Mióta visszatértünk a Végzet Völgyéből, olyan üresség emészti lényemet, amit nem tudok hova tenni. Akármennyire is koncentrálok, egyszerűen képtelen vagyok rájönni a hiány okára, pedig biztos fontos dolog lehet, valahogy érzem. Valószínűleg a szex lesz az, mivel az elmúlt másfél évben egyszer sem voltam nővel. o.O Ezen magam is őszintén meglepődtem, mivel régen nagy nőcsábász voltam, nem tudom mi történhetett Velem. Legfontosabb szerveim remek állapotban vannak, s egyetlen nemi betegség elkapására sem emlékszem, az ilyen dolgokra azért oda szoktam figyelni. Vállamat megvonva nézek farkasszemet tükörképemmel, amely a szokásos fergeteges arcvonásokkal köszön vissza Rám. Az oldalamon még néhány napja hatalmas véraláfutás éktelenkedett, azonban mostanra szerencsére ez is lelohadt, szóval semmi sem akadályoz a mozgásban és az edzésben. Hála a gyors regenerációnak törött bordáimmal sem kellett semmilyen orvost felkeresni, ámbátor ha annyira szükségem lett volna efféle ellátásra, akkor Hacchi könnyedén megoldotta volna eme problémát. Nos, ma randevúm van egy hölggyel, akit Hitomi nővéreként tudok csupán aposztrofálni, mivel a nevét már elfelejtettem, pedig biztos mondta legutóbbi kórházi látogatásom során. Igazából Ő lenne az új hakuda-edzőm, de mindannyian tudjuk, mint jelent, ha szoros testi kontaktust kell létesítenem egy nővel. Ex-kapitányként elég képzettnek mondhatom magam ilyen téren, ám azért még mindig vannak olyanok, akik sokkal jobbak Nálam ilyen tekintetben, hisz’ legfőbb erősségemnek a Zanjutsu-t és a Kidou-t tartom, ezekkel szemben pedig alig van olyan ellenfél, aki képes lenne dacolni erőmmel. Különlegességem teljes tudatában indulok el a megbeszélt találkahelyre, mivel szeretek pontos lenni, ez mindennek az alapja! Ugyan, kit akarok becsapni ezzel a dumával? Azt se tudom milyen időben érkezni...
Ennek ellenére mégis Nekem kell várakoznom ebben a gatyarohasztó melegben, ráadásul a tisztáson található egyetlen nagyobb fán egy méretes lyuk éktelenkedik, amit első találkozásunk alkalmával az Esper robbantott a fába. Nem tartom túl biztonságosnak alá menni, viszont így hamar hőgutát fogok kapni, így inkább kockáztatok. Már kezdem unni magam, ezért nadrágom zsebéből előhalászom cigarettámat, valamint öngyújtómat, azután komótos mozdulatokkal rágyújtok. A vaníliás dohány íze pillanatok alatt átjárja a számat, így rövid ideig ízlelgetem még a füstöt és csak utána eresztem ki több egyforma köröcske képében. Rögtön érzékelem a területen bekövetkező lélekenergia-változást, amint a hadnagyi karszalagot viselő halálisten jelenléte okoz. Nem ez az első alkalom, amikor egy bizonyos Hibari nevű úriemberrel tévesztenek össze, egyszer megnézem már magamnak azt a manust, képtelenség, hogy ennyire hasonlítson Rám! Mindenesetre álnevem említésére csak egy apró biccentéssel válaszolok, azután egy meghajlással köszöntöm újdonsült mentorom, eközben teljesen véletlenül jobban bepillantok a dekoltázsába, mint azt illő lenne. Elégedett mosollyal konstatálom, miszerint bár a természet óriási intelligenciával áldotta meg a fiatalabb testvért, azért a nővére is kapott valamit, ami segítségére lehet az életben való előrejutásban. Valamiért olyan érzésem van, hogy nagyon fogom élvezni ezeket az edzéseket, ehhez kétség sem fér. Első megállapításom Kotomi-channal kapcsolatban, hogy nagyon sokat beszél, egyszerűen be nem áll a szája. Bezzeg a húgából először alig tudtam egy értelmes mondatot kihúzni, annyira ki akarta lyukasztani a bőröm. Persze megértem aggódását, de ha Én nem vagyok, akkor a genetikust egy erősebb arrancar simán lenyomta volna, most pedig ezt lehetetlennek tartom.
- Igen, elég jól ismerem a Seireitei és a Gotei 13 felépítését, tudja, az a képességem, hogy tudok ide-oda utazni a dimenziók között, ráadásul bármit képes vagyok elképzelhetetlen gyorsasággal elsajátítani. – megnyerő vigyorral az arcomon, szemrebbenés nélkül adom be a kamudumát, amiben azért némi valóságalap is felfedezhető, ezért sem kaphat füllentésen. – Áhh, szóval Hitomi-chant holnap már kiengedik, ez remek hír! Sajnálatos módon nem voltam jelen, amikor azzal a lidérccel küzdött, pedig akkor elkerülhettük volna azt a szörnyű sérülést. Ön hadnagy?! Nagyon szép pályát tudhat maga mögött, ha jól emlékszem e rangfokozat fölött már csak a kapitány van, de persze az is lehet, hogy tévedek, hehe. Mondja csak, régóta van az osztagánál? Kíváncsi lennék, mennyi idő szükségeltetik a ranglétra megmászásához a halálisteneknél.
Legnagyobb hátrányom most, hogy nem használhatok villámtáncot, mivel azzal rögtön elbasznám a mesémet. Akármennyire is tudjak valamit elsajátítani, a shunpóhoz faji pluszok is szükségeltetnek, egy ember képtelen lenne megtanulni, legalábbis Én így tudom. Elég rossz lenne, ha létezne valahol egy olyan Esper, aki minden képességet le tudna másolni, Ő lenne a második Aizen, ez pedig egy újabb szörnyű csatákkal teli korszakkal kecsegtetne. Még az elsőt sem sikerült megnyernünk, szóval ez abszurd dolognak tűnik, a zseléshajú biztos nem hagyja magát letaszítani a trónról, annál azért sokkal önelégültebb, ráadásul a Hógolyó is Nála van. Lélekölőmet laza mozdulattal leemelem hátamról, azután sayástól mindenestől a kilyuggatott fa törzsének támasztom. Régen verekedtem már puszta kézzel, szóval előbb csinálok egy-két nyújtást, mert nem akarom meghúzni magam. Elég meleg van, még kb. semmit sem csináltam, de az első izzadságcseppek már meg is jelentek arcomon. Ráadásul rossz ötlet volt hosszú szabadidőnadrágban jönni, kezdenek megfőni a golyóim. Fehér pólóm viszont pont ideális erre a nyári napra, bár félő pillantásokat vetek a nedves fű felé, valószínűleg az első becsapódásomat követően lökhetem is ki a felsőt. Rezignált sóhajtás kíséretében törődök bele a ruhadarab sorsába, azután Kotomi-chan intését látva egy kaján mosollyal az arcomon lendülök támadásba. Kínzó lassúsággal mozgok, ámbátor még így is gyorsabb vagyok, mint egy olimpiai futó vagy ilyesmi. Amikor már csak pár méter választ el ellenfelemtől, egy méretesebb ugrással a levegőbe lököm magam, azután egy fordulatot követően elemi erővel próbálom megrúgni a jobb felkarját, ami nem egy különösebben fájdalmas pont, ráadásul ez a kombináció könnyen védhető, bár a forgással belevitt erő azért nem épp piskóta. Eléggé felvágott az Onmitsukidou-s tagságával, szóval kíváncsi vagyok milyen szinten is áll valójában. Az osztaga mindig is a pusztakezes harcról volt híres, na meg a bérgyilkosságokról, de ezt nem szokták olyan sűrűn emlegetni, nem is tudom miért.

Szóval különleges, értem. Nincs kedvem elszomorítani, így csak egy csodálkozó mosolyra telik Tőlem, holott kettőnk körül egyértelmű, hogy ki is a kivételes tehetség. Tökéletesen kivitelezett rúgásom elől kitér, pedig ez volt a legpusztítóbb próbálkozásom, valószínűleg eltört volna a karja, ha lábam betalál. Meglepődni sincs időm, s máris érkezik az ütés gyomorszájam felé, azonban alkarjaim gyors magam elé rántásával sikerül blokkolnom a támadást, ám a térdre érkező rúgásra már nincs időm. Habár nem fáj különösebben a találat, lábam mégis önkénytelenül megrogyik, viszont nem esek térdre, az túl nagy megaláztatás lenne számomra, ráadásul törékeny önbizalmam rögtön összeomolna. Hirtelen ötlettől vezérelve szeretnék egy keményebb csapást bevinni a feje tetejére, mint ahogy Bud Spencer szokta, ám gyors hátrabukfencezésével kitér ütésem elől, így öklöm megállíthatatlanul csapódik a talajba, egy kisebb krátert kialakítva ezzel. Elégedetten veszem tudomásul, miszerint meg se éreztem a becsapódást, habár elég nedves a föld, de azért egy kb. húsz centiméteres mélyedést ütni nem mindenkinek sikerül. Sosem a fizikai erőnlétemmel volt a gond, inkább a képzettségemmel, ami körülbelül így is a legtöbb halálistené felet van, csak hát jobban forgattam a kardot és ügyesebben bántam a varázslatokkal, egyszerűen feleslegesnek éreztem ilyen téren is továbbfejleszteni jómagam. Felegyenesedve hallgatom meg kijelentését, valamint kérdését. Nem sok hiányzik ahhoz, miszerint képen röhögjem, viszont jobban belegondolva tényleg van valóságalapja az alvilággal való kapcsolat feltételezésének, csupán nem olyan formában, mint ahogy azt a nő elképzeli. Megnézném az arcát, amikor megtudná, hogy a banda, amiben tag volt a szeretett Gotei 13-ma volt.
