A törvények értelmében

Tárgy: A törvények értelmében Pént. Aug. 03, 2012 11:22 pm

Engedély: Van
Részvevők:

Mizushima Takeo
Shiranui Naomi

*Teljesen olyan érzésem volt az éjjel, mintha csak az alvás újra arra a helyre szeretne visszarángatni. Kezdem unni, hogy újabban a saját zanpakutom a terroritorom. Nem értem, hogy miért kell egyáltalán baszogatnia, de most már a körmére fogok lépni. Noha, tudom, hogy miért teszi ezt. Viszont még mindig felmerül bennem a kérdés, hogy meddig fog tartani ez az állapot? Nehezemre esik a tükörbe nézni, most, hogy egyedül vagyok. Végtelenül egyedül érzem magam, ha visszagondolok arra a napra, amikor muter leültetett. Kár volt leülnöm nem igaz? Egy ilyen hírnél nem mindegy, hogy ül a shinigami vagy sem? Beteg, ráadásul napról-napra rosszabb lesz az állapota, míg aztán...
Nem, nem gondolhatok bele abba, hogy a saját anyámat is elveszítsem. S most ismét visszatért bennem azaz érzés, amikor a fater elment. Gyűlöltem kitenni a lábamat, még az osztagnál is leszereltem, pedig én lettem volna a hadnagy feltehetőleg. Mondjuk idővel minden visszatért a maga kerékvágásába, de mégis szar visszagondolni ezekre az időkre. Most pedig minden újra kezdődne? Újra végig kéne táncolnom, ráadásul most sokkal nehezebb is lenne? Hát bassza meg az élet, de komolyan! Mit fogok majd tenni a húgommal? S mit teszek majd egyedül? Egy muter-féle kaját sem tudok rendesen megfőzni, nem hogy ellátni egy kamaszodó csajt. A feladatom az lenne, hogy megvédjem. De ez sem feltétlenül abból áll, hogy selyem férfiként beházasításra szánjam, pedig megtehetném, hiszen én vagyok a ház ura. kissé tanácstalanul állok a jövő felé, így kénytelen voltam változtatásokat végre hajtani. Először is muszáj beáldoznom a gyerekkori hülyeségeimet. Felszámoltatom a fűipart és köcsög gazdaság zsenivé avanzsálom magam.
Ehhez az első teendőm volt egy kis fazonállíttatás, amit elértem a fodrászommal. Normális (tényleg normális), de azért vagány sérót csináltattam. Aztán ismét vörösbe váltottam, a ruháimat meg átcseréltem a kicsit undorító, de mások szemeivel kurva elegáns nemesi öltözetre. Noha most már kezdem megszokni a szokványos etikettet meg mi egyebeket, de a szabadidőmben csak is halál csávó uniformisban vagyok hajlandó nyomni. Különben is tegyük hozzá, hogy napi egy uniformis az adott. Az osztagban ugyanis kurvára gatyaszaggató edzések szoktak lenni; a felső tépő cicákról nem is beszélve. Unalmas ez az élet már, de még mindig kényelmesebb hadnagyként, mint tisztségtelen bolondként.
Még mielőtt indulna a gyászmenet, még megteszem a mai napi utolsó "rossz" cselekedetem. Beadom magamnak azt a méreganyagot, ami megtápol engem úgy két napig. Roppant erős anyag, s mondhatni kicsit kábít is már az első perctől. Ezért is tűnhetek feltűnően szótlannak az őreimnek. Még a két kedvenc szolgám - az ikrek - is megjegyzik, hogy kicsit mintha sok lenne ez nekem. Csak nagyot sóhajtok, és muszájból biztosítom őket, hogy nem lesz baj. Maga az érkezés nem is oly' vészes. Hamar felismerhetővé válik a Kagami birtok berkei. Mondjuk egy hónappal ezelőtt ez a hely még sokkal szebb és életre valóbb volt. Most mintha csak egyfolytában gyászolna a család. Habár nem csoda. A ház feje elvesztette az apját, és a nővérét egyaránt. Kagami Ai, a Sanbantai taichouja olyan erőssé élte ki magát, hogy végül előléptették (ki tudja hová). Azóta nem látni Soul Societyben, talán annak a nőnek jobb is így. Nem lehetett kellemes érzés túl lenni azokon a dolgokon, ami közte és Keisuke között zajlott. Először az, hogy öt hónapig távol a pasidtól, aztán egy vetélés, s végül haláleset. Ezek mind- mind rájátszottak arra, hogy szétmenjenek. Arról már az én léhaságom tehet, hogy végül Kotomi Keisuke haveromhoz kúszott. Még mindig nehezemre esik megbízni a nőkben, ez van.*
- Üdvözöljük Mizushima-dono, kérjük, foglaljon helyet ott bent. *Áll elém két Kagami nemes. Mögöttük két egymással párhuzamban levő őrsor áll. Innentől még a kíséretem is levállik és csak én egyedül mehetek be a gyűlésre. Ezért vannak az őrök, a biztonságért. Ahhoz pedig, hogy ne torkolljon nyílt harcba a gyűlés, a zanpakutokat eleve otthon kellett hagyni - már akinek van -. Lassan elindulok befelé. Igyekszem felvenni azt a tipikus főnemes kisugárzást a normális testtartással meg mi egyebekkel. Baromi unalmas, de muszáj ezt tennem, ha megfelelő jövőt akarok a családomnak megteremteni. Ezért az öltözetemet sem tettem minőségen alulinak. Egy roppant értékes Mizushima ereklye öltözet van most rajtam, melynek színe ugyan vörös - fekete szegekkel -, de rajtam a fekete haori a házam címerével, ami mindent elárul. Megérkezve mindössze a három nemesi ház fejét pillanthatom meg egyelőre. Kezdem a Kuchiki Byakuyaval, folytatom az ifjú Kagami Ritsuval. A Shihouin, tekintve a családom múltját, kissé hidegen hagy most. Mindenesetre észveszejtő belegondolni, hogy ezek hárman lehetnek annyi idősek, mint egyedül én magam. Mégis a Kuchiki vezeti a legnagyobb házat. Ez egy kicsit zavar, de ha így halad..nem sokára a Kagamik lesznek élen. Van egy olyan érzésem, hogy Ai politikája a Tamachikkal majd jelentősen megnyomja a Kagamik vagyoni helyzetét. Természetesen a kígyóképű ügye óta én sem panaszkodhatom. Ráadásul egyre több a shinigami az akadémián is, s még többen vannak, akik képesek pengetni az osztagba való rakásért. Néha tök egyértelmű ki hová megy, de alkalmanként nem teljesen elválló. Ráadásul az Akadémiának mennie kell, így a 46-ok tanácsa is elnézőbb az ügyeimet érintően. Előbb utóbb rám néz a Fortuna és igába hajtok néhány nemesi házat. Most pedig helyet foglalva várakozok, belekortyolva egy kis sakéba.
Kicsit nagyobb gyűlés lesz ma, ezért a főnemesek távolabb, de jól láthatóan ülnek egy sorban a köznemesek és független nemesek előtt. Középen Byakuya és én, a kettőnk szélén pedig Kagami vagy Shihouin, attól függve, hogy ki kinek a támogatója. Csak ezután következnek körént félkör alakzatban a független nemesség, majd a köznemesség. Az ajtónál pedig két őr állt meg, ügyelve a biztonságra. S amint megkezdődnek a tárgyalások, úgy tekintetem kicsit elkallódik. Látok én mindenféle férfit és nőt, de nem tudom. Sokuknak olyan jellegtelen tekintete van, hogy már rég otthon lenne a helye. A sorok között egy betegesnek tűnő nőt is megpillantok, akin éppen e pillanatban lesz úrrá a köhögés. Ettől mindenki kicsit feszült lesz, elcsendesül a társaság. Ekkor felállok, amitől nagy lesz a figyelem.*
- Küldjék be a helyettesem, majd én ellátom a hölgyet. *Intek a két őrnek. Persze ebbe nincs is semmi hátsó szándék, de basszus...ezek hagynának megdögleni itt egy csini bigét? >.> Azt a halzabáló lepényfejűeket, majd akkor én teszek itten rendet. Tisztességesen megadva a módját elindulok a nő felé a szabad helyeken át, aztán csak az vehető észre, hogy a nő elájul mire oda érnék. Hah, ezt a pechet...most kajak rá fogok baszni, ha nem oldom meg valahogy. Kezem közé kaparintva egy hátsó kijáraton megyek ki, hogy aztán a szolgálók egy közelre eső, de biztos helyre irányítsanak. nem tudom miféle hely lehet ez, de nekem valamiféle betegszobának tűnik. Állítólag az öreg szeretett itt lenni mert közelebb a kert. Mindegy, lefektetem a hölgyeményt az ágyba, majd betakarom. Mintha csak ébredezni kezdene.*
- Jó lenne, ha gyakran járnál a muteromhoz. Basszus, tiszta gebe vagy.. csodálkozik az ember, hogy mitől vagy beteg! >.> *Kissé faragatlanul baszom le, amiért csak úgy összesett egy fontos gyűlésen. Mindegy, a helyettesem már bent van. Nem érzem, hogy gond lenne. Legalább is addig, míg kintről valamiféle kiáltozás be nem szűrődne. Az ablakhoz eredek, de csupán a látható tó tükréből láthatom, hogy a nemesi gyűlésterem kigyulladt. Valakinek volt elég mersze ahhoz, hogy megtámadjon egy főnemesi birtokot? Azonnal nyúlok a zanpakutomért, csakhogy nincsen nálam. Neutral

