-Köszönöm Maya, de elbírok vele én is...-válaszoltam a lánynak, miközben mosolyogtam. Nagyon kedves a lány, de ebben sajnos nem tud segíteni...
Összekaptam pár aktát, majd bedobtam őket a fiókba. Éppen mondani akartam volna valamit Mayának, mikor beléptek az ajtón. Örömmel tapasztaltam, hogy akik beléptek az ajtómon, nem mások, mint azok a bountok, akiket nemrég csatlakoztattam az osztaghoz. Remélem Maya nem lát bennük ellenséget...
-Szép jó reggelt kapitányúr! Jöttünk lejelentkezni az osztagnál, és ide küldtek minket. Ez elég egyértelmű döntés volt, ugyanis én vagyok a kapitány...
-A nevem, Yukimori Momiji, ő a bátyám, Yukimori Dante.. és ő.. Ő itt a bábom, Rob. Egy kicsit neveletlen, de inkább pofázik mint harap. A két Bounto szolgálatra jelentkezik!-mondta, mire a mellette lévő kutya pofázni kezdett. Feljebb húztam a jobb szemöldököm, mert ilyet még bizony nem láttam, a másik bounto közben kiosztotta a kutyát.
-Na szóval! Kösz a lehetőséget még egyszer, Shoko kapitány. Első kérdésem az lenne, hogy rálehetne-e gyújtanom? Ugyanis kurvára ideges vagyok és megnyugszom tőle.
-Öhm... Nos... Üdvözöllek titeket az osztagnál... Sajnálom, de idebent nem gyújthattok rá... Se te, sem a kutya... Az osztag feladata pedig rám tartozik, nektek csak követnetek kell a parancsaimat...-mondom, miközben felkelek a székből az az asztal elé sétálok...

-Köszönöm Maya, de elbírok vele én is...
Felőlem, az ő szenvedése lesz a papírmunka. Utáltam megírni még a jelentésem is. Belegondolva, hogy mennyi papírt kell neki elrendezni... Sóhajtottam, majd szólásra nyitottam a szám, de ekkor belépett az irodába két személy, akiktől megfagyott bennem a vér. Hallgattam a szövegelésüket, majd úgy döntöttem, jobb lenne, ha észrevennének engem is, ezért megköszörültem a torkom.
- Khm... jó napot... - mondtam hozzám képest kimérten. Tudtam, hogy nem vagyok egy feltűnő valaki, de hát akkoris....

A két bounto elleni ellenszenvem kezdett lelohadni... Főleg, miután láttam, hogy mennyire nagydumásak. Bár én nem tartoztam közéjük, tetszett a szövegelésük, különösen a kutyusé. Bár biztos hozzámvágna egy asztalt, ha megtudná, hogy "kutyus"nak titulálom... Ráadásul a Dante nevűbe legalább udvariasság szorult. Miután hallottam a kapitány ötletét, egészen fellelkesültem:
- Ó, nekem nagyon tetszik ez az ötlet! Én benne lennék.. Na és ti? - fordultam a két bounto felé.

*A mai nap valószínűleg nem lesz tartalmasabb. Ám a semmittevés… Jobb dolga is van Verashunak. A gyakorlás bőven megvolt, sebnyalogatás ide vagy oda, ennél most fontosabb dolga is van neki… Ha megint este zavarna, abból csak gond lenne, szóval a délutáni időt használja ki Suwun a bevágódásra.
Még egy utolsó igazítás a shinigami ruhán, s egy utolsó fésülés haján. Nem szereti eltúlozni a dolgokat, azonban ápolatlanul sem jelenhet meg.
Ismét egy ajtó, arcán a képzeletbeli maszk, s az a bájos és magabiztos mosoly, melynek segítségével elhiteti mindenkivel, hogy ő milyen jópofa ember… Hisz így szerez „barátokat”… Még egy a többi közé, vagyis első Seireiei-ben…
A szokásos kopogás felhangzik, s ha megkapja a pozitív választ, belép és meghajol, a lassan már mindenhová elhurcolt zacskót most is kezében tartva.*
- Üdvözlöm, taichou. Remélem, emlékszik még arra, amit tegnap este mondott, hogy ma keressem fel.
*Ezután vár a reakcióra A legszebb az egészben, hogy neki igazából csak hagynia kell folyni az eseményeket.. Mintha csak egy robot lene…*

