Hisaginak úgy nőtt a feje mintha héliummal kezdtek volna pumpálni, már csak az kellett neki, hogy elkezdjen lebegni. De már látta magaelőtt azt a jelenetet, hogy Hana egy madzagot köt a nyaka köré és vidáman ugrándozik vele, hogy van egy személyre szabott férj lufia. Amíg ő ellapozgatta magának a kis katalógus szerű füzetkét a kétajtós szekrényfazon, meg szépen elvolt a szívszerelmével. Pár pillanatos morgolódás után, rábökött egy elég bonyolult és kellőképp kacifántos tetoválásra.
-Na… megtaláltam a megfelelőt.
-Valóban ezt akarod nyüzüge császár?
Na ez a becenév kellőképpen felfújta a fejét így már csak a madzag hiányzott.
-Igen képzeld el ez lesz.
-Félek, hogy be fogsz hugyozni közben…
-Én legfőképpen attól félek, hogy még egy ilyen mondat és beverem a képedet.
-Igazán kiscsávó? Nagyon nagy lett az arcod.
-Nem is tudod mekkora arcom van te barom.
-Ha így folytatod, nem éled meg a reggelt pöcsöm…
-Ha tudnál valamit, nem beszélnél így…
Már villámokat szórt mindkét fél szeme, de aztán közbeszólt a sors, jelen esetben Hana.
-Héééé… mint két kóbor kutya… befejeznétek?
-Persze szivi.
-Ne sziviiiiiiizzzzzzzz.
Sült el Hisagi keze, a fickónak enyhe képkiesés körülbelül fél órán keresztül.
-Hoppszlá.
-Te jó ég… ennyire idegesített?
-Hát… megmondom őszintén, itt és most agyonvertem volna, de itt vagy te is így csak egy orrtörést kapott.
-Szívecském… őt csak agyhelyen tudtad volna verni, de azért kedves tőled, hogy nem vesztetted el az eszedet teljesen. Különben nem kellene csinálni vele valamit?
Hisagi csak megrántotta a vállát, aztán megpróbálta felcibálni egy székre az izomkolosszust, ami időközben kiderült, hogy inkább zsírszövet és nem izom. Egy vizes törölközőt terítettek az arcára aztán leültek egy kicsit várakozni. Hosszas várakozás után ébredezni kezdett a fazon.
-Jobban vagy?
Hajolt fölé Hana, hogy megtudja, hogy mi a helyzet.
-Öhm… azt hiszem igen… de eltört az orrom.
-Örülj, hogy csak az tört el.
-Örülök én…
-Na haladjon az a tetoválás.
-Már is!
Pattant fel a helyéről a nyomoronc és osont be egy terembe.
-Nahát… milyen segítőkész.
Kezdett bele a halk nevetésbe Hisagi.

Miután Hana megtalálta a megfelelő tetoválást amit Hisagi kinézett magának egy kicsit mintha eltántorodott volna, de a széken ücsörgő személy biztos volt a dolgában. Egyenlőre.
-Nyugi édesem nem fog annyira fájni… remélem. Különben is férfi lennék vagy mi a szösz, úgyhogy csak kibírom.
-Az oké, hogy férfi vagy szívecském, de… ha jól sejtem az ott elég érzékeny.
Kezdett el mutogatni elég erőteljesen Hisagi ágyéka felé, aki csak sóhajtott egy nagyot, majd kicsit közelebb hajolt a nejéhez és megcsókolta.
-Túl fogom élni.
Vigyorgott erőteljesen egy sort utána hátradőlt és kezdte írni a végrendeletét fejben, hiszen jól tudta, hogy nem fogja kibírni ordítás nélkül, de ha már ennyire benne van a fejében, hogy egy tetoválást csináltat, amit a felesége kért tőle akkor meg is teszi. Pár perces plafonnézegetés után megérkezett a rajzművész és leült a hatalmas valagára.
-Kezdhetjük?
-Felőlem.
Adott egy egyszerű választ miközben az egyik kezét ökölbe szorította, amit se a tetováló se Hana nem lát. Az előkészületek után elkezdődött His fejében a mészárlás, a szemei úgy kikerekedtek, hogy már-már a Föld-től is nagyobbak voltak.
-Élsz még?
Csengett a fülébe a felesége édes hangja, de választ nem tudott neki adni, csak egy egyszerű bólintást erőszakolt ki magából. Úgy gondolta ennyi csak elég lesz, hogy tudassa él is meg nem is. A végefelé már kezdte megszokni a fájdalmat, de aztán a művészúr lejjebb ment. Nah ekkor csordult ki Hisagi könnye és kezdett el izzadni mint egy ló. Hana természetesen észrevette ezt a reakciót, így szépen óvatosan letörölgette a könnycseppeket a férjecskéje arcáról és megfogta a kezét hátha így egy fokkal jobb lesz.
