Nem tudom, hogy mennyire bízhatok meg Aoi-chanban, nem tűnik gonosznak, de akkor sem ismerem annyira, hogy elmondjak neki mindenfélét magamról. Bár nem akartam azzal megbántani, hogy nem mondok semmit, vagy éppen azt mondom, hogy nem szeretnék válaszolni, ezért inkább valami egyszerű és nem valami bőséges válasznál maradtam.
- A bountok egy halhatatlan faj képviselői. - adtam választ Aoi-chan kérdésére anélkül, hogy sok dolgot árultam volna el. Még sok mindent el lehetne mondani a fajtámról, de nem terveztem, hogy mindent elmondok. Ezért is nem tudom, hogy mit fogok csinálni, ha Aoi-chan tovább kérdezget.
- Hát igen, van. - ismét semmit mondó válaszhoz folyamodtam, amivel válaszoltam is meg nem is Aoi-chan kérdésére. Bár ha harcra kerül a sor valamiért, akkor úgyis használnom kell a bábomat és akkor Aoi-chan is meglátja, mire vagyok képes. Viszont ha el lehet kerülni a harcot, akkor én inkább amellett döntenék, mert nem vagyok az erőszak híve.
Csak most tűnt fel, hogy Aoi-channak is van lélekenergiája és kérdéséből az is kiderült, hogy van valamilyen különleges képessége is. Ha nem figyelek eléggé a kérdésére, akkor talán eszembe sem jutott volna, hogy ő nem egy egyszerű ember, hanem különleges képességei is vannak.
- A faházban nem volt rajtunk kívül senki sem. - Aoi-chan mondandójának csak az elejét értettem, így csak arra tudtam reagálni, bár még mindig fogalmam nincs, hogy ki lehet az a Miyavi-nyan. Aoi-chan viszont nagyon aggódik érte, viszont ezzel most nem nagyon tudok, mit kezdeni.
Miután Aoi-chan magával rángatott a halálistenekhez, egy fehér fénysugarat lőtt ki a maszkos alak felé, hogy eltávolodjon a shinigamiktól. Ezután idéztem meg Soniát, hogy ő is támadja meg az ellenséget, hiszen akkor gyorsabban vége lesz a harcnak. Támadásom bár nem sebezte meg a fickót, látszott rajta, hogy remeg a hidegtől és még csúnyán is nézett felénk. Ellentámadásnak egy adag lélekenergia gömb repült felénk, amit Aoi-chan és az egyik shinigami technikája védett ki. Csak ezután jöttünk rá, hogy az ellenség visszavonult és csak álcának használta ezt a támadást.
A harc után Aoi-chan megdícsért, hogy milyen ügyes voltam, amire nem is tudtam, mit mondani csak az arcomba húztam a sálamat. Mondtam volna, hogy ő ezt nem tudja megtanulni, mert nem bounto, de a shinigamik előtt nem mertem elmondani, hogy mi is vagyok. Bár lehet, hogy már rég elfeledkeztek a létezésünkről, attól még valaki emlékezhet ránk, ezért nem szóltam semmit.
A shinigamikkal való beszélgetésben sem vettem részt, inkább Aoi-chanra hagytam ezt, bár nem nagyon értettem, mit mondott nekik. Csak a mondandója végét értettem meg, amire bőszen bólogattam is, hogy egyetértek mindennel, amit kérdezett. A beszélgetés közben viszont feltűnt, hogy fázik a lábam, ami valószínűleg eddig is érezhettem, mert minden másra figyeltem csak a lábamra nem, bár lehet, hogy csak most jött elő, mert most egy helyben állunk. El is kezdtem egy kicsit toporzékolni, hogy felmelegedjenek a lábaim a mozgástól. Kicsiket lépkedtem egy helyben, ami sajnos rossz ötlet volt, mert egyik lábam beakadt a másikban és elkezdtem oldalra dőlni. Ez viszont még nem minden. Mivel Aoi-channal egy kabátban vagyunk, így őt is magammal rántottam és ketten estünk bele a hóba.

