Fájó fejjel ébredtem fel egy ismeretlen helyen, ahol ráadásul még hideg is volt. A fejemet dörzsölve keltem fel a falnak dőlt állapotomból, de a fejemen nyoma sem volt annak, hogy megütöttek volna. Fájdalmamból következtetve pedig biztosra vettem volna, hogy ez történt, bár még így is megeshet, hogy leütöttek, csak nem annyira, hogy púp nőjön a fejemre.
Nem emlékeztem, hogy kerültem ide, emlékeim is teljesen homályosak. Nem tudom pontosan mire emlékszem utoljára, az egész olyan zavaros. Egy kicsit korábban történt eseményekre még tisztán emlékszem. Vagyis nem is tudom, hogy mondhatom-e, hogy kicsit korábban történtek. Nem tudom pontosan hány napra vagy hétre nem emlékszem. Az viszont biztos, hogy nekem úgy tűnik, hogy még csak pár napja történt, hogy egy nő rám talált és azt akarta, hogy iskolába járjak. Számára túl fiatalnak tűntem, de nem mondhattam el neki, hogy én már több, mint kétszáz éves is megvagyok, mert csak egy egyszerű ember volt. Próbáltam meglógni előle, de nagyon rámenős volt, ezért végül beadtam a derekamat, mert nem tudtam elmenekülni. Ezért is kezdtem el a Karakura High Schoolba járni és még az első napomra is tisztára emlékszem, de utána már teljes a homály. Nem tudom, hogy mennyi ideje járok oda, vagy hogy mikor kerülhettem ide.
A hideg mellett az is feltűnt, hogy nyári ruhában voltam, de arra sem emlékeztem, hogy átöltöztem volna, vagy mi volt azelőtt rajtam. Valaki átöltöztetett, ráadásul ellopta a ruhámat, hogy azt adhassa rám? Nem is voltam egyedül, egy lány is volt a szobában rajtam kívül hasonló helyzetben. Az ablakon kinézve mindenfelé csak havat láttam, de ha jobban megnéztem megpillanthattam egy jeges részt is.
- Leo vagyok. Te? - fordultam a lány felé, mert hát ő is ugyanabban a helyzetben lehet, mint én és legjobb lesz, ha összedolgozunk. Más körülmények között talán egyedül akarnám megoldani a dolgokat, de most nem tudom, hol vagyok és mindenhol csak hó van, ráadásul még fázok is. A sálam most nem sokat segít, mert csak a nyakamat tartja melegen.
Elkezdtem szétnézni a szobában, hátha találok valami használható dolgot. A szemem meg is akad egy bundás kabáton, de most nekünk kettőre lenne szükségünk, hiszen ketten vagyunk. Másik kabát viszont nem volt itt, csak rengeteg papír a Szabadságszoborról. A szoba minden zugát végignézve sem találtam semmi mást, ami megóvhatna minket a hidegtől.
Innen viszont biztos ki kell mennünk, hiszen ha csak várunk, nem fogunk előbb hazajutni. Ha nem akarunk megfagyni, akkor muszáj lesz kabátot felvennünk, és ha nincs más választásunk, akár ketten ugyanazt. Bár örültem volna, ha ezt az opciót elkerüljük, de nem tehetünk mást, különben az egyikünk valószínűleg megfagyna.
- F-felvesszük ezt az egy kabátot közösen? - tettem fel a kérdést egy kicsit nyögvenyelősen és fülig elvörösödve a bajtársamnak. Én sem hittem el, hogy ezt mondom valaha is valakinek, de attól most jobban tartok, mit fog mondani a lány. Elvégre én egy fiú vagyok, ő pedig egy lány és hát így lehet, hogy neki kellemetlen lesz.
- És hogy kéne ezt csinálni? Tiéd az egyik kabátujj, a másik meg az enyém? - az rendben van, hogy beleegyezett az ötletembe, de mégis, hogy kell két embernek felvennie egy kabátot? Elméletben jó volt az ötletem, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy is kéne ezt a gyakorlatban kivitelezni.
Végül megoldottuk a problémát és elindultunk a lépcső felé, bár egy kicsit kényelmetlenül éreztem maga egy lány közelségétől. El is pirultam megint, csak a korábbihoz képest kevésbé, ebből az állapotból a sok hatalmas lélekenergia érzékelése billentett ki. Egyszerre shinigamik és hollowok lélekenergiája is volt a közelben és nem kis számban. A lépcső végén egy lyuk van, ami kifelé vezet, de magasan voltunk még, így ugranunk kellett, hogy leérjünk a hóba.
- Most hova? A shinigamik felé? - néztem a társam felé, hogy megtudakoljam, merre is kéne mennünk, mert gondolom, ő sem tudja, hogy hol vagyunk, vagy hogy juthatunk vissza. Talán a segítségkérés lenne a legkézenfekvőbb, de örülnék, ha nem kellene mások segítségét igénybe vennem. Egy egyszerű útbaigazításnak örülnék a legjobban, amivel könnyen hazatalálhatunk és véget vethetünk ennek a havas kalandnak, nem akarok jéggé fagyni.

Egy kicsit elámultam azon, hogy a lány, aki ugyanabban a helyzetben van, mint én, meglepődött rajta, hogy én is itt voltam a szobában. Eddig sem értettem a lányokat, mert nem is nagyon beszéltem még igazán eggyel sem, de szerintem ezután sem fogom megérteni őket. Meglepődöttsége után be is mutatkozott Aoi-chan és még kezet is fogott velem.