*Szaké… Valóban, most is ott lapul abban a lassan már megviselt zacskóban… Nem is kell kétszer mondani neki, már elő is kapja az üveget, ami hamarosan az asztalon landol. Aztán, hihetetlen sebességgel, minta shunpou-t használna, a semmiből elővarázsolt szakés pohárkák is előkerülnek, s Suwun már bontja is a hideg szakét.*
- Tudja, kapitány, - *kezd bele a beszélgetésbe*
- Amióta az akadémiára kerültem, nem bírok már annyit inni. Lefogadom, hogy már 3 isshou üveggel se bírnék.
//megjegyzés: 1 isshou=1,8 liter, ennyitől Japánban bőven fejre lehet állni )
- De fél isshou-tól csak nem lesz bajom, igaz? - *mosolyog rá magabiztosan, de eléggé távolságtartóan a kapitányra, miközben odaadja neki a megtöltött pohárkát. Végül ő maga is leül, a poharat a magasba tartva. Most nyoma sem volt annak a furcsa, üveges tekintetnek, ami általában jellemzi őt. Hisz ő most csak a lelkes újonc… Egy fiatal nő, aki még magával is elhiteti azt, hogy érez…*

*A kapitány nem sokáig húzza az első kört; szinte azonnal lehajtja a felkínált italt, persze miután kinyilvánítja véleményét, miszerint Suwunnak nem kéne innia.*
- Mondtam már, ritkán iszok. - *mosolyog szépen, mielőtt lehúzza az italt. Nem erős, csupán kellemesen bizsergető. Édeskés íze egészen bódító hatású. Nem az alkohol tartalma miatt érzi magát az ember tőle kellemesen.
A kapitány ezután poharát már nyújtja is a következő körhöz, Suwun pedig, miután lerakja a saját poharát, már fogja is az üveget, hogy újratöltse a pohárkákat.*
- Nem tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy megtiszteltetés az Ön osztagába kerülni. Na persze, gondolom, Ön már rengetegszer hallotta ezeket a szavakat, és nem tudnék ezzel újat mondani, úgyhogy nem is fárasztom ezzel.
*Mondandójának végül a palack koppanása az asztalon vet véget, amikor Suwun leteszi azt a helyére. Tény, hogy főhősnőnk elég tenyérbe mászó, de tudja, milyen fárasztó lehet sokadjára hallgatni, hogy mennyire örülnek, hogy az osztagba kerülhetnek.*
- Még az akadémián ajánlották nekem, hogy ide jelentkezzek. - *emeli a poharát egy koccintásra, arcán negédes mosolya takarja valódi személyiségét.*
- Aztán remélem, valóban a képességeimnek megfelelő feladatokat kapok.