Miután megmentettük a shinigamik hátsóját, itt volt az ideje, hogy megtudjuk, mi is folyik itt és ki volt az a maszkos alak. A beszélgetés elkezdődött és talán egy kicsit bántam, hogy nem én beszéltem a shinigamikkal, hanem Aoi-chan, mert nekik is az volt a problémájuk, hogy nem értik meg olyan könnyen Aoi-chan mondanivalóját. Igazából csak egy kicsit sajnáltam a halálisteneket, az pedig nem volt elég ahhoz, hogy átvegyem Aoi-chantól a szót és elmondjam, mit akarunk tudni. Bár Aoi-chan ismerőseiről nem tudtam volna úgy beszélni, mint ő, hiszen nem ismerem őket, nem tudom kik ők, így jobb, hogy ő mondta el.
Végül csak-csak megértették Aoi-chant a shinigamik, így nem ragadt le sokáig a beszélgetés. Vagyis nem csak Aoi-chan akadályozta az információ cserét, hanem én is kivettem belőle a részemet, amikor helyben toporzékolásomban megbotlottam a saját lábamban és a földre estem, ami hóval volt tele. Ráadásul Aoi-chant is magával rántottam, amikor a shinigamik egymás közötti kiabálására figyelhetett.
- Bocsánat. Jól vagy? - földre kerülés után gyorsan akartam felállni, hogy felsegítsem Aoi-chant, elvégre miattam esett a hóba. Amint mindketten ismét két lábon álltunk, leporoltam magamról a havat, hogy ne ázzon át a ruhám, majd ismét a shinigamikra figyeltem, mit is mondanak a maszkos alakról.
Csak az egyik shinigami beszélt a többi mind figyelte a környezetet, ami az erős csontozató halálisten meséjéből érthető is volt. Az ember alakú maszkos fickó pedig egy arrancar volt, aki a hollowkhoz tartozik csak erősebb náluk, így már érthető volt, hogy olyan lídérces lélekenergiája volt. Egy háborúra viszont nem gondoltam volna, hogy a lídércek lerohanják a Földet és a shinigamiknak kell megmentenie minket.
Ezután a velünk beszélő shinigami azon kezd el gondolkozni, hogy mi legyen velünk, amire úgy hirtelen én sem tudom a választ. Ha olyan sok hollow van, mit a halálisten említette, akkor nem tudom, hogy tudnék-e ellenük sokáig harcolni. Bár ahogy Aoi-chan a shinigamik megmentésére sietett korábban, nem lepődnék meg azon, ha most is egyből beleegyezik, hogy segít nekik harcolni a lídércek ellen.
Így hogy sejtettem Aoi-chan válaszát a shinigaminak, gyorsan kellett nekem is dönteni, hogy maradni akarok harcolni, vagy biztonságba menni. A nagy gondolkozásban egy kérdés keletkezett a fejemben a shinigami felé, amit fel is akartam tenni miután befejezte a mondanivalóját. Talán nekik van egy felesleges kabátjuk vagy tudják, hogy honnan szerezhetünk, hiszen egy kabát kettőnknek nem a legkényelmesebb. A férfi viszont nem fejezte be mondandóját, hanem félbe lett szakítva az egyik társa kard kihúzásának hangja miatt, így nem volt már lehetőségem feltenni kérdésemet.
Én is megéreztem a korábbi arrancar lélekenergiáját, de nem láttam sehol se, ahogy a shinigamik sem. Én is figyelmesen néztem, hogy merről is fog felbukkanni, de arra egyáltalán nem számoltam, hogy a föld alól fog feltűnni. Pontosabban egy polip csáp tör fel a földből és kapja el az előttünk álló shinigamit. Ezután jön még három csáp és a maradék három shinigamit is foglyul ejti és elkezdi kinyomni belőlük a szuszt.
A harccal kapcsolatban ezúttal kételyeim adódtak, hiszen ha a shinigamik nem tudták megvágni a kardjukkal a csápokat, akkor én mit csináljak kard nélkül. A víz pedig nem nagyon hatásos egy polip ellen, hiszen az egy vízi állat, így nem nagyon tudnék, mit kezdeni a csápokkal, hogy megmenthessük a shinigamikat. Aoi-chanra néztem, hogy ő mit tervez, hiszen lehet, hogy ő meg tudja menteni a halálisteneket a csápok fogságából, de csak azt láttam, hogy egy helyben áll és néz ki a fejéből, meg talán egy kicsit remeg is, de az lehet, hogy csak a hidegtől van.
