A reggeli edzés és eligazítás után Suwun kapitány magához hívatta és közölte vele, hogy szüksége lesz a segítségére, egy nyomozás ügyében. Takashi nem ellenkezett, már igen régóta várta, hogy bizonyíthassa a kapitánynak rátermettségét. A shinigami, ha megbecsülést akar szerezni, kénytelen a kicsi feladatokkal kezdeni, ami nem feltétlen hoz neki azonnal dicsőséget. Arra viszont alkalmas, hogy az olyan tisztek és szemében, mint a kapitány, megbecsülést és némi elismerést szerezzen magának. Egy Genki számára pedig, sokat számít, hogy miként vélekedik róla a saját kapitánya. A gyűlés és további eligazításig volt még egy kis ideje, hát meditációval töltötte. Igazából nem meditált túlságosa mélyen. Inkább felületesen elcsendesítette elméjét, hogy a küldetés során ne zavarja meg semmi, különösképpen ne az érzései. Mire eljutott oda, hogy végtelen nyugalom költözött szívébe, már lassan indulhatott is a megbeszélésre. Egyenruhaként az éjféli bőrruhát viselte, hiszen ez a második osztag hivatalos öltözéke. Felöltötte még a shunpo amput is, így ezen hasznos eszközök lábszárvédőként díszelegtek lábain. Úgy gondolta Takashi, hogy szükség lehet a gyorsaságára, elvégre a gyorsaság fontos. Bármilyen küldetésnek is áll elébe, sebességre szükség van. Övébe tűzve ott pihent elmaradhatatlan társa és legfőbb mestere, Heiwa. A bambusz fuvola roppant megtévesztő, ami külsejét illeti, hiszen ki gondolná, hogy a mívesen kidolgozott fuvola, valójában egy lélekölőkard?! Senki. Az öltözködést tehát, nem vitte túlzásba. A szükséges felszerelés biztosítva van.
Nem telt sok időbe, mire megtalálta a kilencedik osztag kapitányságát, különösen azért nem, mert egyszer már járt ott. Igaz, akkor egy teljesen más okból kifolyólag. A lényeg, hogy amikor megérkezik a gyülekező helyére, csöndben bemutatkozik, miközben egy meghajlással is megtiszteli a jelenlévőket.
- Genki Takashi, a második osztag, hetedik tisztje vagyok.
Ennyit mondott és nem többet. Nem beszél fölöslegesen, hanem csöndben végig hallgatja az eligazítást. Az eligazításból nagyon sok nem derül ki az üggyel kapcsolatban. csak annyi a biztos, hogy gyilkossági kísérlet történt, egy nemesi család feje ellen és ki kell nyomozniuk az esetet, valamint meg kell védeni a sértettet az újabb merénylettel szemben. Összetett a feladat, de nem megoldhatatlan. Akkor sem szólal meg, amikor elindulnak a helyszínre, ahol munkájukat el kell végezni, mégpedig sikeresen. Csöndben követi Harukit és hallgatja a többiek beszélgetését, hogy ő mire gondolnak, már az elején.
Amikor a házhoz érnek és a kedves öreg ajtót nyit, egy főhajtással köszönti a nemest. Még mindig némaságban követi az öreg urat a nappaliba. Shiranui Kazuo gyorsan távozik a teáért és frissítőért, addig magukra maradnak a nappaliban. Ekkor szólal meg Takashi. Most sem beszél túl sokat, csak röviden és tömören közli a dolgokat.
- Lehetne kezdeni a rivális családoknál. Biztos akad valaki, aki fúj a családra és Kazuo-samára.
No igen, nem árt kideríteni, hogy ki lehet az, aki az öreg halálát óhajtja. Nemesek körében gyakori lehet az ilyen viszálykodás. Csak, úgy a semmiért, biztos nem akarja megölni senki az öreget.

Egy újabb csodálatos nap előtt állok. A fontos reggeli teendőim után részt vettem az osztag közös edzésén, majd az eligazításon is. Ezután azonnal a kapitány irodájába startoltam, hátha tudok neki segíteni valamiben. Most is, mint mindig rám tud bízni néhány dolgot. Pár aktát át kellett vinni az irattárba, onnan más aktákat kellet vinni az irodába, meg még más hasonló dolgok vártak rám.
Az egész napom lényegében eseménytelenül zajlott le, egészen délutánig. Ugyanis egy hírnök jön, aki egy feladatot bíz az osztagunk egyik tagjára. Miután Misty meghallgatta a feladatot, azonnal ki is választotta a 6. osztag 5. tisztjét képviselőnek. Én lennék az!
Mivel a kardom, Nene, mindig nálam van, azonnal indulásra készen állok. Természetesen a kapitányom megjegyzi, próbáljak meg társalogni a küldetés alatt, illetve ismerkedni. Számítottam erre a megjegyzésre. Amikor a maradás mellett döntöttem, megígértem neki, hogy elfelejtem a múltat és megismerkedek az itteni néppel. Ezt azonban még nem igazán kezdtem el megvalósítani. Az osztagból csak Őt ismerem, illetve csak vele vagyok beszélő viszonyban. Rajta kívül csak egy ismerősöm van, Genki Takashi a 2. osztagból. Tehát eljött az idő, hogy másokkal is ismerkedhessek.
A kardommal az oldalamon masírozok át az osztagomtól a 9. osztaghoz, majd ott megkeresem a helyet, ahol gyülekeznünk kell. Szerencsére összefutottam néhány emberrel a másik osztagból, akik útba igazítottak, így relatíve hamar megtaláltam a gyülekezőt. Szétnézve meglátom Takát, mint egyetlen ismerőst. Azonnal oda megyek hozzá, majd üdvözlöm.
- Hali! Csak nem téged is kiválasztottak? - kérdezem, bár a válasz egyértelmű. Mi másért lenne itt, ha nem azért, mert őt is ide rendelték?
