Omote visszatér - Mentsük meg a Taicho-t a munkától

Omote jelenléte az amúgy is eléggé rózsás kedvemet szépen feldobta, már előre éreztem, hogy most megint nem fog a mosoly az arcomról az elkövetkező mit tudom én hány órában leszáradni. Nem túl gyakran teszem meg, hogy egész nap mosolygok, sokszor rászánom magam inkább egy sima és komolytalan arckifejezésre, amely nem tudja érzékeltetni, éppen mennyire vagyok ideges rossz hírek vagy terrorizáció miatt, így aztán néha előfordul, hogy el is feledkezem arról, hogy éppen mintha kicsit morcos képet vágnék. Nem komolyan, annyira azért nem vagyok elvetemült, de azért rajtam is látszik, hogy éppen nem érdemes a fa viccekkel zaklatni. Erre kicsit rászoktam, hiszen a kapitányi gyűléseken éppen eleget látom az átható és mézédes mosolyokat, én pedig nem éppen azokkal akartam soha elérni a célomat, inkább szenvedek kicsit érte. Most azonban semmi nem tart vissza, így a mosolyom csak megmarad és eléggé érdekesen, szinte lappangó ismerősként köszöntöm az érzést, amit az arcizmaimban hagy. Hiába, ma már én sem vagyok a legfiatalabb, lassan fel kell majd rá készülnöm, hogy a mosolyom nyoma ott marad a számon apró ráncok formájában, hiszen senkinek sem marad a bőre örökre olyan, mint húsz évesen volt. Én pedig már nagyon régen voltam annyi, de igazság szerint a természet mindig hagy időt valakinek, hogy megszokja a változásokat és felkészüljön a következőre, így különösebben nem aggódom miatta. Tudom, hogy a legtöbben, akikkel jóban vagyok, nemtől és rangtól függetlenül kedveltek meg, így nagy eséllyel az sem fogja őket igazán zavarni, ha én egyszer megváltozom. Maximum akkor tudnának nagyobb szívinfarktust kapni, ha nem az előnyömre változnék, ahogy eddig tettem, mint egy kapitány felelősségérzettel, hanem vissza abba a korszakba, amikor még próbáltam nem megbékélni az idővel és élni a mai fiatalok szabados életét. Nos, nem mondom, hogy azóta ezt megutáltam, jelenleg is rajongok a kinézetükért és a zenei ízlésüket át is csempészem a saját lakásomba, de ez nem jelenti azt, hogy nem ismerem a saját határaimat. Mini szoknya jöhet, akár egy komolyabb bakancs is, de amivel nem akarok találkozni, az a színes haj. Az enyémet egyébként sem lenne könnyű kiszívatni, ezt tapasztalatból mondom, de ez nem jelenti azt, hogy ellenkező esetben bevállalnék ellene bármilyen támadást. Jól van ez így feketén, ahogy áll. Amúgy is, most már elég hosszú, azt is érzem, hogy Omoténak kis gondot okozott, amikor meg akart ölelni, hogy ne kapjon bele. Nos, nekem egyenlőre jó, de az biztos, hogy hamarosan le kell vágatnom, vagy ráfanyalodni egy hajgumira, hogy ne akadályozzon harc közben.
- Nem tudod, milyen jó ezt hallani. Ez az osztag is kezd megváltozni, ami persze nem rossz, de sajnálom, hogy a legtöbben a tisztek közül átléptek máshova. Furcsa, időnként már nincs meg az a légkör, amivel az ide érkezésemkor találkoztam... - gondoltam bele, hogy milyen furcsa volt az egész, tekintve, hogy akkoriban kicsit erősebb volt a fegyelem, ami a munkán kívüli időt illette, hiszen Shoko és Maya olyan vasfegyelmet tartott itt, amin csak a fejemet tudtam kapkodni. Azóta sok dolog megváltozott, a shinigamik is megszokták, hogy én nem fogok senkit büntetésbe küldeni azért, ha a munka után nem éppen józan, amíg nem hoz szégyent az osztagra, valamint nem is veszem annyira pontosan a dolgokat, mint mások. Oké, a papírmunkára nagyon is háklis vagyok, de ennyit el lehet nézni, hiszen egy szép nagy adag papír mindig is elég nagy ösztökélés volt a kedves felsőbb vezetésnek, hogy ne rám küldjék a szabadnapos ellenőreiket, hátha valami szabálytalanságon kapnak. Nos, az egyetlen, amit a számlámra lehet írni, hogy egynek beolvastam, mikor tíz évre (!!!) visszamenőleg kérte tőlem a papírokat valamivel kapcsolatban, amire egész biztosan nem számítanának. Nem volt túl kedves, én szépen közöltem vele, hogy mióta munkába álltam vezetem őket rendesen, de a korábbiakért nem vagyok felelős, így az vitettem, ha annyira érdekli, adom a kulcsot és legyen szíves megkeresni őket. Nem eget verően nehéz feladat, de több napos munka és éppen nem áll a rendelkezésére unatkozó emberem, ráadásul még felhatalmazása sem volt, hogy ilyesmit követeljen tőlem. Na, tudom, hogy hála neki a nevem mellett egy szép nagy strigula már virít a falukon, de a többiekkel egész jól kijöttem, volt olyan is, aki amint meglátta az adatokat, feladta és közölte, hogy van még két órája, amit el kell itt tölteni, mi lenne, ha addig sakkoznánk. Nem mondom, hogy tudtam, de akkor elég jól megtanultam ezt.
- Nagyrészt az osztag ügyeivel, kifogtunk egy ellenőrzést is, valamint sikerült kisebb állóháború után elérnem, hogy ne csökkentsék a havi költségvetésünket valamilyen kitalált okból. Egészében belerázódtam a feladataimba, bár, még mindig van néha olyan érzésem, hogy csak hadnagy vagyok, akinek ezzel nem kell törődnie... hiányzik az az időszak. - vallottam be neki az igazat, hiszen akkoriban is dolgoztam én eleget, de legalább megtehettem, hogy nagyon pimasz legyek valakivel, mindenki letudta a dolgot azzal, hogy nyilván nem a modorom alapján választottak, majd a nem éppen aktív kapitánynak címzett egy panaszkodó pokollepkét, amely volt oly kedves valamelyik teában vagy hasonlóban landolni, már ha az irodájáig eljutott. Nem, nem én pusztítottam el őket, nem érte meg, inkább a macskám kezdett előszeretettem keresni párat, hátha új információkat tud meg általuk. Nem sok sikerrel, de azért megtette. Én meg nem állítottam le, elvégre senkinek nem ártott vele, és legalább nem a kapitányi íróasztal lábát használta az alatt az idő alatt karomélezésre, amit jobban honorált a kedves ex-taicho, már amikor éppen jelen volt.
