Örülök, ha segíthetek valakinek, mert akkor érzem, hogy fontos vagyok. Ezt természetesen arra értem, amikor Shiratori-sama körül tüsténkedek, és a segítségére lehetek, ezzel is szép lassan úgymond visszafizetem neki az adósságomat. Most is, amikor megkért Shiratori-sama, hogy szerezzek be neki egy kis csokit az egyik süteményéhez, mindent eldobtam a kezemből és már indultam is. Tudtam, hogy a környéken az Okashi édességboltban lehet kapni a legjobb csokoládét, hiszen már jártam ott, ezért egyenesen odamentem.
Meg is jártam egy kicsit, amiért ennyire siettem, mivel félúton eszembe jutott, hogy nem tudom, milyen csokit is szeretne Shiratori-sama és hogy mégis mennyit. De nem estem kétségbe, elkezdtem logikusan gondolkozni és arra jutottam, hogy többfélét viszek és akkor a mennyiséggel sem lesz probléma. Veszek tejcsokoládét, fehéret és feketetét, mindegyikből egy táblát. Így legalább Shiratori-sama egy újfajta íz világot visz a süteményébe, ha nem csak egy fajta csokit tesz bele. Ezzel még talán jót is teszek neki, hogy nem kérdezősködtem, hanem inkább egyből a tettek mezejére léptem.
Amikor belépek az üzletbe, már határozott elképzelésem volt, hogy mit akartam és tudtam is, hogy hol találom meg, amire szükségem van. Bár nem vagyok itt rendszeres vásárló, már többször megfordultam itt, így nagyjából tudom, hogy mi hol van, ezért nem kell keresgélnem. Itt mindig tudom, hogy a legjobb áruk megtalálhatók, ha édességről van szó és nem is kérdés, hogy ide jövök, ha arra van szükségem. Meg is fogok egy-egy táblát a három fajta csokiból és megyek is a kasszához fizetni.
Még volt rajtam kívül az üzletben egy férfi, aki éppen fizetett, nem foglalkoztam vele, csak beálltam mögé a sorba a kezemben a zsákmánnyal. Természetes, hogy a saját pénzemből fizetem ki a csokikat, mivel amúgy se fogadnék el pénz Shiratori-samától. Biztos meg fog kínálni az elkészült műből és nekem a vele töltött idő is felbecsülhetetlen. Elkalandoztam a gondolattal és egy lökés ébreszt fel az álmodozásból, ami előlem érkezik. Hirtelen a földre huppanok és kiesnek a kezemből a tábla csokik.
- Nem látta, hogy Haruki ott állt maga mögött. – emelem fel egy kicsit a hangomat, hogy kifejezzem nem tetszésemet az előbbi kis baleset miatt. Ahogy jobban megnéztem a fickót nem tűnik olyan faragatlan tuskónak, aki ezt az egészet direkt csinálta. Bár mások se szánt szándékkal mennek neki valakinek, hanem vagy sietnek, vagy figyelmetlenek. Mindegy is, hogy miért csinálják, az a lényeg, hogy megtörtént az eset, most viszont fel szeretnék állni, ezért kinyújtom a kezemet a feltehetőleg úriember felé, hogy segítsen fel, elvégre én egy úri hölgy vagyok. Ez kezdetnek megteszi és egy bocsánatkéréssel talán el tudom nézni ezt a kis balesetet.

Úgy tűnik, fel tudom ismerni, ha valaki egy úriember, mivel tényleg felsegített a földre kerülésemért felelős férfi és nem kellett megvárnom, amíg a boltos fárad ide és nyújt segítő kezet. Az arcán lévő elpirulásból látszott, hogy tényleg nem szánt szándékkal tette, hanem véletlen volt. Miközben felsegített, észrevettem, hogy végignézett rajtam, amit először nem tudtam, mire vélni. Első gondolatom az volt, hogy megérezte a lélekenergiámat és azt nézte, hogy nem vagyok shinigami egyenruhába. Mivel már vége van a munkaidőnek, így már tényleg átöltöztem egy szép virágos kimonóba és a zanpakautoumat is az osztagnál hagytam.
