- Értem. - *nyugtázom, amikor megtudom, hogy a másik arrancar sem igazán tudja, mióta vár a rendelésére. Órát én se szoktam magamnál hordani, mert minek? Igazából nincs értelme itt, Hueco Mundoban mérni az időt… Egyszer nappal, vagyis többnyire nappal, máskor meg éjszaka. Aztán persze van a holnap, a most, és a mindjárt, kell ennél több? Ha Aizen-sama azt mondja, most akar látni, akkor kénytelen vagyok félbehagyni addigi foglalatosságom és megjelenni a tróntermében. S ha azt mondja, holnap indulok egy küldetésre, akkor én úgy intézem a dolgaim, hogy reggel már indulásra készen álljak. Szóval tök fölösleges mérőeszközöket használni. Na persze, valószínűleg csak én vagyok ilyen különc. Na meg úgy is mindig van, aki értesítsen, ha valami fontos dolog van a közeljövőben.
Az arrancar közvetlensége egy kicsit meglep; valószínű, hogy nem tudja, ki vagyok, de hát csak nemrég lettem kinevezve espadának. Igaz, ezek a hírek hihetetlen, milyen gyorsan terjednek el egész Hueco Mundoban. Ám még így is akadnak, akikhez nem jutnak el a pletykakánt kezelt tények.*
- Ja, persze, hogy szabad. Slarin Sleryrrlyn’dreskel, numeros 5. Szólíts csak te is Slarinnak. - *nyújtom kezem egy kézfogás céljából. Nálam ez a megszokott üdvözlési forma – kivétel persze, ha harcokról van szó.
A büfés nénit játszó másik espada kiszól a büfé ablakából, hogy valami technikai probléma merült fel. Csúnyán tekintek a pult irányába, ahol természetesen egy arcot se látok. Nagy nehezen magamra erőltetek még némi türelmet; a gyomrom már igazán követeli magának azt a hamburgert. Lehet, jobban járnék azzal, ha egyszerűen fognám magam és elhúznék innen a rákba valami hollowt zabálni a környéken. Vagy egyenesen vissza, Las Nochesben. Az ebédlőben legalább ingyen kapom a kajám. -.-*
- Ezt nem hiszem el… - *morgom az orrom alatt félhangosan. Legalább valami üdítőt kiadna az a csaj. Nem tart az olyan sokáig, csak néhány izmot kell megerőltetni hozzá.*
- És te? Csak nem küldetésről estél be? - *kérdezek rá, hogy valami beszélgetést is kezdeményezzek. Nem igazán tudom, hogy miről beszélgethetnék az arrancarral, de hát ő volt az, aki annyira szeretne beszélgetni velem. Hát, a lehetőséget megadom, azonban rajta múlik, hogy mit kezd vele.*

-Slarin Sleryrrlyn’dreskel? Valahol hallottam már róla...-
*Ayato kicsit elgondolkodik ezen de nem nagyon ugrik be neki hol hallotta már ezt a nevet. Előkapja a kulacsát és iszik pár kortyot.*
-Áhh én csak a sivatagot jártam mivel most épp nincs küldetésem. Úgy döntöttem felfedezem az autópályát és közben bekapok pár hollowot. És te mi járatban vagy erre?-
*Közben megjelenik egy inas étlappal a kezében és leteszi az asztalukra, majd feszülten megszólal.* -Elnézésüket kérjük, amiért ily sokáig várattuk önöket, de a problémát megoldottuk. Válasszanak csak nyugodtan. Baku felkapja az étlapot és ráérősen végigméri.*
-Három sajtburger lesz.-
*Az inas felírja egy kis papírlapra, majd Slarinre néz.*
-És önnek kisasszony mit hozhatok?-

*Érdekes figurával hozott össze a sors; olyan lazán adja elő magát, mintha már ezerszer került volna ilyen helyzetbe. Azt hiszem, a büszkeségem most kezd kicsit feléledni, már ami a rangomat jelenti. Annak ellenére, hogy közöltem Ayatoval, hogy én vagyok a numerós 5, vagyis az 5. legerősebb arrancar, még csak meg se rezzennek az arcvonásai. Érzem magamban a fellobbanó haragot, amiért semmi tiszteletet kapok; különös, eddig azt vártam el, hogy kezeljenek úgy, mint egy normális embert, s ne különböztessenek meg, most viszont mégis fáj, hogy még a rangom említésekor sem kapok semmilyen elvárt reakciót. Azonban szóvá nem teszem; azzal csak még jobban megsérteném saját büszkeségemet. Közömbös arc tehát, csak az egyik szemöldökömet vonom fel nemtetszésem jeléül. Végül is mindegy, talán csak ő sem tudja, hogyan kéne reagálnia.
Megtudom, hogy Ayato nem küldetésről érkezett, hogy pihentesse megfáradt végtagjait, hanem csak önkényes felfedezőútra indult Hueco Mundo sivatagába. Meglep, hogy ilyen nyíltan beszél a hollowságról, vagyis arról, hogy a hollow lét mekkora éhséggel jár. A legtöbb arrancar nem szeret nagyon beszélni róla, hisz a büszkeség nem engedi.
Idő közben a büfé dolgozója is megengedi; nagyot nézek persze, amikor felismerem, hogy ki is vezeti a kócerájt, hiszen egy másik espadától várnám a legkevésbé, hogy szabadidejében ilyenekkel foglalkozzon. Nekem is vannak hobbyjaim, amiket senki se nézne ki belőlem – Ryuunosukét már sikerült ledöbbentenem velük - , de azt hiszem, Cande még rajtam is könnyűszerrel túltesz az érdekes szabadidős elfoglaltságok toplistájában.
Legalább hamarosan kézhez kapom azt a hamburgert… mondjuk még mindig aggaszt, hogy nincs nálam pénztárca, de gyomrom már követeli azt, ami az övé, szóval nem érdekel. Remélhetőleg nem akar nagyon kötekedni. Bár azt a fejet elnézve igencsak kétlem…*
- Aizen-sama megbízását teljesítettem; néhány napja indultam el Las Nochesből, és épp visszafelé tartok. Aztán megláttam ezt a… minek is nevezik ezt, autópálya? Sok esze lehetett annak, aki ezt építtette, de hát ő tudja… a kíváncsiság meg az éhség pedig megteszi a hatását. - *kacsintok Ayatora, majd figyelem a távozó büfésnénit, aki hamarosan nekiáll hamburgert készíteni.
Tudom, hogy nem maradhatok sokat, hiszen minél hamarabb vissza kell érnem, hogy jelentést tegyek Aizen-samánál. Amint megettem azt a húsos zsömlét, már indulok is tovább, hiszen nem akarom sokáig halasztani a jelentést.*
- Na és, mi a véleményed Aizen-samáról? Mit gondolsz a jövőbeli tervekről? - *próbáltam valamilyen értelmes beszélgetést kezdeményezni. Hiszen mi más témáról tudna beszélni két arrancar, mint Aizen-samáról? *.* Mégis csak ő az, akinek felajánlottuk szolgálatunkat.*

*Miután felfedeztem, hogy létezik autpálya Hueco Mundoban, gondoltam, ki is kéne használni kicsit. Vagyis rendeltetésszerűen fogom használni. Autózásra. Csak mert itt ez a hatalmas betonösvény, és persze egy olyan embert, vagyis arrancart sem ismerek, aki valaha is végigkocsikázott volna rajta.
Némi kutakodás után rájöttem arra, hogy tulajdonképpen vannak nekünk bérelhető autóink. Emberi életemben biztos, hogy volt jogosítványom, hiszen miután beültem a kiválasztott autóba, ösztönösen tudtam, hogyan kell vezetni.
Élvezet volt végigsiklani a nagy semmin, csupán pár kilométerenként hívta fel a figyelmem egy-két tábla, hogy "vigyázat, hollow közlekedés". Ilyenkor tömegével keresztezik az utat a hollowk, mintha csordában vonulnának. Kicsit morogva, de azért türelmesen várom meg ilyenkor, hogy végre tovább mehessek. A hummusz bárból csomagoltattam magamnak elég élelmet, hisz ma csak egy kicsit lazítani szeretnék. Egyedül. Nem vagyok antiszoc, csak hát időnként megunom a többi arrancar társaságát. Meg hát, valami miatt a rajzolás és a naplóírás se ment, így ezt egy tökéletes lehetőségnek veszem arra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem.
Már késő délután van, amikor úgy gondoltam, hogy ideje visszaindulnom. A rádióból halkan szól a kellemes zene. Nem, a magazinos incidens után nem lepődök meg azon, hogy nekünk rádiónk is van. Bár még mindig nem tudom, hogy ki az, aki azokat a bizonyos képeket készítette rólam annak a férfimagazinnak, de ha egyszer elkapom, kinyomom belőle a levegőt, az biztos.
Visszafelé tartva egy stoppost is látok; amikor megállok, hogy felvegyem, fel is ismerem benne Kodamát, a 8. espadát. Röviden én is bemutatkozok, és elmondom neki, hogy én vagyok az 5. espada. Még mindig friss a kinevezésem, de úgy látom Kodamán, hogy nem lepődik meg a bemutatkozásomon. Azt azért remélem, hogy nem abból a férfimagazinból informálta magát. >_>
Na mindegy, a tag legalább nem viselkedik úgy, mintha övé lenne az egész világ. Szavaiból úgy vettem ki, hogy egy kisebb lküldetésből szeretne visszatérni, csak hát gyalog azért mégis eltart egy darabig, míg Las Nochesbe érkezik. Valószínűleg fáradt is lehet, hisz pár perc utazás után már húzza is a lóbőrt az anyósülésen. A zene hangerejét is lejebb tekerem, mert nem akarom, hogy zavarja. A legtöbb idiótával ellentétben én igyekszem odafigyelni másokra. Nem úgy, mint például az a beképzelt 9. espada. >_> Még hogy tökéletes... nevetséges.
Körülbelül egy óra is eltelhet így; már kezdek kicsit szédülni is, hiszen egész nap mást se csináltam, mint vezettem. Lassan esteledik, meg az sem könnyíti meg a hazautat, hogy megint keresztezi az utat egy csorda. Meg valami más is - egy másik út.
Hirtelen fékezek le, s látom, hogy ettől a másik espada felébred. A kormányt még mindig fogom, és a motor is zúg, miközben egy irányjelző táblát keresek. Na persze az nem létezik. Las Noches pedig elég messze van innen, hogy még véletlenül se jöjjek rá, hogy merre menjek.*
- Hé. - *bököm oldalba az ébredező Kodamát.*
- Amikor errefele jöttem, ez a kereszteződés még nem volt itt. Szerinted most merre? - *kérdezem, minden aggodalmamat legyűrve. A rádió egész jól fogja az adást, vagyis nem lehetünk annyira messze. Azonban az elágazásoknál nincs olyan jelzés, miszerint merre kéne tovább mennem. Igen hanyag munkát végzett az, aki éppítette ezt az utat. Meg az a csorda. Még azok se tudnának gyorsabban elhúzni innen.*

