Miután elestünk és a hóban kötöttünk ki, nem az volt a legnagyobb gondom, hogy havas lettem, hanem hogy Aoi-chan meg is rugdosott. Ahogy láttam, nem tudta hirtelen, hogy mi történt vele és így mutatta ki biztos meglepődöttségét, ezért persze megbocsátottam cselekedetét. Elvégre az én hibámból kerültünk ebbe a helyzetbe, ezért inkább azzal foglalkoztam, hogy ő jól van-e. Végül sikerült kettőnk közös erejéből felállnunk és lesöpörnünk magunkról a havat.
Ezután következett a poliptámadás, amiből választás híján megpróbáltam elfutni Aoi-chant is magammal rángatva, mert ő éppen lesokkolódott a látványtól. Sok futás után próbáltam megkérdezni Aoi-chantól, hogy jobban van-e, de válasz helyett inkább kiöntötte nekem a lelkét, amire hirtelen azt se tudtam, hogy mit kéne mondanom. Gyorsan össze kellett szednem magamat és valami olyat mondanom, amivel talán megnyugtatom Aoi-chant.
- Nem tudtunk volna a polip ellen semmit sem tenni, hiszen a shinigamik kardja sem tudta megvágni a csápját, nekünk meg fegyverünk sincs. Lehet, hogy azóta már valaki meg is mentette őket, a shinigamik szívósak, nem lesz bajuk, biztos jól vannak. - próbáltam logikusan elmondani, hogy ez volt a legjobb döntés, hogy elfutottunk és bár nem nagyon hiszek benne, hogy a shinigamik túlélték, attól még ezt kellett mondanom, hogy Aoi-chan megnyugodjon. - És nyugodtan rángathatsz magaddal, én is rángattalak most. - mondtam kicsit halkabban és fülig vörösen, amit próbáltam takargatni a sálammal, amit az orromig felhúztam. Amikor viszont elvesztettem a színemet, feltűnt, hogy nem tudom, miről beszélt az előbb Aoi-chan, ezért megkérdeztem, hátha ez is segít abban, hogy könnyebben megnyugodhasson.
- Mi az a Karakuraizer, amiről az előbb beszéltél, ha nem titok? - tettem fel kérdésemet és mintha a shinigamikkal való beszélgetés közben is erre akart volna hivatkozni Aoi-c.han, de akkor félbeharapta a mondatát és mégsem tette. Lehet, hogy valami nagy titokról lehet szó? De akkor nekem miért mondta el?
- Menjünk ahhoz a hajóhoz, ott majd megállunk pihenni és felmelegedni. - válaszoltam Aoi-chan kérdésére, mit is kellene most csinálnunk, hiszen nem láttam a közelben semmilyen helyet, ahol megállhatnánk, és nem lennénk kitéve a nagy hidegnek. Azt viszont nem vettem figyelembe, hogy más is így gondolkozik, ezért a hajó felé közelítve megjelent előttünk egy bácsi a semmiből. Bár nem bíztam benne, hiszen éreztem, hogy többen is vannak a hajón és ő is biztos közéjük tartozik, de ennek ellenére szóba álltam vele.
- Nem tudom, de állj készen a futásra, vagy a harcra. - súgtam oda Aoi-channak miután megszorongatta a kezemet, amelyikkel egész futás alatt az ő kezét fogtam és megosztotta velem, hogy ő sem bízok a férfiben. Válaszadáskor megint egy kicsit elpirultam, hiszen Aoi-chan nagy szemekkel nézett rám és eddig nem is gondoltam bele, de egy lánnyal futott kézen fogva. Mondjuk, megvan ennek az oka, hiszen ha nem fognánk egymás kezét, akkor szétszakadnánk és nem csak mi, hanem a kabát is, ami rajtunk van.