- Most az egyszer Haruki még el tudja nézni ezt az esetet magának, de legközelebb nem garantálja. – mondtam egy kissé lekezelően, mivel annak ellenére, hogy megbocsátottam, ne gondolja, hogy olyan könnyen megy ez a dolog. Ekkor felfigyelek egy furcsa mosolyra az arcán és valami összeállt a fejemben. Egy perverzzel állok szemben és az előbb nézett meg magának. Egy pedofil, aki ilyen módon akad össze az áldozataival, hogy ellöki őket és utána eljátssza a jófiút. Nekem is ilyenkor kell a szobámban hagynom a zanpakutoumat? Mindegy, puszta kézzel is el tudok bánni egy perverzzel, ez nekem semmiség lesz.
A következő pillanatban meghajolt előttem és biztos még mindig a bocsánatomért esedezik, de ilyen hízelgéssel nem fog túljárni az én eszemen, annál én okosabb vagyok. Egyetlen rossz mozdulatot is tesz felém és támadok, nem hagyom, hogy hozzám érjen a mocskos kezeivel.
- Egy nemes és shinigami is? Shiranui Haruki, a 9. osztag 4. tisztje. – megdöbbenésemben egy kicsit motyogok magamhoz, majd én is bemutatkozok és elveszem a földről felszedett tábla csokikat. Ezek szerint tényleg az első elképzelésem volt a helyes és az egész csak egy félre értés volt. Eddig nem is figyeltem, hogy rendelkezik lélekenergiával, és ami még meglepőbb, hogy a Kamioka ház tagja. A Kamioka ház, majdnem olyan befolyásos, mint a Négy Nagy Nemesi Családok tagjai, tehát nem akárkiről van szó. Azt viszont nem értem, hogyha ilyen magas rangú valakiről van szó, akkor mért itt vásárol? Biztos vannak puccosabb boltok is, amik ehhez hasonlóan édességárusítással foglalkozik.
- Rendben, Haruki elfogadja az ajánlatát. – egyezek bele a kárpótlásfizetésbe, ami egy sütemény képében fog érkezni. Odamegyek a sütemény részleghez, ami ugyan nem nagy, mivel nem erre specializálódott a bolt, de azért van egy kis választási lehetőség. Végignézve a sütiken, gyorsan lefaragtam a választékból, hogy csak egy maradjon. Nem szeretem a nagyon krémes süteményeket és most éppen valami gyümölcsöset akartam enni.
- Haruki azt szeretné. – mutatok rá a választott süteményre, majd ránéztem a férfire. – Maga nem vesz valamit, ehetnénk közösen a bolt előtti padon. – kérdezek rá Kamioka-sannál, hogy ő nem akar-e velem süteményezni. Már többször láttam, hogy a gyerekek miután megvették az áhított édességet, miután kimennek a boltból, egyből leülnek arra a padra és elkezdik elfogyasztani a zsákmányukat. Ezért jutott most is eszembe az a pad és ajánlottam fel a társaságomat. Egy ilyen magas rangú nemessel nem lenne rossz, ha jó kapcsolatot alakítanék ki.
- Ha maga 12. osztagos, akkor tudós is? – amint kimentünk a boltból és leültünk egyből elkezdtem a társalgást az elsőnek eszembe ötlő kérdéssel. Kamioka-san nem tűnik annak a tipikus őrült tudósnak, ezért is kérdeztem rá a dologra. Nem tudom, mire számíthatok egy 12. osztagostól, Shiratori-sama is többször mondta, hogy vigyázzak velük.