*Kivételesen megpróbálok higgadt fejjel gondolkozni; nem igazán jellemző rám, sajnos túl hamar elvesztem a türelmem. Ám vezetés közben nem kéne felhúznom magam. Pláne nem egy olyan apróságon, hogy épp nem tudom, melyik irányba kell menni. Mert hát mindkét út kábé ugyanolyan széles; Las Noches tornyainak a nyomát se látni, a tábla pedig luxus.
A hirtelen fékezéstől felébredt Kodamát is megkérdezem, hogy szerinte melyik irányba kell menni, aki arra tippel, hogy jobbra érdemes elindulni. Megvonom a vállamat, maximum ha eltévedünk, lesz kit hibáztatni. Nem mintha nekem lett volna jobb ötletem.
Dudálok egyet a hollowknak, hogy mozduljanak már le az útról, hiszen itt nincs is gyalogos közlekedés, mire azok morgós - nem mintha lehetne látni az arcukat a maszkjuktól - pofával állnak odébb.*
- Nem igaz már... - *morgom kicsit idegesen. Azt hiszem, lassan kezd elegem lenni a kocsikázásból. Már szívesebben lógatnám a lábam Aizen-sama hummusz bárjában. Ahol a legfinomabb kaját csinálják. Meg persze pár pohár bort is szívesen meginnék. Csak hát vezetés közben nem ihatok. Kezdek túlzottan is becsületes lenni.
Az utat tehát folytatom, s az éjszaka is lassan leszáll. Az egyedüli fényforrást most a Hold, és az autó fényszórója biztosítja. Még valami kisebb hollowt is sikerül majdnem elgázolnom. Ekkor vörös fejjel s kissé remegő kezekkel markolom meg jobban a kormányt. Igyekszem nem elveszteni a türelmem, s ha nehezen is, de sikerül megőriznem higgadtságom. Egyszer-kétszer azért kicsúszik a számon egy-két szitok, de végül megelégszek azzal, hogy csak feljebb tekerem a rádió hangerejét valamivel. Az utasom már úgy se bír visszaaludni. Vagyis akkor már felesleges ilyen halkan hallgatni tovább a zenét, nem?
Az idő telik, Las Nochesnek nyoma sincs. Időnként találunk egy-két elágazást, és megegyezünk abban, hogy mikor merre fordulunk. Először jobbra, majd megint jobbra, balra, jobbra, majd középen tovább, utána megint balra, vagy nem, jobbra, vagy mégsem? o.O Minden esetre a kétségbeesés kezd kicsit elhatalmasodni rajtam. Na persze ez nem jelenti azt, hogy egy nyivákolós kis nyuszilánnyá fogok változni, aki azon fog aggódni, hogy most mi lesz velünk.
A gyomrom már kezdi követelni magának azt, ami kijár neki. Jobb szeretem a hagyományos ételeket, értem ez alatt a lélekenergiát, de a hummusz, amit a hummuszbárban árulnak, egész ehető. Egy kicsit oldalra pillantok Kodamára, majd vissza az útra. Nem akarok még balesetet is szenvedni.*
- A hátsó ülésen van egy zacskó, néhány becsomagolt pitával, ideadnád, kérlek? És ha éhes vagy, te is vegyél nyugodtan. - *fordulok be jobbra ebben a kavalkádban, s igyekszem a lehető legnyugodtabb képet vágni. Van egy olyan érzésem, hogy már az első kanyarnál balra kellett volna fordulni. Itt már elég keskenyek az utak, és még csak azt se tudom, merre van Észak meg Dél. Igaz, Hueco Mundoban nincs is olyan, hiszen ez mégis csak különbözik az emberi világtól. Ott lehet rendesen tájékozódni, itt meg csak egy hatalmas homokozó van. Ha a shinigamik is fel tudják osztani a városkájukat kerületekre, mi miért ne tudnánk valami értelmeset kitalálni? Biztosan megemlítem majd az egyik gyűlésen, hogy tenni kéne végre ez ellen valamit. Vagy esetleg valami célt is adni azu autópályáknak. Például egy oázist, ami remek kirándulóhely, mint a Balaton. Vagy egy másik várost. Talán kereskedhetnénk is.*

*A feszültségemet Kodama is láthatja rajtam, mert igyekszik nyugtatni a szokásos dumákkal, amit ilyenkor hall az ember. Mondjuk még mindig jobb, mintha valami nyálas, csöpögős meg érzelgős dumával kezdené el elemezni azt, hogy mit és hogyan kéne csinálnom. Tudom én, hogy mit csinálok. Próbálom megoldani ezt a helyzetet.
Azt igencsak kétlm, hogy térképet ismellékeltek volna ehhez a sivataghoz. Hiszen mi is található itt? Ott van Las Noches, meg az a büfé, valahol az autópálya szélén. Gyanítom, még az autópályától is jó messze vagyunk. A fene ebbe a nagy semmibe, ahol még tájékozódni se lehet rendesen! A shinigamik bezzeg nem tévednek el, neeeem... Ők bezzeg mindig betalálnak Las Nochesbe, ha akarnak. Már más kérdés, hogy általában nem jutnak ki élve.
Amikor már úgy érzem, hogy meg kéne állni a még nagyobb eltévedés helyett, és a kezembe kapok végre egy kis kaját, leállítom a motort is, hisz ennek úgy sincs semmi értelme. Megvonom a vállamat, amikor Kodama bejelenti, hogy ő már evett. Én is jobban szeretek más hollowkon táplálkozni, meg ugyebár csökkentjük a túlnépesedést is, és a sok gyenge hollow helyett egy erőset kreálunk. Szerintem ők is megtisztelve érzik magukat ezáltal. Hisz ők is annak a hatalmas erőnek a részeivé válnak.
A friss levegő mindenképp jót tesz a fejemnek. A hummusz bár kihűlt, azért még ehető. Rátámaszkodok az autónak, a rádióban pedig valami kellemes szám szól, amit itt is hallani. A nyugalmat megadja, az biztos.
Míg én azon szenvedek, hogy ne essenek szanaszét a zöldségdarabok, Kodama lehajol a földre, hogy egy hollow-val foglalkozzon. Egy kicsit oda is hajolok, hogy megnézzem magamnak a hollowt, nem mintha nem látnék belőlük eleget. Az egyik kezem ujjait eközben ritmusra mozgatom, hisz szeretem ezt a számot. Ha már énekelni nem fogok többé, a zeneszeretetem azért megmaradhat nem?*
- Valaha én is valahogy így nézhettem ki. - *jegyzem meg, majd harapokegy nagyot a hummuszba, minek hatására a szósz egy része a ruhámon csöppen. Morgok egyet hangosan, majd keresek egy szalvétát, hogy legalább feltörölhessem. Utálom, hogy ezt nem lehet normálisan enni, mert nem csinálják rendes pitából. így is finom meg minden, de kicsit unom, hogy nem tudom anélkül megenni, hogy ne nézzenek valami műveletlen parasztnak, aki enni se tud normálisan.
Mindegy, ebből most nem csinálok nagy problémát. Jobban foglalkoztat a hazajutás ténye. Azért mosolygok egyet azon, amikor a gyík megharapja Kodamát, aki erre szép kis szitkot vág a fejéhez. Végtére is nem hazudtam neki; a gyíkszerű alakom megtartottam, s ha kiengedem a kardomat, akkor egy afféle kaméleon-varánusz keverékhez hasonlítok. Na meg, ha valaki ilyet mondott volna nekem hollow koromban, tettem volna az édes bosszúról.
A tény, hogy a gyík egyszerűen belefúrja magát a homokba, és eltűnik szem elől. Ha van egy kis esze, akkor nem kezd ki velünk. Bár lehet, még nincs annyi esze, hogy felfogja, mit jelent az, hogy espada.
Gondoltam, felsegítem a földön fetrengő arrancart, azonban az egyik kezemben a szétesni készülő kajámmal szenvedek, a másik pedig még mindig kicsit szószos a baleset miatt. Szép gesztus lett volna tőlem. Kodama azonban hamarosan feláll, s visszajön az autóhoz, hogy a tetején foglaljon helyet. Egy pillanatig még keresem azt a helyet, ahol a gyíkszerű hollow eltűnt, de mivel nem látom nyomát, így inkább igyekszem minél hamarabb elpusztítani a pitát. Sikeresen leejtek egy-két zöldséget, de már nagyon nem akarok ezzel foglalkozni. Úgyhogy miután befaltam, benyúlok a kocsiba még több szalvétáért, és egy korty vizet is iszok.
Elégedetten dőlök hátra ismét, az autónak támaszkodva. Már egy másik szám megy, ami inkább hasonlít valami altatóra. Nem igazán tetszik, és örülnék annak, ha elhallgatna végre.
Sajnos kiskoromban nem vettem elég komolyan a "vigyázz, mit kívánsz" óvaintést, hisz a rádió hirtelen recsegni kezd.*
- Mi a fészked hollow...? - *kérdezem meglepetten, s hajolok be az ablakon, hogy állítgassam a rádiót. A jel persze nem hogy tisztábbá válik, de rosszabb lesz. Végül csak valami recsegést-ropogást lehet kivenni az egészből. Végül a fejem a kezembe temetem, látványos szenvedést produkálva ezzel, s úgy döntök, hogy akkor nem kell zene. Úgyis csak ilyen szemetet játszanak most.*
- A rádió meghalt. - *bököm oda, bár ha van egy kis esze, talán már ő is rájött. Ha pedig nem olyan, mint az az espada, akivel eddig volt alkalmam találkozni, akkor bizony leesett neki is. Sose ítélünk könyvet a borítója alapján; bár tény, hogy ez a Kodama eddig sokkal normálisabbnak tűnik, mint bárki, akit ismerek a las noches-iek közül. Meg kihagyja azokat a nyálas beszédeket, amikkel úgy általában minden hímnemű engem szokott fárasztani. Na jó, azért néha jól esik, ha Ryuunosuke valami szépet mond nekem... Néha sikerül sakkban tartania. Bár amikor eltúlozza, akkor azért kivágom magam a helyzetekből.*
- Hát akkor... forduljunk vissza; talán ha az első kanyarnál balra fordulunk, az nem visz ki ezekre a nyomorult mellékutakra. - *jelzem indulási szándékom. Gyanítom, hogy ha tovább megyünk ezen az úton, akkor maximum az első kátyúkkal foglalkozunk. Lehet, a Menosok erdejébe vezet. Csak tudnám, ki az az idióta, aki kitalálta ezt az egész autópályásdit. Gyalog hamarabb odaértem volna. >_>
A beszállás és ajtócsukás meg a zacskóhátradobás után elfordítom a kulcsot, s várom, hogy rátaposhassak végre a gázra. Hallom a motor berregését, azonban hiába indulnék, ez az ócskavas egy tapodtat se mozdul.
Végül sikerült valami haladást elérni, miután párszor rámérek egy kisebb csapást a műszerfalra. Sikerül megfordulni, s szólok az utastársamnak, hogy talán jobban jár, ha most bekapcsolja a biztonsági övét. Mert ebben a roncsban még légzsák sincs, az biztos.
Azok a furcsa hangok, amiket a motor ad ki, cseppet se tetszenek - ráadásul alig pér száz méter és két kanyar után szépen lelassulunk, aztán már hiába nyomom a gázpedált, egy méterrel se kerülünk arrébb.
Megjelenik a fejemen az a bizonyos ér, jól láthatóan idegességet mutatva. Már nehezen tudom türtőztetni magamat. Egyszerűen kirántom azt a hülye kulcsot, és Kodama felé dobom.*
- Nézd meg a motorháztetőt, nekem már elegem van. - *utasítom. Na nem azért, mert felsőbbrendűnek képzelem magam, vagy valami, csak egyszerűen semmi kedvem elsőként szembesülni azzal, ami ott vár rám. Ráadásul bérelt ez a vacak. Fizethetem ki a szervizet, ha valami baja lesz. Csak merjék követelni tőlem a teljes árát, még úgy sem ettem arrancart.*