Ahogy vártam, hogy a bácsi elmondja, mit is akar pontosan és ki is ő, egy sátrat vélek felfedezni égen, ezért egy pillanatra meglepődök, hiszen nem minden nap lehet ilyet látni. Amikor viszont jobban megnézem, észreveszem, hogy pont felém közelít, ezért próbálok is arrébb menni, hiszen nem lenne jó, ha összenyomna egy sátor, ha már egy arrancar támadást túléltem. Első lépésem viszont az utolsó is volt, mert megakadtam a másik lábamban és a hóban kötöttem ki, de szerencsére ezúttal Aoi-chant csak félig rántottam magammal, ő csak térdre ereszkedett a kabát búzásától.
Amikor már megnyugodtam, hogy nem lett megint tiszta hó miattam, valami nehezebb landolt a vállamon. Már szinte el is felejtettem a sátrat, pedig az elől akartam elmenni. Viszonylag könnyedén megúsztam ezt a kis kalandot, hiszen csak egy kis nyomást éreztem a vállamnál. Egyedül viszont nem sikerült volna kijönnöm alóla, de szerencsére kaptam egy kis segítséget, így ki tudtam mászni és felállni.
- Jól vagyok, köszi. - mondtam Aoi-channak, aki miattam aggódott, de én inkább azzal akartam foglalkozni, hogyan is került ide egy repülő sátor. Ahogy Aoi-chan megvádolta az öreget, hogy ő tehet róla, valahogy összeállt a kép a fejemben, hogy túl nagy véletlen, hogy nem sokkal azután pillantottuk meg a sátrat, hogy a férfi is megjelent előttünk. Kiakarna iktatni minket, mert nem tudtunk neki segíteni?
Még mielőtt bármit tehettünk volna shinigamik lélekenergiájára figyelek fel, akik éppen felénk közelednek. Valamit hintót cipelnek magukkal és nem messze tőlünk állnak meg, majd egy kopasz oda jön hozzánk. Megparancsolta nekünk, hogy rakjuk le a fegyverünket, ami a mi részünkről könnyű, hiszen nekünk nincsenek fegyvereink, senki sem gondolná, hogy a sálamat fel tudom ilyenre használni, így ha baj van, azt még mindig fogom tudni használni, az öregnek viszont van egy kardja és neki meg kell szabadulnia tőle, így legalább nem tud minket bántani.
Nem szólaltam meg a shinigami szólítására, inkább csak követtem Aoi-chant és hagytam, hagy beszéljen ő. Amúgy sincs sok kedvem a shinigamikkal lenni, de remélhetőleg gyorsan túl leszünk rajta, ha ellenálltam volna, akkor biztos erővel vittek volna magukkal, ez pedig rosszabb lett volna. Mondjuk, ha segítenek nekünk, akkor nincs rájuk egy rossz szavam se.

Úgy tűnt, hogy a szakállas férfi nem nagyon foglalkozik azzal, hogy Aoi-chan mit is mondd neki. Ez lehetett azért, mert nem vette komolyan vagy nem akarja nyíltan tagadni, mert akkor rájönnék, hogy valójában tényleg ő volt az a polip arrancar. Ha nagyon tagadta volna, akkor túl feltűnő is lett volna és nagy az esély rá, hogy a polip is ezt csinálta volna, hogy ne lepleződjön le, amikor titokban akar ránk támadni. Ezek után már én is kezdem elhinni, hogy ő a polip, hiszen a jelek is arra mutatnak. Most pedig minket nézett ki áldozatul, mert láttuk, ahogy rátámadott arra a csapat shinigamira. Nem sietett a segítségemre, amikor a semmiből előkerülő sátor rám esett, az is biztos az ő támadása volt, hiszen más biztos segített volna az ő helyében, ha képességei megengedik. Ő viszont csak nézte, ahogy egy lány szedi le rólam azt a sátrat, ahogy azt a sátor tulajdonosa is tette volna, mert neki nem lenne érdeke, hogy segítsen nekem, ha már egyszer rám dobta. Bár nem tudom, hogy volt képes shinigaminak álcázni magát, de valahogy biztos megoldotta. Vagy minden arrancar képes lehet erre?