*

Tárgy: Re: A törvények értelmében Szomb. Aug. 04, 2012 8:04 am

Könnyed léptekkel hallattam Kazuo~san oldalán a Kagami birtok felé. Kissé remegtem belül, de kifelé remélhetőleg ez nem látszott, hiszen büszkén kihúztam magam, s emelt fővel lépdeltem, nem volt szégyellni valóm, mégha ezt mások meg is kérdőjelezték, elvégre sokak fülébe eljutott a családi incidens pletykája. Ennek nem szabadott volna, hogy számomra jelentősége legyen, mégis folyton folyvást előbukkant elmém egy elrejtett sarkából, s fojtogatva végigtekergőzött a szívemen. Rémálmaim olyan sötétek voltak, hogy sokszor már aludni sem mertem, mert megszámlálni sem tudtam, hányszor láttam magam előtt szeretett Haruki~chanomat, ahogy az életéért küzd, én pedig ott fekszem mellette, de képtelen vagyok mozdulni.
Ezen a reggelen is csutakosan ébredtem, és még most is láttam Ryū démoni arcát, ahogy egy véres katanát könnyedén nyelvével érint, majd hozzám hajolva erővel megcsókol, miközben tehetetlenül csak fekszem. Odakint sötét volt még, mégsem aludtam vissza, mert reszkettem az emléktől is, így inkább olvasással és készülődéssel töltöttem az időt, elvégre régen volt már, hogy a birtok, vagy a család ügyeivel foglalkozhattam.
A feljegyzéseket olvasgatva azon töprengtem, hogy vajon ki volt az, aki szegény Haruki~chanra testálta a családvezetői címet, még ha csupán névlegesen is. Szegénykémet annyira sajnáltam, hiszen én ebben a környezetben nőttem fel, arra neveltek, hogy családfő legyek, mégis nehezemre esik egy-egy döntést meghozni. Ráadásul ő még gyerek, nem lett volna szabad, hogy efféle teher nyomja a lelkét, ekkora felelősséget nem szabadott volna rábízni, még akkor sem, ha Haruki~chanról beszélünk, aki biztosan tökéletesen csinálná. Hiszen nem az a baj, hogy meg van a lehetőség a hibára, elvégre az mindig meg van, hanem annak a súlyát Haruki~channak kellene cipelni, elvégre őt gondolnák családfőnek, vagyis a döntéshozónak. Kazuo~san ezt nem gondolta át, egészen biztos, hogy csak szorult helyzetében nem jutott jobb az eszébe, de akkor is, ilyet nem szabad tenni egy gyerekkel, én már csak tudom.
A gyermek gondolatra ismételten összeszorult a szívem, s alig voltam képes könnyeimet visszatartva a tekercsekre és könyvekre koncentrálni. Az utóbbi időben egyre gyakrabban lett úrrá rajtam efféle érzés, hogy egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, csak vártam, ahogy a torkomon felkúszva az árnyak megszorongassanak, s könnyekként szabaduljak tőlük, ami persze nem így történik, mert az árnyak nem fogytak. Az orvos szerint ez azért van, mert a betegségem alatt képtelen voltam gyászolni, s most újra élem a dolgokat, a sokktól, amit Ryū okozott, mert úgy élem meg, mintha Haruki~chan is a saját gyermekem volna, s majdnem elvették tőlem. Az a legnagyobb szerencsém, hogy nem így történt, akkor biztos, hogy belülről szépen lassan elfogyva, sírva könyörögtem volna a halálért, természetesen azután, hogy Ryūt a legkülönfélébb kínzásoknak alávetve végül megöltem volna.
Kazuo~san, aki mostanában a legtöbbet beszélgetett velem, azt mondta, hogy nem egészséges ekkora gyűlöletet éreznem, mert az belülről fog felemészteni, és akár el is pusztíthat. Mégsem voltam képes máshogy gondolni a férfira, akinek a kezéhez a családom több tagjának vére tapadt, és akihez évekig tartoztam, akinek a gyermekét a szívem alatt hordtam. Sokszor a gyermekem halálát is az ő bűnének tartottam, hogy azért hagyta el ezt a világot, mert nem lett volna képes apja gonoszságát elviselni, máskor pedig görcsösen sírva fogtam a hasam, mintha csak ezzel visszahozhatnám.
Már világos volt mire sikerült összeszednem magam, s a gondolataimat is rendezni, bár ezt főként azzal értem el, hogy a közelgő össznemesi konferenciára koncentráltam. Édesapám nyitott rám, aki bár kissé szigorú hangon megjegyezte, hogy ugye nem voltam egész éjszaka ébren, én azért láttam a szemében, hogy örül, amiért ismét a család ügyeivel foglalkozom. Persze ezt nem az ő kedvéért tettem, hanem azért, mert nem szerettem volna, ha Haruki~channak kellene továbbra is ezzel a nyűggel foglalkoznia, vagyis igazából Kazuo~san foglalkozott vele, de reméltem, hogy neki is segítség vagyok, még ha vissza is kell szoknom ebbe a dologba. Még mindig emlékeztem a gyermekkoromban tanultakra, a folyamaton mosolyra, akkor is, ha fáj valamid, vagy éppen nem tetszik, amit mondanak, és a tiszteletre, amit mindenki számára megadunk, még ha olyan felszínes is az egész.
Kazuo~san segített felkészülni a gyűlésre, egyesével átvettük a kisebb és nagyobb családokat, azoknak a vezetőit és ismert képviselőit, a Shiranui ház partnereit, és azokat, akiknek szállítanak, vagy ahol segédkeznek. Nem sok minden változott betegségem alatt, de mégis sokat segített, hogy mindent átbeszéltünk, a jelenlegi gazdasági helyzetektől kezdve, egészen a családok és nemesi házak körül terjengő pletykákig. Reméltem, hogy nem fog így majd meglepetés érni. Természetesen az első gyűlésre még elkísért, hiszen életemben először jelenhettem meg ott, valamint még oda akart rám figyelni, elvégre alig néhány hónapja vagyok ismét egészséges.
Az odafele út zökkenőmentes volt, elvégre Kazuo~san tökéletesen ismerte a járást, és az oda tartó családok tagjait is. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, de a mosolyom letörölhetetlenül az arcomon égett, ezzel üdvözölve mindenkit, s türelmesen bemutatkozva, majd bólintva az érdeklődésre, miszerint felgyógyultam-e. Nehéz is lenne betegen a gyűlésre menni, de nem sértem meg őket, elvégre azzal csak Kazuo~sannak okoznék problémát, de magamban azon gondolkozom, hogy efféle emberek hogyan is lehetnek képesek ellátni a főnemesség védelmét.
A Kagami birtokot tátott szájjal csodáltam volna, ha az illem engedne effélét, ehelyett csak óvatosan tekintettem körbe, miközben a terem felé tartottunk. A többi köznemes között foglaltunk helyet, egyenes derékkal ültem, s érdeklődve hallgattam, de valahogy éreztem magamon a tekinteteket. Vagy csak én képzeltem volna, hogy össze-összesúgva, szúrós szemekkel figyelnek? Próbáltam úgy tenni, mintha nem zavarna, de egyszerűen úrrá lett rajtam valami megmagyarázhatatlan, s azt hiszem a stressz köhögésben vett erőt rajtam.
Láttam, ahogy Kazuo~san ijedten felém tekint, s éppen meg akartam nyugtatni, hogy semmi bajom, csak kicsit kiszáradt a torkom, amikor a szoba megpördült, majd tudatomtól elszakadva elsötétült az egész.
Arra ébredtem, hogy fekszem, de nem a kemény padlón, így feltételeztem, hogy valaki a segítségemre sietett, s már láttam magam előtt, hogy ezért mit fogok kapni a szüleimtől, Kazuo~santól, de lehet, hogy még Haruki~chan is le fog szidni. Pedig meg sem erőltettem magam. Óvatosan feltornáztam magam, de rémülten kellett tudomásul vennem, hogy nem az egyik őr vett a gondozásába, hanem egyenesen egy főnemes, ami azt jelenti, hogy a fejmosás most már egészen bizonyos. Mégis meleg mosolyt öltöttem arcomra, hogy megköszönjem, mit értem tett, legalább ezzel javítva a helyzeten. A szám azonban majdhogynem nyitva marad, mert amit mond, arra tulajdonképpen, nem hogy válaszolni nem tudok, de egészen megdöbbent. Egyrészt, mi az, hogy gebe? Talán nem vagyok úgy kigyúrva, mint ő, de ettől még nem hasonlíthat egy kivénhedt állathoz, ráadásul erre fogni a betegségem, hiszen előbb voltam beteg, mint sovány. Bár tény, hogy ezt nem tudhatja, de főnemesként igazán tudhatná, hogy ilyet nem illik mondani, mielőtt tájékozódna a tényekről.
- Nem hiszem, hogy az ön kedves édesanyjának látogatásával függne össze az, hogy beteg vagyok-e – feleltem továbbra is mosolyogva, hiszen azt mégsem mondhattam, hogy ha ő is gyakrabban látogatná az édesanyját, akkor talán megfelelő modorra tenne szert. Édesapám büszke lenne rám, ha hallotta volna.
Aztán kiáltozásra lettem figyelmes, s valószínűleg ő is ezt hallotta, hiszen gyors mozdulatokkal lépett az ablakhoz. Szintén fel akartam pattanni, azonban a hirtelen felállástól megszédültem, így vissza is huppantam az ágyra. Az, ahogy valószínűleg a zanpakotoujáért kapott nem töltött el nyugalommal, de csak arra számíthattam, hogy ő maga elmondja, mit is lát odakint.
- Mi történt? – kérdeztem is rá, hiszen nem lehettem benne biztos, hogy velem is megosztaná, amit lát.

