*Katai-sama megmondta, hogy hány órára érjek a sekkai kapuhoz. Hamarabb ott voltam, mint ahogy kellett volna, hiszen csak az őrök voltak még ott. Próbáltam velük beszélgetést kezdeményezni, de akárhogy próbáltam az arcuk kifejezéstelen maradt. Már épp feladtam a próbálkozást, mikor megérkezett Katai-sama*
-Kellemes estét mindenkinek.*üdvözölt minket a hadnagy*
- Önnek is uram! *válaszoltam*
-Örülök, hogy nem kell várni Önre! Erre szüksége lehet. *átnyújtott nekem egy kommunikátort, miközben épp bíbelődtem vele - hiszen már láttam ilyet - addig ő elmagyarázta még egyszer, hogy mire is jó* Ha esetleg messze kerülne tőlem, vagy bármi egyéb gond merül fel, akkor ezen keresztül kérheti Seireitei segítségét. Bízom benne, hogy nem lesz gond, de nem árt az óvatosság, szóval vegye ezt fel.
*Mire felszereltem a kommunikátort, a sekkai kapu már tárva nyitva várt minket. Gondtalanul telt az átjutás, szinte már-már unalmas volt. Kata-samával szinte semmit nem beszéltünk. Érdekes látvány fogadott minket mikor átértünk. Egy játszótéren voltunk. Kissé hökkenve néztem hadnagyomra, de mikor láttam, hogy az ő arcán nincs akkora döbbenet mint nálam, így elfogadtam, hogy ő tudta, hogy ide fogunk érkezni. Éjszaka volt. A játszótéren egy teremtett lélek sem volt. De ha lett volna, akkor se látnak minket. Régen láttam ilyen nyugalmat, és ilyen csendet is.
-A Seireitei AirLines köszönti utasait Karakura város játszóterén. A kinti hőmérséklet 18 fok, a benti 36,5 fok...egyenlőre.
-És a Seireitei AirLines milyen programokat kínál az utasainak?
-Remélem hamar akad feladat, mert nem szeretek ilyen hűvös időben tétlenül várakozni.
- Ön szerint hideg van? *lepődök meg* Szerintem pont kellemes az idő...
*Ekkor Kata-sama ráült egy hintára. Ami engem illet, én inkább szétnéztem a játszótéren. Volt itt minden. Egy kis bekerített, homokos téren állt a játszótér. A kerítés mentén néhány pad foglalt helyett, valószínűleg a szülőknek fenttartva, vagy a már elfáradt gyerekeknek. A bejárattól nem messze volt a csúzda, vele szemben a játszótér másik végén egy köteles felmászó. A homokozó - bár nem értem, hogy miért építettek egy csupa homok közepébe egy külön homokozót - a játszótér kellő közepén volt. A hinta meg a bejárattal szembeni másik végén volt a nagy hinta. De volt ott még egy kisebb mászóka, libikóka, és még néhány kisebb hinta.
A bejárat előtt néhány vihorászó tinédzser ment el. Egy pillanatra megálltak a játszótér előtt, de továbbmentek*
- Tulajdonképpen most mire várunk?

- Hogy a fészkes fene vinné el! - vágtam be a hűtőm ajtaját, és agresszívan néztem a bábomra. - Te! hova lett a sonka? Maahh... - csöppet dühöngve rántottam ki a bejárati ajtót a helyéből, és indultam el az egyetlen éjjel - nappali felé ami a környéken volt. Megszokott ruhámat viseltem, mely miatt most is kaptam a megjegyzéseket és ajánlatokat. Céltudatosan lépegettem a késő esti hűvös levegőben, és azon imádkoztam, hogy legalább ne essen az eső. Szomorúan gondoltam vissza a sonkára, ami reggel még a hűtőben volt. A bűnös, Deze ott lépkedett mellettem, feltűnően jókedvűn és minden bizonnyal jóllakottan. Én viszont csöppet sem voltam se m jókedvű, sem pedig jóllakott. Az éjjel-nappaliban mindent megvettem, amit megláttam: tejet, gabonapelyhet, sonkát, CD-t, joghurtot, sőt, még egy vastag könyvet is. A csomagokkal megrakodva lépegettem, és sikerült egyszer majdnem orra is esnem. Deze persze azonnal kiröhögött, már amennyire ment neki. Én egy rúgást kíséreltem meg felé, de ennek is gegy majdnem - esés lett az eredménye. Úgy döntöttem, ha már sétálok, legyen benne valami élvezetes is, ezzért úticélnak kitűztem a Yumisawa játszóteret, ahol már nagyon rég jártam. Leültem egy padra, és lepakoltam a cuccaimat. - Hogy az a.... - kezdtem bele, és hallgattam is el. Célom egy újabb szitokáradat elindítása volt, de megéreztem valamit. Hirtelen kirázott a hideg, és még lúdbőrös is lettem. Valaki lehet hogy erre igyekszik? Vagy már itt is van? Gyorsan felálltam, és körbepislogtam. Mindenesetre sajátos reiatsuja van....