- Nagyon homályosan fogalmazol, de megértem. Igazság szerint, ha mégis úgy döntöttél volna, hogy elmész, elengedtelek volna. Nem titkoltam volna, hogy rosszul esik a dolog, de nem kényszerítenélek arra, hogy csak miattam maradj... - válaszoltam neki, miközben újra kicsit hátra dőltem a székemben, mivel már nagyon untam ezt az egyenesen ülést. Ugyan már, ez az én irodám, munka nagyrészt megvan, akkor ennyi lazaság igazán megbocsátható mindenkinek. Különben is, Omote sem éppen a legkönnyebb alkat, és el kell gondolkodnunk mindkettőnknek kicsit a fejleményeken. Nos, én örülök, hogy sikerült neki felfedeznie a saját hibáit, hiszen már más is észrevette, hogy milyen nehezen nyílt meg bárki felé, és remélem, hogy ezen tud változtatni. Eddig mindig csigaházként jellemeztem a szívét, de újabban kezdtem azt hinni, hogy inkább egy kagylóra emlékeztet. Én egyszer elértem, hogy kinyissa és beengedjen, de ez nem jelenti azt, hogy engedi, mást is magammal hozzak, pedig a lelkének nem ártana a dolog. - Egyébként mára nagyrészt végeztem, mi lenne, ha elmennénk valahova? - fordultam felé kedvesen, hiszen már nagyon nem volt kedvem itt maradni, ráadásul tudok is egy nagyon jó helyet, ahol egészen biztosan jól elszórakoznék vele is. Ráadásul nem túl forgalmas, így nagy eséllyel senkit nem fogunk közben megzavarni.

Omote visszatér - Mentsük meg a Taicho-t a munkától

Furcsa, a legtöbbször kicsit ideges leszek, ha valaki van velem az irodában, hiszen próbálok megfelelni a vendéglátás alapvető szabályainak, ugyanakkor nem felejthetem el, hogy én még mindig kapitány vagyok, akinek azt is meg kell mutatnia, hogy abszolút nem mulya, ráadásul pedig megérdemli a tiszteletet, amit kap. Ezt magamnak sem szívesen ismerem be, de igen, van bennem néha még egy kis kétely, ha valaki olyat fogok ki az újoncok között, akinek túl nagy az arca még velem szemben is, de a legtöbbször már ezeket az érzéseket sikerült legyőznöm. Omote jelenlétében pedig furcsa mód még az elején sem jelentek meg, vele szemben olyan fesztelen voltam, amilyen senki mással az osztagból nem tudtam lenni. Ebbe a senkibe tartozott még bele Nara is sajnos, akiben pedig nagyon is megbíztam, csak egyszerűen nem voltam képes teljesen elfogadni őt. Újabban ezek az érzések ritkábban tűnnek fel nekem, talán mert nagyon sok más is van, amely el tudja őket nyomni, de még megvannak. A legtöbben, ha most látnának, biztosan azt hinnék, hogy sikerült beleszeretnem az egyik tisztembe, ez az oka annak, hogy ilyen szertelen vagyok, pedig ez sokkal inkább csak bizalom jelenleg a részemről. Ha az ember olyannak találkozik, aki belsőleg és külsőleg is kicsit hasonlít hozzá, ismeri a múltját és nem ítéli el miatta, az nagyon sokat segíthet a saját önbizalmán és önmaga megítélésén is. Én tudom milyen családból származom, amelyről nem lehetett soha elmondani, hogy nemesi, híres, vagy esetleg gazdag, csak azt, hogy nagyon is tudta, hogyan tegye önmagát hírhedté, és bár, már régen nem létezik, egyesen még mindig hajlamosak rá, hogy az alapján ítéljenek meg. Az ilyenek szemében pedig az nem sokat nyom a latba, hogy nem is ismertem őket, nem ők neveltek fel, ők csak a származást nézik és a vér nem válik vízzé alappal próbálnak engem újra és újra megalázni. Nem túl kellemes, emiatt is nehezen mesélek a régi sorsomról, csak kevés beavatott az, aki ismeri a múltamat, és vele együtt el is tud fogadni. Ezek után pedig szerintem senki nem csodálkozik rajta, hogy az ilyeneket én sokkal többre becsülöm, mint másokat és velük felszabadultabb vagyok, mert mindenki más is ezt tenné a helyemben.
- Nagyon jó hallani, amit mondasz. Én sem szívesen hagynálak el, annyira megszoktam már a jelenlétedet... - tettem hozzá elgondolkodva, majd szépen, aranyosan és ártatlan mosollyal az arcomon próbáltam meg nem észrevenni a mondandója mélyebb értelmét. Nem, nekem ez még most túlságosan új, nem tudnék egy ilyen vallomással megbirkózni, pontosan ezért is van az, hogy nem akarok róla tudomást venni. A fenébe, a lehető legrosszabb alkalommal sikerült nekem egy ilyen rossz előérzetet összeszedni, hiszen ha most egyenesen nekem szegezne egy kérdést, nem hiszem, hogy felelni tudnék rá. Valójában talán már a megismerkedésünk után is sikerült elfogadnom annyira Omote jellemét, hogy teljesen megszoktam, mindig mellettem marad barátként, és jelenleg nem is tudom, hogyan érzek iránta. Egy részem nagyon is ragaszkodik hozzá, hiszen rengeteget segített nekem mindig is, gyakran kérdés nélkül, egy másik pedig próbál felette anyáskodni, mert tudja, hogy szükségünk van a másik jelenlétére. De hogy ezekből mi lesz, azt nem tudom egyenlőre megmondani, a sejtéseimet pedig jobban járnék, ha egyszerűen elhagynám, hiszen nagyon is betegnek tűnnek. Nem sokat tudok most, csak annyit érzek, hogy az elvesztése megviselne, a többiről pedig, ha egy esély van rá, nem nagyon nyilvánítok véleményt. De persze ilyen szerencsém nincs, mert ő még mindig nem fejezte be a vallomását, minden egyes szóval engem mélyebbre lökve egy gödörben, aminek nem látom sem a tetejét, sem az alját. Olyan, mintha két szék között a földre kéne zuhannom, de még reménykedem benne, hogy valaki elkap. Nem tudom, nem túl jó érzés, ráadásul pedig hiába próbálok összpontosítani, egyszerűen nem tudok. Egy pillanatra el is veszem saját magamban, amiből az riaszt ki, hogy egy kezet érzek az arcomon, amely eltűr egy tincset a szememből. Nem rezzenek össze, de ez azonnal visszaránt annyira a valóság stabil talajára, hogy tudjam, nem hagyhatok egy ilyen vallomást válasz nélkül.