Nincs túl sok időnk a csevegésre, ugyanis azonnal a lényegre térnek. A Shiranui házban merénylet történt, a mi feladatunk megvédeni a célszemélyt, illetve kideríteni, ki lehetett a merénylő. Az elhangzottak alapján nem profi az illető. Elsősorban arra gyanakszok, hogy valaki valamilyen személyes indítékkal akart véget vetni a célpont életének. Ezt majd meg is osztom a többiekkel, ha ott vagyunk a helyszínen.
A rövidke eligazítás után egy lány vezet minket a tetthelyre. Ez a kislány, Haruki, szintén részt vesz a küldetésben. Nem is lenne ezzel gond, viszont az nem nagyon tetszik, hogy a célpont rokonáról van szó. Jó lesz oda figyelni rá, mert még bajt hozhat a fejünkre...
A célhely igazán szép. A virágok azonnal lenyűgöznek, de természetesen az érzéseimet nem mutatom a külvilág felé. A bejáratban egy idős férfi köszönt minket, akiről kiderül, ő a célszemély. Elégedetlenül megcsóválom a fejem. Nem lenne szabad ennyire óvatlannak lennie.
Azonnal beinvitál bennünket, majd teával kínál minket. Mivel az öreg azonnal elindul, hogy elkészítse, nincs sok választásunk, mint elfogadni azt. Így hát esély van arra, hogy a csapat megbeszélje az eddigi dolgokat. Először Takashi szólal meg. Ő a rivális családokra gondol, majd őt egy másik férfi követi a találgatásokban. Az illető már a rokonok között látja az esetleges gyanúsítottakat, illetve egy bérgyilkos ötletét is felveti. Ekkor érzem úgy, hogy meg kell szólalnom.
- A nevem Hiraikotsu Omote! - kezdek hozzá egy bemutatkozással. - Az eddig elhangzottak egész jó ötletnek tűnnek. Azt javaslom, váljunk csoportokra. Valaki a riválisoknál nyomozzon, míg valaki a családon belül. A bérgyilkos ötletét viszont felejtsük el. Egy bérgyilkost, ha megbíznak valamilyen feladattal, nem fogja megkockáztatni, hogy így észre vegyék. De ha mégis észreveszik, a feladatát mindenképp elvégzi. Jelen esetben a célszemély vette észre, tehát az lett volna a minimum, hogy ott végez vele. Én úgy gyanítom, az illető ismeri a célpontot, aki valamilyen kellemetlenséget okozott neki és jelenleg a bosszú hajtja. Az, hogy szemtől szemben találkozott az áldozattal, megrémítette, ezért menekült el. - ekkor a célpont rokonára, nézek. - Első feladatunk szerintem az lenne, hogy kiderítsük, kinek árthatott valamit a célpont! Annak viszont nem nagyon örülök, hogy a célszemély egy rokona is benne van a nyomozásban, még veszélybe sodorhatja a feladatot az érzéseivel. - fejezem be végül.
A hangom mindvégig érzéketlen, próbálok tárgyilagos lenni. Nem azért vagyunk itt, hogy vidáman cseverésszünk, komoly feladatot kaptunk, ahol egy élet forog kockán. Ha hibázunk, az a célpont halálát is jelentheti!

Formámhoz hűen, könnyed nyugalommal válaszolok Tsuga-sannak a kérdésére. Annak ellenére válaszolok, hogy a kapitány elmond mindent. De természetesen, csak a kapitány mondandójának elhangzása után beszélek.
- Feltehetően meg akartak ölni egy nemes. Amint hallottad, azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk a gyilkost és feltehetően azt is, aki a nemes halálát is akarja.
Nem szaporítom tovább a szót és a közben betoppanó Omotenak is köszönök.
- Üdvözöllek barátom. Igen, amint látod én is itt vagyok. A kapitányom megbízott, hogy járjak el az ügyben. Nem gondoltam, hogy ismét találkozunk, de ezek szerint a téged is alkalmasnak találtak.
Mondtam és a továbbiakban csöndben voltam. Igen, azóta csöndben ülök, hogy elmondtam, hol kellene kezdeni a nyomozást. A társaim persze sok érdekes véleménnyel és ötlettel állnak elő, amire szintén csöndben hallgatok. Úgy tűnik, ők mégis a csak a gyilkost akarják elkapni és nem kideríteni, hogy mégis ki akarja megölni szerencsétlen öreget. Az azonban nyilvánvaló, hogy valahonnan küldték a gyilkost, bárki is legyen az. Elfogadom a teát és halkan figyelem, hogy mit mond az öreg nemes az esettel kapcsolatban. Ez egyre rosszabb, sajnos ötlete sincs, hogy ki és miért akarná megölni. Ezek szerint a megbízó nagyon is okos, hiszen az áldozat nem tud arról, hogy ellensége van. Olyan viszont nincs, hogy senki nem tud indítékról. Ok nélkül senki nem akarhat megölni egy nemest. Az első támadó pedig nagyon úgy tűnik, hogy gyakorlatlan. Hiszen az áldozat amint az őrség után kiáltott, azonnal elmenekült. Shinigami nem lehetett, mert az öreg már régen halott lenne. Az ötletet végül felvázoljuk az öreg nemes lőtt, akinek tetszik, még akkor is, ha az életével játszik egy rakatnyi, ismeretlen shinigami. Lehet, az öregnek van valami tikje. De mindegy is. Az ötlethez van hozzászólásom. Mert, ha mindenkinek el kell rejtőznie valahol, akkor én az öreg szobájában fogok várakozni. Elvégre az ablakon is be lehet jönni. Márpedig, ha valaki bejön abban a szobába és én ott vagyok, legyen, az bárki fel fogom rúgni. Ezt közlöm s a többiekkel.