*Főnöke arcán nem nehéz észrevenni a bujkáló mosolyt. Nem hiába alkohol az alkohol; bár ez a gyenge kis szaké kevés ahhoz, hogy bármelyikük beálljon, arra azért elég, hogy kicsit eltompítsa az agyat, s az ember, avagy shinigami kellemesen jól érezze magát. Nem, ez nem egészen a mámor… Annál azért gyengébb. Csupán egy enyhe lazulás, semmi több.
A kapitány bókjára csak a megszokott, visszafogott álmosolyával reagál. Remélhetőleg nem várja el tőle azt a kapitány, hogy erre ő most vidáman az ölébe fog ugrani, mert annyira örülnie kéne. Érdekes, hogy a kapitány ilyen felelőtlen mondatot eresztett meg; még nem is ismeri igazán Suwunt. Na jó, ő egy olyan személy, akit senki sem ismer igazán. Nem szokása megnyílni mások előtt, marad hát a már jól bevált színészkedés. Ezzel legalább el tudja érni azt, amit mások sokkal nehezebben. Hisz ebben a világban minden csak arról szól, mennyire tudod magad eladni. Persze nem fizikai szinten, mert azokat már utcalányoknak hívják. Inkább a személyiségre vonatkozóan. Ettől persze Verashu kicsit kezd olyanná válni, mint egy robot. De hát, egy olyan ember, aki világ életében ahhoz volt szokva, hogy igazi énjét magába folytja, az ne csodálkozzék, ha már automatikussá válik nála a színészkedés eme kifinomult módja. Eredeti arcát pedig láthatják mindazok, akik még annyi tiszteletet se kapnak Suwuntól, hogy kedvesnek mutassa magát nekik. Bár kérdés, hogy kivel lesz kegyetlenebb. Az, akit tán egyszer nagyon megbánt s örökre megsért, vagy az, akivel kezdettől fogva csak szimplán nem szimpatizál.
Egy jégcsap. Leginkább ahhoz lehetne hasonlítani főhősnőnket. A kapitány szavai pedig kevesek ahhoz, hogy felolvassza őt. Ám ahhoz épp elég, hogy gyönyörű, kristályos csillogását mutassa felé. Kevesen vannak, kik tényleg átlátnak rajta; a legtöbben akkor sem a hideg és érdektelen lényét látják, hanem a gyönyörű, művészire formált kristályt, melyen saját maguk felnagyított tükörképét látják. A tükörkép, mely az égető nap sugaraiként vakítják el őket. Pedig a jégcsap nem tesz érte sok erőfeszítést. Csupán igyekszik magát nem hidegnek, fagyosnak, hanem igazi drágakőnek, egy felbecsülhetetlen értékű kincsnek mutatni. A múlandóság, hogy bármikor elolvadhat és eltűnhet, kétségbe ejti azokat, kiket egyszer már magával ragadott a kristály. Csupán hogy újra és újra megcsodálhassák magukat benne. Nincs igazán szükségük rá, de a birtokolni akarás és a saját egoizmusuk úgyis elsőbbséget élvez. Lelküknek igazából másféle táplálékra van szüksége – ám ezt talán soha se tudják meg.
Igazából Verashu az, kinek szüksége van más emberekre. Nem támaszként. Csupán nála az önerő azt jelenti, hogy ezeket az embereket győzze meg. Utálja bevallani, hogy azok a lények, kiket igazából semmibe vesz, a saját létét jelentik.
Aztán a kapitány hangja komolyra válik. Érdekes kérdést tesz fel; bár mivel még tényleg nem ismer senkit se az osztagból, hirtelen nem tud rá mit válaszolni.
A megürült poharat hát leteszi, már az üvegben is alig egy-két hajtásnyira való maradt. Kezeit összekulcsolja, s lábára teszi. Testtartása most is egyenes, a lila íriszek pedig a kapitány szemeibe fúródnak.*
- Nem igazán volt még alkalmam ismertségeket kötni az osztagban. - *válaszol, dallamos hangja pedig neki is kicsit komolyabbá válik egy árnyalatnyival.*
- Azonban ha olyan személlyel találkozok, aki feltehetően nem érdemli ki az osztagban a helyét, előfordulhat, hogy arra vetemedek, hogy jelentem azt a taichou-nak. - *kacsint egyet, s hangja ismét olyan könnyeddé válik, mint a legutóbb.
Aztán az üvegből még kitölti az utolsó kortyokat a két pohárba. Ez is hamar elfogyott, azonban egy ilyen italt sem lehet húzni sokáig. Mosolyogva felkapja a sajt poharát s a magasba emeli*
- Az osztag további jó hírére. - *szól, mikor felhörpinti az utolsó adagot, hogy aztán a kis pohár ismét halkan koppanjon az asztalon.*

