Shun úgy döntött odatelepedett mellém,
-Szia, látom te is kíváncsi vagy a műsorra.... -néztem fejvakarva Masakiék felé- És ki ez a férfi? -bámultam a nyomában érkező arrancarra.
Karioto utolsó mondatára hirtelen felkaptam a fejem.
-Azt hiszed magunktól akartunk eljönni Seireiteiből?! -villámléptem az orra elé, nem foglakozva azzal hogy támadni készült- Már az is baj hogy élni szeretnénk?! Seireiteiben nem tűrnek meg minket mert hollow eredetű erőnk is van, Hueco Mundoba sem mehetünk mert ők az ellenségeink....kénytelenek vagyunk az emberek között meghúzni magunkat. És neked az a bajod hogy néha elvégezzük helyettetek a munkát, és megmentjük az embereket azzal hogy legyőzzük helyettetek a hollowokat ?! Ne röhögtess.... -fakadtam ki úgy hogy közben elszabadult a reiatsum, mert nem igazán volt önkontrollom hogy elzárjam, mert nem bírtam már tovább hallgatni.Mikor visszanyertem az önuralmam fogtam magam hátat fordítottam neki és visszasétáltam...nem foglakoztam vele, ha akar támadjon nyugodtan hátba...azért még nekem is vannak refelexeim..Mikor Masaki mellé értem megálltam mellette.
-Miért gyűlöl minket mindenki? -néztem fel rá kicsit szomorúan
*Miért kell egyből elítélni azt aki egy kicsit más mint ti....*-pillantottam nagyot sóhajtva Karioto felé.
Láttam hogy Masakinál is betelt a pohár, és szitkozódva nekirontott Kariotonak. Én jobbnak láttam kicsit eltávolodni, így felugrottam egy háztetőre és megint lehuppantam.
*Légyszíves jól verd meg Masaki....de azért vigyázz magadra...* -könyököltem a térdemre

Legnagyobb meglepetésemre Shun elfogadta a cigarettát. Óvatosan kihúzott egy szálat és ahogy a szájához emelte, bizonyára akaratlanul ugyan, de elmosolyodott. Nem tudtam gondterhelten tovább ráncolni a homlokom, a meglepettség észrevehetően kiült az arcomra. Már épp kitisztult volna a fejem, amikor felém hajolt és meggyújtotta a cigarettámat. Ha nem lett volna több száz évem gyakorolni az érzelemmentes arckifejezést most végem lenne, hiszen láthatóvá válna zavarodottságom.
*Milyen más így... Mintha csak arra várna, hogy valaki lehámozza róla ezt a kemény felső réteget. Azt hiszem rosszul ítéltem meg az első pillanattól fogva.* - Zakatolt az agyam miközben a szemébe néztem a cigaretta lágyan tekergő füstjén át. Nem tudom pontosan, hány tizedmásodpercig álltam így megbabonázva, de még órákig elmerengtem volna a szemébe nézve, ha nem fordul sarkon és hagy magamra.
Pár mély szippantás után kellőképpen kitisztult a fejem, hogy elkezdhessek esetlenségemen bosszankodni, de hamarosan újra félbe kellett hagynom az önmarcangolást.
- Jössz te is? - Fordult vissza Shun pár lépés után. A válaszom nem várta már meg, odalibbent a másik lány mellé, és óvatosan lehuppant a fűbe. Mikor már nem látta, megeresztettem én is egy kósza mosolyt, és megindultam a két hölgyemény irányába. Nem érdekelt, hogy koszos lesz a ruhám, vagy hogy hangyák áldozataként végzem, leültem a zöld fűbe és egy vén fának vetettem a hátam. Hunyorogva néztem Shunt, és próbáltam megfejteni lényegét. Örömmel töltött el a tudat, hogy nem olyan átlagos jégszívű hókirálynő mint amilyennek elsőre tűnt, és ez arra ösztönzött, hogy ne egyszerű játékszerként kezeljem. Különös volt ezt beismernem magamnak, bár tudtam, felesleges minden szép elgondolás, ha sose látom többet miután a harc végén elválnak útjaink.
Idillikus hangulatomból csak a kócos üvöltése zökkentett ki. Talán jobb is, hogy gondolataimtól nem hallottam, mitől sikerült ennyire felhúznia magát. Ahogy néztem a felbőszült arcát elhatároztam, hogy bármi is történjék, nem avatkozok bele a harcba és meghagyom neki a férgest. Olyan alaknak tűnt, aki belehalna a szégyenbe, ha egy arrancar segítségére volna szüksége egy ilyen nagyszájú kutya legyűréséhez. Már-már szinte felrobbant, amikor a másik lány is mellé állt hogy szavakkal védje meg fajtájuk becsületét. Ahogy így néztem őket, olyasmi suhant át rajtam, ami nagyon rég elkerült: tisztelet éreztem valaki más iránt.
Miután a kócos elérte tűrőképessége határát, végre neki esett a korcsnak. *Aztán rendesen kend el a száját, kölyök...*