*A rádió megszűnését még egész jól elviselném, akár énekelnék is magamban valamit, de hogy már ez a roncs se mozog tovább, az már kezdi kikészíteni az idegeimet. Na mindegy, ha már ilyen helyzetbe kerültem,akkor megoldom valahogy. Sose tartoztam a nyavalygós kis csitrik közé, akik már abból is problémát csinálnak, ha letörik a körmük, vagy piszkos lesz a rucijuk. Na, az ilyenek azok, akik megérdemlik, hogy szépen a földbe döngöljem őket, de úgy, hogy onnan ki nem másznak többé, az biztos.
Miután Kodama válaszol, hogy azonnal megnézi, mi lehet a probléma, addig én rákönyökölök a kormányra, hogy szenvedhessek egy sort. Becsukom a szemem, s igyekszem azt a neurolingisztikus programozást használni, amit az egyik könyvben olvastam. Általában egész hatásosan megnyugtat. Vagyis felteszem magamnak szépen, sorban a kérdéseket, hogy miért is vagyok ideges, mi a kiváltó ok, és mit kéne a felesleges önmarcangolás helyett tennem. Bár lehet, egy pszichológussal jobban járnék. Komolyan. Valaki olyannal, akit nem akarok mindenáron az életével fenyegetni, ha megmondja nekem, hogy miben tévedek. Vagyis magamra maradtam. Úgy se találok megfelelő személyt erre. >.>
Pár perc után kihajolok az ablakon; sajnos nem használt, amikor nyuszikákra meg egy virágos rétre gondoltam, azonban valami miatt jó hatással van rám, ha elképzelem azt a Watanabe Yuusukét, amint a maszkomat polírozza, amíg én szőlőt eszegetek egy kanapén elterülve. Ezt a képet egyszer mindenképp meg kell festenem. Komolyan, még az ajtómra is ki merném tenni. Bár lehet, jobban járok majd, ha elrejtem a kész remekművet. Még a végén Lala és Lily valami bajszot festenek nekem, csak mert épp olyan kedvük van.
Azt teljesen természetes dolognak tartom, hogy Kodama ért a szereléshez. Mert hát... miért ne értene? Amúgy meg nem is bonyolult megérteni ezeknek a szerkezeteknek a működését. Sajnos most nem hoztam el az ezzel kapcsolatos kézikönyvemet, meg amúgy sem szeretem kivinni a szobámból kedvenc könyveimet. Még kölcsön is csak akkor adom, ha tényleg megbízok az illetőben. Mondjuk azért akad egy-két olyan arrancar, akikben megbízom. Például Ryuunosuke, hisz nélküle még mindig két számjegyű lenne a tetoválásom. Vagy Ceph, hisz ő a légynek se tudna ártani. Túl jó lélek ő ahhoz. Na jó, azért ha arról a shinigamiról van szó, akkor gondolkodás nélkül kibelezné. De az más tészta.
Még az a René is egész normális, bár néha ő is ki tud készíteni a szentbeszédeivel. Még akkor is, ha gyakran igaza van. Nem mintha bíznék abban, hogy valaha is újra látom őt Las Nochesben. Meg hát igazából én teszek neki szívességet azért, mert nem mondom el Aizen-samának azt, hogy ő él és létezik. Nem tehetek róla, egyszerűen nincs szívem megbántani Cephalust azzal, hogy tönkreteszem régi felettesét. Amíg nem áll az utamban, addig hajlandó vagyok eltitkolni Aizen-sama előtt létezését. Kezdek elpuhulni, még a végén Teréz anyussá válok, és majd minden jelentéktelen hollownak jótékonysági szervezetet alapítok. Az kéne még. >.>
Nem sokat hallok Kodama káromkodásából innen, de azért kihajolok az ablakon, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Ő egy feltartott mutatóujjal jelzi, hogy még ura a helyzetnek, mire én biccentek egyet. Tudtam, hogy nem kell csalódnom benne. Meg hát nem azért kapta a 8-as számot, hogy aztán egy olyan kis dolgot se tudjon elintézni magának, mint az autószerelés. Az én seggem alá se dugják oda egyből az aranyozott kispárnát. Még csak az kéne. Elhajítanám az illetőt a párnájával együtt, miután megetetem vele a karját. <.<
Pár perc múlva vissza is tér, s az ablakon behajolva bejelenti, hogy kifogyott a benzin. Összehúzom a szemöldököm, majd a műszerfalra pillantok. Folyamatosan ellenőriztem, és úgy láttam, hogy még van bőven a benzinből.*
- Az lehetetlen, a mutatók szerint... - *bökök rá a műszerfalra, hogy aztán elkerekedett szemekkel pislantsak rá újra. Biztos vagyok abban, hogy még volt benne elég benzin, erre most mégis a 0-ánál áll a mutató. Megvakarom a fejem búbját, mert tényleg nem értem, mi lehet a baj.*
- Biztos csak rosszul emlékeztem. - *csóválom a fejem. Mondjuk még mindig jobb, mintha a motor ment volna tönkre. Üzemanyagból legalább hoztam magammal eleget, hogy az ilyen helyzetekre is felkészülhessek.
Kiszállok a kocsiból, és a csomagtartó felé veszem az irányt, miután elkérem a kulcsokat Kodamától. Kicsit megfáradtan ballagok oda, mégis nagy kő esik le a szívemről. Ezen még tudok segíteni szerencsére. Úgyhogy elő is veszem az egyik tartályt, amiben még van pár liter benzin, hogy aztán megtöltsem azt. Azonban amikor a megroncsolódott alkatrészt észreveszem, kiesik a kezemből az üzemanyag, és szép, fekete folyadék teríti el a betont. Ahogyan a lábamat is, és valószínűleg Kodamáét is.*
- Ez... meg... mi...? - *kérdezem döbbenten, hogy aztán felfedezzem, hogy nem csak egy roncsolódott alkatrész van. Néhány csavar és egyéb izé eltüntetése után - szinte már kitépem őket, hisz gynítom, ennek a roncsnak már lőttek - furcsa szövetet veszek észre, meg apró, narancssárga tojásokat. Petéket. Tekintetem pedig találkozik egy másikkal. Kicsi, gonosz szemek néznek rám, s vigyorog rám valaki a maszkja mögül. És én még rokonomnak tartottam ezt a gyíkszerű lényt...
Tekintetemmel azonnal megfagyasztom a lényt; erre a képességemre különösen büszke vagyok. Ha én is úgy akarom, akkor elég ránéznem valakire ahhoz, hogy mozdulatlanná dermedjen. Most nem fog elfutni a kis parazita.
Egy határozott mozdulattal kapok utána; kis híján sikerül megszöknie a mocsoknak, hisz amint leveszem róla a tekintetem, ismét szabadon tud mozogni. De neki már úgyis mindegy; hiába vergődik a markomban, s nyüszít, mint egy láncra vert kutya, esélye sincs elmenekülni.*
- Nyugodj már le! - *szorítom meg jobban, apró és gonosz szemei ettől egy kicsit kigúvadnak. Nem, nem akarom megölni. Méltóbb büntetést szabok rá.
A kezem kezd kicsit vérezni ott, ahol a hollow harapdált, de annyi baj legyen. Dühömben belerúgok egy kicsit az ócskavasba, ám ezzel is csak azt érem el, hogy legyen rajta egy szép horpadás, meg némi füst is szivárogjon ki.*
- Én autót kértem, nem konzervdobozt. Ráadásul bérelt volt. >.< A kis barátunk ezért még szenvedni fog eleget, teszek róla. - *nyújtom Kodama felé a lényt, ám nem eresztem el. Legalább már nyugton marad, hála az erős szorításnak. Szerintem ő is észrevette, hogy engedek a nyomásnak, ha nyugton marad. Addig se veszem észre, hogy a sebekbe mindenféle mérget fecskendez. Addig jó neki, míg nem veszem észre.*