Az ideérkező shinigamiknak is próbálta bemesélni, hogy Aoi-chan szavait ne vegyék figyelembe, ami egy természetes lépés volt a polip számára, hiszen lelepleződött volna az álcája. Ezzel viszont csak még gyanúsabbá vált számomra, ha eddig nem lett volna az. A leggyanúsabb viszont az volt, hogy nem tudta mi az a polip, pedig az állatokat mindenki ismeri valamennyire, mert most nem valami nagyon ritka állatfajról beszélünk. Ezzel már szinte biztos voltam benne, hogy hazudik, mert túljátszotta a tudatlanságot, még a shinigamik is biztos tudják mi az a polip. Az arrancarokat nem ismerem annyira, de lehet, hogy ők nem ismerik, ezért volt neki természetes, hogy nem tudja mi is a polip.
Amikor az érkező hintó felé mentünk próbáltam tartani a távolságot a szakállas polip férfitől, mert ki tudja mit fog csinálni, lehet, hogy pont a hintóban lévők a célpontjai, ezért próbálja minél jobban elaltatni a shinigamik gyanúját, hogy váratlanul tudjon támadni. Bár az tény, hogy furcsa volt, hogy átadta nekik a kardját, de lehet, hogy nincs is rá szüksége a polippá változáshoz. Most, hogy már tudom, hogy résen kell lennem, bármi gyanúsat tapasztalok tőle, jelzem egyből a shinigamiknak, hogy veszélyben vannak. Mivel én nem sokat tudok ellene tenni, de talán ezek a halálistenek erősebbek, mint a korábbiak és ők le tudják győzni a polip alakjában.
Miután elhúzták előttünk a hintó függönyét, megláttam, hogy három gyerek volt ott, amit nem kicsit furcsálltam. Minek vannak itt gyerekek egy háború közepén, mert nem úgy tűnik, hogy harcolni jöttek volna ide. Ha pedig valami vezéralakok, akkor nem tudom, hogy mit keresnek itt nálunk és minek foglalkoznak velünk és egyáltalán honnan tudták, hogy itt vagyunk? Azoktól a shinigamiktól, akikkel korábban találkoztunk, nem valószínű, hogy hallhattak rólunk, mert a polip biztos megölte őket, hiszen itt van most velünk, ha minden igaz. Egy kicsit kíváncsi voltam, hogy mit is fognak kérdezni tőlünk ezek a shinigami gyerekek, mert nem valószínű, hogy hasznos információkkal tudnánk szolgálni számukra, hiszen azt se tudjuk, hogy kerültünk ide, vagy egyáltalán hol vagyunk.
Amikor elkezdtek találós kérdéseket feltenni, csak pislogtam, hogy ennek, mi köze van bármihez is, ami körülöttünk történik. Nem tudom, melyik épeszűnek jutna eszébe találós kérdésezni egy háború közepén? És milyen jutalmat akar egyáltalán nekünk adni, valami fegyvert, amivel részt vehetünk a harcban? Nem tudok másra gondolni, bár én alapból találós kérdést sem tettem volna fel, így hogy én mire gondolok, az nem mérvadó. Egyébként is a fegyvert biztos ők is tudnák használni, így lehet nem is erről van szó, vagy csak ránk akarják sózni.
- Nem tudom. - adtam meg válaszomat, mert nem láttam értelmet elgondolkodni ezen a felesleges kérdésen ebben a szituációban, én inkább haza szeretnék menni, ebben pedig nem valószínű, hogy három shinigami gyerek fog segíteni, akik csak szórakozni akarnak.

Nem kellett tévednem, valóban úgy nézett ki, hogy ma már egyáltalán nem hihetek a szememnek, pedig az igazán éles volt, sosem hunyorogtam! Mondjuk esetleg mehettem volna csukott szemmel is, ám amikor nyitva tartottam, akkor is minden harmadik mozdulatomnak borulás volt a vége, így nem lett volna szerencsés még azt a kevéske esélyt elvenni magamtól, amit a látás jelentett megbotlás ellen! >_< Bár nem ez volt a legfontosabb gondom abban a pillanatban, mert a gyerek, aki bizonyosan nem lehet kedves gyerek, mint az én tündéri csemetéim! *.* Mert az én kedveskéim sosem tenne olyasmit, hogy valaki megmenti, és ők még megvágnák! T_T Hátrébb is ugrottam, bár addigra már késő volt, egyenruhám ujja leszakadtan fityegett, s mintha néhány csepp vér is a földre hullott volna.
