Reggel van, hála az égnek, ráadásul olyan csend, amit az elmúlt jó pár napban nem tudtam megtapasztalni. Tegnap végre elértem, hogy hulla fáradt legyek, amikor visszaérek viszonylag emberi időben a szobámba, és normálisan sikerült is átaludnom az éjszakát. Ennek hála viszont ma reggel volt olyan kedves az ágyikóm, meg a benne fészkelő macskának nevezett lény kidobni már reggel öt körül, méghozzá végérvényesen. Mindegy már úgyis ébren vagyok alapon a szokásosnál is korábban táncoltam be az irodámba, és viszonylag tiszta fejjel láttam neki a papírhalomnak, ami előttem vált. Legnagyobb csodálatomra kilenc felé már a végére is értem a fontosabbaknak és a nem határidőseknek is, mielőtt még az osztag tagjai megkezdték volna a napi terroromat, a mivel rontsuk el a kapitány napját címszó alatt. A siker éppen elég hatásos volt, hogy lenyugtasson, így most abszolút nem esett nehezemre, hogy a szokásos apró mosollyal megáldott arckifejezésemmel hallgassam végig a beszámolóikat, és ne kezdjek el közben dühöngeni, vagy kiabálni. Nem akarok idegbajos, szadista banya lenni, abból van már pár, és semmi kedvem a számukat növelni. Ráadásul utálom, amikor félnek tőlem, nem akarok én senkivel összeveszni, jobban szeretem, ha az osztag tagjai egyszerűen barátnak tekintenek, nem egy főnöknek, aki előtt jól kell viselkedni. Abból már akkor elegem volt, amikor a hadnagy voltam, és úgy néztek rám, mintha keresztbe le tudtam volna őket nyelni egy rossz szóért. Könyörgöm, eddig talán kétszer kiabáltam, és akkor is csak magamra voltam mérges, nem kell elkönyvelni mindenfélének. Amúgy meg szerintem a jeges viselkedés hatásosabb, azzal is el tudom érni, amit akarok, ráadásul nem hallja a szomszédos irodában a hadnagyom, hogy kit és miért osztok ki. Mindenesetre ma semmi nem volt szinte ezekből az attitűdökből, hogy úgy mondjam, még arra is volt időm, hogy teadélutánt rendezzek egyik barátnőmmel, aminek a nyomai még két óra múlva is az asztal sarkát díszítették. Bár már végeztem, volt egy egyességünk, hogy én háromig nagyjából elérhető leszek, így kihalásztam a fiókom mélyéről az egyik régebben ide cipelt könyvet, és ráérősen olvasni kezdtem...
Nem tudom mennyi idő is telt el, de egyszer csak kiestem a merengésből, ugyanis az ajtón szó szerint beesett valaki. Elég fiatalnak nézett ki, és újoncnak, de biztos voltam benne, hogy ő is az osztaghoz tartozik. Mindenesetre kíváncsian vártam, hogy ezután mit fog tenni, mivel ilyen fogadtatást sem fogtam még ki soha eddig. Hát, igen, ez egyéni, szép kis káromkodást lenyomott a lány, ki nem néztem volna belőle, hogy ilyenre képes. Nem bánom most már, hogy a szobámban felejtettem reggel a kapitányi haori-mat, ha azt meglátja, biztos nem így viselkedett volna. Utálom a merev, karót nyelt formális bemutatkozást, szóval mosolyogva szemléltem a fejleményeket. Nem mondom beszédes kislányt fogtam ki, fogadni mernék, hogy imádni fogom. Mindenesetre jobb az állandó kérdezgetése, mint a fagyott hangulat. Nekem legalábbis az a szimpatikusabb.
- A nevem Misty, és sok szerencsét a kapitány megtalálásához, igazi eltűnőművész tud lenni... - jegyzem meg vidáman, miközben nem árulom el, hogy előtte áll. Amúgy meg nem is hazudtam, hiszem tényleg lelépek minden adandó alkalommal, és olyankor véletlenül sem talál meg senki, aki keres. De ez persze kicsit más tészta, hiszen ha baj van, pár perc alatt vissza is tudok táncolni, harcra készen.
- Zsarnokoskodó démon szadista hajlamokkal? Biztos nem kevered az ötödik osztag kapitányával? Én eddig úgy tudtam elég normális... - nevettem el a végét, mivel álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hírek terjengenek rólam errefelé. Egy dolog miatt tudok idegbajos lenni, ha valaki fogja magát és szó nélkül megjelenik a szobámban, de akkor eleve ki is menekül onnan, így ezen nem akadok ki. Hát azért jó tudni, hogy nem ártana magamat aktivizálni, mert ezek szerint keveset látnak az újoncok, és nem tudják, hogy mire számítsanak. Oké, akkor kövi feladat egy csapatépítő tréning lesz, hátha akkor az emberek hajlandóak lesznek végre komolyan is venni a dolgokat. Ha mást nem is, én biztos el fogok rajta szórakozni, és talán rájönnek, hogy nem eszek meg senkit azért, ha van saját véleménye...
- Csak nyugodtan, nekem már elég volt belőle. - válaszolok a kérdésére, hiszen az a sütemény már legalább három napos, még akkor kaptam, és azóta sem bírt sehogy sem elfogyni. Én szóltam, hogy nem vagyok nagyevő édességek terét, de ettől még megint megdobtak egy adaggal, és most éppen azon gondolkodtam, hogy mégis mi a fenét kezdjek vele. Legfeljebb két napot bírna ki még ehetően, de én már lassan rá sem bírok nézni, pedig egyébként a kókuszos szeletek a kedvenc édességeim közé tartozik. De azt hiszem tudom, hogy következőre kinek fogom leadni, ha megint marad ki valami. Fogadok szívesen venné. - Közben csinálok hozzá egy teát, oké? - fordultam felé mosolyogva, majd felálltam, hogy keressek a kis oldalsó teáskészletben használatlan csészéket. Közben azért rá is figyeltem, így hallhattam a következő kérdését is.
- Régi szokások, érdekelnek az olyan idők, amikor még nem éltem... - válaszolok tömören a kérdésére, mivel éppen a Meiji korszak egyik leírását gyűröm már egy ideje. Ez az utolsó valójában azokból az évszázadokból, amit nem láttam, mikor vége volt, már én is életben voltam, és bár az emlékeim már kicsit homályosabban a kelleténél, még mindig jobbak, mint a legtöbb könyv, ami egyszerűen csak a nyers tényeket közli, és azokat sem túl pontosan. Na, ez az, ami miatt most is csak eddig vettem meg a sorozat részeit, a többi őszintén nagyon nem érdekel. Többet tudok róla, kívülről láttam, majd más átveszi helyemet a törzsvásárlók listáján...