Kilátástalan helyzet - így tévedjünk el az autópályán

*A nagy kétségbeesésemben észre se veszem, hogy véletlenül sikerült fejbe kólintanom espada társamat egy vasdarabbal; jobban leköt a probléma megtalálása. Ugyanis tényleg probléma van. Mégpedig az a hülye kis gyíkocska okozta az egészet, amit most a kezemben markolok. Remélem, én nem voltam egy ilyen kis idióta, aki ilyen gyerekes trükkökkel állította el az útjából azt, aki épp nem tetszett neki. Hiába, azért a büszkeségemet ez kihozza a felszínre. Ahogyan az emlékeket is, amikor magányosan bandukoltam Hueco Mundoban, táplálékot keresve. Mondjuk, ha jobban belegondolok, engem csak egy óriás tudott volna ilyen egyszerűen a markában fogni. Nagyra nőttem, na. Meg az étvágyam is nagy volt, de hát kinek nem? A fejlődő hollow szervezet megköveteli magának, ami jár.
A kis bugris még nyöszörög egy sort, de nagyon nem foglalkozok vele. Kodama közvetlensége és megértése váratlanul ér. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy mások viselkedjenek velem ilyen lazán. Inkább én vagyok az, aki ilyen gesztusokkal jelzi szimpátiáját mások iránt. Sokat nem törődök vele, de azt akkor se hagyhatom, hogy más vigye el a balhét. Ez igenis, a gyíkocska hibája, és nem hagyom, hogy Kodama vagy én fizessük ki ennek a roncsnak az árát.*
- Hagyd csak. Közlöm velük finoman a véleményem, és ha nem tetszik nekik, akkor... - *húzódik nagy vigyorra szám, ami ebben a fényben - az autó lámpja még mindig ég - kicsit még ijesztővé is teszi képem.*
-- Akkor bemutatom nekik kedves fracciónjaimat, Lalát és Lilyt. Inkább rajtuk szórakozzák ki magukat, mint rajtam. Talán még szerencse is, hogy hozzám kerültek ők ketten. - *jelentem ki nagy büszkén, és valóban; azt hiszem, hogy így még talán hallgatnának is rám. A bemutatkozás sem volt olyan vészes, hiszen lehetett volna rosszabb is. Mondjuk néha azért sikerült felkapnom a vizet - szokás szerint - , de van egy olyan rzésem, hogy nem tiltakoznának, ha kikiáltanám játszótérnek azt az autóbérlő helyet. Meg hát, én már előre kifizettem a bérlési díjat... A szerződés? Csak mutassák meg és darabokra tépem az orruk előtt. Majd a kezükbe nyomom a gyíkocskát, hogy tőle szedjék el a díjat. Bár szívesebben ereszteném el az öcsköst a kis tökéletességmániás Hikage szobájában. Oda aztán nyugodtan lepetézhet. Mondjuk az orgonájában. Legalább nem kell többet azt a nyivákolást hallgatnom. Én meg majd igyekszem ártatlan fejet vágni az egészhez. Úgy se tudja rám bizonyítani, hogy én vagyok a tettes. Hehe.
Kodama ezután elindul előre, majd még hátrafordul, hogy jelezze, hogy ideje megkezdeni a gyalogtúránkat. Egy lemondó sóhaj kíséretében még hátraszaladok a zacskóért, mert hát az a hummusz igenis, drága volt, és nem vagyok hajlandó pazarolni. Pár sonidoval be is érem espada társamat, az egyszerű, fehér szatyrot a hátamnak vetem, míg másik, kissé vérző kezemben a már elcsendesedett - gyanúsan elcsendesedett - gyíkot lóbálom. Erős a késztetés, hogy még utólag felrobbantsam azt a konzervdobozt, azonban gyakorlatilag tocsogunk mindketten az olajban, és nem akarok egy robbanást kockáztatni. Azért remélem, hogy nem találkozunk út közben tűzköpő hollowkkal. Nem hiszem, hogy bármi esélyük lenne ellenünk, de hát azért mégis csak kellemetlen lenne lángoló talpakkal hazafutni. Hogy néznénk már ki? Na nem mintha rinyálnék, csak mert kicsit koszos lett a nadrágom, de azért mégis... Az megalázó lenne, ha lobogó tábortűzként jutnánk vissza Las Nochesbe.*
- Azért örülök, hogy legalább az útitársam nem olyan nyafogós és elkényeztetett kis senki, mint a többi. A legtöbb arrancar, akit eddig megismertem, eddigre már kikészített volna. Egész normális vagy. - *ballagok tovább, és még némi mosoly is bujkál a szám szélén.
Érdekes, már nem is érzem a kezemen a fájdalmat. Tudom, hogy nemrég még vérzett, most mégis kellemesen zsibbad. Egy idő után már annyira zsibbad, hogy csak felhívja magára a figyelmet. Látom, hogy a kis dög még mindig ott van, és nem mocorog. És apró, narancssárga hólyagokat is megpillantok, amik eddig biztos, hogy nem voltak ott.*
- Ez meg mi a franc? - *próbálom erősebben megszorítani a gyíkot, mert biztos vagyok abban, hogy ez is az ő hibája. Ami nem jön össze, mert még a kisujjam se tudom mozgatni.
Már csak idegesen morgok a felfedezésen; semmi kedvem panaszkodni, én nem szoktam olyat. Aztán érzem, hogy még több meglepetést is fog még okozni a kis nyomorék. Egy kicsit szédülni kezdek, de próbálok nem foglalkozni vele. A fejemre azért kiül a morcosság, hisz nem éppen az edzett idegeimről vagyok híres. Igen, képes vagyok úgy folytatni az utam, mintha semmi se történt volna, és úgy állok, hogy Kodama ne lássa meg a kezemet. Nem vagyok hajlandó gyengeséget mutatni. Főleg nem egy espada társam előtt. Úgyhogy inkább elkezdek szövegelni. Úgy mindenről. Anekdotákat, történeteket, amikbe néha sikerül belecsempésznek egy-egy filozofikus gondolatot is. Nem tartom magam valami nagy filozófusnak, de érdekel a téma, és elég sokat olvasok erről. A lélegzésem egy idő után kicsit nehezebbé válik; tudom, hogy a kis nyomorék hibája, azonban így elengedni se tudom.*
- Egy kicsit álljunk meg pihenni. - *szólok jó pár kilométer séta után. A főutat még mindig nem látjuk, és a közelben egy hatalmas hollow csordát is érzek, azonban az a valami, amit a féreg a testembe juttatott, pihenésre késztet.
Leülök az út szélén egy kőre, a kezemet – amelyikben a gyíkot tartom, és apró, narancssárga kelések keletkeztek rajta – a hátam mögé rejtem. Nem akarom Kodama orrára kötni. Keményebb fából faragtak. Nem vagyok egy nyafka kis csitri, aki már ennyitől is kiakad*
- Ha ilyen tempóban haladunk, akkor sose érünk haza. Mi lenne, ha megkérdeznénk egy kedves, bár kissé fejletlen fajtársunkat, hogy helyettesítse az autó szerepét? - *vetem fel az ötletet, lassan és tagoltan beszélve. A légzés határozottan nehezebb, de nem akarom, hogy bármilyen nyoma is látszódjon a gyengeségemnek. Biztos vagyok abban, hogy el fog múlni. Csupán egy kis pihenés kell nekem. Esetleg egy forró fürdő, meg Zilbi társasága…*

