Yumisawa Játszótér

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Hétf. Jún. 13, 2011 2:54 am

/Testvérből ellenség/

Lelassul az idő, az esőcseppek fáradtan és lomhán hullnak alá az égből és végzik be sorsukat a talajon. Szétrobbanva és életet lehelve a nővényekbe, vagy eláztatva azokat, akik ostobamódon nem kerestek menedéket ebben az időben. Pont, mint engem, rátapadt a testemre a ruhám és a hajamból is kimosta a zselét. Most már csak esetlenül lóg a szemem elé. Kikellene sepernem, hogy ne zavarja a látásomat, de nincs kedvem hozzá. Olyan melankolikus vagyok valamiért, még ahhoz se volt kedvem ma, hogy kiverjem. Haj, ez már a vég, bár nincs szívem, nincs vérkeringés így nincs erekció se, eh, ez ám a talány. Az ég felé emelem a tekintetemet és lehunyom a szemet. Élvezem, ahogyan végigkúszik az arcomon a nedvesség, felszabadító érzés, mintha elmosná a bűneimet és megtisztítana. Az arcomat a kezembe temetem és nevetve megrázom a fejemet. Milyen ostobaság ez, honnan jönnek ezek a gondolatok? Miért fészkelt be magát a fejembe, mint egy kérlelhetetlen tüske, amit nem tudok kiszedni. Újabb dörgés és az egek nyila lecsap az égből és kettészel egy közeli fát. Kezd durvulni a vihar, talán lehet, hogy mennem kéne, mert a végén eleven villámhárító leszek. Amikor felállók és kezdeném az indulást meghallok egy csörömpölést. Ki lehet az-az ostoba, aki ilyenkor kint van? A zajok felé nézek és egy ismerős alakot látok a saját vérében feküdve és egy fajtársam közelit felé. Nem kell ehhez zseninek lenni, kitalálom, hogy nem csak fogócskáztak. Most mit kéne csinálnom? Lépjek közbe és forduljak a sajátjaim ellen, vagy hagyjam meghalni az egyetlen shinigamit akivel elvagyok? Csapásra emeli a zanpaktouját hogy halálra sújtsa Anaot. A pupilláim kitágulnak a testem magától cselekszik, Orgoért nyúlok és sonidozni kezdek. Gyorsabbnak kell lennem, mindjárt megöli, az utolsó pillanatban érek oda, és kapom el az arrancart és köszönhetően a lendületnek és az erőnek, amit belevittem, szép távolságot teszünk meg. Látom az arcán, hogy nem érti az egészet, nem is kell megtudnia az okomat. Gondolja csak azt, hogy elakarom venni a prédáját. S ez láthatólag nem tetszik neki, mert hamar visszatámad. Repkednek a barák és a cerok, egymásnak feszülnek a pengéink és sajnos Én állok rosszabbul, de azért nem annyira veszélyes ellenfél. Gyorsan használtam az erő felszabadítást, kombinálva a bénítást és a láncomat, sikerült egy rövid időre ártalmatlanná tennem, éppen elég volt ahhoz, hogy letudjam fejezni. Teljesen olyan mintha egy szökőkút lenne, szép ívben spriccel a nyakából a vér. Kemény volt az már biztos, de csak nyertem. Igaz szépen megsérültem, a mellkasomon van egy kellemes vágás és zúzódásokkal is teli vagyok, az egyik kezem pedig rendesen megéget, félig leszakadt a felsőm is, eh megint egy ruha. Visszasántikálok Anaohoz és aggódó arccal nézek le rá, mellé guggolok és megrázom a fejemet. Nem tudom mit kéne csinálni, nem vagyok jó a gyógyításba.
- Chh, Imotuo-chan, ezt jól megjártad most. Mi a fenét csináljak? És minek jöttél megint Karakurába?
Teszek fel pár rövid kérdést és megnézem a sebeit, annyira nem vészesek, de ha nem kap ellátást belehalhat. Eh, remek, mit csináljak? Annyit tudok tenni, hogy leveszem a felsőmet és szét szagatom, ahova jut oda rakok az anyagból. Jó lenne ha jönne valaki, egy shinigamival megelégednék, talán hagyná is hogy megmagyarázzam a dolgot. Bár így nagyon úgy fest a dolog, mintha én csináltam volna ezt vele.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Csüt. Jún. 16, 2011 5:00 am

Testvérből ellenség

Egy reményvesztett pillanat melybe belekerültem. Belekerültem, s nincs kiút belőle, csak egyetlen egy irány van, amely pontosan a halálhoz vezet… szóval ez lenne a vég? Így fejezném be, azt a több mint százharminc évet? Lezárni, csúf halálként az ellenség keze által? Érdemes lenne? Nyugodtan kellene ezt elviselnem, vagy esetleg utolsó csepp erőmmel próbálkozzak meg egy meneküléssel? Nem. Én nem olyan vagyok, ki elrohan a végzete elől, jómagam nyugodtan megvárom, míg lesújt. Ha ez a sorsom, hát legyen. Nincs, ami visszatartana… vagy mégis?
Rengeteg emlékképet látok felsorakozni lelki szemeim előtt, mely szabotálja a szokásos elméletemet, miszerint nem zavarna cseppet sem, hogyha eltávoznék az élők sorából. De eszembe ötlenek azok a bizonyos szavak, szavak attól az alaktól kit ki nem állhatok, annak ellenére, hogy még nevét sem tudom, mégis okoskodása bogarat ültet fülembe. S, bár azt hittem, hogy elfelejtettem, rá kell jönnöm, hogy nem így van. Emlékszem, tisztán… minden egyes szóra. ”Csak az nem féli az elmúlást, akinek nincs mit veszítenie.” Igaza lehetett, elveszteni valamit, mely nehéz út során szereztünk meg, mint a barátok, vagy a társak, egy bizonyos szintű „szeretettet”. Szóval nekem is lenne mit elveszítenem, mely számomra igazán fontos? De ez még nem elég, hisz a cél nélküli életnél nincs rosszabb. Cél nélkül? Biztos, hogy nekem nincsenek céljaim? Egy elhatározás, melyet véghez akarok vinni…?
Van, igen… vannak, nem is egy… célok és kötelességeim, melyet a Juunibantaihoz való csatlakozásom során gyűjtöttem össze. Megfogadtam magamnak, hogy a számomra fontos személyeket megvédem, hogyha úgy hozná a sors. És van még valami, melyet nem hagyhatok szem előtt. Talán csak egy aprócska indok az életben maradáshoz, hogy ne kelljen látnom a halál csúf torkát, de nem érdekel. Számomra jelentős ígéret, melyet Hyozanryuunak tettem meg, s még ha nem is szemtől – szembe kért meg rá, hogy esküdjek föl rá, nekem mégis fontos. Ezt pedig nem hagyhatom figyelmen kívül….
S, eddig vártam türelmesen, hogy megadja a lidérc kegyelemdöfését, mellyel eltávolíthat az élők sorából. Fel sem tűnik, hogy valójában a csapása meglehetősen késett, míg Én elmémben levonogattam azokat a bizonyos, szemeim előtt kuszává vált dolgokat, melyek végül meghátráltattak a békés túlvilágba való átkeléstől. Ólommá vált szempillámat nagy nehezen tudtam csak elhúzni lélektükröm elől, hogy láthassam a külvilágot. Vörös és kék színek tánca rajzolódott ki előttem, homályosan felettem az esős fellegeknél, melynek képe szépen lassan kezdet csak tisztulni. Amint ez megtörtént a Hollow, s a számomra igencsak ismerős Arrancar: Karasu… vagyis Onii-chan párharcát láthattam, egyenest páholyból végignézve az egész akciót.
Kikerekedett szemekkel figyelem a véres küzdelmet és az így is bizonytalan gondolataim miatt, még nagyobb kétségek merülnek fel bennem azzal kapcsolatban, hogy nekem életben kellene e maradnom? Hisz, csak bajt okozok. Most is, egyazon fajba tartozókat uszítottam egymás ellen, csak azért mert megsérültem. Ki tudja miféle kellemetlenségeket okoztam még. Ha akarnám még azokat a jogtalan életelvételek is ideszámíthatnám. Hiszen, mi halálistenek miféle alapon vesszük el egy Lidérc életét? Elfelejtettem. Nem emlékszem, csak a tanítás, mely kimondja, hogy végezzünk velük, mert rosszat okoznak, ez ösztönöz engem arra, hogy elvegyem életét a hátterében történteket, cseppet sem tartva szem előtt. Jobb kezemet nehezen arcomhoz emelve takarom el szemeimet. Nem akarom látni, nem akarok vért látni, most nem.
Hallom, hallom a két fém hangját, ahogy az esőben érintkeznek. Hangos pendülések, mely miatt kiráz a hideg is. Tény, hogy nem akarom látni, de így, hogy hallom, ugyan olyan, mintha nézném ezt a véres küzdelmet. Megpróbálok kizárni mindent, mely elmémbe akar bemászni. Kizárni, hogy ne okozzon nagyobb tehert, most ne.
Gondolataim felé vezető utat csak addig tartom zárva, míg meg nem hallom azokat a bizonyos aggódó szavakat, egy ismerős személytől. Fáradtan emelem el lélektükröm elől kezemet, hogy az így is homályos látásomat ugyan, de ráemeljem, a szemkontaktus érdekében. Némán hallgatom végig, s keresem a megfelelő válaszokat kérdésére, mely ebben az állapotban oly’ nehéz. Szinte érzem, hogy a vérem lassan csordogál kifelé a mélyen vágott sebeimből, az eső által elárasztott talajra, hogy keveredjen az sötét égből jövő vízzel.
- Ehh… tudod Onii-chan… már magam sem tudom… - préselem ki magamból a semmit mondó választ, melyet ebben az állapotban olyan nehezen tudok számra emelni, s kiejteni. A beszélés, nagyon is nehézzé vált. Vajon a vérveszteség miatt? Az elvesztett adrenalin, mely eddig talpon tartott, elhagyott volna? Ilyen hamar? Ahogy figyelek, Onii-chan tekintetében viszont látom azt a bizonyos tehetetlenséget, mely kitűnően tükrözi, hogy nem tudja pontosan, mi tévő is legyen.
- Hehh… sajnálom… - szólalok fel kisebb szünet után. A szó mellé erőltetek egy aprócska, megerőltetet mosolyt. Nincs bennem most annyi erő, hogy megosszam vele miért is kértem tőle bocsánatot, avagy mi miatt is igyekszem mosolyogni. Csak remélni tudom, hogy az apró mimikából és a nehezen kimondott szóból rájön arra, hogy mit nem oszthattam meg vele.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Csüt. Jún. 16, 2011 8:40 am

Elvek találkozása

*Egy apró pontba sűrűsödött minden. Lassan órák óta az ágyamba fekve csak a plafont bámulom. Úgy kémlelem azt az apróságot, mintha látnék benne valami érdekeset. Nem, lelkemben most egy parányi sejtés vagy inkább emlék kezdett eluralkodni. Láttam, amit láttam. Számtalan küldetésen vettem már részt még sem haladtam se jobbra, se pedig balra. Célomtól még igen csak messze járok még is most felütöttek bennem a mélyen lappangó érzések, amelyeket eddig igyekeztem elzárni. Talán Horuichi Ayame halála volt az, minek emléke egyáltalán nem hagy nyugodni. Most is mélyen magamba nézve bámulom azt a parányi pontot mit sem törődve azzal, hogy dolgom lenne. Nem hagyhatom, felkéne állnom és haladnom kéne előre. Még is, nem feledhetem el. Szavai oly' komorak és megtörtek voltak. sajnálta, teljes szívéből sajnált mindent, de már késő volt. Egy menthetetlen lélekkel álltunk szembe és nem maradt a végszóra más, mint a kadáltali halál. Vajon jó ez így? Jó, ily' kegyetlenül kivégezni valakit, mikor csupán egy tévedés folytán került olyan helyzetbe, mint amilyenbe. Nem volt igaz társa, nem ismerte az igaz szeretet erejét. Magányos volt, épp olyan komor lélek mint...mint én magam. Tekintetem tovább halad azon a ponton egészen odáig, hogy megborult lelkem világába jutok pillanatok múltával.* ~ Ai...Kagami..~ *A sötét fellegek még most is oly feketék s kihaltak. Ha feltekintek rájuk nem látok mást, csak a puszta ürességet. Ez az, amely megmételyezi a már így is részben megtört lelkemet. Tudom mi lenne a helyes, azonban az ehhez kellőképpen nem nincs elszántságom. Ezzel a nem kicsit ingatagságommal állok a végtelenségig terjedő pusztán. Mély, kissé rekedtes hang szólít nevemen, de akármerre nézek nem látom őt a messzeségben. Szívem egyre csak dobban és szaladni kezdek. Eme szaladás nem olyan vidám és történettel teli, mint egy koron. Hajsza, menekülés...a félelmeim elől. Azonban hirtelen elém kerül a fekete szijas mén és fehéren lángoló szemeivel, csapkodó szárnyaival fölém tornyosul. Nagyokat dobbant és szelet csapva eltántoríthatatlan.* ~ Tudd, hol a helyed...shinigami! Ha meghátrálsz, meghalsz...őrizd őket szívedben, de ne fordulj el..~ *Megtorpanva hátrálni kezdek zanpakutom szellemétől s az felismeri szemeimben az általa gyűlölt kétségeket. Mindig furcsa, még mindig az. Sosem tudom megérteni, mikor ilyen állapotba kerülök még is egy csapásra tudja lelki állapotomat megváltoztatni. Megállok előtte és csak bólintva egyet behunyom szemeim, hogy ismét vissza térhessen tudatom a valóság mezsgyéjére. A pont irányába terelődő lelki szemeim alábbhagynak és a mellettem fekvő nodachira csúszik kezem. Érzem a benne áradó erőt, amely erősít engem is. Nincs mit tenni, fel kell állnom ismételten. Panaszra nem lehet okom, hisz sérüléseim igen hamar begyógyultak hála a yonbantai tagjainak, illetve a zanpakutom képességének. Felülök az ágyamon és úgy döntök átöltözöm ezúttal egy átlagos shinigami uniformisba. Majdnem ugyanaz, mint a többi azzal a különbséggel, hogy ezt sokkal finomabb anyagból szőtték. Mi után végeztem még magamra feszítem rutinosan a zanpakutomat és elhagyom szobám falait. Nehéz lenne azt mondani, hogy konkrét célom vagy feladatom lenne az emberek világában, viszont egyet tudok. Ott a legszebb a naplemente. Aligha láttam még szebb és általam kedvelt természeti jelenséget annál, s miként délután honol most nappalon, így döntésre jutok. Elsétálok a birtokon a senkai kapuhoz és mint a kidoushuu osztag yonsekije valami elenyésző információt adva a kaput működtető személynek elhagyom Soul Societyt. Ugye milyen könnyű, ha az osztagba tartozol? Amúgy se magyarázkodnék az illetőnek, de így legalább egy-egy néha előforduló átkelésem sokkal zökkenő mentesebben megy, mint eddig. Megindulok a danigaiban, azonban mivel nem látom a takarítót így futásom közel sem olyan gyors, amilyen a max szokott lenni.
Komor város, komor időjárás. Ez az, ami fogad engem Karakurában. A felleges sírnak s sír a város is. Mi lehet az oka annak, hogy egy ilyen nappalon az amúgy mozgalmas város ilyen kihalt lett? Két, számomra ismerős reatsut érzékelek a közelben. Tekintetem egyértelműen a maga bágyattságából komolyra vált és lassú léptekkel indulok meg az esőben. Hajamat fújja az erősnek látszó, de még is közepes erősségű szél áradat. Némileg felszabaduló lélekenergiával méterekkel arrébb még mindig sétálok Anao és Vex irányába. Nem kétséges bennem a kép, hogy az a söpredék tette a számomra kirajzolódó tényt, hogy egy fontos személy az életemben most komolyan megsérülve látszik. Előre tartom két ujjam és az arrancart elfogom.*
- Bakudou rokujuuichi Rikujoukourou! *A szél tova szállítja hangom a térben, de a technika nevét elmondom. Sokat használom a hatrudas börtönt, de nem kockáztatom meg. Ha most azt tervezte, hogy utolsó döfést ejti meg, akkor nagy hibát vétett, nem kellett volna Anaoval kezdenie. Megállok alig pár méterre tőlük és határozott pillantásommal társamat érintem.*
- Úgy gondolod, hogy engedhetsz önön gyengeségeidnek? Tudd a helyed, shinigami!
*Nem félek neki kinyilvánítani véleményemet, még úgy sem, hogy látom az állapota drasztikus. A yonbantai volt sansekijeként is tudom, hogy ha nem gyógyítják meg valamennyire perceken belül, akkor eszméletét fogja veszteni és onnantól kezdve már csak Chiyoko taicho mentheti meg az életét vagy a hadnagy. Elgondolkodva ezen előrántom zanpakutomat.*
- Tokase Fuhaku Yashi.. *Hívom elő a shikai formát lélekölő kardommal, azonban még nem teszek semmi olyat. Túl közel van az-az arrancar. Zavar a képe, egyszerűen kitörölném a létezését most. De ha ott robbantanék akkor annak nem lenne jó vége. Így hát bele fogok a Kuukanten’i-be s Vexet a hatrudas börtönnel együtt méterekre teleportálom.* - Kuukanten’i! *Ezt követően pedig egész egyszerűen egy erősebb Hadouval ajándékozom meg.* - Souren Soukatsui! *Nem gyakori, hogy ezt a fajta hadout használnám, de a helyzet megkövetelte tőlem. Gyűlölöm, főleg, hogy most látnom kell társamat majd hogy nem vérbe fagyva. Ez egyszerűen megbocsájthatatlan és talán most érzem leginkább, hogy addig nem fogok nyugodni, még Vexet nem leckéztetem meg keményem. A gömbjeimet Anao felé irányítom s meglehetősen rideg tekintetemet ráirányítva mondom el a megfelelő shikai "támadást".* -Saijin wo mamore! ....mit gondolsz az arrancarokról?