- Én is szeretnék veled lenni, mert megnyugtató, hogy sok mindent tudsz rólam és nem ítélkezel felettem. Ráadásul pedig nélküled többször is éreztem már azt, hogy nagyon magányos vagyok, egyszerűen hiányzik a társaságod. De most nem tudnám megmondani, hogy pontosan minek is tekintelek... - a végét már szinte szemlesütve mondtam, hiszen most nem bírtam az arcára nézni. Szégyellem magam miatta rendesen, de most nagyon bizonytalan vagyok, az érzéseim pedig teljesen összekeveredtek. Tudom, hogy ezzel akár meg is bánthatom őt, és most ezért is nem akarok felé nézni még egy percig. Nagyon csalódott lehet, hiszen ő őszinte volt, amennyire csak tudott, és bár én is próbáltam ezt megtenni, nagyon sekélyes voltam vele kapcsolatban. Olyan voltam, mint egy tinilány, aki először szembesül érzelmekkel, pedig illene végre ennyi idősen tudnom, hogy mit akarok. Valami nagyon is azt súgja, hogy ma még vár rám egy vallomás, a kérdés az, hogy mivel kapcsolatban. Vagy megbántom, vagy nem, ez most már csak két esélyes, ráadásul az arány nagyon is erősen változik a rossz irányba. De most még erről nem tudok neki beszélni.
- Igazság szerint valami érdekesebbre gondoltam. Még pár napig megmarad ez a gyönyörű, nyári idő és ki kéne használni. Szóval, mit szólnál, ha ... kimennénk a tengerpartra egy kicsit úszni? - néztem fel a szemébe kicsit kacéran, hiszen ritka az olyan, hogy én önként bevállalom, hogy szépen bikinibe bújok és láthatnak is. Bevallom, nem szégyenlős vagyok, csak egyszerűen tudom, hogy nem az a tipikus ideális alkat vagyok, mint sokan mások. Itt a leggyakoribb típus is középmagas, 165 centi körüli nő, akinek azért van alakja, ellenben én jó tíz centivel magasabb vagyok ennél, ráadásul pedig pont melltájékon vékonyabb is, így ha már muszáj fürdőruhát vennem, hogy azért ne meszelt fal színű legyek, akkor legtöbbször egyedül teszem meg. Ritka ajánlat, szerintem megérdemelnék érte egy szép nagy virágcsokrot, mivel több ilyen biztos nem lesz. - Tíz percet kérek, hogy elkészüljek, megvársz itt, vagy a parton találkozzunk? - néztem rá kedvesen, hiszen sejtettem, hogy abból a tíz percből lesz tizenöt is, de nem akarom, hogy miattam kelljen itt várnia. Ha már kész vagyok, nagyon gyorsan le tudok jutni a tengerhez, de addig a gyorsaságom eléggé kétséges...

Omote visszatér - Mentsük meg a Taicho-t a munkától

Nem tudom mennyi ideje történt, hogy Omote bejött hozzám, de szemmel láthatóan az idő csak úgy repült a társaságában, mivel nem vettem észre, hogy lassan már elmúlik az a pár perc, amelyet arra szántam, hogy köszöntsem, mielőtt elrángatnám magammal valahova. Oké, lebuktam, készültem én arra, hogy valamelyik nap rövidebbre veszem a műszakot, és hadnagy ide vagy oda, nem fogom a napot végigülni, most pedig itt van rá a megoldás, mégsem zavar az iroda jelenléte. Ez van, nem a kedvenc helyem, de nem is feszélyez, ez pedig nagyon sokat tud abban segíteni, hogy biztos legyek benne, itt aztán semmi és senki nem változott. Amúgy is, ez a hely olyan, mint egy átmenet, mert eléggé otthonos, ugyanakkor bárki bejöhet ide, aki beszélni akar velem, márpedig ezt az egy dolgot a szobámról nem lehet elmondani. Hogy úgy mondjam, az egy szentély nekem, eddig soha az életben nem próbáltam meg más ízlésére alakítani, ráadásul aki be akart oda jutni, annak minimum akkor kellett jönnie, mikor ott vagyok, ellenkező esetben nem csak a küszöbön nem jutott túl, de azt is pontosan tudtam, hogy ki volt, mivel utána hetekig örülhetett a karmolásnyomoknak, amit a harcias és területvédő cicámtól kapott, ingyen meglepetésként, a sikeres behatolásért. Egyébként pedig akkor sem biztos, hogy valakit szívesen látok, ha nagy ritkán ott kap el, simán elküldöm máshova, vagy vele megyek, mivel egyszerűen nem szeretem, ha valaki a kérésem nélkül tesz olyat, ami megzavarhat. Egyébként is, az a szoba egyfajta pihenőhely, amit magamnak alkottam, nem más szórakoztatására. Valójában talán ez is egy nagyon kicsit részt vesz abban, hogy most nem arra kérem a beszélgetőtársamat, kísérjen el oda, hiszen előle ugyan nem rejtegetem, de mára más terveim voltak, márpedig a szoba olyan dolog, ami felett nem lehet csak úgy elsiklani...
- Hidd el, ennek örülni fogok! - néztem vidáman Omotére, aki egészen eddig úgy csinált, mintha valami komolya probléma nyomasztaná, most azonban kezdett végre kibontakozni. Hiába, a bizalma még mindig nem az igazi, de kezdem azt érezni, hogy határozottan javulni kezdett már. Legalábbis most már megvan benne az érdeklődés, figyel is a dolgokra, nem zárkózik el a saját világában, amelyet állandóan ugyanazok a falak vesznek körül és nincs más benne, csak monotonság. Nem tudom a megismerkedésünkkor mi vette rá arra, hogy segítsen nekem, de akkor is úgy éreztem, hogy szépen leromboltam egy részt a védelmi mezőiből, amit azóta visszakerült, azonban már bejutottam. Ezt nem bánom, nem hiszem, hogy túl jól viseltem volna, ha valamelyik tiszt, akivel meg akarok ismerkedni, folyamatosan csak visszautasít, hiszen akkor azt sem tudhatom, hogyan bánjak vele, amikor nem akarom vérig sérteni, de közölnöm kell vele, hogy valamit elszúrt. Mert van olyan, aki ezt nagyon egyszerűen be tudja ismerni, másnak rávezetés kell, és van olyan, akinek megvan hozzá a büszkesége, hogy csak akkor ismerje el, ha a szemébe vágom. Ugyanakkor én nem akarok szükségtelenül nyers lenni, mert azt tényleg senki nem érdemli meg, főleg, ha valamit az osztag érdekében tesz meg...
- Lebuktam, rendben, menj! - néztem rá kedvesen, hiszen habár sikerült alaposan meglepnem az ötletemmel, hogy én bizony kirángatom a tengerpartra egyet úszni, attól még elég könnyen belement. Mondjuk nem bánom, igazán nem ártana meg nekem, ha nem kéne sápadt fehéren kezdenem az őszt, télre úgyis olyan színem lesz, minden segítség nélkül is. Szinte mosolyogva nézem végig, amint kimegy az irodámból, majd én is készülődni kezdek. Reflex szerűen két perc alatt elrendezem a papírokat, majd kilépek és bezárom az ajtót. Ez egyfajta figyelmeztetés, hogy nem vagyok itt, de különösebben csak akkor húzom fel magamat, ha valami eltűnik, de akkor nagyon megkeserüli, aki itt járt. Ha kell valami, kérjék, a többit pedig felejtsék el, véglegesen!
