Nem érdekli, hiszen akkor az nagyon jó.
- Ezen az úton kell körülbelül egy 15 percet sétálni, és ott valahol egy kis fehér ház. -vajon miért kérdezte meg? Na mindegy, nagyon kevesen tudják, hogy hol lakom, most már ezeknek a száma nőtt eggyel. Nem is tudom, hogy miért válaszoltam a kérdésére, hiszen az is lehet, hogy így akarnak a shinigamik körbe csalni. Hiszen mégiscsak egy bounto vagyok, a shinigamik ellensége, és szerintem ebből amit most csinálunk jó nem sülhet ki. Nem kéne, hogy több shinigami jöjjön erre, mert akkor harcolni kell, és Rika-t fogják felelősségre vonni, engem pedig valószínű, hogy kinyírnak. A lényeg az, hogy legalább egyszer jól érezzem magam, meg Rika is.
- Rika, igazából mi az a szerelem? -muszáj vagyok megkérdezni tőle, hogy mi az a szerelem, mert én nem értek az ilyesmihez, lehet, hogy eléggé meggondolatlanság volt, de mindegy. Majd meglátjuk, hogy mit fog szólni hozzá. Remélem nem veszi rossz néven, hogy ilyeneket kérdezgetek.

∙ ~∙ ~∙ ~∙ ~ ∙ Séta Zendoval ∙ ~∙ ~∙ ~∙ ~ ∙

- Ezen az úton kell körülbelül egy 15 percet sétálni, és ott valahol egy kis fehér ház. - válaszolt a kérdésemre. Bólintottam majd arra gondoltam, lehet nem lesz jó vége ennek, de egyszer legalább jól érzem magam és remélem, hogy Zendo is.
- Rika, igazából mi az a szerelem?- fogalmam sincs, hogy miért kérdezte.
Kicsit meglepődtem, erre a kérdésre nem voltam felkészülve, mivelhogy én sem igazán tudtam mi is igazából, a szerelem.
-Nos…- kezdtem, elég lassan meg nem akartam marhaságot mondani. – Szerintem, amikor szerelmes vagy valakibe, mindig csak rá gondolsz, hiányzik, és alig várod, hogy újra lásd. Az igazat megvallva nem voltam még igazából szerelmes. Meg talán még az is, ha meglátod, remeg a lábad a szíved gyorsan ver, és majd kiugrik mikor, hozzád ér.
Reméltem, hogy nem mondtam túl nagy marhaságot, de én most ezt éreztem, hevesen vert a szívem és csak rá tudtam gondolni. Szerettem volna, elmondani, hogy mit érzek, de ráér még és ki tudja, hogy mit gondolna.

- Hmm, eléggé húzós volt, de mindegy. -eléggé erős barátra tettem szert, a shikai-a is jó erős. Nem is hittem volna, hogy egy shinigami lehet ilyen is. Úgy szabdalta a hollowokat mint az állat! Szerencsére már elfogyott mind, és nincs baj. Szerencsére nem igazán jön több, felfogták, hogy semmi esélyük sincs.
- Háát, ja! A bábom leginkább ezt a támadást tudja, de tudom fokozni. -látom észrevette a bábomat, nem is baj az. Lekaszáltunk vagy ezer hollowot, de én jól éreztem magam! Loraine rendes embernek tűnik, annak ellenére, hogy áruló shinigami, de teljesen mindegy, mert én sem vagyok a shinigamik kis kedvence.
- Hát, ha tényleg egy híres énekesé volt, és hollowwá válhat, akkor valóban nem szabad engedni, hogy széttörjön, mert még akár Arrancar is lehet belőle, és azt nem hagyhatjuk. - *egy kis levegővétel szünet* - Nem a shinigamik miatt, hanem miattunk, nekünk is árthatnak azok a fránya arrancarok. -eléggé fura, hogy neki magyarázok az arrancarokról, miközben nagyon is jól tudja ő is, hogy az mivel járhat. Na mindegy elfelejtem ezt a témát.
- Hhhháááááááttt, nem olyan nagy cucc élőnek lenni, tulajdonképpen 750 év után az ember nem igazán éli bele magát az ilyesmibe, illetve nem ember, hanem bounto. De a lényeg, hogy pót testben nagyjából te is vágod a témát. -hát, ha már kérdezett, akkor nekem is illendő lenne, hogy kérdezzek.
- Te eltudnál bánni egy Arrancarral? Mármint Shikai-al meg mindennel, egyszóval a teljes erőddel, képes vagy jól seggbe rúgni egy ilyen szuper fejlődött hollowot? - hát mondjuk ez nem egy értelmű kérdés volt, mert sok mindentől függ az ilyesmi. Azért remélem, hogy Loraine képes legyőzni egyet, mert én nem.
- Mielőtt bármit is mondanál, tudod, hogy én nem vagyok képes arra. -jól van most már jöhet a válasz...

- Hmm, azt hiszem értem, de sohasem hittem volna, hogy a szerelem ilyen bonyolult. -eléggé furcsa, hogy egy lánnyal beszélek az efféle dolgokról, de vajon én így éreznék? Na mindegy, de legalább most már sejtek valamit a szerelemről, de szerintem én így érzek. Még mindig nagyon homályos ez a dolog nekem, lehet, hogy csak én vagyok hülye ehhez, vagy az is meglehet, hogy ez nem az én sportom.
- És általában, hogy kell valakivel tudatni, ha valaki szerelmes valakibe? -már megint ilyeneket kérdezgetek, ráadásul egy lánytól, akibe lehet, hogy szerelmes vagyok. - És amúgy te mennyire értesz a szerelemhez? Mert szerintem a lányok jobban vágják az ilyen témákat... na de mindegy végül is. - én személyesen úgy tudom, hogy a lányokat jobban érdekli, én még soha, szinte nem is gondoltam a szerelemre, pedig azért nem mai gyerek vagyok. Nah, és még egy lapát, hogy pont egy shinigami zúgok bele, legalábbis szerintem szerelmes vagyok. Jézusom! SSZZeerreellmmeess vagyok! Ez már tuti! Úgy érzek, mint ahogy az előbb mondta Rika. Na mindegy, türelem, türelem. Csak intelligensen. Mit kéne ilyenkor tennem? Egyenlőre megvárom a válaszát, majd utána idegeskedek.

∙ ~∙ ~∙ ~∙ ~ ∙ Séta Zendoval ∙ ~∙ ~∙ ~∙ ~ ∙

- Hát igen, szerintem is eléggé bonyolult. –azt hiszem, hogy tényleg szerelmes vagyok, sőt biztos vagyok benne, de nem tervezem, hogy elmondom neki. Most még, nem.
- Nos… nem igazán értek az ilyenekhez, de ha mondjuk, elhívod egy randira vagy esetleg adsz neki valamit és közben elmondod, hogy mit érzel, azt hiszem valahogy így…- nem tudom, hogy miért kérdezte ezeket tőlem és elég fura volt egy fiúval erről beszélgetni. – Nem igazán értek a szerelemhez, az hiszem nem voltam még szerelmes. Igen, igaz a lányok jobban értenek az ilyen dolgokhoz, mint a fiúk…- azon gondolkodtam, hogy mit is kellene csinálni, eléggé fura, hogy font egy bountoba zúgok bele… de nem baj, engem nem érdekel a szerelem az szerelem.
- De, miért kérdezted??- bátorkodtam visszakérdezni és reméltem, hogy válaszol. Mivel nem voltam még szerelmes és nem tudhatta, hogy mit is jelent az a szó hogy: SZERELEM, így kicsit féltem tőle. De remélem, hogy nem lesz baj belőle, hogy mi találkoztunk.