- Nem, ez tényleg nem a kapitány szobája... - felelek neki mosolyogva, mivel még a hátam mögött is láttam, hogy szó szerint lemerevedett, amikor végre rájött, kihez is sikerült beesnie elég érdekes módon. Tudom, nem volt szép dolog szívatnom, de egyszerűen olyan vicces volt nézni, hogy mit tesz. - Az a másik szárnyban van, te az irodámba estél be, kedves ... - folytattam zavartalanul, amíg rá nem jöttem, hogy a nevét még mindig nem sikerült elárulnia nekem. Na mindegy, remélhetőleg végre el fogja.

Ismerkedés 1.0

A napok folyamatosan össze tudnának folyni, amilyen monotonok jelenleg, és akkor még nagyon óvatosan fogalmaztam. Az igazság szerint, ha nem lennék olyan furcsa, meg kifejezetten munkakerülő időnként, biztos vagyok benne, hogy már nekem is édes mindegy lenne pár őskövülethez hasonlóan, hogy éppen ma hétfő-kedd, esetleg már péntek-szombat-vasárnap van, és azon belül is dél, amikor minden épeszű ember a saját barátaival, rokonaival foglalkozik, és nem egy iroda magányában poshad. Mert igen, van ilyen helyzet, mikor pár ember már annyira megszokta, megszerette a munkáját, hogy egyszerűen senki és semmi kedvéért nem lenne róla képes hosszabb időre lemondani. Igazság szerint eddig soha az életben nem voltam képes ebbe a szituációba magamat beleképzelni, mivel én nem bírnék csak egy dologra koncentrálni egyszerre. Jelenleg éppen a papírmunkát csinálom, persze csak elméletileg, szokás szerint, de valójában jó ideje nem figyelek rá különösebben. Jelenleg éppen a fizetett szabadságot kiváltók papírjait kezdtem el komolyabban átnyálazni, és a hatodik után rájöttem, hogy mindegyik ugyanolyan, ezért rutinosan írtam alá a megfelelő rubrikákat, hogy ezeket még ma át tudjam küldeni Narának, hátha ő is végez vele holnap, és mindenki boldog lehet, hogy időben megkapja, amit akar. Mondjuk nem mintha olyan nehéz dolog lenne ezt végig nézni, simán név, ha stimmel és egy ilyen van már az osztagban, akkor tudom ki az, bár eddig még nem sikerült olyan nyomtatványt találnom szerencsére, ami nem ide tartozott. De azt már észrevettem, szerencsétlenségükre, hogy van pár közülük, amiket nem egyszer, hanem kétszer adtak be. Na, a kis cselesek, remélem örülnek, mivel ennek köszönhetően a másik adagot nem kipihenni fogják, hanem eltölthetik azzal, hogy minden közterületet az osztagon belül fényesre suvickolnak, addig, amíg csillogós és szépen polírozott nem lesz. Legszívesebben mást is adnék nekik, de nem éri meg, nem fogom azt a hatalmas szívességet egynek sem megtenni, hogy megmutatom neki, fel tud dühíteni. A-a, az Nara rezortja, néha hallom, amikor nem túl kedvesen oszt ki embereket, de én jobban szeretek a higgadtság mintaképe lenni. Ezt nem tudják könnyen leutánozni, ráadásul így már attól hajlamosak frászt kapni, ha kicsit felemelem a hangomat, hogy mindenképp felvéssék a fejükbe, éppen mi a probléma velük. Az egyik papírnál leálltam, lassan felemeltem, majd újra elkezdtem feltúrni a lapokat, hátha találok valamit, ami igazolja a feltevésemet. Nagy nehezen megtaláltam a keresett névsort, minek hála nagy dühöngve azt is tudomásul vehettem, hogy sikeresen aláírtam pár ember papírjait a nem engedélyezettek listájáról. Remek, akkor mehetek vissza, megkeresni. De nem hiányzik a dolog...
Végül nagy sóhajtással fordultam meg, hogy mielőtt neki állok ugyanannak a listának, feljebb hangosítsam a rádiómat. Egy eléggé modern lejátszó volt, pár hete hoztam jó pár CD társaságában az emberek világából és azóta is az irodámban tartom. Eredetileg a szobámban volt, nagyrészt relaxációs célokra, de itt nagyobb hasznát vettem, ezt már egy ideje áthelyeztem. Most egy kb. gyenge rock banda számai mentek egymás után, ami jól lehiggasztott. Már hajoltam is volna vissza az iratok fölé, amikor feltűnt, hogy az ajtó előtt áll valami érdekes lélekenergia, amivel eddig biztosan nem találkoztam személyesen.
- Gyere be és óvatosan, szorul az ajtó! - szóltam ki az illetőnek, mivel kétségem sem volt afelől, hogy pontosan ide tart és nem máshova. Remélem azért beesni nem fog, egyenlőre senkivel nem történt meg egy újonc kivételével, de soha sem lehet tudni...

Ismerkedés 1.0

Tudtam, éreztem, hogy bárki is áll az ajtó előtt, még nagyon új, és mintha kicsit csökkent is volna a lélekenergiája, meg az érzékeim is jeleztek, hogy ha nem teszek valamit, akkor egyszerűen fogja magát és elmegy. Talán ez lehet az oka, hogy még azelőtt megszólaltam, hogy bármilyen jelét is adta volna az ajtó előtt tartózkodásának. Nem is tudom, eléggé érdekes volt a helyzet, de az biztos, hogy nem fogok ezzel a kis malőrrel lebukni, hála az égnek. Kapitány vagyok az istenért, szerintem mindenki nyugodt szívvel kinézheti belőlem, hogy érzékelem a lélekenergiáját azoknak, akik elhaladnak előttem, mellettem, vagy éppen egy aprócska ajtó másik oldalán. Nem nehéz ezt a képességet kifejleszteni, akinek kicsit is van tehetsége a lélekenergia érzékelésében, előbb-utóbb megtanulja, hogy hogyan különböztesse meg a különbözőeket osztagon is belül. Én például megpróbáltam egyfajta színként érezni őket, így jelenleg az erősebb tisztekét úgy látom, ha erre jártak egyszer a nap folyamán, mint egy apró, halvány szivárványt. Nem mindegyik olyan színű, minél erősebb valakié, annál élénkebb árnyalatot vesz fel, és ez úgy nagy átlagban igaz is. Most már egy lélekenergiát simán tudok archoz kapcsolni, ha egynél többször volt a közelemben, így eléggé nem kell erre figyelnem, maximum ha tudni akarom, hogy ki merre járt, mikor az osztag ügyeit intézni. Amit most éreztem, az kicsit más volt, nem volt annyira lefokozva. Pontosabban nem volt teljesen visszatartva, amivel e lehetett mutatni, hogy még új a használója, és nem ismeri a trükköket, amikkel teljesen eltudja rejteni egy átlagos shinigami számára a jelenlétét. Persze ez egy kapitány ellen nagyon keveset ér, nekem már sikerült minimális mértékeket is megérezni, mondjuk úgy napok távlatából is. Aha, csak sajnos nem mindig volt ez sikeres megtartás is. Egy helyen ami megtalálható, azt azért követni jóval nehezebb feladatnak minősül bárki számára.
