hogy nincs már egy jelentkező sem ezért elindultam, hogy megkeressem szegény Hitot. Mondjuk ő se gyenge, de az is lehet, hogy őt megtalálta egy kapitány vagy valami ahhoz hasonló.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Kedd Nov. 23, 2010 5:53 am

||Találkozás a másik féllel – Takamo és Anshel Játéka||

Nagy nehezen sikerült kikászolódnom az ágyamból és elindultam a fürdőszobám felé, hogy megnézzem, mennyire kell összeszednem ugyanis nem nagyon szeretek kócos fejjel rohangálni Las Nochesben ugyanis a végén még valaki lefotóz és akkor nekem annyi! Surprised

Miután láttam, hogy nem nagyon vészes a helyzet megfésülködtem és kimentem felöltözni. Mikor kimente és felötöztem eszembe jutott, hogy még nem is ismerem a szomszédeimat mert nem nagyon mozdulok ki manapság a szobámból. Hála a sok ruhatervezésnek. Mondjuk, lehet, hogy nem is nagyon akarnak megismerni, azért mert itt majdnem mindenki azt hiszi, hogy meleg vagyok, pedig nem is vagyok azzz!! T.T Miután megbékéltem azzal, hogy egyedül vagyok, és mindenki melegnek néz felöltöztem és a kardommal a kezemben elindultam kifelé. Szerencsémre-mára nem kaptam semmi feladatot, se ami azt jelenti, hogy szabadnapom van és elmehetek shoppingolni! *>* Amint kiléptem az ajtón egyből fejbe dobtak egy jó nagy wc papír gurigával, ami ha minden igaz nedves volt. Nem nagyon örültem neki, hogy ilyen a fogadtatásom a folyosón, de lecartam jó magasról. A gurigát visszadobtam majd elindultam kifelé, hogy Karakura felé vegyem az irányt. Út közben sajnálatos módon találkoztam pár olyan emberkével, akik elkezdtek szívatni, de sikerült azzal lerázni őket, hogy azt mondtam, hogy ha így folytatják, akkor beizgulok és rájuk gerjedek majd. Tudom, hogy ezzel is magam ellen dolgoztam, de ha csak ezzel tudom magamról lerázni őket…
Miután kiértem a sivatagba körbenéztem, hogy van e ott valami rohadék, de szerencsém volt így nyitottam egy átjárót és átmentem Karakurába. Az út most mintha rövidebb lett volna. Lehet, azért mert most nem küldetésre megyek? Az is lehet… Amint megérkeztem körbenéztem, hogy van e a környéken shinigami. Most is szerencsém volt. Miután véglegesen megbizonyosodtam arról, hogy nincs a közelemben egy olyan lény, sem ami most ellenem lenne. Elindultam megnézni a környéken található összes ruhaboltot hátha találok olyan ruhadarabot, ami megtetszik, és akkor azt elviszem és azt is hordani fogom! Surprised

Már fél úton jártam mikor megéreztem egy kisebb lélekenergiát. Az enyémnél nem lehetett se nagyobb se kisebb csak az volt a baj, hogy egy kicsit messziről érzékeltem. Nem nagyon ijedtem meg, mert ha elég messze van, akkor az én lélekenergiámat nem érzi meg és tovább megy. Miután beletörődtem abba, hogy lehetséges, hogy idejön tovább haladtam…

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Kedd Nov. 23, 2010 6:42 am

||Találkozás a másik féllel – Takamo és Anshel Játéka||

Reggel nehezen ébredtem fel. Nagyon jó helyem volt ott. Nagy nehezen felkeltem és elindultam a fürdőbe. Nem volt semmi olyan vészes. Hajam rendben. Szemem nem karikás. Felvettem az általános shinigami ruhát és elindultam az ajtó felé. Jól esett volna egy nyugis séta. Zsebre tett kézzel indultam a járdára. Kellemes idő volt. Ahogy a szellő belecsap az arcomba....
Örültem hogy nincs semmi dolgom. Mondjuk jól esne valami kard gyakorlat. De ki tudja fordulhat a nap rossz felé. Kicsit később meguntam a sétát és elterveztem hogy ki megyek az emberek világába Karakurába megyek. Fel akartam venni a zsír új pólómat meg a dzsekimet amit megvettem pár hete. Eddig annyi munka volt és most....Jól esik egy kicsit ki kapcsolódni.Viszek pénzt is hátha találok valamilyen menő cuccot. Így hát elmentem a kapuhoz kinyitottam és amikor odaértem máris szétnéztem a boltokba. Minden tökéletes volt csak a levegő volt rossz. Most komolyan hogy lehet ilyen rossz levegő! Majd mikor egy jó butikhoz értem éreztem egy halvány lélekenergiát. Nem volt nagyon erős és nem is volt gyenge. De elég halványan éreztem.Így elindultam a lélekenergia felé. Egyre jobban éreztem. Majd azt is hogy észleltem hogy ő is közeleg felém. Na most kiderítem hogy ellenség vagy barát. De kötve hiszem hogy pajtás lenne.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Nov. 24, 2010 5:23 am

||Találkozás a másik féllel – Takamo és Anshel Játéka||

Már egy ideje jártam a boltokat és néztem, hogy van e valami divatos ruci mikor megint érzékeltem azt a lélekenergiát, de most közelebbről. Tudom, hogy ez nem jelent jót mert engem még az arrancarok is meg akarnak ölni azért mert buzinak adtam ki magam. Nem fogtam vissza a lélekenergiámat mert ha arrancar akkor azzal el tudom üldözni, hogy rámozdulok mint egy igazi ratyi.
Haladtam tovább, de most már felkészülve a találkozásra. Mentem és csak mentem mikor megakadt a szemem egy nagyon dögös kalapot. Körbenéztem majd mikor kinyílt az ajtó bementem, hogy ne rongáljam meg a kirakatot. Odamentem a kalaphoz és levettem a tartójáról és beraktam a pólóm alá és egy sonidoval kimentem a boltból. A lélekenergiát még közelebbről érzékeltem, de azt nem tudtam, hogy merről is fog megjelenni az illető ezért ismét egy sonidoval tovább indultam. Haladtam előre mikor megjelent előttem egy arrancar. Láttam rajta, hogy nem akar megölni meg stb... és ez meglepett. Eddig az összes arrancar meg akart ölni kivéve ezt az egyet.
-Menj innen! A környéken egy shinigami bóklászik.- mondta majd egy mosoly kíséretében eltűnt. Nagyon meglepett, hogy meg akart védeni, de nem tettem meg azt amire kért. Tovább mentem mert kíváncsivá tett, hogy milyen shinigami bóklászik a környéken. Lehet, hogy nem is veszélyes és barátkozni is tudok vele. Milyen kemény lenne már! O.o Lehet, hogy olyan jó haverok leszünk, hogy majd kiad nekem pár fontos indformációt amiket majd én természetesen továbbítok Aizen-samanak. Ami azt is jelentheti, hogy kapok valami jutalmat és akkor majd én megmutatom a többi szemtelen Arankának! Surprised

Ahogy haladtam előre egyre közelebbről éreztem azt a lélekenergiát. Mikor rájöttem, hogy lassan negyed órája keresem az illetőt úgy döntöttem, hogy találjon meg ő. Fogtam magam és egy barat küldtem egy kocsira ami körül nem voltak emberek. A kocsi nagy robajjal felrobbant. Mivel egy ember se volt a közelében senki se sérült meg. Már lőttem volna még egyet mikor megláttam a shinigamit. Egy sonidoval elé kerültem és jeleztem neki, hogy kövessen. Mikor megálltam nagyon meglepődtem ugyanis egy játszótéren voltam.Nem tuom, hogy kerültem oda mert tulajdonképp nem is ide akartam jönni, de egy beszélgetéshez és egy barátkozáshoz ez is tökéletes helyszín.
A fegyveremet kihúztam a tokjából és a földbe állítottam majd egy hintához mentem és leültem, hogy ott várjam meg a shinigamit. Pár perc elteltével meg is jelent a várva várt halálisten. Nagyon meglepett, hogy tulajdonképpen nem is a shinigami egyenruhájában volt. Mondjuk én se az arrancar ruhámban jöttem át, de az most mellékes. Felálltam és odamentem hozzá.
-Nyugalom. A fegyverem ott van a földbe szúrva. Nem szándékozom harcolni veled, csak beszélgetni szeretnék.- mondtam majd egy bátorító mosollyal visszamentem a hintához és leültem. Nem kezdtem el hintázni csak ültem és néztem a shinigamit, hogy támad e vagy sem. Reménykedtem, hogy nem támad mert nem tudok harcolni. Vagyis tudok csak ahhoz nem elég a tudásom, hogy legyőzzek egy hús vér halálistent. Eddig számtalan ellenfelemet hagytam ott a csatatéren. Lehet, hogy kéne valami mester is aki majd segít megtanítani különböző mozdulatok és technikák alkalmazására.
Vettem egy nagy levegőt majd ismét felálltam. Elindultam a halálisten felé majd mikor elég közel voltam hozzá ismét eleresztettem egy mosolyt és kinyújtottam a kezem.
-Anshel Zuniga- mutatkoztam be. Reménykedtem abban, hogy nem vágja le a kezemet mert elég nehéz lenne egy kézzel varrni a ruhákat. De most komolyan! Hogy nézne ki ha egy kézzel kezdenék bele a varrásba? O.o

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Nov. 24, 2010 6:40 am

Keresgéltem, keresgéltem de nem találtam meg. Mintha ugyan olyan távolságra lennénk mint voltunk.Pár villám lépést múlva már közelebb voltam. Hogy lehet ilyen távol lenni tőle. Remélem nem ütközök bele valami nagy erejű ellenfélbe. De még mindig lehetséges az hogy barát. Kis idő múlva egy baratot éreztem nem messze. Na erre nem gondoltam hogy csak így eresztenek egy ilyen támadást viccből. Na most már tele van a hócipőm. Majd mikor már majdnem elértem el is tűnt. Mikor szét néztem láttam egy olyan király dzsekit!Nem bírtam ellenállni.Már be is menetem a boltba majd megvettem. Hát mit mondjak rohadt drága volt. Örömmel felvettem az új ruhámat majd megint elindultam az arrancarnak hitt után. A nyomot követve egy játszótérre értem. Tényleg egy arrancar volt. Elég nyugodt volt ahhoz képest hogy ott voltam. hát nem volt komplett a kardja a földbe volt szúrva.Majd ezekkel a szavakkal kezdett.
-Nyugalom. A fegyverem ott van a földbe szúrva. Nem szándékozom harcolni veled, csak beszélgetni szeretnék.
Na ezt nem értettem.Majd megint leült egy hintára.De nem ám hintázott rajta mint a 9 éves kis srácok.Inkább pihent.Majd újra felkelt és bemutatkozott.Nyújtotta a kezét és szerintem arra várt hogy én is nyújtsam.Nem nagyon akaratam viszonozni mert akár mikor egy baratot kaphatok telibe.Na ilyen arrancart se láttam még.De mintha őszintén lett volna.Egyik kezemet a kard nyelére a másikat nyújtottam neki.
-Takamo Mitsugay
Szemöldökömet felmeresztettem.Tényleg komolyan gondolta.Majd ezzel faggattam.
-Te miért vagy itt?És miért vagy vagy ilyen barátságos?Mi ellenségek vagyunk.
Majd eleresztettem a kezét de a kard nyelén még mindig ott van kezem.Nem lehetek biztos hogy nem fog semmi történni.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Pént. Jan. 07, 2011 6:27 am

// Az élet iróniája, avagy Rika és Yuke találkozik ismét... semmi lövöldözés? O.o//

Lassan napok óta ugyanazt a gyakorlatsorozatot edzem végig. Továbbra is erőm teljében voltam, de szükségem is volt rá, hiszen egy újfajta technika kifejlesztésén fáradoztam. Össze akarom sűríteni a reiatsut, majd egy irányított robbanás segítségével egy nyalábban elsöpörni mindent vele, plusz táplálni utána már lehetséges, szóval akár több ideig is meg tudnám tartani az energia hullámot. Most mégis inkább a pihenést választom. Meg szerettem volna keresni egy személyt, akivel már nagyon régen beszéltem. Nem véletlenül nem találtam meg, hiszen a rejtőzés nagymesterei ők. Quincyk. A házában már nagyon sok ideje nem volt, és hiába keresem most már lassan világszerte, nem találom. Még Franciaországban is többször voltam, az állítólagos szülővárosában. Nem gondoltam volna, hogy itt hagyja a könyvtáros álmait, és elköltözik. Egyszer láttam, hogy elvitték a cuccait, valami rakodó munkások. Pedig igazán megkedveltem. Sőt. Egyre többször fordult meg a fejemben, de nem tudtam szólni hozzá. Paragon által gyorsan átszeltem a világot, ismerős reiatsu után kémlelve, de mintha eltörölték volna ebből a világból. Olyan sejtésem is támadt, hogy meghalt volna. Utána néztem pár dolognak, meg a nemrég elhunytaknak, de sikertelenül jártam. Egyszerűen eltűnt az életemből, és nem tudtam mit kezdeni a hiányával. Emlékeimben megjelent a kép, amikor teáztunk, és lecseszett. Hát nos jahm. Egyiptomban is inkább feszültnek mondhattam a dolgot. Mikor elindultam otthonról, nem vettem magamra gigait. Vadászni indultam. Igen, unaloműzésnek. Shunpommal pillanatok alatt a város közepén voltam, ahol ismét két plus gyerek együtt. Folyton menekülni próbáltak előlem, és hát én valamiért kiélveztem a félelmüket. Azon csodálkoztam, hogy még nem találták meg őket a shinigamik. A hollowoknak nem hiszem, hogy nagy lakoma lenne. Mikor észrevettek, futni kezdtek. No elég a játszadozásból. Odasiettem eléjük, és elkaptam őket a láncuknál. Érzékenyen érintette őket a dolog. A kiabálásából kiderült, hogy testvérek, de igazából nem érdekelt, hogyan haltak meg. Elmagyaráztam nekik, hogy én a jófiú vagyok, és az a lidérc ott a tetőn, a nagy fogakkal az ellenség, aki meg akarja kajálni őket. Nem értették meg elsőnek, de amikor a következő pillanatban már fönt voltam az imént említett lénynél, azonnal átnyestem a koponyáját. Utána visszakerültem a két lélekhez, és kardom végével elküldtem őket egyesével a „túlvilágra”. Szerencsétlenek. Most majd kiderül mennyire fűzi őket össze a sors. Talán ők lesznek azok a testvérpár, akik egyszer majd megölnek engem. Mertem remélni, hogy így lesz.