Tárgy: Re: A törvények értelmében Hétf. Aug. 06, 2012 10:21 am

*Kissé értetlenül állok az ablak előtt, míg a nő kissé kifakad. Valójában kicsit hidegen hagy az, hogy mit is gondol a modoromról. Mindig is sejtettem, hogy nem tetszik másoknak a képem. Nem vagyok ez Kuchiki, ez van. De míg lehetne litániákat zöngetni eme dolgokról, addig a jelenlegi helyzetünk vajmi keveset szeretne változni. Furcsán érint a szemeim elé táruló eset. Noha nem lennék én a 11. osztag hadnagyar, ha beszarnék ettől. Még csak le sem fagyok, csak egy kicsit pislogok rá, hogy jól látok-e.*
- Valaki baszottul bajban lesz most, gyere..akció van. *Jelentem ki a nőnek, aki éppen ebben a pillanatban ájuldozik itt nekem. Most akkor mi van? Talán ennyire jól néznék ki, hogy elájul? Cool

Csak vicc volt, de gondolatnak nem rossz. Mindenesetre remélem nem kell majd a seggét folyamatosan megmentenem, mert nekem marhára nem lesz erre időm. Ennek az asszonynak is arra lesz szüksége, mint nekem. Csak a különbség az, hogy én beverem annak a képét, aki elmeri csórni a zanpakutomat. Noha nem azért, mert nem lehetne kiküszöbölni a problémát; csak éppen a gond az volna, hogy rám nézve veszélyes a zanpakutom elvétele. Ezt senki nem értheti meg, csak is én. Talán egy shinigami van a Seireiteiben, aki képes lenne megérteni. Nos, nem mindenkinek könnyű...szívás van. Megropogtatom a vállamat, és elindulok a kijárat irányába, amikor egy robbanást is meghallok.* ~ Ch, problémás eset. ~ *Első gondolatomban már kifejezem nem tetszésemet, de hamarosan úgyis rá fogunk jönni arra, hogy mi is történik oda kint. Kinyitom az ajtót, s ami elénk táródik, az szinte elképzelhetetlen. Az egész gyűlés termet a lángok ölelik, valamint többen fekszenek a földön minden irányban. Láthatóan nagy az eszméletlenek aránya, de vannak olyanok is, akik köhögve mindenfelé szaladnak. Egy fajta káosz alakul ki, s ki tudja hány nemesi ház fogyatkozott m meg. Bizonyára mindannyiuknak lett volan már annyi esze, hogy a zanpakutokat használjanak, de valamiért mégsem tették meg. A dojo előtt pedig megjelenik három alak. Egy nő és egy férfi, valamint középen egy maszkot hordó fiatal férfi. Már maga a kiállása valahonnan ismerősnek tűnik, de mégsem tudok rá jönni, hogy ki is lehet az. Közelebb megyek, ekkor viszont a kettő kezében megpillanthatom a zanpakutokat, amelyek a földre kerülnek.*
- Bámulatos, bámulatos. *Tapsol a középen levő, mintha csak egy színdarabban lennénk, vagy micsoda. Pár lépést közelebb tesz, én viszont úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Talán most igazán hiteles az a főnemesekre jellemző higgadtságom. Habár darabokra szeretném szaggatni, ezúttal kiölöm magamból egy percre a nyiszálási ösztönöket egy jobb cél eléréséért. Lepillantok a titokzatos alak oldalára, s a katanajától különös gondolatok ötlődnek fel bennem. Ki a frász lehet ez a gyerek? Miért tűnik nekem olyan ismerősnek?*
- Mizushima Takeo. Faragatlan stílusa és humor iránti érzéke, valamint különös szokásai mindig kiemelték a társai közül. Mint a 11. osztag hadnagya, ön igazán harcra éhezett shinigami..aki nem bele illő a nemesi közökbe.
- Shiranui Naomi. Betegségében az ágyhoz kötötten élte le fél életét, s msot, hogy új esélyt kapott az élettől...rögvest az 1. osztag tagjaként tartják számon. *Húzom fel szemöldökömet a kis monológon. Na várjunk, mikor érdekelt engem valaha is a nyálas dramatizálás? Ki a francot érdekel egyáltalán ,hogy mit is rettyink oda elénk? Nekem baromira nincs szükségem arra, hogy valaki kioktasson milyen is vagyok valójában. Inkább azt mondaná meg a köcsögpubi, hogy mi a francot akar. Neutral

*
- Na jó, elég a műmájerkedésből öcsi. Azt ecsetelgesd inkább, hogy mit akarsz? Nekem baromira nem fekszik, hogy egy kis taknyos itt gyújtogat, meg öldököl. Ugye tudod, hogy nagy bajban vagy? Mert, ha nem adod vissza a kardomat...szétverem a képed, gyerek! >.> *Bőszítem fel magam pillanatok alatt, melyre csak egy érdes nevetést váltok ki belőlük. Marha jó, ezek kajak nem vesznek engem most komolyan. Nem is értem miért gondolhattam, hogy megtárgyalhatjuk a dolgokat. Simán lesittelés, meg kis seggbe billentés az ilyeneknél miért nem működik? Manapság már kezdem megszokni, hogy folyton merényletek áldozata leszek. Ha ezeket tudtam volna, akkor megkérem mutert, hogy ne nemesnek szülessek már. Tök idegesítő már, hogy mindenki kékvérűnek hív. Nincs a vérem absintból, bassza meg. >.> Kezd el némelyest vörösödni a fejem. Aztán ahogyan a nőre oldalra pillantok, egy csapásra lenyugszom, magam sem értem mi okból. Csinos nő, de van benne valami, ami idegesít engem; persze az értelem pozitív oldalával nézve. Sóhajtok egyet, meg billegetem a fejem.*
- Kis taknyos? Yare..yare..Ke-nii már nem is emlékszik? *Maga a megnevezésre kicsit meghűl a vérem, hiszen az lehetetlen, hogy ő volna az. Én tisztán emlékszem, hogy az Akadémián töltött fővizsgán a baleset hatására elhunyt. valami itt igazán nem stimmel nekem a történetben, így meg is indulok felé egy shunpoval. Azonban ő Naomi mög
é shunpozva a torkának szegezi a sjaát zanpakutomat. Baka, micsoda geciség már! Megtorpanok.* - Kezdődik a játék. Mindenhol vannak kémeim, akik beszivárogtak. Most ellopom mindkettőtök zanpakutoját 48 órára. Ennyi időtök lesz arra, hogy megtaláljátok, különben szilánkosra töröm a bankaiom erejével mind a kettőt. Aztán pedig a kémekkel kinyíratok egy rakás nemest. Bajban a családotok, a barátok. Tudjátok meg ki vagyok, és hol. Talán akkor majd...majd nem lesz eltörölve a nemesség. *Mindhármuk alakja köddé aszalódik, s láthatóan kezükben a zanpakutonkkal távoznak. Az egyetlen nyom, amit jelenleg maguk mögött hagynak, az egy fülbevaló. Eléggé jellegzetes darab, de én személy szerint nem erre figyelek. A legjobban a titkos hadtest megjelenése aggaszt. Pont most nincs kedvem azt magyarázni, hogy mi is történt itt. Bajban vagyok, akárcsak sokan mások is. Naomira pillantok kérdőn.* - Nincs túl sok választásunk, nem igaz?