Mindenesetre a kisasszony úgy tűnik jó hatással van az én piszok makacs ajtómra, mivel ahogy láttam minden különösebb erőlködés nélkül ki tudta nyitni, ami azt illeti. Mázlista, nekem bezzeg néha nagyon csúnyán kell rá néznem és vagy hatszor próbálkoznom, hogy kegyeskedjen kinyírni. Bár, tegnap nem volt valami nehéz feladat, ami azt illeti. Lehet, hogy valaki napi jó cselekedetként megolajozta? Nem tudom, majd kiderítem, ha a válasz igen, jövök neki egy nagy köszivel, meg teszek róla, hogy a következő havi feladatokkal ne szívassák meg. Miért van nekem olyan szép érzésem, hogy ez utóbbit jobban fogja tolerálni??? Nem tudom, talán, mert általában ez meg is történik... A lány végül csak belépett, és végre kicsit rá is pillanthattam az arcára, amit el kell ismernem, kifejezetten rokonszenvesnek találtam. Persze erre a következtetésre csak azután jutottam, hogy elvette előle a kezét, addig az egyetlen felmérhető dolog rajta az volt, hogy a haja hosszú és fekete, bár sokkal csillogóbbnak tűnt az enyémnél. Biztos jó a samponja...
Egy pillanatig az arcára fókuszáltam, hátha eszembe jut, hogy már mégiscsak találkoztunk, de mivel cseppet sem tűnt ismerősnek, inkább csak elraktároztam magamban a kinézetét. Általában nem rossz a név és arcmemóriám, de ezt biztosan nem láthattam, csak esetleg a képen, ami a személyi anyagokhoz csatolva szokott megérkezni. Az biztos, hogy nem felejteném el egykönnyen, hiszen kifejezetten érdekes szeme volt a hölgynek. Nem olyan teljesen valótlan színű, mint például a rózsaszín vagy a narancssárga, hanem tengerkék, ha jól láttam legalábbis. És világított. Nem úgy, mint egy fényszóró, de határozottan kék derengés vette körül. Nem mondom, ritka kinézet, de neki jól állt, egyfajta erőt sugárzott így. Ráadásul még csodálkozni sem tudtam volna miatta, hiszen nekem is szokás a színváltás a szememnél, igaz, általában dühre reagálva alakul barnáról vörösre, és ritka látvány errefelé.
- Szerintem kanyarodjunk vissza a Misty-taichohoz, azzal jobban kijövök. - néztem rá kedvesen, miközben megpróbáltam kitalálni, ki lehetett az a kedves, aki leadta neki a forró drótot azzal kapcsolatban, hogy nem szeretem a teljes nevemet használni, és jobban szeretem, ha az osztagból mindenki a Misty becenévvel illet. Ez sem gyakori név, a becézett forma pedig egyfajta jelzés, hogy aki kicsit is kedvel, tiszteletben tartja a kérésemet. Aki meg nem, az vagy idegesítőnek tart, vagy egyike a nagy öregeknek, akik már ki tudja mióta vannak itt, és megszokták az erős férfikéz vezérelte 6. osztagot. Velük nem nagyon jövök ki, de szerintem ezen senki nem csodálkozna...
- Persze, éppen kérni akartam.... Tara, ugye? Ne haragudj, a vezetéknevedre már nem emlékszem a papírokból. - néztem rá bocsánatkérően, hiszen végre eszembe jutott, hogy nemrég kaptam meg a személyi anyagát, és tényleg frissen végzett akadémiai tanulóval állok szemben. Fogadni mernék, hogy Narával már találkozott, valahogy a hadnaggyal sokkal jobban ki jönnek ők, mint a kapitánnyal. Az mellékes, hogy az én pályafutásom nem egészen egy éve kezdődött így, előtte éppen itt voltam hiperaktív 2. tiszt. A felfogás azóta sem változott, volt olyan tisztem, aki nem is ismerte a kapitányát korábban, csak azért tudja jelenleg ki az, mert nálam voltak jelenései. - Megkínálhatlak egy teával vagy kávéval? - néztem rá vissza kedvesen, miközben két kupacra osztottam gyorsan a papírokat az asztal két sarkán, kész és alá nem írt példányokra. A névsort az alá nem írtak tetejére tettem, ott biztosan észre fogom venni, amikor befejezem a munkát ma, vagy holnap. - Bocsánat, gondolom zavar a zene, mindjárt kikapcsolom... - néztem még egyszer rá, miközben az utolsó pár, keményen összeragadni készülő lapot is külön választottam egymástól. Velem ugyan nem fognak ezek kitolni...

Ismerkedés 1.0

Nem tudom miért, de valahogy mindenki annyira félve lép be az irodámba, hogy kezdem azt hinni, én vagyok a két lábon járó kísértet. Pedig ez nem igaz, ami azt illeti, nagyon ritkán szoktam magamat felhúzni, legtöbbször egyszerűen csak akkor teszem meg, ha valami komolyabb hülyeséget csinálnak, de akkor is csak büntetek, nem én vagyok az, aki a tettlegességig fajul, vagy éppen aki miatt szerencsétlen tisztjei a gyengélkedőn kötnek ki dobhártya problémákkal. Ez nagyon nem rám vall, valami miatt mégis elég csúnya hírem van a tisztek között, és ezt általában csak azzal tudom megcáfolni, hogy valakivel leállok beszélgetni, vagy kedvesen fogadom, mikor az irodámba jön. Most éppen Tara az, aki idetévedt, és bár éppen picit morcos vagyok a papírok miatt, nem fogom elküldeni. Ezek a monoton szövegek ráérnek, de nagyon, különben is, nekem mindig fontosabbak voltak a személyes tapasztalatok, mint a leírások, így egyszerűen könnyebb dolgom van nekem is, meg mindenki másnak is, ha elbeszélgetünk egyet. Talán ezzel még egyszer ebben az évezredben sikerül azt is elérnem, hogy ne higgyenek kegyetlennek meg lelketlennek, hanem egy egyszerű kapitánynak, akinek néha lehet rossz napja, és olyankor kell csak messzire kerülni. Már amennyiben itt van, jó szokásom ugyanis olyankor lelépni, hogy feleslegesen ne tegyem tönkre a saját és a mások idegrendszerét jóvátehetetlenül. Elvagyunk nélküle, és ezt mondhatom mindenki nevében szerintem nyugodt szívvel...