*Az ital már elfogyott, s Suwunnak sincs már maradása. Úgyhogy mivel a kapitány nem vár tőle többet, ezért már fel is áll a helyéről.*
- Ha a kapitány megengedi, én most távoznék. - *hajol meg ismét. Hiába, valahogy már megszokta, hogy így hiteti el másokkal, mennyire tiszteli őket. Nem mintha ténylegesen tisztelne bárkit is, akiben van egy cseppnyi emberség.
Ám általában a módszer beválik; egy jól megszokott, társadalmi norma. A meghajlás után még utoljára felveszi műmosolyát, s egy köszönés után távozik az irodából. Persze, akkor már ismét arroganciájára utaló, semleges arckifejezéssel.*

Nagyokat pislogtam a mellettem elrohanó shinigamikra. Mind tartottak kicsit tőlem, talán.... vagy csak szimplán utálták az Espadákat. Bár én nem egyszerű Espada voltam, hanem Privarion. Jobban mondva egy büszke Privarion. Cseppnyi bűntudat sem volt bennem, mert elárultam Aizen-samát. Nem voltam ott boldog. Mondjuk tényleg nem szép dolgot műveltem...
Ilyesfajta dolgokon gondolkoztam, miközben lefékeztem a kapitányom irodája előtt. Mélyet sóhajtva kopogtam. végülis csak illik valamiféle bemutatkozást tenni... legalábbis itt így szokták, úgy tudom.
- Jó napot kívánok, a nevem Hoshigawa Leena Yumi. Privarion Espada, aki mától az ön osztagában fog szolgálni. - motyogtam előre "betanult" szöbegemet. Reméltem, nem zavarom meg túlságosan a munkájában...

Én elméletileg úgy gondoltam, hogy a formalitásokat be kellene tartanom. végülis csak valami újonc vagyok, vagy mi... Kissé idegesen pillantottam a kapitányomra, és válaszoltam:
- Természetesen, kapitány úr. Vagyis... Shoko. Ha hívhatom így. - teljees volt bennem a káosz és a zűrzavar. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kedves ember lesz a kapitányom. - Mi van önnel mostanság? Sok a munkája? - pillantottam rá érdeklődve, majd beljebb léptem. Nem volt kedvem mondani neki hogy hűűű meg háááá az irodájára, mert nagyon jól nézett ám ki. Nekem legalábbis tetszett. Ezt a külvilág felé csak egy mosollyal fejeztem ki.

Érdeklődve hallgatom a kapitányt, majd idegesen kezdek el dobolni ujjaimmal a zanpakutuomon. Nem is olyan rég még shinigamit kellett vele ölnöm. De ennek az időszaknak vége. Vidáman mosolyogtam, és közben egy kedvenc dalának szövegét kezdte magában mondani: " Emlékszem még a fekete csillagokra....". Aztán képszakadás, és meglepetten jött rá, hogy válaszolni kellene a kapitánynak. Odapillantottam rá, majd gyorsan meg is szólaltam:
- Természetesen, ha úgy kívánja, Shoko. - néztem ki az ablakon. Ha minden jól megy, ma még beszerzek egy pár új CD-t és könyvet.... kellene valaki, aki szintén hasonló stílusú, mint én. Legszívesebben kinyújtóztam volna, de inkbb a zsebembe nyúltam, és elővettem egy fekete nyalókát. A cukor és csokifüggőségről még Las Nochesben sem tudtam lemondani. Biztos nem mondok le róla itt sem. Egészen finom volt ez a kólás - csokis nyalóka. Bár kicsit sajátos íze volt. - És mit kellene tennem, amikor önnel vagyok? - kérdeztem, természetesen magázva. A feljebbvalómnak kijár a tisztelet.