Egy kétórás mélabús gyaloglás után ezen a játszótéren kötöttem ki. Leültem a hintába, és figyeltem, ahogyan a szél kínozza a faleveleket. Már megint úgy táncolnak, ahogyan fütyülnek nekik. A shinigamik is ezt teszik. Gondoltam egyet és felálltam, majd a játszótér közepére sétáltam. Nagyokat lélegezve előidéztem a reiatsumat. Paragont segítségül kértem hozzá. Mostanában szokásom. Mióta Yuu-san segítségével elbeszélgettem vele, könnyű dolgom van. Úgy irányítottam, hogy a reiatsu áramlat a kezeim között menjen át, amit magam mellett tartottam. ~Lehet rossz irányból közelítem meg a dolgot~ gondoltam, és eloszlattam a lélekenergiát magam körül. Most csak egymással szembe helyeztem a tenyereimet, kvázi egy gömböt formálva. Éreztem ahogyan egymásba tudom küldeni az energiámat. Kaptam a dolgon, és elkezdtem mind két kezemen keresztül középre nyomni egy gömbbe a lélekenergiámat. Taszította el a kezemet a középen gyülekező reiatsu tömeg. Nem hagytam, hogy elnyomja. robbanni szeretett volna a gömb, de én nem hagytam. Hanem inkább nyomtam tovább bele az energiát. Elkezdett fényleni a gömb, szinte az egész játszóteret bevilágította a fény. Lassan fájt tartani, de én még többet kényszerítettem bele. Lassan a kis parkból lehetett látni mindenhonnan a fényemet. Elborított mindent a lila gömb pulzálása. Az ég felé emeltem a kezemet, és eleresztettem kifelé az egészet. Nem történt semmi. Csak eloszlott a levegőben az egész. Semmi robbanás, semmi pusztítás. Semmi. Csalódottan rogytam össze. Nem gondoltam bele, hogy valaki felfigyelt erre a kis akciómra. A semmiből egy hollow ugrott elő. Másfélszer akkora volt, mint én. Hatalmas öklét végül sikerült elkapnom, de nehéz volt tartani. Piszkosul erős volt. Hátraugrottam hirtelen, előrántottam Paragont, majd megköszöntem gondolatban, hogy segít, és odashunpozva láthatatlanul elnyestem a koponyáját. Az eredmény váratlan volt.
- Mi a franc? - képedtem el, mikor megláttam az éppen hogy megkarcolt csontot. Úgy látszik több kell neki.
- Paragon, segíts!- aktiváltam a kardomat, ami pillanatok alatt felvette az igazi formáját. A benga állat dübörögve nekem rontott. Éreztem a sötét reiatsut, ami belőle áradt. Egy teleporttal kitértem előle, és vártam mire észreveszi mi is történt. Szerencsére nem agyat kapott a lánc elvesztésekor, hanem muszklit. Mikor látószemszögében megjelentem, nem habozott elindulni, és lábával megdöngetni a talajt. Lehunytam a szememet, és leszúrtam a földbe a kardom.
- Jelenj meg, Paragon- adtam ki a támadásra az utasítást, mikor a gömb elnyelt mindkettőnket. Odabent a hollownak sajnos esélye sem volt. Több ezer Yukezo volt odabent, és mind egy kardot tartott a kezében. A megszeppent lidérc felé dobták egyszerre, akibe ezek egyesével befúródtak. Továbbra is lábon állt, így egy Kohaku Koutetsura is szükség volt. Több száz penge, több ezer irányból. A találatok száma millió körül lehetett. Miután eltűnt a teste a gömb bezárult, és én kilépve a dimenzióból leporoltam a tenyereimet, eltűntettem a kardom Shikai formáját. Kivettem a kardot, majd eltettem. Megköszöntem Paragonnak. Utána egy furcsa látvány fogadott. Elkerekedtek a szemeim. Világos haj, gyönyörű arc, erőteljes tekintet. Eldobtam a kardomat, és odarohantam, majd átöleltem. Talán életem utolsó hibáját követtem el, hogy összetévesztettem azzal a személlyel. A fenébe, miért hasonlít rá ennyire? Mikor átgondoltam mit tettem már késő volt. Hátrashunpoztam a kardomért ha még élek, és kihúztam.
- Rossz vicc egy olyan alakját felvenni, akit már nagyon hiányoltam. Ki vagy?- sziszegtem összehúzott tekintettel. Valahogy nem hittem el, hogy Shinigami lett.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szomb. Jan. 08, 2011 2:27 am

~ [Találkozás, egy régi szép szokás....] ~

Ah, mond dieau... felesleges téblábolással kering körülöttem ez a sok idiot. Bevallom, nem számoltam azzal, hogy egy napon Én egy leszek a shinigamik közül, de úgy tűnik, itt egyszerűen nincsenek faji korlátok. Mondjuk tény, hogy a shinigamik egyszerű emberek, speciális képességekkel... Pár év alatt gyökeres változáson ment át az életem, most pedig itt állok, újoncként abban a rendszerben, amit valamelyest mindig is megvetettem. Ez azonban nem mentesíti személyem az alól, hogy kötelességeit elvégezze... így zanpakutuoamt oldalamra csatolva vettem egy mély lélegzetet, mielőtt hozzáláttam volna a senkai kapu megnyitásához. Vetettem egy pillantást vékony csuklómon díszelgő karláncomra, és megtettem a szükséges lépést: nem kedveltem a helyzetet, de kénytelen voltam megtenni. Emellett... valamiféle felelősségérzet is kezdett kibontakozni bennem- ellen érzetem zuhant fajtám iránt, csupán nehezen barátkoztam a helyzettel, hogy már nem lesz belőlem történelemprofesszor, s nem fogok Egyiptomban dolgozni. Nyilvánvalóan képes lennék senkai kaput nyitni oda, hiszen az is az élők világában van, de mi értelme lenne? Az első, legeslegfontosabb szabály, amit meg kellett tanulnom: egy halott számára régi barátai, vágyai, céljai meghaltak vele együtt. Ezért is temettem el mindent, vissza se nézve sétáltam el a városban az ismerős helyek előtt, s figyeltem telefonom kijelzőjét, hol bukkan fel újra valami hollow. Becstelen, alantas létforma... kóros fekélye a világnak. nincs jogosultsága az életre, bűn, hogy létezik. Az én szememben legalábbis... tisztában vagyok vele, hogy az élethez minden lénynek joga lenne, de ezek az esztelen barmok csak szenvedést hoznak magukkal. S haláluk után lélekként ébrednek fel a lelkek Világában. Nem lehetne kihagyni ezt az oly felesleges kört, s megkönnyítve a munkánkat, egyből amott ébredni fel? A sors néha annyira ironikus...
- Le fait d'aigrir... pont nekem kell őrjáratoznom...- sóhajtottam fel, és túrtam bele fehér hajamba, amin megcsillant az utcai lámpák fénye. Hamarosan pittyegett a készülék, s tekintetem ráemelve vehettem tudomásul, merre kellene rohannom. Mély sóhaj kíséretében helyeztem át álláspontomat a házak tetejére, s használtam a Hirenkyakunál jóval lassabb technikát, a Shunpot. Saját lélekkel rendelkező fegyver, aminek szintén van lelke, s annak is... a sor végtelen. Ajkamon gúnyos mosoly villan, mikor megpillantom a lidércet, s ár előre rántott karddal végezném ki, mikor egy ismerős lélekenergia lobban fel, s egy gömb nyeli el célpontomat, s a felbukkanó sötétbe burkolózó alakot is. Nem kellett sokat gondolkoznom rajta, hogy vajon kié lehet az elkeseredett kisgyerekre emlékeztető energia, hiszen már volt alkalmam megismerni a tulajdonosát is személyesen. Mégsem mászhattam bele a gömb belsejébe, így kardomat a sayába visszatéve vártam türelmesen, karba font kézzel, hogy véget érjen a küzdelem, én pedig a helyzetről megbizonyosodva tűnjek el. Tudtam, hogy most riasztanom kellene Seireteit, mert egy szökött shinigami áll előttem, s nekem kötelességem igazságot szolgáltatni, ugyanakkor nem folyt még a véremben az a híres-neves shinigami önérzet, hogy mindezt meg is tegyem... legalábbis nem most azonnal.
- Je ne l'aurais pas cru... Tamachi.- léptem ki az öleléséből pontosan akkor, amikor elugrott. Nem akartam mást mondani: valóban nem gondoltam volna, hogy még egyszer látni fogom. A rám szegezett fegyver nem töltött el félelemmel: ah, voltam én már kilátástalanabb szituációban is, s szerencsémnek köszönhetően kilábaltam belőle.
- Rika Gwennaelle... az első osztag harmadik tisztje. Nem megmondtam, Tamachi, hogy csak akkor érhetsz hozzám, ha megengedem?- néztem rá fagyosan, sötét íriszeimből tömény távolságtartással. Karomat leengedtem, s én is előhúztam zanpkutuom- nem fogom hagyni, hogy egy becstelen, otthonának ártó alak végezzen velem. Zanpakutuom pengéjén megcsillant a fény, én pedig semlegesen néztem a pillanatnyi játékot: nem vártam volna, hogy egy nap íj helyett kardot tartok majd a kezemben.
- Je me souviens à peine, Yukezo... Miért is romboltad le azt a csodálatos épületet?- tekintettem rá, aztán egy egyszerű hasító mozdulatot tettem a karddal. Nem számít... míg a saját igazságom meg nem találom, hogyan várhatja el tőlem a főkapitány, hogy másokét beteljesítsem?