Közben viszont elfeledkeztem a nagy gondolkodásban Taráról, szerencsére csak pár pillanatra, mert azonnal fel tudtam mérni, hogy pontosan annyi idő esett ki a tudatomból, ami egy átlagos embernek a leüléshez kell. Legalábbis éppen bólogatva indult el a szék felé, miközben megegyeztünk a Misty megnevezésben, most meg már itt ül éppen előttem. Szuper, csak én tudok ilyen szeleburdi lenni néha, de nem bánom, legalább nem tűnök ettől bogarasnak. Oké, akkor hol is tartottunk a beszélgetésben? Ja, igen, a vezetéknevét kérdeztem, mivel arra nem emlékeztem túl jól, és éppen közölte velem. Tabuchi, valamiért piszok ismerős nekem ez a név. Nem tudom pontosan honnan, de az, és most legszívesebben fejbe vágnám magamat, amiért nem ugrik be, hogy honnan jött. Mindegy, szerintem egyszerűen csak valamelyik papíron olvastam, de az megint jó kérdés, hogy hol. Nem a szabadságolásiakon volt, de ezen kívül én a közelmúltban csak a taglistát néztem. Oké, ha ott volt, akkor miért van olyan fura érzésem?
- Tabuchi Tara? A vezetékneved ismerős, tuti olvastam már valahol, de nem ezzel a keresztnévvel. Nincs véletlenül rokonod az osztagnál? - tettem fel a kérdést elgondolkodva, hiszen most már biztos voltam benne, hogy az egyik névlistán volt rajta. Csak azt nem tudom melyiken. És ilyenkor bezzeg még a hiperaktív kardszellemem sem hajlandó segíteni, hogy rájöjjek. De kedves. Úgy tűnik neki is csak akkor szokása felbukkanni, ha semmi szükség rá. Látom nagyon fogom szeretni ezért a jövőben is...
- Epertea? Azt hiszem pont abból van is. - jegyeztem meg, miközben felálltam és a sarokban lévő kis tálalópulthoz léptem. Nem túl nagy, de szépen elvegyül a berendezés között, így remekül hasznosítható. Az elektromos vízforraló pedig, amit nemrég szereztem be, kifejezetten hatásos, ha gyorsan akarok valamilyen meleg italt készíteni. Hiába, az emberek nagyon hatásos kis eszközöket tudnak kitalálni, hogy az életüket megkönnyítsék, én meg a legnagyobb örömmel veszek párat kölcsön tőlük, hogy a sajátomat korszerűsítsem. Elvégre a kor nem minden, és ha valaki nem ragad le a múltban, jó adagot letagadhat, ami nekem nem árt meg. De közben sikerült is előhalásznom a kedvenc rózsamintás teáskészletemet, meg egy adag eperteát is. Én nem vagyok epermániás, inkább a citromfű, de úgy tűnik, a legtöbben azok. - Fogadni mernék, hogy Naráról ragadt rád az epermánia. - jegyeztem meg közben, hiszen tényleg ő volt az, aki az egész osztagot megfertőzte a tea és torta szenvedélyével. Mondjuk nem is baj, inkább sütni próbáljanak, mint egymást kinyírni, ha hobbiknál tartunk. Ráadásul az eredményekkel néha engem is megajándékoznak, ami nem is rossz, mert a konyhában hihetetlenül tehetségtelen vagyok, így viszont egyhamar nem fogok kifogyni az apró süteményekből is társaikból. Most is kitettem egy tálra belőlük, majd a vizet átöntöttem egy kedves, a szetthez illő teáskannába. Ha már lúd, legyen kövér, tessék szépen harmonizálni a részeknek. - Parancsolj! - pakoltam az asztalra az egészet, úgy, ahogy van, egy kis tálcán. Ellesz ez itt, ha meg ráömlik a papírokra, nekem annál jobb, írathatom újra...
- Sejtem mire gondolsz, a zene nyugtat... - jegyeztem meg, hiszen szegény kislány majdnem belesült a szövegébe. Nyugodjon meg, nem szándékozom komolyabban leharapni a fejét miatta, velem is fordult már elő, meg amúgy is, ez a kis pörgés elveszi a figyelmet az egyhangúságról, ami egyébként jellemző lenne bármilyen irodára. Márpedig az enyém ne legyen uncsi, jobb az állandó mozgás...

Hm, nem mondom vicces egy helyzet alakult itt ki. Nem, egyáltalán nem zavar, hogy a kislány szó szerint bezuhant az ajtómon, nem egyszer történt már ilyen, főleg amikor volt kedves az a nyavalyás tolózár magától beakadni, de most először van olyan, hogy valaki azt sem tudta hirtelen, hova is sikerült érkeznie. Hát, nem baj, ha már egyszer így esett, anyám milyen lapos vicc, de jobb szót nem tudok, biztos vagyok benne, hogy az eredménye sem lesz semmi. Főleg ha végre tekintetbe vesszük, hogy a kedves kislány nagyjából annyira lehet új, mint a papírok, amelyeket reggel kaptam meg. Vagy nem is annyira, a neve alapján a frissen kinevezett harmadik tisztemnek sikerült végre ide érnie, bár még mindig nem mondható el, hogy magától esett be. De most ezen nem akadok fenn, tekintve, hogy már nagyon komolyan fontolgattam, hogy visszaléptetem, ha továbbra is kapitányfóbiája lesz. Oké, akkor egy újabb ember kipipálva, és most döbbentsük le szegény lányt kicsit, mivel szemmel láthatóan annyira izgult, hogy nem figyelt arra, amit mondtam. Pedig nem hazudtam neki, hiszen annyit mondtam, hogy ez nem a szobám, és ez igaz is, mivel én hálószobát értek szoba alatt, és az egészen biztosan nem itt van, hanem a másik oldalon. Ez kérlek szépen csak iroda, de neki biztos nem esett le. Oké, attól még inkább nem piszkálom tovább, hanem őszinte leszek vele.
- Bocsi, kicsit nehezen fogalmaztam meg, hogy mi is a rangom... - válaszoltam neki mosolyogva, és oké, mégis tovább szívattam picit még, majd egyszerűen leültem a székembe és bele kortyoltam a teámba. Kicsit még igaz, hogy meleg volt, de azt nem lehetett róla elmondani, hogy égetett volna, és legszívesebben csak tartogattam, hiszen kellemesen melegítette a kezemet. Ja, és persze a bögre mögé el tudtam rejteni a mosolyomat is, miközben Shizuka megemésztette a mondandómat. Remélem azért sokkot nem fog kapni szegény...
- Semmi baj, én nem vagyok édesszájú. - mosolyogtam rá ezerrel, hiszen annak a sütinek ma mindenképp el kellett volna tűnnie, különben erősen aggódnék a kiszáradása miatt is. Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy még nyugodtan elő szedhetem a többit is, amit már jó pár napja itt tárolok, szerintem egészen biztosan eltűnne. De azért jobb, ha közben figyelmeztetem is, hiszen nem tudom, mennyire szereti a frisseket. Remélem nem annyira válogatós, mint én, és szívesen eltünteti ezt is. - Ha akarod megeheted a többit is, de félek azok már kicsit megszáradtak. - mondom, miközben egyszerűen csak fogtam és előkaptam a többit is. Ez száraz sütemény, tovább eláll, de 5 napnál tovább ezt sem vagyok képes rendesen tárolni, utána olyan érzésem van, mintha romlott lenne. De addigra már legalább biztosan el tud fogyni a fele, sőt néha egy napot sem él meg az egész.