- Nem ismerhet Minket, mivel már legalább öt éve szétesett a társaság, de ha nagyon tudni akarja, akkor elmondom… - kezdek bele pillanatnyi kedvtelenséget színlelve, azután hasból kitalálok valami nevet és remélem nincs ilyen a valóságban. – A Sárkánykarom Testvériség alapító tagja voltam, ez pedig egy tetoválás volt régen, amit elég sajátos módon tüntettem el. Nem volt pénzem lézeres bőrműtétre, így viszont megmaradtak a körvonalak. Nem túl szép látvány, viszont emlékeztet arra, milyen módon ronthatja el valaki véglegesen az életét, ha a rossz utat választja.
Elbeszélésem második felében ismét fellelhető némi igazság, hisz’ a heget a Király Szemétől kaptam, miután megöltem egykori legjobb barátomat, aki megalomániás őrültnek állította be magát előttem, holott egyáltalán nem volt az. Több, mint egy évszázad során a jelleme megváltozott, de ugyanúgy az univerzum jövőjét tartotta a legfontosabbnak, azonban olyan módszereket használt, amelyek akkoriban nem fértek össze az ideológiámmal. Mostanra jómagam is kissé hidegvérűvé váltam, ám legnagyobb örömömre nem lettem olyan befordult és sötét személy, mint amilyen Kenshin volt. Elég sok helytelen dolgot követtem el százötven év alatt, ettől függetlenül mégsem érdemlem meg a halált. Legalábbis ezzel tudom magyarázni azt a furcsa jelenséget, mely szerint eddig legalább kétszer támadtam fel, pedig már rég alulról kellene szagolnom az ibolyát. Félreértés ne essék, eszemben sincs meghalni, sok minden van még azon a listán, amelyen azokat a teendőket tartom számon, amit muszáj elvégeznem még halálom előtt. Ezen első helyen szerepel az utódnemzés, s egy normális család kialakítása, mellyel érhetetlen módon eddig nem jártam sikerrel. Lövésem sincs, miért nem csajoztam az elmúlt két évben, tudtommal nem fogadtam cölibátust. Biztosan túlságosan belefeledkeztem a Sors Dárdája utáni kutatásba, ami valamilyen szinten érthető is, hisz’ saját igényeimet muszáj vagyok háttérbe szorítani, ha épp a világ végzetéről van szó. Egy fejrázás kíséretében térek vissza a jelenben, majd miután értelmeztem a feltett kérdést, elgondolkodó arcot vágok. Legelőször utolsó edzésünk képe úszik be lelki szemeim elé, amit az ostábla felbukkanása tett rendhagyóvá. Nos, azt kell mondjam, elég jól ismerem Hitomi-chant kívül-belül. A nem megsértődős mondatában nemigen hiszek, szóval óvatosan fogok fogalmazni, mert Ő biztosan nagyobbat bír rúgni, mint a húga, az pedig rontaná az esélyeimet a gyereknemzésre.
- Kezdetben elég zárkózott volt, de miután jobban megismertem egész… khm… nyitottá vált. – szólalok meg, egy torokköszörülést is beiktatva, amit persze utána rögtön a száraz levegőre fogok, ami amúgy elég párás. – Remek tanítvány, jobbat nem is kívánhatnék magamnak. A néha feltörő ügyetlenségén kívül csak határtalan tudálékosságát tudnám hátrányként megemlíteni, egyszer-egyszer az az érzésem támad, hogy nem tart elég okosnak, pedig ez teljesen abszurdum! Természetesen kettőnk közül Ő az intelligensebb, de ezt nem kéne ennyire észrevehetően az orrom alá dörgölnie. Mindegy is, Én a harcban vagyok jó, míg Hitomi a saját szakterületében.
Alig fejezem be rögtönzött monológom, máris támadásba lendül, viszont lomha mozgása arra enged következtetni, miszerint nem tart valóban egyenrangú ellenfélnek. Elnéző vigyor villan fel arcomon, valós helyzetben kétségtelenül szerény személyem kerülne ki győztesen bármilyen összecsapásból. Nevetséges támadásait könnyedén, minimális mozdulatokkal hárítom, ezt követően pedig egy öklöst szeretnék bevinni az állcsúcs irányába, azonban ekkor megragadja a csuklóm és maga felé ránt. Ismerem ezt a figurát, szóval reflexszerűen ugrom fel a levegőbe, ezáltal elkerülve lábaim kisöprését. Ellenben a rántásnak köszönhetően röppályám koordinálatlanná vált, ennek hála rövid úton újdonsült mesteremen kötök. Nem sokon múlott, hogy arcomat a mellei közé fúrjam, de az utolsó pillanatban sikeresen megtámasztom magam, így kerülve el a félreérthető helyzetet. Valójában egy külső szemlélő tökéletes következtetést vonhatna le egy nőn fetrengő férfiről, már ha látná valaki jelen pillanatban Kotomi-chant rajtam kívül.
- Elnézést, kicsit elbambultam. – kezdek mentegetőzni, de igazából semmi problémám nincs a kialakult helyzettel. Talán birkózóleckéket kellene adnia, annak jobban örülnék. Kivárom, amíg kezd elég kínossá válni a kialakult testi kontaktus, csak aztán kászálódok le Róla és segítem fel. Nos, ha annyira vágyik rá, megmutathatom milyen az, amikor nem fogom vissza magam. A reiatsu egy másodperc tizedrésze alatt száguld végig izmaimon, ezáltal növelve meg azok erejét. Eddigi sebességem kb. kétszeresével lendülök támadásba, azonban még így is különösen lassúnak érzem magam. Mozdulataim tökéletesen lekövethetőek, pedig ez nagy hátrány. Először egy rúgással próbálkozom jobb lábának hajlata felé, azután egy könyökkel kivitelezett csapást szeretnék mérni a halántékára. Villámtánccal sokkal egyszerűbb lenne minden, de sajnos nem használhatom.

A tanító néni elég durván hányja a szememre hibáimat, ami egyáltalán nem tetszik. Kezében egy késsel se ért volna többet, mint a puszta öklével, lélekenergiámnak köszönhetően a reiatsu nélküli fegyverek egyszerűen kicsorbulnak a testemen, de persze ezt Kotomi-chan nem tudhatja, s nincs is kedvem lebuktatni magam, ha már ilyen jól játszom a szerepem. A kérdésekre való válaszadást inkább hagyom a következő támadás utánra, mivel úgysem tudok egyszerre mesélni és harcolni is. Ezt a forgolódásos rugdosást már Hitomi is bemutatta egyik edzésünk alkalmával, azonban felesleges lenne arra várnom, miszerint hamarosan nővére is elveszti az egyensúlyt és hátsó fele nagyot puffan a földön. Szerencsétlenségemre ennél jobban kiképzik a Járőralakulat parancsnokát. Úgy érzem, lábaiban valószínűleg több erő lehet, mint karjaiban, ebből kiindulva nem szeretném fejbe rúgatni magam Vele, mert akkor egész nap kótyagosan mászkálhatnék, az pedig nem lenne valami kellemes. Alkarral hárítom a vészesebbnek ítélt támadássorozatot, igazából testem többi részén se tudna számottevő kárt tenni, kivéve egy helyen, viszont nincs az az isten, hogy Én újra bedőljek ugyanannak a trükknek. A roham hamar lecsillapodik, így néhány másodpercre fellélegezhetek és lerázom elzsibbadt végtagjaimat, amiken biztosan egy-egy vörös sáv fogja jelezni hol érte őket a nő sípcsontja. Be kell valljam, még magamat is megleptem ezzel a képzettségi szinttel, ami most mutatok, a hakudát leginkább a bohóckodás eszközének tartom, valós küzdelmet csak katanával lehet vívni, ezt mindenki tudja. Egy vágyakozó pillantást lövellek lélekölőm felé, aki biztosan jót röhög most Rajtam. Még a gondolat is feldühít, szóval inkább elterelem a figyelmem, s miután ismét erőt merítettem edzőm dekoltázsából, úgy döntök, megválaszolom a feltett talányokat.