A mai napon Las Noches egy újabb globális méretű problémája tárult elém, aminek neve: Azura Yadra Diaz. Szerencsétlen nem bírja felfogni, akárhányszor is mondom, hogy nem jó ötlet Delora-ra szabadítania a kutyáját, mert abból csak a kutya jöhet ki rosszul, de Azura magabiztosan állítja, hogy Delora a Ressurectión során macska lesz, ezért a kutyája biztos erősebb… Most pedig táncórákat akar venni Hikage-től és még a kedvenc párnámat is tönkre tette. Hatalmasakat sóhajtozva léptem be a Trónterembe és kértem engedély-t Aizen-től egy karakurai látogatásra. Miután megkaptam az engedélyt a teafüggő ex-shinigamitól megnyitottam a fekete átjárót, ami most a menekülési útvonalat jelentette számomra. A Gargantana egy nagy játszótéren dobott ki. Lassú léptekkel indultam el az egyik üres padhoz, amit miután elértem leültem, s csendben néztem azt a néhány gyereket, aki még jelen volt.
~ Sokkal nyugodtabb az életem Azura nélkül… Nem is értem miért akartam annyira egy fracción-t. Hisz’ nem azért vállaltam a feladatot, hogy én tartsam szemmel, s nem is azért, hogy legyen kit ugráltatni. – gondolataimat egy különleges lélekenergia zavarta meg. Nem volt olyan nagy, még is nyomasztó. Ilyet életemben kétszer éreztem.
~ Ez olyan lélekenergia, mint amilyennel az a két Hueco Mundo-beli Bounto rendelkezik. Tomoyuki Shiratori és Yuudai Solomon. – gondolkoztam el, de ekkor megpillantottam a forrását. Egy fiatal lány ült le az enyémmel szemközti padra a kölyökfarkasával. Rövid habozás után úgy döntöttem odamegyek hozzá, de hogy miről fogok kérdezni, azt nem tudom… Egy sóhaj kíséretében felálltam, majd elindultam a Bounto felé.

Épp akkor, amikor felálltam, megláttam a felém közelgő alakot. Jó nagy volt, én pedig hátrébb is léptem volna, ha nincs mögöttem a pad. Már rájöttem, hogy milyen lélekenergia ez, illetve hogy mihez hasonlít: anno, régen találkoztam egy - két arrancarral. Nem volt örömteli összefutás, és éppenhogy le tudtam őket győzni... de a megölésükhöz már nem voltam elég. Ez pedig azokénál is sokkal erősebb és intenzívebb reiatsu. Nagyot nyelve psilogtam jobbra- balra. Na, nem azért, mert menekülési útvonalat keressek... Egyszerűen csak valamiféle reflexmozdulat volt. Végülis úgy döntöttem, hogy nekem mindegy, hogy hogy lesz... Ezért szépen, nyugodtan fogtam magam, és visszaültem. Deze halkan felmodult, ínyét felhúzta, én pedig megnyugtatási célból megvakartam a fülét. Ezt nem igazán tűrte, és a kezem után is kapott. Nagy, tágra nyílt szemekkel néztem a hozzám egyre közelebb érő alakra, és azon kezdtem gondolkozni, hogy it akar. Végülis ha valamelyik embert megcsócsálni, vagy valami ilyesmi, kénytelen leszek az útjába állni, még ha az az én végem is jelenti. Összehúzódtam, arrébbcsúsztam, hogy ha akar, üljön le. Majd megköszörültem a torkomat, és megszólaltam:
- Helló.... - beismerem, nem a legintelligensebb megszólalás volt, de legalább nem rohantam el visítva. Pedig ahhoz tényleg közel állok... Viszont mintha nem lenne annyira nagyon vérszomjas állat kisugárzása. de ha mégis egy pszichopata baltásgyilkos, egészen jól leplezi.... Pislogtam egyet rá, és vártam, hogy megszólaljon... vagy nekem essen... vagy valami.