[Amikor a Jövő találkozik a Múlttal...]
Még most sem érti! Hogy lehet ilyen ostoba? Amikor tanított sokkal bölcsebb volt. Bár akkor arra sem voltam képes, hogy kitérjek előle. Úgy látszik a múltban jóval gyengébb, és egósabb volt, mint akkoriban lesz. Még így is képes a földbe tiporni, csupán azzal, hogy teljes erőbedobással megtámad, ám ha a vívótudományára hagyatkozik, kénytelen leszek kiábrándítani. Hisz jól kiképeztek, olyan szinten, hogy a kard a saját karom meghosszabbításaként érzékelem. Mikor meghallottam a dicséretét, valahogy a jövőbeli emlékek kúsztak a szemem elé, s emlékeztem amikor elsőnek sikerült megcsinálnom amit tanított. Majd szét pukkantam a büszkeségtől. Ám a tehetségem nagyon kevés volt az ő szintjén lévőek ellen. Egyszerűen túl erősek. Hiába minden hibátlan mozdulat, hiába minden tökéletes lépés, ha egyszerűen túl vak ahhoz, hogy meglássa a fától az erdőt. Miért nem veszi észre már, hogy ez azok a mozdulatok, amiket ő fejlesztett ki. Mikor meghallom a feltevését a képességeim felé, egyszerűen nem bírtam visszafogni magam, és a könnyek kíséretében elkezdtem röhögni. Olyan szinten jót ki belőlem a jókedv, és a derű, hogy nem is tudtam megállapítani, hogy már nem az én időmben vagyok, hanem egy régebbi, sokkal vadabb, mégis vidámabb korszakban. Attól függetlenül, hogy nem sokára jön az igazán fekete leves, mégis úgy érzem, hogy ez igazán szórakoztató, és kellemes hely.
- Még hogy ilyen lealacsonyító képességet illeszteni a zanpakutomhoz! Kérlek, ne nevetes ennyire, mert a végén belepusztulok.- mondtam befejezve a röhögést, majd kihúztam magam, és egy könnyed mozdulattal letöröltem a könnyeimet. - Ezeket mind te magad tanítottad nekem. És semmi közöm ahhoz a söpredék Aizenhez. Mellesleg nem is értem, hogy csípheti bármelyik másik arrancar is... Minimum egy flakonnal kellhet elhasználnia a zseléiből, hogy olyan legyen a haja amilyen. Egyszerűen borzasztó!- fakadtam ki, kicsit eltérve a lényegtől. Hiába, egyszerűen nem tudok szimpatizálni azzal a lénnyel aki képes volt elárulni a saját faját, és a saját barátait. Az ilyenek nem érdemelnek többet a szánalomnál.
- Ezeket a mozdulatokat, valamint mindent amit tudok rólad... Te tanítottad, illetve mondtad el. Nem hiszem, hogy bármit is javíthatnék ezzel a jövőbeli tényeken, de el kell áruljak neked valamit. Én a te jövőbeli tanítványod vagyok... Illetve voltam, amíg át nem kerültem ebbe az időbe, lélekként. Valószínűleg neked köszönhetem, hogy visszakerültem, azzal a céllal, hogy akadályozzak meg egy új gonosz eljövetelét. Bár azt be kell vallanom, hogy rád nem számítottam! Ne érts félre, nem te vagy az akit meg kell állítanom... Hanem az egyik szövetségesed. De elég ennyit tudnod. Most pedig lássuk mennyire tudlak megizzasztani!- mondtam mosolyogva, majd egy kellemesen rugalmas tempót felvéve, elölről megrohamoztam a Mesteremet. Nem hittem volna, hogy ez is meg fog történni, de muszáj egy kicsit nosztalgiáznom. Mikor a kardomat a sípcsontja felé irányítottam, úgy gondoltam, nem szükséges csak, és kizárólag a kardommal támadni. Hirtelen fogásváltás után, az utolsó pillanatban elrántottam a kardomat a cél felől, és kigondolva, hogy melyik pont ilyenkor a legsebezhetőbb, megpróbáltam megragadni azt. Persze ez igen meggondolatlan cselekedet, mivel ha nem jól találom el a fogást, akkor még ki tudja kerülni az ez által nyújtott korlátokat, és le tudja vágni a mancsomat. Nem akarok tappancs nélkül élni, de ha a szavaim elértek a tudatába, és elhitte azokat, akkor csak nem fog levágni, mint egy hétköznapi vérszomjas, tudatlan arrancart. Na igen. Itt a bökkenő. Mégis honnan tudná, hogy én nem hazudtam, és nem csak egyszerűen megpróbál teletömni a fejét az Aizen álltal kitalált ostobaságokkal. Honnan tudhatná, hogy igazat mondok, és semmi ártó szándékom nincs. Muszáj valami olyat mondanom, amit csak ő tudhat, és másnak nem mondta el. Kell lennie valaminek amit más nem deríthet ki! De mégis mi lehet az? Nem jut az eszembe. Márpedig ha nem reagálok időben, nagy baj lesz. Nagyon nagy baj.

[Amikor a Jövő találkozik a Múlttal...]