Azt sem tudtam megérteni, hogy Aoi-chant miért nem zavarja, hogy egy kabátot kell ketten felvennünk, ha nem akarunk halálra fagyni. Vagy az talán jobban zavarja, hogy fázik és inkább figyelmen kívül hagyni az egyéb zavaró tényezőket, csak hogy ne fázzon. Én talán ebből a szempontból jobb helyzetben vagyok, mivel van rajtam sál, ami most az arcom legnagyobb részét eltakarja, hogy ne tűnjön fel, hogy elpirultam.
- Én is a Karakura Highschoolba járok és én sem tudom, hogy kerültem ide. - válaszoltam röviden Aoi-chan kérdésére egy kis hatásszünet után. Tudok egy kicsit angolul, de azért eltartott egy ideig, mire kibogoztam, mit is mondott a lány.
Amikor a földön heverő brosúrákhoz mentünk, majdnem elkiáltottam magam ijedtemben, mivel Aoi-chan valami csatakiáltásszerű hangot adott ki. Egyből el is kezdtem keresni az ellenséget, de nem volt sehol senki rajtunk kívül. Amikor pedig visszanéztem Aoi-chan egy papírból hajtogatott kesztyűt mutogatott felém. Ekkor támadt a remek ötletem, hogy tömjük ki a kabátot az itt lévő papírokkal, ezzel is melegebbé téve a ruházatunkat.
- Rakjuk be ezeket a kabátba és akkor még melegebb lesz! - adtam elő tervemet Aoi-channak, majd el is kezdtem megtömni közös ruhadarabunkat, hogy jobban megtartsa a meleget. Lehet, hogy nem segít sokat, de valamivel majd csak jobb, mint a sima kabát.
Ezután elindultunk lefelé a lépcsőn és próbáltunk együtt leugrani, hogy esés közben ne essünk szét, vagy ne szakítsuk szét a kabátot. Szerencsére valamennyire a kabátba gyömöszölt papír valamennyire felfogta az esést és a hó se volt annyira kemény.
- Hát, nem csak egyszerű ember vagyok... Bounto vagyok. - árulom el titkomat Aoi-channak, honnan is lehet tudomásom a halálistenekről. Bár azt nem tudom, hogy megosszam-e Aoi-channal, hogy én a shinigamik kísérletének végeredménye vagyok. Talán még nem ismerem annyira, hogy ilyeneket mondjak neki.
- Magamtól jöttem rá, hogy kell csinálni. - mondtam egy kicsit elpirulva, de ez továbbra sem látszott a sálam miatt. Mondhattam volna, hogy az élet tanított meg rá, mert hát elengedhetetlen, ha időben akarunk egy lídércet. Belém rögzült, hogy ne érjen váratlanul a támadásuk, mert akár életekbe is kerülhet.
- Huh? - figyeltem értetlenül Aoi-chan felé, mert nem tudtam kit emleget, én sehol sem láttam egy énekest sem, vagy akárki is akar lenni az a Miyavi-nyan. Nem tudom, kiről van szó, inkább a legközelebbi shinigamikat akarom bemérni, mert ők majd biztos tudnak segíteni nekünk, hogy hazajussunk.
Keresés közben megpillantottam egy távoli, hatalmas, fekete teremtmény körvonalát, amin meg is akadt egy pillanatra a tekintetem. Viszont én most shinigamikat kerestem és nem egy távoli valamit. Úgy tűnik Aoi-chan nem ellenkezett, vagyis egyetértett azzal, hogy a halálistenek felé vegyük az irányt.
Amint egyre közeledtünk a shinigamikhoz, lehetett hallani a kardok súrlódásának hangját, ebből következtettem, hogy valami harcba keveredtek. Amikor már látótávolságban voltak, láttam, hogy három halálisten harcolt, valami maszk maradványos fickóval. Ekkor megtorpantam, mert semmi kedvem nem volt belekeveredni a harcukba. Jobb ötletnek tartottam, hogy keressünk valaki mást, mert nem akarok harcba szállni senkivel.
Tervemet Aoi-chan húzta keresztül, amikor is elindult egyenesen a harcoló shinigamik felé. Az elején ellenkezni akartam, de végül inkább hagytam magam, hogy magával rángasson. Ha ennyire segíteni akar nekik, akkor nem tehetek mást, mint hogy én is beszállok, mert akkor gyorsabban vége lesz a harcnak.
- Zeige Dich, Sonia! - mondtam ki a bábom előhívásához szükséges szavakat, amire a sálamon felvillant a bountok címere. Ezután pedig megjelent előttem Sonia teljes életnagyságban. Bár egy kicsit tartok tőle, hogy meg fog fázni ebben a hidegben, elvégre nincs rajta semmi ruha. Talán a teste körül lévő lélekenergia megvédi valamelyest a hidegtől, de nem akarom sokáig előhívva hagyni, gyorsan véget akarok venni ennek a harcnak.
- Sonia, támadd meg a maszkos alakot. - adtam ki bábomnak az utasítást és a célpontjára mutattam. A levegőben úszkálva indult el Sonia a maszkdarabos fickó felé. Amikor már elég közel ért hozzá, kezeivel hullámokat hozott létre és próbálta a fickót elválasztani a shinigamiktól. A normál körülményektől eltérően most talán hasznosabb itt a víz típusú bábom, hiszen ha ellenfelünk vizes lesz, akkor elkezd még jobban fázni, ha az eddigi hideg nem lett volna neki elég.