//Parkos eset//

- Itt jobb a kilátás, és könnyebben közbe tudok lépni, ha esetleg szükség lenne rám...
*Kezd bele a válaszadásba, majd a másik kérdés hallatán először Renére, majd ismét Shiorira néz.*
- René, arrancar.
*Fújja ki a füstöt elgondolkodva. Egyelőre (?) azonban pontosabb válasszal nem tud szolgálni arra nézve, hogy kicsoda áll mellette...*
- Ne kíméld, Masaki!
*Kiált oda "páholyából" a magából kikelt vizardnak. Igyekszik nem kimutatni egyre fokozódó dühét a többiek számára, azonban néhány apró mozdulat könnyedén árulkodó lehet, különösen annak, aki a közvetlen közelében van - vagyis Renének. Ilyen például néhány arcizmának ideges rángatózása vagy éppen az indulattól enyhén remegő kezei... Ez akkor látható igazán jól, amikor szájához emeli az égő cigarettáját, miközben másik kezét ökölbe szorítja... És pár pillanatra lélekenergiáját is kiereszti, a másik két vizardhoz hasonlóan. Bár ez már szándékos, ahogy az is, hogy hátáról leveszi, majd az ölébe teszi Herufuaiát - hadd érezze csak a kapitány úr, hogy alaposan félreismerte mindannyiukat!*
- Cöh... A 46-ok tanácsát rohadtul nem szokta érdekelni mások véleménye... Pláne nem szavaztatnak meg ilyen kérdésekben idegeneket...
*Morogja orra alá, majd jobb kezével a fűre támaszkodik, és önkéntelenül is kaparászni kezdi a talajt.*
- Ilyenkor érzem azt, hogy mi jártunk jobban, akiknek el kellett hagyniuk Seireitei-t...

[Parkos eset]

- René, arrancar. -hangzott a bőséges válasz Shuntól miután megint odakerültem melléjük.
-Üdvözletem René! -bólintottam felé
Aztán meghallottam hogy Karioto mit kezdett el hadoválni a 46-ok tanácsáról.
*hogy meri* -szorítottam ökölbe a kezem, és emeltem volna hogy megidézzem a maszkomat. *Nem elég hogy azt sem tudja hogy miről beszél, ráadásul még azt állítja hogy ő megvédte a vaizardokat. Hányingerem van....Seireitei sosem szavazott volna ilyenről...ismerem én a szervezetet...vagy ötven évig voltam kapitány...a 46-ok tanácsa mindig híres volt arról hogy a kínos eseteket igyekezzen minél feltűnésmentesebben elintézni...azt hiszik nem tudom hogy mielőtt Kisuke elmenekített minket megsemmisítési parancsot adtak ki?..nem érdekelte őket hogy a gotei 13 fele eltűnik, nem akarták hogy folt essen a shinigamik tisztaságán a hollow maszkunk látványától. Szánalmas....* -mikor már a fejem tetején volt a kezem úgy döntöttem inkább mégsem avatkozom közbe. Tudtam hogy Masaki nem örülne neki. Inkább próbáltam társalgásba elegyedni a többiekkel hogy lecsillapítsam az indulataimat.
-Kurohitsugi? -vigyorodtam el mikor Masaki megidézte a kidout. -Nesze neked kapitány úr.... -fordultam el.
-És mondd csak René te is az emberek világában élsz? Mert látom elég jól kidolgozott és nem egy használatra szóló póttested van. -néztem végig kicsit zavarban.- Jaj elnézést én még be sem mutatkoztam...engem Shiorinak hívnak. -dörzsöltem meg a tarkómat.