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Hétf. Júl. 04, 2011 9:13 am

Testvérből ellenség. Amikor a dolgok megváltoznak.

Erős volt, nagyon erős. Elbánt Anaoval és majdnem velem is. Szép is lett volna, ha csatlakozok a mostoha húgocskámhoz. Mindketten a földön feküdve, legyőzetve és keveredne a vérünk. Két ellenséges faj tagjai, akik mégis megfértek békében egymás mellet és a halált is közösen kapják. Végül az eső mosna el a vérünket, a bűzös csatornába, hogy a patkányok élvezhessék az ízét az éltető folyadékunknak. De nagyon előre szaladtam, erre nem lesz most lehetőségük. Ha nem átlagos húst akarnak enni, ott van nekik az arrancar, aki megtámadta Anaot. Lakmározzanak a húsából és lefetyeljék fel a kis nyelvükkel a vérét. Mert ma Én maradtam életben. S mellé valami olyat csináltam, amit jó, ha nem fog megtudni senki. Mert akkor hamar a fejem elválna a testemtől, és almával a számban szolgálnák fel Erasnak. Hm, legalább neki lesz egy jó napja. A kis kakaskodásom után a vizes földön fekvő Anaohoz siettem. Megakarok győződni az állapotáról, és hogy tudok-e vajon segíteni Neki? Csekély dolgot tudnék csak csinálni, bekötözni és kész, itt ki is merül az orvosi tudásom. Végtagokat tudok amputálni, de ennyi, semmi más. Igazán rendes vagyok, ilyen állapotban van és kérdőre vonom? Milyen testvér vagyok, akkor is, ha csak névleg lehetek az. Bármennyire is lenne jó, ha tényleg a kistesóm lehetne. Mindegy lenne nekem, hogy arrancar vagy shinigamik lennénk, csak együtt. Megszerettem ezt a kis nyavalyást, mindegy mennyire elitélendő és szánalmas is ez az érzés. Akinek nem tetszik, az be is kaphatja. Hiába kéne utálni a másikat, hiszen a gyűlölet és a szeretetet egy kis vonal választja csak el. Legszívesebben most azt mondtam volna, hogy ne beszéljen, ne erőltesse a beszédet. De hát Én kérdeztem ezért igen hülyén venné ki a dolog magát.
- Keresek majd egy shinigamit akit ráveszek, hogy haza vigyen, és majd meggyógyítanak. Még nem halhatsz meg, tartozok pár adag fagyival.
Nevetni kéne ezen a marhaságon, amit mondtam, de nincs kedvem vidámnak lenni. Az arcom is szomorú és a hangomba is a keserűség keveredet. Kegyetlenség, hogy ilyen fiatal és a végét járja, nincs több apró, amit a gépbe dobhat és folytathatja a játékot. Kicsit változik az arcmimikám, most az értetlenség ült ki rá. Miért kér bocsánatot?
- Nyugi, nincs semmi baj, megyek és hozok segíts…
Eddig jutottam el csak, megleptek, mint Nikolait a tetvek, megint ez a rohadt támadás. Hatrudas, hogy húzták volna bele vagy tíz karóba, Aki ezt kitalálta. Ki volt az, Ki küldte rám ezt? Persze, gondolhattam volna, ez a szuka már megint. Beleavatkozik a dolgomba, hiszen csak Anaonak akartam segíteni…… várjunk csak. Bocsánatot kért Anao, és utána kaptam ezt a támadást. Csak nem? Lehetséges volna….. elárult Anao? Ezért jött volna ide, hátha találkozunk? Csak az arrancar bezavart és nem volt ideje megtalálnia. De így is jól alakultak a dolgai, mert megjelentem és megmentettem az életét. Nem, ez nem lehet igaz. Hogy lehettem ilyen marha? Lehet erre ment ki az egész? A bizalmamba férkőzött és kihasznált, lehet csak a saját előmenetelét akarta meggyorsítani? Ami eddig szeretet volt, az már inkább gyűlölet. Tényleg nem sok választja el a kettőt, elég egy kis lökés és már a másik oldalon vagy. Elég, ha kitépik a szívedet és rátaposnak, majd bedarálják kolbásznak. Pont, ahogy most Nekem csinálták meg. Ennyi volt, a legutálatosabb shinigami el teleportált az immár a második leginkább utált shinigamitól. De nem volt ez elég Nekik, nem csak a lelkemet sikerült elpusztítani, de a testemet is összeakarják zúzni. Mit számít most a test fájdalma, ha a szív szenved? Semmit, bár meghalnék, nem érezném ezt, elmúlna minden. Igaza volt, végig igaza volt mindenkinek, a shinigamikban nem szabad megbízni. Dühömben felordítok és kifejtem a maradék lélekerőmet, megtörve a béklyóimat. Vérben forgó szemekkel és lihegve nézek kettejükre. Nem lehetek szép látvány. Megtépázva, több sebből vérezve, haragos arc.
- Ezt… ezt nem gondoltam volna. Ezért még megfizettek, mindketten. A véretekben fogok fürödni, megölök mindenkit, mindenkit, Aki bármit is jelent Nektek… eltiporlak téged Anao, és Te kurva, egyenként fogom kitépni a hajadat, kanállal kaparom ki a szemedet és felszolgálom Erasnak. Ami meg marad belőled odadobom pár másik arrancarnak, hogy a basszák szét a testedet. -majd lassan hátrálni kezdek, de megrogyik a térdem és térdre esek, megtámasztom magamat a bal kezemmel, a testemről pedig kezd leperegni a fekete por, a maszkom darabkái is eltűnnek a semmibe.Valamennyire felegyenesedek és a tekintetemet a két shinigamira emelem. Durva dolgokat mondtam és gondoltam, amik lehet nem is igazak. Ez a nő, az egész Ai miatt van. Ha meg jelen elvesztem a fejemet, talán majd Anao tud magyarázatot adni a dolgokra.... remélem. Jobbomban Orgot tartom, ami segítségével pedig kétlábra küzdöm magamat.
- Mond hogy nem Vele jöttél, kérlek Anao, mond hogy nincs közöd Hozzá. - szinte könyörgök Neki, nem akarom elfogadni a dolgot, hogy talán át lettem baszva a palánkon. Nem tudom mi van, nem értem, teljesen összezavarodtam.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Hétf. Júl. 11, 2011 5:20 am

A nagy plüssépítkezés közepette emlékek jelentek meg szemeim ellőt az emberi életemből. A háború volt már akkor is az életem. Ebben nem változtam sokat csak annyiban, hogy most már erősebb vagyok, mint akkor. Bárcsak akkor lettem volna ilyen erős. Akkor nem kellett volna otthagynom akarva, akaratlanul is a családomat. Vagyis a családom egy feleség volt, akit még teherbe se tudtam ejteni az állandó háborúzás miatt. Amikor meg hazaértem hulla fáradt voltam és inkább pihentem, mint, hogy az asszonyt munkáltam.
- Lehet, hogy erős vagyok. Nem tudom. Vannak nálam erősebbek is. - mondtam majd elmosolyodtam, mert az előbbiek hallatán nem csak én ismerem Vexet és az ő érdekes humorát. Soha nem fogom elfelejteni, hogy hogyan is ismerkedtem meg vele. Éppen a strandon próbáltam lazítani mikor nagy örömömre átesett rajtam a kis hülye. Lehet, hogy kicsit durván válaszoltam neki, de nem baj. Legalább tudja, hogy van nála erősebb és okosabb is. Na, jó azért ennyire nem fényezem magam, mert a végén még az égbolt szakad rám a sok egoista megjegyzés miatt.
- Figyelj… mit szólnál ahhoz, ha visszamennénk Las Nochesbe? Lehetséges, hogy engem már keresnek, és ha gondolod, akkor majd máskor összefutunk valahol és ismételten elhülyéskedünk. - mondtam kedvesen majd felálltam és összeillesztettem az imént elkészített elemeket, aminek köszönhetően elkészült a nagy fém plüss. Széle mosolyra húzódott a szám ugyanis rég bohóckodtam ennyit és ilyen jót. ~Aranyos kiscsaj ez a Nati. Biztos, hogy összehoz vele majd valamikor még a sors.~ gondoltam majd nyitottam egy átjárót ahol előre engedtem Natit.
Mikor megérkeztünk egy intéssel elköszöntem tőle és elindultam a szobám felé, hogy kipihenjem magam és a célomra tudjak összpontosítani. . A célom pedig az, hogy én legyek Las Noches legerősebb arrancarja amiért még iszonyatosan sokat kell majd dolgoznom, hiszen nem is olyan rég vagyok arrancar. Ötven év nem is olyan sok. Rolling Eyes

Addig szimpla lélekként bolyongtam a világban és néztem azt az iszonyatosan nagy pusztítást, amiben én is részt vettem addig, míg az a fránya gránát meg nem ölt. Az is lehet, hogy megkaptam volna a dandártábornoki kinevezést! Surprised

Na, mindegy most már nem érdekel a múltam. Inkább foglalkozom a jelennel, hiszen már Espada vagyok. Egy a tíz legerősebbik közül, de nekem nem elég ennyi. Én akarok lenni a legeslegerősebb! Twisted Evil