- El kell szomorítanom, de téved. – jelentem ki könnyedén, egy magabiztos mosoly kíséretében. – Három évig jogot hallgattam Amerikában, mivel ott is születtem. Ez persze azután történt, hogy a banda feloszlott, Nekem meg kezdenem kellett valamit magammal. Ám hamar rájöttem, miszerint ez nem az Én világom, így végül felhagytam a tanulással. Jelenleg alkalmi munkákból élek, amúgy nincs semmilyen képesítésem.
A világ megmentése is egy ezen néha-néha elvégzett feladatok közül, kinek ez, kinek az újságkihordás. Ebből is látszik, nem vagyunk egyformák, szerény személyem például még biciklizni se tud, ellenben a shunpó korrigálja ezen hiányosságomat. A Nap egyre erőteljesebben kezd sütni, már lassan a tökömről is folyik a víz, ezért elérkezettnek látom az időt némi textil ledobásának, természetesen teljesen ártatlan okokból. Ennek köszönhetően pólóm néhány pillanat múlva máris azon fa lyukában pihen, amelyet a genetikus volt olyan kedves elintézni még első találkozásunk alkalmával. Ezen idő alatt mesterem megcsodálhatja a hátamon lévő méretes tetoválást, amellyel kétségtelenül tovább mélyítem benne azt az elképzelést, mely szerint egy brutális utcai banda tagja voltam. Még mindig nem mondhatom magam hatalmas izompacsirtának, inkább szálkás vagyok, de azért megfigyelhetőek a folyamatos edzés eredményei, valamint itt-ott egy-egy kisebb heg is, amit még Hacchi mágikus gyógyító képessége sem tudott eltüntetni tökéletesen. Nem foglalkozom túlságosan ezzel a tényezővel, harcos vagyok, sérüléseim csupán elért érdemeimet mutatják. Egy levezető kocogás kíséretében érek vissza összecsapásunk helyszínére, ahol a nedves növényzetnek hála még inkább erőteljes a kánikulaérzet. Lövésem sincs, miért nem sül meg a halálisten vastag kimonójában, emlékszem még milyen volt hordani és egyáltalán nem kényelmességéről, valamint hőáteresztő képességéről volt híres. A vért persze könnyedén beszívta és benntartotta, talán ez az egyetlen pozitívum benne. Na meg most az előttem álló hölgyemény, de ezt csak csendben, magamban jegyzem meg, kitudja miképp reagálna egy ilyen beszólásra. Egyébként utálom a hakamát, egyszerűen képtelen visszaadni az emberi test alakját.
- Van egy szervezet Karakurában, ami összegyűjti a hozzánk hasonló képességekkel megáldott embereket és segíti Őket ott, ahol tudja. – kezdek bele a mesélésbe, miközben felidézem a Raionról hallottakat. – Hitomi-chan épp egy előadást tartott, amit követően szerettem volna beszélni Vele. Egy hollow támadt Ránk, Én pedig megmentettem az életét. Jól láthatóan nem volt elég képzett, viszont azóta minden téren próbálom kitágítani tudását. Watanabe? Nem, eddig még nem hallottam Róla. Ismernem kéne?
Jobbnak érzem játszani a tudatlant, hisz’ egy Seireitei-i kapitány minek ismerkedne meg névtelen suhanccal, mint amilyennek meg lettem bélyegezve. Amúgy elég szánalmasnak tartom az oktatási rendszer Soul Societyben, ha az újonc tisztek egyszerűen nem képesek felismerni a szervezet egykor kiemelkedő alakjait. Igen, kicsit belegázolt az önbecsülésembe, miszerint nem ismertek fel, de így legalább el tudok sajátítani még több tudást, már ha szerintem nincs is erre szükségem. Igazából csak tanítványom miatt csinálom az egészet, mert nem vagyok képes felmérni az ereje végét, ezért kellene órákat vennem egy igazi mentortól. Na persze, sosem kérnék olyat, amit nem képes megtenni, csupán néha előbújik belőle a hisztis picsa és akkor képtelenség dolgozni Vele. Nem az Ő hibája, nőből van, érthető. Elhessegetve a zavaró gondolatokat veszek fel egy alapállást, azután gyorsan kigondolok egy stratégiát, amivel támadni tudnék. Ezért gyűlölöm a pusztakezes harcot, a kombinációk száma annyira behatárolt, ráadásul nem is olyan számottevő a találat, mint egy kardcsapással. Fizikai erőm kétségtelenül nagyobb, azonban találnom kéne egy megfelelő találati pontot, amit nem igazán tud védeni. Torokra ütni szemétség lenne, szóval inkább gyomorszájón fogom vágni, mert jó fej vagyok. Elhatározásomat hamar tettekké transzformálom, s az eddiginél jóval gyorsabban iramodok meg ellenfelem felé. Néhány méterre Kotomi előtt lefékezem, viszont a lendületemet meglovagolva csúszom tovább célpontom irányába, miközben jobbomat egy elég erőteljes ütésre lendítem. Az eredménytől függetlenül pördülök ki balra, azután egy kemény rúgással célzom meg a háta közepét, talán ettől kibillen majd egyensúlyából. Utolsó próbálkozásommal pedig bal karját szeretném a hátracsavarni, ezáltal kényszerítve megadásra.
- Hm, ha szabad megjegyeznem, úgy látom a szépség családi vonás. – szólalok meg búgó baritonnal, ideje elkezdeni a hadműveletet, különben sosem jutok dűlőre és nem, nem a közeli dombra gondolok. Teljes egészében zuhant a nyakamba ez a két évnyi semmittevés, holott Chiyoko-channal olyan jól indultak a dolgok, de aztán az egésznek hirtelen vége szakadt. Mostanra már biztos talált egy rendes, kedves embert, akitől talán már gyermekei is vannak. Irigylem azt a szerencsés flótást, valószínűleg Ő is olyan király lehet, mint amilyen Én vagyok, hiszen egykori kiszemeltem nem érné be kevesebbel.

A piás vájzárd és a leszbikus shinigami találkozása - Dzsízüsz mi lesz itt! O.o


Reggel van. Süt, a nap csiripelnek a madarak. A felkelés fájdalmasan sikeredett a végtagjaimban lévő izomláz miatt. Hát igen, ez van, ha a tizenegyedik osztag reggeli edzéseiről elkésel. Fel-felszisszenve lépegetek a fürdőszoba felé hátha egy nyugtató fürdő enyhíti fájdalmaimat.
Már épp hátra dőltem a fürdőkádban mikor az ajtó felől halk lépteket hallok. Hátra pillantva veszem észre lélekölőm lelkét, akire már megint rájött az ötperces perverz leszbi és megpróbált hátulról elkapni.
- TÜNÉS TE PERVERZ ÁLLAT!- szólok rá Ookami-chanra majd elkaptam a karját és kivágtam a fürdő ajtaján.
- Olyan undok vagy Kira. Bezzeg te csinálhatod ugyan ezt harc közben.
-Hallgass te perverz nőszemély... Mattaku..., már megint tönkre tetted a fürdőszoba ajtót.
- A fene már megint el fogok késni. – mormogom, magamban mikor ránézek az ébresztő órára. Gyors végeztem a fürdéssel felkaptam magamra szokásos egyenruhámat majd megragadva zanpakutoum rohantam is az osztag edzőtermébe. Alig, hogy odaértem egy shinigami lépett hozzám és egy levelet nyomott a kezembe. A levélben a hadnagy utasított, hogy menjek Karakura városba és ott őrjáratozzak egész nap.
- Remek akkor ma egy elég unalmas napom lesz.- vágtam ellőbi mondandómhoz úgy szint unott képet majd elmentem a senkai kapuhoz ahol a levelet felmutatva már át is engedtek rajta.
És tényleg unatkozom már vagy egy órája járőrözök a városban, de sehol egy hollow vagy egy arrancar. Épp a városi parkban voltam mikor egy férfi ordítását hallottam.
- Hééé te ott cipőben!
Körülnéztem, de rajtam kívül senki sem volt ott csak egy srác, aki egy zacskó sör mellett feküdt az egyik padon.
- Hé, te ott nekem szoltál?