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szomb. Jan. 08, 2011 4:57 am

// Az élet iróniája, avagy Rika és Yuke találkozik ismét... semmi lövöldözés? O.o//

Mikor meghallottam a hangját, amiben tükröződött az a tipikusan lenéző hangvétel. Shinigami lett? Pont ő? Egy ideig csak néztem magam elé, és fel sem fogtam, hogy mi van. Utána eltettem a kardomat, és megpróbáltam elfojtani egy eget rengető kacajt. Hogy kicseszett vele az élet. Vagy a halál, hát most ezt nem is tudom hogyan mondani. Egyelőre még csak nézegettem, de utána nem tudtam megállni.
- Egész jól áll neked ez a shinigami gönc- húztam mosolyra a számat. Ennyi idő után is csak ennyit tudtam mondani neki. Ismét észrevehette, hogy egy tökéletes érzelmi fakanál vagyok. A fejemben átfutott az a gondolat, hogy válaszolni kéne neki, de nagy hirtelen nem jutott eszembe, hogy pontosan mit is kéne, hogy mondjak. Valami frappáns válasz kéne, de a hirtelen ledöbbenésből az előző mondatomat is csak éppenhogy sikerült kihoznom.
- Lehet, hogy megmondtad, de tudod a memóriámat valamiért felülmúlják a cselekedetek. Szóval meghaltál. Így már érthető miért is vitték el a cuccaid. Milyen érzés kardot lóbálni?- vetettem fel neki, és magamhoz rögzítettem a sayat. Mindkettőt. Odasétáltam hozzá, majd egy illedelmes köszöntési formát produkáltam. Lenne pár kérdésem hozzá, de nem igazán tudom hogyan megfogalmazni. El akartam mondani, hogy hiányzott. Kellő nyomot hagyott bennem, és ezt nem tudtam mire vélni. Karakurai életem egy értelmes részét jelenítette meg, erre őt is elvette tőlem a múlt Soul Societyje. Ezt is az élet iróniájának róttam fel, és a hintákat vettem meg célpontnak. Intettem, hogy ő is jöjjön, de ha nincs kedve, akkor nem baj. Én ülve tudok kommunikálni. Azon is csodálkoztam, hogy nem dobott fel először. Tehát még mindig fűzi valami hozzám. Esetleg utál Shinigamiként teljesíteni. Meg mondjuk hatalmas traumaként érhette a dolog, hogy nem tud többet lőni. Arra gondolva, hogy az akadémián mik történhettek vele, elfogott a szánalom. És még most is képes megtartani azt a kemény határozottságot. Mindig is lenyűgözött, és ismét sikerült ezt megtennie.
- Az egyetlen épület amit tönkretettem, az a saját házam volt. Egyiptomban nem romboltam le a kis piramisod. Legalábbis emlékeim szerint. Bár azóta is érdekel, hogy ki támadott meg akkor, amikor ott voltam. Érdekes volt kétségtelenül. Azóta elolvastam jó pár könyvet, de nem találtalak a könyvtáradban. Képzeld, kicsit többet tudok már róluk. De mindegy is ez most- húztam félre a fejem. Nem igazán tudja elképzelni mit éreztem akkor, amikor kerestem őt, és nem találtam. Nyilván fogalma sincs arról, hogy nagyon megkedveltem. Maya után ő az egyetlen hölgy, akivel így tudok beszélni, vagy gondolkodni. Egyiptom. Kelletlenül is a Végzet Völgyében megélt borzalmak jutnak már eszembe róluk. Nem is értem, hogy miért kellett odamennem. Daitenshi. Najó, akkor megmentem a világot mégiscsak.
- Szóval a főkapitány keze alá osztottak. Azt se tudom ki a főkapitány. Sok sikert azokhoz a gonoszságokhoz. Én nem bírtam ki, így megszöktem. Az életem is ott hagytam, de újat kezdtem, és ebben te is benne vagy. Merem remélni, hogy téged legalább nem fog megfertőzni az az őrült rendszer- szúrtam oda, és megszorítottam a hinta láncát, majd meghajtottam magam. Régen hintáztam. Behunytam a szemem, és élveztem hogy a levegő oda-vissza mozgatja ősz hajam fürtjeit. Miért ragaszkodom ennyire Rikához? Még a nevét is megváltoztatta. Ennyire rossz volt neki, hogy shinigami lett, hogy még a nevét is megváltoztatta, nehogy bemocskolja az ősei szellemét? Utál minket, és most azzá lett. Kiugrottam a hintából, ismét egy furcsa ötlettől vezérelve. Magam mellé tettem a kezeimet, egymással szembe nézetve a tenyereimet. A lila reiatsu gömb formájában megjelent újból, és taszítani kezdte a kezeimet egymástól. Értelmetlen harag támadt fel bennem. Dühös voltam a sorsra, hogy ily módon büntet. Mégis miért? Legalább az emlékeit elveszítette volna. Szemétségnek tartottam ezt az egészet. Mégis elfogadható lenne? Miért? Egy üvöltés kíséretében a kezeim közé gyűjtött lélekenergiát az égbe próbáltam lőni, de az eredmény nem változott. Eloszlott a semmibe. Erőtlenül rogytam a földre.
- Ezzel kísérletezek mostanában. Az előző akciómért egy nagy erejű hollow mászott erre. Te quincy voltál. Tudnál nekem segíteni? Én is segíthetnék a halálisten létben. Megmutathatom, mi hogyan használjuk a reiatsut, és azt is, hogy a shunpo miért jobb, mint a ti kis gyorsító technikátok. De itt is hagyhatsz, ha szeretnéd. Nem vagyok csupán árnyéka önmagamnak. Így is már sok mindent tettem, csak tudod most hogy újra látlak, mintha nem szeretnélek elengedni. És hogy ezt most miért mondom nem tudom- morogtam magam elé, amit ugyan jól hallhatott. Ránéztem, majd megvontam a vállam, és csak néztem tovább magam elé. Pont most kellett neki megjelennie, amikor magam alatt vagyok?

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szomb. Jan. 08, 2011 7:29 am

~ [Találkozás, egy régi szép szokás....] ~

Érdekes volt egy múltbéli árny fölszállt mását nézni, lila íriszeim szinte nem is mozdulva csüngtek rajta. Láttam rajta, alig tudja visszafojtani a nevetését- gúnyolódna a helyzetemen szívesen. Mi hozzáfűznivalóm lenne? Je nem gondoltam volna, hogy még egyszer látom, még akkor sem, ha a valószínűsége igencsak nagy volt. Személyem nem számolt azzal, hogy nyugalmát háborgató alakok továbbra is ki-be mászkálnak majd az életében. Főképp nem az a személy, aki mellől pontosan akkor tűnt el, amikor már valami majdnem történt. A Sors utolért, én pedig meghajoltam akarat előtt- menekülésem hasztalan lett volna, utolért volna előbb-utóbb, kétségtelen. Ajkam néma szavakat formált, míg tekintetem az övén függött, míg üres bókokat küldött felém. Mégis, az üres szavak mintha valami töltéssel rendelkeztek volna, ami zavaró volt. Törékeny alakomon úgy állt a ruha, mintha rám rajzolták volna, mintha nem lennék több mint egy figura. Vékony ujjaim közé csippentettem a fekete anyagot, meghúztam, majd hagytam, hadd térjen vissza eredeti helyzetébe. Dühös fújást hagytam előtörni magamból, anyanyelvemen káromkodtam egyet indulatosan, majd újra a telefon kijelzőjét kezdtem el tanulmányozni, mintha bármi is lehetne rajta- hamarabb megérezném, hogy mi van a közelben, mint hogy ezen a kütyün megjelenne. A 12. osztag az utóbbi időben csendes volt, egyetlen újítással sem rukkoltak elő… Nyilván találtak maguknak jobb szórakozást is, mint a használati eszközök további fejlesztését.
- Bókok? Ugyan… A kard majdnem olyan, mint az íj. Ugyanolyan szemmel tekintek a kettőre… végülis ez is csak egy fegyver, nem igaz?- sétáltam mellé, és érintettem meg a kardomat. Időm volt megszokni, nem is kevés- már csupán tudatosítanom kell magamban, hogy erre a fegyverre is bármikor számíthatok. Talán pont saját gondolataimnak köszönhető az, hogy víz/jég típusú zanpakutuom lett, hiszen megismerése előtti hónapokban eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha eszközként egy teljesen más, tőlem idegen eszközt és típust próbálnék ki. Íme az eredménye a szabadelvűségemnek: ha akarnám, Yukezo úgy táncolna elém, mint egy oktalan báb, hiszen irányíthatom őt… a vérénél fogva. Azonban a helyzet nem kívánja meg legerősebb adum kijátszását, elegendő csupán lesütött tekintettel állnom mellette, karba font kézzel.
- Annak örülök, ha elmélyítetted a tudásod… talán majd legközelebb nagyobb tisztelettel bánsz egy piramissal. A könyvtárban azóta nem is jártam… azt hiszem, megpróbálom majd ritkítani az ide történő látogatásaimat. Egy halottnak nem lehet kapcsolata az előző életével…- hajtottam le a fejem, és tűrtem világos tincseim egy részét a fülem mögé. Valóban… távolságtartás a világtól. Elmúlt éveim egyszerűen erről szóltak, egy hűvös pillantás vagy szó elejtésével távol tartani magamtól mindent. Nem mondanám azt, hogy gyűlölöm azt, ami vagyok. Csupán ellenszenvesek a shinigamik, de már barátkozom velük- egy remek kérdés, hogy meg fogok-e barátkozni önmagammal majd valamikor. Esetleg…
- Igen, alatta szolgálok… Hogyan halad a világ megmentése? Ha jól emlékszem, ezt akartad.- fogtam meg az egyik hinta láncát, és beleültem. Figyelmen kívül hagytam, amit említett: én nem ítélhetem gonosznak azt a szervezetet, amiben szolgálok-, azzal magamat is elítélném. Emellett nem tartom rossznak a szervezetet, mindössze az eszközei… a célhoz vezető utak néha nem ragyognak a tisztaságtól. Nincs olyan élőlény, amely ne térne át egyik útról a másikra, nem lenne kicsit jó és rossz egyszerre. Szívesen megkérdezném Yukezot, vajon ő, a hatalmas eszméi mellett, nem ölt-e ártatlanokat? Nem okozott-e szenvedést, azzal, hogy segíteni akart? De nem lett volna jogom mások múltján húzódó lepleket szaggatni, így csak csendben meghajtottam az alattam levő fémet, ami hangos csikordulással lendült föl az ég felé, hűvös szelet kavarva.
- Mivel próbálkozol? Magyarázd el… Gondolom nem akarsz lézert lőni a szemedből.- húztam el a számat, visszafojtva egy nevetést. Valóban, jó lett volna, ha mindketten oldottan viselkedünk, mégis… olyan… olyan volt a hangulat, mintha egy kínos találkozás közepén lennénk. Erről szőtt képzeletbeli buborékom a következő pillanatban kipukkadt, arcomra pedig halvány pír kúszott- csak a vak nem láthatta volna azt, ahogyan máskor márvány fehér bőröm olyan legyen, mint a frissen nyíló rózsa… így gyorsan elkaptam róla a tekintetem, és újra karba fontam a kezem, úgy ültem a fémeszközben.
- Elvégeztem az Akadémiát, már mindent tudok, amit tudnom lehet. Viszont ha akarod, még maradhatok veled… ma úgyis én őrjáratozom a városban.- néztem rá, igyekezve nem mutatni semmi lelkesedést sem: elegendő volt pírban úszó arcom. Miért lenne szükséges elárulnom ennél is jobban azt, amiben én magam sem vagyok biztos? Homályban ténferegve húztam magamra árnyból szőtt csuklyámat, eddig, csak azért, hogy elbújjak minden elől. S nem volt könnyű rajta ltúllépni…

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szomb. Jan. 08, 2011 10:11 am

// Az élet iróniája, avagy Rika és Yuke találkozik ismét... semmi lövöldözés? O.o//