***Vége***
Köszi a játékot *beölel*

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Júl. 24, 2011 5:36 am

Testvérből ellenség

Csepp, csepp, csepp… hallom az eső hangos kopogását, ahogy fülem mellett pattan a vörös vérembe, mely beteríti körülöttem a betont. S hallom, ahogy mindenütt ugyan így kopog, egyre hangosabban és hangosabban, mintha már csak ez lenne, ami „éltetne”. Ez a hangos dallam, mely ugyan úgy ismétlődik, míg egyszer abba nem marad. Onii-chan szavait az eső hangos dalához képest csak apránként jut el hozzám, kisebb foszlányok, töredékek. Teljes mértéken értelmezhetetlen, s ez zavar… nem értem mit mondd, talán azért, mert már kezdek fáradni? Egyre inkább összemosódik… zavar. Nem értem. Idegesít. Mit mond? Nem hallom…
*…Halványan mosódó kép mögött egy új tájat vélek felfedezni. A haloványan pislogó kristályok, a sötét színű tavon visszatükröződő holdfény. Igen… ezerszer láttam már, sokszor tárult már elém az általában békés idillkép. Saját belső világom…*
Segítség? Onii-chan, miért akar nekem segíteni ezek után? Hiszen, saját faja ellen fordítottam. Még ha egy képzeletbeli apró köteléket is állítottunk fel magunk között; miért fajultak idáig a dolgok? Hiába hívjuk egymást testvérnek, ehhez még sincs jogunk. Talán ez a békés kötelék csak ábránd és sosem lehet jóban Arrancar és Shinigami? A tanultak érvényesülnének? Az, hogy pusztítsd el az ellenséget? Ez lenne a helyes?
*…A fák között botorkálva, mire végre a tó széléhez érek, tekintetemmel már keresni kezdem lelkem másik felét, a Társamat, aki mindenben támogat. Ismét hozzá futnék, hogy kiöntsem neki lelkemet, hogy megosszam vele azt, mely a szívemen ül, s segítsen. Úgy érzem neki is tudnia kell arról, amit Én gondolok… de vajon az Ő fejében mi motoszkálhat? Ő is akarja, hogy megosszam ezt vele? Az ismerős arc felé tekintek, s tiszteltet parancsol vörös, szomorúság mögé burkolózó tekintetével, szóra nyitja a száját…*
„Úgy gondolod, hogy engedhetsz önön gyengeségeidnek? Tudd a helyed, shinigami!”
Ismerős hang üti meg hallójárataimat az eső hangos ódája mögött. Mégis olyan volt, mintha az imént lehunyt szemem mögött halványan látszódó Gyémántsárkány szólt volna így hozzám. De az egész stílus, meg maga a hang jól tudom kinek a tulajdonosa… Gyönge vagyok, nehezen tudom elérni azt, hogy testem cselekedjen nekem, s lélektükreimnek látást biztosítsanak. Mert meg akarok bizonyosodni erről, hogy tényleg Ő az, aki jött… s, hogy a támadás szavai valóban elcsendültek e. Bár mindhiába sikerül kinyitnom, üveges tekintetemmel így sem érek semmit. Homályos képek tárulnak elém, csak a zajokra támaszkodhatok, de ez is épp elég volt. Az ismerős Zanapkuto parancs alapján biztosra tudhattam, hogy Ő az, akire gondolok... kinek arca lelki szemeim előtt megjelent először: Ai-san.
*… Homályos kép, s összemosódik a szín, nem látom tisztán Őt sem, csak vörösen izzó szemeit, mellyel rám meredve próbál közölni valamit, amiért nem hallom szavait, csak halk sutyorgást. Vagy ez csak a kinti világ rövidke dallama? Az eső és a beszédek átszűrődnek saját lelki világomba? Nem tudom, de zavar, hogy társamat sem láthatom tisztán és nem hallhatom szavait. Csak a fekete foltot, égig nyúló szárnyait, melyből tán’ érzéki csalódás miatt, mintha egy lenne belőle…*
Démonmágia parancsai, s a levegőben áramló negatívia, melyet kitűnően érzek jelenlegi állapotomban. Megmagyarázhatatlan furcsaság, mely elfog, s egy afféle rivalizálást érzek magam körül. A tömérdeknyi gyűlöletet, amit nem tudok hirtelen felfogni.
*… ~Míg nem nézel hátra.. addig előre tekints. Most választanod kell…~ tekintetem előtt ismét kibontakozott Hyozanryuu képe, s hátat fordítva nekem indult el a túlpart erdős része felé, hiába próbáltam szólni neki, hiába akartam magyarázatokat tőle, rám sem hederített, csak ment… ment előre...*
Kérdések szava üti meg hallójárataimat az eső hevesen kopogó dallama mellett. A válaszon nem igen gondolkodtam el, csak egyszerűen jött magától, amire elsőre gondoltam, azt osztottam meg végül.
- Barátok? Azt hiszem… – kicsit elhallgatva próbáltam felnézni, fáradt tekintetemet Ai-san irányába igyekeztem terelni, ahogy sikerült megtalálnom, lélektükrömből leírt egy bizonyos tűnődés, kételkedés az imént általam közölt feleletben. Valóban, már nem tudtam, hogy vélekedjek az „ellenségeinkről”. Igazából mindig is egyenlőként gondoltam rájuk, ugyan annyi joguk van az életben, de a tanultak ezt megvétózzák… s, hogyha ezt a meglátásomat esetleg egy Shinigaminak ecsetelném? Nem lenne túl jó ötlet. Mivel így nem csak az általam jó barátként tekintett másik faj tartozója, hanem jómagam is veszélybe kerülhetek. Nem, mintha bőrömet jobban félteném másokénál, mégsem akarom, hogy csalódjanak bennem… de mégis, ki akarok állni ezen állításom mellett?
E dologról az elgondolásom hamar sorsfordulatot vesz, az eddig testvérként tekintett Arrancar ellenem fordul? Dühödt szavait kitűnően hallom, s bogarat ültetett a fülembe. Elkomorodott arccal tolom magam ülőhelyzetbe. Nem ismerem Ai-san ezen technikáját, amelyet alkalmazott, de már nem érzem azt az émelyítő érzést, nem vagyok olyannyira fáradt, mint fél minutumokkal ezelőtt. Rideg pillantást vettek egykoron „Onii-chan” névvel illetett Arrancar irányába, szavai amellyel Ai-sant fenyegette cseppet sem nyerte el tetszésemet. Engem illethet e becsmérlő szavakkal, de társamat, kire egy fontos barátként tekintek már nem.
- Vex… bárcsak mondhatnám, ezek után… - kezdtem bele elsötétült arccal. Nem szeretem, utálom, hogyha azokat sértegetik, fenyegetik kik közel állnak hozzám. S egykoron Ő rá is barátként tekintettem, de e szavai után, már nem vagyok biztos abban, hogy megbízhatok e benne. Hiszen, Arrancar… lehet, hogy amit most mondott egyszer beteljesíti, s miattam nem keveredhet Ai-san, se senki már sem veszélybe. Lehunyt szemmel, oldalra fordított fejjel igyekszem álló helyzetbe kényszeríteni magamat Hyozanryuura támaszkodva, de testem még mindig nem elég erős ekkora megerőltetéshez, így visszarogyok fél térdre.
- Sajnálom… de… nem engedhetem meg, hogy bántsd Ai-sant… Hadou no niijuugo: Ikusa no hane… - tisztában vagyok lélekenergiám jelenlegi minimális mértékével, mégis nyomatékosításomhoz szükséges alkalmaznom a kidout, ha nem bírom elérni lábra állásomat. A harci szárnyakat kitűnő megoldásnak találtam erre. – Sase, aratama Hyozanryuu! – aktiváltam visszaváltozott Zanpakutomat, hogy hatásosabb legyen nyomatékosítani valóm. Karasu irányába röppenve a szárnyak segítségével támadtam rá hidegvérrel, egy félkörből indított vágásos mozdulattal katanámat torkához fogva. – Csak azért nem teszem meg, mert nem vagyok gyilkos. De ha kedves az életed, akkor nem nyúlsz a barátaimhoz egy ujjal sem. – komoly arcmimikámat egy hűvös pillantással fűszereztem meg, s halkra véve szavaimat osztottam meg ezt egykori „bátyámmal”. Nekem sem áll szándékomban ezt tenni, de… ha nincs más választásom, nem habozok. Fontosak nekem, s akik ilyen szavakat ejtenek… nem tudom. Helyes az, amit teszek?
Fenyegető felállásomat nem voltam képes túl sokáig tartani, Zanapkutomat elhúzva Karasu torkától, hátráltam egy lépést, balommal mellkasomhoz nyúlva. A ruha átázott vörös színe kezd ismét, élénkebben feltűni, s egyre inkább elterjedni. Szám szegletéből is vér kezd kicsordogálni, a világ ismét forogni kezd körülöttem, egyre bizonytalanabbul állok egy helyben. Hátamra felhozott Démonmágia szárny is kezd szép lassan leperegni… lehet, hogy túlontúl felelőtlen lépés volt az iménti?

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Csüt. Szept. 22, 2011 10:25 am

Borzasztóan sajnálom! Én... én...
~ első és egyben lehet, hogy utolsó benyomás is? :'( ~

- Sophie…naa…sicc innen, ne nyalogasd már a fülemet! – hajtom el cicámat magam mellől, kinek nyervogása már korán reggel ébreszt. Mennyi az idő…? Korán??? Délután 3 óra van! Elaludtam vagy mi? Ja, persze, hülye történelem lecke. Tiszta kóma lettem tőle és még a zene is rásegített az álomba zuhanáshoz. Hülye suli… De muszáj jól tanulni. Na, de hagyjuk a sulit, a hideg kiráz tőle. Inkább foglalkozok azzal, hogy mit csináljak ma. Holnapra beteget jelentek suliba, semmi kedvem korán kelni. Ajj, már megint az iskola… fúúú! Ez már valami betegség… Elegem van. Inkább megyek és kiengedem a gőzt, elviszem détálni Sophie-t. Vinni kéne valami kaját is, mert iszonyat éhes vagyok. Nézzük mi van a hűtőben… Oh, nem is kell benézni, a pulton van egy bontatlan chipsem. Tökéletes lesz. Felkapom és már tessékelem is kifelé cicámat az ajtón. A lépcsőn lefelé megbontom a sajtos csemegét, vagy hát legalább is próbálom, de amikor szétnyílik persze, hogy majdnem kiöntöm a felét. Ez az én formám. Szerencsére csak pár darab esett ki, az meg nem a világ. Nyammogás közbe el is tervezem hova megyünk. A játszótér. A célnak teljesen megfelelő, nem akarok sokat mászkálni, csak friss levegőn lenni.
Röpke 10 percnyi séta alatt meg is találom a helyszínt. Még mindig olyan, semmi nem változott. Semmi nem tört el, nem graffitizték össze, nem vittek el semmit. Úgy fáj a lábaaam… Mindjárt összeesek. Padot ide, emberek, padot! Mi az már, hogy nem jön közelebb a pad? Nekem kell odamenni…? Na, még ilyet… Very Happy

És még a szél is feltámad, ezaz! Hát ez a nap nem az enyémnek igérkezik. Ha még egy szerencsétlenség történik velem, én nem tudom mit csinálok magammal, de esküszöm… Na, jó, nem teszek kárt magamban, kivételesen. Aztán, hogy Sophie szétkarmol-e, azt már nem tudom előre megítélni, csak reménykedhetek, hogy túlélem a mát. Ennél már nem lehet rosszabb… vagy mégis? Ááá, begörcsölt a vádlim úúúristeeen! Mindjárt itt a pad, mindjárt leülhetek… Yeeah, elértem! Jézusooom, még mindig benne van a görcs! Gyorsan lehuppanok és elkezdem kimasszírozni a vádlimból ezt az iszonyatos fájdalmat. Sophie meg csak csodálkozva néz rám. Lehetek én még ennél is bénább? Vagy ez a sorsom, ez van megírva, hogy ilyen ügyefogyott legyek egész életemben? Ha igen, akkor mért pont velem történik ez, miért? :’( Mért nem a szomszéd nénivel? Nem értem ezt az egészet. Nem is akarom megérteni, nem is tudnék rajta változtatni, ez van, ezt kell szeretni. Megszoksz vagy megszöksz… Alap törvény. Sophie! Ez meg hova lett? Eltűnt. Na neee. Ez már kész vicc. De itt kell lennie valahol.
- Sophie! Cicc-cicc! Hova lettél te kis butus? SOPHIE!!! – kiabálok a játszótéren egyre hangosabban. Hol van ez az idióta macska? Szívbaj kerülget. Meg kell találnom. Nem tudok élni nélküle, imádom ezt az állatot. Ő nekem a családom… *>* Megnézem a pad alatt. Nincs ott. Játszóházban? Ott sincs. Mászóka tetején biztos nincs. Kezdek egyre idegesebb lenni. Csúszda teteje? Ott meg végkép nincs. Esetleg a fa? Lassan odasétálok… Amikor mit látok? Sophie épp odasettenkedik egy madárka mögé, amikor picit megcsúszik és az elrepül. Azt a vadász eget neki… Majdnem szívrohamot kaptam. Az ott fent veszélyes. Hívogatom lefelé, nem jön. Kaját tartok oda neki, ami egy zsömle, mert más nem volt nálam. Erre sem reagál. Úgy látszik elkerülhetetlen a fáramászás. Király. Rég jétszottam már majmosat. Csak le ne essek, te jó ég. Miniszoknyában elég érdekesen néz ki a dolog, de le kell hoznom onnan. Már majdnem ott vagyok… és… megvagy, te szőrgombóc! Hónom alá veszem és elkezdek lefelé lépkedni az ágakon. Lefelé nehezebb, mint gondoltam. Csak meg ne csússzak… ÁÁÁ! Egy ordítás után nagyot puffanva földet érek, valami puhán? Valami nem stimmel. Magam alá nézek… Te jó ég, ez egy ember! Én ráestem egy emberre? Ráadásul férfi! Nagyon gyorsan leugrok róla és odaguggolok a feje mellé. Na, még ilyet…
- Szia! Úristen, jól vagy? Nem esett bajod? Elképesztően sajnálom, csak megcsúsztam és…! – próbálok mentegetőzni a vadidegen férfi előtt. Csak ne haragudjon, istenem, ne haragudjon!

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Pént. Szept. 23, 2011 12:30 am

Semmi baj, a macska a lényeg
~ az első biztos, de hogy az utolsó? Majd kiderül.~

Végre, egy szabadnap, más se kellet nekem, ideje kicsit lazítani, és nálam mindenki tudja, mit is jelent a lazítás. Na, ma pont nem azt fogom csinálni. Az csak levezetés a suli(ha még nem rúgtak ki) és a munka után. Ma olyat találtam ki, huhu….el se hiszitek emberek. Ki megyek a játszótérre, és szórakoztatom magamat. Neeeem, nem a fiatal anyukákkal, és a sitterekkel, sőt, még csak nem is a gyerekekkel. Játszani fogok Cool

. Na, cigi a zsebben, MP3 nálam, minden fasza, nyomás.
Kiérve már kezdem is, elsőnek egy jó adag hintázás, utána, mászókázás, csüngés rajta, mintha majom lennék, és még makogok is hozzá. Jöhet a libikóka, igaz az, hogy magam vagyok, de megoldom. Mivel elég gyors vagyok, simán felpattanok az egyik részére, és fellököm a levegőbe a mérleg másik oldalát, átsprintelek, és már én vagyok a levegőbe. Ezzel egy darabig el is szórakozok, csak marha unalmas és hosszútávon fárasztó is. Ezért úgy döntök, hogy egy kicsit elég is belőle. A fülest a helyére, cigit a számba, rágyújtok, és nyomás egy fa alá pihenni. Kényelmesen letelepszek, benyomom az egyik kedvenc számom lehunyom a szememet és az ütemre mozgatom a fejemet, ez egész jó így, nyugi van meg minden. Bár a zenén keresztül hallok valami kiáltást, de betudom hibának a dalban. Egészen addig még valami becsapódás nem ér, egyből felpattan a szemem, kiköpöm a cigit, majd egy „EHHH” után megnézem már ki is volt kedves leamortizálni. Ohlalala, csini a csaj, nem mondom, valamit magyaráz, ezért kiveszem a fülemből a fülest, és nyugodt arccal nézek rá.
- Ja, megvagyok, legalább nem vagy kétszáz kiló, az jobban fájt volna. Nyugi, de mit kerestél te a fán?
Igen, nem mindig potyognak az égből fiatal csajok, főleg olyanok nem, akiknél macska van. MACSKA *.*? Reagálok is, felülök és kikapom a cicát a kezéből, és gyermeki mosollyal az arcomon simogatni kezdem.
- Jaj de aranyos vagy, hát egyem a kis szíved, felmásztál a csúnya fára, és a gazdid ment utánad? Mi a neved Drága?
Itt inkább a macskára céloztam, akinek a hasát kezdem el simogatni, ja tényleg, itt az a csaj is.
- A nevem Naraku, téged hogy hívnak, és tied ez az édes cica?