[Parkos eset]

Elterültem a puha fűben, és csukott szemmel füleltem. A harc zajai és a lélekenergiák áramlása alapján nagyjából képben voltam a küzdelem állását illetően, viszont nem kellett a kaszás rusnya képét bámulnom. Valami különös oknál fogva egész kellemes érzés lett úrrá rajtam, ahogy ott feküdtem a fűben, és már jó pár perce mozdulatlanul heverésztem békésen, amikor meghallottam Shun dühtől remegő hangját. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy majd felrobban mérgében. Arcizmai apró rándulásai és keze remegése egyértelműen jelezték, hogy nem sok választja el egy hirtelen dühkitöréstől. Oldalra sandítva néztem egy darabig, majd hirtelen furcsa gondolat fészkelte be magát a fejembe. - *Tulajdonképpen miért érdekel, hogy egy nő, akit alig tíz perce ismerek, hogy érzi magát? Persze, szeretem szórakoztatni a szép hölgyeket, és jóleső érzéssel tölt el, ha megnevettetem őket esetleg pírt csalok az arcukra, de egy nap múlva már a nevükre sem emlékszem. Nem azért teszem amit teszek, mert másoknak akarok jót, hanem mert szórakoztat, de ezzel mindig is tisztában voltam. Most mégis.. Nem vágyok éppen társaságra, és jelenleg ricsajként hatna a női kacaj is, amit máskor oly nagy élvezettel hallgatok. Miért foglalkoztat tehát, hogy ez a nő itt mellettem pocsékul érzi magát?* - Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felültem, és Shunhoz fordultam.
- Kisasszony, látom nem érzi jól magát. Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de örömmel venném, ha elfogyasztana velem egy teát valahol a közelben, persze csak ha nincs ellenére. - Észre sem vettem, miként szaladtak ki egymás után a szavak a számon, de rövidke monológom végeztével azonnal tudatára ébredtem, mi műveltem.
*Te jó ég, úgy mentegetőzök, mint egy jött ment suhanc. Ráadásul pont egy ilyen nőnek, aki a nevét se akarta elárulni.. Már csak ez hiányzott, jól pofára fogsz esni öregem..* - Ostoroztam magam, miközben legnagyobb meglepetésemre kissé szorongva vártam a reakciót.

//Parkos eset//

~ Kurohitsugi... Nem rossz... ~
*Figyeli és elemzi továbbra is az eseményeket. A szokottnál jóval gyorsabban elszívja cigijét, de még egy kicsit sem képes lehiggadni. A shinigami szavai, viselkedése egyaránt elevenbe vágnak. Hogy is nézhet egyszerre három embert hülyének valaki? Már csak a 3-1 arányt tekintve is észrevehető lenne, kinek a készülékében lehet a hiba... Tudja, hogy nem bírja ki sokáig közbelépés nélkül, így a megfelelő alkalomra vár. Elmélyültségéből René hangja zökkenti ki. Meglepetten bámul a másikra - először fel sem fogja a szavak értelmét...*
- Egy pillanat.
*Szól végül halkan, majd feltápászkodik a földről, és tesz néhány lépést előre, kezében zanpakutójával.*
- Kogeru Herufuaia.
*Suttogja, és igyekszik minél kevésbé feltűnően előhívni kardjának shikai-át. Ami nem is nehéz, mivel viszonylag messze van a kapitány úrtól, aki ráadásul háttal is áll neki... Könnyű célpont, különösen Shun számára, aki rendszeresen gyakorolja a céllövészetet... Megáll pár méterre Karioto háta mögött, majd egyenesen a háta közepét célozva meg rálő a shinigamira. Ilyen távolságról még csukott szemmel is eltalálná... A lövedék ugyan nem okoz komolyabb sebet, ha legalább egy kevés is igaz a kapitány beszámolójából, azonban kellőképpen hirtelen fellépő fájdalmat okoz, utána pedig égető érzést hagy maga után... Szóval egy darabig valószínűleg meg fogja emlegetni a másik ezt a "kalandot"... Részéről ennyivel lerendezte a dolgot, és nem szándékozik tovább foglalkozni vele.
Dolga végeztével elégedett mosollyal az arcán sétál vissza Renéhez, miközben zanpakutója lassan visszaveszi eredeti alakját.*
- Felőlem mehetünk.
*Mondja végül, majd zsebre teszi a kezeit, és megvárja, amíg felkel a másik.*

[Parkos eset]