Legújabb ismerősöm egy kicsit furcsa fickónak tűnik, annak ellenére, hogy azért fel lehet fedezni a megjelenésében és a jellemében, hogy egy nemesről van szó. Amikor könyörületesen megbocsátottam neki, egy apró mosolyt véltem felfedezni az arcán pedig nem mondtam semmilyen vicceset. Ki érti ezeket a felnőtteket?
Ezek ellenére beleegyezek egy sütizésbe és javaslom neki, hogy ő is egyen valamit. Az ötletemre egyből elámuldozik, amit meg tudok érteni, hiszen nekem általában jó ötleteim szoktak lenni és ezzel most egy cseppet sem túloztam. Megkapjuk a süteményeket, majd kiülünk a padra, ahol elbeszélgethetünk.
- A tudósok azok, akik kitalálnak új dolgokat vagy felfejlesztik a régieket, szóval Haruki szerint maga is tudós. – javítom ki a nemest azzal, hogy elmondom szerintem, kik a tudósok. Annak ellenére, hogy nem ő a legügyesebb, meg a legokosabb, attól még tudós. Nem tudom, mért nem ismerte el, lehet, hogy szégyelli, nemes létére ilyen munkakörben kell dolgoznia vagy nem is tudom.
- Először is a krémesebb sütemény, nem feltétlen édesebb, másodszor pedig jó a meglátása Haruki nem annyira édesszájú, jobban szereti a gyümölcsös édességeket. – egyből eloszlatom a tévedést a krémes sütivel kapcsolatban, hiszen akár egy normál tésztás-töltelékes sütemény is lehet édes, ha éppen olyan a recept. – A csokoládé pedig nem Harukié, Shiratori-samának viszi, aki finom süteményt süt belőle. – kezdek el áradozni Shiratori-samáról és az eszembe se jut, hogy valaki ne ismerné ót, hiszen őt mindenki ismeri. Nem?
- Magával mi a helyzet, édesszájú? És mi a kedvenc süteménye, ha van persze? – kérdezek vissza, ha már az édességeknél tartunk. Én is elmondtam, hogy mit szeretek, akkor én is meg akarom tudni, hogy ő mit szeret.
- Ha egy gyerekről van szó, akkor valószínű, hiszen szeretik a színes és csillogó dolgokat. – mutat felém valami édességet Kamioka-san, amiről megkérdezte a véleményemet. Egyből következtettem, hogy egy gyerekről lehet szó, hiszen ha egy tizenéves lány lenne, akkor neki egy virágot illene vinni. Egy gyereknek pedig pont az ilyen a megfelelő ajándék. Nem azért tudom ennyire, mert én is az vagyok, hanem azért mert én is az voltam nem régiben.
- Hogy hívják? – érdeklődök az unokahúg nevéről, mert lehet, hogy ismerem az illetőt. Bár az is igaz, hogy nagy a Kamioka család és kevés az esélye, hogy pont Miyako az, akit a Gyerekegyletben ismertem meg. Gyorsan el is oszlatom a gondolatot, hiszen nem valószínű a dolog.

Még mindig nem akar velem egyetérteni abban, hogy ő egy tudós, pedig aki a 12. osztagban szolgál az egytől egyig tudós és kész. Nincs választásuk. Aki odakerült, az meg lett bélyegezve, mint tudós és ez alól nem tud kibújni senki. Nincs olyan, hogy kicsit tudós vagy nagyon tudós. Talán olyan van, hogy sima tudós meg őrült tudós, de ennél több kategória nincs. Szerencsére ő nem néz ki őrült tudósnak, így biztonságban vagyok. Tovább veszekedni pedig nem akarok, mert én annál okosabb vagyok, inkább hagyom az egészet. Én tudom, hogy nekem van igazam és nekem annyi elég.