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Szept. 25, 2011 2:25 am

Tényleg csak a macska? :'(
~ ha rajtam múlik, biztos nem az utolsó... Smile

~

Kiveszi a fülest a füléből, arca teljesen nyugodt. Látszólag semmi baja, addig jó. Úristen, nagyon röstellem a dolgot. Nagyon remélem, hogy tényleg nem esett semmi apró baja sem. Nem tudnám elviselni, ha egy ilyen helyes srácnak miattam esne baja, pedig még nem is ismerem. Várjunk csak… azt mondtam volna, hogy helyes? Hát én nem vagyok normális. Mért ez tűnik fel először? Nem így szokott történni. Nem is hasonlít a stílusa az enyémre. Úgy néz ki, mint valami rocker, én meg a félős csajos csaj kategória. És azok a piercingek… nagyon jól állnak neki! Izé, nagyon furcsa, hogy ennyi van! Nem láttam még hozzá hasonló embert. Kinézete szigorú, szemeiben mégis a kedvesség látszata sejteti magát. Arcának vonalai tiszteletet parancsolnak, szája sarkában mégis mosoly bujdosik. Nagyon különös. Szívesen megismerném jobban, bár ahogy elnézem, a macskám jobban érdekli. Miután befejezte mondanivalóját, felcsillan a szeme és kiveszi kezemből Sophie-t. Gyermeki mosollyal és boldogsággal néz végig rajta és kezdi el cirógatni. Bámulatos. A fene sem nézné ki belőle. Egy ilyen zord kinézetű ember ilyen érzelmes lenne? Elképesztő. Milyen édesen szól hozzá! Mintha az állat értené, amit mond… de őt nem zavarja. Tovább édesgeti cicámat. Kérdésére értelmesen próbálok válaszolni…
- Hát igen, valamitől nagyon megijedhetett, hiszen jó magasra mászott a kis gézengúz. Mellesleg Sophie-nak hívják. – mosolygok rá zavartan, miközben tovább babusgatja macskámat. Kicsit mintha elfeledkezett volna rólam, megbűvölte cicám. Jól csinálta. Wink

Közelebb húzódok az idegen férfihoz és törökülésben helyezkedek el végül előtte és nézem, ahogy a hasát vakargatja a drágámnak. Közben eszébe jut egy-két dolog, illene és ideje lenne bemutatkozni.
- Én Katsuki vagyok, ötödik évfolyamos kisdiák a Karakura High School-ban. Igen, ő az én drágám, egyetlenem, családom… - halkul el hangom mondanivalóm végére elég észrevehetően. Lesütöm fejem és kicsordul pár könnycsepp szemem sarkából. Sajna nem is egy, jön a többi is. El kéne állítani, a végén még örökre megutál. Letörlöm a cseppeket az arcomról a kézfejemmel, felemelem hirtelen a fejemet és egy hatalmas mosollyal az arcomon ránézek, hogy lássa, semmi baj. Jó lenne megsimogatni Sophie-t, de most Narakunál van. Nem veszem el tőle, csak sóvárgóan nézek macskámra. Hozzáérek cicamicám hasához és elkezdem cirógatni, majd közben véletlenül hozzáér a kezem és hirtelen elkapom. Jaj, csak meg ne öljön érte, nem szándékos volt. Mellesleg érzek felőled valami kis gyenge lélekenergiához hasonlító dolgot. Neki lenne? Nem csak én vagyok ilyen bizarr, vagy talán ő is? Nem kérdezem meg, hülyének nézne, ha nem olyan. Majd egy idő után beleavathatom a kis titkomba… talán. Milyen jól elvan azzal a cicával. Na, jó de most már meg kéne szólalnom. Nehogy már a macska legyen a lényeg. Közelebb csusszanok hozzá, hogy a lábunk éppen, hogy egy picit összeérjen. Megint elkezdem vakargatni cicám hasát és megint hozzám ér véletlenül a keze, de nem kapom el onnan, igaz szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem kiugrik. Mondani kéne valamit, gyerünk Katsuki, ne ijedj már be ennyire!
- Mondd csak, ennyire szereted a macskákat? Egy pasit se láttam még így odalenni egy aranyos kiscicáért… - mosolygok rá Narakura, majd még hozzá teszem: - Ezt nem rossz szándékkal céloztam, tök jó, hogy valaki ugyanúgy odavan ezekért a szőrmókokért, mint én.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Szept. 25, 2011 4:30 am

A cicák aranyosak, nekik nem szabad megsérülni
~mint minden, majd kiderül~

- Sophie, de aranyos neve van ennek a kis drágának. Igaz? Hát nem szép a neved cicuska, ügyülübugyulu. Mi volt az, ami megijesztett drága, hát vannak ilyen csúnyaságok erre? Na ne félj, még itt vagyok nem fog bajod esni, majd elkergetem, aki bántani akar.
Gügyögök egy sort, és elég hülyén is festhetek. Sajnos, ha egy ilyen aranyos kis macskát látok, akkor számomra a világ megszűnik létezni, minden tagjával egyetemben. Van akinél a drog éri el ezt a hatást, nálam pedig a cicák. Ez van, ezt kell szeretni. Nehezen, de azért felfogtam a lány bemutatkozását, Katsuki, és oda jár ahova én(?) is. Fél szemmel azért látom, hogy lehajtja a fejét, és mintha könnyezne is. Máskor rákérdeznék mi a fasz baja is van? De most éppen elvagyok foglalva egy kis szőrpamacs hasának a cirógatásával. De hamar vigyorogva néz fel, és simogatni kezdi a macskáját. Majdnem elhúztam, szeretem kisajátítani a cicákat. Jelenleg a macskák, és a húgom azok, akikkel normális is tudok lenni. S mindkettőt féltem, és védem. Tehát így nézzen valaki rossz szemmel is egy kis jószágra, vagy menjen álló fasszal a tesóm közelébe. Az elsőnek ki nyomom a szemeit, a másiknak meg letépem a farkát és a szájába tömöm. Ennyi, olyan személy még nem volt, aki megfelelne nekem. Ebbe természetesen a fiatalabb Sakamotonak nagy beleszólása nincs, én vagyok a nagyobb és erősebb kutya baszik alapon, nekem van igazam. Nem fogom csak azért megölni, mert véletlenül megérintette a kezemet. Ha így tennék minden alkalommal, amikor ez történik, akkor már nem sok mindenki lenne a világban. Hm, most miért mocorog Katsuki? Csak nem visszaakarja kérni Sophiet? Neeeem T.T azt nem szabad, még annyi simogatni valóm van vele, nem szabad. Ismét egy kézérintkezés, de ez se annyira lényeges. A kérdése már inkább.
- Igen, imádom mindent. Mert sok pasi fasz, és nem értik meg, hogy egy cica, az mindig örömet tud okozni egy embernek. Nekem is van egy csomó otthon, már nem számolom egy ideje, ha találok egy árvát, akkor viszem is haza, és egyel több jövevény. De lassan elgondolkozok azon, hogy egy dokival megoldom a terhesség kérdését, mert annyira nem vicces, hogy szaporodnak, mint gép. És te merre akadtál rá erre az szépségre?
Majd visszaadom neki, és cigit veszek elő, sajnos rá kell gyújtanom, amikor ez megvolt felé nyújtom. Bár nem hiszem, hogy élne vele. Hátradőlök, és a kezeimen megtámaszkodva nézem az eget. Hm, egész jó az időnk, bár lassan beköszönt az Ősz, szerencsére a piercingjeim vízállóak. Így nem leszek csupa rozsda, legalábbis remélem. Majd visszanézek a csajszira, most figyelem. Egész csinos.
- És mit szoktál csinálni, ha éppen nem cicuskáddal vagy kint? Esetleg tanulsz, vagy valami sport? Bocsi, de ezt nézem ki belőled. Mármint a tanulást leginkább.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szomb. Okt. 15, 2011 11:58 am

Tudom, főleg az enyémnek nem szabad!
~ kíváncsi leszek mi sül ki ebből... ~

Olyan furcsa egy ember. Kívülről teljesen zord, rideg, kemény, meg miegymás gonosz tulajdonság és mégis itt játszik gyermeki örömmel és mosollyal az arcán egy szőrgombóccal, aki mellesleg az enyém és egy macska. Főleg, hogy a férfiak általában kutyapártiak és a macskákat megdobálják mindenféle kővel, szeméttel és egyéb hulladékkal. Még a nála puhányabbnak kinézőek többsége is ebben a hitben él, hogy a macska alávaló, kiröhögni és elpusztítandó dolog. Úgy kezelik, mintha élettelen lenne, nem lennének érzései, nekik nem fáj, ha oldalba círják egy jókora kővel. Aztán, amikor nyekken egyet vagy nyervog, egyből ki kell aszalni szegény lelket és erre büszkék, hogy eltaláltak egy cicát. Hát én nagyon elítélem az ilyeneket. Naraku - asszem így hívják - ellenben igaz úgy néz ki, mint aki erre képes lenne, de esze ágába sem jut ilyesmi. Most is ott tartja két keze közt Sophie-t és gügyög neki valamit a nevéről. Mintha én itt se lennék, nem is hozzám beszél, hanem cicámhoz. Én is imádom a macskákat, mindig el fog az a természetfeletti boldogság, ha a kezembe vehetek egyet, de ez már kezd egy kicsit megmosolyogtató lenni, amit Naraku művel. Annyira, de annyira aranyos, hogy így bánik egy macskával, hogy majdnem örömkönnyek jelennek meg szememben, de eszembe jutott hol is vagyok és hogy nem lenne helyén való, meg hát minek néz ne már? Inkább csak csillogó szemekkel és egy fülig érő mosollyal nézem, ahogy Sophie-val bánik. Látszólag neki is tetszik. Kérdésem után egyből már rá is vágja a választ. Milyen nemes lelkű! *>* Befogadja az árva cicamicákat! *>*
- Tudod, ha annyira nagyon sok cicád van már otthon, adhatsz nekem nyugodtan párat, nekem csak Sophie van. Aranyos kis történet a miénk, ugye Sophie? - vakargatom meg állát doromboló szőrgombócomnak, aki Naraku ölében fekszik. - Egyik nap megyek hazafelé a suliból, harmadikos voltam, amikor megláttam egy dobozt egy nagy fűzfa alatt. Kíváncsi természet vagyok, persze, hogy megnéztem mi van benne és egy üzenet volt benne, meg az aljára újságpapír terítve. Ez volt a cetlire írva: "Nagyon szeretetre méltó és szobatiszta. Én nem tudtam eltartani. Kérem, nevelje fel!" Viszont a dobozban nem volt semmi. Gondoltam már elvitték ami benne volt így erőt vettem magamon és elakartam indulni, amikor halk nyávogást hallottam. Hátranéztem és ez a gyönyörűség nyervogott értetlenül mögöttem. Amikor megláttam egyből beleszerettem. Ha ő nem nyávog utánam, most nem lenne velem. Kezdettől fogva valami különleges kapocs van köztünk. Nem is kell nagyon mondanom neki, hogy jöjjön ide, elindul magától és ez van a többi paranccsal is. Megérzem mikor éhes, fáradt, vagy ha valami nyűgje van. Figyelj csak! Nyugi, visszakapod még! - kacsintottam rá biztatóan, hogy nyugodjon meg, nem örökre veszem el tőle. Hát, akkor bemutatóó. Ránéztem Sophie-ra, mosolyogtam és arra gondoltam, hogy másszon fel a fa első ágára. Felugrott, majd fel is mászott pontosan oda, ahova kértem. Aztán megkönyörültem Narakun, ezért visszaparancsoltam az ölébe. Visszaadja nekem, majd cigivel kínál. Legszívesebben kiverném a kezéből, de ehelyett csak finoman elutasítom. Még a hideg is kiráz tőle. Hátradől, majd nézi az eget. Milyen gondtalan. Bárcsak én is az lehetnék, de nekem mindig van valami. Sosem könnyű az életem. Most is van egy srác, aki tetszik. Amikor találkoztam vele, olyan furcsa bizsergést, mint amikor érzek valaki iránt valamit. Most, hogy találkoztam ezzel a megtestesült ellentétemmel... Más féle bizsergés, mégis hasonló. Nem tudom mi van velem. Miközben ezen elmélkedem, cirógatom Sophie hasát és fél szemmel Narakut figyelem. Hirtelen összenézünk és egy borzasztó nagyot dobban a szívem, azt hittem kiugrik a helyéről. Elmosolyodok és el is pirulok ám rendesen. Mivel lenézek cicámra, nem látom, hogy mi a reakciója, csak azt tudom, hogy nekem szegez egy kérdést. Kicsit oldottabb hangulatban sikerül válaszolnom, igazából meg is könnyebbülök kicsit. Felemelem fejem és mosolyogva válaszolok.
- Tisztázzunk valamit, nem vagyok stréber, csak lelkiismeretes, ezért jók a jegyeim. Igen, imádok sportolni. Nem tudok sokáig egy helyben maradni. Leginkább futni szoktam és úszni. Egy féle sportot űzök, ez pedig a parkour. Két éve űzöm, egész jól haladok. Figyelj! - mondatomat befejezve kezébe nyomom cicámat és hátrálni kezdek. Nekifutok a fának, felfutok a törzsén egy darabon és egy hátra szaltóval fejezem be mutatványomat. Miközben reakciójára várok, úgyis hencegni való kedvem van, ezért felrúgom magam kézen állásba. Már legalább tíz másodperce tartom magam, amikor eszembe jut valami. Rajtam még mindig miniszoknya van. Gyorsan lemegyek és visszaülök elé, miközben teljesen el vagyok pirulva.
- Őőh, remélem nem zavar, van egy rossz tulajdonságom, amit biztos nem néznél ki belőlem. Nem vagyok valami szégyenlős. Remélem téged az előbb nem zavart az a kis... villantásom. Másik hobbim a "modellkedés", persze csak otthon. Érdekelnek a képek? A bökkenő, hogy ezek a képek a lakásomon vannak...