Tárgy: Re: A törvények értelmében Szer. Aug. 08, 2012 12:24 pm

Az ablak felé néztem, azonban nem sok eredménnyel, hiszen széles vállaitól nem láthattam szinte semmit. A modorában volt valami, ami azontúl, hogy nem igen nyerhette el egyik nemes tetszését sem, inkább emlékeztetett egy sértett kölökre, mintsem felnőtt férfira, aki egy család feje. Persze effélét hangosan nem igen jegyeznék meg felé, hiszen jól tudom, hogy tisztelettel tartozom, ráadásul nem csak főnemes, de még a családunk egyik partnere is. Nem lenne szerencsés elveszíteni egy ilyen modortalan megjegyzés miatt, még ha már-már kikívánkozna is belőlem.
A felszólításra, bármennyire is éreztem faragatlannak, automatikusan felálltam, és már a zanpakutomért nyúltam volna, amikor rádöbbentem, hogy az bizony nincs nálam. Egy kecses mozdulattal a halántékomhoz értem, hogy megnyugtassam magam, nem vagyok feledékeny, és a mogorva Mizushima~donot sem kell sokáig elviselnem. Már nem szédültem, így kihúzva magam, könnyed léptekkel követtem, hogy lássa, én nem vagyok cukorból, s az előbbi csupán egy kisebb probléma volt, ami már meg is oldódott. Azonban a robbanásra összerezzentem, hiszen vele ellentétben nekem fogalmam sem volt róla, hogy mi is történt körülöttem. A gyűlésteremhez értünk, ahonnan néhány perce hozott ki, a karjaiban. Ha nem lettem volna egy érett, komoly nő, aki már túl van egy nem éppen fényes házasságon, valószínűleg elpirultam volna a gondolatra, de így csupán azon igyekeztem, hogy széles alakjától valahogy láthassam, mi is történik. Végül utána léptem a terembe, ahol földbegyökerezett a lábam.
A robbanás borzalmas pusztítást végzett, elborzadva néztem körbe, tekintetem Kazuo~sant kereste, s csak reméltem, hogy nem esett baja. Szerencsére felfedeztem az egyik sarokban, amint valakit derékon kapva kimenekült a teremből. Ettől kissé megnyugodtam, de így sem lett könnyebb elviselni a látványt, hiszen sokan hevertek a földön, tűz lobbant fel, s a füst is csípte a szemem. Teljes fejetlenség és pánik uralkodott, amit nem igen értettem, elvégre az ilyen helyzetekben lenne a legfontosabb megőrizni a hidegvérünket.
Aztán tekintetem követte Mizushima~donoét, s felfedeztem a felénk tartó alakokat, akik nem töltöttek el túl sok bizalommal. Főként a középen lépdelő maszkos alak, de hiába próbáltam jobban szemügyre venni, egyszerűen könnyeztem a füsttől, ami szinte teljesen megtöltötte a termet. Mizushima~donot követve én is közelebb léptem, azonban féloldalasan mögötte maradva, mert látás nélkül esélyem sem lett volna védekezni, így próbáltam megtörölni a szemeimet.
Nem igen értem mi folyik itt, érzem a férfiból áradó feszültséget, míg a velünk szemben álló boldogan tapsikol, mintha bármi olyasmi történt volna, ami tapsot érdemel. Vagy én maradtam le valamiről? Nem tartottam valószínűnek, szóval két választás volt: még mindig ájultan fekszem, és ezt álmodom, vagy a fickó teljesen bolond. Egyik lehetőség sem volt éppen kecsegtető.
- Még hogy a felét… - Szűrtem fogaim között, hiszen a nap folyamán már sokadszor kaptam meg, hogy beteges vagyok.
Szálljunk le a témáról, én makkegészséges vagyok, az ájulást is csak a stressz okozhatta, nem kell ám engem pátyolgatni, elvégre az első osztag tisztje volnék, és a Shiranui ház feje! Még inkább kihúztam magam a gondolatra, elvégre mégiscsak ők voltak a betolakodók, ráadásul így becsmérelni egy hadnagyot, talán megunták az életüket? Lehet, hogy a modora nem mindig megfelelő, de ettől még nem véletlenül volt olyan pozícióban, amilyenben, több eszük is lehetett volna ahelyett, hogy még inkább felingerlik.
Nem is maradt el a hatása, pillanatok alatt felpaprikázódott az amúgy sem éppen nyugis hangulat, csak pislogtam, hogy miről is van szó, miről beszélhet. Milyen kard? Aztán megpillantottam a zanpakutokat, és minden világossá vált, vagyis javarészt. Persze magam is mozdultam volna, de mindenekelőtt végig kellett gondolnunk a helyzetünket, ami nem volt épp rózsás. Fegyvertelenek voltunk, én ráadásul értetlen is, mert nem nagyon tudtam kivenni a társalgásból, hogy mit is akarnak ezek az alakok tulajdonképpen, szóval a helyzeti előny mindenképpen náluk volt. Ráadásul éreztem, ahogy a mellettem álló Mizushima~dono szinte pattanásig feszül, szívem szerint hagytam volna fortyogni, megérdemelné a műsor után, amit csapott, de ez most más helyzet, az életünk múlhat rajta, így próbáltam a lehető legnyugtatóbb gondolatokat sugározni felé. Jó, lehet, hogy ez haszontalan volt, de legalább megpróbáltam, s néhány pillanatig valóban egészen nyugodt volt, míg a maszkos férfi meg nem szólalt.
Ke~nii… Úgy hangzott, mint amit a testvérek, vagy szoros barátságot ápolók használnak egymás között, lehet, hogy ő ismeri a támadókat? Először döbbentnek, és tanácstalannak tűnt, hiszen inkább őt szemléltem, mint az ismeretleneket, aztán megindult.
Időm sem volt felfogni a történéseket, nem hogy reagálni rájuk, csupán a penge hűvösét éreztem hírtelen a nyakamon. Lélegzetem szinte elakadt, szívverésem őrültmód száguldásba kezdett, s csak pislogtam nagy szemekkel Mizushima~dono felé.
Sok minden átszaladt akkor a fejemen, talán túl sok minden is, így csupán hangosodó dobolását hallottam véremnek, meg persze a fülembe rikácsoló hangját, ami belevésődött a tudatomba. Nem is az a tény riasztott meg legjobban, hogy esetleg ténylegesen képes lenne elpusztítani a zanpakutomat, hanem, hogy veszélyben a családom. Haruki~chan… Megesküdtem, hogy őt sosem bánthatják, főként efféle jött-mentek, akik minden ok nélkül pusztítanak.
Láttam, ahogy elfoszlanak az alakok a semmibe, s már nem éreztem az acél nyomását sem a bőrömön, a lábam ekkor mondta fel a szolgálatot, s térdre rogytam. Ne értettem, hogy mi történik, és miért, csupán azt fogtam fel, hogy Hartuki~chant fenyegetik, ezt pedig nem hagyhatom. Aztán valami csillogásra lettem figyelmes a földön, s érte nyúlva egy fülbevalót vettem fel. Csak figyeltem néhány pillanatig, de nem volt ismerős, aztán azzal együtt keltem fel, és elszántan a férfira néztem.
- Valóban nincs, de a megszólításból úgy éreztem maguk jól ismerik, vagy ismerték egymást. Nem köteles nekem beszámolni minderről, azonban jobb, ha tudja, aki fenyegeti a családomat, annak a halál nem büntetés, hanem megváltás – szavaim talán kissé viccesnek hatottak inkább, mint fenyegetőnek, de teljesen komolyan gondoltam.
Azért lettem shinigami, mert szerettem volna egy saját célt, de amikor a gyógyulás után ismét egyenruhát húztam, már az volt a célom, hogy megvédjem mindazokat, akiket szeretek, és ezt is fogom tenni!
- Egy apróságot hátrahagytak, Mizushima~dono – nyújtom át neki a fülbevalót, hátha ő felismeri.
Aztán vártam az utasítást, elvégre mégis csak egy hadnagy, még ha kissé furcsa is. Ráadásul ő az egyetlen, akiben megbízhattam, hiszen bárhol, sőt mindenhol lehetnek kémek, vagyis a maszkos fickó elmondása szerint, így inkább voltam vele, mint egyedül.