Válaszaiból kilátható, hogy nem látja mi a különbség a quincy és a shinigami között. Felhúztam a szemem, majd visszamásztam a hintához, és úgy ültem le keresztbe, hogy ránézhessek. Valamiért kerülte a tekintetemet, de nagyon nem is érdekelt most. Lilás árnyalatú szeméből meg lehetett állapítani, hogy mit is akart. Kizárni magából ezt az egész várost. Nehéz úgy, hogy ideküldték.
- Nagyon örülnék ha még maradnál egy kicsit- mosolyogtam rá, és utána ránéztem a kardjára. Szóval ez volna az ő lelkének a megtestesült formája. A markolata kecses volt, vékonyabb, mint az átlag. Látni akartam a shikaiat. Tudni akartam mire képes, mégis volt némi hátulütő tényező. Vajon mit tudhat? Illúzió, íj, természeti, vagy talán valami fáraós cucc? Többre képes, mint amennyit mutat. Szinte sosem lehet leolvasni a rezzenéstelen arcizmairól a gondolatait. Mondhatni képtelen kimutatni, ami néhol jó dolog. Ha el akarsz zárkózni, remek képesség. Mégis olyan most itt előttem, mint egy kellemetlen nőszemély, pedig tudom, hogy szurkálódásai csak védekezésnek vannak. Mestere az intrikának. Talán eljátszhatnám vele is, a kidouk táncát. Ha felidézném előtte a legrosszabb rémálmát segíthetnék rajta azon, hogy beismerje önmagának a létezés alapelveit. Node hatalmasakat tévedett, és ezt nem hagyhatom annyiban.
- Először is. Fogalmad sincs róla, hogy mi lettél. A kardod nem fegyver. Még véletlenül sem kezelheted úgy, mint az íjad. Ez nem egy kard. Már ott hibádzik a dolog. Ő a részed, te pedig az ő része. Egy személy akit abban a sayaban tartasz. Egy olyan személy, ami veled lesz halálodig. A társad. Tudom szokatlan ez neked, de ő a társad. Másodszor. Egy halott nem szakadhat el az életétől. Ez itt mind emlék oké, de nem zárhatod be egy dobozba, és rakhatod fel a polc legtetejére. Mert akkor ez lesz a legrosszabb rémálmod. Bebizonyítsam? Csak pár szavamba kerül, és te a porban fogsz fetrengeni életed legrosszabb részét átélve, esetleg a legrosszabb jövődet látva... Rika. Te egy éles nyelvű szépség vagy, ezt tudnod kell, de rá kell jönnöd, hogy önmagadat nem tagadhatod le. Amit megéltél, végig kísérni fog. És most be is bizonyítottad, hogy az akadémián megtanítják a shinigami létet, de élni vele nem. Az már magadról szól. Ők elveket magyaráznak, meg alapokat. De a Bankai, vagy a nagyobb erő már nem az alapokon múlik. Fel is pofozhatsz ha akarsz, nem megsérteni akartalak. Sosem lenne vágyam, hogy neked rossz legyen. Csak nem szeretném, ha beleesnél abba, amibe én. Mert akkor 200 év gyötrelem várna rád... mert még nem is mondtam. én 219 éves vagyok - magyaráztam, és feltétlenül meg akartam fogni a kezét. Nem akartam megsérteni, hogy csak úgy hozzáérek, így inkább hagytam a dolgot. Bár a kísértés nagy volt. Szemem villámgyorsan átfutott a játszótéren. Sok gyerek plus erre téved. Emlékszem, hogy egy gyerek itt halt meg. Rendkívül szomorú volt látni, hogy egyedül ide volt kötve, és az anyukáját kereste. Az én anyám már évekkel ezelőtt meghalt. Apám halála annyira megviselte, hogy öngyilkos lett. Remek életem egy újabb gyöngyszeme. De most inkább Rikával szeretnék foglalkozni. Valami annyira megfogott benne, de pontosan nem is tudom hogy mi. Mintha Mayának az ellentéte lenne. Ha ezt beismerném, pszichológushoz kéne mennem. Megszerettem valamit, és most az ellenkezőjét ugyanúgy? Probléma... Most viszont azt kell hogy észrevegyem, hogy már majdnem nyúltam a kezéért. De csak majdnem. Még el sem indult a kezem, de már olyan érzésem volt, mintha fognám. Felálltam, és arrébb sétáltam. Nem bírtam azt a nyomást ott mellette. Mintha meg akarnám szerezni magamnak. Vágy. Vágy, de mire? Ölni akarok, hatalmat akarok vagy csak egy szerelmet, aki mellett leélhetem végre az életem. Elborult az agyam már, és önmagamról is fogalmam sincs. Hogyan akarnék neki mutatni új dolgokat, hogy ha még magamban sem vagyok biztos. Talán máris szeretem őt? Nehéz lenne elfogadni.
- Tudod azt akarom, hogy a saját reiatsumat összesűrítve egy erős ártó nyalábot hozzak létre. Egy fegyvert, ami nem más, mint tömör lélekenergia. Valami ilyet csináltál eddig nem? Reiatsut sűríteni, majd lőni. Én addig jutottam, hogy az iszonyat mennyiségű sűrítményt a két kezem között tudom tartani- mondtam, és ismét megpróbálkoztam a művelettel. Ugyanúgy kudarc. Ellőni képtelen vagyok. Miután ez kiderült, ismét a hintába ültem.
– Mindegy. Erősebbé kell válnom, hogy végül a finálénál ne legyek gyenge. Bekerültél a morzsolóba, és a sorsod eldőlt. Nem tehetsz ez ellen már semmit. Meg akartam akadályozni régen, de rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Inkább azokra figyelek, akik körülvesznek még engem, és próbálom magam mellett tartani, és megóvni attól, amit én okozhatok. Tudom ez paradoxonnak hallatszik, de hidd el, nem az. Gonosz ember vagyok én is. Egy gyilkos többek között- mondtam végig, majd reménytelenül a szemébe néztem- Szerinted hiába tettem mindent? És valóban egy őrült veszélyes alak vagyok? Pedig nem akarok rosszat, mégis. Egy szörny vagyok. Van hogy élvezem a gyilkolást. És most meg itt öntöm ki magamból a szavakat neked, pedig látom rajtad, hogy egyáltalán nem érdekellek. És ez valamiért fáj. Miért?- tettem fel a végén a talán megválaszolhatatlan kérdést. Fájdalom nyílalt a karomba, és leborultam a hintáról. Felüvöltöttem egyet, és magamba egy hosszú szitkozódást eresztettem el. Apám még most is kihatással van rám. Mikor magamhoz tértem a földön, elhúztam a tekintete alól az enyémet. El akartam bújni valahová. Az egykor magabiztos Yukét láthatta, és most csak a szenvedő senkit láthatja. Valóban az a gyerek lettem, aminek tartott mindig is. Félrehúztam a számat, és elszégyelltem magam. Egy senki lettem flancos öltönyökben.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Jan. 09, 2011 3:20 am

~ [Találkozás, egy régi szép szokás....] ~

Ahh, nyilvánvaló, hogy újabb és újabb ötleteket gyárt magában... Szinte már várom azt, hogy újra felbukkanjon az a gyermeteg, síró kiskamasz, aki valójában ő. Ismeretségünk alatt végig úgy csapongott érzelmei között, mint egy átlagos tinédzser, egy kamasz. Láttam őt sírni, kétségbeesetten kapaszkodni egy-egy tévhitbe, vagy saját hatalmától megrészegülve tombolni, abba a hitbe ringatva magát, hogy egy isten.
Látszott rajta, hogy kíváncsi - szinte sütött a tekintetéből a mohó vágy, hogy lássa a kardomat, mire képes. Én azonban nem fogom pusztán ezért aktiválni, egy kard nem játékszer... Még akkor sem, ha vannak, akik minden apró-cseprő dolog miatt kihasználják. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az oldalamon lógó acéldarabban énem egy része lakik, akkor is, ha jobban vágyom arra, ne így legyen. Akkor is, ha teljesen még nem ismerem- bár időm lesz a megismerésére, köszönhetően annak, hogy éveim száma megnőtt. Így, hogy shinigami lettem, nem tudhatom meddig élek- s hogy mennyi idő kell önmagam elfogadásához. Kétségtelen, megbirkózom a feladattal- eddig is megbirkóztam vele segítség nélkül. Nincs szükségem mások segítségére, sajnálatára... több vagyok egy átlagos léleknél. Nem szorulok rá senki sajnálatára sem...
- Kioktatásod szükségtelen volt, magam is teljesen tisztában vagyok a helyzetemmel. Pontosan úgy van, ahogy mondtad: ez már rólam, magamról szól. Senki sem segíthet benne, ezzel egyedül kell megbirkóznom. S különben is... azért kezdjek el támaszkodni valakire, hogy később félkarú óriássá váljak nélküle? Nem. Erre nincs szükségem.- álltam fel, miután csípős megjegyzéseimet sikerült lenyelnem. Nem óhajtottam megsérteni Yukezot- nyers durvasága ellenére lakoznak benne értékek, csupán időt kellene rá szakítani, hogy az ember megismerje. Nyilvánvalóan védekezésre használja a sértéseit, és egész világmegváltó hős álarca alatt egy megsértett kisgyermek lappang. Én azonban nem kívánok egy pótanyává válni... nekem nincs hozzá türelmem. Lehetséges, emiatt métereket zuhanok az emberek szemében, de nem számít. Valóban tudnék rá úgy tekinteni, mint valakire, akihez kötődök, aki fontos a számomra- de mi értelme lenne egy több száz éves gyereket szeretni? Mi sem bizonyítja a helyzet reménytelenségét, mint a kora- 219 éve volt felnőni, mégis, mindez túl kevés volt neki. Nekem kevesebb, mint harminc évem volt rá, s most lám, itt vagyok: egyedül állom meg a helyem a túlvilágban. Vannak alakok, akik egyszerűen nem passzolnak bele egymás életébe... úgy tűnik, mi is ilyenek vagyunk.
- Így nem is tudod majd ellőni... én is azért voltam rá képes, mert íjat használtam. A hataloméhséged fog a vesztedbe vinni... emiatt fogsz elveszteni mindent, ami fontos neked. Ennek a dolognak sosincs jó vége, Yukezo...- álltam fel a hintából, és nyújtóztam egyet. Érdekes, hogy itt érzem az éhséget, otthon pedig nem... csodálatosan ki vagyunk találva mi is, igazán remek...
Bármennyire is számítottam tőle valami őrült akcióra, nem tudtam nem összerándulni a felhangzó üvöltéstől, és rémülten néztem ájult, mozdulatlan alakját. Azt hiszem, a nagyszüleim máshogy értették, hogy utánam fognak ájulni később a fiúk... Mély sóhajt kieresztve támasztottam neki a hideg fémnek, és vártam, míg felébredt- érdekes módon távolról sem volt semmi közöm a 4. osztaghoz, így tenni sem tudtam érte semmit.
- Úgy látom, jelenlétem kezd számodra terhes lenni... mégis, nem árulnád el, mi volt ez az előbb?- vettem el róla a tekintetem, és karba tett kézzel, ezzel a gesztussal is távolságtartásom mutatva sétáltam el a hintától. kár lett volna letagadnom magam előtt az igazságot, tény, hogy aggódtam érte, és nem szerettem látni, amikor szenved. eléggé meglepő felismerés volt ez... alapjaiban véve kezdi el megrengetni a világomat. ettől azonban véleményem nem változott, egy gyereknek tartom jelen pillanatban is, aki felnőttet játszik. Szerettem volna megmondani, hogy végülis értékelem azt, amit megpróbál elérni- de ez meg ellenkezne azzal, amit tenni szoktam. Inkább most is el kellene sétálnom némán, függőben hagyva a dolgokat.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Jan. 09, 2011 4:45 am

// Az élet iróniája, avagy Rika és Yuke találkozik ismét... semmi lövöldözés? O.o//

A bal karom mindig beköszön, ha éppen elkezdeném élvezni az életet. Figyelmeztet arra, hogy el vagyok átkozva a magánnyal. Atyai jó tanácsok egy, pusztíts, vagy elpusztítanak, ölj ha kell, bízz meg embereket olyan dolgokkal, amiket elítélsz, és elsősorban ítéld el magadat. Jó kis tanács, bevált. Köszönöm szépen. Atyai jó tanácsok kettő, sose bízz meg senkiben, mert az első tanácsot követik. Na ezt nem hiszem, hogy valaha betartom. Node elég a nosztalgiázásokból. Kísérletezésem ismét felesleges. Bármilyen irányba. Ránéztem és egy szúrós hangnemet vettem fel, ahogyan ő szokta.
- Kioktatásod szükségtelen volt, magam is teljesen tisztában vagyok a helyzetemmel- idéztem őt - Ezeket hallva, most már biztos. Én már elveszítettem mindent. A céljaim, az álmaim, a családom, a jövőbeni családom, a barátaim, az erőm. Mindent! Eddig felnőtt voltam. Tudod nehéz egy gyerek sorsa a nagy cápák között. Így bocsánat, ha egy kicsit úgy tűnök, mintha nem a koromhoz lennék hű. 200 év alatt megtanul pár dolgot az ember, és nekem nem volt gyerekkorom, pedig mások így vagy úgy, de sosem akarnak felnőtté válni- morogtam oda, majd letekertem a bal karomról a fáslit. Még sosem láthatta, hogy milyen komolyan meg van égetve. Hát igen, vannak még olyan dolgok, amiket nem tud rólam. Hirtelen nagy ellenszenvet éreztem iránta, ami valószínűleg hűvös viselkedésének köszönhető. Nem volt valami szívmelengető látvány, de az ő hűvös keblének én nem mutathatok semmit, amitől jobb lenne. Ilyen távolságtartás mellett egyáltalán megköszönheti, hogy bárki szóba áll vele. Csak én vagyok olyan hülye, hogy ragaszkodjak hozzá. Hogyan is tudná felfogni a viselkedésemet, ahelyett, hogy jobban ismerne. Most olyan jóérzéssel töltött volna el, hogy egy laza Bakudouval felélesszem a legszörnyűbb rémálmát. Néha elfogadhatnám, hogy magányra vagyok ítéltetve.
- Az apám tette ezt velem. Pusztán nevelési célból. Mire akart nevelni éppen? Franc se tudja- mondtam neki könnyedén, majd felálltam a porból. Elindultam a sötét park felé, közben leporoltam az öltönyömről a homokot, és az egyéb piszkot. Fapofával még visszanéztem.
- Tehetek még érted valamit? Vagy szeretnél esetleg magad maradni... mondjuk egy életen át. Én küzdök a magány ellen, de te inkább vágysz rá? Ne tedd! Hallgasd meg most az egyszer a szavam, és ne tedd!- mondtam rezzenéstelen arccal. Ha a hűvös Yukét akarja, akkor megkaphatja könnyedén. Majd egy játékos facepalm kíséretében előrántottam Paragont - Jut eszembe, neked igazából meg kéne ölnöd engem. Gyerünk, teljesítsd a parancsod! Ismerem a járőrök hatáskörét. Megtévedt lelkek likvidálása, pluszok begyűjtése. Megpróbálhatsz megölni, vagy elfogatni nem fog menni. Bármilyen is legyen a zanpakutoud, ellenem nincs esélye. Nem azért mert istennek képzelem magam, egyszerűen ez egy puszta tény. Vagy ha nem akarsz nekem ártani. Akkor miért taszítasz el magadtól. Én szerettem volna veled jóban lenni, de te folyton ellöksz mindenkit? Félsz netán tán valamitől?- na ezt nem kellett volna mondanom. De nem érdekelt. Odashunpoztam hozzá, és megfogtam a kezét, direkt az engedélye nélkül. Egy örömóda zengett a fejemben, de az arcomon semmi sem látszódott. Egy barátságos mosolyt erőltettem rá, még akkor is, ha nehéz helyzetemben voltam. Fejemben végig a rémálom kidou varázsigéje járt. Csak egy mozdulatom, és a földre kényszeríthetem.
- Nincs kedved sétálni egyet? A régi házadhoz, vagy akárhová... - vetettem fel. Ha lenne egy kis esze, akkor felfogja amit mondtam. Elegem volt már abból, hogy csak én akarok nyitni felé, most már azért jó lenne, ha ő is tenne valamit annak az érdekében, hogy ne egy boszorkánnyá váljon. Ha meg ismét elhúzza magát tőlem. Akkor ez a csaj reménytelen! Én mindent megtettem. Nem fogom magam ismét gyengének mutatni előtte, mert egyszerűen csak ront a helyzetemen, és a végén még dühöngésbe csapok.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Jan. 09, 2011 5:20 am