Tudtam, hogy nem járok sikerrel, de azért kicsit reménykedtem benne. Harsogó kacagását nem tudom mire vélni, valószínűleg csak provokálni akar vele. Balom kisujját ugyanazon oldalt lévő hallójáratomba nyomom, ekképp tompítva az idegesítő röhögés hangját. A szavaitól függetlenül, Én még mindig fenntartom azon teóriámat, miszerint ez valamilyen különleges képessége. Egyszerűen nem ismerek olyan embert, akinek ugyanolyan lenne a vívótechnikája, hiszen ez jómagam fejlesztettem ki az évek során. Igaz, voltak páran, akik megpróbálták lemásolni a mozdulataimat, de azok legtöbbször a 4. osztag gyengélkedőjén végeztek, ilyen-olyan sérülésekkel. Monológja utolsó felét valószínűleg rosszul értettem. Igaz, van néhány pártfogoltam, mint Hitoshi vagy Hitomi-chan, de erre a kölyökre sehogy sem emlékszem. Jól érzékelhetően nem szimpatizál Aizennel, ezt sikerül rögtön levágnom. Ezt követően jön a mese, miszerint egy távoli jövőből érkezett, méghozzá az Én segítségemmel. Tisztában vagyok vele, hogy erősebb vagyok a legtöbb lénynél, de azért az idő felett még Nekem sincs hatalmam. Legalábbis, ha hihetek a srácnak, akkor egyelőre még nincs. Igazából az egész olyan elképzelhetetlennek tűnik, a szövetségeseim sose árulnának el. Kimondatlanul ugyan, de benne van a levegőben kezdetek óta, hogy ha valaki elárulja a testvériséget, az halállal lakol. Egyedül Daijal nem lennék képes végezni egymagam, viszont Róla tudnám elképzelni utoljára, hogy ellenem fordul. Mindenesetre lehetséges, miszerint olyan szinten megerősödhet akármelyikük, amivel már Felém kerekedhet, ám erre kevés esélyt látok. Mert biztos nem ülnék a seggemen tétlenül, miközben a többiek fejlődnek, mint a gép. Igaz, mostanában megtorpant a fejlődésem, viszont ezen a szinten már nem is csoda.
Elmélkedésemet egy hirtelen támadás szakítja félbe, ami rögtön visszaránt a valóság mezejére. A sípcsontom felé száguldó vágást lábam felemelésével próbálom kikerülni, azonban a suhintás félúton irányt vált, azután kezével próbál megragadni. Rögtön átlátom a helyzetet, túl lassú ahhoz, hogy meg tudjon lepni. Még számomra is érthetetlen okból, csak kardlappal ütöm félre a karját, holott könnyedén meg tudtam volna szabadítani a tapogatózó testrésztől. Zavartan szökkenek hátra, eközben félig leégett cigarettámat a számhoz emelem. Kétségtelen, az efféle megtévesztés az Én stílusom szokott lenni. Vonásaim hitetlenkedő grimaszba rendeződnek, egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni a tényt, mely szerint ez a kölyök az Én nevelésem. Már csak az a kérdés, hogy mi történik a fiaimmal és Velem, ha még külön újoncra is futja. Meséje elképzelhető lenne, a mozdulatok kétségtelenül az enyémek.
- Ez mind szép és jó, de miért hinnék Neked? – teszem fel az egyértelmű kérdést, ami mindenkit foglalkoztatna egy ilyen helyzetben. – Ez lehet egy jól kitalált történet is, dajkamese, aminek semmi köze nincs a valósághoz. A tudásom pedig lemásolható, s gyakorlással simán elsajátítható. Habár kétségtelenül eddig Te vagy a legjobb, ehhez gratulálok! Azonban ha ismered a bölcsességeim, akkor most megosztok Veled még egyet… A másolat sosem lesz olyan jó, mint az igazi!
Örök igazság, szeretek ilyenekkel dobálózni, mert biztos van valóságalapjuk. Körülbelül két méteres körben a levegő keringeni kezd körülöttem, majd két pontba, talpaim alá sűrűsödik. A természet segítségét kihasználva lövöm ki magam rettentő sebességgel, akár egy ágyúgolyó, ekképpen próbálva meg lyukat ütni az arrancaron. Ha tényleg igaz, amint mond, akkor ezt gond nélkül ki fogja tudni kerülni. Az eredménytől függetlenül ugrok egy félszaltót, ennek köszönhetően egymásnak háttal állunk. Szinte csak rágondolok, s a Hadou már materializálódik is kézfejem körül. „Hadou 31: Shakkahou!” – visszhangzik tudatomban a parancs, aminek köszönhetően rikítóan vörös energiagömb kezd növekedni, azután hangos pukkanás kíséretében elindul célpontja, azaz a fiú felé. A nevét valahogy elfelejtette megosztani Velem, pedig szerintem elég hangosan érdeklődtem irányába. Talán nem értette meg a sírköves utalásomat vagy mi? Nem csodálkoznék rajta, a fajtája nem épp az intellektualitásról híres. Nos, míg Én ezen filozofálok, addig démonmágiám megállíthatatlanul száguld a lidérc felé. Szeretek különböző technikákat használni a víváson kívül, így nem vagyok teljes mértékben a pusztakezes harcra szorulva, ha netalán tán elveszíteném a katanáimat vagy efféle szörnyűségek történnének. Magabiztosságom még mindig töretlen, habár be kell valljam, néhány percre sikerült összezavarnia. Igazából nem mondott semmi konkrétumot, ezért nem is tudom, mire fel van ez a megingás.
~ Nem hiszek Neki… ~ - vonom le végül a következtetést egyhangúan, míg elszívom az utolsó slukkot a bagóból, s a csikket messzire pöckölöm el. ~ Jobb hazugságot is kitalálhatott volna, mert ez így igencsak átlátszó. Bárgyú remény volt, miszerint Las Nochesben van egyetlen olyan létforma is, ami hihető füllentést tud kitalálni. Csak tudnám, mit akarnak elérni azzal, hogy efféle sületlenséggel etetnek… ~
Zanpakutuomat lazán vállamnak támasztom és várom próbálkozásaim eredményét. Érthető módon erőmből még szinte semmit sem mutattam be, viszont igazából még a srác se fedte fel az összes lapját. Alig észrevehetően megvonom a vállam, ilyen módon fejezve ki érdektelenségemet a dologgal kapcsolatban. Bármi is legyen a dolog vége, az összes ász Nálam van, mindenképp győztesen távozok. Ajkaimon gúnyos mosoly terül el, balom pedig újra visszatér nadrágom zsebébe.

- Öhm, nos. Hát, hogy miért kérdeztem? Hát, én magam sem tudom. - próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, az előző pillanatokban. De mondjuk így ennek semmi értelme sem lenne, vagyis valamit tenni kellene. Más témára váltsak? De vajon mire? Most, hogy így eszembe jutott, eléggé éhes vagyok. De mondjuk nem tudok a közelben semmilyen éttermet, de majd megkérdezem Rika-t-
- Így eltérve a témától, valamerre nem tudsz egy éttermet? És ha gondolod elmehetnék enni egyet, mert majd ki lyukad a gyomrom. De nem muszáj, csak ha van étvágyad és kedved. - majd ott elmondom, hogy lehet, hogy szerelmes vagyok belé, ha nem megyünk, akkor pedig itt fogom elmondani. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani. Remélem jó néven veszi, hogy randira hívtam, szerintem azt már kizárhatom, hogy netán tán csapdába akar csalni.