*Érzem, hogy minden egyes levegővétel egyre nehezebben megy, ráadásul az egyik karomat - amiben a gyíkot fogom - nem tudom mozgatni. Még a hollow kaparászását sem érzem, csupán hallom, amint halkan, alig hallhatóan nyüszít, mert ő szabadulni akar. Elengedném szívesen, ha tudnám. Ám az ujjaim is teljesen érzéketlenek. Hiába küldi az agyam a parancsot a mozgásra, az nem érkezik el. Csak felesleges erőlködés az egész. Legalább már tudom, hogy mit érezhet az, akit a szemeimmel paralizálok.
Miután kérek egy kis pihenőt, és leülök egy kőre, próbálom összeszedni magam. Egész úton beszéltem - egyrészt éreztem, hogy addig is jobban tudok a lélegzési ritmusomra figyelni, másrészt pedig eltereli a figyelmem, a gondolataimat. Nem vagyok hajlandó egy parányi gyengeséget sem mutatni mások, pláne nem egy másik espada előtt. A vereségem után megfogadtam, hogy keményebb leszek, és erősebb, mint valaha. S hogy elégedett vagyok-e most, hogy az 5-ös szám virít a lapockámon a régi és megszokott 15-ös helyett? Nem, hisz nem hatalomra éhezek. Hanem erőre, ami segít abban, hogy egyedül is bármikor kivesézhessem azt a shinigamit, akitől azt a vereséget szenvedtem. Már az emléke elég ahhoz, hogy ökölbe szorítsam kezem - jelen esetben csak azt, amelyikben a zacskót tartom, hisz a másikat még mindig nem tudom megmozdítani - , a gyűlölet pedig szétáramlik a testemben. Egy ilyen kis apróság, mint egy lebénult kar nem fognak megakadályozni abban, hogy véghez vigyem a nagy tervemet. Lehet, valóban szükségem lenne segítségre ahhoz, hogy a kezem ismét ép legyen, de nem fogok segítséget kérni egy olyan személytől, akit még alig ismerek. Na jó, talán van egy olyan arrancar a földön, akinek el merném mondani, hogy gáz van. De gyanítom, hogy ő, kinek ezt a hatalmas fejlődést köszönhetem, most néhány doboz bonbon társaságában feszít a szobájában, miközben az egyik nyálas regényét olvasgatja. Hiába, neki is vannak szépséghibái, de... legalább meg tudok bízni benne annyira, hogy tudjam, ő nem nevetne ki azért, mert ilyen állapotba kerültem. Előbb-utóbb pedig tuti elmúlik a bénulás. Csak hát, ahhoz el is kéne engednem valahogy ezt a gyíkszerű hollowt, ami éppenséggel lehetetlenség.
Egy pillanatra behunyom a szemem, s próbálok a légzésemre koncentrálni. Egy kicsit mintha szaporább lenne a megszokottnál, ám azzal a tudattal nyugtatom magam, hogy odahaza vár engem a finom bor és az "A Modern Orvostudomány" már félig elolvasott kötete. Egy hollow messzi ordítása viszont visszarángat a valóságba. Nem, nem az jelzi számomra, hogy bajban lennék, vagy tartanék attól, hogy megtámadnának. Csupán nehezemre esik elismerni a tényt, hogy nagyon messze lehetünk Las Nochestől, és gyalog akár egy teljes napba is telne, mire odaérnénk. Sonidoval csak feleslegesen pazarolnánk az energiánkat ilyen hosszú távon. Pláne így, hogy egyre nehezebben kapok levegőt, és a fejem is egészen vörös lesz - kivételesen nem a "tsunedereségemtől", hanem a forróságtól, amit a méreg okoz nekem. Bizonyára lázas is vagyok, de csak mosolyogni tudok a felfedezésen. Nem fogok senkinek se panaszkodni. Ha mégis, azt csak annak az arrancarnak, akiben feltétlenül megbízok. Biztos vagyok abban, hogy tudna segíteni, ha itt lenne. Hisz már nem egyszer pozitívan csalódtam Ryuunosukéban. Ő biztosan tudná, mi a megoldás...
Szemeim azonnal tágra nyílnak, amikor a másik espada rákérdez, hogy minden rendben van-e. Valószínűleg feltűnt neki, hogy nem vagyok éppen tökéletes állapotban, de nem mondhatom el neki, hogy mi is történt, amíg ő nem figyelt. Vagyis hát én tereltem el a figyelmét. De akkor sem engedhetem meg magamnak, hogy segítséget kérjek. Én szeretek egyedül boldogulni. Valakinek példát kell mutatnia, ha mások már nem teszik… Lehet, hogy valóban rögeszmémmé vált a „nálam gyengébbek védelmezése”, na persze inkább a személyiségem, mint a fizikai erőm által, de én így érzem jól magam a bőrömben. Ha egy ilyen apró dolog miatt nyűglődni kezdenék, akkor mégis hogyan bizonyíthatnám be rátermettségemet azoknak, akik szemében örökké erősnek akarok tűnni? Ha azt látják, hogy önmagam sem tudom megvédeni, akkor nem fogják a segítő szándékomat elfogadni. Hisz gyengének látnának, erőtlennek. Azt pedig sosem viselném el.
Az arcom még vörösebbé válik a feltételezéstől, már ha lehet ennél vörösebb. Mérges pillantást vetek Kodamára, csak hogy érezze, hogy nem vagyok hajlandó panaszkodni. Sem a hosszú út, sem a kis mérgezés miatt.*
- Úgy nézek én ki, mint akinek valami baja van? - *rivallok rá, bár félek attól, hogy a tekintetemből látszik, hogy valójában igencsak szenvedek valamitől.*
- Csak egy kicsit… elfáradtam. Egy kis kaja, aztán rendbe jövök. - *teszem le a zacskót a földre, hogy ugyanazzal a kezemmel kivegyek belőle egy hummuszt, és Kodama markába nyomjam. A jobb kezem, amiben a gyíkot tartom, most magam mellett lóbálom, és igyekszem úgy fordítani, hogy Kodama ne lássa meg rajta azokat a kicsi, narancssárga pöttyöket.*
- Tessék, egyet egyél te is. Ez az utolsó két darab, de nincs kedvem tovább cipelni a szatyrot. Ezt megesszük, aztán meglátogatjuk azt a hollow csordát. Ha meg mernek ellenkezni, akkor meg lemészároljuk egy-két társukat. Bár szerintem már attól beijednek majd, ha szabadon engedjük a lélekenergiánkat. - *próbálok mosolyogni, ám éppen csak megremeg az ajkaimnak a széle. Megint kicsit szaporábban veszem a levegőt, a fejem pedig még mindig vörös, és még forró is a láztól. De nem fog legyűrni ez a kis nyavalyás a jobb kezemben.
A hummusznak érdekes módon nem érzem az ízét, talán ez is a méreg miatt van. Ám most percek alatt befalom. Érzem, hogy az energia most jótékonyan segít küzdeni a méreg ellen. Most még a szósz se folyik ki a pitából, csak egy-két kisebb zöldségdarab az, ami a földre pottyan. Még utoljára megtörlöm a számat az egyik Aizenes szalvétával, az üres zacskót az egyik zsebembe, a naplóm mellé tűröm – hisz szemetelni azért nem fogok - , majd a kardomra támaszkodva tápászkodok fel a kényelmet nem éppen biztosító kőről.*
- Akkor induljunk, bár ha jól látom, épp errefelé jönnek. - *vigyorgok egyet, s haladok a csorda felé. Bár az talán már Kodamának is feltűnik, hogy a hajam kissé csapzottabb most, mint eddig, és egyszer-kétszer mintha megbicsaklana a lábam is a terheléstől…*

*Minden erőmet összeszedem azért, hogy az út hátralevő felén még életképes maradjak. A zsibbadás a kezemben kezd átalakulni égető fájdalommá, és már érzem azt is, hogy a kis gyíkocska hevesen kezd el mocorogni, hogy végre kiszabaduljon. Megerőltetem magam, és még egyszer megszorítom - de most úgy, hogy semmi se maradjon belőle. S mi lesz a hollow-val, aki ilyen halált hal? Szépen... elporlad. Mintha csak a sok homok része lenne, amivel megtömték ezt a síkot. Bolond voltam, amiért nem pusztítottam el már akkor, amikor Kodama futni akarta őt hagyni. Viszont vele ellentétben én életben maradok, és továbbra is Las Noches egyik legfontosabb arrancara maradok, míg ő... Ő csak egy jelentéktelen kisállat, senkinek sem tűnik fel hiánya.
Remélem, hogy Kodamának nem tűnik fel, hogy mit tettem. A kezemre pillantok, ami már piros; valószínűleg az arcom is az. Érzem, hogy lázas vagyok, és Hueco Mundoban először - fázok. Elég orvosi könyvet olvastam arról, hogy be tudjam tájolni a tüneteket, és gyanítom, hogy szükségem lesz pár nap pihenésre ahhoz, hogy felépüljek teljesen,
A hollow csorda csak egy azok közül, akik Hueco Mundot járják. Van belőlük bőven, és megfigyelhető ugyanaz a felállás. Mindig van egy nagylegény, aki a legerősebbnek képzeli magát, és általában ő kezdi mások provokálását. A többiek meg csak követik ők, és ha azt látják, hogy beszáll egy balhéba, ők is csatlakoznak. Bátorítja őket a tudat, hogy a kis bandavezérük is harcba száll. Persze, kinézem mindegyikükből, hogy igazából csak azt az alkalmat várják, amikor végre felfalhatják a másikat. Az erős marad, a gyenge elpusztul. A legfőbb túlélési törvény hollowföldén.
Hagytam, hogy Kodama előre lépjen; a kis gyengeségem most amúgy is akadályozna abban, hogy intézzem a dolgokat. És hogy is fogalmazzak... nem vagyok a szavak embere, vagyis arrancara. Szeretem a társaságot, meg minden, bár azt igazán nem értem, miért tartja tőlem mindenki a két lépés távolságot. Nem hiszem, hogy olyan félelmetes volnék. Csupán kiállok magamért és másokért, ha kell. És hát... nem vagyok olyan jó tárgyaló. Hamarabb elvesztem a fejem, mintsem értelmes érveket hozzak fel. Most ez úgy hangzik, mintha valami idióta izomagy lennék, mi? Pedig nem vagyok az, csupán a dolgokat szeretem a lehető legegyszerűbben elintézni. És nincs is egyszerűbb egy-két ökölcsapásnál, amikor megmutatod, hogy ki a főnök a háznál. Kevesebb energia, és jobban megmarad az emlékekben, mint esetleg néhány érv.
A fejem a földre szegezem, ép kezemmel pedig a kardomat markolászom, amely most gyakorlatilag támaszként szolgál. Nehezemre esik egyenletesen venni a levegőt, ám valamivel könnyebb most, hogy legalább végeztem a gyíkkal. Neki legalább gyors halála volt. Én még szenvedhetek egy sort.
Ahogy gondoltam, a legnagyobb hollow az, aki van olyan merész, hogy visszapofázzon.
Biccentek Kodamának, aki azt mondja, hogy szeretné ő maga elintézni a dolgot. Tehát észrevette rajtam, hogy nincs minden rendben. Meg hát, a férfi büszkeség. Azt hiszem, a büszkesége csorbába esne, ha nem hagynám, hogy ő paszírozza az úttestbe a hollowt. Hosszú idő után pedig először a helyemen maradok, és csak figyelek anélkül, hogy közbeavatkoznék. Nem az én stílusom, én mindig cselekszek, ha alkalmam adódik rá.
Hatásos módszerrel intézte el a nagypofájú hollowt, magamban meg is dícsérem emiatt. A többi lidérc pedig érdekes módon hallgat ennek hatására. Amikor viszont Kodama rólam kezd el beszélni, arcom színe még vörösebbé változik, miközben még mindig az aszfaltot bámulom leszegett fejjel. Sose szerettem, ha ilyen módon kivételeznek velem. Rang... Cöhh, igazából miben változtatott meg? Semmiben. Attól, mert kaptam egy tetoválást, én még továbbra is ugyanaz a Slarin maradtam, aki előtte is voltam. A céljaim nem változtak, és a személyiségem sem. Ugyanúgy szeretek kikapcsolódni egy jó könyvvel a kezemben, szeretném befejezni a képregényem, és szeretnék minél több időt eltölteni azokkal, akik fontosak nekem. Ám nem vagyok hajlandó olyan nagyképűvé és arrogánssá válni, mint bizonyos más espadák - igaz, Kodama érdekes módon kivételt képez közülük - , és nem hagyom magam egy rang miatt megváltoztatni. Igazából csak a lehetőségeim lettek nagyobbak így, az 5-ös számot birtokolva. Már nem mernek annyian belém kötni, meg egyfajta tisztelet is övez. Csak hogy miért, azt igazából nem értem. Nem tudom, hogy mi az, amit annyira lehet bennem tisztelni. Én csak önmagam maradok annak ellenére, hogy sokat változok.
Valami szitakötő szerű hollow úgy tűnik, hogy belém akar kötni, de egy pillantás elég ahhoz, hogy megállítsa. A nagydarab hollow már feltápászkodik, beletörődve a helyzetbe, én pedig ellentmondást tűrően kijelentem.*
- Te viszel haza minket. Biztos elbírsz két törpét. Ha nem teszed, egyszerűen szétmarcangolunk téged meg a kis barátaidat is. - *húzom ki magam, s igyekszek a lehető legtöbb erőt sugározni magamból. A magabiztossággal sosem volt gondom, de nem vagyok jó színész. Tudom, hogy látszik rajtam, hogy nincs minden rendben.
A megrökönyödött tekintete cseppet sem tud meghatni. Azt hiszem, az is látszik rajtam, hogy komolyan gondolom a dolgot. Viszont a mostani állapotomat végignézve biztos, hogy csak hátráltatnám Kodamát, ha gyalog indulnánk haza.
Ki is szemelek egy megfelelő "ülést" a hollow maszkján; érdekes, a barázdák rajta mintha autóüléseket formálnának. Igaz, nem olyan kényelmesek, de megteszi. Egy sonidoval fel is mászok a hollow fejére, azonban igen meredeket kéne lépnek - vagyis másznom ahhoz, hogy a kiszemelt helyre kerüljek. Látom, hogy Kodama már ott van. Végtére is, ne ezen múljon a hazajutás.*
- Segítenél? - *kérem meg, s nagy sajnálatomra most igencsak látszik az a kezem, amivel nemrégiben még azt a gyíkot fogdostam. Csúnya hólyagok terülnek el a kézfejemen, az egész fuzzadt és piros is. Égető a fájdalom, hisz nekem közben az egyik barázdát kell fognom a maszkon, hogy le ne essek. Fel is sérti bőrömet, és egy kevés vérem is kisarkan. De mindegy is; csak érjünk haza hamar. Akkor majd végre elláthatom ezt a kis apróságot.
A többi hollow nem tudja eldönteni, hogy követnek-e minket Las Nochesbe, vagy sem, ám a nagylegény kénytelen arrafelé vetni a lépteit. Mondjuk olyan szempontból kényelmesebb a lidércjárat az autónál, hogy nem kell figyelnem a vezetésre. Csak arra, hogy nyugton maradjon a dög. Egyszer-kétszer meg is jegyez út közben pár dolgot, amire én rendszerint két szóval válaszolok: "pofa be". Az egyik esetnél már igazán hangosan; azt hiszem, akkor érti meg a hollow igazán, hogy nem érdemes kötekednie se Kodamával, se velem.*
- Ma feltettél jó néhány érdekes kérdést. - *kezdek el beszélni, amikor már úgy érzem, hogy kicsit csillapodott a lázam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még gyengébbnek tűnjek. Egyszerűen nem szeretem, ha kevesebbnek gondolnak, mint amilyen vagyok.*
-- Azt hiszem, a hollowsággal együtt jár a káosz is. Bárki képes lenne felnyársalni a barátját, ha úgy érzi, hogy akadályozza őket. Persze nekem is vannak barátaim; olyan személyek, akik fontosak nekem, és ha kell, kiállok mellettük. Viszont ha egy küldetés sikeréről van szó, akkor félre kell tennem az érzelmeimet. Ha te így gondolkozol, attól még nem leszel gyenge. Ez is csak azt bizonyítja, hogy mersz másképp gondolkozni, mint a többiek. Nem vagyok egy nagy szónok, de remélem, érted, mit akarok mondani. S a bizonyítás... Éngem nem érdekelnek a rangok. Én csak magamnak akarok bizonyítani azzal, hogy erős maradok. Hiszen ha magam nem tudom megvédeni, akkor a arátaimat sem, ha épp szükségük van rám, nem? - *mosolyodok el, ekkorra már lehunyom a szemem, és hátradőlök. A hollowbuszunk rázkódása igazán émelyítő, de legalább kicsit pihenhetek. Még a fájdalom is egészen elviselhető abban a tudatban, hogy pár óra múlva Las Nochesben leszünk.*