-Tisztára mintha szülnék…
Préselt ki egy marhaságot a száján nagy nehézségek árán és próbált mosolyogni egy kicsit, de ez már nem ment neki inkább csak nézegette tovább a plafont.
-Junior?
Kezdett el nevetni a felesége, mire His csak morgott egy párat, aztán mondogatta magában tovább az imákat, hogy ne menjen lejjebb a szerkentyű. Kész csoda, hogy nem világosodott még meg mint Budha, pedig ár itt lenne az ideje, mert életében nem mormolt még el ennyi imát mint ezekben a pillanatokban.
-Kész vagyunk máááááár?
Nyújtotta el az utolsó szót egy kicsit, mert épp akkor kezdődött egy új bekezdés a tetoválós fazonnak a kottájában. Inkább úgy döntött, hogy hallgat tovább hátha bölcs marad és nem hülyül meg a tetoválás végére. Végül is megmaradt a szájharapdálásnál, de talán azt sem kellene mert a végén rág egy másik lyukat az arcára.

Amíg a „műtőasztalon” szenvedett a nagymenő, addig volt ideje elgondolkozni azon, hogy miket ígérjen meg legközelebb, ha részeg még akkor is. A fejében már minden hülyeség megfordult, a kádban fürdőzés egy kiskacsával, erős paprika evő verseny és a többi. Viszont hamar kilett zökkentve a gondolkozásból, mivel a tetoválás egyre nagyobb lett így a fájdalom is a tetőfokára hágott.
-Sok van még?
-Már nem annyira.
Kapott egy halk választ, amire csak egy sóhajt eresztett el és leste a plafont tovább. Sok-sok év múlva végre úgy érezte, hogy már csak a finomításokat végzik a nagy remekalkotáson. Aztán meghallotta élete második legcsodálatosabb szavát.
-Kész van.
Most viszont az örömtől és a megkönnyebbüléstől szöktek könnyek a szemébe, már csak azon kellett gondolkoznia, hogy hogyan fog felállni és sétálni mint egy rendes normális ember. Megoldást nem nagyon talált magában így arra jutott, hogy majd tolókocsiban fog közlekedni mindenhova. Viszonyt ezzel az volt a nagy probléma, hogy ha küldetésre megy, akkor nem száguldozhat egy hatalmas tolókocsival a többiek után, így inkább megpróbált először felülni.
-Először talán megpróbáljuk hűsíteni a területet.
-Öhm.
-Bekenjük Mucika.
Pislogott szépen egymásra a házaspár, aztán a hatalmas művész eltűnt a ködben és kis idő múlva előjött egy kis tubussal. Alig egy borsószemnyit nyomott Hana ujjára, aki próbálta finoman lekezelni a „sértett” területet. Eleinte inkább égette a kenőcs a friss remekművet minthogy hűsítette volna, de aztán kezdett egy kicsit javulni a helyzet, bár még a tűrhetőtől is nagyon messze volt.
-Jobb már egy kicsit?
-Hát… egy kicsivel jobb.
Nézegette His az új tetoválását. Az ugyan mindegy volt, hogy van rajta azon kívül más díszítő elem, ha sorba kellene tenni a dolgokat ezt tenné az első helyre. A többi ehhez képest kispiskóta volt.
-Ha adhatok tanácsot, te inkább a derekadra tedd és ne oda ahova én.
Pillantott rá a feleségére, aki csak mosolygott egyet ezen a tanácson, aztán szinte egyszerre fordultak a „művészhez”, aki majdnem kiugrott az ablakon az ijedtségtől, pedig a kis párocska csak tudni akarta, hogy eddig mivel tartoznak neki. Mikor megtudták a fontos információt His gyorsan kijelentette, hogy neki kétbetűs kitérőre lenne szüksége, viszont azt nem tudja, hogy hol van az a fontos hely. A hely tulajdonosa mutatta az utat viszont az alanynak segítség kellett a járáshoz is, így megkérte Hanát, hogy támogassa egy kicsit az ajtó előtt viszont megálltak. A tulaj visszament a párocska, pedig egymásra nézett.
-Bemenjek veled?
-Azt hiszem innen már menni fog.
-Biztos?
-Édesem, biztos. Megtudom fogni… de ha nagyon segíteni akarsz, akkor inkább menjünk haza gyorsan.
-Marha.
Csattant Hana keze His mellkasán, aztán útjára engedte a törpe vízerőművet.