Ó, ha tudná! Mostani mozdulataimat magam is kínzóan lassúnak érzem, egyszerűen majd belebolondulok, hogy nem tudom azon képességemet használni, amire amúgy a legbüszkébb vagyok. A Seireitei leggyorsabb kapitánya voltam dezertálásom előtt, most pedig még azt a sebességet is túlszárnyalom, amit akkor birtokoltam. Viszont ebben az összecsapásban különleges képességgel rendelkező emberként kell viselkednem, s ez túlságosan behatárolja cselekedeteimet. Igazából fogalmam sincs, hogy meddig gyorsíthatnám magam normál körülmények között, lehet egy-egy szemmel alig követhető megmozdulással gyanút keltenék. Így azonban a bennem rejlő potenciálnak még a tíz százalékát sem vagyok képes megmutatni, holott azzal kétség nélkül levenném Kotomi-chant a lábáról. Elhatározásomtól függetlenül, sajnálatos módon, szerény személyem alól tűnik el a talaj támadásomat követően, majd hangos csattanás jelzi a nedves füvön, miszerint sikeresen landoltam rajta. Egy pillanatra a tarkómat is bevágom, ám ez nem számottevő találat, ezért pár pillanat elteltével már ismét talpon vagyok és ily’ módon hallgatom meg a shinigami észrevételeit. Való igaz, néha tényleg megfeledkezek alsó végtagjaimról, de ha épp ezernyi apró kőszilánk vesz körbe, egyszerűen képtelennek érzed, hogy fizikai csapás egyáltalán elérhet. Jómagam ekképp vélekedek, másrészről egy jó karddal könnyedén el tudom hárítani a lábaimra célzott csapásokat. A monológot követően csak egy fanyar grimaszra futja, legalább most már tudom, kinek köszönhetem Hitomi-chan azon fogását, aminek köszönhetően legnemesebb testrészem olyan kapcsolatba került a lánnyal, melynek egyáltalán nem örültem. Nevezetesen teljes erőből tökön rúgott, ellenben Én meg eltörtem a kisujját, szóval részemről egálban vagyunk.
- Semmiség, kötelességemnek éreztem segíteni Neki. – reagálok előbbi hálálkodására kifejezéstelen arccal, mialatt néhány fűszálat vadászok le a vállamról. – A húga gondterheltségét magam is észrevettem, azonban Nekem se mondott semmit az üggyel kapcsolatban, ráadásul a 10. osztag kapitányát nem ismerem, ebből adódóan Tőle se tudtam információt beszerezni. Remélem, azért el tudják majd simítani a félreértéseket, hisz’ legjobb a békesség, igaz-e? Megfogadom a tanácsát és megpróbálom fejleszteni a lábmunkámat, de ezen hiányosságom érthető is, mert olyan harcászati területen vagyok inkább jártas, amiben kevésbé számít az ide-oda lépkedés.
Például egy erőteljes Kidou használatánál teljesen mindegy milyen módon támasztom ki magam, csak az a lényeg, hogy a lendület ne vigyen el. Vívásnál persze sokkal másabb a helyzet, azonban eme tevékenységem közben inkább shunpóval mozgok, ezért ellenfeleimnek esélyük sincs kihasználni a fentebb említett gyengeségem. Töprengeni viszont nincs idő, hiszen jön a következő lépcső, amivel oktatási képességeimet teszteli. Csupán egy bólintással jelzem, miszerint megértettem szavait, majd türelmesen várom kísérletét. A mozdulatok valóban a genetikusra jellemzőek, ám a profizmus még az efféle sete próbálkozáson is megfigyelhetőek. Nevetségesen egyszerű módon akar kibillenteni egyensúlyomból, ezt még talán akkor is hárítani tudnám, ha nem tanultam volna két évig hakudát az Akadémián. Magabiztosan emelem ki lábfejem a béklyóból, aztán egy lábcserét követően ezúttal Én alkalmazom ugyanezt a technikát, csak sokkal gyorsabban, s nagyobb erőt belefektetve a taszításba. Eddig úgy is az volt a baja, hogy nem adtam bele mindent, na akkor most biztos elégedett lesz. Amennyiben tényleg úgy reagál erre a kombinációra, mint ahogy az Esper tenné, akkor rövid úton Ő is a nedves földön fog landolni, ámbátor több eleganciát nézek ki belőle, szóval valószínűleg egy überpózer duplaszaltó után keveredik biztonságos területre. Akármi is legyen a vége akciómnak, nem kívánok tovább küzdeni egyelőre, mint ahogy Hitomira se szoktam ráugrani, ha már a földön van. Persze van olyan eset is, amikor direkt ez a célom, de akkor leginkább más gondolatok vezérelnek. Legalábbis szeretnék erre gondolni, mivel legjobb emlékeim szerint eddig semmilyen módon nem közeledtem a nőhöz, holott már láttam meztelenül is. Kezd egy érthetetlen érzés megfogalmazódni bennem, mely szerint eddig egy gonosz varázslatnak hála egyszerűen megfeledkeztem a gyengébbik nemről, pedig régebben nagy hódító hírében álltam. Mondjuk, annak meg van már jó néhány éve, viszont nincs még annyira messze, hogy ne emlékezzek rá kristálytisztán.
- Khm… Akkor a hibák… - szólalok meg félhangosan, miközben egy torokköszörülés erejéig összeszedem meglátásaimat. – Túlságosan egyértelmű volt mire is készül, ráadásul a lökésben se volt elég lendület ahhoz, hogy feldöntsön egy magamfajta megtermett férfit. Mégis számomra legszembetűnőbb hiányosság az volt, hogy megerőltetés nélkül tudtam kiszabadítani a lábam, pedig az a megmozdulás legfontosabb része, ezáltal kerül a földre az ellenfél. Sokkal fürgébben, s keményebben kell kivitelezni ezt, pont úgy, ahogy Én csináltam.
Egy kis önajnározás már kellett a végére, így is eléggé meg volt nyirbálva férfiúi önbecsülésem. Látom azért Kotomin is, miszerint megviseli a nagy meleg, ráadásul a fekete egyenruha csak úgy szívja magába a hőt. Kíváncsi vagyok, meddig bírja benne, mielőtt még sikoltva dobálná le magáról a göncöt. E idea vizualizálása közben, arcomon kaján vigyorral indulok meg előre, hogy ezúttal tökéletes lábmunkával hajtsak végre egy rohamot. Kissé tanácstalan vagyok, ezért egy jól bevált mozdulatsor végrehajtására szánom el magam. A Főnökasszony gyorsaságot szeretne, akkor megkapja. Csupán elmosódott foltként vagyok érzékelhető, amikor a lány előtt termek, jobb támasztópillérem sípcsontjával pedig erőteljes rúgást mérek a combjára, ezzel egyidejűleg azonban bal kézzel egy horgot indítok el útjára, ilyen módon tartva meg edzőm egyensúlyát, ha netán túlságosan megrogyna attrakciómnak köszönhetően.

Hangos sóhajt hallottam mögülem. Reagálási időm sem volt és már Sierra - Sama ott állt mellettem. Megdöbbentségemben semmit nem tudtam mondani, csak a szemem sarkából figyeltem reakcióit és érzelmeit amik megjelennek egy sóhajban, a szeme csillogásában, a kezei játékában. Arcáról csöppnyi haragot, kétséget és rémületet olvastam le. Amint elmondta az ő szemléletét a vélt életéről a hanga búval teli volt. A mosoly a végére olyan színpadias, hogy csak az nem venné észre, hogy nem oda való akiből teljesen kivesztek az érzelmek. Jobbnak láttam nem faggatni tovább erről a témáról, mivel nem szándékozik megosztani velem azokat a dolgokat amik nyomasszák.
~ Nem bízik bennem, nem is adtam rá okot, hogy másképp érezzen. Nem vagyok más számára min egy beosztott, az egész halálom utáni életemben mindenki hasonlóan tekintett rám. ~
- Megértem...bocsásson meg, hogy nagyon faggatózok. - felelem halkan talán túlságosan is és a hangom még halkabbra veszem amikor folytatja. Arca kiderül mintha minden rossz érzése egy szempillantás alatt tova szállt volna a hűsítő szélben. Ennek hatására én is megnyugodtam és érdeklődő tekintettel figyelmesen végig hallgatom a történetet amit teljes átérzéssel ad vissza. A történet végeztével hangja ismét szomorkássá vált mintha sajnálná azt, hogy újra a valóságban kellene élnie.
- Sierra - sama, én nem tudom, hogy jól-e cselekedett avagy sem. Ez magának kell tudnia és éreznie. Ha bűntudata van attól amit tett akkor biztos hogy nem a legjobb megoldást választotta. Én csak ennyit tudok. Az, hogy ki mit csinál és ez mennyire helyes az csakis a maga értékrendjébe és erkölcsével lehet mérnie. Az ön feljebb valója úgy érezte, hogy amit tett nem volt merénylet senki ellen. Valamennyire meg lehet érteni a cselekedeteit, mindannyian egy olyan világ rabjai vagyunk amik megvetnek, kigúnyolnak és gyűlölnek minket. Talán nem bűn az ha a létünket mások is elfogadják és tisztelik...nem csak a rangok és az erő végett... hát a véleményem szerint nem volt bűn amit tett egyszerűen csak megbecsülésre vágyott. - fejezem be. Hangomon a vágyakozás és az együtt érzés váltakozott. Öklömet teljesen ökölbe szorítottam így próbáltam levezetni a bennem lévő feszültséget.