Az futott át a fejemen, hogy ez volt az egyik legkényelmesebb egyenruhám, és lám, már megint öltögethetem meg! T.T És most még csak nem is a saját hibámból, mert én aztán nem akadtam be sehova, ez egy külön merénylet volt a ruhadarab ellen… bár ahogy a gyerek arcát elnéztem, inkább minden és mindenki ellen. Lehetőségem sem volt, hogy megakadályozzam, hogy a kapitánynak látszó személyen keresztül szúrja kardját, bár ha őszinte akartam lenni magamhoz, meg sem próbálkoztam volna vele. Eddigre már csupán saját magamban voltam bizonyos, hogy én vagyok, mert korábban is én voltam, és alvás alatt is én maradtam, de minden más megkérdőjelezhető volt, főként mert furábbnál furább dolgok történtek. :/
A kezem nem fájt, szóval valószínűleg nem volt túl mély a sérülésem, de azért szemügyre vettem, és arra jutottam, hogy talán néhány sebtapasszal összefoltozhatnám magam, mielőtt találkozom a többiekkel, nehogy megijedjenek, hogy pár percre magamra hagytak, és én máris megsérülök. >_< Erre azonban szemernyi időm sem maradt, mert kirázott a hideg attól, ahogy valami a hátamhoz ért, bár bizonyosan nem kard volt, mert az fájt is volna, de ez csak kicsit hidegnek tetszett, aztán a szoba is eltűnt. Lehet belázasodtam volna a nagy hidegtől, és most a magas láz miatt hallucinálok? o_O Persze a dolgokat most sem követte magyarázat, sőt még csak arra sem tudtam egyszerűen rájönni, hogy mi is folyhat itt. Csupán ácsorogtam némán, és kicsit megdörgöltem szemeimet, hogy hátha ez segít valamelyest a helyzeten, de persze ettől nem változott semmi. .__.
Az ismételt ébredést kezdtem már kicsit unni, mert akárhányszor egy új helyre kerültem, az mindig azt jelentette, hogy valami történni fog, ami egyáltalán nem kellemes. T^T Mondjuk most legalább nem volt annyira idegen a helyszín, mert kicsit emlékeztetett is az előző helyre, bár ez nem jelentette azt, hogy sokkal szívesebben ébredtem itt fel, mint a többi helyen, mert csak otthon keltem volna fel, ha megtehettem volna! T_T Leellenőriztem a ruházatomat, ami a sajátom volt, ami még csak ki sem volt ott szakadva, ahol az előbb megvágtak, sőt seb se volt ott! *>* A kabát is olyannak tűnt, mint amit korábban a sátornál vettem magamra, így most azon kellett eltöprengenem, hogy ha a korábbi álom volt, akkor ez vajon valódi-e? Vagy a sátoros valóság volt, vagy csak az valamiféle hallucináció lett volna?