- Csak nyugodtan... - jegyeztem meg mosolyogva, amint ő becélozta a könyvespolcot. Na, ott aztán minden van, attól függően, éppen mit olvasok. A komoly tudományos értékelésektől kezdve, keresztül a pszichológiai könyveken, leírásokon, novellákon és regényeken, egészen a versekig szinte bármiről lehet ott találni könyvet. Hiába, mindenevő vagyok és a hangulatomtól függ, éppen krimit vagy valami fárasztó tudományos írást akarok olvasni. Nem rossz kis magánkönyvtár, ha az ember jobban megnézi, még pár mangát is talál benne, persze kizárólag teljes sorozatokat. Nem baj, elvan az ott, a szobámban nem szoktam tárolni azokat, amelyeket elég gyakran lapozok, hiszen az időm nagy részét itt töltöm.
- Persze, hogyne érdekelne! - kiáltok fel vidáman, miközben próbálok nem nevetni azon, hogy megint mennyire csúnyán becsaptam. Oké, most már ideje lenne nekem is válaszolni a kérdéseire, de eddig olyan jól szórakoztam, hogy nem bírtam abbahagyni a dolgot. Ráadásul most már ezt hagyni fogom neki, hogy végig mondja, hiszen nagyon érdekel, ki mennyire néz karót nyeltnek éppen.
- Szerintem nem, hiába ez a hatodik osztag, a kapitány nagyon nem szereti a szabályokat és ezt a fajta illemet... - jegyzem meg csendesen, miközben próbálok nem feltűnően nézni a papírra, ahol egy eléggé érdekes macskakaparással fel van tüntetve, hogy mit akar mondani. Hm, azt hiszem ő se gyakran fog írásbeli feladatot kapni, a kódfejtés nem az erősségem. Bár sokat javult mióta itt hadnagyoskodom. - Ezt már csak tudom, éppen őt nézed. - néztem rá kedvesen, remélve, hogy elég érdekes vagyok ahhoz, hogy most ne vágjon vissza a tisztelettel teli képhez.

Már jó ideje kicsit felhalmozódott a munkám, hála az állandó futkározásnak meg a mindenféle feladatoknak, így egy hete nagyjából bármennyire is ellenemre volt a dolog, kénytelen voltam belevetni magamat a papírmunka gyötrelmeibe. Furcsa, amikor még minden nap megcsináltam egy adagot, nagyon bántam, hogy nem lehet ezt egyszerre letudni, azt hittem, sokkal könnyebb dolgom lenne, ha felváltva csinálnám a munkát és hosszabb ideig. Nos, ez most csak összejött, hála a nyári problémáknak, de nagyon is megbántam a dolgot. Most már minden nap szenvedhettem az irodámban, aminek egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy direkt nem a nap felőli oldalra lett rakva, valamint alaposan be lehet árnyékolni, de még így is elég nehéz elviselni a hőséget. Nem tudom ki volt az a nagyon okos ember, akinek kedve támadt kitalálni, hogy a shinigamik hivatalos egyenruhája fekete legyen, de most a legszívesebben kiállítanám az alkotásában egy tér középére és megnéznem, hogy meddig bírja. Fogadni mernék, hogy nem húzza túl sokáig, de ebben nem vagyok annyira biztos. Lehet, hogy valaki olyan volt a megalkotó, akinek éppen elég lélekenergiája van hozzá, hogy rá ne legyenek ilyen kis részletek hatással, mint például a meleg, de szemmel láthatóan arra nem gondolt, hogy a nála gyengébb tisztek messze nem fogják ilyen jól tűrni a körülményeket. Még én is nehezen bírom, ha hosszabb ideig kell dél körül kinn tartózkodnom, pedig kapitányként sokkal jobban bírom az ilyen körülményeket, mint bárki más, ráadásul pedig ott van az a szép fehér haori is, ami legalább nem játszik gyűjtögetőset, miközben a napfényt próbálom elkerülni. Na, azt hiszem mégiscsak lesz előnye annak, ha én most pár napig még kényszer bennmaradáson vagyok, mivel legalább nem kell élveznem a harminc feletti fokokat. Ráadásul pedig, ha kell, most is le tudom magamat foglalni, hogy ne érezzem ezt a helyet annyira fülledtnek, pár embert már így is sikerült rávennem, hogy unatkozás esetén legyen olyan kedves és sétáljon már be hozzám, hátha kicsit a beszélgetéssel rá tud venni, hogy kicsit gyorsabban dolgozzam. Furcsa, nem igaz?
A legtöbben egyszerűen a nyugodt környezetben tudnak dolgozni a leghatékonyabban, hiszen akkor semmi nincs, ami el tudná vonni a figyelmüket és teljes mértékben tudnak a leírtakra koncentrálni. Velem nem így van, én csak akkor pörgök, mikor egyszerre kismillió dologra tudok figyelni, hiszen akkor nem akadok fenn olyasmiken, mint például az olvashatatlan kézírás, meg az elvétett szótagleírás. Különben most nincs semmilyen problémám, hála annak a kedves kis cédé lejátszónak, amelyet pár hónapja szereztem még Karakurában. Vidám dolog, le tud foglalni, miközben gyorsan átsiklok a szövegek felett, hiszen lassan már teljesen megszokom a tagok fogalmazási stílusát, és tudom, hogy nagyjából milyen címszavakat kell ahhoz keresnem, hogy tudjam, pontosan mi történt. A legjobban pár hölggyel jövök ki, akik képesek rá, hogy röviden és tömören fogalmazzanak, ugyanakkor még olvasható az írásuk is. A legrosszabbak az újonc férfi tagok, az ő írásuk nem éppen jól olvasható, ráadásul kitelik tőlük, hogy csak címszavakban közlik mi történt, utána az embernek jószerével történésznek kell lennie, hogy kitalálja, mi is volt az események pontos leforgása. Arról már régen leszoktam, hogy megpróbáljak több embertől is jelentést átnézni, így újabban ha probléma van, akkor elő a pokollepkét és hívjuk elő a tagot, hogy magyarázza már el, mit jelentenek egyes dolgok a szövegében. Most is legszívesebben megtenném, hiszen éppen itt az ideje, hogy megbeszéljem valakivel, öt sor leírással nem fogok megelégedni, de ezt nem ártana későbbre halasztani, hiszen Nara nemrég szólt róla, hogy valamilyen új tag ma fog beugorni egy bemutatkozásra. Nos, örülök, hogy megteszi, ha minden igaz, az új negyedik tiszt fogja itt tiszteletét tenni. És szerintem meg is érkezett, legalábbis a kopogás és az idegen lélekenergia ezt jelzi szerintem.