- Benne vagyok az ötletbe. Annyi kérésem lenne, hogy élve fogjátok el a támadót. Ki kell vallatni, hogy ki a felbujtója. Én ugyanis még mindig kötöm az ebet a karhoz, ok nélkül nem akar senki megölni egy nemest. Legyen az kisnemesi ház, vagy főnemesi. A támadót ki kell vallatni, hogy kiderüljön, ki áll mindezek mögött. Haruki-san, hiába mondja, hogy nincs a családnak ellensége, hobbiból nem támad senki egy nemesre. Arra nem gondolt, hogy esetleg Haruki is veszélyben lehet?
No igen, itt van egy ugyanazon családból két nemesi származású is. Vajon kinek lehet abból haszna, ha megölik a nagypapit? A szolgáknak, akiknek a nagypapi adja a melót? Ugyanakkor nem örökölnek semmit, hiszen nincsenek rokonsági kapcsolatban. Itt van az unoka, neki lenne belőle haszna. De csak nem lehet akkora idióta, hogy valakit felbérel a nagypapi megölésére, mikor meg is mérgezhetné. Szépen lassan, folyamatosan adagolva a szert. A támadó nélkül nem derülhet ki, hogy ki áll a támadás mögött.
- A támadót élve kell elfognunk, ha több támadó van, elég egyet élve elfogni. A többit nyugodtan megölhetik. Én Shiranui-samával leszek a szobában. Nem lenne jó ötlet, ha senki sem lenne vele, miközben megtámadják a házát. Önök hová mennek és hová bújnak, azt majd eldöntik. Én vigyázok Shiranui-samára.
Mondom, és mivel lassan sötétedik, mindenki megy a dolgára. Bizonyára a többiek is kitalálják, hogy hová akarnak állni vagy elbújni. Az ő dolguk. Én, miután az öreg nemes után mentem a szobába az ajtót bezártam és elhelyezkedtem az egyik sarokba. Lélekenergiámat visszafogtam, hogy véletlenül se lehessen könnyen megérezni. Elég gyors vagyok, így a tervem az, hogy amikor valaki belép a szobába és nem koppint előtte kettőt, akkor kiengedem reiatsumat és lesből támadok. Hamar besötétedett és a házra ráborította fátylát a csend és a sötétség. Unalmas percek teltek, amik óráknak tűntek. Végül azonban a támadó mégis csak felbukkant és mivel nem koppintott kettőt, amint meglátom a szobában, kiengedem reiatsumat. Ez megdöbbentheti egy pillanatra, a következő pillanatban azonban mellé shunpozok, majd az Ashige nevű hakuda technikával próbálom fejbe rúgni. A technikát minél gyorsabban hajtják végre, annál nagyobb a hatékonysága. Ennek ellenére, csak remélem, hogy sikerül a technikát úgy alkalmazni, hogy az a támadót lefegyverezze.
- Riadó!
Kiáltom és remélem nem valami éjszakai szobalány, aki hancúrozni jött a nemes úrral.

Kicsit meglepett a lány, amikor nem ugrott nekem. Egy ilyen kislánytól azt vártam volna, ha valaki ilyen ridegen közli a tényeket, hogy neki ugrik és megpróbálja megfojtani. Azonban nem így történt, ezért elégedett vagyok. Egy újabb dolog, ami nem az én elképzeléseim szerinte történt. Mivel Haruki ilyen jól válaszolt, teljes mértékben elismerem, hogy itt legyen közöttünk. A terve pedig... mintha gondolatolvasó lenne. Én is hasonló dologra gondoltam.
Elégedetten elmosolyodok a terven, főleg, hogy a többiek is beleegyeznek. Végül visszaér az öreg. Azonnal jelzem, hogy kérek teát, ráadásul a sütiből is veszek. Kell az erő a továbbiakban... Majd a célszemély nekilát, hogy előadja a történetét. Miközben majszolgatok odafigyelek rá. Nagyon gyanús nekem ez a támadás. Fényes nappal valaki átjutott az őrökön. Ez arra utal, hogy az illetőt vagy ismerték és később öltözött be, vagy profi az illeti. Azonban a későbbiekben nem volt képes elvégezni a feladatát, tehát ezért inkább annál a teóriánál maradok, hogy az illetőt nagyon jól ismerik.
Miután befejezzük a csevejt, eljön az idő a cselekvésre. Mindenki keres magának egy helyet, ahol eltűnik a színről. Én a szobának a mennyezetében foglalok helyet. Kiveszek pár lapot a mennyezetből, majd felmászok a gerendák közé. Természetesen a lyukat nem hagyom meg, azonnal eltüntetem(vissza rakom a kivett lapot), majd lecsökkentem a lélekenergiám, hogy ne vegyenek észre. Ezután már csak annyi dolgom van, hogy várok
Sokáig nem történik semmi. Unottan várom, hogy történjen valami, de semmi. Ez nagyon olyan helyzet, mint amikor életemben meg kellett ölnöm valakit. Annyi a különbség, most nem azért várakozok itt, hogy valakit eltegyek láb alól, hanem azért, hogy megmentsek valakit egy gyilkos elől. Végül elérkezik az idő, amikor cselekedni kell. Legalábbis jó lenne. Amint meghallom a közeledő léptek zaját, leemelem a mennyezet egy darabját, csak hogy gyorsabban le tudjak ugrani, ha baj van. A riadót Taka fújja. Valószínűleg a többiek is azonnal ugranak erre, legalábbis a hangokból ítélve felélénkül a lenti közeg. Én is elhagyom az őrhelyem, azonban én nem a betolakodó felé mozdulok. Az is lehet, hogy elterelés, éppen ezért én az ablakhoz vetődök, hátha onnan is jönne valamilyen fenyegetés. Bár amilyen ricsajt csapott Taka, nem valószínű, hogy más is jönne. Fő az óvatosság! A többiek pedig el tudják intézni azt, aki az előbb érkezett.

