*Igen, ez valószínű volt. Mármint az, hogy a madár nemes egyszerűséggel elrepül a cero elől... Nem is lepődik meg rajta, csak magában sajnálkozik a sikertelenségen, bár lassan kezd beletörődni abba, hogy soha többé nem szabadul meg az illúzióból...*
~ Hol a fenében van? ~
*Fordul körbe a helyiségben, miután a holló a sötétbe menekül. Egyre zavartabban kutakodik a madár után - eddig legalább az az előnye megvolt, hogy látta ellenfelét, így azonban nagyon védtelennek érzi magát... Gőze sincs arról, honnan csaphat le rá legközelebb a tollas istennyila, ahogy arról sem, milyen más úton szabadulhatna meg az illúzióból, mely fogva tartja elméjét, azon kívül, hogy megsemmisíti a madarat. Más esetben talán jóízűt röhögne, ha hallaná, hogy valaki ilyetén módon egy hollóval fogócskázik, így azonban valamivel frusztrálóbb a helyzet...*
- Gyere elő és harcolj tisztességesen!
*Kiáltja végül a sötétbe, bár ehhez sem fűz sok reményt, hiába tűnik túl emberinek a madár. Ismét az a gondolata kerekedik felül, hogy már egyszerűen nem bírja ezt az egészet, és kezdi véglegesen feladni a menekülést... Ebben a pillanatnyi gyengülésben veszi észre a felé közeledő újabb alakot, aki kiválik a távolinak tűnő csoportból.*
- Shun...
*Hallja nevét, és tüntetőleg igyekezne nem az érkező felé figyelni, hanem a madarat megkeresni, azonban mintha valami ismeretlen erő húzná tekintetét arra fordítani, hogy minél hamarabb szembesüljön legújabb elhibázott lépésével - a tántorgó sebesültet látva pedig most már tényleg elhagyja minden reménye...*
- Látod, mit tettél?! Miért nem figyeltél ránk?!
*Folytatódik tovább volt kapitányának korholása, miközben egyre közelebb ér Shunhoz. Ő pedig rá sem bír nézni társára, különösen, miután szembesült a másik hasán tátongó lyukkal... Szinte már a vércseppek koppanását is hallja a talajon, és mindegyik mintha egy újabb kést szúrna belé. Ismét térdre rogy, saját - szerinte bűnös - tenyerét bámulva. Hogy lehetett ilyen felelőtlen?! Hiszen tudhatta, hogy ott vannak ők is, ennek ellenére nem foglalkozott azokkal, akikkel száz év alatt szüntelenül segítették egymást...*
- Bár gondolhattam volna, hogy ez fog történni... Sosem törődtél igazán másokkal, csak a magad érdekeit kerested önzően...
*Kapja meg végül a lelki kegyelemdöfést, aminek hatására ismét előtör belőle az elfojtott zokogás. Már nem mentheti meg egyikőjüket sem, ha egyszer a valóságot sem képes elvonatkoztatni az ehhez hasonló rémálmoktól... Így végül nagyon lassan felemeli karját, és egy utolsó ceróhoz készül, amit aztán egyenesen társai felé lő - sebeiket elnézve már képtelen lenne meggyógyítani őket. Bármikor meghalhatnak, ezzel tudja a legtöbbet tenni értük jelenleg... Utána pedig már csak az van hátra, hogy megkeresse zanpakutóját, és befejezze, amit elkezdett...*

>Gyors mentőakció ^^<

Kora délután egyedül ültem a szobában és Aokival kártyáztam. Sosem szeretett kártyázni, velem meg amúgy sem, viszont most muszáj volt neki, mert én úgy akartam. Mitsu elment valami Halloweeni partiba, amire Ő kapott meghívást, én meg nem. Furcsa volt, meg kicsit be is morcultam, de hát, menjen csak, érezze magát jól. Ha valaki kikezd vele, annak úgyis levágom az ujjait. Miután beöltözött egy boxolónak (legalábbis szerinte az volt), elbúcsúztunk, és elindult a partira. Azt mondta, hogy kora estére megérkezik, így a délutánt kellett csak átszenvednem egyedül. A délután jó része már letelt, találtam magamnak valami elfoglaltságot mindig, mondjuk például, hogy átnézzem az elmaradt iratokat, amiken már jó pár centis porrétek lakozott. Szóval enyhe köhögőrohammal megspékelve a délutánomat azzal töltöttem, hogy hülyébbnél hülyébb dolgokat olvassak az osztag ügyeiről, mint például, hogy fel lett újítva a férfi wc. Ki a francot érdekel? Az rendben van, hogy tudom kéne róla elvileg, gyakorlatilag meg nem érdekel. Suwun intézte az ügyeket, Ő tud róla, az a lényeg. Nekem egy volt a fontos, hogy minden zökkenőmentesen működjön az osztagban. Rövidtávon meguntam a dolgot, és beapplikáltam az iratokat a legmélyebb, és legsötétebb sarokba, hogy még Mitsu se találjon rá, bár volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a házban nem csak én rejtegetek rég lejárt, vagy régi, átnézésre váró iratokat.