Nyugodt, határozott léptekkel haladtam a Bounto felé. Oly’ annyira rá koncentráltam, hogy egy balszerencsés lépésemkor sikeresen belerúgtam egy kőbe, aminek köszönhetően szép nagyot zakóztam. Morogva álltam fel, miközben leporoltam magam.
~ Még szerencse, hogy csak azok látnak, akik lélekenergiával rendelkeznek. – mosolyodtam el akaratlanul is, majd ismét a lány felé vettem az irányt. A Bounto végül kiszúrt, ezért összébb húzódott és arrébb csúszott padon ezzel helyt kínálva nekem. Mikor odaértem, pár pillanatig csak némán figyeltünk, majd ő kezdeményezett.
- Helló… - mondta a torokköszörülés után. Én egy kaján vigyor kíséretében lehuppantam mellé, majd én is köszöntem.
- Üdv. Ugye nem zavarok? – tettem fel neki egy költői kérdést, hisz’ kit nem zavarna egy arrancar? A kölyökfarkasa felmordult, miközben végigmért engem. Ezt ismét csak egy halvány mosollyal nyugtáztam, majd a Bounto-ra néztem.
- Meg kérdezhetem mit keresel itt? Gondolom nem élőlelkekre vadászol... – néztem mélyen a szemébe a válaszokat keresve, de azokat csak nem találtam. Eközben lassan az összes itt tartózkodó hazaszállingózott, míg végül csak mi ketten maradtunk a játszótéren.

Mondhatom, pompásan éreztem magam, mikor láttam az illetőt elzakózni. Amilyen debil vagyok, még részvét is ébredt bennem iránta, hisz ennek az estének a folyamán számos majdnem zakózáson mentem keresztül. Kérdésére már muszáj voltam elvigyorodni.
- Dehogynem, nem láttad hogy már felfaltam két gyereket is? - kérdeztem félig komolyan, majd a zacskóimra böktem. - Igazság szerint vacsorát vettem. És te? Fogalmam sincs, mit kereshet egy Espada szintű Arrancarr errefelé, ilyenkor... - pislogtam rá, majd békésen kezdtem el vakargatni a bábom fülét, amire válaszként agresszív morgást kaptam. Felsóhajtottam, és még jobban összehúztam magam, már ha ez lehetséges. A frász kerülgetett, és ha jól éreztem, még lúdbőrös is lettem, bár lehet, hogy ez a lehűlő levegőnek volt köszönhető. Tényleg nem tudtam elképzelni, hogy mit akar, de azt kétlettem a legjobban, hogy beszélgetni szeretne. De ha meg megtámad, magára vessen, mert nem adom magam könnyen... Bár, első ránézésre kicsit lestrapáltnak tűnik... Kitartóan tanulmányoztam a fejszerkezetét, és megállapítottam, hogy igenis van valmi baja. Bár lehet, hogy nem kéne törődnöm a lelkiállapotával, mert végülis... Ki tudja, vajon nem azt fontolgatja-e, hogy szépen feldarabol könnyed esti szórakozás gyanánt? Kivettem a zacskómból egy dobozos üdítőt, felbontottam, és mélyen átélt örömmel kezdtem belőle iszogatni a baracklét. Megállapítottam, hogy egészen finom. Majd egy másikat is elővadásztam, és azt a mellettem ülő orra alá dugtam. - Kérsz? - tettem hozzá a kérdést, amin a bábom végképp kiakadt.
- Mit játszod megint a jótétlelket, te rühes szuka? - ugrott el mellőlem, és vonult a legközelebbi bokor felé morogni.
- Örülj, hogy még élsz. Te tetted tönkre az estém... ráadásul ha meg akar támadni, ráér az üdítő után is. Nem? - fordítottam a társaság harmadik tagja felé a fejem.