Közben a folyosókon át sikeresen elértem a szobámat és egy apró sóhajjal nyitottam be, hogy megtaláljam a szükséges holmikat. Csak tudnom kéne, hogy mit keressek pontosak. Kezdetnek a fürdőruha, amely egész biztosan a szekrényem mélyére van elrejtve, mivel nem éppen a kedvencem. Jól van, egy-két kapitány mellett mellméretben komoly kisebbségi komplexusom van, így a legtöbbször nem mutogatom magam benne, de most csak egy fanyar mosolyt engedek meg, miközben felveszem a vörös, elég merész darabot. Oké, ez megvan, de nincs az az isten, hogy így végig menjek az osztagon, így gyorsan találok egy combközépig érő, kék ruhát is, amit fölé veszek. Majd előkapok egy táskát, és bele pakolok egy tisztességes méretű törölközőt és egy plédet, meg persze a naptejet. Semmi kedvem leégni. Azért a hűtőből még kapok elő egy üveg üdítőt is, meg pár műanyag poharat, és reménykedem benne, hogy a napszemüveget meg a többit időközben bele is dobtam a táskába, egy pár cipő, majd megyek ki. A kulcsaimat időnként még használom, most is, de gyorsan el is süllyesztem. Kalapot nem kérek, úgy is épp elég feltűnő leszek, nem még napraforgónak öltözve. Omote éppen ott vár már az iroda előtt, ezek szerint tényleg lett negyed óra a készülődésemből, de ez van, azért én is nő vagyok.
- Ugye nem várattalak meg nagyon? - néztem rá óvatosan, mivel nem tudom, mióta támasztja itt a falat, és igazság szerint az úgy nem túl vidám, ha elunja közben az életét...

Furcsa, egyre könnyebben sikerül elsőre is megértenem Haruki beszédét, anélkül, hogy most komolyan el kellene rajta gondolkodnom, akkor rólam van szó, vagy magáról. Úgy tűnik, ezt a stílust nem is olyan nehéz elsajátítani, főleg akkor nem, ha érthetően beszél közben az illető. Na, azt hiszem eltartott egy ideig, de végre leesett a tantusz, hogy miért is felejtette el Nara nekem ezt a jellemhibát említeni, egyszerűen ő nem gondolta annak. Oké, érdekes beszédstílus lesz belőle, de most, hogy már hallgatom pár perce, nekem is kezd egész elfogadható formát ölteni, méghozzá anélkül, hogy egy szótárra lenne szükségem a megértéséhez. Lassan alakul ez, lehet, hogy a végén még én is meg fogom kedvelni a lányt, mert alapvetően nekem egy elég komoly, ugyanakkor vidám jellemű kislánynak tűnik, mindenféle nagyobb, rossz szokások nélkül. Azt hiszem, nagyon is jól járt vele az osztag, nagyon itt van már az ideje, hogy valaki, vagy valami még egy kis színt hozzon az életébe, hiszen én már nagyon alaposan kezdek kifáradni azzal, hogy jobb kedvre derítsek mindig mindenkit, ezer örömmel adom át a feladatok egy részét neki. Ráadásul úgy hallottam, a kedves hadnagyommal nagyon is jól kijön, valamint rengeteg időt töltenek együtt, így kezdek benne hinni, hogy még messze nincs minden veszve a közelben. Csak nekem is találni kéne majd előbb-utóbb valakit, aki kicsit lefoglal, és akkor nagy eséllyel nem is nagyon agyalnék ennyit az osztag ügyein, semmi képpen. De amíg nincs, marad ez, vagy egyszerűen lefoglalom magam valamivel huzamosabb ideig. Mondjuk nem ártana végre felszolgálnom a teát, mielőtt sikerül a vizet a kancsóból elpárologtatnom. Inkább gyorsan kitöltök a két csészébe belőle, miközben a szűrőn hagyom a tealeveleket, amelyek így szépen át tudják venni az ital ízét. Még le kell kicsit csepegniük, addig egyszerűen könnyebb, ha továbbra is Harukival beszélgetek.
- Attól függ, miért. Ha pihenni akarok, akkor ritkábban, a szabad napjaimon teszem, de akkor az egész napot csak Karakura parkjaiban és a város régi részein töltöm, időnként még a múzeumban is. Vásárolni gyakrabban, de főleg egyedül, mindig jobban ment, ha senki nem próbált bele szólni a dolgokba... - jegyeztem meg elgondolkodva, hiszen az előbbi, nyugodt napokból már jó ideje egy sem volt, éppen itt az esély rá, hogy egyet beiktassak. A szabadságomból még így is van egy adag hátra, csak egyszerűen úgy nem merem hosszabb időre itt hagyni az osztagot, hogy közben tudom, senki nem végzi el helyettem a feladatokat, így amint vissza érek, ott kell folytatnom, ahol abbahagytam. Akkor inkább maradok, de most már tényleg nem tetszik ez a helyzet, így azt hiszem valamikor el kell kapnom Narát és megkérni, hogy segítséggel helyettesítsen pár napig, mert sürgősen ki kell kapcsolódnom. Csak egyedül ez nem túl jó szórakozás, valakit előtte nem ártana kerítenem, akit el is hívhatok magammal. De ki érne rá, az jó kérdés... Mindegy, majd csak találok valakit, előtte pedig ezt az ötletet be kell adni Narának is, és lehetőleg vinni magammal közben valakit a 4. osztagból, hogy azonnal tudjanak reagálni, ha meghallja, hogy mit tervezek én. Persze ezt a szívességet nagyon hamar viszonyoznám is neki, hiszen nála is van jó pár szabad nap még kelendőben, de akkor sem tudom, egy ilyen ötletre miként lenne képes reagálni. Mindegy, közben azért a tea elkészült, amelyet egy apró mosollyal emelek fel a tálcára és pakolom mellé a további ízesítőket, vagyis a citromot és a nézet, meg egy kis süteményt. Szokás szerint nem házi gyártmány, de ezt speciel én is nagyon szeretem és tegnap vettem egy nagyobb adaggal a cukrászdában, hiszen ott is csak ritkán készítik el, főleg megrendelésre...
- Shinigami? Puszta kíváncsiságból, soha nem volt erősségem, hogy nyugodtan üljek a helyemen. A sors fintora, hogy idáig jutottam... - válaszoltam neki a kérdésére, hogy mégis miért akartam én minden áron shinigami lenni. Nos, nem éppen minden áron, egyszerűen kaptam egy ajánlatot rá, hogy megtehetem, és pedig elfogadtam, mert szimpatikusnak találtam a felajánlót, valamint a többieket is, akikkel összekerültem. Nem mondom, hogy nem volt pár kellemetlen eset is, de valójában soha nem én kértem a kinevezéseimet, egyszerűen figyelmeztettek csak rá, hogy már elég jó vagyok ehhez, akkor illene bizonyítanom is, hogy nem hiába tanítottak engem évekig mindenre. Igazság szerint utólag soha nem bántam meg a biztatásukat, hiszen ennek köszönhetően mindig újabb dolgokat tanultam, amelyekre egyedül nem lettem volna képes, ráadásul fejlődtem is. Ez utóbbi mondjuk tényleg főleg a kardom érdeme, hiszen jó szokása volt mindig próbára tenni, de úgy tűnik már ő is megbékélt. Csak ne tudjon erről, mert ismét megered a szája és hetekig nem lesz tőle nyugtom.