~Hoppáré! Megint…~ Bölcsen simítottam végig államat. Aprót jelét se adtam kisíelésem – kisiklásom – jelének. Kialakuló kínos helyzet rossz fényt vethetne rám, ha nem tudnám kezelni. Már pedig én tökéletesen ura vagyok a – történelemnek - történetnek. Számított időhöz képest így is hamarabb buktattam le magam, de nem hiába vagyok én az eredeti és utánozhatatlan, nem pedig fellegbátorító – felháborító – módon külsőmet birkózó – bitorló - Masa! Ő belepirulna ebbe a csúfos kudarcba. Nem emésztené meg, kiderült figyelmetlen volt a tájékoztatáson, meg nagyjából eddig egyetlen szó sem jutott el hozzá. Nem rendelkezett olyan magas fokú zseblámpával – zsenialitással -, mint szerény személyem, aki halált megvető higgadtsággal kezelte az összes nehéz pillanatot. Mást se bizonyít, jelen esetben se szorultam rá imádott édesanyánk szoknyájára, vagy miféle óvásról magyaráztak állandóan. Egyszer kísérletet tettem az óvatosság és szülői szoknya kacsolóját – kapcsolatát - megfejteni. Felvettem anya szoknyáját, de nem tapasztaltam nagyobb biztonságot, csak annyit, fodros ruhák nevetségesen megalázóak és soha nem megyek a közelükbe. Jobb, ha nem bolygatom tovább a fájdalmas múltat és visszakanyarodok a kelengyétlen – kellemetlen – beszélgetésre! Ott tartom, már nem emlékszem mit akartam tenni, de imponálás – improvizálás - mindig profi szinten ment. Némi hitetlen pillantással, teljes ártatlanságban fordulok Shiruki felé. Magabiztosan csengő hangon adom tudtára, önhibámon kívül jegyeztem meg hamis információt.
-Nem akkor lett volna? Biztosan félretájékoztattak!-
Hümmentve csóválom meg fejem, micsoda mulandóság – mulasztás – áldozatává váltam. Még halvány bólintást is megejtek Shir’apó felé, mikor kérésünkre újra elmeséli savanyú – sanyarú – sorsát, mármint csak az estéjét. Be kell vallanom nagy segítség volt. Kicsivel jobb a közérzetem, immáron ismerem a részletek és teljes egészében hallhattam a támadás menetéről. Nem volt benne semmi különös, bár az feltűnt a betörőt meglepte nincs ott Shir’apó. Ezzel ki lett csukva minden este, ugyanakkor sétál. Valószínűtlennek tartom, ne puhánykodták – puhatolták - volna ki, mikor merre jár, hogy a kellő pillanatban csaphassanak le rá. Hacsak nem kerestek valamit, mert tudták mindig tesz egy könnyed vacsora levezető barangolást. Viszont, ha így lenne, akkor újfent jöhetne a hoppáré , mert nem lenne fikszált – fix – az emberölési kísértet –kísérlet - . Szép kis szalamandra – kalamajka - ! Nyomozós filmekből megtanultan, bizonyítvány – bizonyíték – kellett, ilyesmit bekiabálhassak, csakhogy az nem volt. Ebbe kezdett belesajdulni fejem Túl fiatal vagyok még a stencihez – stresszhez -. Másrészt, rájöttem, én ezeket a „ki a gyilkos” játékokat sose szerettem. Jobban feküdt nekem a rabló, mint panda – pandúr – szerep. Izgalmasabb volt bankot fosztani, mint találgatásokkal lebuktatni az elkövetőket.
-Ne aggódjon, Shir’apó! Elkapjuk!-
Villantottam meggyőző mosolyt szegény idős bának. Attól, cseppet se tetszik bekötött szemmel üldözzük a csacsit, hogy feltűzhessük farkincáját, még nem mutathattam bármilyen jelét az aggodalmamnak. Fejtetősség –felelősségteljes - felnőtt reakcióját követelte a pillanat. Rossz volt nézni, miként hajlong rossz hátával. Meg kellett hinteni egy kis bizakodó buzogánnyal –buzgósággal -. Különben is rögtön jobb lett a kedvem, félre lehetett dobni a gondolkodást. Mehetett az akció! Alig vártam bemutathassam, milyen fantasztikus reflektorokra – reflexekre – tettem szert Panalóval folytatott ádáz harcaim során. Nem beszélve remek ötlet arzenálomról! Az óvodában mindig büntetést kaptam, mert damil, gödör, és pokróc segítségével csapdába ejtettem a többieket. Ők mondták, fogócskázzunk! Arról senki sem szólt, kergetni kell a másikat és nem rejtett csapdákba csalni. Körülmények, na meg lángoló elemem – lángelmém – áldozata voltam.
- Elvágom az egyik menekülési úttól. Az ajtót választom. – Mutattam rá akár a pokemon-ban. Kivéve, hogy nem volt ellenőrzős – ellenzős – sapkám, meg a fa se látszódott fura szavakat motyogó élőlénynek és még labdát se adtak, amit hozzávághattam volna. – Kérhetnék egy hálót? -
Húzom elő zsebemből a Watta-bá horgász készletből kölcsön kért vékony, hófehér damilt, mert egyszer visszaadom neki! Nem loptam el, csak ott hevert előttem a földön, szóval úgy gondoltam, ha már ott van fel is vehetem. Remekül jött, ha unatkoztam és mondhattam, Raion pók mesterségét gyakorolom. Nem kell rondán nézni. Egészséges gyermeki füllentés, bár mentségemre szóljon, néha tényleg próbáltam formákat fűzni, fonni, vagy minek hívják. Az a kevés gyakorlás tökéletesen elégséges kivételes tehetetlenségem – tehetségem – felszínre hívásához. Nem szükségeltetik több, mint kézhez kapjam a kért, vagy ahhoz hasonló anyagot, melyet kemencének – kelepcének - fogok használni. Több szót nem is érdemelt kivételes tehetségem! Máris nekiláttam damillal felkötözni a dolgot. Persze, ügyeltem, ne csomózzam sehova. Végén nevemhez méltó győzelem helyett kudarcba fulladna fantasztikus tervem. Így, viszont izzóbb – izzasztóbb - melóval járt fellógatni azt a makacs anyagot. Természetesen megoldottam, mert rólam van szó! Már, az éles teszt volt hátra. Ajánlottam a csapdafogónak le is essen, ha eleresztem.