Már egyáltalán nem vettem tudomást Kariotóról. Rájöttem hogy nem lehet neki beszélni...*Úgy néz ki a Seireiteiben manapság az emberek agyát is átmossák...vagy lehet hogy ő szimplán magától ilyen csőlátásos idióta? Na mindegy egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi...* -vettem nagy levegőt hogy visszanyerjem az önuralmam. Láthatóan tetszett neki hogy így fel tud minket bosszantani ezért inkább nem adom meg neki azt a szórakoztatást hogy rajtam mulasson...abból nekem iszonyatosan elegem van.
*Gyűlölöm ha hülyének néznek, de jelen helyzetben jobbnak látom lenyelni a békát, mert a végén még magamat szégyeníteném meg egy kifakadással...hogy is szól a mondás? "Egy okos ember sohasem sértődik meg, mert ha nála műveltebb bírálja, örül neki, hogy tanulhat tőle, a buta ember sértéseit pedig nem veszi magára." ...milyen igaz, egyetértek azzal aki ezt először kimondta...* -tápászkodtam fel majd fogtam magam és a távozó Masaki után indultam.



//""Köszönöm a játékot......""//

---- °o0oo0o° Pihenés ’kettesben’ °o0oo0o° ----

Éreztem hogy valami nincs rendben. Ez már nem szimpla idegesség volt *Valami határozottan nincs rendben. Mi történhetett vele* -próbáltam pár lépést tenni felé, de ekkor megszólalt, amitől megint megtorpantam.
-Ne...ne...neeee! Menj...el!Küld...Urahara-t!-nyöszörögte hangjában olyan kétségbeeséssel hogy megrémültem tőle.
-Uraharát? -kérdeztem vissza torkomban dobogó szívvel *Itt valami nagy baj van, mert különben nem emlegetné Kisukét, akit általában amilyen messze csak tud elkerül*
-Masaki mi van veled? -tettem még felé pár bizonytalan lépést.
-TŰNJ MÁR INNEN!-morgott rám. A hangja ijesztő volt, de mégis kétségbeesett. Valami készült rajta eluralkodni, és hatalmába keríteni az elméjét.
*Istenem csak nem én ébresztettem fel? Hiszen azóta kezdett ilyen furcsán viselkedni...* -hátráltam vissza pár lépést- *Nem, nem, én nem akartam* -kezdtem teljesen bepánikolni. Egyre jobban kezdte elhomályosítani a tudatomat az a gondolat, hogy az egész miattam van...nem bírják az idegei, és most előtör rajta valami rég elfeledett szörnyűség.
El akartam futni...teljesen megrémültem...féltem...de amint hátráltam még egy lépést villámcsapásként hasított belém a felismerés, és tisztult ki az agyam.
*Mégis mit csinálok?! Hogy hagyhatnám itt? Lehet hogy mire visszaérek már késő lesz és valami szörnyűséget művel magával. Nem, nem, itt kell maradnom mellette. Nem érdekel ha bajom eshet, de nem akarom hogy kárt tegyen magában...le kell nyugtatnom...erősnek kell lennem.*
-Nem hagylak itt! -mondtam ellentmondást nem tűrő hangon- Tudom hogy nem fogsz bántani... -folytattam lágyabb hangon és kezdtem megint közeledni hozzá- Figyelj a hangomra.... -álltam meg előtte.
Az arca verítékben úszott és teljesen ki volt fordulva önmagából. Láttam hogy próbál menekülni, de nem tud mozdulni. Legutóbb akkor láttam így kiborulni mikor a rémálmából ébredt. De ez még annál is komolyabbnak tűnt. Kicsit még mindig féltem, de átöleltem. Éreztem hogy tiltakozik, és próbál szabadulni, hogy minél messzebbre kerüljön tőlem, de én továbbra is elszántan tartottam.
-Nem lesz semmi baj...próbálj meg megnyugodni...vegyél mély levegőket -hajtottam a fejem a ziháló mellkasára. Éreztem hogy az egész teste remeg.- Nem mozdulok mellőled, bármi történjen. Nem kell egyedül megküzdened vele. Ha most elmennék sem érezném magam biztonságban, míg nem tudom hogy veled minden rendben, ezért hiába próbálsz elküldeni. -tartottam ki makacsul, de mégis megpróbáltam a bennem valaha is elrejtett összes nyugalmat felszínre hozni és megpróbálni segíteni neki megzabolázni a belülről mardosó démonát.