- Egyébként ahogy látom, téged feszélyez, hogy kérdéseket kell feltenned. Nos, nekem nem szokásom a vallatás, ezért hagyom, hogy azt mond el, amit fontosnak tartasz, közben egyfajta beszélgetést, nem pedig kötelező bemutatkozást kihozva a helyzetből. Amennyiben neked ez még korai, csak mond meg nyugodtan és hanyagolom... - tettem még hozzá, biztatóan nézve rá, hiszen semmi szükségem olyasmire, hogy minden tiszt úgy jöjjön be a kapitányi irodába, mintha éppen a fogát húznák. Akkor inkább maradjon kívül, engem igazán nem fog zavarni a dolog... Nem ez lenne az első ilyen alkalom, kaptam már pár hasonló visszautasítást, nagy eséllyel nem is reagálnom le másként, csak egy elnéző mosollyal, hiszen elsőre nem mindenki tud közvetlen lenni, ezen pedig az idő segíthet csak, más nem hiszem. Na, erről ennyit, Haruki úgy dönt, ahogy neki tetszik, nekem igazán mindegy a dolog...

Láttam, hogy sikerült kicsit összezavarnom szerencsétlen kislányt, mikor megkérdeztem, hogy jönne-e velem Karakurába, utána meg kijelentettem, hogy nem vásárolni gondoltam. Remek, azt hittem tudom világosan fogalmazni, de ezek szerint ez még mindig nem éppen az erősségem. Most már nem tudok túl sokat tenni miatta, maximum egyszerűen igazítok, amit meg is fogok tenni, utána meg első dolgom lesz megkeresni a papírokat és ellenőrizni, hogy mennyi idős is pontosan Haruki. Nem néz ki túl idősnek, nem is gondolnám annak, de abban is biztos vagyok, hogy már nem kislány, akivel óvatosnak kell lenni. Ugyanakkor lehet, hogy még nagyon fiatal és egyszerűbben kéne fogalmaznom, ha ki akarok egyezni vele. Sajnos Seiretei-ben a kor nagyon is viszonylagos dolog, a legtöbb ember azt hinné, egyszerű megállapítani, pedig aki fiatalon halálozott el, vagy itt született, az még jó kétszáz évesen is fiatalabbnak néz ki, mint én a halálomkor voltam és ez még az enyhe határozat. Ezek után ne csodálja senki, hogy szeretek a vezető tiszteknek kicsit utána nézni, hiszen nagy égés, ha rosszul reagálok valamire, ami most sikerült is. Talán jobb lesz, ha következőre jobban figyelek Narára, mikor figyelmeztet az új tiszt érkezésére, mivel kicsit szétszórt vagyok mostanában. Mondjuk meg lehet érteni, van pár problémám, de eddig nem hagytam, hogy ez a munka rovására menjen, és nem is most szándékozom ezt megtenni.
- A nagy bevásárlás kellemesebb egyedül, de egy egyszerű szabad délután sétálással, kirakatok nézegetésével olyan dolog, aminél igazán nem bánom, ha valaki, akinek kedve van hozzá, el is kísér... - jegyeztem meg mosolyogva, hátha ezzel végre sikerült letisztáznom a dolgokat. Utána pedig majd kiderül az is, hogyha valóban lesz egy ilyen alkalom, akar-e jönni, vagy inkább maradna a Tiszta Lelkek városában. Ha csak udvariasságból mondott most igent, mivel kapitány vagyok, nem fogom neki erőltetni a dolgot, hiszen mégsem jó szórakozás az, ha csak egyszerűen elrángatom magammal. Ha pedig jönni akar, bízom benne, hogy egy ilyen kirándulás alkalmával jobban meg tudom ismerni a gondolatait, érzéseit és találok magamnak választ arra is, hogy miért viselkedik úgy, ahogy éppen teszi. Nem zavar már, meghökkentő, de egészen hozzá is szoktam, csak általában van oka annak, ha az ember harmadik személyben beszél önmagáról.
- Álom? - pillantottam a lányra csodálkozva, hiszen eddig az ilyesmin nem is nagyon gondolkodtam. Elismerem, van abban ráció, amit mond, de nekem valahogy soha nem az álmom volt az, amit elértem, hanem csak egy része annak. Ma kapitány vagyok, de nem hinném, hogy én akartam volna ezt a rangot, egyszerűen elég erős voltam hozzá, hogy megkaphassam, így nekem ígérték. A legtöbben a kapitányok közül rendelkeznek célokkal, ilyen nekem is van, de csak azután alakult ki általában, hogy kicsit előbbre léptem a ranglétrán. Nem azt mondom, hogy nem mertem soha nagyot álmodni, de az én álmaimban nem a kapitányi lét szerepelt, hanem az, hogy soha ne veszítsem el önmagamat. Ehhez pedig nem sok köze van annak, hogy virít rajtam fehér haori, vagy éppen nem teszi ezt meg. - Vannak álmaim, mint mindenkinek, de ezek inkább személyesek, nincs közül a rangomhoz. Kapitányként inkább céljaim vannak, segíteni és megvédeni az osztagom tagjait... - válaszolok neki óvatosan, remélhetőleg megérti, hogy a többi része nem pont olyan, amilyennek elképzelte. Ő is nő, tudja, hogy a nőknek jó szokásuk álmodozni, és elnézést, amiért nem szívesen osztok meg mindent vele. Egyébként is, sok álomról régóta tudom, hogy mindegy mit teszek, az álom marad csak a számomra, és változni nem fog attól, hogy nekem más a kívánságom. Ha valamit kapsz, mást elveszítesz, nekem pedig sikerült szemmel láthatóan elég magas árat követelniük. Remek, mondhatom, remek...
- Nem erősségem a felszínesség és az általad említett sztendert kérdések szajkózása, az nagyon személytelen. Elfogadom, ha azt mondod zavarónak találod, mert ez a véleményed, nem a kötelező válasz, amellyel egy kapitánynak felelsz, hogy szeressen. Az egyéniség fontos, ha mindenkit ugyanolyan határok közé próbálok beszorítani, az nem segít. - válaszoltam neki a legkisebb jele nélkül a haragnak, hiszen komolyan is gondoltam a dolgot. Senki felett nem ítélkezem önkényesen és meg sem próbálom beskatulyázni, mert az nem az a forma, amelyet szeretnék itt látni. Sok elődöm megtette, hogy egy viselkedési morálba kényszerített minden tagot, és ennek én iszom ugyan meg a levét, mert változtatni akarok, de ez nem fog tőle eltántorítani. Mindenkinek megvan a maga jelleme, amelyet nem fogok hagyni kiirtani senki és semmi kedvéért. Sokan, akik egy-egy osztagba kerülnek, fejlődni akarnak, méghozzá gyors ütemben, ennek pedig nem az a legjobb módja, ha szabálykövető gépekké válnak, mert amint valami olyan rangba kerülnek, ahol komoly döntések várnak rájuk, el fognak bukni. Keserű tapasztalat ez, de sokszor nagy segítség. Haruki is meg fogja érteni szerintem, addig pedig egyszerűen jelzem neki, hogy a részemről távozhat, majd eltakarítom a tea nyomait és újra magam elé húzok pár papírt. Még idén be akarok ezeket fejezni, akkor pedig nem árt meg, ha teszek is ezért valamit...