/// Bocs a késői reagért ///

Randi Zendoval

Nem mondta meg, hogy miért kérdezett a szerelemről, valószínűleg ő sem tudta, hogy miért. Eléggé elszaladt az idő már késő délután volt, de nem akartam még hazamenni, örültem, hogy ez az egész napot nem kellet egyedül töltenem, meg annak is, hogy egy ilyen helyes srácba botlottam bele. Reméltem, hogy ő is hasonló véleményen van, mint én, és hogy ő is szerette volna még velem lenni.
- Így eltérve a témától, valamerre nem tudsz egy éttermet? És ha gondolod elmehetnék enni egyet, mert majd ki lyukad a gyomrom. De nem muszáj, csak ha van étvágyad és kedved.
~Most ez egy randi?~gondoltam, és nagyon örülnék, ha az lenne, kicsit már kezdtem éhes lenni és arra emlékeztem, hogy mikor jöttem láttam valahol egy kis éttermet. Gondolkodtam, hogy merre kellene menni, kicsit gondolkodtam és reméltem, hogy tényleg ott van.
- Hát… az igazat megvallva, én is éhes vagyok egy kicsit, és idefele jövet azt hiszem láttam egy kis éttermet. De nem vagyok valami GPS-nek való!- mosolyogtam
Kíváncsi voltam vajon tényleg igazam van-e és van valahol egy kis étterem. Azt terveztem, hogy elmondom neki, hogy mit érzek iránta, mikor majd az étteremhez értünk. Az étterem keresésére indultunk, és közben csendben voltunk annyi minden járt a fejemben. Tényleg nem voltam valami GPS-nek való, de legalább az emlékezetem jó volt. Nem sokat sétáltunk és meg is találtuk az éttermet.
- Azt hiszem ez az-az étterem, amit idefele jövet láttam. Jó lesz vagy keressünk másikat?
//Nincs semmi baj//

//Véletlen összeütközés//

Ismét kedvem támadt kicsit kikapcsolódni, így hát elmentem a Városi parkba egy picit sétálni és kiszellőztetni a fejemet. Mint mindig, minden olyan békés volt és szabad, mindenkinek az sugárzott az arcáról, hogy milyen boldog, nem sokan voltak, akik ezen a gyönyörű napon szomorkodtak volna, talán csak egy valaki volt magába zárkózva. Éppen felém tartott, vagyis úgy tűnt, mert ő is és én is lehajtott fejjel mentünk. Semmit sem törődve vele, megpróbáltam elkerülni az ütközést, de a vállam súrolta az övét. Nem szólt semmit, csak némán ment tovább. Úgy éreztem, nekem kell bocsánatot kérnem, visszafordultam és megérintetem a vállát.
- Szia, bocsi, hogy az előbb neked mentem!- néztem rá. és mosolyogtam, azt hiszem mindig is szerettem felvidítani az embereket, még ha nem is mindig sikerült. –A nevem Konami Rika, hát a tied??
Nem éreztem túl nagynak a lélekenergiáját, de abban biztos voltam, hogy nem ember és nem is shinigami, lehet, hogy megint egy Bountoval hozott össze a sors, de ezt az ötletet inkább kizártam a fejemből. Nem érdekel milyen szerzet, ha már nekimentem annyit meg kell tennem, hogy illően bocsánatot kérek. Szép volt ez a lány, fekete haja és sötét barna, szinte már fekete szemét, eltakarta egy csuklyás köpeny, éppen csak ki-ki kukucskált. Mindig találkoztam valakivel, ha ide jöttem és ez most sem volt másképp, de azért titkon reméltem, hogy így lesz. Mostanában eléggé sokat botlottam meg és estem el, azt hiszem, kezdem átvenni Chika szokásait. Tudtam, ezekből az ismerkedésből még egyszer bajom lesz, hatalmas bajom. De hát ez ellen nem tudtam, mit csinálni, ilyen vagyok és kész >.<. Nem tudtam eldönteni, miért búslakodik, de ha megmondja a nevét talán elhívom valahova, mondjuk sétálni vagy sütit enni.

//Véletlen összeütközés//

Elégé ellenségesnek tűnt, de nem adtam fel. Nem akartam vele harcolni csak fel szerettem volna kicsit vidítani. Én igazán nem akartam harcolni vele, de ő azt hiszi.
- Örvendek. Nem, nem akarok veled harcolni, csak azt szerettem volna kérdezni, hogy nem volna-e kedved valamit csinálni?? Eléggé szomorúnak tűnsz. –megpróbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott az utolsó szónál. Miközben megfordult és tovább ment, követtem, szimpatikus volt és kedves. De a külső álarca nem ezt mutatta, de én tudtam, hogy bántja valami, és addig nem nyugszom, amíg el nem mondja.
Kiderül, hogy Arrancár, de ez sem igazán zavart, amíg nem támad meg addig én sem őt. Sose bocsátkoztam felesleges harcokba és nem is fogok, nem is akarok. Lehet, hogy ellenségek is lehetnénk, de én nem akarom, így ha rajtam múlik nem is lesz így. Könnyen szemet szúrt ez a lány, itt mindenki vidám volt talán csak ő nem.
- Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske, vagyis gondolom mivel, hogy shinigami vagyok. De szomorúnak tűnsz ezért gondoltam, hogy talán volna kedved csinálni valamit.
Azon gondolkodtam, vajon nem fog-e megtámadni, de nem hiszem, eléggé le van törve és úgy vettem ki a szavaiból, hogy neki sincs ínyére a harc. Miközben egymással szemben álltunk a járdán én kerestem a szemét a köpeny alatt.
~Azt hiszem mennem, kéne.~ gondoltam magamban, hisz nem volt ínyére ez a beszélgetés.
- Nos, hát, ha nem akarsz, akkor én megyek! Szia, további szép napot!- köszöntem el, de a szívem azt súgta, hogy maradjak. –Örültem, Eliana!
Ezzel megfordultam, és elkezdtem nézelődni, hogy hova tudnék menni. Rövid idő múlva visszanéztem, de még mindig ott állt, nem csinált semit, Bizonyára gondolkodott.

//Véletlen összeütközés//

Még mikor már elmentem akkor is a karját markolta, nem értem pedig semmi rosszat nem akartam. Még mindig nem találtam ki mit akarok csinálni, talán nem is akartam elmenni. Játszi könnyedséggel előttem termett és levette a csuklyát a fejéről.
- Hogy miből gondolom… Hát nem tudom, csak gondoltam jól esett volna valakivel megosztani a problémádat és így nem csak a tied lett volna, hanem egy kicsit az enyém is. Nem tudtam, hogy te ennyire előre megítéled azokat, akik barátkozni szerettek volna veled. Nekem eszem ágában sincs megtámadni téged, nem bocsátkozok felesleges harcokba. Szerintem jó emberismerő vagyok, és nem hinném, hogy itt megtámadnál- mutattam körbe, majd folytattam[color7Darksalmon] – Az a te dolgod, ha megbízol bennem vagy sem, én csak felajánlottam, de ha nem hát nem.[/color]
Összekulcsolt kézzel kilencven fokot elfordult.
- Mégis miért vagy ennyire optimista velem kapcsolatban?
- Nos, nem is tudom, talán mert nem csak veled vagyok ennyire optimista, hanem mindenkivel.
A kezét még mindig nem vette le a kardjáról, sőt jobban szorította. Nem érdekelt, ha megtámad, hát tegye csak, de nem fogok ellen állni. Nem volt valami kedves velem, és szerintem a többi emberrel sem. Éppen ezért mindenki elkerülte és ehhez volt hozzászokva.
- Én csak felajánlottam, nem azt mondtam, hogy muszáj.
Már fordultam is meg és észrevettem egy síró kisfiút és odamentem hozzá, Eliana még mindig nem mozdul. Elkezdtem a kisfiúnak bohóckodni és nevetett. A szülei odajöttek és megköszönték. Majd visszafordultam Elianáhaz, majd a kezemet nyújtottam, hátha most van kedve elmondani mi bántja.