Tárgy: Re: A törvények értelmében Csüt. Aug. 16, 2012 10:12 pm

*Általában hamar felfogok bizonyos eseteket. Nem vagyok már olyan fiatal, mint az sokszor leíródik rólam. Noha külsőre már harminc körülinek mondhatom magam, fejben nem mindig állok azon a szinten. Sosem törekedtem arra, hogy feljebb való legyek másoknál. Annak idején legnagyobb mentorom az apám volt. Ő volt az, aki személyiségemet leginkább alakította. Tudatosan nevelt arra, hogy egy nap majd megálljam helyemet. Tudta a zanpakutom adta veszélyeket, és azt akarta, hogy ettől ne érezzem magam hátrányban. Keményen edzetett arra, hogy ne roskadjak össze a mérhetetlen veszélyek alatt. Elvégre is, számomra több oldalról jöhetnek a pengék; nem figyelve pedig bármibe bele lehet halni. Éppen ezért tudok e helyzetben felvenni egy hidegvérűnek a kiállását. Szarkasztikusan emelem tekintetem a támadóra, aki jelenleg Naomi nyakát szorongatja tulajdonképpen. Nem tudok most a hang tulajdonosára koncentrálni, bármennyire is ismerősen cseng nekem. Mostanában biztosan nem hallhattam a hangját. annyira távolinak..mégis közelinek tűnik. Az viszont kissé kiélez, hogy hárman ekkora kárt okoztak. Noha politikailag ez nekem tökéletesen megfelel, hogy a Kagamiknak ez egy vagyonba fog kerülni; nem beszélve a nemesek kárpótlásáról. Azonban nem szándékszom kárörvendőnek lenni, amikor egy tírpák geci birtokolja a zanpakutomat. S nem is ez itt a baj, hiszen elszakíthatatlan egy shinigamitól a zanpakutoja. Tökre marhaságokat beszél igazából, csakhogy az én esetemben ez igazán érdekkör. Ha a Gotei tudomást szerezne róla, feltehetőleg kivégeznének, vagy elzárnának. Viszont volna egy bizalmasom, aki legalább olyan kártékony zanpakutoval rendelkezik, mint én. Verával egy cipőben járunk, ez pedig manapság most már megnyugtat. Nem vagyok egyedül. ez ami igazán számít. Hiába is érzem sokszor egyedülinek magam, mégsem nevezhetem magam egyedülinek. Képtelen szavaira éppen megindulok feléje, de már csak annyit érek vele, hogy a fuvallata után nyúlhatok. Legalább Naomit elkaptam volna, de ő magától a földre zuhant. Furcsán pillantok le a nőre, aki maga sem értheti ezt a tekintetet. Egyszerre tűnik bocsánatkérőnek, de egyben súlytónak is. Az égő épületre tekintek, mialatt szemeimben képek játszódnak. Lassan a magam emléke utol fog érni.*
- Ez az eset meghaladja a képességét, Naomi- san. *"Ha van egy álmod, sose add fel!", " Kee-nii..mikor edzünk újra?", " Keo, ugye mi leszünk Soul Society király spanjai?". Ismerős mondatok jutnak eszembe, amint lepillantok a fülbevalóra. Szinte a semmiből törnek elő belőlem egy több százéves eseményről szóló szavak. Torkomban a levegő alig jár ezalatt, hiszen pontosan tudom már, hogy ki volt a támadó. Maga a jelenléte az, ami érthetetlen; hiszen meghalt. Mizushima Takashi réges-régen meghalt! Lehunyt szemmel veszem el az ékszert, és e események meg gondolatok hatására magamhoz ölelem a törékeny lányt. Természetesen nem azért, mert éppen csajozni szeretnék; hanem egyszerűen jobb lesz, ha mi ketten távozunk innen. Egy biztos helyre shunpozok a lánnyal, oda, ahol tudom, hogy soha nem zavarnának. Jobbjára a Mizushima birtok egy pontját célozzuk meg, pontosabban a temetőt. Ahogyan kikerüljük az őrséget, máris megállva teszem le őt a tón levő hídon, amely egy gondosan megművelt sövény felé vezet. Lassan beesteledni látszik, szürkület üti éppen a tájat.*
- Feltételezem, hogy a támadó évszázadokkal ezelőtt halottnak nyilvánított személy. Pontosabban Mizushima Takashi, a legjobb barátom. *Háttal beszélek a nőnek, tekintetemmel az idáig látszódó ominózus méretű épületet kémlelem. Voltaképpen az otthonom, amit Takashitól "vettem" el. Igazából az öreg Mizushima volt az, aki rám hagyta minden vagyonát. Feltételezhetően, ha tudta volna, nem így cselekszik. Ha tudta volna, akkor bizonyára a fiára hagy mindent. Így viszont minden tiszta zavaros nekem. Bizonytalanul érzem a talajt alattam, és nem igazán tudom, hogy mit kéne kezdenem. Mindazonáltal érzem, hogy egy óra múlva jön majd a pokol; amit Akuma hoz el számomra. Nekem nincs 48 órám arra, hogy keresősdit játszak az egy ilyen zanpakuto mellett. Gondterhelten sóhajtok egyet, mégis a családom az egyetlen tényező, akiket egyáltalán nem féltek. Muter egy befolyásos nő, akit még Takashi sem bántana szerintem. Mégsem értem mi köze lenne ehhez a történethez Naomi-sannak.*
- Ha már itt vagy, gondolom szeretnéd tudni; hogy mi is a helyzet. Nem kéne megosztanom veled, de vagyok olyan zavart, hogy megtegyem. Való igaz, hogy nemesi születésű vagyok, de nem a Mizushima házé. Valójában a Shihouin ház leszármazottja vagyok. Annak idején anyám egy volt közülük, de családi okok miatt kitagadták őt születésemkor. Később az Akadémián volt egy barátom, aki szinte a testvérem volt. Ő az öreg Mizushimának a fia volt. Ám Takashi egy próba alatt meghalt. Jó kapcsolatom okán a Mizushima mindent rám hagyott, így váltunk a családommal ismét főnemessé. Naomi, muszáj egy órán belül a zanpakutomhoz jutnom. Nem viccből mondom, hogy muszáj. Segítesz nekem ebben? Bár tudom, hogy neked ehhez semmi közöd sincsen, meg nem vagy köteles megtenni..de ha megteszed; megígérem, hogy megvédem a családodat tőle. *Utóbbi mondatomnál már felé fordulok. Nem értem, hogy 11. osztagos lévén miért kérek bárkitől is segítséget, mikor a kurva mentalitás miatt nem lenne rá szükség; azonban mégis így teszek.
Éppen, hogy megteszem kérelmem felé, egy csapat őrség vesz minket körbe. A saját őreim tulajdonképpen, akik kivont karddal állnak fel körénk.* - Hé! Mi ez? Azonnal tegyék le a kardot! *De hiába van rajtam a Kuro Montsuki, valamiért nem tesznek ennek eleget. Sőt, el is indul egy felénk, akit kénytelen vagyok egy kitéréssel; illetve hakuda mozdulattal lefegyverezni. Nem is hátrány ez, hiszen így legalább egy katanahoz jutok, amivel utána már nem jelent problémát megvívni. Igazából az a baromi nagy para, hogyha harcolok nem igazán tudok oda figyelni olyan tényezőkre, mint...Naomi. Neutral