~ [Találkozás, egy régi szép szokás....] ~

Nem árt, ha néha némi nevelő célzattal vegyítjük saját érzéseinket- így talán még a célszemélyen kívül önmagunkat is sikerül kicsit nevelnünk. Esetemben ezt már nem lehetne hova tovább fejleszteni... végülis nincs miért szenvednem ezen az alakon. Minden egyes szavában, amit kiejt, ott a keserűség, amin képtelen túllépni- nem látja be, hogy csak saját magának köszönheti, hogy így járt. Senki sem dolgozott ellene- csak saját maga.
- Nekem pedig úgy tűnik, mintha a gyermekkorod most élnéd meg... ahogyan akkor is azt élted, amikor legutóbb találkoztunk.- sajnálom, nekem így tűnik. Nem csak neki volt nehéz gyermekkora, hiába akarná ezt hinni. Mégis, mindenkinek a saját sorsa a legszörnyűbb, s a saját szentsége a megkérdőjelezhetetlen- az emberekbe jó, ha talán egy apró csöppnyi belátás szorult. Néha-néha felvillanó, részvétteljes tekintet, egy-egy szánakozó mosoly... nem hiába lett elegem az egészből. Üres képmutatás a mai világ, ahol mindenki asszertív, másokon átgázolva érvényesíti saját magát, nem törődve vele, hogy hány ártatlanon gázol át. Nem kívántam ilyenné válni: ezért is húzódtam a háttérbe, tartottam távolságot mindentől. Miért erőltetném magamat arra, hogy emberi kapcsolatokat létesítsek? Elegendő egy igenlő vagy egy tagadó válasz; mindezt pedig fejrázással vagy bólintással is ki lehet fejezni. Nem hiába hiszik azt rólam Seireteiben, hogy nehezen tudok beszélni: alig szólalok meg, nincs olyan, akivel szívesen társalognék. Íme, itt áll előttem új századunk mártírja, szinte már üvölt róla, hogy mennyire mohón kívánja látni a szenvedésem, ahogyan a porba hullva sikítok a fájdalomtól. Egy ilyen mellett maradjak? Aki szavaival bizonygatja, hogy a javamat akarja, másképpen pedig épp az ellenkezőjét? A testbeszéd... a nonverbális kommunikáció sokkal többet elárul az emberről, mint ahogyan az azt hiszi.
- Nem szeretnék egyedül maradni...- szólaltam meg hosszas csönd után. szívesen adtam volna neki egy pofont, amibe belesajdult volna az arca, amiért megint kioktatott, de a felháborodásom tudatta, hogy igaza van: a távolságtartásommal tényleg azt fogom elérni, hogy egyedül maradjak, egy idő után pedig nélkülözzem még a formális kapcsolatokat is. Nem mintha olyannyira szenvedtem volna a hiányuktól, de nem lett volna kellemes egy érzelemmentes szoborrá válni, aki csöndben teszi az életét, miközben testtel rendelkező szellemként kísérti végig Seiretei életét/bukását.
- Emellett nem fogom előrántani a kardomat csupán azért, mert te félőrült pillanatodban így kívánod. S még ha én nem is vagyok képes téged legyőzni... valóban azt hiszed, hogy nincs Seireteiben olyan, aki minden nehézség nélkül szétzúzhatna téged? Aki egy másodperc alatt megölhetne? gondolkozz csak el... hány kapitány van ott. - léptem felé és mértem végig gúnyosan- mást egyszerűen nem érdemelt. nem azért, mert azt akartam, hogy baja essen- egyszerűen csak azért, mert szerettem volna, ha józan, és tisztán lát. Ő csak egyetlen apró pont, aki néhány alaknál erősebb. De még többen vannak, akik őt mindenféle megerőltetés nélkül képesek legyőzni... s megölni. A gondolat zavaró félelemmel töltött el, amiről igyekeztem nem tudomást venni- én nem hiányolhattam őt, egyszerűen abszurdum, hogy pont ő legyen az, aki miatt űrt éreztem magamban ennyi éven át.
- Nekem nincs mitől félnem. A szerelem, a magány, a boldogság, az izgalom... minden csak egy átmeneti állapot, amit egy újabb követ. Egyik sem tart örökké... De szívesen sétálnék veled.- fordítottam tekintetemet a kezére, ami az enyémet fogta. furcsa volt sérült kezének az érintése, mégis jól esett.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Jan. 09, 2011 6:28 am

// Az élet iróniája, avagy Rika és Yuke találkozik ismét... semmi lövöldözés? O.o//

Most először nem lökött el magától, amit én egy mosollyal díjaztam. Talán belátta az igazságot abban, amit az előbb mondtam, még ha nem is azt, amit akartam vele mondani. A lényeg, hogy valamire rájött magában. Próbálkozhatok én akármit, ő nem lesz olyan, mint amit szeretnék látni. Talán nem is kéne, hogy az legyen. És ez így jó. Ahogy elhagytuk a játszóteret, és a sötétség és világos között sétáltunk, a fejem zakatolt tovább. Most mi legyen? Tettem fel magamban a kérdést, és megsimogattam az ujjammal a kezét. Érdes felülete volt, és az alkaromon, több helyen is alvadt vér csúfította az amúgy is sötétszürke élettelen színű végtagot. Kellemes illata volt, mint mindig, és én nem győztem betelni vele. Az élet apró örömeit ki kell élvezni. Ha már van olyan kedves, hogy ad valami örömtelit, akkor azt érdemes észrevenni. Ez a kis céltalan séta most karakurai életem legszebb percei. Nyugis, mégsem üres. Ismét boldogsággal töltődött el a szívem, de hogy miért, azt továbbra sem tudom. A hűvös levegő jót tett a karomnak, bár a fájdalom nem szűnt. Kínkeserves fellélegzésekkel konstatáltam, hogy fáj. Szememben öröm látszott inkább, de kétlem, hogy abban fürkészett volna.
- Tudod én egy rettenetes ember vagyok. És ezt az bizonyítja, hogy egyáltalán nem fáj. Egy gyilkos vagyok többek között. Mégis. Csak ott abban a pillanatban éreztem borzalmasan magam. Véget vetni egy életnek. Várom már, hogy egy acél áthasítson rajtam véget vetve az életemnek. Nem azért, mert szar az élet, csak én rossz ember lettem. Néha élvezem mások szenvedését, és külön bónusz ha én okozhatom. Képes vagyok hihetetlen erős illúziókat létrehozni. Hogy fizikailag ártok, vagy mentálisan, az mindegy. Azt mondják, ha ezt be tudom ismerni, akkor már nem lehetek rossz... deeee, én az vagyok. Nem véletlenül van annyi nulla a fejemre címezve. Mindenkinek vannak hibái, amik fölött nem lehet szemet hunyni. Nekem rengeteg van, mégis reménykedek. Sokszor bizonyosodik be, hogy engem a magány átkával sújtottak. Nem véletlenül Villám Vándor az elnevezésem. A vándorok egyedül vannak. Persze voltak pillanatok, amikor volt mellettem valaki, de csak elszakadtak tőlem. És magamnak köszönhetem. Igazad van mindenben. Egy ostoba gyerek vagyok, aki önmagát pusztítja- mondtam kicsit magamnak is. A kezét nem akartam még elengedni, de ha kivenné a kellemetlen fogásomból, akkor hagyom. Sosem érzek vele semmit, de ezt most nagyon is jól éreztem. Hideg volt a keze, és vékonyak az ujjai. Hosszú hónapok óta csupán a kardot markolászom a kezemmel. Még egyszer szóra nyitottam a számat.
- Tudsz segíteni? Bár csak teher lennék számodra, és pontosan azt sem tudom, hogy hogyan lehetne kivitelezhető. De te vagy az egyetlen, aki nem a bűnözőt látja bennem. Mégis jól gondoltam... emiatt hiányoztál annyira. Baj?- halk hangom jól érthető volt. Az éjszaka csendjét nem akartam csak úgy felzavarni. Meg sosem kedveltem a zajos dolgokat. Rika sem egy hangos ember. Inkább halkan tud elküldeni bárkit melegebb éghajlatra. Van egy nagyon jó álcám, de néha nem tudom felvenni, és ezért hirtelen érzelmi hullámok törnek rám. 219 év fapofa után eljött az ideje, hogy magamnak élhessek. Rika is áldozata egy ilyen hullámomnak. És fogalma sincsen mennyire.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Feb. 06, 2011 10:01 am

Újabb munka kontár...

Este van, este van… este van, este van… ki-ki… eh… na, ez nem Arany János verseinek szavalásának ideje. Egyáltalán honnan jutott eszembe? Nem is ismerem vagy mi? Na, mindegy! A lényeg, hogy este van, sötét van, hideg van… és… hol vagyok? Megint eltévedtem. Ez a Karakura nem is város, hanem labirintus! És ez lesz a végzetem. Igen! El fogok tévedni és sose találok ki végül belőle. Ne~~~ nem akarok így meghalni…
Lassan lépdelek Karakura kietlen, sötét utcáin. Legutóbbi kiruccanásom nem várt dolgokat hozott. Mikor egy Hollowot kerestem, egy Arrancarral hozott össze a sors, akivel bár jó viszonyt tudtam felépíteni egy harc közben, nem úsztam meg a negyedik osztagnál való felépülésem folyamán a kisebb fejmosást, amiért nem intéztem el rendesen a feladatomat. Emellett „leestem egy lépcsőn”, amitől jó pár sérüléssel végeztem, úgymond. Még se mondhattam, hogy egy Arrancarral voltam. Elújságoltam volna eseménydús délutánomat és biztos kiszedték volna belőlem, hogy egyáltalán sikerrel jártam e? Mivel nem öltük meg egymást. Mindkettőnk élve távozott a helyszínről. Ki is hajítottak volna Soul Societyből árulás címszó alatt. oO Ennek örömére, most ismét itt vagyok, hideg van, ráadásul éhes is vagyok és „keresd meg a lidércet és intézd el” parancsot követek, megint. És a szabadidő hol marad? Túlórabér is jár? Hah… ha nem lettem volna megint rosszkor, rossz helyen biztosan nem az én nyakamba sózzák a feladatot.
Panaszos gondolataim során lassan elérek egy elkerített térre. Kérdőn nézek végig az érdekes helyen. Az egész közepén fura nagy valami emelkedett ki–mászóka-. Nem tudtam hova tenni, mi is akar az lenni. Tőle nem messze valami mérleg szerűség –libikóka- és egy… né, egy hinta! Valami, amit ismerek! És mi az a valami… homok –homokozó- mi ez már… Hueco Moundo? Milyen hely eeez?! Shocked

Egy utcai lámpa világítja meg részben a területet, ahogy nézem, kissé horrorisztikussá válik számomra ez a hely. A kis fuvallat, mely hirtelen fut végig a téren, megmozdítja az említett hintákat, melyek a szél hatására nyikorogva mozdulnak meg. A közeli fák lombjai, mely oldalt díszítik a helyet, halk zörgésbe kezdenek. Még a víz is kiver az ijesztő jelenet miatt. Emellett egy rossz érzés is hatalmába kerít. Ösztönösen nyúlok oldalamon csüngő Zanpakutom felé. Markolatát idegesen kezdem el szorongatni, közben tekintetemmel a környéket pásztázom.
~ Hű… egy hideg esti szellő… vigyázz megesz! ~ hallom zavart gondolataim mélyéről felszólalni Hyozanryuut. Nem bírta megállni, hogy ne tehessen egy csípős megjegyzést. Utálom… miért kell folyton beszólnia? Főleg egy ilyen helyzetben? De, legalább így kevésbé rémisztő a hely. Felsóhajtok és elengedem a kardom nyelét.
~ Igazad van… de akkor is ijesztő… TT>TT ~ panaszolom el a sárkánynak eget rengető problémámat, mikor a szél hirtelen hevesebben kezd el fújni, épp, hogy nem röpít el.
- Mi a…? – nézek körül döbbenten, amiért a szél, a kellemetlen rossz érzésemet erősítette fel, majd már tudom is, hogy miért. Bár lelkek érzékelésében nem voltam soha túl jó, ezért is lepett meg mikor hirtelen a játszótér közepén felbukkant a lidérc, melyet kerestem. Rögtön előkapom Zanpakutomat tokjából és a Shunpó segítségével indulok meg a szörnyeteg felé. Nem értem, hogy kerülhetett ide ilyen hirtelen. Viszont most nem foglalkozok ezzel, gyorsan végzek vele és haza is mehetek. Igen, csak erre kell gondolnom! De ekkor egy még nagyobb meglepetés tárul elém. Hasonló egyenruhás lány bukkan fel előttem, amiben én vagyok és ront rá a lidércre, majd egy könnyed csapással végez vele. Nem elég, hogy először ez a Hollow, de most egy ismeretlen Shinigami bukkan fel és kotnyeleskedik bele a munkámba. Vagyis… helyesbítve… aki, aki… elvégezte az ÉN feladatomat. Mi vagyis, hogy… inkább hogyan kerülhetett ide?! És ki ő? Mit akar? Ááá! Miért kontárkodik bele mindenki a munkámba?! Grrr… Evil or Very Mad

Tárgy: Yamasaki Shizuka Vas. Feb. 06, 2011 10:46 am

Harag a köbön. De miért?