- Nem vagyunk egyformák. Mindenkinek megvan a saját hobbija. – inkább csak ennyit mondtam, pedig még tudtam volna, mit mondani, csak rájöttem kivel is beszélek. Egy főnemesnek talán szokatlan, hogy egy olyan magas pozícióban, mint Shiratori-samáé, maga süt-főz, mert nekik ott vannak a cselédek, akik mindent megcsinálnak helyettük. Azért nem rajongok a nemesekért, mivel egyedül magatehetetlenek. Nálunk ez nem annyira jellemző, inkább csak az öregekre, hiszen mi csak egy kis nemesi ház vagyunk.
Ezután áttértünk a kedvenc sütemények latolgatására, aminél gondolhattam, hogy egy kicsit lenyugodhatok. Viszont kombináltam, hogyha nem megveszik a süteményt, akkor a szakácsuk készíti el, így visszakerültem az előbbi témához. Mindegy, nem foglalkozok vele, az ő dolguk, mit hogy csinálnak, nem ütöm bele az orromat.
- Haruki ismeri Miyako-sant. – jelentettem ki, mert az ámulat miatt csak ennyi jött ki. Csak egy nevet kérdeztem, erre meg egy egész rokonsági kapcsolat láncot kaptam, amire igazából nem voltam kíváncsi. Bőven elég információ volt nekem, hogy a nagybátyja, nem volt többre szükségem.
- Papíron Haruki a Shiranui ház vezetője, de Ojii-san foglalkozik a család ügyeivel és igen ő rendben van. – válaszolok a felém idézett kérdésre egy kisebb javítással. Vajon honnan tudta, hogy Ojii-san a nagypapám? Kémekkel figyeltetnek minket, vagy mi? Tudom, hogy kicsi a Shiranui ház, de hogy ennyire tudja, hogy ki kicsoda az már furcsa. Az viszont még furcsább, hogy nem engem hitt a család vezetőjének. Most már biztos, hogy kémek lesznek a dologban.
- Haruki azt csinálja, mint minden rendes tiszt. Járőrözik, küldetésekre jár, mint mindenki. És persze segít Shiratori-samának a papírmunkában. – sorolom fel az általános dolgokat és még pluszba megemlítem az egyedi dolgot is, hiszen az a legfontosabb. A rendes szót egy kicsit kihangsúlyoztam, hiszen így már nem tartozik a kategóriába a 12. és a 2. osztag, mivel nekik egyedi feladataik vannak.
- Haruki pedig meg szeretné kérdezni, hogy milyen érzés főnemesnek lenni? – az előbb ő kérdezett, ezért úgy logikus, hogy most én jövök. Nem olyan furfangos a kérdésem, de kíváncsi vagyok, hogy fogja megfogalmazni azt, ami neki természetes. A kérdés feltétele után kapom be éppen süteményem utolsó falatját, hiszen nem volt olyan nagy, hogy tovább csámcsoghassak még rajta.

Egy kicsit zavart, hogy Kamioka-san folytatta a magyarázkodást, miért is lepődött meg azon, hogy Shiratori-sama tortát süt, így inkább ráhagytam a dolgot. Legalább tudja, hogyan is kell megszólítani Shiratori-samát és ez nekem elég.
- Igen, a Gyerekegyletből ismeri Haruki Miyako-sant. - helyeselek Kamioka-sannak megállapításán, hol is találkoztam az unokahúgával. Nem pazaroltam rá sok szót, csak kerek perec megmondtam és bekaptam az utolsó darabkát a sütimből.
- Ojii-san intézi a család ügyeit, ezért gondolhatták, hogy ő a vezető. - válaszoltam, de persze még mindig nem tettem le a feltételezésemről, hogy figyelnek minket. Nem bízhatunk a nagyobb nemesi házakban, mert bekebeleznek, hogy erősebbek legyenek, és nagyobb hatalommal rendelkezzenek.