Az irodám ablakát egy apró szellő suhan be, szépen eljátszadozva mindennel, amely az útjába akad ezen a helyen. Először a könnyű függönyt találja meg, amely inkább arra hivatott, hogy a nyári napfényt fogja fel, mintsem elrejtse a kilátást a gyönyörű fákkal szegélyezett kertre. Igaz, ez utóbbi így, ősz vége felé kissé már tragikus látványt nyúlt, de a legkitartóbb növények még mindig elkápráztatják színes leveleikkel a látogatókat. Nos, talán méltán mondhatom, hogy ez a hely az egyik legszebb az osztagon belül, hiszen ebben a természetes közegben sokkal több a fény és a zöld növény mint a folyosók rengetegében. De most meg sem próbálok arra nézni, hiszen rögtön elragadná a képzeletemet, amely már így is jó ideje lázadozik a papírok egész halmai ellen. A szél csak az egyike a könnyed dolgoknak, amelyek néha segítenek, hogy pár másodpercre kikerüljük a koncentrációból, esélyt adva a pihenésre, majd szépen mehetek oda vissza, hogy végre befejezzem a papírokat. Igazság szerint nem ez az egyetlen dolog, amely most elveszi a figyelmemet, éppen eléggé zavaró az árnyék is, amelyet az a vázányi virág alkot, amelyet még hetekkel korábban kaptam az egyik tiszttől. Haruki azt mondta, a lélekenergia miatt ezek nem fognak elszáradni, ha jó a helyük, és bár erősen kételkedtem a szavaiban, a növények még mindig éltek és illatoztak a párkányon, miközben magukba szívták a nap éltető sugarait. Ezekből rám szerencsére már nem jutott, de még így is kicsit rendellenes volt az időjárás, számomra. Egy ideje már elmondhatjuk, hogy mélyen benne jártunk az őszben, ennek ellenére az idő mintha csak meg akarna minket tréfálni, teljesen olyan, mint nyár végén. Amilyen szerencsém van, ezt még szépen élvezhetjük pár napig, vagy hétig, utána jön a hirtelen jegesség, amely miatt el fognak fagyni a növények. Nem először és nem is utoljára fordulna elő az ilyesmi... A gondolataim egy része megint szépen elkalandozott, de közben a kezemmel automatikusan írtam alá az elolvasott papírokat és másoltam fel a további adatokat, hiszen nem ártana meg, ha időben végezni tudnék velük. Valójában még vagy három órám lenne itt a minimumhoz képest, amely így is elég hamar véget ér, de tudom, hogy mára várnom kellene valakit, egy fiatal tisztet, és tekintve, hogy hadnagyom nincs, valószínűleg nekem kell majd mindenről tájékoztatnom. Ami azt jelenti, hogy nem ártana még azért belehúznom, mert utána pedig programom van. Remek, jó kis napirend, nem mondom. Mindegy, nem olyan nehezen teljesíthető, így nem fogok panaszkodni. Egyébként sem kaptam már jó ideje újoncot az osztaghoz, a legutóbbiak már hónapokkal korábban ideértek, így nem esett nehezemre örülni a dolognak. Szeretem a vérújítást és jelenleg kicsit sok tiszt ment el már, így az én szememben nagy előny, hogy az egyik legjobb újoncot küldték ide. A papírjait természetesen már egy ideje megkaptam, kis rábeszélés árán ugyan, de még tegnap átküldtek mindent, így végig tudtam nézni őket, mielőtt megérkezett. Már persze amit sikerült megnéznem, nem tudom, hogy neki, vagy a tanárnak, de rémes kézírása van, amelynek egy részét még nem sikerült dekódolnom. A lényeget azért már igen, a korát és a képességeit egy ideje már megtettem, a többi meg majd alakul úgy, ahogy akar. Biztos vagyok benne, hogy ami ide van írva, az szépen még fejlődni fog, amint sikerül felvennie az osztag kissé gyors tempóját. Egyébként pedig lehet, hogy én nézem rosszul az órát, de már itt kéne lennie. Mindegy, addig nekem még van időm ezt befejezni, ráadásul pedig fogadni mernék, hogy szimplán eltévedt a folyosókon, nem ő lenne az első, sem az utolsó, akinek elsőre nem sikerült megtalálnia az irodámat. Fogadni mernék, hogy nemsokára meg fogja, addig meg igazán végezhetek a maradék két-három lappal is. Mire sikerül, már fel is tűnik, hogy egy ismeretlen lélekenergia közeledik az ajtó felé. Nyilván a tiszt lehet az, tekintve, hogy a mai napra nem nagyon várok más osztagokból senkit papírokkal felszerelve. A kopogás hamarosan fel is hangzik az ajtón, miközben az utolsó nyavalyás lapot is a helyére teszem. Most ajánlom erősen a szélnek, hogy maradjon meg ott, ahol van, ellenkező esetben még nagyon morcos leszek, a lapokat fél órát válogattam, csak eddig...
Közben a shinigami belépett és én szembe találtam magamat egy velem nagyjából egy magasságú, fehér hajú férfival. Milyen jó, hogy képet persze nem mellékeltek az aktához, csak egy leírást, így ez alapján tudok arra következtetni, hogy megtalált a 6. osztag legújabb tagja. Remek, igaz, kicsit elkésett, de ez nem nagy probléma, tekintve, hogy nekem is jó szokásom az ilyesmi, így csak egy elnéző mosollyal az arcomon intek neki, hogy lépjen beljebb és csukja be maga után az ajtót. Úgy tűnik az illemet azért ismeri, mivel azonnal be is mutatkozik, igazolva, hogy tényleg őt jelentették be mára nekem, mint új tisztet.
- Üdvözöllek a 6. osztagban Noboru! Yurenai Mistique vagyok, mától a kapitányod... - mutatkoztam be neki kedvesen, kezemmel intve a kapitányi haori felé, amely ugyan a szobában van, egészen pontosan a székemre terítve, de én éppen nem viselem, mivel ez az egyenruha éppen elég meleg nélküle is. Egyébként sem szokásom a saját irodámban hordani, hiszen itt rajtam kívül kevesen tudnak csak hosszabb időt eltölteni, róluk pedig általában ránézésre meg lehet mondani, hogy nem a kapitányok. - Kérlek foglalj helyet! - néztem rá kedvesem, miközben rámutattam az egyik székre az asztallal szemben, amelyet a vendégek kedvéért helyeztem ide. Közben gyorsan elkapom az asztalról a papírok és egy dossziéba rakva mindet a fiókomba csúsztatom, hogy immáron legyen is hely az asztalon. Egyenlőre ez esztétikusabb, főleg, mivel így legalább úgy néz ki, mintha nem lennék erősen elhavazva a papírmunkával. - Ha megkérhetlek, mesélj pár dolgot magadról! Szeretném hallani, miért lettél shinigami... - néztem rá kedvesem, miközben kicsit kiegyenesedtem a székemben, hogy ne legyen olyan érzése, mintha egy kislánnyal beszélne, aki garantáltan nem vagyok...