- Szabad! - szólok ki hangosabban, miközben kinyílik az ajtó és egy fiatal, barna hajú lány lép be rajta. Furcsa, őt már láttam korábban Naránál az osztagban, de nem tudtam, hogy ő az új tiszt. Mindegy, most már itt van és szemmel láthatóan nincs problémája a formális bemutatkozással sem. Milyen pech, hogy nekem van és nem bírom, mert ha sokáig folytatja még, hogy a harmadik személyben beszél magáról, akkor komolyan meg fog szerintem a fejem tőle fájdulni. Legalábbis erre fogadni mernék. Mindenesetre mielőtt még komolyabban szóvá tehetném a dolgot a kislány szépen az asztalomhoz jött majd átnyújtott egy csokor virágot. Hogy mi? Először szép nagy szemekkel bámultam a csokorra, hiszen eddig nem nagyon volt szokás errefelé hozni őket, meg egyébként is jobban szeretem, ha azok a szerencsétlen virágok maradnak cserépben, vagy a földben, mert bármilyen gondosan is járunk el velük, levágva előbb-utóbb elszáradnak, és ez szomorú. Mindenesetre szépen átvettem a csokrot és zavartan néztem közbe, mert nem hiszem, hogy tartanék én vázát az irodában. Szerintem még a szobámban sem fogok találni sokat, hiszen épp elég virág nekem az, amelyek az ablakom alatt nyílnak rendszeresen. Már amikor a macskám nem tapossa ki, de ezt akkor sem fogom visszautasítani, szerintem van egy magasabb üvegtál a kis pulton, ideiglenesen azt kinevezem vázának. - Nagyon köszönöm a virágokat Haruki, gyönyörűek. Azért én is bemutatkozom akkor, Yurenai Mistique vagyok, a kapitányod. Amennyiben nekem is megfelel, szeretnélek rá megkérni, hogy tegezz a jövőben... - válaszoltam neki, miközben felálltam, hogy előhalásszam azt a vázát, hátha sikerül belevarázsolni a csokrot. Ha meg nem, akkor majd egyszerűen átviszem a szobámba...

Az irodámban a szokásos enyhe káosz van, amely a munka idő alatt mindig is jellemző volt rám, hiszen az asztalon a saját logikámnak teljesen megfelelően, de mindenki már számára eligazodhatatlanul vannak egymásra pakolva az iratok kisebb-nagyobb halmokba. Mindig is volt ilyen nálam, tekintve, hogy a papírmunka az a feladat volt, amit nem nagy örömmel, igazság szerint leggyakrabban a fogamat szívva végeztem el, de legalább pontosan és hiba nélkül ment. Talán ennek is köszönhetem, hogy az osztag irataiba még egyetlen ellenőr sem volt képes semmi miatt belekötni, hiszen mindennek megvolt végül a maga helye, ahol én meg tudtam találni és hosszú időre visszamenőleg be is mutatni. Oké, nagyjából pár év, maximum három, amit én fel tudtam volna mutatni ide és egy másik helyiségbe felhalmozva, hiszen ez volt az az idő, amelyet az osztagnál töltöttem és bár, még mindig biztos vagyok benne, hogy az elődjeim is jó munkát végeztek, sikeresen ezeket a papírokat elrakattam a pincébe, ahol ma már elég nehéz lenne őket megtalálni, tekintve, hogy nekik nem volt erősségük a rendszerezés. Nem mintha az én rendszerem olyan kiismerhető lenne, a tisztek személyes anyagai és saját maguk által kitöltött kérdőívek soha nem kerülnek be például a gyűjtőládákba, hanem maradnak az asztalom egyik fiókjában, amely elég mély, még a fizetési papírok bekerülnek a számlák és a bejövő pénzösszegek mellé és az összes többi is fő témakör szerint kerül elrendezésre egy elméletileg tűzbiztos szobában. Vagyis remélem, hogy tényleg az, nagyon kár lenne azokért az aktákért, ha megsülnének, tekintve, hogy ezekből egy kilónyi, lazán ötszáz oldalas összeállítás eddig mindig elég vaskosnak bizonyult ahhoz, hogy elhallgattasson embereket. Legutóbb már a kapitányi gyűlések is bőven elég volt nekem ezt kirakni magam elé, hogy a szokásos témáknál szépen kihagyjanak a rossz munkát végzőek sorából, mivel bizonyítják, hogy én igenis tartom magam az általuk megszabott keretekhez, még akkor is, ha erőseb kaparom a felső határait. Na, ma például egy ugyanilyen akta is hever az egyik polcra kitámasztva, ránézésre úgy 750-800 oldalas terjedelemmel, amely eddig sikeresen eltakarta az egy szem vázát a szobában. Persze nem volt olyan ügyes a kis aranyos, hogy csak úgy eltűnjön, így is sikerült nem egészen fél perc alatt a nyomára akadnom, majd szépen megtöltenem egy kevés vízzel a kristályos üveget. Nem mondom, szépen néznek ki a virágok, biztonság kedvéért az ablakpárkány egyik szélesebb részére le is pakoltam őket, miközben hallottam Haruki kérdését is.
- Csak nyugodtan, erre nem kell engedélyt kérned külön! - pillantottam felé mosolyogva, miközben igyekeztem napirendre térni a viselkedése felett. Nem mondom, meglepett, hogy egyfolytában harmadik személyben beszél magáról, de ki vagyok én, hogy emiatt felelősségre vonjam? Ha ez az ő egyénisége, hát egészségére, de Nara igazán figyelmeztethetett volna, hogy néha kicsit nehezebb a szokásosnál szót érteni a lánnyal. Vagy megtette és csak én nem emlékszem? Nem, ilyeneket nem szokásom elfelejteni, ráadásul pedig nem is beszéltünk annyit, hogy ne tudnám minden szavát felidézni, és egészen biztosan nem utalt nekem semmi ilyesmire. Rendben, ettől még nem fogok kétségbe esni, fogtam már ki nála nehezebb esetet is, mégis itt vagyok, akkor elő a szokásos kedves viselkedést, ami eddig is nagyon sokat segített nekem. - Esetleg megkínálhatlak egy kávéval vagy teával? - néztem rá mosolyogva, miközben megint sikerült elővarázsolnom a szokásos tálca sütit egy kis szekrényből. Esküszöm, egyre többször áldom az eget, hogy egyes barátnőim komolyabban veszik a munkámat, mint én és mindig megjelennek a házi édességekkel. Nagyon jó cukrász pár, ezek a száraz és mogyorós kekszek pedig a specialitások közé tartoznak, így nyugodt szívvel kínálok velük mindenkit. Nem én csináltam, az már fél siker, a másik fele meg az, hogy eddig a legválogatósabb tisztek sem panaszkodtak rá, csak óvatosan megkérdezték, kinél lehet őket beszerezni. Nem csodálom, hogy érdekelte őket, a legtöbben egyszerűen tudják, hogy én ilyen remek konyhaművész nem vagyok, és ezek túl jól sikerültek ahhoz, hogy boltban kaphatóak legyenek. Ez van, engem nem zavar a dolog, amihez nincs tehetségem, azt nem fogom egyszerűen erőltetni...