A következő pillanatban Kamioka-san nevetésben tör ki, amire nekem is leesik, hogy rosszul fogalmaztam meg a kérdésemet, ezért el is pirultam egy kicsit. Így úgy hangzott, mintha tudatlan lennék, pedig nem vagyok az, csak rosszul mondtam, ennyi az egész és máris javítok a dolgokon, amit szóhoz jutok. Kamioka-san éppen egy nagy monológba kezdett, amiben sok érdekeset is mondott, amit meg is jegyzek. Ebből pedig látszott, hogy a szíve mélyén egy jó lélek.
- Haruki nem úgy értette, csak hogy a Kamioka ház a független családok közül az egyik legnagyobb és majdhogy nem olyan, mintha a Négy Nagy Nemesi Család egyike lenne, még hogyha hivatalosan nem is. Vagy rosszul tudja Haruki? - próbáltam javítani a helyzeten, de nem tudom, hogy sikerült-e, hiszen majdnem én is belekavarodtam. Ennek ellenére remélem Kamioka-san megérti, hogy mit akartam mondatni.
- Körülbelül két éve vezeti Haruki a családot, de Ojii-san végzi a vezetői feladatokat. Haruki csak azért vállalta el, mert egy nem vérszerinti családtagot akartak kinevezni és csak én voltam alkalmas a szerepre. - még többet is mondtam, mint amit kérdezett Kamioka-san, de hát ő is ezt csinálta többször is, tehát nekem is szabad, nem?
A beszélgetés lassan a vége felé közeledett, hiszen már a sütim is elfogyott, így lassan itt az ideje, hogy menjek és hagyjam Kamioka-sant, hogy ő is hagy menjen a dolgára. Biztos nagyon elfoglalt és eddig is csak feltartottam, így a búcsúzás van csak hátra.
- Harukinak most már mennie kell, de nagyon élvezte a beszélgetést. - keltem fel a padról, majd meghajoltam Kamioka-san felé búcsúzásképpen, majd visszaindultam a 9. osztag felé. Sietnem kell, mert időközben a csokik, amiket vettem elkezdtek megolvadni és nem akarok egy folyós valamit adni Shiratori-samának.

Ez életem legszörnyűbb napjainak egyike! Már majdnem olyan nyomottul érzem magam, mint amikor kiszámoltam, hogy még milyen sok év, mire kinőnek a cicijeim, mert mondjon bármit Yoriko, én azért már szeretnék kicsit nagyobb lenni, éppen csak egy kicsit, mert azért na, már ötven éves vagyok, és tiszta izé, hogy így a fiúk még csak rám sem néznek, az anyu pedig azt sem engedi, hogy elmenjek a plasztikai sebészetre, amit Mayu-bá vezet, pedig már kaptam tőle bérletet is rá meg minden, csak hogy még nem szabad nekem. Ez a nap pedig még annál is rosszabb, mint amikor négy éve udvarhölgy lettem, nem pedig királykisasszony, mert mi az, hogy pont _én_ nem nyerek a szépségkirálynőválasztáson? >_> Jól meg is bosszultam persze, a koronát meg se tartottam, meg az anyu is tiszta hisztériás volt, annyira, hogy még Masato-sannal is összevesztek, na persze én ennek inkább örültem, mintsem bánkódtam, mert én már azóta utálom Masato-sant, hogy megtudtam, ki az, és mit akar az anyutól. Most persze nincs mit a földhöz vágni, nem tudok csapkodni és eszeveszetten hisztizni, így nem is tudom hirtelen, mi az, amivel le kell vezetnem ezt a feszültséget. Ez az állandó hajtás meg a sok kudarc... Igaza volt az anyunak, túl nehéz ez a shinigamiskodás egy olyan törékeny léleknek, mint amilyen én vagyok. Éppen itt az ideje kivennem egy kis vásárlási szabadságot, hiszen az mindenre megoldás. Elűzi a gondokat, a bajokat, ráadásul jól is érzem magam. Nincs is jobb feszültségoldó annál, mintsem amikor már a vásárló szatyromban tudhatom a legújabb ruhákat, amiket alig várom már, hogy felpróbálhassak. Amúgy is szeretnék néhány új rövidnadrágot, ha már itt a nyár, ki kell élvezni azt, nem?