-Felfüggesztve az ajtó fölé. Amikor támadtok, próbáljátok ide terelni és ráhúzom a piszkos lepedőt! –
Ahogy kell. A főszereplő mindig késik, de vele van tele az összes címlap, mert övé a végső szó és ő gyűjti be a fő gonoszt. Ha minden gát szakadna, úgy is van „b” tervem, hiszen megtanította Hannibal, mindig legyen takarék – tartalék – ötleted. Fogom és lesokkolom Raion-nal. Hatásos? Igazából, azzal is indíthatnám, behálózom vele az egész szobát, de ha már le kell csökkenteni a lételemet – lélekenergiát -, amit úgy teszek értenék mi lenne, miközben fogalmam sincs miről beszélnek. Biztosan arra, ne használjunk képzelgést – képességet -, szóval Raion marad a helyén. Pedig egyszerűbb lett volna a munka, kipihentebb lehetnék. Utóbbit, gyorsan visszaszívom. Addig álldogálhattam az ajtó mellett, lassan anya varrókészletét éreztem bennük és már erősen készültem leellenőrizni szemhéjam belsejét. Régen láttam! Úgy tűnt rubin – rutin – vizsgálatra szorul, amit egyre készségesebben teljesítettem. Csak, hogy arra sandíthatott fel kék szempáron, valaki tolvaj készlettel vacakol. Mellékesen elég sokáig. Komolyan megfordult fejemben, barátságosan beengedem, ha már útban vagyok. Essünk túl hamar a színészes – szívélyes – fogadtatáson! Szerencsére nem kellet mozdulnom, mert a matatás abbamaradt, majd halk kattanással máris egy fekete alak lépett a szobába. Nagy volt a késztetés üssem le a karnyújtásra lévő vázával, de tartottam a végrehajtó szerepemet és meghúzva magam az ajtó takarásában, vártam a többiek zajos előadására. Igen, kung-fu akcióban nem volt hiány. Már tényleg sajnáltam nem fogtam meg azt az átkozott cserepet – kerámiát -.
-Útban vagy, az ég szerelmére!-
Mordulok fel homlokomra csapva. Berontó társunk igazán sikeresen elrontotta a tiszta elfogás lehetőségét, amire egész eddig készültem. Ettől nem estem pánikba! Annyira nem vagyok alföldi – amatőr - földre dobjam magam és vergődjek. Azt csak akkor teszem, ha elfogyik a csokis kuglóf! Mivel itt kaja nincs, csak kőkemény akció, kihasználom, amíg ő és Shiruki megejtik a kezdeti aligátor – agresszív – köszöntéseket és aktivizálom a shikai-om. Nyugodtan civakodjanak. Addig a kutyának, vagy macskának, vagy milyen állatnak, ha egyáltalán az, szóval neki se tűnik fel, pillanatokon belül rövidre tudom zárni a betörő pályafutását. Az számít, ne mozogjon túl fürgén. Ha az orrom előtt hadakoznak, könnyebben rácsavarom a hálókat, aztán meg jöhet a finom áramütés. Rostélyos lesz a vacsi!
-Ka’bumm! –
Ejtem ki erélyesen győzelmemet jelző szavamat, ha sikerrel járunk. Elvégre, arról volt szó gyorsak legyünk, éljen és fogjuk el. Én, csak segítettem a rendelkezésre álló eszközeimmel. Türelmetlenül lázas – lázadó – fiatal vagyok.

Az események eléggé felgyorsulnak. Kezdjük ott, hogy a támadó sokkal gyorsabb, mint azt reméltük. Az ashige elkerülése méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag meglepetésként támadtam, arra utal, hogy sokkalta képzettebbnek kell lennie nálam. Akkor viszont mire föl az előző éjszakai bénázás, amiről jelentést tett a bácsika? Ha van egy ilyen jól képzett emberük, miért hátrált meg az előző? Nem tudom gondolatmenetemet végig vinni, ugyanis a támadó elkapja Harukit és meglendíti. Aljas módon Harukival üt meg és esek neki Tsugának. Miért pont Tsugának? Miért nem esett inkább rám Haruki? Ha már nő, legalább a puhább és kellemesebb részével találkoztam volna össze. De nem, ezek a körülmények összejátszanak ellenem. Még jó, hogy nem vagyok paranoiás, mert akkor most hanyatt homlok menekülnék vagy elbújnék egy sarokban és sírnék. De szerencsére ez nem áll fenn. Legnagyobb sajnálatomra Tsugának vágódok nyekkenve egyet. Szerencsére ez ugyan nem halálos ütés, de kicsit megszédülök a hirtelen jött ütéstől. Próbálok feltápászkodni és közben fancsali képet vágok, mert bezzeg a piromániás tizedik osztagosnak meg szerencséje van.
- Segíts már Tsuga, felkelni!
Mondom társamnak, aki valószínűleg megsínylette, hogy találkozott velem. Nekem legalábbis biztosan fáj a fejem a dolog után, mondhatom kellemetlen randi volt. Miután sikerült feltápászkodni, a plafon felől halljuk, hogy végig szalad. Avagy mászik. Elsőként pattanok fel és hagyom el a szobát, gyorsaságom révén erre van is esélyem. A budi felé vezető folyosóra érve össze is találkozom a támadóval és egy jó kedvű hapekkal. A megjegyzésére, hogy mennyire energikusak vagyunk, csak annyit mondanék hirtelen, hogy.
- Hadou 04: Byakurai!