Kimászni nem volt kedvem semerre, ezért gondolatban szóltam zanpakutom szellemének, hogy nem e lenne kedve előjönni kicsit, és szórakozni egyet. Vonakodva bár, de előjött, ám mikor megtudta, hogy mit akarok, egyből ment is volna el, ám a végén csak az én akaratom teljesült, mert nehogy már a farok csóválja a kutyát, amit én mondok, az úgy lesz.
- Ász pár.
- Háhá, sorom van, megint vesztettél. -mondtam vigyorogva kardom szellemének, majd bezsebeltem a zsetonként használt zoknikupacot. Már nagyon untam a kártyázást is, és egyre többször pillantottam a faliórára, hogy mennyi idő van már. Elmúlt már az este 7 óra is, és azzal együtt a kora este is, és egyre jobban kezdtem aggódni, hogy mégis mi történhetett. Lehet, hogy csak jó kedve van Mitsunak, és jól érzi magát, ezért késik kicsit, mert nem figyelte az időt, és már úton van biztos, de lehet, hogy nem. Mi van, ha történt valami, és veszélyben van? Elvégre benne van a pakliban az ilyen partiknál, hogy rosszul sül el valami. Még néhány partit lejátszottunk, aztán idegesen, kezemet tördelve álltam fel a kanapéról, és kezdtem járkálni a házban.
~ Hol lehet már?! - tettem fel szinte percenként a kérdést, és vártam, hogy valaki megmondja rá a választ, ám az sosem érkezett meg. Elmúlt már este fél 8 is, és még mindig nem volt sehol sem Mitsu. Komolyan aggódtam már érte, hisz szerettem, és nem akartam, hogy valami baja essen. Nem vártam tovább. Inkább elmegyek oda, ahol rendezik ezt a partit, és magam bizonyosom meg arról, hogy nincs semmi baja Mitsukonak, vagy magam fogom haza hozni, ha történt valami, és utána kegyetlenül meg büntetem azokat, akik bántották. Ezzel a gondolattal, kaptam magamhoz zanpakutom, majd ugyanazzal a lendülettel elindultam Karakura felé, mert ott volt ez az ünnepség, valami kastélyban, legalábbis az volt írva a meghívóra, ami kint volt a konyhaasztalon. Ilyenkor magamban hálát rebegtem, hogy Mitsu nem dobta ki még.
Gyorsan haladtam a senkapi kapu felé, és magamban éreztem, hogy valami nincs rendjén, valami baj van, Mitsu veszélyben van. Az ilyen megérzéseim általában igazak szoktak lenni, de most nagyon reméltem, hogy tévedek, és csak szimplán többet ivott a kelleténél a párom, és jókedvűen mulatozik.
Néhány perc múlva, mikor átléptem az emberi világba, sebesen megindultam a meghívón megadott címre. Egyre kezdett elhatalmasodni rajtam a félelem, aggodalom, hogy valami baja esett Mitsunak. Nem telt bele sok idő, és az adott kastélynál voltam. Félelmem itt kezdett nagyon megugrani, mert a kastély túl csöndes volt így kintről nézve, gyanúsan csendes. Gyorsan kiterjesztettem érzékeimet, és több ember lélekenergiáját éreztem odabentről, köztük Mitsuét is, akié viszont aggasztóan gyenge volt. Felszaladtam a bejárathoz, ám az nem engedett, ám néhány másodperc múlva darabokra robban a Soukatsui nevű kidou pusztító erejétől.
Átléptem a törmeléken, és megindultam abba az irányba, ahonnan szerelmem lélekenergiáját éreztem. Folyosót követett folyosó, és végre megtaláltam kedvesem, mikor befordultam egy sarkon.
Első pillanatban meg sem tudtam szólalni a látványtól, ami elém tárult, Masaki a hátán vitte kedvesemet, aki gyakorlatilag csurom véresen, félholtan hevert a hátán. Lábam földbe gyökerezett, és csak néztem a lányt, akit szeretek, és aki most iszonyú kínok közt szenved. Akkor tértem magamhoz az első döbbenetből, mikor Masaki odajött, és átnyújtotta kedvesemet. Elhaló hangon szólított meg Mitsu, láttam rajta, hogy a beszéd is nehezére esett, ezért minél előbb ki kellett vinnem innen, és a 4. osztaghoz juttatnom.