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Okt. 19, 2011 3:22 am

Nem szabad egyiknek se!
~ lesz ami lesz ~

- Ha szeretnél adhatok, nem is egy párat, egy rakatot is akár. Én se győzöm mindig megvenni nekik a kaját, meg az almot, és az a sok szar, amit a kicsik hagynak szét, azt feltakarítani, eh, sok munka ez. És milyen kell? Fekete, fehér, tarka, foltos? – de még mennyi. Hazamegyek részegen, és mibe lépek bele? Egy adag cicaszarba, akkor aztán káromkodok egy sort, szép hangosan, Rám hívják a rendőrséget, utána meg magyarázkodhatok, rosszabb esetben lehányom Őket, és mehetek be az őrsre, már megint, vagy ha szerencsém van, békén hagynak, és valami bírságot basznak a nyakamba, amit persze nem fizetek ki. Most meg inkább hallgatom egymásra találásuk történetét és közben simogatom a cicát. Elmosolyodok a mese végére, és nem kapok idegbajt amikor elveszi Tőlem, elvégre az Ö cicája és nem az Enyém.
- Aranyos kis történet, Én mindig úgy teszek szert egy újabbra, hogy megtalálom és hazaviszem, vagy odaszoknak, esetleg fialnak. – nézem a macska mutatványt, mászik a fára, majd le, és az ölembe, okos egy cica, ezért szépen megvakarom a fültövét. Cigit nem kértek, hát jó Neki, lassan egy gyárkémény leszek, annyit füstölők, de hát valamiben meg kell majd halni, nem? Nem vágom mi van ezzel a csajjal, pirul, meg minden, közben nem is csináltam még semmi megbotránkoztatott, eh, már mag a külsőm is az? Hát igaz, nem mennék el egy mágnes mellett, igen vonzó lenne akkor a személyiségem. Nocsak, nem egy könyvkukac a csaj, ez már egy jó pont, pedig tényleg azt néztem ki belőle, de hát tévedni is emberi dolog, meg quincy dolog is. He? Most meg mit akar, minek hátrál be? Ehm, oké, elhiszem, hogy sportol, de nem kell ilyen bemutatót tartania ezért, hááát a kézenállása jó, nincs is semmi baj vele, sőt, mivel látom a bugyiját is, ezért vigyorogni kezdek. A pirulása miatt, és amiket mond, elröhögöm magamat.
- Semmi gond, jó volt a látvány, és nincs mit szégyellni, szerencséd, hogy volt rajtad alsó. Naná, hogy nem zavart, naná hogy nem. Nocsak, modellkedés? Ja, hogy otthon, hát éppenséggel semmi komolyabb dolgom nincs, tehát mehetünk is akár. Messze laksz, meg miből élsz amúgy? Mármint van valami mellékes rabszolgamunkád? Vagy nyertél a lottón? - kezemben a cicával felállok, elpöckölöm a cigit, majd nyújtom felé a kezemet, hogy felsegítsem, és mehetünk is tovább hozzá. Hm, pedig általában Én hívom a csajokat magamhoz, nem fordítva.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Okt. 19, 2011 5:50 am

~ Elvek találkozása ~

*Ridegen pásztázza tekintetem mind a kettőjüket. Nem csillapszik meg Anao láttán lélektükreim, hiszen itt fekszik, majdnem félholtan egy arrancar miatt. Ez az, amit egy halálisten soha sem engedhet meg magának. Nem tudom az okot, hogy mi célból engedi meg magának, de itt talán okok sem kellenek. Elég látnom a jelenleg kibontakozó eseményeket, hogy leszűrjem, Vex és Anao közt nem csupán ellenséges viszony van, esetleg volt. Tapasztalt shinigami lévén, viszont megőrzöm hideg véremet, s csak kimért tekintettel állok Anao mellett, hogy aztán az arrancar mocskos arcát kezdjem el kémlelni. Szavai oly' mértékben piszkosak, hogy a kosz, mellyel dobálózik, már a fél útig sem érhet el. Lepereg rólam, mint a hajnali harmat a reggeli fűszálakról. E kosz nem érheti el ruhám szegletét se. Bár nőnek ilyet nem szokás mondani, de köpnöm kell őszinte, ám teljesen üres szavaira. Úgy látszik a fajtája most is jelen van, mint máskor. De mit is várhatnánk el, hiszen csak egy arrancar. Egy olyan arrancar, akit nem tisztel e világ, ki életre nem való, de halálra sem. Számára a legnagyobb megváltás volna, ha kardom éle húsába marva porlasztaná el. Mert a föld, - melyen járunk - szívesen befogadná őt. Tán még otthonát is lelné a talpak alatt. Szinte komor, mégis rideg szemmel konstatálom Karasu Vex szavait. Ismerős már a számomra, túlságosan is tudom, hogy mire képes az arrancar. De fejlődtem a legutóbbi találkozásunk óta, rengeteget, s van bennem annyi erkölcsi szilárdság, hogy rezzenéstelen arccal várjam a hosszúra sikeredett monológját, melynek valójában egy cseppnyi értelmét sem látom.*
- Miből gondolod arrancar, hogy volna elég erőd ahhoz, hogy ruhájuk szegletét még csak el is érd? *Felelem neki lekezelően. Nem engedem meg magamnak, hogy lealacsonyodjak az ő szintjére. Csak egy ostoba szerzet, akiben még annyi méltóság sincs, hogy hidegvérrel viselje veszteségét. Minden egyes mozzanat az őrültség parányi szikráit idézik fel bennem, olyan tulajdonságokat, amiket már rég el kellett volna valakinek törölnie. Elhúzom ajkamat némelyest, miután rá jövök, hogy ezek ketten tökéletesen barátok. Barátság? Shinigami, és arrancar közt? Ez Soul Society legnagyobb szégyene. Egy olyan mérhetetlenül nagy erkölcsi bukás Anao irányába, amit jelen esetben, mint a Kagami- ház főnemese, meg kéne torolnom. De nem teszem, mindössze egyetlen egy okból kifolyólag. Csak is azért, mert a lány végül erőt véve magán kardját idézve, kidou segítségével fel áll.* ~ Hát mégis képes vagy harcolni?..~ *Villantom meg szemeimet Anao felé, hogy értse szándékomat. Ez egyszer, egyetlen egyszer elnézem neki, hogy így cselekedett. De legközelebb, ha jelen leszek egy ilyen alkalommal, akkor félre kell, hogy tegyem a saját érzéseimet. Legyen barát, vagy családtag, a Gotei Juusantai egy katonai szervezet. Egy olyan katonai szervezet, amely nem tűri az árulást. Ráadásul, mint a Főnemesi házak egy tagja, fokozottan fontos, hogy betartsam a szabályokat. Tehát, ha ilyen legközelebb előfordulna, azonnali hatállyal társamnak fogok rontani, s első dolgom lesz, hogy az Onmitsukidounak átadjam eszmélet vesztett testét. Így viszont, hogy felállt, ezzel kijavította hibáját. De ez még nem minden, még édes kevés ahhoz, hogy a belé nevelt (vagy kellett volna) tanítások megbocsátsanak. Vezekelnie kell, legalább is igyekezni azon, hogy sikeres legyen a helyre tétele. Felemelem egy kezem.* - Bakudou no Rokujuuichi Rikujoukourou! *S idézve hat rudas fénybörtönömet az arrancarra újfent, Anaora pillantok amolyan jelzésképp.* - Ideje, hogy jóvá tedd helytelen viselkedésed. *Burkoltan utalok itt a shikai támadására, amit én már ugyebár ismerek. Ámbár, ha még sem tenné, szerencsére kardom a kezemben pihen. Ha ő nem, majd én megteszem. Egyelőre csupán várok, de Vex szavai kissé kizökkentenek hallgatagságomból.* - Mégis mit gondoltál arrancar? Tán azt hitted, hogy a halálistenek majd kedvelni fogják a fajtád? Ha volt köztetek bármi nemű barátság, biztosíthatlak arról, hogy csupán egy parányi szánalom miatt jöhetett létre, amit puszta példamutatásból statuált Anao. *Akár hogyan is lehetett, én egyelőre merem ezt állítani; de nem azért, mert azt gondolom, hogy Anao valóban ezért tette volna meg. Nem, túlságosan is jól ismerem ahhoz, hogy gyermeteg lelke soha sem tenne ilyet. Mindössze továbbra is társam védelmébe kelek, s talán neki is az a jobb, ha helyesel e szavakra. Remélem, hogy ez egy hasznos lecke lesz a mellettem álló shinigami számára...*

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Okt. 19, 2011 7:03 am

Testvérből ellenség

Fortyogó lávaként zubog az ereimben a harag, ami mindent felemészt, a józan eszemet, a türelmemet, mindent, ami csak létezik bennem. Immár a két leggyűlöltebb shinigamival nézek farkasszemet, milyen jogon mer beleszólni abba, hogy mit is mondok? Egy ilyen, egoista, szánalmas nőszemély, aki arra se jó, hogy a lábamat beletöröljem, undorít már csak a jelenléte is, nincs rá szebb szó, egy utolsó mocskos kurva.
- Téged is igen egyszerűen legyőztelek Ribanc, nem lesz nehezebb dolgom a többiekkel se. És garantálom, meg foglak ölni Téged.
Őrült csillogás a lélektükreimben, minden izmomban a düh remeg. Szét akarok tépni mindkettőt, darabokra, felfalni a húsukat, egyszerűen eltörölni a létezésük minden apró kis nyomát. Nem foglalkozok azzal a kis pitiáner, gyenge hat rudassal, nem először fogtak már el ilyennel, de nem is utoljára.
Kifejezéstelen szemekkel néztem Anaora, és a pengéjére, amit a torkomnak szegezett.
- Ha életben akarod tudni a barátaidat, akkor most végez velem, mert addig nem fogok nyugodni, még nem könyörögsz a halálért, amiért mindenki meghalt körülötted, akiket szerettél, vagy csak kedveltél, mindenki.
Csak szítják a haragomat a Kurva szavai, a düh lát el erővel most.
- Mit gondoltam? Hogy nem mindegyik shinigami olyan, mint Te. Egy begyepesedett, szánalmas nő, aki kapálózik az élet mocsarában, arra várva, hogy valaki ki emelje, bizonyítani akarsz valakinek… ch, szánalmasabb vagy mint Én valaha is leszek. Nem ismered Anaot, egyáltalán nem, Ő meglátta azt, hogy nem kell feltétlen harcolnunk a másikkal, élhetnénk békében is. De ezt mondhatom egy olyan ostoba személynek, mint Te. Lételemed a saját igazad bizonygatása, mert tudod jól, mindegy mit fogsz elérni, egy értéktelen vacak maradsz, egy ostoba, árva valaki. Élj csak tovább a hamis hitedben… abban a tudatban, hogy lesznek olyanok, a sajátjaid közül is, akik nem fogják elfogadni a létezésedet.
Köptem a szavakat, nem is próbálva rejtegetni a gyűlöletet, amiről tanúskodnak. S igen, Anao nem volt jó lépés ezt tennie. A bennem keringő méregből meritek erőt, felüvöltök és a reiatsum is megjelent a testem körül, és a "láncaimat" lerobbantja a testemről, sonidoval Anao mögé kerülök, balommal elkapom a nyakánál, és a jobb kezemben lévő Orgonak a legfelső pengéjének a hegyét az arcához nyomom. Így ketten fordulunk most szembe szépen a Ribanccal.
- Egy hirtelen mozdulat, és megölöm. Maradj nyugton, és élve elmehettek. – nem esik nehezemre felhúzni Anaot, hogy a fejünk egy magasságban legyen, az se érdekel, ha nem kap elég levegőt. Az arcomat az Ö arcához dörzsölöm.
- És ez most milyen érzés? Tudni azt, hogy az „ellenséges” oldal egyik katonája a barátjának tartott Téged, megölt egyet a sajátjai közül, csak azért, hogy megmentsen. S mégis, most elárultál, az arcomba köptél, kiszakítottad a lelkemet és darabokra zúztad, és mégis, még Te vagy megsértve. De nem neheztelek rád inkább, megköszönöm a leckét, megtanítottál arra, hogy egy shinigamival soha nem lehetek jó kapcsolatban, mert a végén csak így fogok járni mint most. Élj úgy, hogy tud, Damoklész kardja mindig a fejed felett fog lebegni, nem most, nem holnap, de elfog érni a bosszúm szele téged. És amikor hátrapillantasz, az életednek nevezet, lángoló romokra, rádöbbensz majd, hogy talán ez egy rossz lépés volt a Részedről. – hm, érdekes, mit kereshet itt? Mindegy, lesz haszna. - Oh, és így a végére még valamit. Ami emlékeztetni fog Rám.
Végighúzom Orgo pengéjének a hegyét Anao arcán,, egy kis sebet hagyva rajta majd elengedem a szorításomból, de csak azért, hogy még a levegőben elkapjam a hajánál fogva, és egy suhintással levágjam azt, majd pedig, egy jól irányzót rúgással a Ribanc Ai felé küldjem, megtoldva egy Ceroval, hogy legyen gondjuk a védelemre. Ami pedig engem illet, itt az ideje haza menni. Felhasad az ég, és sárga fénynyaláb tör elő a felhők közül. Egy negacion, nem tudom, hogyan került ide ez a Menos, talán a már élettelen arrancarért jött, de nekem így is jó, „épségben” hazatudok jutni. Felkészülni az eljövendő harcokra….