Hm, elszóltam volna magam? Nem vettem észre, azonban Kotomi-chan hangos gondolatai erre engednek következtetni. Nemtörődöm módon, s alig észrevehetően megvonom a vállam, már amúgy is kezdem unni a szerepjátszást, sokkal könnyebb lenne magamat adnom és minden képességemet teljesen használni. Nem hazudtam a nőnek teljesen, tényleg nem tudom, milyen félreértés van Suke és Hitomi között, mivel még Engem sem avattak be. Ajánlom Nekik, hogy jól kijöjjenek egymással, mert különben Velem gyűlik meg a bajuk. Esküszöm, néha úgy érzem, hogy egy óvodáscsoportot vezetek, nem pedig nagy erejű harcosok gyülekezetét. Azt gondolná az ember, miszerint felnőtt fejjel azért tudják moderálni magukat, de ez egyáltalán nem igaz. Talán beprogramozott robotokat kellene szolgálatba fogadnom, azok sose beszélnének vissza, ráadásul a feladatot is tökéletesen elvégeznék. Fakó tekintettel meredek előre, miközben gondolataimban már egy bádoghadsereg élén masírozok és leigázom a világot, háhá! Világuralmi törekvéseimet egy időre félre kell raknom, hisz’ olyan kilátás nyílik elém, amit nem hagyhatok szó nélkül. Közöm nem sok van a kosode szétnyílásához, tenyérrel taszítottam, így nagyobb eséllyel taperoltam le, semmint bontottam ki a felsőjét. Nos, a dolog mikéntje a legkevésbé foglalkoztat, legalább most már teljesen megbizonyosodtam arról a tényről, mely szerint tényleg jobban megáldotta a sors mellügyileg, mint a húgát. Némi hümmögést követően elfordítom a tekintetem a közeli fán csiripelő madárka felé, ám az ajkaimon játszó mosoly egyértelművé teszi, hogy nem volt elég gyors az az elfordulás. Következtetése nem teljesen helyes, de inkább ráhagyom, mivel bemutatkozásomat követően olyan képességeket adtam magamnak, amelyek között nem szerepel a különböző Kidouk lövöldözése.
- Kölcsönösen is eredményes lehetne ez az edzés… - szólalok meg elgondolkodva, míg felveszek egy laza kezdőpozíciót. – Támadjon csak nyugodtan villámtánc használatával, elég erősnek érzem önmagam, le tudom követni a mozdulatait. Ezúttal Rajtam a sor, hogy felszólítsam: adjon bele mindent! Persze csak normál körülmények között, mégis csak ember lennék, igaz-e?
Nem, nem igaz. A dicséret mindenesetre jól esik, ebből kiindulva nem tudom mire vélni a genetikus elégedetlenségét az oktatásommal kapcsolatban, a másik mestere is megmondta, miszerint jól csinálom azt, amit csinálok! Persze abban a pillanatban épphogy túléltük az ostáblával való összecsapást, s biztos elég frusztrált volt, amiért Rám mászott, ezért csúsztak ki olyan gonosz dolgok a száján. Inkább egy banánhéjon csúszott volna el, akkor talán nem kellett volna a fájdalom görcseitől görnyedeznem. Jelentem alássan, minden a legnagyobb rendben, a szerkezet még mindig bevetésre kész, egyáltalán nem károsodott. Rúgásom kétségtelenül elég erősre sikeredett, mégse tudta kibillenteni a 2. osztag hadnagyát az egyensúlyából. Csodálkozva konstatálom a jelenetet, amikor elkapja az öklömet is, erre kevés esélyt láttam. Ő már kellően lecsekkolta az izomcsoportjaimat, most Én is szívesen megnézném, milyen combok képesek különösebb megerőltetés nélkül hárítani a próbálkozásaimat. Átokverte halálisten-egyenruha, halál reád! Álmodozásom ismét távolra szakít a valóságtól, ami egy igen nagy felelőtlenségnek titulálható ebben a helyzetben. Éles küzdelemben is csak akkor tudok koncentrálni, ha valami fontos dolog miatt kell harcolnom. Gyengébb ellenfelekkel szemben egyszerűen nem látom értelmét mindent beleadni, például most is könnyedén végezhetnék Kotomi-channal, ha úgy tartaná kedvem. Mindkettőnk szerencséjére viszont nem vagyok habzó szájú pszichopata, így mindenki biztonságban van a közelemben. Mármint viszonylagos értelemben, mert ugye balesetek bármikor történhetnek. A lábsöprést egy szökkenéssel védem ki, ám nincs sok időm örülni saját gyorsaságomnak, hiszen máris repül az ököl az állam irányába. Innen már csak egy shunpóval tudnék kikeveredni, de azt nem alkalmazhatom. Ejnye, akkor mitévő legyek?
Ugyan, senki sem gondolhatta komolyan, hogy ennyitől zavarba jövök. Tenyereimet váratlan hirtelenséggel rántom a megcélzott testrész elé, ezt követően pedig akrobatikus képességeimet kihasználva könnyedén átfordulok a kinyújtott kart használva támasztékként. Földet érésem előtt még egy precíz rúgást is eleresztek hátának közepe felé, ezt képtelenség olyan lazán védeni, mint az előbbi öklösömet. Vigyorogva pördülök meg tengelyem körül, aztán szemrevételezem attrakcióm eredményét. Normál körülmények között lehetetlen ilyen módon átugrani valakin, ehhez a gravitációt kell igazán legyűrni. Szerencsére a Karakurában lézengő szellemi részecskék elég segítséget nyújtanak az efféle mutatványok kivitelezéséhez. Ideje lenne pihenni egy kicsit, kezd elegem lenni egymás folytonos csépeléséből, hisz’ sosem volt a verekedés a kedvenc időtöltésem. Levágni valakit, na az poén!
- Kotomi-chan! Mi lenne, ha valami mást gyakorolnánk? – teszem fel a kérdést, majd választ sem várva vágtatok el lélekölőmért. – Elég régen volt már olyan ellenfelem, aki körülbelül egy szinten van Velem vívás terén. Ön, mint shinigami biztosan mindennapos edzésben van, ugye jól gondolom?
Az Onmitsukidou sosem arról volt híres, hogy elhanyagolják a közös gyakorlásokat, meg ilyesmiket. Egy emberként kell mozogniuk, s dönteniük, ekképp lehetséges, miszerint a Gotei 13 egyik legütősebb osztagát alkotják. Részemről sokkal jobban szerettem a 8. osztagot, a pihenés és a kikapcsolódás fellegvárát. Nosztalgikus érzés tölt el a régmúlt időkön elmélkedve, így alig hallom az acél búgó hangját, amint előbújik a sayából. A kardhüvelyt nemes egyszerűséggel balomban tartom, mindkét kezemmel tökéletesen tudok vívni, de ezt valószínűleg erre nincs felkészülve ellenfelem. Csupán olyanok szoktál elsajátítani ezt a formulát, akik iker-lélekölővel rendelkeznek, Nekem viszont muszáj volt, mert ha az egyik karom súlyosan megsérülne, akkor még mindig ott a másik, ami ugyanolyan jó, mint az erősebbnek tartott jobbom.

Be kell valljam, nagyon is jól esik az egómnak, amikor a vívótudásomat fényezi. Kétségtelenül messzi földre híres vagyok eme területen, kevés hozzám fogható kardforgatót ismerek. Ugyan megkaptam, miszerint túlságosan közvetlen vagyok, de ez csupán annyit jelent, hogy ennél azért többet kell bevetnem az elhódításához. Kezeim feltartásával jelzem, nem akartam megsérteni a tiszteletlenségemmel, csupán elég közelinek érzem viszonyunkat, mivel Én mindenféle jóra tanítom a húgát, Ők meg testvérek. Zseniálisan kikövetkeztettem a dolgot, várom is már jó ideje az a Nobel-díjat, már igazán kijárna szerintem. Nem tartok különösebben ellenfelemtől, valószínűleg találat esetén is inkább a katanája csorbulna ki, semmint Engem érne sérülés. A felkiáltást követően rögtön készenléti állapotba lépek, majd szememmel végigkövethetem Kotomi-chan mozgását. Igazat mondott, tényleg nincs túlságosan otthon a villámtáncban, lehet még törött lábbal és egy vasággyal a hátamon is gyorsabb lennék. Ezekből kiindulva könnyed természetességgel blokkolom a felfelé tartó csapást, fizikai fölényemet kihasználva akadályozom meg karom elvesztését. Nem okoz meglepetést, amikor sikertelenségét követően ököllel támad, egyszerűen képtelen levetkőzni hakuda-specialistaságát. Normál esetben valóban az elhajlás lenne a megfelelő mozdulatsor erre, azonban mikor csináltam Én azt, amit elvártak Tőlem? A helyes válasz a soha, szóval most is másképp cselekedek. Kardom sayájával egy erőteljes ütést mérek alkarjára, ekképp távolítva el azt a fejem közeléből, viszont igyekeznem kell, mert máris megpróbálja kirúgni alólam a lábam. Gyorsan felhúzom a megcélzott testrészt, így sípcsontja az Enyémnek csapódik, ami kevésbé fáj, mintha térdhajlatba kaptam volna.
- Szép volt, bár Nekem kicsit lassú! – kiáltok fel vidáman, miután egy erőteljesebb taszítás után kialakítottam a megfelelő távolságot kettőnk között. – Balkezes? Ennyiből nemigen tudom megállapítani, hogy mindkét kezével egyformán jól tud-e vívni vagy Ön is a szimpla kardforgatás híve.