Kilátástalan helyzet - így tévedjünk el az autópályán

*Egy kis méreg mit ki nem hoz az arrancarból... Normális esetben valószínűleg elhánynám magam a gondolattól, hogy én ilyen nyálas szentbeszédet tartok egy másik espadának mindenféle ideáról meg utópiáról. Las Nochest megváltoztatni... ez egy olyan álom, ami valószínűleg álom is marad, mégis erőlködik az arrancar - legalábbis aki olyan idióta, hogy hajlamos legyen rá, mint én - , hogy megvalósuljon. Az egyik énem azt mondja, hogy csapjunk bele, meg tudjuk változtatni az eddigi életmódunkat és hozzáállásunkat, míg a másik, aki reálisabban, oldalról nézi a helyzetet, kilátástalannak ítéli az egészet, és bele se kezd a megváltoztatásba, mert tudja, hogy úgyis feladná pár lépés után az utat. A mi fajtánk többségében nincs meg a szándék sem a változáshoz. És már nem tehetjük azt, ami gillianként még természetes volt. Lázadni a sok bárány ellen, akik nem képesek fejlődni, és ugyanolyanok, személyiségmentes állatok akarnak maradni... Nem, ami akkor természetes volt, most megrökönyödést váltana ki. És persze, Aizen-sama sem feltétlen díjazná az összes törekvést, amit a fejlődés érdekében mutatnánk.
Azt hiszem, Las Noches megreformálásával még várnunk kell jó néhány évtizedet. Vagy majd Aizen-sama megoldja. Végtére is, ezért "uralkodik" felettünk, nem igaz? A remény az oka annak, hogy mind a kőtrónusa előtt térdepelünk, mint holmi csúszómászók, vagy hajléktalanok, akik alamizsnáért esedeznek. Az ő hatalma elől nem lehet elbújni. Vagy behódolsz, vagy meghalsz. A kettő közül pedig egyértelmű, hogy melyik a szerencsésebb. Végtére is, én is neki köszönhetem mindazt, amim van. A "rangom", ami olyan különbözővé tesz a többi arrancartól, az arcom, hogy ismét láthatom, az emberi alakom, melyet visszanyertem, és a zanpakutom, amibe erőm nagy részét pecsételtem le. Erő és hatalom. Nekem viszont másfajta hatalom kell. Egészen más.*
- Ha te így gondolod... - *sóhajtok, és élvezem az első napsugarakat, amik érik a bőröm. Ez jelzi számomra, hogy már Las Noches közvetlen környékén vagyunk, hiszen ott - és csakis ott - mesterséges napfény található. Hueco Mundo más területei pedig az örök éjszaka árnyékába borulnak. Örökké... Vajon ha Aizen-samát valaki eltávolítja a trónról, Las Nochest is megfertőzi a sötétség?
Valószínűleg sikerült egy kicsit elbóbiskolnom, mert alig vettem észre a váltást a mondjuk úgy, "időjárási viszonyok" között. A fél szemem résnyire nyitom ki, amikor Kodama azt mondja, hogy mindjárt megérkezünk. A kezem már nem fáj, csak egyszerűen nem érzek semmit, még az ujjaim se tudom mozdítani, de bízok benne, hogy pár nap pihenés, esetleg egy bizalmason megkérdezése a dologról segít. Lehet, hogy tud valaki valamit ezzel a méreggel kapcsolatban, és meg tudja gyógyítani. Vagy pedig csak némi energiát veszek magamhoz, végtére is az jó majdnem minden sérülésre.*
- Hát akkor, köszönjük a fuvart. - *mászok le még kicsit kómásan a hollowról, aki egy prüszkölés (vagy dühös, ám beletörődött fújtatás?) kíséretében hátat fordít nekünk és távozik. Ezután pedig az "útitársamhoz" fordulok.*
- Ami a karomat illeti, nem láttál semmit, rendben? - *jelentem ki, ám most hiányzik hangomból az az él, ami máskor annyira jellemző rám. Pláne, ha valakit utasítok valamire. Egy espadát még sem utasíthatok... Ám kérésnek talán elfogadja, meg igazából az sem érdekel, ha fenyegetésnek veszi, a lényeg az, hogy ne tudódjon ki a titok a kis gyengeségemről. Pár nap múlva biztosan begyógyul, talán nyoma sem lesz, de... Akkor sem szeretném, ha ilyen hírek terjengenének rólam. Minden egyes vereségem egy-egy igazi szégyen. Mégis ki akarná, hogy kiderüljön róla, hogy espada létére több napra ágyhoz szegezte valami kis nyomorék hollow, aki még csak nem is Menos? Az biztos, hogy én nem engedem, hogy gyengének, esetleg képzetlennek, vagy hülyének tituláljanak.*
- Majd holnap reklamálok az autós dologgal, de most csak egy forró fürdőre meg az ágyamra vágyok. Még biztosan találkozunk. - *lapogatom meg ép kezemmel a vállát, majd utunk ketté válik, hogy hamarosan a már említett, forró fürdőt és meleg ágyat élvezhessem, persze némi bénulással és lázzal vegyítve.*

//köszi a játékot *.* és bocsi, hogy ilyen sokára írtam meg T_T//

Szánalmasan pergő percek egy szerencsétlen roncstelepen...