*

Tárgy: Re: A törvények értelmében Szer. Aug. 22, 2012 5:02 am

Ahogy éreztem a padló hidegét, a kő nyomását a térdeimen, talán felkelhettem volna a lidércnyomásnak rémlő látomásból, ahol Haruki~chan kedves arca egyre távolodott, s halványodott. Kezem a nyakamra tévedt, s próbáltam megmelengetni azt a helyet, ahol a hűvös acél nyomódott még nem rég a bőrömhöz. Csak akkor vettem észre Mizushima~dono tekintetét, mikor lassú mozdulatokkal ismét talpra álltam. Nem igen értettem, mert mintha sajnálta volna az esetet, de közben kissé dühösnek is látszott. Akkor most haragszik, vagy bocsánatot akar kérni? Mert nem mindegy! Mondjuk nem igazán értem, miért kérne bocsánatot, hiszen nem az ő hibája, hogy az az alak engem vett célba, egyszerűen a gyávaság vezette, hogy egy fegyvertelen nőt támadjon meg. Egy könnyed mosollyal szerettem volna oldani, a szinte tapintható feszültséget, de ez az arcomra fagyott megjegyzésétől.
Hogy érti, hogy meghaladja? Csodálkoztam el kissé, hiszen jóformán semmit sem tud rólam, sőt szerintem semmit sem tud rólam. Helyzeténél fogva én ismerem, mint főnemest, s mint a tizenegyedik osztag hadnagyát, de rólam esetleg pletykákból értesülhetett, amiknek szavahihetősége talán annyiból áll, hogy a nevek igazak benne. Jobb esetben. S ebből adódóan nincsen tisztában a képességeimmel sem, főként, ha valaki olyannal kerülök szembe, aki nyíltan fenyeget. Ryūnak is az volt a szerencséje, hogy a második osztag előbb találta meg, mint én, mert ahhoz képest, amit én szándékoztam vele tenni, a Féregboly egy kéjutazás. A férfi puszta emlékére is undorra húzódtak vonásaim, képtelen voltam másra gondolni, mint arra a borzalmas, őrülettel torzult arcra, amivé lett. Kezeim is ökölbe szorultak, hiszen akkoriban tehetetlen voltam, de már nem vagyok, most már képes voltam arra, hogy magamat és másokat is megvédjek.
- Talán sikerül majd önt is meglepnem – feleltem kissé sejtelmesen, elvégre nem szerettem volna nyíltan felháborodni szavain, nem is gondoltam arra, hogy szándékosan próbált megsérteni.
Miközben ő az égszert nézi, én az arcát fürkészem, próbálom leolvasni róla, hogy vajon mit jelenthet neki az a valami, és az a valaki, aki célba vett minket. Feszültsége, mintha nőttön-nőtt volna, de nem fedeztem fel rajta félelmet, csupán hitetlenséget. Vajon mi lehet az, ami ezt a kemény embert efféle döbbenetre késztette? Természetesen átadtam neki a fülbevalót, ahogy érte nyúlt, de amikor magához ölelt egyszerűen kihagyott a szívverésem. Néhány pillanatig lélegezni is elfelejtettem, s nem igen értettem, hogy mit is kellene csinálnom. Évekkel ezelőtt tartott valaki így a karjában, s mint később kiderült, az sosem volt őszinte, sosem volt igaz, minden csak a hatalomról és a pénzről szólt. De mit akarhat Mizushima~dono? Vigaszt? Megértést? Támogatást? Nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam megfejteni, így felemeltem, addig magam mellett tartott kezeimet, hogy viszonozzam ölelését, hátha csupán erre lenne szüksége. Persze, hogy ekkor kellett rádöbbenem, hogy erről szó sincs, hiszen abban a pillanatban felemelve már el is indult velem. Kezeim a ruhájára fonódva görcsösen kapaszkodtak a hírtelen indulásról, de szerencsére arcomat nem temettem a vállgödrébe, mert azt gúnyolódva biztos, hogy évekig hallgathattam volna… Ne figyeltem, hogy merre is tartunk, mert szívem ismét a fülemben dobogott, s kissé el is pirultam, ami eléggé feszéjezett, hiszen felnőtt nőként nem jöhetek egy ilyen kis semmiség miatt zavarba! Bár azt se igen mertem magamnak bevallani, hogy egyáltalán zavarba jöttem. Egy hídon állapodtunk meg, s itt ért lábam ismét talajt, s kezem még néhány pillanatig kapaszkodott a férfi ruhájába, de amikor erre rájöttem, azonnal elengedtem, s megszeppenten pislogtam körbe. Már sötétedett, de így is felismertem a különleges növényekről a birtokot, hiszen magam választottam ki az embereket a megművelésére. A Mizushimák növényei mind különlegesek voltak, különleges igényekkel, amikre bárki nem lett volna képes, a családom pedig évszázadok óta sikeresen teljesítette a legkülönlegesebb kertészeti kívánságaikat is. Bár személyesen eleddig ne jártam itt, mégis jól tudtam, hogy a kertben nagyjából mi hol is található, hála a gondos készülésnek. Nem mintha ez bármit is jelentett volna, hiszen csupán a kertet ismertem tervrajzokból.
A név hallatán kicsit ráncoltam a homlokom, próbáltam felidézni, hogy hallottam-e már a nevet, de Kazuo~sannal főként a jelenlegi vezetésről beszéltünk, így a régebbi történésekkel nem igen voltam tisztában. A hanghordozásából azonban tisztán kivehető volt, hogy valóban kedvelte a másikat, bár az arcát nem láttam, mert nekem háttal állt. Sóhajából arra következtettem, hogy valamin gondolkozva döntésre jutott, hogy ez rám nézve mit jelent, azt nem tudhattam, de valahogy biztos voltam benne, hogy ha úgy látja jónak, mindent elmond. S így is tett, csendesen hallgattam végig, mert minden porcikámmal átéreztem, hogy milyen az, amikor olyas valaki próbál ártani, akit annak előtte szerettünk. Amíg beszélt, kissé közelebb húzódtam hozzá, s óvatos mozdulattal a hátára tettem kezem, csak hogy érezze, megértem, nincs egyedül. Reméltem, hogy emiatt nem érzi majd azt, hogy túlontúl közvetlen voltam, s nem haragszik meg, de tapasztalatból tudtam, hogy olyankor segít legjobban egy kis megértés, amikor az ember sajátmagán kívül senki mást nem képes vádolni. Talán életben maradt, ez a Mizushima Takashi, de abból, ahogyan a nemesekre, és ránk támadt, kétlem, hogy ugyanaz lenne, mint akit Mizushima~dono ismert. Ahogy felém fordult, láttam, hogy ígérete őszinte, ráadásul mivel elvitték a zanpakutomat, amúgy is egymásra vagyunk utalva, így egy bólintással jelzem, hogy segítségére leszek. Aztán megjelent körülöttünk az őrség, persze nem igen estem pánikba, hiszen egyrészt nemes vagyok, másrészt a ház urával tartózkodtam a birtokon, így nem volt mitől tartanom. A magabiztosságom azonban semmivé lett, mikor a férfi parancsa ellenére neki rontott az egyik őr. Hát elmeroggyant, hogy a saját vezetőjére támad? Szemeim hatalmasra tágultak, s csupán Mizushima~dono gyors és precíz mozdulatainak köszönhetően nem lettünk felnyársalva. Ez rossz, nagyon rossz. Egyrészt fegyvertelen vagyok, pedig Mimozaval néhány pillanat alatt leszerelném ezeket a hasznavehetetlen őröket, akik a család fejét sem ismerik fel. Másrészt hiába ismerek több különböző hakuda mozdulatot, fizikai erőm nem igen tért vissza betegségem óta, így sajnos nem jelentenék veszélyt rájuk, pedig megérdemelnének egy alapos seggberúgást. Egyetlen épkézláb ötletem maradt, hogy Mizushima~dononak segítve néhány embert megfuttatok, amíg ő leszereli a többit. Persze, ha sikerülne valami fegyvert találnom a kertben, mindjárt más lenne a helyzet, s amikor idáig jutottam a gondolatmenetben, két őr között egy egyszerű manőverrel kilőttem.
- Nem megyek messzire! – Vetettem vissza a hátam mögött, nehogy azt feltételezze, hogy egyedül hagyom a pácban, csak neki is könnyebb, ha nem arra kell figyelnie, hogy mikor fog orrba csapni véletlenül.
A hídról a tó felé vetültem, s könnyedén siklottam a víz felszínén shunpoval, kicsit reménykedtem benne, hátha ez lelassítja követőimet, már ha voltak, de mért ne követtek volna? Könnyebb harcpartnernek tűntem, mint Mizushima~dono. A sövényen keresztül érkeztem, nem törődve azzal, hogy esetleg kárt tehetek benne, majd az embereim kijavítják, most sokkal fontosabb, hogy vajon van-e hanyag kertészük? Persze melyik birtoknak ne lenne? S amiért máskor kemény büntetést szabtam volna ki, annak most úgy örültem, mint karácsonyi ajándéknak. A földbe szúrt ásót egyszerűen kiemeltem, s az első érkező felé csaptam vele, igyekezvén megszabadítani előbb katanájától, majd az eszméletétől. Amennyiben ez sikerült, úgy alkalmi fegyveremet a katanára cseréltem, azzal mégiscsak könnyebben tudtam mozogni, ha többen is követtek, akkor felveszem velük a harcot, de közben igyekszem úgy helyezkedni, hogy szépen lassan vissza tudjak hátrálni Mizushima~dono felé. Nem számítottam arra, hogy a nap folyamán harcra kerülhet sor, így igyekeztem nem arra gondolni, hogy az egyik kedvenc kimonóm valószínűleg használhatatlanná foszlott. Csak kerüljön a kezeim közé ez a Takashi… Hamar rájön, hogy nem akárkivel kekeckedett.