Még mindig azt hiszi, hogy én csak meg akarom támadni és nem hisz nekem. Pedig nem így van!!
- Tudom, sokan mondták már, hogy nem szabad ilyen optimistának lennem, de eddig még élek!! Tudom, hogy nem tudsz bennem megbízni, de csak próbáljuk meg!!

Egy kettőre lehangolt, amit hallottam, már nem is mosolyogtam. Szemben állt velem és még mindig a kezemet nyújtottam felé… a járókelők bizonyára azt hitték meg örültem, vagy valami ilyesmi.
- Teljesen igazad van, nem is akarom megszegni a kötelességemet, de nem fogok gyilkolni feleslegesen, ha nem támadsz meg én sem. Eszem ágában sincs itt harcolni, nem akarnék megsebezni senkit sem. Ha gondolod emberek közelében maradunk és akkor nem támadlak meg. Amúgy sem az volt a tervem, csak szerettem volna ismerkedni. De ha ilyen rossz hangulatban vagy és ilyen mogorván beszélsz sose lesz egyetlen egy ember, sem aki megbízik majd benned.
Kicsit kikeltem magamból, nem tudtam olyan mogorván beszélni másokkal, mint ő de valahogy ez kezdett rá hasonlítani. Sose tudtam így beszélni senkivel sem, mindig mosolyogtam és nevettem még kisebb koromban is.
- Tudom, de engedd, hogy megpróbáljam!!- még mindig nem engedtem le a kezemet, pedig már kezdett fáradni. –Nos??Hidd, el nem akarlak megtámadni, eszem ágában sincs. Különben is elég az, ha más shinigamik pusztítják az Arrancárokat, nem kell még nekem is. Csak egy gond van, itt mindenki azt hiszi, hogy megörültem, hogy magamban beszélek!!
Még mindig nem mozdultunk, egyenesen a szemébe néztem, vagyis próbáltam. Az embereke többsége nem foglalkozott velem, csak mentek tovább. De hát, ha nem akarja elmondani, ami bántja akkor nem kell.
- Hát akkor, szia, szép napot!- intettem és tettem egy majd két lépést, visszanéztem és mindig nem mozdult. Megint nyújtottam a kezemet. –Na?? Utolsó esély, az se baj ha nem mondod el, megértem.

[Egy óra éjfélig]

Az idő oly’ gyorsan repül tovább, mint a felhők az égen egy szeles délutánon. A megbeszélt időpontnál jóval hamarabb indultam el otthonról, mivel még Urahara-sanhoz is be kellett néznem a beígért póttest ügyében. Katanámat kezemben tartva vágódok ki a raktár ajtaján, majd az első adandó alkalommal felszökkenek valamelyik magasabb épület tetejére. A Nap már régen eltűnt a horizont mögött, a sötétség egyre nagyobb teret hódít. Csupán a pislákoló köztéri világítás ad némi fényességet, azonban ezekkel sem megyek sokra ilyen magasságban. Szerencsére annyiszor jártam már végig ezt az utat, hogy nem is látom, csak érzem hova is kell lépnem. Ennek köszönhetően baleset nélkül jutok el a bolthoz, mely most is ugyanolyan ártalmatlannak tűnik, mint az első alkalommal. Mozdulatlanság uralkodik a környéken, ami igencsak furcsának tűnik, miután itt mindig történik egy s más. Rosszat sejtve lassítom le lépéseimet, érzékeim kiélesednek. Hangos harci kiáltás után repül Felém Jinta, hatalmas baseballütőjét vadul lóbálva. Minden alkalommal eljátssza ezt, képtelen megérteni, miszerint ahhoz még nőnie kéne, hogy Engem meg tudjon lepni. Egy elegáns szökkenéssel térek ki a csapás elől, s a becsapódás, valamint a fájdalmas jajveszékelés hangjaival mit sem törődve toppanok a bejárat elé. Halk kopogás után türelmesen várakozok, ám mivel percek múlva sem jön ki senki, erőteljesebben ütöm bütykeimet az ajtófélfának, ennek hála az természetesen beszakad. Rémült ábrázattal próbálom megjavítani valahogy, ám nem járok sikerrel. Viszont legalább a hangra felébredt Kisuke is, s álmos tekintetével von kérdőre, miközben zöld alvósapkája oldalra ficcen. Egy pillanatra elgondolkozom a tényen, miszerint az ex-kapitány tényleg olyan, mint egy bokor, azután feleszmélve felvázolom Neki mi is a helyzet.
Az üzlet lebonyolítását követően hálás intés kíséretében emelem vállamra az élettelen próbababának tűnő bábut, mely majd az első használatot követően ölti magára használója kinézetét. Jó szokásomhoz híven már megint késésben vagyok, azonban ettől függetlenül kedélyesen fütyörészve lépdelek a járdaköveken. Már csak néhány száz méterre vagyok a parktól, amikor ismerős üvöltésre leszek figyelmes. Egy hollow az, a lélekenergia lenyomatából csakis erre tudok következtetni. Viszont egy másik reiatsu-lenyomatot is fel vélek fedezni, ami sokkal hatalmasabb, mint az előző. Figyelmemet sajnos egy lábamnak rohanó kisfiú töri meg, aki jól láthatóan rémültnek tűnik, s a mellkasából kilógó láncból ítélve egy lélekről van szó. A lendülettel nagyot esik, de már úgysem érez fájdalmat, szóval nemigen foglalkozom Vele. Ezen idő alatt az egyik energia eltűnik, most már csak az erősebb jelenlétet vagyok képes érzékelni. Ajkaimon elégedett mosoly fut végig, miközben nemtörődöm módon homlokon bököm a srácot lélekölőm tsukájának végével. Feleslegesnek tartom elmagyarázni, hogy mi is vár Rá odaát, úgysem fog emlékezni rá. Mindenesetre elvégeztem a lélektemetést, habár már nem kéne megtennem, mivel nem vagyok shinigami. Az itteni „élet” viszont veszélyes egy magafajta szellemnek, szóval jobban járt így, mintha egy lidérc vacsorájaként végezte volna. Egy kóbor macska nyávogására eszmélek fel, s figyelmeztetem magam, hogy ideje lenne tovább haladnom, ha nem akarom túlságosan megváratni vendégemet. Némi gyaloglást követően megpillantom Adán-sant, aki kissé tanácstalanul ácsorog az egyik pad mellett. Értelmesebbnek tartom közelebb sétálni, semmint innen ordibálni, higgadt vezető látszatát kell nyújtanom, ahogy eddig is tettem.
- Üdvözöllek, Barátom, az Emberek világában! – szólítom meg egy apró meghajlás kíséretében, míg a hozott bábut lelököm az ülőalkalmatosságra. – Minden simán ment odaát? Csak azért kérdezem, mert szeretnék felkészülni, ha netalán tán valami váratlan esemény zavarná meg találkozónkat.
Valójában egy cseppet sem zavarna, hogyha egy kisebb csetepaté alakulna ki, már úgyis régen harcoltam egy kiadósat. Kabátom belső zsebéből egy bontatlan doboz cigarettát veszek elő, azután gyakorlott mozdulattal kibontom a csomagolást. A felnyitás pillanatában édeskés, vaníliás illat csapja meg az orrom, mint minden alkalommal, amikor Black Devilt vásárolok. Az elmúlt hónapokban kedvenc márkámmá nőtte ki magát, legszívesebben ezt fogyasztom, de persze ha nincs más, akkor Shunc általam csak tüdőkalapácsnak hívott koporsószegével is beérem. Miután a Kenshintől kapott öngyújtót nem is olyan rég totálkárossá tettem, így muszáj vagyok Kidout alkalmazni még egy ilyen egyszerű művelet elvégzéséhez is, mint a rágyújtás. Az első füstpamacs letüdőzését követően megkínálom társamat is, habár nem főzök sok reményt ahhoz, hogy elfogadja felajánlásom. Szaglószervemet azonban egy sokkal intenzívebb és szúró szag vonja magára, ami a volt Primera fehér kabátjából árad. Kicsit gondolkodnom kell, mire felidézem magamban, minek is van ilyen aromája. Még kölyökként próbáltam ki a szivart, miközben az apám szekrényéből csórt minőségi whiskyt kortyolgattam a haverokkal. Biztosan szíjat hasított volna a hátamból, ha tudta volna, kikre pazarolom el a több száz dollárért vásárolt különleges italkölteményeit. Nosztalgikus vigyor terül el arcomon, azután kissé megrázom a fejem és teljes figyelmemet a válaszolni készülő arrancarra irányítom.