Egy halk sóhajjal reagáltam a válaszára, miszerint éppen most fejezte be a „vacsoráját”. Látva, hogy nem nagyon tetszett a válasza, elárulta a valódi okot, amiért itt van.
- Igazság szerint vacsorát vettem. És te? Fogalmam sincs, mit kereshet egy Espada szintű Arrancarr errefelé, ilyenkor… - pislogottam rám, miközben mit sem törődve velem, nyugodtan kezdte el a farkasa fülét vakargatni, ami látszólag nem tetszett neki.
~ Vajon erről a farkasról, miért pont Azura-chan jut eszembe? – vakartam meg a fülem, miközben rájöttem, hogy válaszolnom is kéne.
- Csak egy kis esti séta… nem több. – erre meglepően bambán kezdett el nézni rám. - Talán egy Arrancar-nak nem szabad? – tettem fel neki egy költői kérdést. A lány erre csak a szatyrában kezdett el kutakodni, majd kisvártatva elővett egy doboz baracklevet, amit vidáman iszogatni kezdett. Ez idő alatt leginkább a farkast tanulmányoztam, hiszen nem minden nap lát az ember, khm… az Arrancar beszélő állatokat. Mikor ismét magamhoz tértem a lány felém nyújtott egy hasonló dobozos üdítőt.
- Kérsz? – kérdezte. Bár annyira nem szeretem a ilyesmit, inkább elfogadtam nehogy abból is botrány legyen, hogy nem tettem.
- Öhm… Köszönöm. – mondtam kissé elhalkulva. A rövid csöndet a farkas törte meg, mikor is felháborodásának adott hangot.
- Mit játszod megint a jótétlelket, te rühes szuka? – távolodott el a Bountotól, s kezdett el morogni.
- Örülj, hogy még élsz. Te tetted tönkre az estém… ráadásul, ha meg akar támadni, ráér az üdítő után is. Nem? – úgy tűnik teljesen elfelejtkezett rólam, s egészen jól esett ezt hallani. Talán ekkor futott át először az agyamon az, hogy fel kéne darabolni őket. Egy halk sóhaj kíséretében belekortyoltam az innivalómba.
- Mert teljesen úgy nézek ki, mint aki ilyesféle dolgokra készül… - morogtam az orrom alatt a lányra, majd a farkasra pillantva.

Felmerült bennem, hogy az arrancarr lehet hogy - enyhén szólva hülyének tart. Mondjuk nem sokan viselkednek így, az tény. Miután végeztem az üdítőmmel, ránéztem az Arrancarra, és az arcát fixíroztam. Lehet hogy zavarja a dolog, és a következő percben tényleg meggyilkol, de azért még lehet próbálkozni a beszélgetéssel.
- Nem, nem úgy nézel ki. - néztem rá Dezere , aki csöppet agresszívan méregette a hímnemű egyént, aki mellettem ült. Hátrapakoltam a hajamat, és megint megszólaltam:
- Sokkal inkább olyan egyénnek tűnsz, akinek elege lett valamiből. És mellesleg senki sem mondta, hogy nem szabad sétálnod. - közöltem vele mosolyogva. Miközben vártam valamiféle válszt, elkezdtem piszkálni a lábammal egy kövecskét. Egészen érdekes illatokat hozott a szél. Meg aztán kezdett hűvös is lenni. Deze elterült a lábamnál, és úgy tűnik, annyiban hagya a dolgot.
- Mondd csak, milyen Hueco Mundoban lakni? Gondolom hasonlítanak egyes dolgok ahhoz az állapothoz, ami Soul Societyben uralkodik. - mondtam elgondolkozva. Végülis egy jó ideje már ott élek félig - meddig, és az ottani élet nekem kicsit furcsa. Nem arról van szó, hogy rossz, csupán szokatlan. Nekem szinte semmi dolgom sincs: figyelem ahogyan dolgozik a többség, esetleg papírmunkázok. A shinigamik 70%-a még mindig gyilkolni akarna, de már nő azok száma is, akik elfogadnak. Persze sosem fogom elfelejteni, az első találkozásomat a kapitányommal. Csapásra emelt kard, harci ordítás, ami lehal amint meglát. Aztá néhány másodpercnyi figyelmet szentelt a kinézetemnek. Abból is egy többes számú testrészemet nézett meg alaposan.. Halvány mosollyal figyeltem az Arrancarr arcát, és vártam hogy választ adjon. Lehet, hogy hülyén hangzik, de egész jól esett vele beszélgetni...