Mire észbe kapok, már ki is mondtam a támadás nevét, a fószer azonban csak mosolyog, amitől roppant meglepődök. Annyira, hogy mire észbe kapok, már minden társam utolért. Ekkor kiderül néhány dolog. Elsőként az, hogy Saitonak hívják és egy nemesi ház feje. Ja kérem, csókolom elég egy idióta alak, ha saját maga jön megölni szegény papit és még be is mutatkozik, öt shinigaminak. Ennyire idióta nem lehet, főleg, mivel Omnitsukidous egyenruhámat viselem. Az is kiderül, hogy Harukit ismeri. Ez még jobban elkeserít, mert ezek szerint mégis csak van valaki, aki nem szereti a nagypapit. Talán Haruki volt udvarlója? Ki tudja? A mai világban, a nemesek között bármi megtörténhet. Ekkor jut eszembe.
- Ki maradt a szobában?
Kérdésemre egy őr adja meg a pontos választ, hogy gyakorlatilag senki. Igaz ezt nem ilyen félvállas kijelentésként közli, hanem aggódva, hogy nagypapi bizony eltűnt.
- Idióták!
Káromkodok szépen, nagyon is jól tudom, hogy egy híres shinigaminál ez bizony nagy duma volt és bírták is az arcát. A nevét azonban elfelejtettem, hogy ki mondogatta, tehát ezt nem is közlöm velük. Nem is tudnám elmondani, hogy ki volt. Lényegtelen, az azonban kiderül a továbbiakban, hogy Saito papa játszani szeretne. Méghozzá bújócskát akar fogócskával vegyítve. Ez az manusz teljesen lökött. Elrabolja nagypapit csak azért, hogy utána bújócskázzon velünk? Ráadásul, ha eljutunk hozzá és legyőzzük az embereit, akkor csak úgy elengedi nagypapit? Mi meg majd nyújtsunk is neki kezet, hogy: jáj, de okos húzás volt tőled. Imádjuk ám ezt a játékot.
- Te nem vagy teljesen komplett. Öt shinigamival akarsz játszadozni? Komolyan mondom, neked elmentek otthonról.
Mondanék neki még valami szépet, de ekkor füstbomba robban és eltűnik Saito, a nagypapi és az emberei is. Hát ez nagyon jó. Ezt imádom. Én kérem, egy gyilkológép vagyok, ölésre neveltek nem arra, hogy játszadozzak egy idióta nemessel, aki kockáztatja, hogy kivégzik. Lélekrablás, könnyű testi sértés, gyilkosságra való felbujtás.... veszem sorra a vádpontokat, amiket eddig Saito nemes papi begyűjtött magának. Élvezet lesz házkutatást tartani Saitoéknál. Haruki felé fordulok.
- Ojji-sannak nincs ellensége, senki nem akarná bántani.
Mondom neki nyávogó hanggal, egyértelműen őt utánozva. Majd hangot váltok.
- Tényleg nincs senki, aki bántaná... csak egy nemesi család feje, meg a kompániája. Tényleg senki sincs, aki bántaná. Most mégis, hol találjuk meg a nagypapit?
Kérdésemre nem kell válaszolni, mert Omote megtalálja a csapóajtót. Más lehetőség nincs, úgy döntünk, hogy kinyitjuk és lemegyünk a ... pincébe? Mégis miféle biztonsági intézkedések ezek, egy nemesi ház életében? Egy másik nemesi ház feje kitűnően eligazodik? Na ne, ilyen nincs.
- Én azon a véleményen vagyok, hogy erősítést kellene hívni.
Mondom, de nem úgy tűnik, hogy egyetértenek velem, mert mire észbe kapok, már mindenki elhúzott délnek, vagyis lefelé. Kénytelen kelletlen muszáj vagyok utánuk menni. Mégsem hagyhatom szegényeket magukra. Alig teszünk pár lépést, amikor kattan valami. Egy fal elválaszt a piromániás sráctól, aminek őszintén szólva én kimondottan örülnék. Ebben a helyzetben ez azonban eléggé gázos. Nem, nem azért mert tegnap rizspálinkát ittam, rizspudinggal, rizsgombóccal és szója hússal. Értsük, nem fingottam tele a pince helyiséget. Egyelőre. Mondanék valamit, de ekkora hangszórós ipse, aki új arc lehet elkezd szabályokról beszélni. Hát a fene egye meg, én azt hittem egyszerű fogócska lesz. Erősen tévedtem, mert ez kezd a kinevet a végén-re hasonlítani. Azzal a különbséggel, hogy a végén én fogok röhögni, mert beperlem ezt a Saito gyereket. Nagy az arca, kíváncsi vagyok mit szól hozzá, amikor belökjük őt meg a slepjét a Féregbe. Csodálatos. Mármint a játék, amit játszani akarnak velünk. Találjuk ki milyen sapka van a fejünkön. Már majdnem megszólalnék, hogy mond már meg Tsuga, mégis milyen sapi van a fejeden, de végül elvetem az ötletet. Nézek magam elé és látom, hogy van egy fekete sapka, meg kettő fehér. Hurrá, ez tiszta jó. Ebből ki lehetne rakni egy sormintát is. A fal mögötti társamat nem látom és a saját sapkám színét sem. Ötven százalék esélyem van arra, hogy jót mondok. Ötven százalék meg arra, hogy nem. Ez cink. Sajnos hülye vagyok az ilyen feladványokhoz. Engem arra tanítottak, hogy törjem el az ellenfelem nyakát, egyetlen csavarással vagy ütéssel. Nem arra, hogy kitaláljam mégis ugyan milyen sapkám van. Igazából rávágnám, hogy fekete, mert szeretem a fekete színt, az jól áll nekem. De amennyiben tévedek, úgy valami ördöngös csapdába keveredünk. Tehát kussolok, ez a legjobb, amit ebben a helyzetben tehetnék. Hülye vagyok az ilyen feladatokhoz. Sosem voltam jó matekból. Más valamin, azonban tudom törni a fejem. Na lássuk csak. Mégis, hogyan lehet Haruki családja, akkora vesztes, hogy hagyja egy másik nemesi családnak, hogy titkos alagutat és rejtett ajtót telepítsen a házukba? Saito embere, miért nem ölte meg a nagypapit, amikor mi nem voltunk bent a szobában? Egyáltalán egy másik nemesi család feje, miért jön el saját maga, hogy aztán feladványokkal szórakoztasson öt shinigamit? Nekem ez bűzlik...