[Egy óra éjfélig]

Elégedett bólintással veszem tudomásul kijelentését, valójában ilyen válaszra számítottam. Elég képzett ahhoz, hogy feltűnés nélkül el tudjon tűnni, ha úgy tartja kedve. Békés éjszakának nézünk elébe, így már biztosan állíthatom, miszerint semmi sem fogja megzavarni a találkozót. További szavaiból egyértelművé vállnak a történtek, ámbátor eddig is teljesen tisztában voltam a lezajlott eseményekkel, csupán a részletekre nem voltam képes rájönni. A Daitenshi kedvéért, s az emberek védelmében még saját fajtársával is végzett, ez pedig igen imponáló a szememben. Segítségemre van a póttest elhelyezésében, miközben az előbb látott kissrác felől érdeklődik. Viszont még mielőtt válaszolhatnék, további magyarázatba kezd és egy fényes korongot húz elő táskája valamelyik zugából. Értetlenkedve hallgatom magyarázatának első részét, fogalmam sincs milyen blu-vajról beszél, hisz’ ahogy végigpörgetem ujjaim között a cuccost, egyáltalán nem tűnik kenhetőnek. A végére persze rájövök a nagy talány nyitjára, amikor a lemez funkciójáról kezd beszélni. Az egész olyan lehet, mint több nagy iratgyűjtőszekrény összezsúfolva egy kis helyre, legalábbis erre tudok abból asszociálni, hogy az összes küldetés jelentését tartalmazza, amiket Aizen parancsára végeztek el. Csodálkozással fogadom a tényt, eddig meg sem fordult a fejemben, hogy az arrancarok is ugyanúgy végeznek papírmunkát, mint ahogy a shinigamik. Rengeteg mindent nem tudok még Las Noches életéről és felépítéséről, majd erről is megkérdezem Adán-sant, felírtam magamban. A monológot követően halk hümmögésbe kezdek, tényleg nagy segítség ez, mivel így korábban tudunk tájékozódni a zseléshajú közeljövőben tervezett lépéseiről, míg Ő nem sejt semmit. Két slukkot követően lassan kiengedem az édes füstöt, azután hangot adok gondolataimnak.
- Igen, pár perccel ezelőtt összefutottam a kisfiúval az egyik közeli sikátorban. – kezdek bele a mesébe, letelepedve a pad azon részére, amint nem foglal el a póttest. – Elég rémültnek tűnt, ráadásul már a léleklánca is elszakadt, szóval átküldtem a Seireiteibe, itt csak további támadásoknak lett volna kitéve. A cd-t pedig köszönöm, amint találok egy olyan elektronikus gépet, amivel megnyitható, átolvasom.
Óvatosan kabátom belső zsebébe süllyesztem a kincset érő tárgyat, eközben különböző masinák egész garmadája villan fel előttem, a kávéfőzőtől kezdve egészen a televízióig. Szégyen vagy sem, de kénytelen leszek segítséget kérni Hitomi-chanból ez ügyben, Ő úgyis sokkal jobban ért az efféle eszközökhöz, mint Én valaha is fogok. Valójában ingerenciát sem érzek azok, hogy jobban elmélyedjek a modern világ vívmányaiban, reményeim szerint úgysem fogok itt annyi időt tölteni, amennyi alatt szakértővé válhatok. Számomra elég, ha a TV-t be tudom üzemelni, ennél többre jelenleg semmi szükségem sincs. Töprengve harapdálom néhány másodpercig alsó ajkam, azután gyorsan abbahagyom, elég idegesítő szokás, jó lenne nem megszokni. Eközben társam figyelme a bábura terelődik, ami egyelőre élettelenül fekszik az ülőalkalmatosságon. Érezhető a tanácstalanság, ami felőle árad, ami nem is olyan meglepő, hiszen az arrancarok egyszer sem próbáltak meg beolvadni az emberek közé, ami egyrészről érthető is. Jómagam sem öltöznék be onigirinek, csak mert azt eszek ebédre. Leginkább a bárányok és a farkas esetéhez tudnám hasonlítani a dolgot, habár ez elég morbid. A leégett cigarettavég elpöckölésével megválok a bugyuta gondolatoktól is, s bár nem sietünk sehova, szeretnék minél hamarabb visszatérni a Fészekbe. Igazából örülhetnék a kimozdulás lehetőségének, mivel időm nagy részét a földalatti bunkerben töltöm, még sincs akkora kedvem a felszínen járkálni. Társasági életem kimerül tanítványom edzésében, valamint a Chiyo-channal való találkozásokban. A raktárban pedig sosem unatkozom, ott mindig van valami történés, ami miatt a feje tetejére áll az egész kóceráj. Ennek okozója legtöbbször Hiyori vagy Masaki, de van, amikor olyan személy kezdeményezi a balhét, akiről nem is képzelném. Nem titok, abban a kecóban nincs egy épelméjű ember sem!
- Elég egyszerű a használata. – bökök az általam hozott gigai felé. – Olyan, mintha egy búvárruhát próbálnál magadra húzni, annyi különbséggel, hogy a felvétel pillanatában ideiglenes hozzácsatolódik a lelked. Természetesen ez könnyedén megszüntethető, direkt olyat kértem Magának. Mondja csak… Milyen érzés újra szabadnak lenni?
Megpróbálom inkább a csevegés irányába eltolni a beszélgetés hangulatát, túlságosan komolyak vagyunk, pedig még egyetlen fontosabb téma sem került szóba. Erre addig várnia is kell, amíg nem vagyunk biztonságos helyen. Célravezetőnek látom hamar elindulni, menet közben is lehet társalogni. Türelmesen megvárom, amíg magára ölti az új „gúnyáját”, majd ezt követően lassú léptekkel az erdő mélyebb területei felé veszem az irányt. Feleslegesen próbál majd meg az Ex-Espada tájékozódni, rövid időn belül mindenképp el fog tévedni. Ezzel nem a tájékozódási képességét becsmérlem, csupán a hely mágiája miatt idegen képtelen megtalálni. Ám míg Engem követ, biztosan nem ragadják el a félrevezető, sötét gyalogutak.