/részemről vége/

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Kedd Ápr. 10, 2012 8:20 am

A lovag és a sárkány

-Unaaaaaatkooooozooooom!-a kijelentés sajnos nem sok vizet zavar, némán hal el a szobám falairól visszaverődve. Miért nem játszik senki velem? Egyedül a legózás is unalmassá válik egy rövid idő után, úgyhogy ideje lenne keresnem más játékot, vagy valakit, akivel játszhatok. De vajon mit kellene csinálnom, itt mindenki olyan komoly, mindenki csak arra tud gondolni, hogy megegye a másikat. Pedig a csoki meg a fagyi sokkalta finomabb, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem azt eszi mindenki. Apropó, kezdek kifogyni a csokiból, úgyhogy el kell mennem vásárolni. A hétre kapott zsebpénzemből még úgyis telik édességre, talán veszek új legót is. Mindig azt mondják, hogy már így is túl sok van, de neeem, mert ilyen még nincs.
Felveszem a cuerpomat, vagy micsodát, amivel emberi alakba tudok bártani, a kis, kereszt alakú medál tökéletesen el fogja zárni a lélekenergiám. A csúnya, gonosz zsákos shinigamik még a végén elkapnak és elvisznek engem. A gargantát közvetlenül Karakura diák negyedébe nyitom, ahol gyorsan el tudok vegyülni. Már délután van, az emberi gyerekek indulnak haza az iskolából. Rajtam ugyan nem egyenruha van, hanem szandál, póló és rövidnadrág, mégsem vagyok olyan feltűnő közöttük.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy milyen szerencsések, hogy vannak barátaik, szüleik, játszótársaik, de aztán eszembe jut a szörnyeteg, ami reggelről reggelre rabszolgaságba taszítja őket, és rögtön inkább sajnálni kezdem őket. Mi lenne, ha nem játszhatnék akkor és ott, ahol csak akarok? Ráadásul korán is kellene feküdnöm, meg nem kapnék legókat, meg házit kellene írnom, és megennem azokat a borzalmas ételeket? Rééééépaaaa. Rosszul vagyok az emlékétől is.
Az utam az első édességboltba vezet, először veszek valami cukorkát a játszótérre, ha már itt vagyok, hátha találok barátokat. Erősebb és okosabb, na meg aranyosabb is vagyok a többi gyereknél, de hátha játszik velem valaki. Láttam a Harry Potter első két részét, úgyhogy tudom, milyenek az iskolások, jól tudom utánozni őket. Csak azt nem értem, hogy miért tartanak óriáskígyót meg háromfejű kutyát, az ijesztő. De akkor is kell egy kutyus, olyan aranyos...
-Csókolom, egy tábla csokit kérek! ... Köszönöm szépen, viszont látásra! Nem volt drága, és elfér a zsebemben, nem fogom elveszíteni. A bevásárlást a hazafelé út előtt ejtem majd meg. Úgy logikutyus, vagy micsoda, ez a szó, annyira bonyolult. Nem szeretek butaságokat tanulni, elveszek az időt a hasznos dolgoktól, nem marad tőlük időm játszani. Kellene egy kis tesó, azzal játszhatnék, de egy kutyus még jobb lenne.
A játszótér teljesen üres így délután háromkor, mindenki hazarohant ebédelni. Olyan unalmas. Na, nem baj, talán én is eszek, felmászók egy vár tetejére, kibontom a csokit, és elkezdek falatozni. Normál körülmények között betömném az egészet pár másodperc alatt, de most csak egy csíkot török, ha sokat eszek, utána mindig elszundítok, az pedig nem lenne itt jó. Ha idegen helyen elszunyókálok, akkor elkap a mumus, mire felkelek, és megint egyedül leszek. De egyedül unalmas játszani.
Áttelepszek egy mászókára és megkapaszkodok, kíváncsi vagyok, mennyi ideig tudok fenn maradni. A homok lávatenger, nem szabad beleesni, meg kell kapaszkodnom minél tovább, amíg le nem hűlt, és biztonságossá nem vált. A lávatengerben ráadásul lávaszörnyek úszkálnak, úgyhogy néha fel kell rántanom a lábam, mielőtt elkapják, és berántanak. Hopp... hopp... hopp... Jé, jött még valaki! Hurrá, nem vagyok egyedül!

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Május 16, 2012 12:42 pm

A lovag és a sárkány

Ismét Karaukárban. Elég sokat vagyok itt, hol csak úgy, hol a „járőrözés” miatt. Szeretem is ezt a várost, kiváló lehetőség van vásárolni is, kikapcsolódni is. Most a pót testemben jöttem, semmi kedvem nincs lidércbe botlani. Szokásomhoz híven betérek néhány boltba, ahol nézem, hogy miféle festmények vannak, vagy épp festékek, ecsetek és egyéb eszközök. Ezzel el is ment a délelőttöm, ebédre betértem egy kis étterembe, ahol már párszor megfordultam. Itt mindig ramen-t eszek, még sehol sem ettem jobbat, mint itt. Ebéd után benéztem pár zenei boltba, de semmi olyat nem találtam ami kellett volna nekem. Raimei azóta is elég csendes, mint mindig, meg sem próbáltam beszélni vele a napokban. Őszintén szólva már kezdek unatkozni, mindenki olyan hűde elfoglalt. Ilyenkor általában edzek, de most ahhoz sincs kedvem, már belefáradtam, most pihenni akarok. Azt viszont jó lett volna eldönteni mielőtt lejövök, hogy hogyan, és hol. A nap süt, és elég meleg is van, azonban szél nem sok. Nem is tudom, hogy örüljek e neki. Szerda van, a hét kellős közepe csak siető emberek, és hazafelé tartó diákok. Az igazat megvallva azt sem tudom, hogy keveredtem a diáknegyedbe. Az eget néztem, na meg magam elé, nehogy belegyalogoljak valakibe. Kicsit elbambultam, és már máshol is vagyok, mellettem egy édességbolt. Nem igazán érzek késztetést, hogy most csokizzak. Eleget eszem, mikor otthon vagyok, meg Dr. Tás-t sem hagyom, hogy magában egyen, így akkor én is eszek vele. Azonban ami a lényeges, hogy meglátok egy kisgyereket. Nagyjából annyi idősnek néz ki mint én. Talán ő játszik majd velem, de hogyan szólítsam le? Teljesen idegen, ráadás én még idevalósi sem vagyok. Ahogy ezen gondolkozom ő célirányosan elindul, legalábbis szerintem tudja merre megy, mert elég határozottak tűnnek a léptei. Egyelőre csak megyek arra, amerre ő is. Az egyik sarok mögött eltűnik, mire én is befordulok már sehol sem látom. Valószínűleg bement az egyik épületbe. Körülnézek s az egyetlen dolog amin megakad a szemem, az egy játszótér. Ahogy megyek feléje, meglátok egy másik gyereket, éppen a mászókán van, úgy tűnik játszik valamit. Kapaszkodik, és lóg a lába a levegőben. Ebbe beszállok, döntöttem el hirtelen. Nekiiramodok, és mivel oldalról jövök nem esik nehezemre felsietni a túloldalán, a lábammal megkapaszkodom a tetején, és fejjel lefelé lelógok és a kezemet nyújtom.
- Gyerünk, menni fog!
Mondom beleélve magamat egy helyzetbe. Valaki éppen leesni készül a mélybe, ahol isten tudja mi várja a szerencsétlenül jártakat. Amint elkapja a kezem felhúzom, majd magam is megpróbálok visszakászálódni ülő helyzetbe, mely többé-kevésbé megy is. Mikor stabilan ülök, szélesen rámosolygok, ritka, hogy játszom valakivel a korosztályomból, persze a gyerekegyletet leszámítva. Jobban belegondolva nem is rémlik, hogy eddig tettem volna ilyet. Remek lehetőség egy újabb ismeretségre szert tenni, ugyan ha nem is sokat, de egy picit talán ezzel is növök. A nagy vigyorgás közepette észbe kapok, hogy ideje lenne bemutatkozni. Modortalanság lenne, hogy csak így berombolok a játékába, és még csak be sem mutatkozom.
- Kaminari Taka vagyok, de szólíts csak Taki-nak. - Eleresztek egy szerényebb mosolyt, és kicsit meghajlok előre. Abba már nem gondoltam bele, hogy így kibillenek nehezen megszerzett egyensúlyi állapotomból. Néhány fürgén végrehajtott kézzel-lábbal kapálódzás után figyelmem újra a leendő játszópajtásomra irányítom. Nem lenne jó elszúrni rögtön a dolgot, és akkor még a játszást is bukom, megint mehetnék unatkozni. - Mit játszol? Beszállhatok?
Eresztettem meg a kérdéseket, és bele sem gondoltam, hogy talán túl tolakodó lehetek. Igen, sajnos még mindig először beszélek, és utána gondolkozom. Erre így utólag ráeszmélve kicsit lehajtom a fejem és csendben várok. Nem értem, miért van az, hogy ahogy egyre jobban sikerül az akadémiai elszigeteltségemből visszatérni, annál gyakrabban viselkedem gyerekesen. A jó oldalát nézve a dolognak, hogy jelenlegi ismerkedés célpontja szintén gyerek, így talán nem veszi rossz néven a dolgot.
A kicsit átláthatóbb helyzetért had írjam le kinézetemet. Egy 160 centiméter magas kb 11 éves gyerek, félhosszú zselézett ezüst színű haja van, mely valószínűleg eredeti színe. Szemei vörösben pompáznak. Nem túl testes, inkább az a fürge izomzatú. Jelenleg a következő ruházatot hordja. Egy bő lábszárú vajszínű vászonnadrág, mely rálóg a cipőjére, ami ugyancsak vajszínű, a szegélyét leszámítva, ami viszont bordó. Ez a cipő igazi büszkesége, szereti viselni, finom bőr, és kiváló darab. Felső ruházatként pedig vállban kicsit bő vászoning, ez ugyancsak abban a színben pompázik, mint a többi, s szegélyét a cipőhöz hasonlóan bordó borítja, középen mell magasságban két ruhaanyagból készült szürke pánt, mely csupán díszként szolgál, mivel magán a felsőn nincs sem cipzár, sem gomb. Az alja azonban kicsit különcnek mondható. Öt arányosan elosztott csík lóg le, majdnem a térdig. A bal fülemben egy ametiszt fülbevaló van, és a jobb mutatóujjamon egy díszes gyűrű van.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Csüt. Május 17, 2012 5:51 am

Játszótéri bóklászás és egy nem kívánatos személy

- Mooo, Mumi szállj le, shuu~! Lefúj a szél, shuu~! – kapaszkodok kedvenc hollowomba mikor kilibbenünk a gargantából. Az emberi világ ma nagyon szeles, mooo. Pedig a nap olyan fényesen süt. Hát ez gáz, de már nem megyek vissza. Vége elszabadulhattam abból az arrancar tenyészetből. Ahova csak néztem arrancart láttam és ma nem igazán van kedvem harcot szítani. Reggel óta nyűgös vagyok mivel kifogytam az édességből, ezért is vagyok ma itt.
- Naa, shuuuuu~! Mummmmiiiii, shuu~! – kapaszkodok még mindig erősen, bár kicsiny kezecskéimmel nem tudom, meddig bírom még megtartani magam.
Szerencsére a nagy épületek között a szél enyhülni látszik így már biztonságosabb az utazás gömbölyded lidércem hátán. Pár méterre az emberek feje felett repülünk el. Utunk a legközelebbi édességeshez vezet vagy egy olyan helyre ahol édességet lehet venni. Nem mintha vásárolnék, hisz minek fizessek értük, ha ingyen is ki tudom hozni bármi probléma nélkül. Sőt ha szerencsém van az eladó egy vénember és a repülő cukrok láttán menten szívrohamot kapna így már az ebédem is meglenne, de persze erre semmi esély. Na, mindegy.
Végül csak találunk egy édesség boltot. Meg sem várom, hogy Mumi odaérjen a hátáról sonidozom el az ajtóig majd hamar berontok rajta. Könnyfakasztó látványban van részem, örömkönnyekkel persze. Amerre nézek csak édesség, édesség és édesség.
- Sugoi, sugoi{Csodálatos}, shuu~! Mennyi édesség, shuu~! – megnyalom a szám szélét. Mintha csak álmodnék és a mennyországba kerültem volna. Mumi odakint állt meg és nem úgy tűnik, hogy be szándékozna jönni így egyedül támadom le a polcokat.
Egy kicsit ebből, egy kicsit abból és egy kicsit amabból is. Vagy a fél üzletet belepakolom két akkora zacskóba, mint amekkora én magam is vagyok. Miután mindent összeszedtem felkaptam őket és már mentem is a kijárat felé. Nem volt nehéz megemelnem a zacskókat hisz kicsinyke termetem ellenére a fizikai erőm jóval nagyobb. Egyedül csak az jelent problémát, hogy kinyissam az ajtót anélkül, hogy kiborulnának a zacskók. A fejem egy picit oldalra fordítom, hogy megnézzem, az eladó bugyuta ábrázatát mikor meglátja, ahogy kereket old két zacskója.
Nem is kell mondanom, olyan képet vág, hogy majdnem kiborul, a szállítmányom mikor elnevetem magamat.
- Pápá, bácsi, shuu~! – köszönök, el mikor kilépek az ajtón, bár nem hinném, hogy ezt a benn lévők hallották volna hisz még arra sem képesek, hogy lássanak. Felpattanok Mumi-chan hátára majd elindulunk keresni valami szép kis helyet ahol jobban szemügyre, vehetem a zsákmányom.
Érdekes hogy az időjárás milyen hamar megváltozott. Alig vagyok egy órája itt és a szél már el is állt. Csak néha egy kis szellőt lehet érezni.
- Atsui{meleg, meleg van}, shuu~! Menjünk arra, a játszótér felé, shuu~! – adom ki a parancsot, lidércemnek. Szeretem a játszótereket, régen is szerettem mikor még emberként éltem. A barátnőimmel sokat lógtunk ott, ha nem volt mit csinálnunk.
Annak ellenére, hogy az ilyen helyek általában nagyon népszerűek a kisgyerekek számára most alig látni egy két kisgyereket, de még ők is épp menni készülnek. A déli nap hétágra süt így, hogy megelőzzem a gyönyörű sápadt bőröm leégését, leveszem Mumi hátáról az ernyőm és a homokozó közepébe bele is állítom.
- Umi, umi{tengerpart}, shuuuu~! – veszem, le végül a zacskókat a lidérc hátáról miközben az előbbi szavakat dalolom. És tényleg olyan mintha a tengerparton lennék, van homok, napernyő, édesség, mi kell még ide. Ja, hát tenger, de sebaj, az édesség kárpótol érte.
Az ernyő árnyékában ücsörögve a meleg homokban kezdek el nézelődni a zacskókban és mai megtetszik az édességek közül azt meg is kóstolom.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Csüt. Május 17, 2012 10:06 pm

Játszótéri mangázás és egy életben hagyandó nő? >.>

Most, hogy birtokba vettem az új szobámat, s mindent elhelyeztem oda ahova kell, rá jöttem, hogy mi hiányzik. A legújabb Hellsing manga! Valamint egy újabb Alucardos poszter, mert az előző elszakadt. >.> Így is csak én járhattam, remélem, találok még egy ilyen, vagy jobb posztert! *.* Sőt akár több posztert is beszerezhetnék. Szerencsére most van egy kis szabadidőm, így megléphetek az emberek világába, méghozzá az Alucard kosztümömben, vagyis cosplayomban. Cool