---- °o0oo0o° Pihenés ’kettesben’ °o0oo0o° ----

Egyszer csak nem bírta tovább és összeesett. Az a valami, egyre jobban kezdi átvenni az uralmat felette és én tehetetlen vagyok. Újra kitörő sírással rogytam le mellé a földre.
-Masaki! -vettem kezembe a verítékben úszó arcát.
*Nem ismer meg! Nem lehet! Mi ez a szörnyűség? Valaki ébresszen fel, mondja azt hogy ez csak egy rossz álom! Fel akarok ébredni! Látni a mellettem békésen alvó Masakit, átölelni és megbizonyosodni róla hogy minden rendben. Ez nem lehet a valóság*
-Figyelj rám kérlek! -próbáltam szólongatni, de a vadállat túl mélyre taszította őt ahhoz hogy meghalljon.
Azonban hirtelen felemelte a kezét és megragadta a nyakamat. Úgy vicsorgott, mint egy ragadozó ami végre megszerezte a prédáját. Egyre csak szorított, és én nem kaptam levegőt.
-Kérlek... -préseltem ki magamból elhaló hangon. A kezem továbbra is az arcán pihent amit szinte már teljesen eláztatott a rá hulló könnyem és a saját vére.
A szorítás azonban nem gyengült. Hiába is próbáltam volna, nem tudtam küzdeni ellene. Túlságosan kikészültem és a fájdalmam még az életösztönt is elnyomta bennem. Nem volt erőm beszélni. Pedig annyi mindent akartam mondani.
*Ne tedd ezt! Nem akarom hogy az én vérem száradjon a kezedhez, hogy utána tovább szenvedj és ez a valami végleg elemészen. Én csak azt akartam hogy boldog légy végre. De kudarcot vallottam. Már nincs több lehetőségem hogy megpróbáljam* -emeltem a nyakamat szorító kezéhez erőtlenül a karomat- *Nem kapok levegőt...csak ne tartana ilyen sokáig...* -hunytam le a szemem.
Már majdnem elvesztettem az eszméletemet, mikor azt éreztem hogy enged a szorítás és egy hatalmas üvöltés töltötte be a kihalt utcát. Kinyitottam a szemem, és megláttam Shinjit.
-Jól vagy?-húzott fel a úgy a földről mint egy rongybabát. Még mindig nem voltam teljesen magamnál.
-Mi folyik itt? -motyogtam magamon kívül, az időközben ketrecbe börtönzött Masakit bámulva -Mondd hogy rendbe fog jönni. -néztem könnyes szemmel Shinjire.
- Miatta ne izgulj! Ha nyugton hagyjuk előbb utóbb megjön az esze...vagy ha nem kénytelenek leszünk agyon nyugtatózni...Na, de a történet!-mondta ezt olyan könnyeden, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem tudtam megállni hogy ne fusson át rajtam némi harag és gyűlölet ezeket a szavakat hallva.
*Hogy mondhat ilyet? Ő egy ember! Nem pedig valami járvány, ami időről időre feltűnik, pusztít, majd magától eltűnik. Segíteni akarok neki! Nem akarom így látni. Istenem, az arca! A szemeiben látom mennyire szenved.*
Nem tudtam elfordítani a fejemet. Shinji mondókájából is csak a lényeget fogtam fel.
*Egy szérum? Ki lehet az az elmebeteg aki ilyennel kísérletezik? Egy embertelen vadállat. Hogy tudott eddig ekkora teherrel élni annak tudatában hogy önkívületben miket művelhetett? Én még a gondolatba is belerokkannék, de ő éli a mindennapjait, és nem sajnáltatja magát.* -öntött el megint a tehetetlen düh. Shinji torokköszörülése rántott vissza megint a valóságba.
-Szeretnél maradni?-kérdezte
Elég volt csak ránéznem és egyből tudta mit akarok.
-Rendben, rendben. -emelte fel védekezőleg a kezeit.
Botladozva odasétáltam a ketrechez és a falára tettem a kezem. Csak álltam ott, és néztem ahogy tombol a vadállat. Az arcomon patakokban folytak végig a könnyeim. Gyűlöltem az hogy ilyen tehetetlen vagyok. Magam sem tudom miért de énekelni kezdtem. Bár fele inkább saját magamnak szólt.
Ikanaide ikanaide konna ni kimi wo aishiteru
Mada shiranai boku wo mite yo
Nakanaide nakanaide kimi no namida no imi wa nani?
Kimi no shiranai boku wo mite yo
Sugu ni aitai kara