*A fenébe is azzal a rohadék autóval, amit a múltkor kibéreltem... A tragancs végül annyit se bírt ki, hogy a konzervdoboz roncsait elcipeltethessem azzal az adjuchassal azoknak, akiktől béreltem. Csak hogy a képükbe vághassam, hogy ennyit érnek a csotrogányaikkal együtt. Mindegy, így is hatásos volt a belépőm, amikor nyers hangnemben előadtam nekik a problémám, és még a panaszkönyvet is elkértem, ráadásul nem voltam hajlandó fizetni egy petákot sem. Mégis miért tettem volna? Azért, mert kénytelen voltam hollowt stoppolni a sivatag kellős közepén? Csak mert az ő járataik nem hollow biztosak, ezért én szívok miattuk. Szóval kecsesen és nőiesen megmutattam az autókölcsönzős srácnak a középső ujjamat, és ha mertek volna kötekedni velem ezután, biztos megmutattam volna nekik, hogy mi fán, vagyis toronyban terem az espada.*
- Köszönjétek anyátoknak! - *búcsúzok elegánsan, és távozok a tett helyszínéről, vállamra kapva köpenyemet, amit már inkább csak megszokásból hordom magamon. De ebben a dögmelegben még egy kaktusz is képes lenne elpárologni, nem láttam így értelmét annak, hogy viseljem is azt. Hajamból a mai nap még vágattam is egy keveset, és kifejezetten elégedett vagyok az új frizurámmal. Kevesebb haj, könnyű fésülködni, és most még a hajgumival se szenvedtem, mert minek? Szép vagyok meg kúl meg minden, a bal lapockámon virító 5-ös szám is egyfajta szexepilemmé vált hirtelen, meg ha valaki nem úgy gondolja, akkor majd fogja, különben véletlen rálépek a lábára. Elégedett mosolyom kisimíti a barázdákat arcomon, úgy sincs semmi sem, ami elronthatja a napom.
Nosztalgia körutam pedig ismét kedvenc autópályám felé téved. Ha már ideáig elrángattam magam, akkor már meglátogatom azt az egész jópofa kis büfét, amire egy alkalommal már ráakadtam. Igaz, akkor frissen kinevezett espadaként kénytelen voltam egy nálam jóval alacsonyabb rangú valakit eltűrni, aki a szövegével untatott, de hát régen volt, meg már a nevére sem emlékszem, mert egyszerűen csak úgy felszívódott.
Úgy tűnik, a szerencsenapom egybeesik valami zarándokúttal, mert ilyen tömeget az autópályán még nem láttam. Elég röhejesen fest a sok kis jelentéktelen hollow, ráadásul még Ők néznek úgy rám, mint valami földönkívülire. Hát basszák meg! Nem láttak még espadát gyalog járni? Még tudok járni magamtól is, köszönöm, nem kellenek a seggnyalók minden apró dologhoz, nem én fogom égetni magam azzal, hogy elvárom, hogy kiterítsék elém a vörös szőnyeget. Azt majd meghagyom a Hikage féléknek. Máshoz úgy sem értenek. Barmok. Egyenlőre még mindig nem fogtam fel azt sem, hogy a múltkori küldetésen látott, felelőtzlen kis csitri, ez a Ranil espada lett. Nem tudom, miféle ígéretekkel csaphatta be Aizen-samát, ám nekem cseppet sem tetszik az, amit művel. Meg amit nem művel. Szóval szép véleménnyel vagyok róla, de hát nem lehetek mindenkivel puszipajtás, az amúgy sem az én stílusom.
A tömegből valami elképesztően nyálas hangnemű valaki szólít meg, szóval igencsak szkeptikus fejjel fordulok a velem nagyjából egymagas ficsúr felé. Mondjuk így közelebbről megnézve nem is tűnik annyira plázakandúrnak, csak szimplán finomkodónak. Igen, tudom, tényleg ideje lenne leszoknom arról, hogy mindenkit a felszínes dolgok alapján ítélek meg, bár ezt eddig is tényleg megpróbáltam. Hiába, kezdek egyre jobban bízni a barátaimban, és nem kívánom magam hátba támadtatni.
Új fracciónom, mert hamarosan kiderül, hogy bizony még egy beosztottal gazdagodott népes kis famíliánk, egy olyan dolgot tett, amit még soha senki sem tett ezelőtt. A lábaim egyből mintha gyökeret eresztettek volna, és egy "he?" szócskán kívül nincs más, ami kezdetben elhagyja ajkaimat. Rózsát adott. Nekem. Nőként kezel. NŐKÉNT! Szóval nem vagyok hozzászokva, na. Hirtelen azt sem tudom, hogy olvadozzak, vagy inkább meneküljek, a két ellentétes érzelem pedig vörös fejjel és egy oldalra pillantással tör ki belőlem, csak hogy ne kelljen Carl szemeibe néznem. Nem vagyok az az alak, aki gyáva módon nem képes mások szemébe nézni, meg ilyenek, de hát... Ledöbbentett, na, mit kell ezen taglalni?*
- I-igazán nem kellett volna... - *fogadom el a virágot, melynek alján valami kemény is van, s egy pillantást rávetve már látom is, hogy az igazi ajándék inkább ez. Mintha Carl direkt készült volna az eseményre, és tudta volna, hogy mi az, amivel igazán képes megnyerőnek mutatkoznia. Flancos virágok meg masnik helyett egy laposüveg meg némi alkohol tökéletesen alkalmas arra, hogy pár röpke pillanat alatt kedves kiskutyává változzak, s hirtelen odalett minden, amit eddig felépítettem magamban. Vagyis hogy kúlosnak meg keménynek nézzek ki, meg minden.
Egy gyors fejrázást követően próbálom tisztázni magamban a gondolataimat. Veszélyes fickó ez a Carl, ha még engem is egy mosollyal meg egy apró kis figyelmességgel az ujjai köré csavar, pedig nem vagyok az a típus, akinél olyan könnyű ezt elérni. Normális esetben egy velős ordítást kapna, de nem, ez nem normális eset. És mégiscsak... alkohol! *.* Egy ilyen ajándékot nem utasíthatok vissza. És a gravírozás... Semmi csicsás, szimpla, egyszerű, mégis dekoratív... Lefogadom, hogy kutatott a szobámban, meg beleolvasott a naplómba, csak hogy a személyiségemről meg az ízlésemről legyen tisztában.*
- Öhm... Pesze, izé... - *rángatom még mindig vissza magamra a lazaság álarcát, ami most egyre nehezebben megy. Na persze, amint valami idióta hollow belém botlik, máris egyszerűbb dolgom van, ugyanis sikerül olyan mértékben rátaposnom a lábára, hogy az talán el is tört neki. Az utamban volt, na. >_> Szemeim is vészesen felizzanak, ahogyan a hollow tekintetét keresem, hogy pár másodpercre megdermesszem, fogaim közül pedig halkan sziszegem, hogy tűnés innét. Aztán ennyi volt, valami miatt nem bírok ilyen kemény lenni az új fracciónommal, és ismét kisimult arccal nézek felé.*
- Rendben, felőlem mehetünk. A közelben úgyis van egy büfé. Ja, és nem kell úrnőznöd. Hívj csak Slarinnak, mindenki így hív. Nem szeretem, ha magáznak, nem vagyok én öreg. - *vonom meg vállam, míg Carl mellett kezdek el gyalogolni a büfé felé. Remélem, azért a nyálas hangnemet is elhagyja. Tényleg lazíthatna egy kicsit, nem felvételin van, csak sörözni megyünk...*

*Na jó, elég a szerencsétlenkedésből! Úgy nézhetek ki, mint valami szappanopera ártatlan lelkű, főszereplő kis fruskája, aki belepirulgat mindenbe, és minden férfi az ő kegyeit keresi. Virágokat kap, meg minden. Én meg… Nem vagyok olyan! Keményen megmondom a véleményem mindenről, és azokkal a kis kurvákkal ellentétben megvan a morális értékrendem, és nem fogok összefeküdni senkivel sem, csak mert épp fellángolt az úgynevezett „szerelem”. Belső énem egy hatalmas fejberúgással jutalmaz, hogy térjek már észhez, mert nem így szoktam viselkedni. Nem mintha bármikor 9is feszélyezett volna bármilyen pasi társasága, sőt, kifejezetten jól érzem magam, ha férfiakkal vagyok körülvéve. Igazából sosem voltak barátnőim, persze Mayát leszámítva, de szerencsére ő sem az a típus, aki félti a körmeit, és rinyálni kezd, ha elmosódik a sminkje, vagy mit tudom én. Szóval, nem igazán értem, hogy egyáltalán mi a francért volt képes Carl belém fojtani a szavakat, csak mert odavágott hozzám egy kórót meg egy kis alkoholt. Ő sem más a többinél, s pillanatnyilag csak a haveri köröm újabb tagját látom benne, mert hát, barátokban lehet, hogy nem szenvedtem hiányt, viszont szinte kivétel nélkül minden tagjuk férfiak szoktak lenni. Még ha gyakran én is vagyok a legférfiasabb közülük. Néha komolyan fárasztó, hogy én vagyok az úgymond „legerősebb” a csapatban, és így nincs senki sem, akire én tudnék támaszkodni, csak a többiek azok, akik az erős vezetőre, vagyis rám bízzák még a saját, jelentéktelen kis személyes ügyleteiket is. Néha igazán kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés is lenne, ha egyszer engem hallgatna meg valaki, és nem kéne igazán gondolkoznom, csak hagyni, hogy vezessenek, de hajh, aki olyan erős jellemmel született, mint én, ráadásul espadává is kinevezték, annak mindez csak egy álom marad.*
- Rendben, de csak egy kört… Az elmúlt hetekben volt egy kellemetlen élményem az alkohol miatt, azóta igyekszem mértéket tartani. - *vázolom fel a helyzetet, a kezemben lóbálva a kórót, bár idő közben a flaskát inkább az egyik zsebembe rejtettem, nehogy leessen a virágról, mert nem hagyhatom, hogy egy ilyen kincs kárba vesszen!
Persze, szimpi a srác meg minden, de az cseppet sem tetszik, ahogy a többi hollow-val viselkedik. Más dolog, hogy velem, mint felettesével, igyekszik tisztelettel bánni, meg legalább a csöpögés már elmúlt a hangjából, viszont ahogyan a nála alacsonyabb rangúakkal beszélt, már kételkedésre ad okot. Persze, erősebb nála, nagy dolog… Viszont az az istenverte hollow semmit nem tett az ég világon, és Carl igencsak téved, ha azt hiszi, nem hallottam meg a lény felé intézett mondatát. Jó, igaz, egyszer én is taxinak használtam egy adjuchast, cserébe nem öltem meg, de mentségemre legyen, hogy ő provokált, és már kurvára nem volt hangulatom ahhoz, hogy leálljak tárgyalgatni, lévén a fél karom lebénult, és még az az ócskavas, amit autónak neveznek, le is robbant valamelyik kis mellékúton, és nem volt könnyű visszatalálni. Ha provokálnak, ilyen vagyok, de nem azért tettem azt, amit, mert annyira felsőbbrendűnek képzelem magam, hanem mert nem volt más választásom, és már haza akartam menni, ellátni a sebemet meg minden. Némi nosztalgiával vizsgálom meg az akkor igencsak rossz állapotban lévő karomat. Mára már minden seb begyógyult rajta, és szerencsére semmi nyoma nem maradt, de magamat ismerve talán még az sem érdekelne, ha tele lenne hegekkel és forradásokkal a kezem. Maximum betekerném megint olyan szalagokba, amiket régen annyira szerettem.
Néha komolyan úgy érzem, mintha Carl próbára tenne, viszont abban a pillanatban, amikor felajánlja nekem a mellette levő széket, nincs időm nagyon gondolkozni ezen. Büszkeségem azt követeli tőlem, hogy inkább rángassam fel a Carl másik oldalán ülő arrancart, mert mégis… Nincs szükségem ilyesfajta segítségre, egyedül is le tudok ülni, köszönöm. Remélem, nem az lesz a következő húzása, hogy kiteríti elém a vörös szőnyeget, vagy leteríti a kabátját egy pocsolyára, hogy átkelhessek rajta. Nem mintha nem tudnám megkerülni vagy átugrani, bár akkor se kapnék szívszédülést, ha bele kéne lépnem. Nem vagyok én Marilyn Monroe, és elhiszem, hogy csak szívességből teszi meg minden, de jobban örülnék, ha a jövőben shinigami fejek trófeaként való hazahozásából állnának az ajándékok.*
- A whiskey nekem is jó lesz. - *ülök le végül mégis a Carl által felajánlott székre, mert még sem rángathatom fel azt a másikat, aki fracciónom másik oldalán ül. Tudjátok, az etikai kódexem, meg minden.*
- És most a lényegre térek. - *nézegetem unottan a poharam tartalmát, miután megkapom az italom. A rózsát lerakom a pultra, magam mellé, majd fél kezemmel lekönyökölök, és Carl szemeibe függesztem tekintetem.*
- Szeretem az egyenes beszédet, és ezt tőled is elvárom. Azonban attól, mert a fracciónom vagy, nem kell testőrt játszanod néhány jelentéktelen hollow vagy arrancar előtt, meg tudom védeni magam, köszönöm a gesztust. Nem ártottak nekem, vagyis engem sem érdekel a sorsuk. - *kortyolok bele az italomba, miután levágtam ezt a monológot. Hiába, nem vagyok macska, aki kerülgetné a forró kását, ha valami nem tetszik, akkor közlöm. Aztán eszembe jut, hogy hamarosan megint el kell darálnom azt az unalmas maszlagot megint, amit először Raúlnak meg az ikreknek mondtam el. Hiába, ezt tartom a legideálisabb megállapodásnak. Ők is jól járnak, én is jól járok, mindenki jól jár. Hát nem nagyszerű?*
- Másrészről pedig igazán lazíthatnál egy kicsit. Olyan feszültnek tűnsz… Én is csak ember, vagyis arrancar vagyok, nem egy istennő. Tudom már mi kell neked! Hé, csapos, még egy kör jöhet, írd fel a számlámra. - *rakom le a poharam, miután kiittam azt a kis mennyiségű whiskeyt, amit az orrom alá merészeltek dugni. Igazán megszokhatták volna tőlem, hogy egy bizonyos mértéket mindig tartok, ha alkoholról van szó.*