Első küldetés. Első küldetés! ELSŐŐ KÜLDETÉS! Istenem úgy izgulok, el sem tudom mondani, a szívem csakúgy kalimpál. Rohangálok föl alá, mint egy felhúzott játék. Mit tehetnék? Első küldetésem és én lelkes vagyok. Egy lelkes kezdő. Remélem a kezdők szerencséje mellém áll. Ahogy föl alá futkározok, elérek egy nagy játszótérre. Nagyon tetszik a látvány. Az enyhe szél is simogatja az arcom, mint egy gondoskodó nővér. Behunyom a szemem, elengedem magam és kitárom a két kezem. Olyan érzés, mintha éppen repülnék, megpróbálok beleharapni egy felhőbe. Ekkor esik le, hogy a képzelgés nem egyenlő a valósággal. Felhő helyett, éppen egy korlátba haraptam bele. Kinyitom szemeim, a gyönyörű képzelgés szertefoszlik és nem marad utána más, mint a szörnyű igazság: Fogorvoshoz kell mennem. Ne istenem, mért büntetsz a fogorvossal? Az egyik legfélelmetesebb dolog a világon. Borzalmas! Egyszer, még életemben láttam fogorvost. Belépett a szobámba, én mint mindig, akkor is ernyedten és gyengén feküdtem. Egy morcos, mérges öreg úr volt. Mikor ránéztem, még az életkedvem is elment. Elővette a táskájából a magával hozott felszerelését, majd kérte, nyissam ki a szám. Én megráztam a fejem. Nem akartam kinyitni. Az öreg úr dühbe gurult és a szüleimnek kezdett méltatlankodni, majd elhagyta a házat. Várjunk csak mi ez a nosztalgia áradat?
~Jó kérdés unom az életem ezektől a régi dögunalmas visszaemlékezéseidről, komolyan megkímélhetnél a gázos életedtől!!~
~Ez kegyetlen volt! Ez nagyon kegyetlen volt! Még hogy az én életem volt unalmas! Azén életem nem unalmas, csak.... csak... más... Na jól van! Unalmas! e ez van milyen legyen egy haldokló lány élete?!~
~Ch.. na persze...~ Veszekedésünk azonban megszakítja valami egy ijesztő és kellemetlen kisugárzás, éreztem már ilyet, tudom is hol. El kezdek abba az irányba rohanni. Meglátom ellenfelem egy hollowot. Mérhetetlen düh tölt el mikor meglátom a pofáját. épp olyan mint az a hollow akitől a példaképem mentett meg. Meg akarom ölni. Érzem ahogy a vérszomj eluralkodik rajtam. Ribbon-chan annyira megijed szólni sem mer. Előrántom a kardom, a szellemi energiám hullámozni kezd, érzem ahogy a tűz fel akar emészteni. Ez az én tüzem, a kavargó érzéseim mind felszínre törnek, pedig már majdnem sikerült elfelejtenem őket. Azt remélem ha megölöm a hollowot, megnyugvást fog hozni nekem. Először szép lépésekkel indulok el, ahogy egyre jobban belelovalom magam egyre gyorsabban kezdek futni a távolban lévő hollow felé. Nem érdekel sem az hogy ki ő, sem az hogy honnan jött. Csak az érdekel hogy a fejét a földön lássam és hogy ezt a saját kezemmel tudjam véghezvinni. Bizonyítani akarok mindenkinek, magamnak, hogy képes vagyok rá. Odaérek a hollow meg akarna szólalni, szóhoz jutni sem hagyom, egyszerűen csak felugrok és kettévágom a fejét. Hogy meggyőződjek róla, hogy halott, leguggolok és fölé hajlok. Lehet hogy utálom a hollowokat de hullagyalázó mégsem vagyok. Mikor megállapítom, hogy halott és a hollow eltűnik fölkelek kardom elrakom. Érzem a dühöm nem oszlott el. Tudom most bármilyen provokációra ugranék. Épp ezért Ribbon-chan is elnémul. A távolban meglátok egy shinigamit. Lánynak nézem, bár ebben nem vagyok biztos. Elindulok felé. Látja hogy egy alacsony, fiatalabbnak tűnő, kék hajú lány az. Nem rémlik neki, biztos nem az akadémiáról jött. Dühe kezd alábbhagyni.
~Még sosem vesztettem el ennyire a fejem. Nem tudom mi történhetett...~ gondolkodok el mélyen
~Ribbon-chan, miért vagy ilyen csendben? Semmi baj ne aggódj~ mosolyodok el mert tudom, megijedt.
~MI van?! Ne kezelj úgy mint egy csecsemőt te vénlány!~ VÉNLÁNY?! Kedves próbáltam lenni, erre mit kapok a képembe?! Biztos tévedtem ez az idióta nem érezhet félelmet.
~IDIÓTA?!?! Hallom ám!!~ Istenem. Muszáj neki mindig hisztizni? Hihetetlen. De tudom hogy meg volt ijedve. Örülök, hogy már elszállt az előbbi feszült hangulat. Eközben már egész közel vagyok a lányhoz, akit a távolból láttam meg. Méregetem, nem tudom mire véljem a szúrós nézését. Lehet hogy az előbbi hollow a problémája, hiszen tudom az nem az én célpontom volt. Gondoltam ha megölöm úgy mindenkinek jobb. Tévedtem volna?

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Feb. 06, 2011 11:45 am

Újabb munka kontár...

Látom, ahogy a közelemben felbukkant hollowot egy hosszú szőke hajú, kedves kolleginám egy kardlegyintéssel küldi a túlvilágra. Nagy shunpózásom során épp, hogy nem esek pofára, ezt látva. Mikor már a Sereteiel kapcsolatban tartó eszköz is már csipogni kezdet, hogy igen ez az a bizonyos lidérc, mely miatt ide kellett jönnöm. Ismételten besültem. Megint… igen megint végzett valaki a munkámmal. Pedig nagy betűkkel láttam a lidércre kiírva, hogy „ANAOÉ HOZZÁ NE ÉRJ!”. Nem elég szembetűnő? Vagy egyesek csukott szemmel járkálnak? Esetleg nem tudnak olvasni? Na, de kérem! Tessék figyelembe venni mások kötelességeit is! Ha, megint így állítok haza, hogy valaki más intézte el helyettem, több küldetést sem bíznak rám és mehetek az asztal mögé könyvmolynak, azt pedig ugyan nem szeretnék. Kevés dologhoz értek és még kevesebbhez van türelmem. És a papír munka az, amely egyik kategóriába sem sorolható, ugyanis gyűlölöm. Ha iratokról van szó, engem biztosan valahol a Hetedhét országon túl lehet megtalálni akkor, és 100%, hogy nem a papírhallom felett aszalódva. Na, de vissza ehhez az idegenhez. Miután levágta a szörnyet elkezdett felém közelíteni. Ránézésre nagyon nem érti, mi problémám lehet, ideges arckifejezésemről nem igazán sikerül a leolvasása neki. Pedig, igencsak egyértelmű. Pár lépésre állok meg tőle. Kardomat oldalra tartom, nehogy fenyegetésnek higgye, hogy én itt kihordott katanával rohangálok. Bár, ha valaki fenyegetésnek képes tartani, egy ütött-kopott kinézetű fegyvert…
~ Ha bajod van, a képembe mondd, és ne sértegess itt alattomban… >.>~ morogta sértődötten Hyozanryuu gondolatmenetemet félbeszakítva, amiért megint magára vette a dolgot. ~ Különben is miért vagy így felpaprikázva? Örülj, hogy megcsinálta valaki helyetted a piszkos munkát. Legalább nyugodtan hazamehetünk… ~ teszi hozzá. Hallhatólag nincs túl nagy kedve egy vitához, vagy küzdelemhez, amiért legutóbb csak úgy semmibe vettem. Viszont, ezt az esetett nem hagyhatom csak annyiban és, ezt Ő is tudhatja! Mivel most igen is, az idegen Shinigami lány képébe fogom vágni, hogy mi a problémám. Nem érdekel más véleménye! Nagy levegőt veszek, majd belekezdek…
- Ízé… - motyogom, majd teljesen elfehéredek. Eh… megint leégetem magamat, ez ciki! Valami ütősebbet kellene mondanod, idióta! Valami ostoba fél vigyor húzódik az arcomra. – Yo! – intek neki a bal kezemmel, köszönés kép. Baka, baka, baka! Mit művelsz? Most a fejéhez kellene vágnod az összes problémádat, mely a szívedet nyomja! Nem bratyizni vele! Szedd össze magad! – A Hollow… - mutatok a lidérc hűlt helyére. – Az én prédám volt… - teszem hozzá és végre sikerül egy kis negatív, gonosz lélekenergiát áramoltatnom magam köré, mellyel nyomatékosítom a helyzet jelentőségét. Ezzel tudtára hozva, hogy még is milyen nagy gondot csinált most nekem. Bár, nem tudom, mi a szöszt kereshet itt még egy Shinigami rajtam kívül ezen a környéken. Tény, hogy feladatunk a Hollowokat elintézni, viszont nem jelenti azt, hogy másik Halálisten felségterületére merészkedhet. Lehet, hogy ő volt iderendelve előttem és nem értesítették a váltásról? Mindegy! Nem érdekel! Ez már nem segíthet rajta. Viselje a következményeket! Újabb nekifutásképp tekintve, folytatom.
- A nevem Shiroichi Anao a 10. osztag, 6 tisztje! Yoroshiku! – kezdek bele, mint egy betanult versbe. – És te ki vagy? – mosolygok rá lelkesen. Mit csinálsz?! Nem ezt kellene! Most azt kellene mondanod, hogy „Tűnj innen, és ha legközelebb elveszed a munkámat én nyírlak ki!”, vagy „Ezért kárpótolnod kell!”, vagy valami hasonló, de nem be-mu-tat-koz-ni! Miért nem megy a gonosz szereplő alakítása? Mit csináljak? Mit csináljak? Fejemet párszor depressziósan megkopogtatom, mint egy örült Micimackó, aki most szabadult a méz elvonó kúráról. Szerencsétlent itt előttem pedig épp, hogy nem szúrom le a kezemben tartott kardommal, mely csak úgy leng ide-oda a kezemben, ahogy kopogok a tökfedőmön. Remélem, nem érti félre iménti cselekedetemet.
~ … Gratulálok… gratulálok… remek alakítás volt… mint egy bal lábbal kelt Darth Veder. ~ szól közbe elmefuttatásomba Hyozanryuu, kisebb tapssal kezdve szövegét, melyre magára hívta a figyelmem. Sértegetésére, kisebb morgással felelek. Ez van… engem nem csábít a sötét oldal, maximum a trón, de még az se mondhatni. Még is igaza van… még ha nehéz is bevallanom. Nem így terveztem, de így látszik, hogy egyáltalán nem vagyok valami haragtartó személy.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Hétf. Feb. 07, 2011 7:43 am