Részemről nincs ilyen problémám, de ezt már korábban ki is fejtettem. Némi pihenést követően ezúttal jómagam lendülök támadásba, az előbb is bemutatott sebességemmel, ami még így is törtrésze az igazinak. Egy keresztezett vágást szeretnék bemutatni, ennek megfelelően pengém a jobb vállától, egészen a bal csípőjéig tartó vágással ajándékozná meg ellenfelem, míg az üres hüvellyel egy suhintással szeretnék vörös sávot varázsolni combja külső oldalának felső részére. Az eredménytől függetlenül ismét a gyors helyváltoztatás képességét kihasználva pördülök ki oldalra, azután szemmel alig követhetően egy döfést indítok el a bordái irányába. Reményeim szerint ki tudja védeni, azonban ha nem így lenne, akkor az utolsó pillanatban megállítom a gyilkos eszközt. Ilyenkor általában valami Kidou-t is szoktam alkalmazni, amivel könnyedén elterelhetem a figyelmet, ennek megfelelően most is csak a nyelvembe harapva tudom megakadályozni, hogy elkiabáljak valami hadou-t a vakvilágba. Felgyülemlett energiáimat némi ugrálással vezetem le, súlypontomat egyik lábamról a másikra teszem. A kombinatív harcstílus híve vagyok, ezáltal csak tudásom egy-egy részét alkalmazva nem tudok olyan galibát okozni, mintha mindenből a maximumot nyújtanám. Hiába vagyok a megtévesztés mestere, egy idő után úgyis levetkőzöm a felvett szerepet, személyiségem túlságosan is impozáns ahhoz, hogy sokáig rejtve tudjam tartani. Mondjuk, ha felfedném magam, biztos cipelne is a Seireiteibe és egy csinos kis cella várna Rám valahol a föld alatt. A sok bunkó rabról nem is beszélve, akik kétségtelenül belém kötnének, csak mert jóképű vagyok, s sikeres voltam. Egyesek képtelenek feldolgozni a tényt, miszerint egy cseppet sem különlegesek, ezt pedig agresszió formájában fejezik ki a külvilág felé. Ilyen társaságba egyáltalán nem illik egy hozzám hasonló úriember.
- Mesélne néhány dolgot a mostani Gotei 13-ról? – teszem fel a kérdést, mialatt ide-oda pörgetem magam körül kezeim tartalmait. – Természetesen nem katonai titkokra vagyok kíváncsi, csupán a mindennapi életre. Elég régen használtam már a dimenzióátlépő képességem, túl sok lélekenergiát emészt fel, ezért egy évben jó, ha egyszer rászánom szerény személyem az efféle utazásra. Elég fárasztó tud lenni, mit ne mondjak…
Legszívesebben már a fejemet fognám a sok hablatyolástól, azonban ez egy jó lehetőség, hogy tájékozódjak a kapitányváltásokról, meg az efféle fincsi dolgokról. Sukeval mindig valami balhéba keveredünk, ha átjön Karakurába vagy mindig közbe jön valami ivászat, ennek köszönhetően képtelen vagyok információkat kicsikarni belőle. No, nem mintha annyira érdeklődnék, ám azért néhány eseménnyel jobb tisztában lenni, mielőtt még fejvesztve visszavágtáznék Soul Societybe. Reményeim szerint, hogyha elmesélem mit és miért tettek, kedvező elbírálásban részesítenek, mert semmi kedvem nincs a vesztőhelyre masírozni. Jó-jó, kétségtelenül meg tudnék szökni a Megbánás tornyából, ám az rengeteg áldozattal és felesleges vérontással járna. Másrészről lassan az egész kapitányi bandát a rokonomnak mondhatom, csak kiállnak majd mellettem, ugye?!

Támadásom nem is gondoltam teljesen komolyan, ezért védhette ki a tokkal indított csapást olyan nevetségesen egyszerű módon. Egy vérre menő harcban talán még a combcsontját is el tudtam volna törni egy erősebb ütéssel, azonban egy ilyen megmozdulásért biztos kapnék a fejemre Hitomi-chantól, s Nekem semmi kedvem nincs a forrongó indulatokhoz. Mindenesetre kiderül, miszerint tényleg balkezes vagy legalábbis azt állítja. Kotomi-chan mozgása igen könnyed, ellenben annyi felesleges mozdulata van, hogy rossz nézni. Különösen szépen vív, mintha csak táncolna, ám ennek a műfajnak is megvannak a maga hátrányai. Normál keretek között jómagam egyetlen felesleges lépést sem teszek, tartalékolni kell az energiát és utána váratlanul lecsapni. Persze egy ilyen küzdelemben, ahol észrevehetően előnyben vagyok, nem fogom ennyire komolyan venni, egy kis ugrálás és forgolódás még belefér, csak nehogy kimenjen a bokám, mert volt egy régi balett-sérülésem, amiből még nem gyógyultam fel teljesen. Ugyan, csak vicceltem, el ne higgye senki! Már rég jól vagyok, nem kell aggódni. Érdeklődve hallgatom a nő meséjét, viszont rövid időn belül egy csalódott nyögést hallatok, ezzel a dologgal már tisztában voltam, mint ahogy a 8. osztag kapitányának személyével is, aki Engem követett a megtisztelő feladatkör elvégzésében. Igazából a történet kicsit emlékeztet saját dezertálásomra, annyi különbséggel, hogy Én mindent beszámítható állapotban követtem el, nem pedig a belső lidérc késztetése miatt. Úgy látszik, túlságosan elszaporodtak mostanában a vaizarddá váló shinigamik, holott régen még kuriózumnak számított egy-egy ilyen hibrid. Valójában nem bánom ezt túlságosan, ha összefogunk, akkor kevés olyan csoportosulás van, ami képes lenne megállítani fajtánkat.
- Ez érdekes… Mondja csak, mennyit tud a Seireitei erről a hollowvá változásról? Valahogy nehéz elhinnem, miszerint egy halálisten lidérc erőkre tesz szert, miközben két teljesen ellenséges fajról van szó. – feltett kérdésemre nem is várok egyenes választ, tudomásom szerint a 46-ok Tanácsa minden adatot titkosít, ami ehhez hasonló eseményekről szól. A 2. osztag hadnagya ezzel olyan titkot adott a tudtomra, amit ugyan ismertem, de Neki nem lett volna szabad megosztania egy civillel. – Ne aggódjon, volt már dolgom azzal az emlegetett Shikai szinttel, valószínűleg tartani fogom a lépést. Másrészt ne kíméljen, nem abból a fából faragtak, amelyet a legkisebb széllökés is kidönt.
A fényjelenséget követően egy-egy kesztyű kerül a kezeire, melyekből három pár, élesnek tűnő karom meredezik előre. Kissé értetlenül tekintek a lányra, hisz’ ezzel képtelenség vívni, azonban Rajta egyáltalán nem látszik, hogy új fegyvernemet akar választani. Jobb szemöldököm kicsit felemelkedik, ám gyorsan napirendre térek a történtek felett. A kérdés tényleg váratlanul ér, nem épp a magánéletemről kellene cseverészni egy komoly edzés alkalmával. Habár néhány másodperce önkéntelenül is elgondolkodok az említett személyt illetően, közös afférunk ellenére sem észlelek különösebb érzéseket irányában. Természetesen, mint nő igencsak vonzónak találom, józan gondolkodással mégse próbálkoznék be Nála, ami eléggé furcsa. Fogalmam sincs, mi történt Velem, régen nagy csajozó hírében álltam, erre mostanában semmi nem jön össze, ráadásul néhány fellángoláson kívül egyáltalán nem foglalkozom a gyengébbik nem becserkészésével. Lelkemben egy üres folt tátong, amelynek betöméséhez egy különleges asszonyra lenne szükség, ellenben ilyennel eddig még nem találkoztam. A túlzott gondolkodás megint a hátrányommá válik, hiszen így csak egy kapkodónak tűnő mozdulattal hárítom a jobb kézzel, valamint egy wakazashival indított csapást. A megtévesztés osztagának sajátja, botorság volt akár egy pillanatra is elhinni a kijelentést, mely szerint csak ballal ért a kardforgatáshoz. Nem neheztelek Rá ezért különösebben, jelenleg egy Esper szerepét játszom, amilyen kétségtelenül nem is létezik. Legalábbis elég gáz lenne, ha egy ember ide-oda tudna járkálni a dimenziók között kénye-kedve szerint. A gyorsasága ugyan nagyobb lett, mégse tud olyan sebességgel mozogni, hogy képtelen legyek lekövetni szemeimmel. Ennek köszönhetően tudok minden próbálkozására időben reagálni, mert különben elég rosszul állna a szénám, ha nem így volna.