Látom a tiszten, hogy feszeng, nyilván nem tudja még, hogy mire számítson tőlem. Egy részt meg is tudom őt érteni, éppen most sikerült bekerülnie a nagy és veszélyes 6. osztagba, ahol nem éppen a tolerancia az érték elméletileg, másrészt szerintem vele sem közöltek túl sok dolgot azon kívül, hogy ki lesz a kapitánya, szóval nagyon nem lehet vidám a fejlemények miatt. Remélem azt azért nem hiszi, hogy az a szép hírnév, amely jelenleg már csak az emberek tudatában létezik, még mindig része az osztag életében, mert a végén képen találom őt röhögni. Nem mondom, hogy rossz tipp lenne egy külső szemlélőtől, de szerintem nagyon hamar meg fogja tanulni, hogy nem minden arany, ami fénylik. Elismerem, a kedves elődeim egy kivételével kifejezetten szigorúan tartották az osztagot, de én azt hiszem, már világosan mindenki tudomására hoztam, hogy ugyanezt nem várom el tőlük. Rendben, hogy nem akarok folyamatosan panaszokat kapni a többi osztag tagjaitól a nálam szolgáló tisztek miatt, de ha a munkaidejükben teljesítik, amit elvárok, felőlem utána már azt tesznek, amit akarnak a józan ész keretei között. Mert annak nagyon nem örülnék, ha kapnék pár panaszt, amiért most az én tisztjeim játszanak például firkamanót és dekorálják ki egy másik osztag épületének falait rózsaszín és vörös teknősökkel meg egyéb más oda pont nem illő lényekkel. Nos, nálunk már előfordult és bár nekem sem sikerült rájönnöm, ki volt a tettes, nagyon nem örülnék, ha az embereim felülmúlnának én önkéntes intézkedéseket hajtanának végre. Egyébként viszont azt nagyon nem tudom zokon venni, ha amiatt kapok esetleg figyelmeztetést, mert tilosban járnak, elvégre ennyi erővel én is eltölthetném a fél napomat azzal, hogy panaszos lepkéket szórok szét az éterben. Nem vagyok az a merev és szabályokat követő kapitány, amit el lehetne várni a nemesek osztagától, de nem tehetek róla, igazság szerint én még nem is vagyok ide tartozó, ami a származásomat illeti. Pont ezért sikerült is szép nagy szemeket meresztenem az újoncra, mikor a felkínált szék helyett az asztalom előtt guggolva állt le és kezdett el valami fogadalmi szöveget mormolni. Ne, ez komoly? Nem hiszem el, hogy most próbálkozik ezzel. Igazság szerint nagyon is zavarba jöttem tőle, hiszen én egészen eddig biztos voltam benne, hogy ezt a fajta tisztelet kifejezési módot már nem használják. Az egyik újonctól sem láttam eddig legalábbis, így egy aprót nyelve csak bólintottam és próbáltam magamban feldolgozni, hogy mit is fogtam ki. Ohm, talán illene a közeljövőben figyelmeztetnem rá ezek szerint Noborut, hogy nem vagyunk már ennyire szabálykövetőek. Bár, magamat ismerve elhiszem, hogy rá fog jönni még az elbeszélgetés alatt. Addig pedig nagyon remélem, hogy több ilyen partizánakciót nem tervez, mert tuti, hogy le találok esni a székemről. Egyenlőre viszont inkább beszéltetem, az könnyebb.
- Csak azt mond el, amit úgy gondolod, érdemes tudnom... - próbáltam neki segíteni, hiszen nekem is eléggé dereng, mennyire kényelmetlen volt, amikor minden egyes előléptetésem után raportra kellett mennem a kapitányhoz, akinek ez volt a kedvenc kérdése. Csak éppen én még ennél is nehezebben tudtam rendes választ adni rá, mivel az olyasmi, hogy nem én kértem, egészen biztosan nem elégítette ki az emberek kíváncsiságát semmilyen módon. Na, legalább ebből a szempontból ő biztosan jobban járt, mint én valaha is, mert már beszélni is kezdett. És el kell ismernem, számomra nagyon is tisztelni való dolog, hogy vannak céljai és motivációja, hogy ezeket a célokat mindenképp teljesíteni tudja. Bár a céljai nem mondom, hogy kicsit, de legalább az biztos, hogy számomra nagyon is becsülni valóak. Nos, ha a jövőben is ilyen elszánt és magabiztos lesz, akkor nagy eséllyel jól fog járni mellettem. - Szép dolog a célkitűzés. Az osztagban értékelem az ilyen tagokat, és azt hiszem, segíteni is tudok neked... - jegyeztem meg egy apró mosoly kíséretében, mintha észre sem vettem volna, hogy milyen ajánlatot tettem neki. Nem mondom, hogy túl sokat tudnék vele foglalkozni, de annyit meg tudok tenni, hogy nem papírmunkára fogom, amennyiben lesz olyan szorgalmas és nem fog engem zaklatni. Biztos vagyok benne, hogy a normális feladatok és rendszeres edzés mellett nem esik majd nehezére fejlődni, ráadásul pedig ha jól időzít még engem is megtalálhat az edzőteremben. Csak ehhez tényleg jó időzítés kell, tekintve, hogy jelenleg azt se tudom, ma mikor jutok el odáig. Ahogy a papírokat elnézem még délután folyamán, de közelebbit akkor fogok tudni, ha már ellenőriztem a feladataimat teljesen. Közben természetesen Noboru visszakapta a szót és nagy érdeklődéssel hallgattam a szavait. Nem mondom, eléggé tudja, hogy mit akar, de azt hiszem, akkor is kénytelen leszek neki kicsit tönkretenni az ábrándjait. legalábbis, az biztos, hogy én most rögtön nem küldöm az emberek világába, addig nem, amíg nem látom edzés közben. Eszem ágában sincs kockáztatni egy tisztem életét, márpedig ott éles helyzetben senki nem tud neki segíteni, ennyit nem ér meg az egész. Egyébként is, a hónap felénél meg fogok senkit utólag kiküldeni.