Tárgy: Re: A törvények értelmében Szer. Aug. 29, 2012 12:57 am

*Sosem számítottam arra, hogy majd egy nap a saját őreim fognak rám szállni. Nem értem, hogy ez milyen okból kifolyólag történhetett meg; de baromira megbocsájthatatlan nekem. Mindenesetre ettől függetlenül ez egy remek alkalom a számomra, hogy kicsit oda csapjak igazán. A seireitei-i támadás óta nem volt részem ilyen volumenű harcban, tehát eléggé jól ki tudom most élni magam. Egyébként sem árt már megélezni a wakizashijaimat, így aztán nem tartok most attól ,hogy bárkinek komolyabb sérülést okozok. Ezek a shinigamik vagy a Nibantai vagy a Juuichibantai veteránjai. Mind jól ismerik a komoly harcot, és azt is tudják, hogy a végén az nyer, kinek a kardja hevesebb. Az én kardom pedig, ahogyan fordulok és csapok, úgy egyre gyorsabb lesz. Egyre jobban élem át azokat a pillanatokat, amikor a levegő suhanásában csupán másodperceken múlik az egész. Ahogyan a kardot végig szeli a semmit és a pulzusod megugrik, úgy egy ékes mozdulatod keretében kardod az ellenség husába vájódik. Ez egy tökéletes karddal vívott csatának is elkönyvelhető volna, amennyiben valódi ellenséggel állnék szemben. Így azonban nem tűnhet másnak, mint egy komplett önvédelmi, kissé túlzó folyamatnak. Mindenesetre nem fogom hagyni sem magam, sem pedig Naomit. Nem vagyok annyira önző, hogy csak a saját fejem után menjek. Itt nem csak a Mizushima, de a Shiranui- házról is van szó. Naomiékat pedig pusztán azért bántanék csak, mert velem volt.
Csalódott vagyok, ami azt illeti. Annak, hogy a régi barátom (Takashi) visszatért, annak még örülnék; de eme féktelen akcióját elítélem. Fel nem foghatom, hogy mi járhat egész pontosan a fejében. Én nem semmiztem ki egyáltalán, én csupán az öregnek tettem eleget, amikor kijelentette, hogy az utódja leszek. Jobbjára, ha nem lennék itt, akkor a Mizushima- ház lehet távozott volna a főnemesi házak köréből. Nem volt fiú utód, és e házban a történelme szerint ilyen még nem fordult elő. Ezért volt hatalmas nagy veszteség Takashi halála, aki a jogerős örökös lett volna. Én akár megmaradtam volna civil, kitagadott Shihouinnak. De a dolgok nem így történtek, s most gyakorlatilag fogalmam sincs mihez kezdjek. Okom lenne arra, hogy visszaadjam azt, ami őt illeti; viszont nem tetszik, hogy ilyen alakká vált. Én nem így ismertem meg Mizushima Takashit. S ha ő ilyen, akkor valóban jó ötlet lenne visszaadnom neki a családfői címet?
Nem tudom, hogy mit is kellene kezdenem az üggyel kapcsolatban. Az egyetlen dolog, mai eszembe jut..hogy bizony bajban leszek a saját zanpakutom nélkül. Meg meg kell őriznem a kuro montsukit, mert míg a hátamon lobog, addig nem vehetik el tőlem az irányítást.*
- Menj csak! *Kiáltok Naomi után; ez volt a lehető legjobb döntés most, hogy elment kicsit. Így aztán tényleg nem kell visszafognom magam az ellen az újabb hét, nyolc őr ellen, akik éppen érkeznek. Szerencsémre jobban ismerem a birtokot a tenyeremnél, így eszembe jutna egy két terv arra, hogy hogyan menjek be a házamba hangtalanul. De ez még mivel lehetetlen, így kénytelen vagyok velük is megküzdeni. Ám az egyik pillanatban valami egészen váratlan dolog történik velem. Ahogyan az egyik penge halad felém, úgy a mellkasom élesen beszúr. A lélekenergiám pedig féktelen ingázásba kezd. Ez félre veti ugyan a társaság felét, de a többi kihasználva gyengülésemet, támadást indítanak ellenem. Miért éppen ekkor? Akuma miért nem képes sosem várni? Olyan, mint egy homokóra, ami ha lepereg, ott mindennek vége. Élesebbnél élesebb szúrásokat érzek minden egyes porcikámban, s vérem hőmérséklete egyre csak fokozódik.*
- Francba! *Véremben folyó halállal kent méregre reagálok. Ketten sikeresen szúrják át mellkasomat. Majd aztán körbe állnak. Vöröses, kékes folyadék folyik ki a szúrsok helyén. Testem lassított felvételben hullik a földre.

Mind e közben ahogyan átfutsz a sövényen, ruhádnak szaggatottságát érzékelheted. Igen kellemetlen lehet így harcolni, ráadásul egy ásóval a kezedben. De tudván, hogy a hanyag kertésznek eszközével nem mész vajmi sokra, sikeresen katanat szerzel magadnak. Ezzel már láthatóan nagyobb esélyekkel indulsz. Az egyik őrön viszont jobban kivehető a 11. osztag küzdőstílusa, így a férfi hosszabb időre is leköt magának. Már éppen végeznél vele, amikor te magad is érzékelheted a furcsán felcsapó lélekenergiát. E hatásra a támadód szemében félelmet fedezhetsz fel. Meghátrál és alázatosan hajol meg előtted.
- Ne haragudjon ránk. Mi csupán az örökös parancsait követjük, bármennyire is Takeo-sama a ház feje. Most, hogy nem látnak..kérem mentse meg az urat. Menjen, késő lesz! - Az őr ekkor egyértelműen távozik, mellyel Keonak végül kiadta hűségét. Kis leleményességgel a ruhád hiányát megoldhatod az egyik őrnek a houmonguki kimonojával. Bár ettől most majd úgy festhetsz, mint egy Mizushima őr..de még mindig jobb a hiányos öltözetnél. A fák takarásában pedig tanúja lehetsz annak, ahogyan ketten is leszúrják társadat, aki a földre kerül. Valami kialakulóban van...