- Onee-chan... TTT^TTT - csüggedten, lehorgasztott fejjel sétálok oda Riko-chanhoz, tudomásul sem véve azt az öreg bácsit, aki a nyomában lohol. Meg se fordul a fejemben, hogy szándékosan követi őt, így aztán pár pillanatra zavartan pislogok, amikor lehajol hozzám, hogy bemutatkozzon. Láttam azt, hogy Yoriko vele gyakorolt, de ettől még idegennek számít, nem? Vagy biztosan az apunak figyel, nehogy elmenjek a plázába? Igen, biztosan így van... dölyfösen méregetem pár másodpercig a barátságosan rám mosolygó arcot, nem tudom, mennyire bízhatok benne. Az apuból kinézem én, hogy mindenféle random shinigamikat állít rám, csak mert ennyire nem akarja, hogy elmenjek a plázába. Pedig még csak nem is az ő pénzével akartam fizetni ezúttal! Masato-san odaadta az egyik bankkártyáját...
- Yamakida Tsuki Leiko~desu. - mutatkozok be, hangomból azonban nem öröm, hanem csüggedtség csendül. Tiszta ciki volt, amit csináltam, ráadásul én voltam az egyetlen, akinek Nara-chan~desu gyakorlóbábut hozott, mert annyira béna-ména volt. T^T Nem tehetek róla, még sosem kellett élő, mozgó, lélegző személyre támadnom, a gyakorló hollow makettek pedig mások ugyebár. A szimulációkon amúgy jól szoktam teljesíteni, de ez akkor is olyan mah, meg minden, hogy nem bírom! T^T
- Hát, én a plázába akartam menni, de így is jó. >.> - csimpaszkodok bele Riko-chan karjába, mert azért mégis csak, Chiba-chant még csak nem is ismerem, sőt, még csak nem is híres popénekes, így azt hiszem, nem szabadna vele lófrálni. Na persze, ha bajom esik, úgyis megmondom az apunak, és ő majd jól ellátja a baját. ˇ^ˇ
- Egyáltalán nem volt vicces. T^T - motyogok félhangosan, s kis híján zokogásban török ki sikertelen és gyalázatos teljesítményem miatt. Miért nem lehet egy edzésen egyszerűen csak felsorolni a reiatsu elemek típusait, miért? T-T Amúgy sem viccből csináltam az egészet, de én csak egyszerűen ezt tudom csinálni, nem tehetek róla, jó? Attól még nem kell kicikizni, a rózsaszín meg amúgy is szép szín, pont olyan szép, mint amilyen én vagyok.
Megérkezve az édességboltba továbbra is szorosan csimpaszkodok Yoriko karjába. Talán ha a plázázás elmarad, a fagyi majd jót tesz nekem, mert az fincsi is meg jó is, és én sosem fogok elhízni, mondjon az apu bármit. Onee-chan nyomában loholva pislogok rá a különböző fagylaltokra, főleg a szép színeseket nézem, meg mert a gyümölcsösek a kedvenceim. A fagyis néni már nagyon jól tudja is ezt, meg azt is, hogy mik a kedvenceim, azonban ahelyett, hogy tölcsérből kérnék egyetlen fajtát, nekem jobb ötletem lesz.
- Egy hatalmas Tündértó kelyhet kérek, epersziruppal, mézes ostyával és csokoládés rolóval. - adom le a rendelésem, nem sokat hezitálok. Ez a kedvencem, egy hatalmas kehely, mindenféle gyümölcsös fagylalttal, ráadásul még gyümölcsök is vannak benne, és nem csak gyönyörű, hanem finom is, ráadásul a neve is szép. ^^