- Ezzel lesz egy kis probléma. Az osztagból mindig a hónap elején mennek Karakurába, tekintve, hogy az két hete volt, nem küldhetlek utánuk. Ebben a hónapban már nem lesz külön feladatod, de hogy hozzászokhass, besegíthetsz valakinek. Két hét múlva kikerül egy lista a feladatokról, ha akkor a felírod a neved az Emberek világába jelentkezők közé, kikerülhetsz... - válaszoltam neki lassan, remélve, hogy azért nem pont most sikerült lelomboznom a reményeit. Egyébként is, szerintem igazán nem nehéz dolog egy-két hetet eltölteni itt, legalább esélye lenne arra, hogy belerázódjon a dolgokba és megismerje a többi tisztet. Nem mondom, hogy túlságosan próbára fogom ez idő alatt tenni, de abban biztos vagyok, hogy egyszer-kétszer talán még könnyebb küldetésre el is küldöm, vagy olyanra, amelyen én is részt veszek. Nem árt meg neki a dolog. Egyébként is, ha már nem vagyok az iroda falain belül, a székemben ülve, akkor tapasztalataim szerint a shinigamik sokkal közlékenyebbek velem szemben. - Ezen kívül szeretnélek mindenképp próbaidőre tenni. Az osztagban több tiszti rang is betöltetlen, ha jól szerepelsz az első teljes hónapban, amit itt töltesz el, az egyiket megkapod... - tettem még hozzá apró mosollyal az arcomon, hogy tudja, ezt halálosan komolyan is gondolom. Szép dolog az elszántság, és én tudok neki segíteni a céljaiban, csak annyi kell hozzá, hogy ő is akarja. Márpedig most szerintem sikerült elé olyan motivációt letennem, hogy örülni fogok, ha néha meg tudnék szabadulni tőle. Mindegy, mindenképp kell nekem pár tiszt, addig meg igazán megtehetem, hogy figyelem. Ha két hét alatt nekem meg tudja mutatni, hogy van ereje, legyen, szó nélkül fogom aláírni a papírt, hogy mehet járőrnek Karakurába...

Noboru kicsit kiszámíthatatlan szerintem, de az alapvető jelleme tetszik nekem. Általában már ott kezdek bizalmatlan lenni valakivel szemben, ahol kiderül, hogy nemes, hiszen nem mindegyik tudja, hogy mi az, amit még én el tudok tőlük viselni. Nem akarok előítéletes lenni, próbálok teljesen függetlenül figyelni egyenlőre minden tőle származó reakciót, hiszen nem ő tehet róla, hogy a főnemesek jó egy éve próbálják megkeseríteni az életemet, de nem könnyű az ilyesmi. Egyenlőre remélem, hogy semmilyen jellel nem utaltam rá, hogy nehezményezem az újabb nemest az osztagomban, hiszen jó pár van már belőle eddig is. Nem tehetek róla, egyszerűen úgy születtem, hogy nem egy nemesi ház tagja voltam, hanem egy harcos kláné és hiányzik egy szép, hosszú családfa, amelyet az elfogadásért fel kellene mutatnom. Lemondani nem fogok a rangomról, megígértem már régebben, hogy felügyelem az osztagot, amelyet rám hagytak, így kénytelen vagyok harcolni. Nem mintha olyan nehéz lenne, a nemesek még mindig nem tudják, hogy én nem csak egy kislány vagyok, akin át tudnak gázolni, így lebecsülnek. De a támadások egyre élesebbek, és bár nehéz elismerni, biztos vagyok benne, hogy Noborut is ők küldték hozzám, jelzésként. Nem hiszem, hogy véletlenül a hozzám került utolsó őt újonc kapcsolatban van valamilyen nemesi házzal, de abban még bízom, hogy nekik még nem árulták el, mi is volt az igazi célja az ide kerülésüknek. A 6. osztag régi fénye még él, de már nem az a nemesek kedvence hely, mint volt, és ezt nem tudják elfogadni. Támogatásokat minden formában kapok, de csak feltételekkel, amelyeket néha nagyon nem könnyű kijátszani. Amit megtehetek, azt azért meg is teszem, hiszen a tiszteknek nem befolyásolom, de ráébresztem, hogy az az erkölcsileg helyes, ha a 6. osztag mindenkori kapitányának engedelmeskednek, nem pedig a családi nyomásnak. Soknak tudtam így segíteni, három már nagyon szépen halad, őket cserébe gyakran küldöm el oda, ahova éppen kérik az áthelyezésüket és megkapják a könnyebb küldetésüket is. Nem hiszem, hogy átvernének és a hűségüket jutalmazom, mert megérdemlik. Ne mondják, hogy nem dolgozom meg a bizalomért, amit elvárom tőlük, ha már nekik meg is előlegezem...
Mindenesetre ahogy nézem, itt az aktivitással aztán igazán nem lesznek nagyobb bajok, hiszen csak el kellett húznom az első mézesmadzagot előtte és rá is harapott. Oké, lehet, hogy másnak ez gyorsnak tűnik, de ezzel a rendszerrel nagyon hamar ki tudom szűrni, ki az, aki a kapitányhoz hűséges és ki az, aki csak kényszerből van itt, ráadásul egy tisztet olyan indokkal, hogy nem ártana mást is tanulnia, könnyebb áthelyezni egy másik osztagba, mint egy újoncot, akivel csak annyi az ellenvetésem, hogy szerintem nem azok a tervei, amiket nekem mutat. Ezt a legtöbb kapitány nem hinné el, így viszont könnyen szórhatok a szélrózsa minden irányába. Bár, Noboru eddig nagyon is szimpatikus, egy ideig még biztosan megtartom, saját akarat nélkül nem tud ilyen elszánt lenni és ez jó pont. Sőt, nagyon szép piros, hogy merészsége is van, még akkor is, ha ezzel sikerült kicsit meglepnie engem.
- Nos, igazság szerint az első pár hétben nem szoktam az újoncokkal harcolni, hogy legyen idejük beilleszkedni. De ha kihívsz, természetesen nem utasítalak vissza. - válaszoltam neki apró mosollyal, hiszen tetszett az elszántsága és igazság szerint ezzel meg is spórol nekem egy újabb hívást, amikor fel kellene mérnem az erőnlétét, mielőtt kiengedem Karakurába. Tartsanak szigorúnak meg kíméletlennek, elfogadom a többi kapitánytól, de tudom, hogy a sérültek és az elhunytak száma az osztagomból még mindig az alsó határnál van, a legkisebbek között. Nem azért, mert olyan nagyon figyelek minden szabály betartására, mint hiszik, hanem mert úgy gondolom, akinek nincsenek meg a képességei még egy újabb feladat végrehajtására, annak jobb, ha a helyén marad. Erről nem szokásom vitát nyitni, főleg nem ilyen meddőt, mikor tudom, hogy igazam van. - Indulhatunk? - néztem rá kedvesen, miközben felálltam a székemről és szándékosan a háttámlára raktam a haorit. Tuti, hogy tönkre menne, eléggé rosszul tűri ez az anyag a port, ráadásul az első dolog, ami mellett szakad, az bizony ez a kapitányi címjelzés. Az osztagban nem szokásom hordani, akkor meg felesleges lenne cipelni. - Gondolom azt nem tudod, hol vannak az edzőtermek. Mutatom az utat! - tettem még hozzá, majd elindultam az ajtó felé...