Karakura egy elhagyatottabb részén nyitottam, mert már Hueco Mundoban aktiváltam a cuerpomat. Jó, egy kicsit be voltam zsongva, hogy az újabb mangát megszerezhetem. >.> Szóval ezért bele tellett egy időbe, mire eljutottam a kívánt üzletbe. *.* Az emberek az utcán meg is néztek, sőt páran még fotózkodtak is velem, nem hiába Alucard népszerű. Cool

Szóval, az üzletben is megdicsérték a kosztümömet, és ami meglepett, hogy kettő újabb manga is volt a Hellsingből. *.* Naná, hogy mind a kettőt megvettem, valamint három cool Alucardos és egy cool Helsinges posztert. Szerencsére valamikor régebbről volt elég pénzem, bár csak éppen hogy, de volt. ~Fuh, ezt jól ki jeneltem. >.>~ Szerencsére közel volt a park, s miután belőttem az útvonalat bele merültem az egyik mangába. „Vigyázat! Belemerült a mangába! Fák, oszlopok, kerítések félre az útból!” Táblát kellett volna a nyakamba aggatnom. >.> Vagy három oszlopot, négy fát lekoccoltam és egy kerítést, vagyis egy derék alatti korlátot, minek köszönhetően pofára, vagyis mangára estem. >.> Hirtelen felindulásból legszívesebben kirúgtam volna a világból azt az alattomos szemét korlátot azzal együtt, aki orvul elém merte helyezni, de rá kellett jöjjek, hogy a cuerpom aktiválva van, és nekem most nem volt se kedvem, se időm, hogy rendőrökkel szórakozzak. >.> Ezért csak halkan szitkozódtam, s indultam is volna tovább, de hova is? Körül néztem, hogy mégis merre vagyok. ~Azok ott fák, az ott fű, az meg járda, ez itt egy játszótér, amott meg egy napernyő, alatta egy arrancar társam, mellette egy hollow, azok ott meg padok… Pakod!~ Újra elmerülve a mangába megindultam a padok felé, amik hirtelen elém ugrottak, így majdnem bennük is felborultam. >.> ~Hogy itt minden elém ugrál, aljas kis tárgyak. >.> Tetszenek, lehet, hogy visszajövök értük. *.*~ Leültem az egyik aljas padra, s így, nyugodtan, békésen befejeztem a mangát. Ahogy eltettem az egyik zsebembe újra megláttam a napernyő alatti arrancart. ~Jé! Egy fajtársam! Egy lány. >.> Hogyha nem valamelyik nagyobb espada fraccionja, felfalom. ~ Körülnéztem, hogy nincs-e ember a közelünkben, de szerencsére nem volt senki se, aki bolondnak nézhetett volna, mert a „levegővel” társalgok.
- Buenos Noches, senorita! – Köszöntem hozzá. – Örömmel látom, hogy nem csak nekem van némi, nyugtom a vezetéstől. Kit tisztelhetek önben, senorita? – Már a kezemben volt a másik manga, s alig várta, hogy elolvassam, de egy kicsit türtőztetnem kellett magam, mert lehet, hogy valamelyik fontos espada fraccionjával van dolgom, s nem tenne jót az utazásomnak, hogyha ilyen magasabb körökben ellenlábasokra tennék szert. Még egyáltalán nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust! Szóval a fanatizmusomat visszafojtva, türelmet erőltetve magamra vártam fajtársam válaszát, s hogyha ő is érdeklődik a kilétem felől, elárulom neki a nevem. – Wolloh del Desierto vagyok.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szer. Május 23, 2012 2:36 am

Játszótéri bóklászás és egy nem kívánatos személy

A déli nap fénye erősen tűz és a szélnek sincs már semmi nyoma. Szerencsére néha megmozdul a levegő így nem érzem olyan melegnek az időt, hogy megsüljek. Tavaszvége felé járunk így hát talán nem is fura az e fajta időjárás. Hogy megóvjam enyhén sápadt bőröm felállítom az ernyőmet, és hogy végre csemegézhessek, egyet gyorsan bepakolom alá a két nagy zacskónyi édesség zsákmányom. Eldöntöm, az első zacskót majd elborítom magam felé, hogy jobban belelássak a tartalmába. Édesszájú lévén egyből elkezd csorogni a nyálam miközben, elkezdek kotorászni benne. Nem tudok dönteni. Vajon melyiket egyem? Talán ezt… talán azt? A kérdések szinte már a fejem körül kacskaringóznak. Végül aztán nem tudom tovább visszafogni és az első kezembe kerülőt a számba veszem.
- Amai, amai{finom}, shuu~! – mondom ki hangosan a fenséges szavakat. Egy epres gumicukor az első áldozatom, amiből még van egy egész csomag. Nem sokkal a második szem bevétele után meghallom, amint Mumi elkezd nyöszörögni ezzel jelezve, hogy ő is kér egyet.
- Jól van, jól van, mindjárt kapsz te is, shuu~. – nyúltam bele a zacskóba és egy nagyobb összeragadt gumicukor darabot dobok oda neki. – Ízlik, shuu~? Akkor jó, shuu~. – veszek be én is egyet majd megint kutakodni kezdek valami más után. Azonban a kutakodásomat egy idegen férfi és az öt kísérő lélekenergia zavarja meg. Egy arrancar? Köszöntését egy rátekintéssel viszonzom majd tekintetem ismét a zacskóba mélyesztem.
- Milyen vezetésjől beszélsz papjika-chan, shuu~? Én nem vezetek, shuu~. – adom elő a szövegemet számban egy nyalókával.
- Hm, shuu~?...- gondolkodom el egy pillanatra. Vajon szóba áljak egy kis féreggel, aki csak halált érdemel? Végül aztán döntök, mégpedig a következőképp.
- Gabriel Escamilla, de Gabrielának hívj, shuu~. És téged hogy hívnak, shuu~?... Wolloh-chan, shuu~? - tipikus arrancar név, persdze az enyém is, de hát mit tehetnék? Ezt választottam és nekem tetszik is.
- Én a 60. arrancar vagyok és te, shuu~? – kérdem. Bemutatkozásomtól kezdve persze már kiveszem a számból a pálcikára tűzdelt kemény cukorkát, alias, nyalókát és csak két mondat közben nyalom meg.
– Mi ez a furcsa maskara, Wolloh-chan, shuu~? Nem tudtam, hogy ilyen élénk színű ruházatot is viselhetünk, egyenruha gyanánt, shuu~?*nyal* - közben üres bal kezemmel rátámaszkodok a homokra és a fejemet is az irányba döntöm nyalókával a szám előtt. A támaszkodó ujjamból eközben kiengedek, több méternyi lélekenergia fonalat melyek körülöttem félgömb alakot formál. Persze ezt a fajtársam – huh, de rossz kimondani- nem tudja mivel számára most épp nem érzékelhető formátumban van. Ez a kis védelem persze nem azért kell, mert félek tőle, de valahogy úgy érzem, így már nem kell tartanom a termetes fickótól, mert ha rám támad, akkor ez a félgömb láthatóvá válik és megvéd.
Jobban szemügyre veszem, és furcsa öltözetén kívül mást is észreveszek. Egy könyvet vagy valami olyasmit tart a kezében, ami felkelti az figyelmem.
- Az micsoda, shuu~? – mutatok nyalókámmal a kezében tartott tárgyra.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szomb. Május 26, 2012 12:32 am

Játszótéri mangázás és egy életben hagyandó nő? >.>

- Az espadainkra, meg Sethre gondoltam a vezetés alatt. – Válaszoltam az első kérdésére, amit nyalókával a szájában tett fel, még a társalgásunk elején. A kölcsönös bemutatkozás során a neve és a megszólítása gyanús volt nekem, kinézetre egy ifjú senorita, de a neve az fiús, viszont az, ahogy kérte a megszólítását, viszont lányos… Pf.. ki tud ezen így hirtelen kiigazodni? @.@ Hirtelenjében átvette a kezdeményezést, s kérdésekkel kezdett el letámadni. ~Rendben, belemegyek a játékba, de cserébe áruld el az espadad kilétét! Hogyha elég magas rangú, akkor megtarthatod az életedet, sőt, akár kedveskedhetek is, ha akarod, viszont cserébe elvárom, hogy majd, ha kell te is kedveskedj nekem!~ Az első ilyennél a számom után érdeklődött. – Én a 44. arrancar vagyok, Gabi. – Feleltem neki, olyan megszólítással kísérve, amit mind a két nemre használnak. Aztán az öltözékemre is kitért egy összetettebb kérdéssel. Nem csodáltam a kérdését, hiszen a cuerpom ruházata nem éppen az uniformisaink színében pompázott. – Természetesen hordhatunk ilyet is, de csak, ha cuerpoban vagyunk. – Válaszoltam neki kicsit gúnyos mosollyal. Gondoltam rákérdezek, hogy kinek a fraccionja, mert végül is ettől függ az élete az én szememből, de mikor éppen a kérdéshez vettem a levegőt újabb kérdést tett fel nekem, mégpedig a kezemben lévő mangámmal kapcsolatban, hogy mégis mit szorongatok. Lenéztem a kezemre, kifújtam a levegőt, hiszen azt a kérdésemhez szippantottam be, a válaszhoz új levegőre van szükség. Még mindig vigyorogva feleltem a kérdésére őszintén, mert a testbeszédéből valós kíváncsiságot szűrtem le, valamint, hogyha megeszem, akkor teljesen mindegy, hogy hogyan válaszolok, de ha nem eszem meg, akkor talán még hasznot is húzhatok ebből. – Ez egy manga. Tudod, hogy mi az? – Gondolom erre nemleges választ ad, hiszen, ha tudná, akkor úgy kérdezett volna rá, ezért így folytatom. – Itt Japánban egy kulturális cikk, egyfajta képregény. A borítója színes, de belül a rajzok fekete-fehérek. A rajzolási stílusa meg valósághű. Látom, édesszájú vagy. – Mutatok az édesség illatot árasztó zsákokra. – Ugye nem akarod mind megenni egyszerre, mert nem hinném, hogy az espadad örülne, ha emiatt lennél rosszul és szolgálat képtelen! Valamint nem félsz attól, hogy egy shinigami rád támadhat bármikor? – Kérdeztem én, aki eddig teljesen be voltam fanulva a mangába, és még fel se fogtam elsőre, hogy egy fajtársam is jelen van, s míg ide jöttem bármely shinigami lazán kettévághatott volna… Kellemetlen, s elszomorító volt ebbe belegondolni, hogy egy ilyen szeszély miatt a létezésemnek majdnem befellegzett.
Amíg a válaszát vártam eltettem a mangát, nehogy kísértésbe essek, amíg itt beszélgetek fajtársammal. Hogyha eddig nem árulta volna el, hogy kinek a fraccionja, akkor rákérdezek, illetve, ha ő kérdezne rá, akkor a kérdés nélkül felelem neki ezt, s kérdeznék aztán vissza:
- Amúgy kinek a fraccionja vagy? Én a Thres espadaé vagyok. – Ebbe a szóösszetételbe libabőrös lett a hátam. ~Még, hogy egy nő tulajdona vagyok? Még mit nem! Én a harmadik espada fraccionja vagyok, igen, ez így jó megfogalmazás!~

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Vas. Május 27, 2012 4:06 am

A lovag és a sárkány

Mégsem ment mindenki haza, valaki mégis hajlandó velem játszani. Megragadom a kezét, és a segítségével visszamászok a mászóka tetejére, így megmenekülve a lávatenger lángoló közelségétől. A fiú elég furcsának tűnik nekem, nálam jóval nagyobbra nőtt, a haja pedig ezüstös színű, és még tovább fokozza a magasságkülönbséget. Ráadásul simán felhúzott engem, úgyhogy nagyon erős is lehet, nekem csak azért megy, mert arrancar vagyok, és mert Desmond-apu szeret. Neutral

Ő viszont ember, úgyhogy tőle szép teljesítmény, hogy nem estünk le azonnal a lávatengerbe.
-Én Rony vagyok, örvendek a találkozásnak, Taki!-a teljes nevemet úgysem tudná megjegyezni, én sem tudom megjegyezni az övét, nagyon-nagyon-nagyon hosszú, igaz, az ő nevét lehet kapcsolni az égdörgéshez, az enyém pedig olyan nyelven van, amit nem ért. Ránézésre látszik rajtam, hogy nem vagyok idevalósi, nem úgy nézek ki, mint az itt lakó emberek, én európai külsővel rendelkezek.
-Hát... izé, csak kíváncsi voltam arra, hogy mennyi ideig tudnék fent maradni, ha egy lávatenger felett lógnék. Kérsz csokit?-a zsebemből előveszem a tábla csokoládét, amiről összesen egy csík hiányzik eddig, és megkínálom őt is vele, ha már játszik velem. Akár kért, akár nem, visszateszem a zsebembe, különben rászállnak a bogarak, utána pedig talpra tornázom magam, és megpróbálok egyensúlyozni néhány másodpercen keresztül a mászóka egyik rúdján. Néhány másodperc múlva végleg elveszíteném az egyensúlyomat, úgyhogy leugrok a mászóka aljára.
-Van kedved versenyt futni a csúszdáig és vissza? Hm? Akkor háromra! Egy-két-há-rajt!-én fogok győzni, mert én olyan szupergyors vagyok, de ha nagyon lemaradna, akkor egy kicsit azért lassítok. Nem akarom, hogy elmenjen, és esetleg játszótárs nélkül maradjak, úgyhogy nem kellene elvenni a kedvét tőle. A Zorrós kardozós játékot is később fogom csak megkérdezni, abban aztán szinte semmi esélye nem lenne. Razz

Akár előbb, akár később érek a csúszdához, felmászok, és lecsúszok rajta, hogy aztán elindulhassak vissza a mászókához. Valahogy muszáj megszabadulnom attól a rengeteg energiától, amivel rendelkezek, úgyhogy képtelen vagyok egy percnél tovább egy helyben maradni. Most majd lesz lehetőségem, aztán ha kezdek elálmosodni, elindulok hazafelé.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Csüt. Jún. 14, 2012 11:09 am