- Minden rendben szerelmem. Itt vagyok melletted, már nem eshet bántódásod. Viszont most ne beszélj, ne erőltesd meg magad. - mondtam remegő hangon és a vaizard srácra függesztettem tekintetem. Némán biccentettem neki, köszönetem jeléül, és hátat fordítva elindultam a kijárat fele. Majd ha ennek az egésznek vége, meghálálom neki valahogy, ám most nem ezzel kellett foglalkoznom, hanem azzal, hogy kedvesem minél hamarabb orvosi ellátásban részesüljön. Rápillantottam sokat szenvedett testére, és elborzadva hunytam be szemem, mikor észrevettem, hogy az én ruhám is csatakos lett a vértől, Mitsuko vérétől. Kiléptem a darabokra robbantott ajtón, majd egyszerre nyitottam egy senkai kaput, és shunpoztam a Seireitei fele, de úgy, mint még soha. Nem akartam, hogy tovább szenvedjen, így is elég jutott már neki. Néhány perc múlva, mikor becsörtettem a 4. osztaghoz, remegve, elfehéredve adtam át szerelmem a kisiető ápolóknak, és megmondtam nekik, hogy ha rendbe hozták a lányt, haza vinném, és otthon gondoskodnék róla tovább, majd leültem az egyik székre, és bámultam magam elé, míg vártam, hogy valaki jöjjön, és elmondja, hogy mi a helyzet. Egy óra múlva jött egy magas, köpcös férfi, aki tájékoztatott arról, hogy Mitsuko túl fogja élni a dolgot, és nem kell aggódnom, de még nem tért magához. Mikor megkérdeztem, hogy mikor vihetem haza, mondta, hogy pár óra, míg teljesen meg nem bizonyosodnak róla, hogy minden rendben van e, és haza vihetem. Megköszöntem, kezet ráztam a férfivel, és elindultam haza, hogy átöltözzek. Hatalmas kő esett le a szívemről. Néhány pillanatig tényleg azt hittem, hogy elveszíthetem a nőt, akit szeretek, és aki a menyasszonyom. Hazaértem, és első dolgom volt ,hogy ruhát váltsak, a véres ruhát pedig kidobjam, és soha többet ne is lássam, majd visszasiettem a 4. osztaghoz. Aláírattak velem néhány papírt, és bemehettem kedvesemhez, aki még nem tért magához, majd óvatosan felemeltem ,és lassan elindultam vele hazafele. Azt akartam, hogy mire kinyitja a szemét, már otthon van az ágyunkban, biztonságban. Míg haladtunk a 10. osztag fele, hálát adtam magamban, hogy túlélte az egészet Mitsu, és megfogadtam, hogy kerüljön bármibe is, de le fogom vadászni azokat, akik ezt tették vele.

- Hallgass már...
*Motyogja megsemmisülten, ahogy továbbra is fültanúja társai őt szidó mormolásának. A meg nem szűnő hang egyedül annyit ér el, hogy a ziháló Shun csak még több energiát gyűjt a még el nem lőtt ceróhoz...*
- Tudom, hogy reménytelenül szar alak vagyok, de nem tehetek róla! Ti bírtatok ki engem...
*Csap át önvádaskodása végül ellenkező irányba, ahogy egyre jobban telítődik Rose szavaival. Érzi, mindjárt beleőrül a folytonos vádakba, ha nem állítja le valahogy őket... A megállíthatatlan szófolyamot hallgatva aztán az előzőleg feltöltött energialövedék csökkenni kezd - mégis megtorpan elszántsága, egyszerűen képtelen megtámadni azokat, akik ilyen sokat jelentenek számára. Végül aztán egy, a szokottnál is aljasabb hangvételű "áruló" felkiáltást meghallva nem bírja tovább, egy pillanatnyi megingásában végül mégis ellövi a cerót... Bár a sugár már nem a legerősebb. És ekkor ismerős hangokat hall távolról...*
- Mit... tettem?
*Borul térdre ismét, ahogy tudatosul benne, hogy már nem is a vizardokat, hanem Hanae és Renji beszélgetését hallja... Nem látja ugyan őket, mindenesetre reméli, nem a két shinigamit célozta be támadásával. De csak képesek lennének ez esetben is kivédeni, elvégre nem véletlenül váltak kapitánnyá... Ekkor sikerül magát meggyőznie arról is, hogy tényleg csak illúzió volt az egész.
Vagy mégis?! Hirtelen ugyanis megjelenik előtte a szentségelő Masaki, és egy hatalmas pofont kever le neki... Meglepettségében pedig azonnal hanyatt vágódik az erős csapástól, és a talajjal való közvetlen - és nem éppen finom - találkozás jóvoltából talán kis időre el is veszti eszméletét.
Amikor ismét magához tér, valami hideg kőpadlón fekszik, és környezetében felismer több alakot is...*
- Hanae!
*Derül fel arca, ahogy hunyorogva beazonosítja a felé hajoló shinigamit, és szokásos mogorva viselkedésétől teljesen eltérően azonnal átkarolja szorosan a kapitányt, annyira megörül a tudatnak, hogy az előző átkozott percek tényleg nem a valóság voltak. Arról ugyan fogalma sincs, mit fog szólni mozdulatához a nő...*
- Már nagyjából igen...
*Válaszol halkan Hanae kérdésére megkönnyebbült mosollyal, és alig akarja elengedni a kapitányt. Muszáj még egy kicsit éreznie, hogy ez a valóság, nem pedig az a rét...*