Nem úgy tűnt, hogy harcképes állapotban lenne Aoi-chan, ezért megfogadtam a shinigaminő tanácsát és megfogva Aoi-chan kezét elkezdtem valamerre futni. Minél messzebb akartam kerülni az arrancartől, közben pedig shinigamik lélekenergiája után kutattam, akiktől segítséget kérhetünk, mert Aoi-chan is biztos segíteni akarna rajtuk. Ott talán majd kaphatunk egy fölös kabátot is és nem kellene egyben nyomorognunk.

Még épp időben be tudta fejezni az idézést, a technika nevének utolsó szótagja a tüdejében maradt kevéske levegővel együtt szökött ki belőle a másik gellert kapott kidoujától, ahogy az érkező és őt betaláló reiatsu tömeg hátra lökte. Ha lett volna már szerencséje valamely nagyobbacska patás állathoz, az érzést biztosan ahhoz hasonlítaná, mintha egy ilyen jószág alaposan hasba rúgta volna, bár feltehetően attól legalább nem füstölne. Így is örülhet, hogy a támadás nem közvetlenül érte és csak ekkorát kapott. Szerencséjére legalább nem esett nagyot, a mögötte állón elterülve így is viszonylag puhára, kényelmesen landolt. Majd talán később elnézést kér Ogiwara-santól, hogy alkalmi kispárnának használta, még ha nem is szándékosan tett így. Mire viszonylag magához tért, félresikerült kötésének immár hűlt helye újabb bizonyság lett számára, hogy talán mindenki jobban jár, ha további kidoukkal nem próbálkozik. Feltápászkodva nem épp kedvére való a látvány, ami fogadta. Késő lenne szólnia Raimaru-sannak, hogy ha nem muszáj, ne menjen a közelébe. Talán ha nem üt be ez a kis balszerencséje, meg is tette volna, bár utólag már biztosan ő is tudja, hogy nem volt jó ötlet. Ekkorra már mindegy is, a másik már látványosan elemelkedett a talajtól, noha nem önszántából. Egy másik, kevésbé szorult helyzetben még lehet, hogy tetszett is volna neki a mutatvány. Mondjuk egy kellemesen szeles őszi napon talán madzagot kötött volna lebegő társa lábára, hogy papírsárkány helyett eregesse. Persze szigorúan csak a másik beleegyezésével, hiszen csak akkor igazán élvezetes a móka, ha abból senkinek nem adódik sérelme. Jelen körülmények közt azonban kevésbé értékeli a történteket, mi több, ha lenne fal a közelében, egészen biztos, hogy most ütemesen verné bele a fejét. És ha épp nem volna az a legkisebb gondja, hogy a másik esztelensége miatt bosszankodjon, megvan neki most a saját baja is. Hiszen a feléjük tartó férfit immár nem kezelheti rajta kívül álló problémaként, ha nem is kedvére való, kénytelen lesz azt örökbe fogadni. A neki szánt találós kérdésre elsőre a legkézenfekvőbbet hozza ki belőle, mind összes reakciója, hogy igen bután és értetlenül néz annak feltevőjére. Magát a kérdést sem értve teljesen kissé nehezére esik megtalálni a megfelelő választ. Nyilván egyszerűbb dolga lenne vele, ha szimplán csak figyelmen kívül hagyná, és nem kezdene a megfejtésen tipródni. Túl sok gondolkodási időt azonban nem kap, így azon eszköz segítségéhez folyamodik, amely épp a keze ügyében van.
- Mindkettő vezeti az elektromosságot? – vállat vonva, kissé tanácstalanul felel, zanpakutoujára nézve ez tűnt a legnyilvánvalóbb megoldásnak. Erről a válaszról biztosan tudja, még ha a férfi nyilvánvalóan zavaros elméjébe nem is láthat bele, mire gondolt, akkor is igaznak kell legyen az általa valamiképp összefüggésbe hozott két dologra. Továbbra is próbálva távolságot tartani lassan hátrál a közeledő elől, mégsem tétlenül, próbál a következő lépésen gondolkozni, amivel ha csak rövid időre is, feltarthatná az eszelőst. Abszurd ötlet fogalmazódik meg benne, szabad baljával feltartott kézzel megálljt parancsol a felé tartónak, mintegy szünetet kérve. Ha nem kapja meg, akkor is meglehet, jut elég ideje viszont feltenni neki is egy kérdést, mire esetleg valóban megáll egy pillanatra.  