- Mesélnél magadról közben pár dolgot, amit fontosnak tartasz elmondani? - néztem rá kedvesen, hiszen nem nagyon szeretem újabban a főnök kérdez nevű rendszert, hiszen ezzel gyakran vakvágányra jutok csak. Inkább újabban megkérem a tiszteket, hogy ők maguktól mondják el, amit fontosnak tartanak, ilyenkor sikerül általában a számomra jelentős dolgokon kívül olyan háttér információkat is szereznem, amit nem biztos, hogy maguktól is ekkora örömmel mondanának el, meg nekem valójában eszembe sem jutna rákérdezni. Na, meg a fogalmazási módjuk is árulkodik arról, hogy mit várnak el elsősorban maguktól, másod sorban pedig tőlem, így sokkal könnyebb harmonikus kapcsolatba kerülnöm velük.

/Omo visszatért!/

Az igazság az, hogy még nem nagyon volt időm közelebbről is szemügyre venni ezt a tisztet, ami azt illeti, habár nekem kellett a kinevezésére rábólintanom, én túlságosan is biztos voltam Nara szavaiban, így egyszerűen csak bólintottam, amikor kérte, hogy a lány kaphasson magasabb rangot. Talán ez volt az egyik legjobb kimutatása annak, hogy én sem vagyok az a rettenetes némber, ráadásul pedig száz százalékig megbízom a hadnagyom döntéseiben, mert miután megkaptam a papírt a kislány eredményeiről és alap adatairól, azonnal alá is írtam a kinevezését. Valójában az egyetlen, amit ezzel együtt nem kaptam meg, az a képe volt, így most volt először alkalmam őt jobban megnézni. Eredetileg valamivel idősebbre számítottam, de még így sem tud meglepni, hiszen volt a közelemben már olyan is, aki nagyjából három-négy éves volt kinézetre. Mindenesetre látszik rajta, hogy nagyon fiatal és ezt hiába is palástolja, de az energia, ami körbeveszi és a szeme azért ad neki pár évet. Nem sokat, de az is több a semminél. Tisztában vagyok jó pár dologgal vele kapcsolatban, ha kell, egy kis gondolkodás után még azt is fel tudtam volna időzni, hogy mikor is született pontosan és hány évesen került az akadémiára, de ez csak egyfajta plusz információ, amit szívesen tanulok meg, hiszen nem tudhatom, mikor jön jól. Nem olyan sok információ, körülbelül az első tíz tiszti rangon lévő shinigami adatait tudom az osztagból, az még olyan mérték, amelyet nagyon könnyen meg tudok jegyezni is, ráadásul pedig nem olyan nehéz hozzá szokni a változásaikhoz sem, hiszen nagyon is profi tudok abban lenni, hogy időnként szépen kiürítsem a fejemet és egyszerűen a felesleges dolgokat kihúzzam. Például az átkerült tagok adatait már nem tudom, esetleg azoknak jegyeztem meg a születésnapját, akikkel tényleg jóban vagyok még most is, a többiekről lemondtam, így helyet adva az új dolgoknak. Talán ez az oka, hogy komolyabban nem is tudom, mit tehetnék fel neki úgy kérdésnek, hiszen az írott válaszaiból már korábban megéreztem, hogy nem éppen az a könnyen megnyíló fajta és igazán nem akarok semmibe belegázolni. Igazság szerint most még nem is tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, a legtöbb fiatalabb női tiszt az osztagban vagy barátnőnek, vagy anyának tekint, nála még nem sikerült eldöntenem, melyik lenne a célra vezetőbb, ezért igyekszem valahol a kettő határán megmaradni. Azt nem mondom, hogy meg fogom magamat játszani, ő is sokkal jobban jár, ha egyszerűen csak megismer, akkor a jövőben nem fogják semmilyen meglepetések érni velem kapcsolatban, vagy pedig egészen elfogadhatóak lesznek ezek a változások. Elvégre sok mindennek mondtak már, de kiszámítható soha nem voltam senki szemében. Ezt még Yure is aláírja, pedig ő olyan gyakran bókol, mint én dicsekedek az erőmmel...
- Rendben, epres vagy citromos teát kérsz? - néztem felé kedvesen, immáron napirendre térve a szokatlan beszédstílusa felett, miközben fogadni mertem volna, hogy tudom is a válaszát. A legtöbben errefelé nem szeretik a savanykás ízeket, nagyon kevesen vannak, akik el tudják viselni a citromot magában, leginkább más gyümölccsel párosítják. Kár érte, én nagyon szeretem egyedül is, amilyen íze van, számomra hatásosabb egy liter kávénál is, elég gyakran iszogatom, mikor úgy érzem, ideje lenne felébrednem, mert még nem járt le a munkaidőm. Így is rövidített, igazán nem lenne szép dolog tőlem ezt is elhúzni, főleg ilyenkor, amikor mindenki másnak végeznie kell a feladatait egész nap.
- Gondolom akkor te is szereted az emberek világát. Talán egyszer velem is eljöhetnél, szeretek ott lenni... - néztem felé vidáman, hiszen éppen ideje lenne nekem is átmenni, hiszen mindenképp be akarok szerezni pár új cédét, ráadásul pedig a cicuskámnak is megígértem, hogy kap egy új nyakörvet, mivel az előzőt sikeresen tönkre tette, amikor az egyik fán játszott és fenn akadt. Ajjaj, nekem aztán van dolgom, szerintem ha végre lesz egy szabad napom és átjutok, akkor egy egész listát vihetek magammal azokról a dolgokról, amelyeket be kellene szereznem. Nem lesz olyan hosszú, de arra biztosan elég lesz, hogy elszórakozzak és valójában semmi kedvem egyedül menni. Biztos elcsábítanék magammal valakit, de ha már így áll a dolog, jó lenne olyan valakit választani, aki örömmel is megy oda és nem kényszerből. Biztos könnyebb dolgunk lenne...
- Naráról? - néztem rá csodálkozva, hiszen nem pont erre a kérdésre számítottam. A legtöbben pontosan azért szeretnek a kapitánnyal beszélni, mert ilyenkor nyugodtan rákérdezhetnek dolgokra velem kapcsolatban, nem hittem volna, hogy ő épp erre fogja terelni a dolgot. Mindegy, ha ezt akarja tudni, tőlem rendben, ebben számomra nincs semmi kompromittáló, csak éppen kicsit össze kell szednem a gondolataimat. - Lássuk csak, Nara a hadnagyom és megbízom benne. Ezen kívül becsülöm az erejét és az állhatatosságát, valamint tisztességesnek tartom, az a fajta, akiben nehéz csalódni. Azt gondolom, hogy a munkakapcsolaton kívül is törődik az emberekkel, valamint tipikusan az a fajta, akit könnyű megkedvelni. Nem tudom neked ez mennyire válasz, nem értem pontosan mit akartál tudni. - válaszoltam kedvesen, hiszen valóban fogalmam sincs róla, mire is volt kíváncsi. Azt tudja, hogy megbecsülöm a hadnagyom munkáját, ráadásul pedig kedvelem, de ez minden...