Feszülten várom, hogy belépjen az idegen. Végül amikor belép, elfoglalom a helyem, a többiek pedig rávetik magukat. Eddig hibátlan volt a terv. Azonban hirtelen fordulatot vesz a támadás. A betolakodó könnyen elbánik a társaimmal. Ezen meglepődök, de nincs sok időm a töprengésre, ugyanis a célpont meglóg, pont ott, ahol én elrejtőztem. Idegesen felmordulok, majd elindulok utána. Azonban hamar rá kell döbbennem, nem ott kezdődik meg a hajtóvadászat, ugyanis hamarosan a folyosón hallom ahogy padlót ér. Éppen ezért abba az irányba rohanunk.
A folyosón egy másik férfi társaságában találkozunk az ellenfelünkkel. Első feladatom, hogy a fegyverem után nyúlok, de nem veszem azt elő. Harcra készen várom, hogy történjen valami. Ha harcra kerülne a sor, akkor nagyon gyorsan szeretnék belekeveredni.
Azonban nem kerül sor ilyesmire. A férfi, aki az egyik ellenséges klán feje, egy kihívás elé állít minket. Ez amolyan klasszikus, győzzük le az embereit, majd szerezzük meg a védencünket. Ez annyira unalmas, de sajnos nincs más választásunk, mint hogy teljesítjük a megpróbáltatásokat. Amikor befejezi a csacsogást az ellenfelünk, az emberrabló egy füstbombát dob a földre, majd eltűnnek a színről. Elégedetlenül megcsóválom a fejem.
- Látom szeretik az itteniek a Ninjákat utánozni. Sajnos ez nagyon átlátszó trükk már... - mondom, majd elindulok a folyosón, hogy megkeressem a rejtett utat, amerre távoztak az embereink.
Alig haladok el a korábbi tartózkodási helyüktől, arra leszek figyelmes, máshogy koppan a lábam a padlón. Ebből rájövök, hogy egy kis járaton át távoztak. Taka éppen a lányt sértegeti, mivel tényleg téves infókat kaptunk. Ez azonban engem nem érdekel, nem azért vagyok itt, hogy veszekedjek másokkal. Kissé megváltozott a feladatunk, de akkor is teljesíteni kell.
- Nyugalom Taka, ne bántsd szegény lányt, nem tehet erről az egészről. Ő sem tudhat mindent. Ráadásul mindannyian hibáztunk, nem voltunk eléggé felkészültek! - mondom, majd leemelem a járat felől a padlót. - Itt folytatódik az utunk! - Válaszolok a korábbi kérdésre.
Taka azonnal erősítésért szaladna, de mi felülbíráljuk őt és elindulunk lefelé. Így hát neki sincs más választása. Miközben haladunk lefelé, kérdezősködni kezdek az előttem menetelő lánytól.
- Haruki, tudsz erről a járatról valamit? Nem hiszem, hogy ezt a klán ellenségei készítették. Legalábbis eléggé ésszerűtlennek tűnik. Meg kellett volna hallaniuk az itt élőknek a munkálatokat. Ha tudsz valamit erről, akkor azt oszd meg velünk, kérlek! Lehet, hogy a legvégén valami rossz vár ránk, de már az is egy jó dolog, ha tudjuk hol kötünk ki a legvégén.
Mire leér egyikünk a lépcső aljára, valami kiemelkedik a földből és eltakarja előttünk. Sikeresen belesétáltunk egy csapdába... fincsi. Hamarosan megszólal egy hang, ami elmagyarázza mi a feladatunk. Az az igazság, hogy nem sikerült felfognom, hogy mégis mit kell tennünk. Izgatottan várom, mi fog történni, ilyen dologban még nem volt részem. Majd hamarosan megszólal a mögöttem álló és bejelenti, hogy az ő fején fekete sapka van. Nem tudom, helyes-e a megoldása ezért próbálok felkészülni a legrosszabbra, bármi is legyen az.

Ahogy végre tovább mehetünk, mert megszületett a jó válasz, vissza emlékezek. No persze nem olyan hosszú időkre emlékezem vissza. Csak alig egy perccel korábbra. Tréfás volt nézni, ahogyan Haruki lábujjhegyre pipiskedett és próbálta ruhámnak nyakát megragadni, hogy megrángasson. Így kellett történnie, másképpen nem érhet föl. Szegény észre sem vettem, hogy térdemet berogyasztottam, hogy egyáltalán felérjen. Hevesen bólogattam, hogy persze, hogy magyarázok. De túlságosan sokat akar kihozni magából, túlságosan nagy valakinek hiszi magát. Társaim pedig túlreagálták a dolgot. Egyáltalán nem nyafogtam. Mindössze gúnyosan megjegyeztem, hogy Haruki tévedett, amikor nem osztott meg velünk minden infot. Mert ugye Haruki szerint nincs ellensége a családnak. Mert Haruki olyan tökéletes. Még azt sem tudja, hogy a fenébe került ide egy folyosó, mindenféle csapdával. Nekem persze van egy elméletem. Kicsit meredek, de igen érdekes. Először is, ha Saito megakarta volna ölni Harukit, miért nem tette? Lehetett volna rá alkalma, most az előbb. Az emberei jól képzettek, nagyon jó harcosok. Miért rémült meg a támadó az első támadásnál? Miért küldött volna egy amatőr lúzert? Miért küldött volna bárkit is, aki képtelen teljesíteni a feladatot, ha ilyen jól képzett emberei vannak? Ha tényleg gyilkosságot akart volna elkövetni, miért nem ölte meg Haruki nagypapáját, amikor alkalma adódott rá? Valamint, miért bukkant föl? Egy nemesi ház vezetője, nem bukkan föl csak úgy. Kockáztatja, hogy túléljük a dolgot és akkor lebukik. Saito ellen jelenleg öt shinigami tudná tanúsítani, hogy gyilkossági kísérletet, lélekrablást követett el. Nem éri meg. Nem és nem fér a fejembe, hogy valaki, aki elméletileg ravasz és megfontolt, miért tesz ilyet. Gondolja, hogy az osztagok nem küldenek ki senkit, kinyomozni az események hátterét, ha ők öten eltűnnek örökre? Gondolja, hogy nem derül ki, benne volt a keze? Ezenkívül nem tűnt volna föl Haruki nagypapájának, hogy egy másik család alagutat és folyosót építtet a házban? Csapdákkal, hangszórókkal?