//fojtatás a küzdőtéren//

Konfliktus? Komoly? Ribbon-chan te kegyetlen szörnyeteg TT - TT

Mikor megálltam a shinigami lányt magam előtt, egy morcos fiatal lányt láttam benne. De most? Megszólal és rám mosolyog. Mi ez a hirtelen jellemváltás? Azt hiszem, viszonoznom kéne kedves gesztusait.
-Nagyon örvendek- mondom a rám valló illedelmességgel, még meg is hajolok kissé. Szimpatikus nekem ez a lány. Anao a neve ha jól értettem. Illene bocsánatot kérnem tőle. Talán zokon vette, hogy megöltem az ő hollowját.
~Még hogy bocsánatot kérni!!! Ch... Inkább parancsold meg neki hogy hálálkodjon és hajoljon meg előtted, amiért elvégezted az ő munkáját!!~ Ribbon-chan ismét hozzászól a dolgokhoz. Kezdek ez miatt dühös lenni, akár kell, akár nem mindenbe beleszól, még ha nem is tudja miről van szó. Ha ez így megy tovább, biztos hogy megkapja tőlem a magáét. Megint elkalandoztam. Folytatnom kéne a mondandóm.
-Sajnálom, hogy megöltem a hollowot, azt hittem, hogy csak egy hollow... Nem vettem észre rajta a feliratot "ANAOÉ NE ÉRJ HOZZÁ" csak miután már megöltem.- Nem tehetek róla... Nem az volt az első dolgom hogy olvassak. Különben is milyen dolog, hogy nem köszöni meg!
-Én a helyedben örülnék, ha valaki elvégzi helyettem a feladatom.- Oppá! Talán nem kéne neki megmondanom, minek örülnék a helyében. Mi van ha ingerlékeny? Már nem vonhatom vissza. Talán szépítenem kéne a dolgot.
-Nem mintha úgy érteném, hogy egy lusta disznó vagy és még bunkó is- Ajajj! Miket beszélek? Ezt nem akartam. Most biztos félreértette a szándékaimat.
~Nem félreértette.... Te beszélsz félre idióta!~ Ezt már megint megkaptam. Bár ebben a helyzetben Ribbon-channak igaza van. Miért van az, hogy ahányszor beszélni kéne valakivel, mindig a visszájára fordul a dolog? Gyakorolnom kell.
~Nem gyakorolnod kell... Agyat növesztened~ Oké most untam meg.
-MÉG EGY SZÓ ÉS KINYÍRLAK TE IDIÓTA!!!- Neee~ ezt hangosan mondtam. =_=" Rendben meg fogok halni.... Egyértelműen kihalok ebből a világból.
~Hehe! így kell ezt csinálni megy ez neked! Nem vagy olyan béna, mint tegnap... Felborultam, te pedig reggel vettél csak fel!!~
-INKÁBB KÖSZÖND MEG TE BUNKÓ!!!- Komolyan egyszer megbüntetem. Hagyom hogy a rozsda szétmarja
~Na de...~
-MÉG EGY SZÓ ÉS MEGHALSZ!!!- el sem hiszem, hogy ennyire elvesztettem a türelmem... Elképesztő.. egyáltalán miért csinálja ezt?
~Remek. Úgy nézem, bunyó lesz~ néz Ribbon Anao felé és gonoszan vigyorog.
~Mi ezt meg, hogy érted?~ anao felé fordulva rájöttem mi a helyzet. Vajon meg fogok halni? Valami azt súgja, nem távozok innen egészben. Még teszek egy próbát.
-Anao-chan én ezt nem úgy értettem- Hülye nem ezt kellene mondanod!
-Mármint nem neked....- Most mér biztos. Az életem véget ér, pedig olyan sok mindent szerettem volna még megtenni. Megkapni az első csókom. Rendesen elvégezni egy küldetést. Megismerkedni az osztagommal. Befogadni egy kóbor cicát.
~Viszlát zord világ, itt hagylak magam mögött és a túlvilág sötétségébe burkolózok. Magányos leszek, elhagyatott és vigasztalan~ Várjunk... hisz már meghaltam!
~Te egy zseni vagy~
-Oké, készülj most meghalsz- Ne! Megint beugrottam!!

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Kedd Márc. 15, 2011 7:22 am

~ [Találkozás, egy régi szép szokás....] ~

Visszaemlékezve nem volt még sosem olyasmiben részem, aminek felhőtlenül örültem volna- a kezembe akadt régiségeken kívül. S sosem tűrtem azt, hogy mások szabják meg, milyen legyek és mit tegyek. Nekem nincs szükségem olyanok társaságára, akik csak úgy hajlandóak mellettem lenni, ha olyan vagyok, mint amilyennek elvárják, hogy legyek. Engem ne a parancsaik teljesítése miatt kedveljenek, hanem önmagam miatt. Szentimentális elv, de én ezt vallva vagyok igencsak távolságtartó... s nem véletlenül magányos. Bár társaságom akad, pillanatnyi, mulandó... igényeim jelentős részét kielégítik. Hiszen ha az ember jó ideig távol tartja magát bizonyos érzelmektől, elfelejtkezik róluk, s hiányukról is. Így ér valamelyest váratlanul, hogy az eltemetett dolgok pont ettől a gyerekes alaktól kezdenek éledezni... Oh, minő szerencsétlen megvetendő baj! Nem kívánok anyja lenni neki... a barátnője helyett. Ha létezik rá esély, hogy eljussunk oda... Mély levegő szakad fel mellkasomból, amint érdes, vértől piszkos keze enyémet érinti. Hűvös bőrömre élettelen ujjai zavaró hatást keltettek, de a hátamon végigrohanó hideggel nem törődve hagytam, hogy ujjai enyémekre fonódjanak.
- Nézd... ideje lenne majd lemosnod a kezedről ezt a ráragadt vért... értve ezt képletesen is. Senkinek sem fog jót tenni, ha a hőst játszod. Az nem a te szereped... lehet érte utálni, de... mikor származott belőle bármi jó, mikor hősködtél? Nem így vesztetted el a szeretteidet...? - húztam ki kezéből végül enyémet, és töröltem bele a ruhámba. Sajnálom, tisztaságmániás vagyok, képtelen vagyok tolerálni neki ezt...
Minden szó úgy hangzott, mintha egy poros, üres , elhanyagolt raktárépület szobájába jéghideg szélroham törne be. felkavarva mindent, falhoz csapva, összetörve a bútorokat. Jövőbeli családot....? Fagyos, karmos kéz kaparászott a mellkasomban. Tessék, saját szándékait cáfolja meg a szavaival. Ha akartam volna, se lett volna erőm megmozdulni, elfutni... hová? A pillanat úgyis utolért volna, megtalálna... bárhová rejtőzöm. Nem tudtam nem őt figyelni- megpróbálni felkutatni, vajon mi vonzott benne eddig. Hiszen nem több, mint egy gyerek, aki megragadt a fejlődésben: a reakciói, a tettei... még az is, hogy sír. Mert igen, fakadt már sírva előttem- s kérdezem én, melyik férfi fakad sírva egy nő előtt? Nem akarok az lenni, aki örökké csak vigasztal... a támasz szerepe nem nekem való. Vagy talán mégis? Sosem voltam olyan, aki mások után futott menedéket keresve. Solange is rám támaszkodott... Pierre szintén... de nem így volt a helyes? Az embernek segítenie kell a barátait... s nem beléjük rúgni. Egy tőrszúrás sosem segítő célú- egy kíméletlen szembesítés sosem javít a helyzete. Gondolandó, az egyén nincs tisztában maga is a dolgokkal? Talán azt hiszik, homályban élő, hírek elől elrejtőző, valóságot nem elfogadó személyként élem a világomat? Mindig is tudtam, mennyi jellemhibám van- hogy eltaszítom az élőlényeket, de csupán azért, mert nem akarok sebet szerezni. Fizikai nem hat meg, de a mételyt a lelki, pszichikai sérülések csempészik be a testedbe... lassan elrothasztva azt.
- Régen voltam Karakurában... elfelejtettem, milyen éhesnek lenni. Nem ismersz valamerre egy helyet...?- fontam karba a kezemet, és tekintettem rá fel. Olyan volt egy rövid pillanatra, mintha a régi, egyiptomi kaland utáni pillanatot élnénk újra. Valahogy nem akarom elfogadni a tényt, hogy rajta kívül nincs senkim. Nem lehet... halott vagyok mindenki számára. elég volt egyetlen zavaró gondolat hozzá, hogy szinte porrá omoljanak addigi fenntartásaim: kétségbeesett próbálkozása társaságom fenntartására pedig egy apró csókkal köszöntem meg. Furcsa illata volt: vér, sós, tengeri levegő, és valami erős aroma, amire nem tudtam volna rájönni, mi az...
A járkálást megunva ültem le egy közeli padra és húztam föl a lábaimat, míg egy közeli élelmiszeres kocsit néztem. Esélytelen, hogy szerezzek magamnak élelmet: hiszen még póttest sem volt rajtam... Yukénak meg nem szólhattam, vagyis... nem akartam. Így maradt a kocsi további fürkészése.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Márc. 16, 2011 11:07 am

// Az élet iróniája, avagy Rika és Yuke találkozik ismét... semmi lövöldözés? O.o//

Hamar rá kellett jönnöm, hogy ujjai érzete, csupán az elmém játéka. Amikor ránéztem arra, hogy az undorító fekete karom az övéit fogták, azonnal realizálódtak bennem a dolgok. Nem éreztem semmit. Szomorúan, és elkeseredve fordítottam el a fejem. Ép kezemet ökölbe szorítva nyomtam el minden dühömet, és egy kis szitkozódással letudtam. Mondatainak voltak érdemleges részei, de voltak olyanok, amik nem voltak igazak. Rengeteg gondolat futott át az agyamon. Hősnek éreztem magam, mikor megöltem apám, a sok shinigamit, és még Maya életére is rátörtem? Nem hiszem. Legjobb emlékeim szerint sem. Sosem gondoltam rá, hogy nekem hősnek kell lennem. Igazából a Sors még sosem adott lehetőséget, hogy igazi Hős legyek. Bár ha a Daitenshivel sikerrel járunk, akkor valóban Hősként fognak ünnepelni minket, vagy bolond árulónak. Ha esetleg jómagam is sikerrel járok, és végre béke lehet, akkor sem leszek Hős? Talán igaza van. Talán kevés vagyok ahhoz, hogy önmagam vagy csoportokba tömörülve csodákat tegyek. Ha tudnám mit tartogatna a Sors nekem, akkor nem küzdenék érte. Furcsa dolog ez a világ. Nem vagyok a determinizmus híve, de pályaképem kicsit érdekesen alakult eddig.
- És akkor mit tegyek. Vonuljak félre? Hagyjam abba a küzdést? Adjam fel? Ismersz már. Nem tudok nyugodtan a fenekemen ülni. És különben is. Egyre kevesebbet próbálok gyilkolni, menekülök az ölés elől. Az üldözőim gyakran napokon át kergetnek, míg végül feladom a lerázásukat, és lemészárolom őket egytől-egyig, mintha vérszopó szúnyogokat csapkodnék, akik a romlott testemre pályáznak. Ha apám eltervezett mindent, akkor miért az én lelkemen szárad a vére… és igen, mert az én lelkemen szárad a vére. Utálom a gondolatot, hogy valaha is hatalmat éreztem arra, hogy elvegyem valakinek az életét. Pláne olyasvalakinek, aki mondjuk egy jó barát, ne adj ég egy jó családapa volt. Hogy saját érzelmeit félretéve eljött megküzdeni velem, amikor tudta, hogy a biztos halálba jön, amikor tudja, hogy alig páran szoktak visszatérni az engem üldöző csapatból, amikor tudja, hogy gyakorlatilag lehet, hogy örökre búcsúzik el a családjától, mert hát a parancs az parancs. És én üljek tétlenül, ölessem meg magam esetleg, hogy nekik ne kelljen meghalni, és akkor más üldözésében fognak elveszni. Egy erősebb ellenség ellen. Amíg én tisztességesen győzöm le őket, és igaz könnyekkel búcsúztatom őket, addig más csak röhögne a tetemek fölött. Ha megváltoztathatom a rendszert, hogy ne kelljen szembenézniük a halállal nap, mint nap, akkor megteszem bármi áron. Ha megvetsz azért, mert én képtelen vagyok belenyugodni abba, hogy egy ilyen rendszer működik… ahol egy olyan protokoll működik, ami már rég elavult, és akár változtathatnának is, de nem teszik. Miért? Kérdem én miért? De te ezt úgysem értheted, hiszen még csak pár éve vagy a Gotei 13 kötelékében. Amikor szembetalálkozol majd azzal a küldetéssel, amiben kevés eséllyel mehettek vissza szabadon, és tudod, hogy a legjobb barátaid közül, vagy társaid közül nem mind fog visszatérni. Amikor megéled az élményt, hogy fapofával kell jelentened az elesett társaidról, és fapofával elvállalni a következő ugyanilyen küldetést, egy új csapattal, amiből szintúgy nem mindenki tér vissza. Amikor ott állsz a síró emberek mellett, és próbálod nyugtatni őket azzal a vigasszal, hogy téged próbált menteni, vagy hősiesen helyt állt, akkor rájössz, hogy a rendszer már réges-régen elbukott. Minden shinigami várja az antitézisét ennek a világnak, de nem jön el sosem ez az új ember, aki megmutatja mit kell tenni. Akár én leszek az, akár nem, de benne leszek, mert én benne akarok lenni. Nem azért, mert azt akarom mondani, hogy nekem volt igazam, hanem azért, mert látni akarom, hogy a sok áldozat, a sok vér, és halál, amiket meghoztam ezért, nem hiába volt. De ha meg is kell halnom ezért, hát az is megfelel. Kinek hiányoznék? Majd a sírom fölött esetleg felfogják, hogy miért is állnak ott, és miért is haltam meg. Egy olyan eszméért harcolok, amit meg lehetne alkotni, csak senki se olyan merész, hogy tegyen érte. Ahogy jó páran mások is amint tettek érte, vérdíjat tűztek a fejére, és elüldözték. Tenni próbáltam érte, és ahogy látod, itt vagyok. Vérdíj a fejemen, és el vagyok üldözve az otthonomból. És most komolyan adjam fel? Ezek után, hogy én mindezt átéltem? Hát azt lesheted. Amúgy ez a vér is a saját vérem, hála apámnak- mondtam halk nyugodt hangon. Érezhető volt a feszültség minden részemben, de nem voltam az a hangos típus, plusz Rika se nagyon szerette, ha hangoskodnak mellette. Sétáltunk még egy ideig, utána egy padot talált magára, amin gyorsan elhelyezkedett. Éhesnek bizonyult, és ezt jelezte is, de még egy ideig a saját gondolataimba révedtem. További emlékek rajzolódtak ki előttem. Hány embert gyászoltam már, mind az ostoba rendszer miatt, amit senki se követne, csak a „tisztesség” megköveteli. Azt se tudják igazán mi is az a tisztesség, de hát ki tudhatja azt. Talán Sierashi Yuusuke közel állhat hozzá. Mindenét eldobva mentené a világot. A Végzet Völgyében szerettei emlékét is odaadta a világmentés/pusztítás eszközének egy darabjáért. Na ő az, aki Hős, az én szememben. Utána felfogtam, hogy kaja Very Happy