// Egy óra éjfélig //

Yuusuke-san reakciójából azt tudtam leszűrni, hogy a válaszomon nem igen lepődött meg, valószínűleg annyira azért már bízott a képességeimben, hogy ilyesféle dolgot elvárjon tőlem. Ez talán a legkevesebb volt, miszerint nem hoztam magam után fél Las Nochest, elvégre amennyiben még ottlétem alatt valakivel konfliktusba kerültem volta, esetleg elordítottam volna magam: "Elhúzok innen, ti meg rohadjatok meg!", valószínűleg szembekerültem volna olyan, számomra unszimpatikus egyénekkel is, kik eme megnyilvánulásomat kicsit sem vették volna félvárról, és a megállításomon próbáltak volna törekedni minden erejükkel. Szerencsére nem voltam hülye, így egy ilyen kis bakira még a hecc kedvéért sem kerítettem sort. A lemezt a férfinak továbbítva, egy másodperc erejéig értetlenséget véltem felfedezni tekintetében, ahogyan ellenőrizgette a kis pörgettyűt, ám ezt követően magyarázatom sikeresnek bizonyult. Minden esetre az elégedett hümmögés hallatára tudomásul vettem, elnyertem tetszését az ajándékommal, majd én is bólintottam egyet, egy mosoly keretei között. A beszédpartnerem nem sokkal később leült, én is követtem a példáját, ám előtte táskámat megemeltem a padról, lehuppantam helyére, s lábaim közé eresztettem. Hát, mit ne mondjak, biztosan vicces látványt nyújthattam, mint egy első éves tanuló, aki az Arrancar Akadémiáról szökött, és várja a vonatot. Mondjuk, ilyen intézmény nem létezett, viszont amennyiben mégis, akkor csak olyan állapotba tudtam volna magamat elképzelni. Eme gondolatfuttatásra egy újabb széles vigyor terült szét a képemen, noha ez inkább az oktalan képzelgésre való ráébredést sugározta. Lassan tekintettem végig a sovány füstgombolyagon, amely cimborán cigarettájából távozott el.
- Képzelje, a múltkor elszívtam egy szivart. Nagyon érdekes volt, de a füstje sokkal büdösebb a cigiénél. Amúgy, elhoztam az összeset, még a nyomozói irodámban tároltam egy dobozzal. Tudja, nem csak a munka a fontos, de a megjelenésre is ügyelni kell, nemde? Hehe!- tettem fel a kérdést, azután megejtettem egy visszafogott kacagást. Ismét lejjebb hajoltam, beletúrtam a táskámba, majd egy barna tároló téglatestből kiemeltem az ugyanolyan színű rudat. A vaizard irányába nyújtottam.
- Kér egyet? Van belőle bőven, ráadásul nem hinném, hogy rá fogok szokni.- jelentettem ki, miközben megkínáltam Yuusuke-sant. A válaszától függ, hogy odaadom-e neki, de ha nem kérné, egy laza mozdulattal dobom majd vissza a tatyómba. Értelmetlen lenne rendet tartani benne, nem hiszem, hogy sok idő, mire elérjük majd a bizonyos főhadiszállásunkat, ott meg úgyis ki fogok pakolni, amikor berendezkedem. Nagy kő esett le a szívemről, amint meghallottam, a társaságomban lévő egyén megmentette az általam védelmezett kölyköt.
- Értem... Akkor rendben van.- mondtam.
- Nagyon szívesen! Legfeljebb eltulajdonítunk majd valamelyik cégtől egy gépet. Mint azokban a nagy rablásos filmekben, amiket az emberek szoktak gyártani.- szólaltam meg. Végiggondolva furcsa elképzelés volt, elvégre valószínűleg minket nem igen lehetett volna elkapni, netán börtönbe zárni.
- Amennyiben igénybe veszi, segíthetek majd átfésülni az adatokat.- közöltem a gondolatomat a férfival. Egy kis időre csönd következett, majd elmagyarázta, miként is tudnám magamra ölteni a testet. Érdekesen hangzott, ám megpróbáltam kezdeni valamit a már tudatomban lévő információval.
- Na, akkor megyek, és belebújok.- tájékoztattam a férfit, eztán egy fa mögé vonultam el, ahol felöltöttem a póttestet, valamint átöltöztem az egykori LNIS egyenruhámba, vagyis ingbe, öltönybe, és a többi elegáns textilbe. Vállamra aggatva a barna táskát jöttem elő, azután visszakullogtam a padhoz. Arcomat végigtapintva már nem éreztem a maszkomat, tehát nem is volt ott.
- Hű... Ez aztán furcsa egy érzés.- nyilvánultam meg, mialatt a kezeimet bámultam, és játszadoztam az ujjaimmal. Nagyon rég volt már, amikor embernek érezhettem magamat, ezért szokatlannak bizonyult kissé a dolog. Járkáltam még egy kört a parkban, de a képemről nem lehetett lefagyasztani a halvány, elégedett mosolyt.
- Ja, visszatérve a kérdésére, boldogsággal tölt el a szabadságom. Nem érzem magamat elhagyatottnak sem, mivel csatlakozok az ön által alapított társasághoz, viszont valamilyen szempontból nézve ismét a magam ura tudok lenni. Túl sokáig éltem abban a tudatban, hogy másoktól függtem. Ideje lesz újból megismernem az élet örömeit, bár ez nem mehet a munka rovására. Első a világ megmentése!- jelentettem ki. Látva, Yuusuke-san elindulását, én is mentem volna, csakhogy előtte egy csöppet elbambultam. A férfi beérését egy sonidoval kívántam volna megejteni, ám ennek egy oszlop dőléséhez hasonlítható orra esés lett az eredménye.
- Hoppá... Ehehehe!- nevettem, majd kínosan vakargattam a tarkómat a földön heverve. Felkeltem, majd kocogtam egy kicsit, hogy a fickó mellett tudjam tartani a lépést, nem volt kedvem rögtön az első nap elkavarodni valahová.
- Istenem! Idejét sem tudom, mikor volt már utoljára, hogy futottam.- sóhajtottam egyet, eztán zsebre vágott kezekkel baktattam tovább.