Ahogy saját magam vizsgálatával végeztem, tovább hordoztam tekintetem, és felfedeztem a hatalmas jegesmedvéket! Félrebillentettem a fejemet, mert én egészen eddig úgy tudtam, hogy a jegesmedvék nem falkában élnek, és nem szeretik az embereket, sőt annyira megijednek tőlük, hogy önvédelemből rájuk is támadhatnak! Ezek pedig olyan békésen álldogáltak, hogy már-már azt hittem, hogy inkább plüssállatok, ahogy Suzucchan Yuzu báránya. Közelebb is mentem az egyikhez, hogy leellenőrizzem ezt, mert ha plüss, akkor haza is vihetnék akár egyet! *o* Persze nem nyúltam egyből hozzá, csak akkor, ha úgy találtam, hogy nem tépi le a karomat egyből, mert biztosan nem fogom a mégsem elszakadt egyenruhámat elszakítani! ˘o˘
Természetesen ezt a pillanatot választotta valaki, hogy a frászt hozza ránk, bár a hangos beszéd annyira nem volt meglepő, csak az, hogy közben nem is beszélt senki! Nehéz volt eldönteni, hogy most láthatatlan, vagy a jegesmacik egyike tud has beszélni! *w* Ez mondjuk sokkal murisabb lett volna, mint az, hogy valaki rejtőzködve próbál okosságokra tanítani, holott nem is mondott még semmi okosat, és még csak nem is SimánCsakKeisuke~sama. :/
- Nekem a ruhám szakadt el, de azt nem én rontottam el, és már meg is javult! ˘_˘ - Feleltem a hangnak, kicsit félre billentett fejjel, bár sejtettem, hogy nem éppen erre a válaszra számított. - Egyébként pedig illik bemutatkozni, és megmutatkozni, mielőtt az ember kérdéseket tesz fel idegeneknek!
Én magam megvártam, és csak azután viszonoztam a gesztust, ha végre rájöttem, ki is lehet a hang mögött, csak úgy nem fogok a semmibe kiabálni. Egy pillanatig sem engedhettem le a védelmemet, hiszen bármikor ismét találhattam volna magam olyan helyzetben, mint a korábbiak voltak, bár már kezdett elegem lenni ebből a tudatlanságból. Otthon szeretnék lenni a melegben, most! T.T

Mivel a mesélő megunta a küldetést, de nem akarom, hogy függőben legyen a küldetés kimenetele, ezért aki szeretne írhat egy zárópostot. Ez persze nem kötelező, csak aki szeretne. A következőknek viszont ajánlott, hogy írjanak: Rosui Kagehime, Tadeo Dellomeurtre, Takagi Akira, Leonardo Ludenberg.

Hogy mi történik veletek, az rátok van bízva, legyetek kreatívak, de próbáljatok meg reálisak maradni. A küldetés vége viszont adott, hogy találtok egy fényes átjárószerüséget, amihez ha közel mentek hazajuttok és otthon ébredtek fel.

A találós kérdések után Aoi-chan egyből elkezdi hevesen megosztani a shinigamikkal, hogy a polipvénember a társaikra támadt. Még válaszolni sem hagyta őket, hogy jó választ adtunk-e meg a találós kérdésekre, bár én nem is adtam rendes választ, de két útitársam biztos jókat mondott. Aoi-chan tudtára próbáltam adni, hogy nem kéne ennyire rámenősnek lennie, még ha nekünk is van igazunk és minden jel arra mutat, hogy a vénember a polip. A shinigamiknak így úgy tűnhet, hogy mi hazudunk, hiszen a polipemberről tisztára nyugodtan pattannak le a vádak. Hagynunk kellene először, hogy a shinigamik is szóhoz jussanak, majd ők irányítják a dolgokat, bár csak gyerekekről van szó.
Már éppen köszörülte az egyik shinigami a torkát, hogy felszólaljon, de ekkor valamitől megremegett a hintó. Egy nagyon is ismerős csáp tört be az egyik falon, amire egyből a vénember felé néztem, de látszólag ő nem csinált semmi. Mégsem ő lett volna a polip arrankar? Nem volt sok időm ezen gondolkozni, tennem kellett valamit, mielőtt tényleg végez velünk a polip.
- Zeige dich, Sonia! - idéztem meg bábomat, aki vízpajzsának köszönhetően hárította a polip csáptámadását. Úgy tűnt nem csak én voltam készen a harcra, egyik shinigami is ott termett Sonia mellett, biztos valami főtestőr szerűség lehet a gyerek shinigaminak, ha ilyen gyorsan lépett a támadásra. Nem is telt sok időbe, hogy aktiválja a zanpakutouját, ami szerencsémre villám típusú volt, így könnyen tudok neki segíteni Sonia vizével.