*Reméltem is, hogy ilyen választ hallok, ugyanis nem én vagyok Hamupipőke vagy Hófehérke, aki nem képes megvédeni magát. Ha valaki merészel belém kötni (valami furcsa oknál fogva egyre kevesebben vannak), akkor előbb szépen megkérdezem, miért tette, és ha nem kapok elfogadható választ, akkor betöröm az orrát, mert minek kötözködik ok nélkül a nála erősebbel? Na meg már csak a büszkeségem sem engedi, hogy komolyabban belemerüljek ebbe a témába, hiszen én nem a védeni való királylány vagyok. Inkább én vagyok az, aki megvéd másokat, s én vagyok az, aki utolsóként áll a talpán egy harc során, amikor már a társaim is a földre hullottak.
Egy közönyös „aha”-t vágok oda, amikor meghallgatom Carl kifogását, hogy miért is viselkedett úgy azzal a hollow-val. Őszintén szólva kinézem belőle, hogy mindenkivel így viselkedik, aki nem tetszik neki, hisz az a visszafojtott agresszió szinte sugárzik belőle. Talán képes lenne belemártani egy kést egy társába is, ha rászolgált, de amíg nem olyan személynek árt, aki hozzám közel áll, addig felőlem Aizen-samát is megpróbálhatja megkéselni. Nem mintha utóbbira lenne esélye, hiszen mindannyian megtapasztaltuk már az erejét. Már akkor, amikor arrancarrá változtatott a Hogyoku segítségével. Azért megjegyzem magamban, hogy óvatosan viselkedjek vele, ugyanis pont olyan személynek tűnik, aki fordított helyzetben, ha ő lenne erőfölényben, nem próbálkozna ilyen „kegyesen” viselkedni velem. Valahogy az a pillanat, amikor elküldte az útjából azt az arrancart, akit „nyomoréknak” nevezett, nem bírom kiverni a fejemből. Persze, más pillanatokban egészen szimpatikus meg minden de akkor, abban a pillanatban mintha megmutatta volna talán önkéntelenül is, mi rejtőzik a maszkja mögött.*
- Ugyan már, ezt te sem gondolod komolyan… - *simogatom meg Carl kobakját, amikor valami arrancar istennőnek nevez el, ami önmagában is röhejesnek hangzik. Persze, én, mint Istennő, hogyne… Azon is jót mosolygok, hogy betámadásom eredménye a szépen összekuszált haj, és már-már elvárom Carlitotól a „meggyilkollak” tekintetet, mert a külsejét elnézve kitelik tőle. Na mindegy, nekem viszont akkor is aranyos lesz, ahogy küzd, akár a kobaksimogatás ellen, akár a bevágódásáért.*
- Én csak jól tudok harcolni meg vezetni, semmi másért nem vagyok most itt. Ha nem neveznek ki espadának, lehet, kifejezetten gyűlölnél. - *iszom ki a második poharam tartalmát, amiben ezután már csak néhány jégkocka marad. A whisky-ért annyira nem vagyok oda, nekem túl keserű, szóval következő körben biztosan valami ihatóbbal fogom leöblíteni az ízét. Nem mintha látszódna az arcomon bármilyen grimasz vagy fintor, azt inkább az erősebb italokra tartogatom. Apropó, ital… Igazán nem tervezek most berúgni, mert egyes feltételezésekkel ellentétben nem vagyok alkoholista csak azért, mert szeretek inni. Nincs feltétlenül szükségem hozzá a jókedvhez, és még csak nem is pótcselekvés nálam, csupán szeretem a különböző borokat és italokat, és néha pedig jól esik meginni egy hűsítő sört, hisz ekkora melegben ki akarna forró kakaót inni? Bele is pusztulnék. Csodálom, hogy még mindig nincs Hueco Mundoban egy fagylalt árus, jégkásával meg mindennel. Talán még én is megkóstolnám, pedig nem vagyok valami édesszájú.*
- Nem kellenek udvari bolondok, elég, ha küldetéseken teszed a dolgod. - *teszem a pultra az üres poharakat, miközben odavetem hanyagul a válaszomat. Nem azért van szükségem a fracciónjaimra, hogy elszórakoztassanak, én csakis a sikereket tartom a szemem előtt. Már más dolog, hogy általában szeretek jóban lenni fracciónjaimmal, épp ezért igyekszem kicsit megismerni őket, csak hogy tudjam, mire számíthatok tőlük. Valamint ők is bizonyára szívesebben követnék egy olyan személy utasításait, aki nem teljesen idegen tőlük, meg végül is semmilyen rossz szándékom nincs velük, és valóban az ő érdeküket is számon tartom, ha épp arra van szükség. Azonban háborús helyzet van, én pedig vezetőnek lettem kinevezve. Azért, mert tudom, mi a dolgom, és egy esetleges összecsapásban képes vagyok olyan stratégiát felállítani a shinigamik ellen, ami győzelemre viszi sorainkat.*
- Ne haragudj, de most tényleg nincs kedvem komolyan inni, holnap pedig egy fontos találkozóm is lesz Ryuunosukéval, hogy megünnepelhessük az egyik kapitány legyőzését. Egy-két sör még belefér, meg még talán még egy, ha eszünk is mellé valamit. Ja, és kizárt, hogy engedjem, hogy fizess. Szóval két sört kérünk.
*Az utóbbi mondatot már a pultosunk kapja meg, és még mielőtt Carlnak lenne beleszólása a dologba, ki is fizetem az italokat. Nem tehetek róla, egyszerűen most nincs hangulatom alkoholizálni, és lehet, holnap se lesz, mert mégis csak az Aquaparkba megyünk.*
- Nos, a formalitások, mielőtt még elfelejtem… - *kezdek bele a már jól megszokott mondókámba. Már annyiszor elmondtam ezt, viszont ha már Lalának és Lilynek felajánlottam ezt az „egyezséget”, akkor már nem kivételezhetek velük, és másokkal is meg kell egyeznem ebben.*
- Szóval, már a fraccióntársaiddal is közöltem a dolgot, de nem azért vagytok az alárendeltjeim, mert elvárom, hogy a talpamat nyalogassátok. Ha valami böki a csőrödet velem kapcsolatban, akkor nyögd ki hamar, mert szeretem az egyenes beszédet és az őszinteséget, viszont ki nem állhatom a nagyképűséget. Elvárom, hogy minden fontos dologról értesíts, már amiben én vagy Las Noches érdekeltek vagyunk. Küldetések… Nos, azt hiszem, egyértelmű. Igazából azt se bánom, ha rajtam kell átgázolni a siker érdekében, nem mintha ez bármikor előfordulhatna. A magánéleted pedig meghagyom neked, a te dolgod és nem fogok beleszólni, hogy mikor mit csinálj a szabadidődben. Ha pedig valamilyen kérdésed van, általában a szobámban, a hummusz bárban, vagy az újonnan megnyílt kocsmában úgyis megtalálsz. Van még kérdés?- *bontom ki mondandóm végeztével a söröm, és koccintásra emelem az üveget. Már kissé unalmasnak is találom ezt a szentbeszédet, de hát ez van, túl kell rajta esni. Így legalább mindenkinek tiszta, hogy mit is akarok tőlük.*