Efféle stílussal még nem találkozta, pályafutásom során, biztosan nem változott meg az akadémiai oktatás, szóval ez egy sajátos technika lehet. Katanám tsukáját lazán markolva készülök fel a további csapásokra, amikre nem is kell olyan sokat várni. Szintén két kezes vívóval állok szemben, mint amilyen Én is vagyok, ezért minimális hasonlóságnak lennie kell mozdulataink között. Eléggé kiszámíthatatlanul támad, csupán különösen fejlett reflexeimnek hála tudok egy darabban maradni. Lélekölőmet eszeveszett sebességgel forgatom testem körül, az ezüstös penge szinte összefüggő szürke legyezőként érzékelhető csupán. Bár a blokkolások esetlennek és kapkodónak tűnhetnek, ez csak a látszat. Fegyverem pont a megfelelő pillanatban érkezik a megcélzott testrész elé, s csak annyira téríti el az ellenséges vágást, hogy az veszélytelenül zúghasson el oldalra. Ez valójában két ellenség ellen a vicces, amikor egy-egy ilyen megmozdulással arra tudom késztetni a szemben álló feleket, miszerint egymást zavarják harc közben. Nincs is jobb, amikor értetlen tekintetekkel szemben találni magad. Zanpakutoum sayáját is előszeretettel forgatom másik kezemben, de mégsem tudja kettévágni Kotomi-chan egyik pengéje sem, holott ránézésre egyszerű polírozott fának tűnik. Ettől függetlenül lelkem része, s ha csak nem képvisel legalább kapitányi szintet a lány, akkor egyszerűen nem tudja áttörni a láthatatlan lélekenergia-réteget, ami körülveszi pallosom tárolóját. Ez a kör kétségtelenül Sakaié, egyelőre még csak a védekezésre tudtam koncentrálni, de gondolom így is meglepő lesz számára, miszerint egyetlen karcolás nélkül megúsztam a támadássorozatát, mely egy középszintű harcost pillanatok alatt leveskockává aprított volna. Ám szerény személyem minden, csak nem középszintű.
- Kérdésére visszatérve… - indítom el ismét a beszélgetést, mintha semmi se történt volna. Két lépéssel biztonságos távolságot veszek fel, ahol egy cseppet kifújhatom magam. – Hitomi nagyon vonzó és okos, ellenben nem az esetem. Tudja, Nekem egy felszabadultabb nőre lenne szükségem, aki minden hibám ellenére úgy szeret, ahogy vagyok. Biztos létezik ilyen valahol, de még nem találtam meg. Ettől függetlenül töretlenül keresem, hátha egy nap sikerrel járok.
Reményeim szerint ezzel sikerült megnyugtatnom a nővéri aggódást, már csak az hiányzik, hogy eltiltsa a Daitenshitől vagy ilyesmi. Eme idea mosolyt csal az arcomra, majd biztos engedélyt fog kérni a genetikus, ha el akar járni a titkos gyűlésekre, a még titkosabb főhadiszállásra. Úgy érzem, ideje egy rövid bemutatónak tudásomat illetően, hisz’ edzőpartnerem már villantott valamit. Elég idegesítő villámtánc nélkül mozogni, viszont az álcámat tartani kell, ezért csak normál gyorsasággal kísérlem meg kivitelezni kombinációimat. Akár egy ágyúgolyó lövök ki előre, azután félúton ismét a levegőbe szökkenek, s egy gyors forgás kíséretében elemi erővel csapok le, célom pedig Kotomi-chan feje. Hárítás esetén egy szaltóval a háta mögé kerülök, azután hónom alatt átszúrva próbálom elmetszeni a ruháját összefogó obit, csak úgy kedvtelésből. Ezt követően leguggolok és tengelyem körül megpördülve szeretnék egy-egy idegesítő vágást ejteni térdhajlataiba, melyek ugyan nem képviselnek elrettentő sérülést, mégis idegesítő fájdalommal fog járni a járás ezután.

Ahogy gondoltam, szinte semmi sem változott odaát. Meg sem próbálnak rájönni az efféle problémák miértjeire, csupán a régi és berögzült gondolatokat bírják nyomatni, mint ez az „öljünk meg mindenkit, aki egy kicsit is különlegesebb a nagytöbbségnél”. Nevetséges, ezért tart ott a rendszerük, ahol. Sokáig magam sem lettem volna képes tovább titkolni vaizardságom, kezdtem egyre erősebbé válni, s a kéretlen változás megfigyelhető volt a lélekenergiámban is. Most is csak azért nem keltettem még gyanút a shinigamiban, mert annyira visszafogom magam, hogy szinte a jelenlétemet is alig lehet érzékelni. Szerencsére védekezésem áttörhetetlen marad, így egyetlen sérülés nélkül úszom meg az összecsapást, azután elégedetten veszem tudomásul az értetlen pillantásokat, amelyekkel katanám hüvelyét méregeti. Normál esetben a fa ugyan képes lenne egy-két csapást blokkolni, azonban annyit és egy olyan éles fegyvertől, mint a nőé, képtelenségnek tűnik. Természetesen a saya át van itatva a reiatsummal, ennek köszönhetően olyasvalaki képtelen kárt tenni benne, aki klasszisokkal alacsonyabb szintet képvisel. Ezzel nem Kotomi-san érdemeit akarom ledegradálni, de ami igaz, az igaz. Lehet, hogy hakuda terén túlszárnyal, ám minden más területen Én vagyok az, aki előnnyel indul. Nem azért lettem kapitány, mert rohadtul jól állt a haori, bár kétségtelenül ez is közrejátszott kinevezésemben. A 2. osztag hadnagya egyértelműen elégedett magával, vívóstílusa egyedi, s most Engem kér meg, miszerint kritikával illessem. Reményeim szerint jól fogja bírni fejtegetéseimet, mert különben még Rám vetné magát vagy valami ilyesmi. Ámbátor erre amúgy is sok esélyt látok, máskülönben miért vett volna fel egy olyan mélyen dekoltált kosodét, mint ami Rajta van?
- Ön kivételes tehetség, csak gratulálni tudok, ha ezt az egészet egymaga fejlesztette ki. – szólalok meg egy apró biccentéssel karöltve, mely a tiszteletadást hívatott kifejezni. – Ellenben számomra túlságosan mesterkéltnek tűnik az egész, rengeteg felesleges mozdulattal, melyek csak elviszik az energiát, valós eredménnyel pedig nem járnak. Láthatta, szinte csak csuklómozdulatokkal hárítottam minden vágását és mégis egyetlen karcolás nélkül megúsztam az egészet, holott igencsak sebes roham volt ez. Szép, amit csinál, de a vívás inkább a Halál keringője, nem a cha-cha-chája.
Egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy műveltségemet ismét megcsillogtassam egy ilyesfajta hasonlattal. A beszélgetés ezt követően kissé zavarba ejtő téma felé terelődik, mégpedig Hitomi feltehetőleg irányomba táplált érzéseiről. Tisztában vagyok azzal, amit Kotomi mond, elég bensőséges a kapcsolatunk, azonban érthetetlen okból mégsem tekintek úgy a genetikusra, mint egy becserkészendő vadra. A sorok mögött rejlő néma felszólítást nemigen tudom mire vélni, akkor sem fogok lefeküdni az Esperrel, ha a nővére egy ostort csattogtat a háttérben. Itt nem azzal van a probléma, hogy a kisebb Sakai nem elég jó bőr, hanem azzal a ténnyel, mely szerint egy ilyen esemény tökéletesen aláásná a mester-tanítvány kapcsolatot, amit már elég régóta építgettünk. Mindmáig fájó emlékként él bennem a pillanat, amikor nemtetszését kinyilvánította az edzőteremben, azóta nem érzem a késztetést, miszerint irányába félreérthető mozdulatot tegyek. Ezektől eltekintve próbálok Én lelki támaszt nyújtani, meg efféle csajos dolgok, ám nyilvánvalóan nem fogok elmenni Vele pasizni, arra ne is számítson! Lövésem sincs, mit kellene reagálnom egy ilyen monológra, szóval inkább zavartan bólintok egyet, hadd higgye csak, hogy tényleg szerény személyem a kinézett alfahím, akiért a kicsi Hitomi szíve úgy repes. Töprengésemből egy tompa puffanás ránt vissza, ami rögtön eszembe juttatja előbbi kísérletemet. Ezúttal teljes csodájában szemlélhetem meg ellenfelem, aki szinte már olyan nyílt, mint a húga az ostáblának köszönhetően! Vonásaim értetlenkedő kifejezésbe rendeződnek, azután kérdőn először magamra, majd lélekölőmre mutatok. Természetesem ez volt a tervem, viszont ezt semmi pénzért nem vallanám be, ezért inkább tovább játszom az idiótát, miközben elegendő erőt merítek a látványból egy következő támadás kivitelezéséhez.