- Játsszunk akkor – nem bízhat benne, hogy a másik képes tisztességesen játszani, mégis muszáj valamivel időt nyernie.
- Találós kérdés: mi az? Sárga, és fáj, ha belemegy a szemedbe? – tudja, hogy bármit is válaszol a másik, a helyes megfejtést csak ő ismerheti, hiszen a válasz a kezében pihen. Függetlenül a másiktól, amennyire a helyzet engedi, ő betartaná a játékszabályokat. Ha  a férfi sem közelít tovább, ő sem hátrál, így hagy egy percnyi gondolkodási időt, ha nem kerül sor támadásra. Ha mégis, azon se lenne meglepődve, azt is felkészülve várná. Talán tervének legnagyobb hibája, hogy nem számolt több résztvevővel, így még mielőtt lejárt volna a fejtörésre szánt idő, egy váratlanul érkező tűzlabda száll be velük a játékba. Biztosra véve, hogy ezzel a kis incidenssel végleg lőttek az esetleges pillanatnyi fegyverszünetnek, nem várhatja meg az esetleges választ. Helyette élesben mutatja meg a megfejtést, ha a képes elkapni akár egy pillanatot is, amikor a férfi felé fordul.
- Nigemizu! – remélhetőleg találós kérdését kielégítően hat rá a technika, valóban kellemetlen lehet belenézni egy ilyen erejű villanásba, még sem hagy időt magának, hogy meggyőződjön sikeréről, vagy esetleg megkérdezze, hány csillagot lát majd a hűlt helyén.
Nem kell neki sem kétszer mondani, hogy hagyja magára a tébolyult lelket, szívesen kivonja magát a vele való párharc alól. Bár mennyire is mókásnak találta ugyan ellenfele képességét, most mégsem szeretne Raimaru-san mellett kikötni. A párváltásra való felszólításra, nem tudva valóban hatott-e rá a neki szánt vakítás, nagy ívben megkerülve a férfit shunpozik az arrancar felé, vigyázva, hogy véletlen se kerüljön az eszelős pengéinek közelébe. Az esetleges sikeres helycsere örömében mégsem áll meg köszönteni újdonsült ellenfelét továbbra sem lassít. Legalább ebben a mozgásformában nem korlátozza fájós lába, így legalább részéről semmi sem akadályozza meg, hogy megpróbáljon a nő mögé kerülni. Talán nem elég gyors hozzá, hogy tökéletesen célt érjen Senkaval való támadással, hiszen azt még nem tudhatja, ellenfele mennyivel fürgébb nála, valamivel akkor is próbálkoznia kell. Bármennyire is biztos magában, nem különösebben van tisztában a nő képességeivel, nem volna meglepő, ha ezt az egyébként egyszerű mozdulatsort sem sikerülne tökéletesen kiviteleznie. Ha az arrancarnak sikerül is kivédenie a támadást sem hagyja annyiban, a második szúrást kihasználva, ha akár egy pillanatig is hozzá tud érni a másikhoz, beveti az utolsó, esetleg még hatásos eszközét ellene.
- Yurugashite!– ha beválik elképzelése, a penge érintésére a másiknak enyhén sokkoló élményben lehet része. Akárhogy is, ezek után vele sem szándékozik további közelharcba bonyolódni, azt az egyet határozottan tudva, egymaga nem kerülne ki belőle győztesen. Utsusemivel utóképet hátrahagyva távolodik el valamelyest tőle, ha a nő még ez után is ellentámadásra adná a fejét, ne essen bele egyből a szórásba, nyilván valóan nem bírna vele túl sokáig. Nem hajlandó azzal foglalkozni, hogy ezzel jelenleg az utolsó érdemi ütőkártyáját is kijátszotta, inkább a dolog pozitívabb oldalára koncentrál, hogy egy segítő szándékkal közbelépőnek, ha sokkal nem is könnyíti meg a helyzetét, ezzel is nyerjen némi időt.