- Shiranui-san! Bocsánatot kérek, amiért csúnyán viselkedtem önnel szemben. Nem akartam megbántani.
Mondtam és meghajoltam előtte. Célom az volt, hogy leleplezzem ezt a kis játékot. Valami nagyon nem stimmel és ehhez kell Haruki is, hogy kiderítsem.
- Shiranui-san! A nagyapja, feledékeny? Mutatott memória problémákra jelet?
S vissza a jelenbe. Végre haladhatunk tovább és mehetünk meglépni a nagypapival a gonosz Saito elől. Beérünk egy másik terembe, ami első ránézésre könnyű akadályt jelent. Egyszerűen elsétálunk az ajtóig és túljutunk. Semmi több, ebben nincs nehézség. Gondolom én első pillanatra. Közben a nagy fenéket van igazam, mert a lábunkra csavarodik, valami reiatsu szerű valami, ami bilincsként materializálódik a lábunkon és a terem közepéhez van kötözve. Ugyan ott vagyunk. Gondolataim közben nem tévedtek el. Még mindig Saito hülyeségén jár az agyam.
- Shiranui-san! Úgy vélem felelőtlenül bántak a ház vásárlásakor. Nem néztek utána, hogy folyosók és csapdákkal teli alagutak vannak a padló alatt...
Mondom, persze a választól függően újabb kirakós kerülhet a helyére. A köteleket közben feszegetem, hogy meddig tudok elhaladni. A gombtól pár lépésre megállok és előveszem fuvola alakú zanpakutomat, majd könnyedén a gomb mellé ütök vele. Koppan a falon, elég távol vagyok tőle, hogy azt használjam.
- Valaki el tud sétálni még a falig, hogy kézzel lenyomja, de zanpuval is benyomható. Klóntechnika valakinek?
Teljesen egyértelmű zanpakuto távolságban megálltam a faltól és amikor mind lenyomjuk a gombot, akkor én zanpakutommal nyomom majd meg. Ezzel hagytam némi kötelet a többieknek is, hogy közelebb mehessenek a gombjukhoz. Ez a feladat nem túlságosan nehéz. Közben pedig agyalok tovább. Némi eredményem már azért van. Kezd összeállni kép, hogy mik is történnek körülöttünk. Én leginkább Saito gyilkossági szándékában kételkedem, illetve abban, hogy valóban bántani akarja a Shiranui-ház tagjait.

Kicsit aggodalommal tölt el, hogy a lány nem tudott ennek a helynek a létezéséről. Így nem igazán tudhatjuk, mi vár még ránk. Majd megkapjuk az első feladatunkat, amit én még felfogni sem vagyok képes. Jellemző... Azonban ketten is megoldják a csapatból, így tovább mehetünk. Eléggé sokáig bandukolunk, mire találunk egy ajtót. Óvatosan besétálok a többiek után, majd alaposan körbenézek és próbálok mindent elraktározni az agyamban.
Nincs bent semmi, a padló kő helyett már föld. Semmilyen érdekességet nem mutat a terem, kivéve az ajtót, ami valószínűleg tovább vezet minket az utunkon. Azonban, még mielőtt kimehetnénk rajta, egy újabb csapda aktiválódik. Megbéklyózzák a lábunkat, amitől nem tudunk szabadon mozogni a teremben.
Az új feladatunkat egy női hangtól kapjuk. A falon lévő gombokat kell megnyomnunk egyszerre, úgy hogy legalább öt másodpercig úgy legyen. Nem tűnik nehéznek a feladat, azonban a kötelek megnehezíthetik a dolgunkat. Amikor meghallom, hogy megemlítik a támadást egy lehetséges megoldásnak, megcsóválom a fejem.
- Szerintem nem lenne jó ötlet támadást alkalmazni. Még a végén kárt teszünk a berendezésben és itt ragadunk örökre. Bár talán ez a jobbik eset, mert még az is meglehet, hogy ránk omlik ez az egész kóceráj és akkor azonnal itt pusztulunk. - okoskodok.
Ezután gyorsan megnézem ki milyen magas, végül a lányom megakad a szemem. Alaposan „letapogatom” a szemeimmel, majd újabb fejcsóválás következik.
- Haruki közelítse meg először a gombot. Mivel ő a legkisebb, neki a legkisebb az esélye, hogy eléri a gombot, ha mindannyian egyszerre nyújtózkodunk. Tehát, ha ő már elég közel van ahhoz, hogy a Zanpakutojával elérje a gombot, akkor lassan, egyenként megközelítjük a hozzánk közel esőt. Amint készen állunk, megnyomjuk a gombot és várunk mi történik. - adom elő az ötletemet, de mindenképpen az ő döntésük alapján fogok cselekedni.
Amikor a saját gombomat kell megközelíteni, nagyon óvatosan teszem, nehogy szegény Harukit elrántsam onnan. Néha azért szemügyre veszem a kötelet, hátha el lehet vágni, mert akkor jelentősen megnőnének az esélyeink a tovább jutásra. Viszont nem próbálom ki, nem tudom mi lenne a következménye, ha csalással jutnánk tovább.
Így hát, amikor kell, megnyomom a gombot és várom, hogy mehessünk tovább.