~ Maaaaah... Miért mindig nekem kell rohangálni minden hülyeségért? ~
Szenvedtem, ahogy próbáltam hazáig vánszorogni a Vaizardlakból. Már vagy két hete nem jártam otthon, és már tényleg jó lett volna néhány napig pihenni. Mondjuk nem akartam, hogy Urahara ezért kinyuvasszon... Igaz, egy időben voltunk kapitányok, meg minden, de akkor is ijesztő tud lenni.
~ Talán ha nem mondtál volna igent Uraharának, akkor most nem kéne rohangálnod két ház között... A te hibád, hogy ilyen idióta vagy.
Válaszolt a költőinek szánt kérdésemre Toshi-chan. Na igen... Talán ha nem bólintottam volna rá erre az egész óvónénis dologra, akkor most nem tartanánk ott, ahol. De már úgyis mindegy, ráadásul úgy tűnik, hogy azért vagyok rájuk hatással. Vagy legalábbis szeretnék rájuk hatással lenni. Sose tudtam eldönteni, hogy most tényleg kedvelnek, vagy csak elviselnek, mert nincs más választásuk. Na jó, Masaki ő más tészta, mert ő még azt is folyamatosan cseszegeti, akit egyébként kedvel. Lásd Yasu...
Hazafelé haladva, hirtelen egy ismeretlen lélekenergiát kezdtem érzékelni. Azt már tudtam, hogy egy shinigamié, hiszen hasonló volt az enyémhez, azonban ennél többet nem tudtam megállapítani. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy minek jár erre shinigami, amikor elméletileg én vagyok ide kirendelve. Bár nem csodálkoznék rajta, ha 100 év alatt már elfelejtkeztek volna rólam, elvégre már másik kapitányt is választottak a 11. osztagnak. Nem is egyet... Azonban ez cseppet se zavart, hiszen amíg nem lógtak a shinigamik a nyakamon, addig minden rendben volt. De ha esetleg véletlenül megtaláltak, na ott kő-kövön nem maradt. Leginkább csak akkor kellettem ha valami küldetésről volt szó, egyébként meg... valószínűleg azt se tudták, hogy létezek. Természetesen csak papíron nem létezek a shinigamiknak, viszont amikor valamit nem tudnak elintézni, akkor rögtön engem zaklatnak.
Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy utána járok, hogy ki is lehet az a shinigami, aki ilyenkor, és épp itt bóklászik. Kevés séta után végre megtaláltam a shinigamit, aki egy játszótéren múlatta az időt. Érdekes látvány lehetett az egyszerű embereknek, ahogy az üres hinta leng a semmiben. Valószínűleg már maguk alá csináltak, vagy valami...
~ Szerinted megszólítsam? ~
Tettem fel a testemben lakozó másik léleknek a kérdést, aki szokásához híven elég mogorván és lenézően válaszolt.
~ Ha már elvontattad ide a picsád, akkor meg is tudhatnád, hogy mit akar... ~
Miután megállapítottam, hogy igaza van, elindultam az ismeretlen felé, majd letettem magam a mellette lévő szabad hintába, s elkezdtem kicsit lengetni azt. Nem nagyon, csak éppen hogy, majd tekintetemet a föld felé fordítottam, s feltettem a kérdést.
- Ööö... Megkérdezhetem, hogy miért vagy itt?
Lehet, hogy sikerül meglepnem, hiszen ugyan úgy nézek ki, mint az emberek. Azonban a látszan néha csal... Mint ő, én is shinigami vagyok, csak épp az emberek világában élek, természetesen engedéllyel, ami lehet, hogy azóta hatályát vesztette, és ez már inkább száműzetés, mint „nyaralás”. Mindenesetre érdekelt, hogy mit keres ott shinigami, ahol általában én tisztogatom a terepet.

Nem tűnt túlságosan meglepettnek a shinigami, valószínűleg ő is érzékelte az én lélekenergiámat. Mondjuk nem is nagyon rejtegettem, vagy hasonlók... A válasz viszont helyes volt, azonban még mindig nem értettem, hogy miért is van egy olyan helyen, amire végül is én vigyázok. Azonban nem biztos, hogy erről őt értesítették.