Vannak napok, igaz, csak szökő évente egyszer az eddigi gyakoriságaik alapján, amikor egyszerűen csak azt érzem, hogy nekem be kell jönnöm dolgozni. Ma nem tudom, hogy miért is, de már reggel éreztem ezt, és igazság szerint nem is nagyon tiltakoztam ellene. Valójában a nyár szép dolog, de még nem szoktam meg, hogy emiatt kicsit mintha lustább lennék a szokásosnál is. Na, nem abból a szempontból, hogy felkelni nem tudok, arról jó párszor tett már a macskám, hogy ehhez kedvet kapjak, sokkal inkább a sebességemen tudom észrevenni, hogy mikor vagyok lazább. Ilyenkor egyszerűen semmi okát nem látom, hogy nagyon igyekezzek az öltözéssel és a többivel, mivel egyik oldalról eléggé nem tudok megfázni, másikról pedig a nem túl fényt kapó bőrömnek igazán nem ártana meg, ha kicsit emberibb árnyalatokat venne fel legalább ilyenkor. Hiába, vannak, akik egyszerűen még nyáron is fehérek maradnak, és sajnos én is közéjük tartozom, méghozzá a feltűnő fajtába is. Mire sikerül felvennem az egyenruhámat, általában már leginkább a meszelt fal az az árnyalat, ahogy a bőröm kinéz, ezzel semmit nem tudok kezdeni. A barnító krémektől idegenkedem, a napozás nem használ, így el kell viselnem még akkor is, ha néha legszívesebben a falnak mennék, hiszen mindig akad valaki, aki észre veszi ezt és megkérdezi, hogy minden rendben van-e velem, esetleg nincs szükségem a negyedik osztag segítségére. Vagy ha éppen onnan való a tiszt, akkor jöhetnek a kedves megjegyzések, hogy nem eszek elég vitamint, nem vagyok eleget a napon, ilyen-olyan betegségeim vannak, mindegy, az orvosok általában simán arra nem bírnak gondolni, hogy nekem sikerült ilyen bőrtípust összeszedni. A kapitányi haori egyetlen előnye tud ilyenkor lenni, hogy fehér, és azért ehhez mérve az is látszik, hogy nem én vagyok az, akinek megy el a színe, hanem mások szeme nem érzékeli az árnyalatnyi különbségeket. Talán feltűnőbb lenne, ha használnék valamilyen fehér ékszereket, csak saját magamat ismerve ezeket nem teszem meg, hiszen a legtöbb csak egyszerűen túl hamar használhatatlanná válik az örökmozgó stílusom mellett. Mindegy, talán előny, hogy pontosan ezért nem is sokáig nézegetem magam tükrökben, csak annyi időre, hogy a hajamat elrendezzem, meg persze feltegyek egy leheletnyi sminket. Nem sok, nem is igazán szeretem őket használni, de néha nagyon is hasznosak tudnak nekem lenni. Most például alig látszik, csak a szememet húztam ki és halvány, rózsaszínes árnyalatú szájfényt halásztam elő, a többi marad olyan, amilyen. Lassan sétáltam az irodám felé, keresztül a kerten és kiélvezve ezeket a napsugarakat, amelyeket úgy tűnik a nyár arra teremtett, hogy ezek segítségével egyszerűen elbúcsúzzon az évszaktól. Elvégre hamarosan ősz lesz és változni kezd a táj is. Mindegy, a hangulatomat ez nem tudja elrontani még mindig, ahogy az akták sem, amelyek rám várnak. A székem mellett lévő kupac már megvan, tegnap néztem, így eléggé kevés van mára, amivel elég hamar tudok végezni, remélhetőleg. Szeretnék, erősen gondolkodom rajta már egy ideje, hogy meglepek valamelyik nap egy bizonyos mogorva tisztet, akivel nagyon jól meg tudjuk egymást érteni. Az asztalom mindenesetre most elég pozitív hangulatot áraszt, ahogy a csokor virág is, amit még Harukitól kaptam. Nem tudom, hogyan csinálta, de elérte, hogy jó ideje épek maradjanak, jó kis díszt adva a szobának. Majd megkérdem őt is, hátha elárulja a titkot. De előtte befejezem a maradék pár papírt a mai napra. Néha áldás, hogy hamar végezni is szoktam.
Az írásból egy kopogás ragad ki, miközben megérzem az ajtón túl álló személy lélekenergiáját, aminek hatására a pillantásom egy kicsit elködösül. Tudom, hogy Omote jött vissza, érzem, hogy itt fog eldőlni a további sorsa. Furcsa, a legtöbbeket, akik elmennek az osztagtól, vidáman búcsúztatok el, sőt, később örömmel várok vissza, de őt valahogy nem tudom elképzelni, amint kilép a kötelékből. Talán mert jóban vagyok vele, és már régen megszoktam, hogy ő egy ízig-vérig 6. osztagos tiszt, aki bármikor segít nekem, de nehéz lenne elfogadni, hogy azért jött, hivatalosan is felmondjon. Persze ez nem biztos, hogy meg is fog történni, szerintem egyenlőre nem akar ő semmit otthagyni, de régebben kért egy kis gondolkodási időt, és szerintem ez most járt le, ami azt jelenti, végső döntés fog jönni. Gyorsan veszek azért egy nagy levegőt, majd egy kissé aggódó mosollyal az arcomon várom, hogy belépjen és elmondja, mire jutott. Reménykedem, nem akarnék róla lemondani senki és semmi kedvéért. De úgy tűnik feleslegesen aggódom miatta, hiszen a köszönéssel egyszerre már a tárgyra is tér, így vagy gyors halál, vagy jó hír fog jönni. Az utóbbi jött be, mire egy megkönnyebbült sóhaj mellé vidáman nézek fel rá.
- Nem mondom te aztán megijesztettél, Omote! - néztem rá picit megrovóan, majd immár mosolyogva felálltam és felé indultam el. Hiába, most nagyon örülök magamnak, hogy jól döntöttem, amikor ma bejöttem vidáman, mivel ezek után nincs az az isten, hogy én a papírokkal foglalkozzak. - De azért örülök, hogy így döntöttél! - néztem a tiszt szemébe, miközben egy apró mosollyal az arcomon megöleltem. Milyen jó néha, hogy picit magasabb vagyok az átlagos shinigami hölgyeknél, így ez nem esett nehezemre. Ráadásul jól is esett, hiszen így már biztos, hogy nem kell lemondanom egy kedves barátomról.