Céltalanul menekültünk Aoi-channal a havas tájon, amilyen messzire csak tudtunk. Nem tudtam meghatározni, hogy merre kéne menni, mivel mindenfelé lélekenergiák voltak, így csak mentünk egyenesen ameddig csak tudtunk. Persze ha ez nem lett volna jó és ellenség felé közeledtünk, akkor irányt váltottunk.
Aoi-chanhoz egy ideig nem mertem szólni, mert láttam milyen szemmel nézett a shinigamikra, amikor az a csáp elkapta őket. Aoi-chan még biztos nem látott ilyet, hogy a szeme láttára ölnek meg valakiket, de én már láttam, így nem nagyon rázott meg a helyzet. De ha ott maradtunk volna se biztos, hogy sok esélyünk lett volna, lehet, hogy mi is meghaltunk volna a shinigamikkal együtt. Bár nem tudom pontosan Aoi-chan, mire képes, de azt tudom, hogy én nem sokra mentem volna a csápok ellen.
- Jól vagy, Aoi-chan? - amikor már egy ideje futottunk mégis feltettem kérdésemet, mert hát mégis meg kell állnunk valamikor és ha Aoi-chan elfáradt, akkor meg is állhatunk. Továbbra is fogtam a kezét erősen, de nem úgy, hogy fájjon neki, csak annyira, hogy ne csússzon ki a keze az enyémből.
Már jó ideje menekülünk és én is kezdek elfáradni, de leginkább kiszáradni. Csak most jutott eszembe a nagy zűrzavarban, hogy nincs a kezembe a szokásos flakonom, amiből inni szoktam. Nem is csoda, hogy csak most tűnt fel ebben a felfordulásban, hiszen igazából csak most volt időm elgondolkozni. Valahol már tényleg meg kéne állnunk lepihenni, hogy Aoi-chan is rendbe tudja szedni magát, én meg szusszanhassak egyet.
A távolban megpillantottam egy hajóroncsot, ami félig benne volt a földben és kinéztem magamnak célnak. Bár elég furcsa, hogy egy hajó a földbe állt bele. Meg is álltam egy pillanatra és lehajoltam, hogy arrébb söpörjem egy a kabátból kihúzott papírral a havat egy helyen. Meg is lepődtem, hogy jég volt alatta, de így már nem volt furcsa, hogy egy hajó állt ki belőle. Az átázott papírt eldobtam és indultam is tovább Aoi-channal a hajó felé, hogy ott megállhassunk.
Ahogy haladtunk egyre közelebb a hajóhoz, lehetett érezni, hogy valamennyivel mögötte nagy harc folyik két nagy lélekenergiájú valaki között, tehát erre nem is mehetnénk tovább, de úgyis csak a hajóig megyünk, ott pedig biztonságban leszünk. Járás közben egyszer csak megjelenik valaki pár méterre előttünk, ezért megtorpanok, hiszen eddig nem is érzékeltem senki, hogy közeledne. Nem nagyon akartam beszélni vele, de Aoi-chan helyett most nekem kell beszélnem.
- Üdv. - köszöntem vissza az öregembernek viszonylag halkan, de talán még érthetően. Egy kicsit összezavart a kérdésével, főleg az utolsó szóval. Legszívesebben itt hagytam volna egy rövid válasz után, de felfigyeltem rá, hogy a hajó belsejében lélekenergiát észleltem. Lehet, hogy ez az öreg is velük van, és majd be akar oda csalni minket is, hogy elkapjanak, vagy meg is öljenek. Meglehet, hogy a mikor kérdés is valami jelszót takar, amivel meg akarják tudni, hogy az ő oldalukon állunk-e vagy nem. Nem maradhattam sokáig csöndben, valamit mondanom kellett, de azért készen álltam, hogy bármelyik pillanatban megidézhessen Soniát, ha harcra kerülne a sor.
- Mi sem tudjuk, hol vagyunk, épp egy arrancar elől menekültünk meg. - válaszoltam egyszerűen, ezzel próbálva jelezni, hogy nem az arrancarokkal vagyunk. A mikor kérdésre inkább nem próbáltam meg válaszolni, mert fogalmam sincs mit akart ezzel kérdezni. Feleslegesen meg nem akarok butaságokat mondani, a hallgatás sokkal praktikusabb megoldás.