- Én Kikuchi Aya vagyok.
Mutatkoztam be én is, azonban azt nem árultam el, hogy valójában mikor és hol szolgáltam Seireiteiben. Egyelőre még nem jött el az ideje, vagy legalábbis én nem éreztem úgy, hogy ilyenkor elárulhatom. Majd... valamikor... Sose szerettem azzal hencegni, hogy shinigami voltam, hiszen akkor azt is el kell mondanom, hogy ott hagytam a shinigami létet... Rendben, hogy engedéllyel, de azóta ki tudja, hogy mik történtek, ráadásul már helyettesítettek nem egyszer.
- Igen, Shinigami vagyok, habár nem hiszem, hogy találkoztunk volna...
Mosolyogtam Kariotora. Valóban meglepő lenne, ha találkoztunk volna, hiszen nem biztos, hogy akkor már tiszt volt, amikor én ott voltam. Na igen, 100 év hosszú idő, és elég sok minden is történhet ennyi idő alatt.
- Akkor értem már, hogy korábban miért éreztem azt a furcsa lélekenergiát... Az ilyen kicsi hollowok néha még a lelkeket se tudják elkapni, szóval nem igazán érdekelt. Gondoltam majd úgyis elmegy, ha megunta.
Mondtam, miközben elkezdtem kicsit nagyobb erővel lengetni a hintát. A hajamba bele-belekapott a hintázás közben felkavarodott levegő, aminek hála kicsit sikerült összeborzolnia szőke tincseimet. Na igen, sikerült megunnom a barnát, így most szőkén boldogítom az embereket. Toshi-channak nem tetszett az ötlet, de nem tehetett ellene semmit... végül is én irányítom a testem, nem pedig ő...
- Szóval 2. osztag...
Suttogtam. Amikor én voltam kapitány, még Yoruichi vezette ezt az osztagot.
- És hogy mennek mostanában a dolgok Seireiteiben? Rég jártam már arra...
Kezdtem el érdeklődni. Már tényleg elég rég voltam arra, lassan be kéne sétálni, hogy legalább azt megtudjam, hogy kik lettek a kapitányok, hogy van a főkapitány és egyebek. Kezd kicsit hiányozni a shinigamilét, azonban semmiképp se költöznék vissza Seireiteibe. Ahhoz túlságosan szeretek itt élni.

Jó volt hallani, hogy csak a szokásos dolgok vannak Seireiteiben. Ott is, akár csak itt, az arrancarok és espadák üldözésével telnek a napjaik. Mondjuk én már kicsit unom, de hát ez van... Nem tudunk ellene semmit se tenni, hiszen ha megölünk egy arrancart, kettő lesz belőle... Ugyan ez a helyzet a sima hollowokkal...
- Igen, már lassan 100 éve, hogy itt élek. Nem volt könnyű meggyőzni a főkapitányt, de csak sikerült... Viszont ha jól gondolom, azóta már rég elfelejtkeztek rólam.
Vakartam meg tarkóm zavartan kacarászva, miután megállítottam a hintát, hiszen nem szerettem volna kizúgni belőle. Rendben, hogy a vaizardok előtt bolondot csinálok magamból, de végül is egy idegennel beszélgettem, aki előtt ha nehezemre is esik, normálisan kéne viselkednem. Időközben egy kisebb méretű kővel is elkezdtem babrálni. Lábammal ide-oda rúgtam, csak hogy kezdjek magammal valamit. Amikor Karioto azt mondta, hogy ismerős a nevem, kicsit összerezzentem. Talán mégis tud valamit arról, hogy ki is voltam egykor...
- Hehe... Most lebuktam.
Kezdtem kicsit egyre jobban zavarban lenni, hiszen kiderült, hogy újdonsült beszélgető partnerem többet tud rólam, mint gondoltam.
- Igen, valamikor a 11. osztag kapitánya voltam.
Mondtam mosolyogva. Jó volt nosztalgiázni... Bár igaz, hogy akkoriban az új kapitányokat még nem ismertem, csak akkor találkoztam velük, amikor az emberek világába szöktek Uraharával és a Kidoushuu akkori kapitányával.
- Egyébként ha jól veszem ki a szavaidból, voltál magasabb rangon is. Vagy talán tévedek?
Kérdeztem kissé meglepve.