[Egy óra éjfélig]

Meséjét érdeklődve hallgatom végig, tényleg olyan ez az egész találkozó, mintha két régi barát újra látná egymást. A felajánlott szivart természetesen egy köszönetmondás kíséretében elfogadom, semmi olyat nem utasítok vissza, ami dohányból készült. Amúgy is hálás lehet az arrancar Nekem, az ajándék elfogadásával csökkentetem a súlyos tüdőrák kialakulásának esélyét a szervezetében. Jómagamnak már édes mindegy, mindig is úgy képzeltem el halálom, hogy senki sem volt képes Fölém kerekedni harcban, viszont egy betegség meg teljesen padlóra küld. Tudomásom szerint még elég egészséges vagyok, s a nikotinfüggőségen kívül remélem nem is lesz más bajom hosszú ideig. Szerencsére a kopaszodástól sem kell tartanom, még legalább hatszáz évig ugyanilyen dús és fényes lesz a hajkoronám, mert ha nem, akkor nagyon mérges leszek! Kabátom belső zsebébe helyezem el a kincset érő rudat, még van a cigimből, ráadásul nem egy koszos parkban szeretném elfogyasztani. Felvetésén nevetnem kell, bár kétségtelenül képesek lennék ellopni egy megfelelő felszereltséggel rendelkező gépet, még csak észre sem vennék az akciót. Mindenesetre erre semmi szükség nem lesz, terveim szerint összeeresztem Adán-sant Hitomi-channal, remélhetőleg jól ki fognak jönni, mindketten ugyanannyira bele vannak bolondulva a technikába. Mielőtt még válaszolhatnák, gyorsan elviharzik a gigaijal együtt, így Én néhány másodpercig egyedül baktatok a kihalt csapáson, amikor érdekes hangokra leszek figyelmes a hátam mögül. Vállam fölött átpillantva szembetalálom magam a földön fekvő Privaronnal, aki valószínűleg sonidójával próbált beérni. Megjegyzésére egy vigyor suhan át arcomon, mióta képes vagyok egy szempillantás alatt helyet változtatni, magam is teljesen feleslegesnek vélem a futást.
- Ne aggódjon, hamarosan képes lesz használni minden képességét, bár nem olyan intenzitással, mintha póttest nélkül lenne. – nyugtatom meg a férfit, habár egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki görcsölne emiatt. – A szerkezet teljesen úgy működik és viselkedik, mint egy normális emberi test, szóval ha megsérül, akkor bizony vérezni fog. Ettől függetlenül elég strapabíró anyagból készült, láthatja, Nekem sincs semmi bajom, pedig legelső találkozásunk alkalmával eléggé elláttuk egymás baját, igaz-e?
Egy mosoly kíséretében utalok vissza arra az összecsapásra, ami már akkor sem volt teljesen komoly. Kétségtelenül végezhettem volna az akkori Primerával, de egy megfoghatatlan érzés mégis azt mondatta Velem, hogy jobb futni hagyni. A szabadság remek érzés, most legalább a Daitenshi tanácsadója is visszakap egy keveset abból az elvesztegetett időből, amit Aizent szolgálva volt kénytelen eltölteni. A fák egyre sűrűsödnek körülöttünk, valójában az utat Én sem ismerem teljesen, csupán azt a hívó kisugárzást követem, amely legelső alkalommal is elvezetett a Fészekhez. Ámbátor Kenshin utolsó leheletével még megadta a hely koordinátáit, de sosem voltam jó térképész, így inkább megérzéseimre hagyatkoztam. Szótlanul tesszük meg az út további részét, gondolataimba mélyedek, míg társam biztosan új teste tűréshatárait próbálgatja. Hamarosan ritkulni kezd a növényzet a területen, majd egy tisztás közepén már láthatóvá is válik a bejárat, amely a föld alá enged belépést. Ezt egyelőre csak Én látom, mivel a lidérc még nincs tagként megjegyeztetve a védelmi rendszerrel. Egy perc türelmet kérek, azután átsétálva a védőfalon eltűnök a másik férfi szeme elől. Átlépve a határt rögtön érzem, ahogy a hely tudatcsápjai elmémre kapcsolódnak, ennek köszönhetően vagyok tisztában mindazzal, ami a főhadiszálláson történik. Csupán néhány másodperce van szükségem az átállításhoz, ami meg is történik. Eközben Adán-san először vibrálni láthatja maga előtt a levegőt, azután akár egy délibáb, feltűnik az ősöreg kőből emelt kapu. Nem mindennapi látvány, az biztos, bár találkoztam már impozánsabb építménnyel is, például a Végzet Völgyében. A mai napig rühellem az a helyet, teljesen kiborított a sok csapda és rejtvény. Harcos vagyok az istenért, nem pedig egy kvízműsor szereplője! Fejemet csóválva lépek fel az első lépcsőfokra, ezt követően pedig visszafordulok a hollow felé.
- Köszöntöm a Kohrihebi no Suban, azaz a Jégkígyó fészkében! – szólalok meg ünnepélyesen, ezt követően egy elnagyolt intéssel a hely felé bökök. Magabiztos léptekkel indulok el lefelé a Tanácsterem irányába, mivel semmiféle csapdától nem kell tartanom. Első ittlétem alkalmával minden olyan biztonsági rendszert kiiktattam, amik veszélyt jelenthettek volna a figyelmetlen tagok számára. A vízköpők és a mesterséges akadály elég elrettentő védelem amúgy is, ráadásul, ha itt vagyunk, a behatoló hamarabb elpatkol, semmint hogy tudomást szerezhetne céljainkról. Határozott lökéssel tolom be az impozáns kőajtót, mely mögött a tanácskozások színtere foglal helyet. Hosszú, gránitból készült asztal pihen a helyiség közepén, mely körül márványból készült trónusok tucatja áll büszkén. A falakon különböző festmények díszelegnek, amik a Fészek előző tulajdonosainak életét, tetteit voltak hivatottak megörökíteni. Valószínűleg Rólunk is ki fog kerülni egy ilyen, bár a mágia, ami ezt irányítja elég szeszélyes. Abban a pillanatban, ahogy az egykori Espada belép a terembe, mozgolódás támad a magasban. Nyugodtan ülök le az asztalfőre, miközben két gigászi monstrum csapódik a padlónak. Az élő szobrok érdeklődve kezdik vizsgálgatni a srácot, drága öltönyét mocskos ujjaikkal össze-vissza fogdosva. Elég nevetséges látványt nyújt triójuk, de megpróbálok nem röhögni. Egy idő után viszont megunnom a műsort és egy Byakuraijal visszazavarom az őrzőket helyükre. Vigyorogva tekintek Adán-sanra, s várom véleményét.