. Valami franciásra gondoltam, de hát nincs mit tennem, elgondolkoztam magamnak.
- Egy pillanatot ha kérhetek- itt előhúztam a kardomat- Ébredj Paragon- suttogtam, és aktiváltam a zanpakutot. Európa, Franciaország, Párizs. Ott nyilván adnak valami kaját. Egy szempillantás alatt odatermettem, majd az egyik étteremben, amint letették a nemzeti főételüket, én az asztalt is megérintve, egy flegma „kösz”-szel leléptem, vissza a parkba, Rika elé… asztalostul, megterítve, gyertyával borral, egy pohár vízzel, meg valamilyen meg nem mondom milyen kajával. Pillanatnyi ötlet volt csupán, és ha nem tetszik neki, akkor visszavihetem Európába az asztalt. Paragont visszatettem a helyére, és felálltam az asztal elé Rika mellé.
- Bon a petit madame… Ugye jól mondom- húztam mosolyra a számat. Nem igazán volt kedvem leégni előtte, de ha rám borítja az asztalt, hát legyen- Ne nagyon kérdezd honnan szereztem, és azt se hogy mi ez, de gondoltam megfelel- mondtam, és ott feszítettem mellette, mintha valami felszolgálója lennék, közben egy erőltetett fapofát húztam arcomra, hisz a helyzet komikussága nem kicsit értékelhető a számomra.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Márc. 20, 2011 6:27 am

~ [Találkozás, egy régi szép szokás....] ~

Míg hallgatom a belőle előtörő szónoklatot, ujjaim rátalálnak hosszú hajamra és azt kezdik el tekergetni. Érdekes, hogy az emberek mennyire felbőszülve képesek védelmezni a céljaikat, téveteg hitüket, képzeteiket álmaikat- holott jobb lenne nélkülük. Beláthatnák, megkönnyíthetnék a saját életüket, de nem- inkább ragaszkodnak a dédelgetett vágyaikhoz, hogy végül hőssé váljanak, vagy hogy övék legyen a dicsőség babérkoszorúja. Vajon mennyi józan ész szorult beléjük? Akkor is fejjel rohannának a falnak, ha tudnák, biztosan vesztenek? Biztosan van olyan, amelyik még vigyorogna is mellé.
Valahonnan olyan érzésem van, hogy Yuke is egy közülük: álmodozó, és az álmaiért mindent felad. Tudja, hogy a tetteinek mi lesz a valószínűsíthető következménye és mégis cselekszik, magára omlasztva mindent. Igazából azt sem értem, miért kellett neki megölnie az apját- a részleteket még nem hallottam és nem voltam benne biztos, hogy akarom-e egyáltalán hallani őket. Hiszen csak annyit tudok, amennyit a Seireteiben terjengő pletykákból összeszedtem, s valljuk be- a pletykáknak egy kicsi valóságalapjuk van csak. Belőle valahogy nem nézem ki azt a hataloméhes, világot uralhatnék alakot, akiből már oly sok példányt láttam. Valahogy biztosabb vagyok benne, hogy ő egyszerűen csak el akarja érni az utópiát és élni a maga kis világában... bár tudnám, mi az.
- Nem fogok lesni semmit sem. Nem fogom magamat erre kötelezni.... egyáltalán nem érdekel, mihez kezdesz magaddal, Tamachi Yukezo. - vetettem rá egy jeges pillantást, majd fejemet elfordítva tanulmányoztam a hűvös, Karakurai utcát. ennek az alaknak bunkósága határtalan- ha a józan eszemre hallgatnék, egyszerűen itthagynám. Nevetséges- neveltetésemből eredően sosem tűrtem azt, hogy ilyen beképzelt, gyerekes idióták ilyen szemét hangnemben így szóljanak hozzám. Kezem ökölbe szorulva hevert ölemben, de csak szemöldököm szaladt fel az égig, mikor eltűnt mellőlem. Nesze neked, értelmes, emberi viselkedés... Mon dieau....
- Mercy... - néztem az elém pakolt asztalra döbbenten. Bevallva már teljesen elfelejtkeztem a hirtelen jött, nagyszabású akcióiról, amiktől egy átlagos emeber haja égnek áll. Paragonnak hála Yukezo örökre gyerek marad, hiszen a kardjának hála valóban oda mehet, ahová akar és bármit megszerezhet... ami anyagi tárgy vagy élmény. Nem, nem lennék a helyében. Nekem tökéletesen elég hűvös, rideg önmagam mutatása az osztagban s a szótlan feladatteljesítés: ajkaimat talán csak akkor hagyja el panaszos szó vagy nyögés, ha valami nem úgy sikerül, mint ahogyan szeretném. Például sikerül szereznem egy sérülést, vagy a kapitányt nem találom ott, ahol lennie kellene... örökké a nyomában járva... Hátamat kirázza a hideg, amint kardomra pillantok: megbékéltem már a sors ironikus fordulatával, amiben szerintem jócskán volt gúny is: pont nekem kellett shinigamivá válnom...? Bár kétségtelenül jobb, mintha egy mocskos hollowwá változtam volna.
- Bouillabaisse... évek óta nem ettem!- csillant fel a szemem kedvenc ételem láttán, és nem haboztam szedni magamnak egy tányérba, majd nosztalgiázva meséltem Yukénak, hogy anyám mindig ezt főzött nekem. Oh, régi, emberi percek... néha olyan borzasztóan fáj a hiánya az egyszerű, mindennapi problémákkal küzdő létnek.
- Yuke, mi a terved velem?- raktam keresztbe a lábamat az asztal alatt és hirtelen nagyon fontosnak tűnt a leves tanulmányozása- még magamnak sem voltam hajlandó beismerni, hogy mennyire fontos volt nekem az erre kapandó válasz. Nem kívántam elviselni a tudatot, hogy nincs rám szüksége- az előbbi kézfogás, a pillantás... reméltem, nem olcsó játék része volt minden. Elég fájdalmas lenne az a lecke...

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Márc. 20, 2011 9:20 am

// Az élet iróniája, avagy Rika és Yuke találkozik ismét... semmi lövöldözés? O.o//

Boldogan hallgattam a kis családi sztoriját, és megláttam azt is az elhűlt arcán, hogy az emlékei hiánya gyakran belopja a sötétséget a szívébe. De hát kinek nem? Én tudom talán a legjobban, milyen ha az emlékek kísértete követi minden léptemet, néha bele-bele kapva a haorim szövetébe, hogy egy újabb darabot leszakítson rólam. A haorim már éppen eléggé szakadt, hogy tudjam milyen az érzés. Megvakartam a fejem, majd mondandója végére odabiggyesztettem a saját kis sztorimat.
- Az én anyám sosem csinált nekem semmit. Mindig valamelyik szolgálót kérte fel, hogy anyáskodjon helyette. Apám volt kedves megnevelni, anyámnak én nem léteztem. Talán élete legrosszabb döntésének tartott engem. Nem csodáltam, hogy öngyilkos lett, mikor megtudta, hogy apám vérmérgezésben meghalt- vontam meg a vállamat, mintha mindennapos lett volna ez az esemény. Leültem mellé, és figyeltem gyönyörű karjának a mozgását, de csak egy röpke pillanatra. Magam elé bámultam, és vártam. Hogy mire? Az igazából én se tudom. Miközben mellettem halkan, néha csörrentek egy aprót az evőeszközök, a fülemen mintha be sem jutottak volna. Egész másvilágban jártam. Zsongott a fejem, és nem tudtam hova rakni magam. A percek örökkévalóságnak tűntek. Apám járt a fejemben ismét. Mit miért csinált? Ezek a kérdések érdekelnek igazán engem. Talán az lett az új célom, hogy kiderítsem ki volt ő. Emellett még a békét is meg akartam teremteni, megváltoztatni a Gotei 13-at, elpusztítani a Sors Dárdáját vagy mit és végül de nem utolsó sorban eltűnni megfejteni azt, hogy, nekem mi a szerepem ezen a világon. Áááá… beleőrülök ebbe a káoszba. Hogy egy értelmes gondolatom se támad. Megtámasztottam a fejemet, és a halántékomat kezdtem dörzsölni. Két-három kör után felkaptam a fejemet. A gondolatok továbbra sem szűntek meg. Paragon kacaja is csak fokozta a dolgot. Utána Rika hangja egyszerre megtörte a zúgást. Először csak elmosolyodtam, de tudtam, hogy szinte azonnal rendszerezte minden részem. Mintha egy csapásra minden rendben lett volna, és eltűnt volna minden gond. Utoljára Mayánál volt így. Mikor eltűnt az életem, elkezdődött ez az egész herce-hurca. Ránéztem, és azt láttam, hogy a levest bámulja éppen, és próbálja kielemezni. Talán nem is látta azt a megüdvözölt mosolyomat, amitől talán megijedt volna. Gyorsan leerőltettem az arcomról. Hogy mit is szeretnék tőle? Gondolataim tőlem függetlenül azonnal kimondták magamban.
~Szeretlek Rika… nem tudom miért, de így van~ ahogy ez lezárult magamban, hirtelen csak rá tudtam összpontosítani. Most is hideg volt, mint mindig, de most mást sugárzott felém. Valami olyat, amit csak én képzelek bele az egész helyzetbe. Nem tudtam hogy megfogalmazni, nem akartam túl bonyolítani.
- Nincs tervem veled. Nem várok el tőled semmit. Csak szeretnék valamit, ami azóta böki az oldalam, mióta eltűntél. És ez a hiányod volt. Bár nem tudtam, hogy pont a tied, de most eljutott az agyamig. Csak annyit szeretnék, hogy most már ne tűnj el az életemből, ahogy az történt. - mondtam kedves hangon. Valahogyan ez most így szívből jött, bár egy bassza meget eleresztettem magamban, miszerint hosszabbra sikeredett a mondandóm. Mindegy most már nem lehet visszatekerni. Egyszerűbb lett volna annyit mondani, hogy szeretlek? Talán igaz ez az érzés, vagy csak a pillanat heve fűt. Egy megzavarodott elmébe beszökkent egy pillanatnyi életszerű érzés. A kezem tőlem függetlenül cselekedett, amin nagyon meglepődtem. Jobb kezemmel hátra simítottam a szinte fehérarany haját. A döbbenet, amit tettem súlya okozott, lefagyasztotta a procit a belsőmben. A fejemben átfutott a gondolat, hogy most láttam utoljára, hogy elmegy, vagy esetleg előtte még megöl. Hogy felpofoz, hogy már ezerszer megmondta, hogy ne nyúljak hozzá engedély nélkül. Most megtettem. Lehet, hogy fehérebb lettem, mint a hajam, de próbáltam nagyon álcázni, hogy mit gondolok. Talán más látszott az arcomon. Elkaptam a kezemet, és felálltam. Tettem pár lépést shunpoval, és háttal neki megpróbáltam lenyugodni. A szívem úgy dobogott, mintha a gyors húszas lett volna. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy hallja amit mondok.
- Bocsáss meg, nem akartam. Magától csinálta a testem, nem tudom miért- utána előre felé néztem, és a fejemet fogtam az égett bal karommal. Nem éreztem csak a horzsolódott bőrt a homlokomon. A karommal semmit se éreztem továbbra se. Vissza néztem Rikára, hogy ott volt-e még. Nyilván a döbbenet hatása alatt állt. Sosem szerette, ha hozzányúlnak, erre tessék. Valószínűleg anyanyelvén szidja a felmenőimet, valamint engem is. Megértem, és még az eljövendő pofont is vártam, ha kapok.