A csata monotonra sikeredett, Sonia hullámaival eláztatta a polipot, míg a shinigami zanpakutouja különleges képességét használta, ami a víznek köszönhetően nagyon hatásosra sikeredett. Látszott ezen a férfin, hogy sokkal magasabb szinten van, mint a korábban megtámadott shinigamik, nagyon jól harcolt. Bár most sem csináltam valami sokat, de a polippal való előző találkozásunkhoz képest, ahol nem tudtam semmit tenni, most legalább tudtam segíteni.
- Bocsánat... - mentem oda a polip legyőzése után a vénemberhez, miközben Soniát visszazártam a sálamba, mert hát megérdemli a bocsánatkérésünket, ha már megvádoltuk, és még ha minden jel is arra mutatott, hogy nekünk van igazunk, még sem így volt. - ...hogy polipnak hittük. - biztos Aoi-chan is megbánta, hogy olyat mondott, ami nem is volt igaz. Most már biztos meggondolom kétszer is, ha valami nem teljesen biztos, akkor nem fogom hangoztatni.
Ezután visszaálltunk a három shinigami gyerek elé, hogy végre szóhoz tudjanak jutni és remélhetőleg ezúttal nem szakítja őket félbe semmi. Először a találós kérdésekre tértek vissza, hogy a kapott válaszok jók voltak, persze az enyém nem, mert én nem tudtam, de megköszönték a segítségemet a polippal folytatott harcban és ezzel sikeresen átmentünk a próbájukon. Ajándéknak egy nagyobb tenyérnyi méretű aranykulcsot kaptunk és egy kis útbaigazítást merrefelé kell mennünk. Bár nem nagyon értettem, hogy hova küldenek minket, lehet hogy tudnak valamit, amit mi nem. Az Aoi-chan által korábban kért kabátot is odahozta nekünk az egyik shinigami, vagyis már nem kellett ketten viselnünk ugyanazt a ruhaneműt, pedig már egészen megszoktam.
Mivel amúgy se nagyon tudjuk, hogy hol vagyunk és mit kéne csinálnunk, ezért nem nagyon volt más választásunk, mint követni a kapott instrukciókat, majd csak nem küldenek a vesztünkbe. A shinigami gyerekek szerint a korábban látott hajóroncs másik végébe kellene mennünk, de ennél többet nem mondtak. Ugyan nincs olyan messze a hajó és viszonylag gyorsan oda tudunk érni, azért nem ártana egy kicsit sietnünk, nehogy valamibe még belekeveredjünk.
Amikor már közeledtünk a kiszemelt helyre, bár még mindig nem tudtam, miért is kell nekünk idejönnünk, váratlanul felfénylett a zsebemben tartott aranykulcs és elkezdett kilebegni onnan, egyenesen a hajó felé, ahova készültünk. A kis fénycsomóból a hajóhoz érkezés után sokkal nagyobb és vakított fény lett. Szinte hívogató volt ez a fényjelenség, és még ha nem is akartam közelebb menni a lábam, akkor is elindult magától. Társaimra néztem, akik hasonló szituációba kerültek, őket is vonzotta a fény.
Nem tudtam, hogy hova fogunk jutni, ha belépünk a fénybe, de reméltem, hogy haza, nem akartam még jobban eltévedni. Mivel nem tudtam semmit tenni, amivel megállíthattam volna magamat, beletörődtem, hogy úgyis belemegyünk abba a fénybe és nincs választásunk. Amikor már nem voltunk olyan messze a fényességtől, éreztem, hogy egy nagy rántással magába szív és körülöttem mindenhol fény van.
A következő pillanatban, amikor kinyitottam a szemem, már otthon voltam a saját ágyamban. Jobban körül is néztem, hogy tényleg hazaértem, vagy csak egy utánzatba kerültem. Minden stimmelt semmi sem hiányzott, az ablakon kinézve is ugyanazt láttam, mint mindig. Csak egy álom lehetett? Olyan valóságosnak tűnt ez az egész, mégis hihetetlennek. Eszembe jutott Aoi-chan, akivel elméletileg egy iskolába járok, talán megkérdezhetném tőle, hogy emlékszik-e rá, ami velünk történt.