- Eszemben sem volt félreérthető szituációba hozni Magát, valószínűleg akkor vágtam el az övét, amikor sikeresen kitért a szúrásom elől. – fejtem ki véleményem teljesen ártatlan arccal, olyan vagyok, mint a ma született bárány, azt se tudom mi az a gerincrevágás. – Ettől függetlenül, gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy milyen eszközöket lehet alkalmazni az ellenség megzavarására. Felesleges felháborodnia, Én sem róttam fel azt az apró csúsztatást Önnek, miszerint mindkét kezével könnyedén forgatja a kardot, nem pedig csak a ballal. Úgy van, nem kerülte el a figyelmem, elég régóta űzöm már eme harcművészetet, ezért néha hasznát veszem a tapasztalatnak. Egyébként javaslom, vesse le a felesleges ruhafoszlányokat, mert zavarni fogják a mozgásban… :/
Kaján vigyorom egyértelművé teszi, mit is gondolok a kialakult helyzettel kapcsolatban, így addig nem lépek semmit, amíg valahogy meg nem oldja az uniformisproblémát. Számomra az lenne a legfelemelőbb, ha fehérneműben folytatná a küzdelmet, azonban nem vagyok jós, ezért csak reménykedni merek a megfelelő döntésben. Amíg ezzel foglalatoskodik, Zanpakutoum tokját átteszem a katanát markoló kezemben, ezt követően pedig egy cigarettát halászol elő zsebemből, mivel már idejét sem tudom, mikor gyújtottam rá utoljára. Meg van az már vagy fél órája sincs, a szokásoshoz képest elég sokáig bírtam nikotin nélkül. o.O A kényszerű szünet részemről igencsak kellemesen telik, legalább gyönyörködhetek a felszíni formákban meg ilyesmi. Imádom a dimbes-dombos tájakat, legszívesebben mindig hegyet másznék, ha tehetném! Ámbátor mostanában valahogy sose jött össze a túrázás, a sátorozáshoz meg azért már elég öreg vagyok, azt hiszem.
- Folytathatjuk, Mester? – kérdezem némileg megnyomva az utolsó szót, amivel szerettem volna egyértelművé tenni, miszerint nem csak pusztakezes harc létezik a világon, s inkább edzőpartnereinek kéne lennünk egymásnak, semmint mentorai. Igenlő válasz esetén elhajítom a már amúgy is leégett csikket, ezt követően pedig eddigi felfokozott gyorsaságommal lendülök mozgásba. Pillanatok alatt, számomra mégis kínzó lassúsággal jelenek meg Kotomi-chan előtt, s katanámat vadul pörgetve magam körül szeretném hátrálásra kényszeríteni. A penge eszeveszett táncot jár a testem körül, periodikusán ismétlődve három csapást összekombinálva. Egy a jobb vállát, egy a bal csípőjét, egy pedig a mellkasának közepét célozza. Igazából nem tudom miért ezeket a célpontokat választottam ki, a végén csak lehull a lepel erről a titokról is.

Az a mozdulat, amely számomra feleslegesnek tűnik, szerintem az is, s ezen a nő magyarázata sem változtat, hiába magyarázza meg olyan könnyedén az általam felvetett hibát. Fegyverét akkor se ütöttem volna ki a kezéből, ha lehetőségem lett volna rá, egyszerűen nem tartom tisztességesnek az olyan győzelmet, amikor az ellenfél kiszolgáltatott helyzetben van. Jobban szeretem úgy levágni őket, miszerint kardjuk a kezükben van, s a csalódottság kifejezését az arcukon látni, amikor ráeszmélnek: még így se tudták elkerülni végzetüket. Előbbi mondatom talán úgy hangozhatott, mint aki lenézi a többséget, ám ez ebben a formában nem fedi a valósságot. Felsőbbrendűségemmel tisztában vagyok, ez tény, nem pedig valami légből kapott marhaság. A származással való kérkedés Nálam ebbe a csoportba tartozik, hisz’ azt nem magának köszönheti az ember, csak beleszületik. Azért a hatalomért, amivel most rendelkezem, Én magam küzdöttem meg és a szinten tartásához is hatalmas elhivatottságra van szükség. Más hozzáállással sosem lettem volna a világ egyik legerősebb harcosa, kétségtelenül még mindig egyszerű, agymosott halálisten lennék, aki csak azt látja, amit a rendszer enged. Eszemben sincs elpusztítani a Gotei 13-t vagy a 46-ok Tanácsát, a diktatúrával és gyilkosságokkal elért változás nem valós, csupán látszat. Megreformálni egy több ezer éve fennálló szervezetet, na az a kihívás! Gondolataim túlságosan elkalandoztak a kezdeti elmélkedéstől, ennek hála csak fél füllel hallom a megjegyzést az öv kettévágását illetően. A kacsintásra egy kaján mosollyal válaszolok, lebuktam, semmi szégyellnivalót nem érzek abban, hogy jobban szemügyre szeretném venni edzőpartnerem adottságait. Jobb szemöldököm felemelkedésével jelzem tetszésem, szépen kiöltözött a kedvemért.
Örültem volna, ha további próbálkozásaim is sikerrel járnak, azonban erre kevés az esély jelenleg, mivel stílusom másolásával könnyedén kivédi csapásaimat. Egy elnéző fejcsóválás következtében csavarom meg kissé vágásaimat, ezáltal nő annak a lehetőségnek az esélye, mely szerint egyszer csak kiugrik a katana a kezéből. Mivel elméletben már egy teljesen más harcmezőn járok köszönhetően Kotomi-chan öltözetének, így nem is csodálom túlságosan, amikor egy óvatlan pillanatomban elvágja nadrágom gumirózását. Az anyag persze rögtön leszalad a térdemig, ám nem most vetkőztetnek pengével először, ennyitől nem fogok hasra esni és a koncentrációm sem törik meg. Nemes egyszerűséggel lépek tovább, majd a reccsenő hangot hallva megbizonyosodhatok arról, hogy ruhadarabom bizony megadta magát testi erőmnek. A magyarázat elég gyenge volt, körülbelül az Enyémmel egyszintű, de így már egy-egy az állás. Lélekölőmet először a földbe döföm, aztán megszabadulok a feleslegessé vált rongyoktól. Alsónadrágban, valamint cipőben állva kétségtelenül hülyén nézek ki, ezért rövid úton lábbelijeimtől is megszabadulok. A sár ugyan kicsit hideg, ráadásul mire hazaérek úgy fogok kinézni, mint egy hobbit, azonban jelenleg ez a legkisebb bajom. A megtévesztés említését hallva különben is majdnem elröhögtem magam, talán jó ötlet lenne tiszta vizet önteni a pohárba kilétemet illetően. Hitomi ugyan okosan meg akarta védeni az alteregómat, viszont a személyiségemből adódóan képtelen vagyok meghazudtolni szerény személyem. Egyértelművé vált, miszerint a 2. osztag hadnagyának nincsenek rejtett képességei, ebben rendszerint nem szoktam tévedni, szerencsére elég jól fel tudom mérni, hogy milyen képességű emberekkel hozott össze a Sors. Nos, akkor most lehull a lepel!
- Áhh, értem! – csapok a homlokomra hirtelen, miközben ismét magamhoz veszem Dotonryuu-t. – Tudja, Kotomi-chan, Mi ketten sokban hasonlítunk… Maga is szereti irányítani az eseményeket, mint ahogy Én is. Ellenben színészi képességeim mérföldekkel túlszárnyalják elképzeléseit, ezért sem tűnhettek fel az apró jelek. Remélem, nem haragszik meg érte, ám nem csak Ön hajtott végre egy finom csúsztatást… Úgy érzem, illendő lenne ismét bemutatkoznom. Sierashi Yuusuke vagyok, a 8. osztagban szolgáltam… kapitányi rangon.
Azt hiszem, ezt hívják úgy a versek végén, hogy csattanó. Ismerem az Onmitsukidou mentalitását, kis vallomásom hatására biztos beindul Nála a program, amely arra kényszeríti, hogy bilincseljen meg és utána vágjon egy nyirkos tömlöcbe. Valamilyen érthetetlen módon a következmények első fele még izgatóan is hatnak Rám, ami némi aggodalomra ad okot. o.O Kíváncsi vagyok milyen barátnőim lehettek az elmúlt két évben, akik ilyesmire kényszerítettek. Gyors fejrázással megszakítom töprengésem, mivel épp most adtam a hakuda-edzőm tudtára, miszerint körözött bűnöző vagyok a Seireiteiben. Kihasználva a pillanatnyi döbbentséget lépek támadásba, talán érdemes lenne harcképtelenné tenni, mielőtt még riadóztatja a többi pribéket. Shunpómat segítségül hívva szelem át a kettőnk között lévő távolságot, még a gondolatnál is sebesebben. Teljesen felszabadultam, amit eddigi csigalassúságom helyett végre a valós gyorsaságommal közlekedhetek. Pár méterrel célpontom elől egy szempillantás alatt válok semmivé, majd a nő háta mögött jelenek meg, s innen próbálok egy nem túl halálos, ám mégis elegendő döfést ahhoz, hogy ne legyen képes üldözni vagy megöletni magát. Valójában lövésem sincs, miért dobtam el amúgy tökéletes álcámat... Kezdek kicsit irracionális lenne, ami baj. Gyorsan uralkodnom kell ezen, mert a végén még nagyobb bajom is származhat belőle, mint egy esetleges együttlét elszalasztása.