Játszótéri bóklászás és egy nem kívánatos személy

- Seth, shuu~? Ja Las Noches új góréja, shuu~? Tch... Nem tud érdekelni az a senki, remélem nem is képzeli, hogy majd nekem parancsolgathat, shuu~. Nekem csak az espadam parancsolhat, shuu~. - fogalmam sincs ki is ez a Seth mert mióta megjelent még nem találkoztam és nem is tervezem, hogy összefussak vele. Fogadni mernék, hogy ős is egy arrogáns idióta, aki azt hiszi, hogy parancsolhat nekem, pedig nem. Én egyedül Natalie-samának engedelmeskedem, még ha ez fura is lehet hisz én köztudott azok számára, akik már találkoztak velem, hogy ki nem állhatom az arrancarokat.
Úgy látom, hogy a férfinek egy kissé nehezen megy a kiigazodás a bemutatkozott nevem és a megszólításom között. Hát végül is arrancar, nem is számítottam többre tőlük. De azért már csak nem tudom visszafogni mikor le "Gabi"-zik. Még addig kibírom, hogy ne szóljak be neki, amíg válaszol a ruhájáról szóló kérdésemre.
- Éjtem, shuu~. - bólogatok, nyalókával a számban majd kiveszem, és ekkor robban a bomba. A magam előtt létrehozott reiatsu fonalak alkotta pajzsból két reishi fonalat kinyerek, amiket aztán a férfi nyaka köré tekerek laza fogással. - De, azt mondtam Gabrielának hívj te hitvány kis féreg, shuu~! - markolok bele támaszkodó kezemmel a homokba miközben a fonalak a férfi számára is láthatóbbá válnak és a nyaka körül alkotott hurkot jól összeszűkítem és fojtogatni kezdem. E közben ha Wolloh-chan rám tekint, láthatja, hogy már nem egy nyolc éves aranyos kislány, hanem egy 18 év körülinek kinéző felettébb dühös fiatal lány ül, és annyira mérges vagyok, hogy még az ízletes édességet is kiejtem a kezemből.
- Mooo~ most nézd meg te idióta, NÉZD, shuu~! – rántom a földre Wolloh-chant és közben a nyalókámra mutatok, ami előtte hever pár centire. - Pedig csak nem rég kezdtem meg, ’ttaku, shuu~…
Kezdek kissé megnyugodni, bár még mindig szívesen ölném meg ezt a férget, de úgy döntök, hogy inkább életben hagyom. Nem szeretnék mag nagyon mozogni, nincs kedve hozzá és még a cukorkáim is itt vannak, amiket meg akarok kóstolni. Ekképp a férfi nyakát közrefogó reishi fonalak meglazulnak, letekerednek, és ismét eltűnnek.
- Ma nincs kedvem harcolni az a szerencséd, shuu~. Na, hol is tartottunk?, shuu~ – kérdem, miközben újra az egyik zacskóban kezdek el kutakodni mintha semmi sem történt volna az előbb.
- Nesze, fogd, shuu~! – hajítok egy csomag gumimacit a férfi felé. - Natalie-sama rosszul venné, ha megölném a harmadik Espada egyik csicskását, nemde, shuu~? - felelek, és így máris válaszolok is az arrancar kérdésére. Szavaim talán provokálónak, sértőnek hangzanak annak ellenére, hogy nem akarok harcolni. Miután ez megvolt megszüntetem a pajzsot majd felpattanom a földről és az egyik közeli mászóka tetejére sonidozom és onnan folytatom a mondókám ugyan is így utólag eszembe jut nem válaszoltam vagy fűztem hozzá semmit egy két mondatához.
- Ja, és igen képzeld, tudom mi az a manga, shuu~. Ha nem látnád én is ázsiai vagyok csak a nevem lett más miután arrancarrá változtatta, shuu~. – kétoldalt kinyújtva karjaim, egyensúlyozom a fémszerkezeten és kötéltáncosi ügyességgel lassan lépkedek végig a mászóka egy vékony rúdján.
- Édesszájú vagyok, és akkor mi van, shuu~? – eközben egyik kinyújtott kezem mutatóujjából egy lélekenergia fonál nyúlik, ki egyenesen az édességed zacskóig majd miután azzal elejtem a zsákmányom, vissza is húzódik kezembe juttatva egy újabb nyalókát.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Pént. Jún. 22, 2012 5:21 am

Játszótéri mangázás és egy életben hagyandó nő? >.>

Öröm volt hallani, hogy semmibe veszi Sethet, erre talán mosoly ült ki az arcomra, ami jelzi az örömömet e téren, hiszen nem fog fájni neki, hogyha leváltom Sethet, hiszen ahhoz a fajtársunkhoz nem hűséges, bár az is kérdéses lesz, hogy hozzám az lesz-e, de az majd ccsak akkor fog érdekelni, hogyha ott ülök a trónon. Nem sokkal azután, hogy le „Gabi”ztam, s válaszoltam a kérdéseire, valami a nyakamra tekeredett, s megpróbált a földre rántani, viszont negyed úton megállítottam magam, hiszen nem vagyok én egy mihaszna pondró, hanem a Thres espada első fraccionja! ~Gyenge, hozzám gyenge próbálkozás volt ez, a Thres espada fraccionját nem lehet csak így elintézni, bár lehet, hogy azért becsül le, mert a cuerpo miatt nem érzi annyira a lélekerőmet? Nem érdekel. Lehetne erősebb, vagy éppen ezért bujkál itt az emberek világában?~ Ki tudja honnan, de nevetés, nem, nem nevetés, hanem kárörvendő röhögés hallatszik. Várjunk! Ez az én hangom, igen én röhögök, de nem, mégsem röhögök, vagyis még nem röhögök, ez még nem tört elő. Várni kell, igen, várni kell, még nem törhet elő, hisz még beszél, de mikor ily erős a késztetés, fojtogat, fojtogat? Igen fojtogat, de nem csak a röhögés kényszere, hanem ez a nőstény is, de nem tud érdekelni, hiszen ez is csak segíti visszatartani a röhögésemet. ~Hogyan? Valami olyat mond, hogy szerencsém van, mert nem akar harcolni? Ne! A röhögésem már oly fojtogató.~ Hiába eresztett el, én még mindig fulladoztam, valami felém repült, a szavain kívül, miben elárulta, hogy a primera fraccionja, az a valami az arcomnak csapódott, ennyi, nem bírtam tovább, s így ez a zacskó véget vetett a szenvedésemnek, igen, már nem fojtogatott a röhögés, mert kitört belőlem. Kitört ez a gúnyos, harsány röhögés, mondanivalóját nem hallottam már, fejemben a röhögés hangosabb volt minden más hangnál, bár lehet, hogy nem kellett volna ilyen tiszteletlennek lennem, hiszen mégiscsak a primera fraccionjával van dolgom, viszont vannak dolgok, amik felett nincs hatalmunk, mik erősebbek nálunk, vagy csak képesek kihasználni a gyengeségeinket, nem érdekel, már kitört belőlem, innen nincs vissza út.
- Méhég hogy nhekehem vann szeherenncséhém? – Mondtam röhögve. – Lehehehet, hogy a prihimeraha keggyeihibe thudtháhál csúsznihi, de nehekeddh ésh nehekih lehennehe khínoshsahabb, hohogyha ehelhpáhoholnáhálak!
A röhögéstől rángatózva talpra álltam, s deaktiváltam a cuerpomat, ami csak másodjára sikerült. Jól van, na, röhögve nem olyan könnyű. >.> Így az eddig a cuerpo miatt rejtve lévő energiáim is felszínre kerültek, így az igazi erőm nagyobb részét érezhette, ami remélhetőleg nyomatékosította a szavaimat, vagyis s röhögésemet, mert még mindig csak röhögtem, mintha sose akarna abbamaradni, csak úgy dőlt belőlem.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szomb. Jún. 30, 2012 8:35 am

A pulya tángálótréningje

Valahogy egész létem alatt megigézett az emberi élet apró-cseprő eltelte. Mozdulataik, kobakjuk izmainak különös rángása, grimaszaik, s hogy ezeket dekódolni képesek, sokszor a gondolkodó használata nélkül. Nehéz volt az értelmére ébrednem, hogy valaha én is efféle, a napi nünükéért létező létforma voltam, ami oly gyönge, hogy egy nagyobb fuvallat elválasztja testétől, s csodás LélekÉtket csinál belőle.
Félrebillentett buksival napokig is képes voltam sasolni egy-egy embert. Pislantóm minden surrogását követte, s töprengőm legmélyére égette azokat, hogy egy pillanatban, ha éppen szükséges lesz, tökéletes precizitással adhassam vissza. Sosem voltam képes latolgatómmal cselekvőmet irányítani, ha éppen ingert kapott, egyszerűen lejátszott egy képsort, amit már valahol kukkeroltam. Semlegesmagam pedig szíves örömest merült el a szánalmas létformák mindennapjainak meghesszelésében. Sokáig éltem köztük, a kietlen Las Noches krehács falaival, és bumfordi épületeivel egyszerűen túl kies volt, és nihili ingereket biztosított a töménytelen nyuvasztási vágyon túl. Az Emberek Világa ellenben telis-tele volt intrikával, színnel, emóciókkal, és rengeteg féle lénnyel. Bár valahogy mégis leginkább pumpolták egymást, ahelyett, hogy vigyáztak volna a sok-sok érdekes dologra. Mert inkább lebilincselő volt, mint pislantóra való, hiszen sokat nem értettem folyamatos szenvedésükből, elvégre réges-rég nem éreztem már tulajdonképpen semmit. Nagy ritkán éhséget.
Nem mintha hiányzott volna, csupán csak nehezebb volt így értelmezőbe fogadnom az információkat, megértenem azokat a motivációkat, amik reakciókra ösztökélték őket. Bár végülis úgy határoztam elegendő számomra, ha tudom, hogy mire hogyan kell rándulnia buksim izomzatának, és kacsóimat hogyan kell tartanom, ha megfelelő hatást kívánok kiváltani.
Már jócskán vecsernye után járt az idő, a sötét égbolton fénylő gázgömbök pislákoltak, a városka pulyáinak terén időztem, skubiztam a könnyű szél által hajtott hintát, aztán egy hírtelen teóriától löketet kapva belehelyeztem sejhajom, és hagytam magam a könnyű ringatózásnak.
Napközben több százan is megfordultak itt, purdék és világrahozók egyaránt, s hangos nyirmogás töltötte be a környező zugokat is. Most hogy lassan hasadt a hajnal, már csak néhány hangosam tücsök picsogott a közelben. Aztán mozgásra lettem figyelmes, az egyik böhöm kreálmány sarka mögül egy sarjnak tetsző surrogott elő. Felálltam a ringatóból, és jobban kukkerolóvégre vettem, hiszen ilyen tájt emberporonty nem dzsal az utcán. Jól neszeltem, hiszen reiatsuja alapján ArrcsiFalcsi volt, akárcsak jómagam. Félredöntött morfondírozóval vizslattam zizzenését, amivel egyre közelebb ért, kinézetéből adódóan valószínűsítettem, hogy a játékszereket kívánja igénybe venni, én pedig nem érzek kénysert arra, hogy ebben útját álljam. Cselekvőm azonban ismét uralma alá vonta tudatomat, mert csupán csak így lehetséges, hogy efféle dolog rugaszkodott el ajkamról.
- Szervusz! Egészen későre jár, anyukád merre van? – mosolyom meleg és barátságos volt, a mondat pedig természetesen hangzott, még ha mélyen legbelül tudtam, hogy csupán korábban hallottakat magnószerűen játszottam vissza.

Tárgy: Re: Yumisawa Játszótér Szomb. Jún. 30, 2012 10:51 am

Karate edzés a vörös hajú, nagy cicijű nénivel Razz

Már sötétedett, amikor a fagyimmal a játszótér felé indultam. Ez az időszak veszélyes, ráadásul emberi testben vagyok, Desmond-apu nem örülne, ha tudná, hogy ilyenkor egyedül mászkálok, de ő most azt hiszi, hogy szundizok a legóváramban. Én már naaaagy vagyok, tudok vigyázni magamra, ha jön valami csúnya dolog, időben vissza tudom kapcsolni a saját testemet. Márta nővér sokat beszélt a rossz bácsikról, akik elrabolják az egyedül sétáló gyerekeket, de azt nem mondta, miért, úgyhogy biztosan nagyon gonoszak lehetnek. Tehát nem baj, ha megesszük őket, ha ennyire rosszak.
Egy gördeszkázós bácsi majdnem nekem jött, és ugyan sikerült félreugranom előle, a fincsi nyalánkság kirepült a kezemből, hogy méltatlan véget érjen a bőrdzsekijén. Ahogy hüppögve felnéztem le, láttam, hogy nem is olyan öreg, olyan idős lehetett, mint az idősebbek az árvaházban. Mielőtt bármit csinálhattam volna, pofon vágott, és nekilökött a ház falának, utána mondott valamit, és dühösen folytatta az útját.
Szipogva álltam fel a földről, és néztem utána, nem értettem, mi a baja, elvégre az én fagyim ment kárba, ráadásul ő jött nekem, és még bántott is. Ha Desmond-apu ezt látta volna, most biztos megenné a gyereket, és ugyan én is meg tudnám hamizni, de azt Márta nővér rossz dolognak mondaná. Mindig azt mondta, hogy a haragtartás olyan szokás, ami szomorúvá tesz, de én így is szomorú vagyok. Miért bántanak csak azért, mert kicsi vagyok? sírás

A játszi felé menet, hüppögés közben megéreztem egy ismeretlen arrancar lélekenergiáját, úgyhogy kikapcsoltam a cuerpomat, hogy odarohanva játszhassak vele, elvégre mi más lenne az oka annak, hogy ott van? Sajnos így ide fognak jönni a gonosz shinigamik is, akik zsákba varrva viszik magukkal szegény hollowokat. Aizen-bácsi, Ichimaru-bácsi és Tousen-bácsi is nagyon ijesztő volt, pedig ők nem voltak gonoszak, de szerencsére nem nehéz megenni a legtöbb gonosz bácsit és nénit.
Odaérve egy hintázó, vörös hajú nénit pillantottam meg, aki megkérdezte, hogy hol van az anyukám. Ajjaj, be fog árulni, hogy sötétedés után egyedül idejöttem. Remélem, meg tudom győzni, hogy ne beszéljen apuval, bár ha a rendőrnénik közé tartozik, most biztos hazarángat, és akkor apu dühös lesz. kiált

Leülök mellé a hintára, hátha nem mondja el, hogy ha kedves leszek vele, és talán még játszik is velem.
-Csókolom! Én Desmond-apunál lakom, de nem tudja, hogy itt vagyok. Ugye nem szólsz neki? Haragudni fog, ha megtudja. Izé... én Rony Hustrebáz vagyok, a néni ki tetszik lenni? Játszik velem?-közben ellöktem magam a hintával, és rámosolyogtam, de közben önkéntelenül megfogtam ott az arcom, ahol az a fiú megütött. Lehet, hogy nyoma is maradt... jaj, ha Desmond-apu megtudja, hogy valaki bántott, lerombolja a várost. És a játszóteret is. O.O