*A világ tompaságában elveszve hánykolódik testem mindenfelé. Hangokat hallok, de ezek a hangok közel sem tiszták. Úgy érzem, mintha a tűz emésztene fel, és ölne meg nagyon lassan. Szapora légzés fog el, s mindössze annyit tudok tenni, hogy egyik kezemet a bennem levő katanara helyezem. Ekkor egy fehér színben létező, szellemnek tűnő..aranysárga szemekkel pásztázó férfinek a képe lebeg fölém. Kéjes mosolyával illet, majd szúró tekintetét környezetére helyezi.* ~ Bajban vagy, Takeo. ~ *Kísérteties hangján suttogja, s én szinte érzem, hogy a másik fele valahol megbújik mögötte. Üveges tekintetemmel a külvilág számára feltűnhet, hogy valamit egyenesen bámulok a semmibe. Szemeim pedig ez alatt elvörösödnek. A szememben levő fehérség vörössé válik, ahogyan a szivárványhártyám pedig egy feketés árnyalatot vesz fel.* ~ Csalódottak vagyunk. Miért nem hívtál? Miért tagadod meg? Nem, nem most már nem tehetsz semmit. Nem bocsájtunk meg, de ettől még a hordozónk vagy. Még mindig ott vagyunk a kezedben...Takashi nem vehet el, zanpakuto vagyunk. A lelked részei vagyunk, használj végre te átkozott! ~ *Akuma kiáltása körbe öleli egész testemet, s lassan a kettős wakizashi végül a kezembe materializálódik. Erőlködve kihúzom testemből a katanakat és felállok. Tekintetem nem eviláginak tűnhet.*
- Utsuse, Ketsueki no Akuma! *A csillanó pengék egy másik, sokkal határozottabb és hosszabb kardokká avanzsálódnak. Úgy tűnhet, mintha két katana, de mégis más kinézetű kardok lennének a kezemben. Hajam láthatóan sokkal hosszabbá lesz, szinte a hátam közepéig nő. Szemeim pedig valóságosan démoniak. Lesütöm tekintetem és kajánul elvigyorodom.* - Game Over, ahogyan a legjobb szolgáimat is hívják! *Így aztán a távolodóknak nem kegyelmezve ugrok neki. Az fog nyerni, aki tovább marad talpon. Az én sérüléseimmel pedig ez úgysem lehetséges sokáig. Mindenesetre legalább kiderült, hogy Takashi elég hülyén gondolkodik. Egy zanpakuto sosem választható el a viselőjétől; mi csak azt hihetjük, hogy ez lehetséges.*

Tárgy: Re: A törvények értelmében Szer. Aug. 29, 2012 7:34 pm

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a nemesi viseletemben leszek kénytelen harcolni, hiszen bármennyire is nem étettek egyes dolgokban egyet a házak fejei, mégsem kockáztattak volna meg nyílt harcokat. Valahogy Takashi~santól is furcsának tűnt ez a viselkedés, még ha elméletileg ő is a jogos utód. A nemesi tanács megtámadásával éppen ellenkező hatást fog elérni, mint ami vélhetőleg a szándéka, mivel még ha sikerülne is eltávolítania Mizushima~donot, ami nem fog neki sikerülni, a többi nemes akkor sem engedné többet, hogy hatalmat gyakoroljon a család felett. Egy főnemes egyszerűen nem engedhet meg magának efféle viselkedést, ezt még én is jól tudtam, pedig csupán familiáris köznemesi család voltunk. De nem ez volt a megfelelő pillanat az efféle gondolatokra, az engem követők csak nem akartak fogyni. Első ellenfelemtől sikerült egy használható katanához jutnom, így már korántsem éreztem tovább védtelennek magam.
- Mint a Shiranui ház feje, felszólítalak titeket, hogy azonnal engedjétek le a fegyvert! – Kiáltottam rájuk, persze gondoltam, hogy hasztalan, hiszen Mizushim~dononak sem engedelmeskedtek, akkor nekem mért tennék, mégis úgy éreztem, legalább meg kell próbálnom, nem akartam kárt tenni bennük – Figyelmeztetem önöket, hogy a Mizushima ház fejét, és annak nemesi származású vendégét fenyegetik, ami nem vet jó fényt önökre ebben a pozícióban!
Természetesen ügyet sem vetettek rám, s nekem rontottak, egy meleg mosoly kíséretében tértem ki a támadások elől, s nyugalmat erőltetve magamra, vettem fel ellenük a harcot. Nem véletlenül voltam ilyen fiatalon az Ichibantai tagja, mindig is jól forgattam a katanát, így kissé megleptem őket, hiszen valószínűleg csupán azt feltételezték rólam, hogy egy csinos ruhába bújtatott nemes hölgyecske vagyok, aki nem igen forgat kardot. Az volt a véleményem, hogy azt sem feltételezték, hogy shinigami vagyok. Mint általában a nemesi házak testőrei és őrei között, itt is megtalálhatóak voltak a második osztag emberei, valamint úgy vettem észre, hogy néhány tizenegyedik osztagos is van közöttük. Ez mondjuk nem meglepő, hiszen Mizushima~dono a hadnagya az osztagnak.
A második osztagosokkal jobban elboldogultam, s bár pusztakézzel esélyem sem lett volna ellenük, vívásban mégis felülmúltam őket. Az engem követő négy, vagy öt emberből, nem tudtam pontosan hányan is voltak, hiszen nem számoltam őket, már csupán egy maradt talpon. Erőteljes csapásaiból jól kivehető volt, hogy valószínűleg a tizenegyedik osztag hajdani tagja, így nem vehettem félvállról a küzdelmet, de végül a nyers erő kevésnek bizonyult. Azonban mielőtt őt is megfoszthattam volna a tudatától, hogy visszatérhessek a harcoló férfi mellé, valami olyan lélekenergia hullám söpört át rajtam, amitől összerázkódtam, s jól láthatóan ellenfelemet is félelem töltötte el. Aztán olyat tett, amit sosem gondoltam volna. Meghajlása és kérése a legmélyebb alázatról és hűségről tanúskodott, ami kevés embernek adatott meg, ez pedig csodálatra méltó.
- Igyekszem eleget tenni a kérésének – feleltem már elfordulva, hogy minél gyorsabban Mizushima~donohoz érjek, hiszen aggasztót az a furcsa lélekenergia, hogy vajon mi lehetett.
Közben az egyik eszméletlen felsőruházatát magamhoz vettem, elvégre valami kényelmesebb kell a további harchoz, mint egy cafatokban lógó kimonó. Természetesen a ruhadarab sokkal nagyobbnak bizonyult, mint amekkora én vagyok, így a katana segítségével térd felett egyszerűen megrövidítettem. Talán ez sem takart többet, mint a sajátom, de legalább egy darabban volt. De nem késlekedhettem tovább, hiszen szükség volt rám, segítenem kellett, s mielőtt még odaérhettem volna, valami borzalmas dolog történt. Láttam, ahogy a férfi húsába szalad két fegyver, s ő vérezve hullik a földre. Szemeimet pára lengte körbe, egyszerűen kihagyott a szívverésem, s felsikoltottam.
- Nem!
Aztán csak szaladtam, semmivel sem törődve, mert ha épp ésszel gondolkoztam volna, tudhattam volna, hogy ha egy hadnagyot képesek voltak megsebezni, nekem sincsen több esélyem. De lennie kell, nekem segítenem kell! Meg kell mentenem, elvégre ezt kérték tőlem. Képes vagyok rá, elszántságom sokkal erősebb, mint azt ez a Takashi~san feltételezi, és ne higgye, hogy ezt megúszhatja, óh, ne! Talán törékenynek tűnök, de a szabályokat minden eszközzel betartatom, a sérelmeimet könyörtelenül megtorolom, és nem felejtek. Sosem felejtek. Végül Mizushima~dono megmozdul, s kihúzza testéből a fegyvereket, miközben feltápászkodik, ez kissé megnyugtatott, de tudtam ezeknek ellenére sérülései súlyosak, nem hagyhatom, hogy komolyan harcoljon. Már elég közel voltam hozzá, hogy láthassam, mikor egyszerűen megjelentek lélekölői. Csodálatomban már-már megfeledkeztem magamról, próbáltam rájönni, hogyan is lehetséges, hogy az eltulajdonított zanpakutoja ismét nála van.
Persze nem kellett órákig törnöm a fejem, a legfontosabb tanításokat nem vettem csupán számításba, minthogy a zanpakutonk a lelkünk része, amit egyszerűen nem tudnak belőlünk kitépni. Arra gondoltam, hogyha Mizushima~dononak sikerült előhívnia a kardját, talán én is sikerrel járhatok.
~ Mimoza, a segítségedet kérem! ~ Visszhangoztam magamban, s csupán reméltem, hogy meghallja, és valóban segít is.
Amikor társam shikaiba váltott, úgy éreztem, ha nem sietek, nagy bajok lesznek, bár nem lehetett előre megjósolni, hogy ki számára is. Erősen koncentrálva újra hívtam Mimozat, aki végre meghallgatta kérésemet, mert éreztem kezemben az olyan ismerős markolatot, ahogy suhintottam, ugyan azt a hangot hallatta, amit mindig. Igen, rajtam volt a sor, hogy segítsek Mizushima~donon.
Shunpo használatával egyszerűen nekifutásból érkeztem, és az egyik oldalán álló őrt, aki volt olyan buta, hogy figyelmen kívül hagyott, egy vetődésből indított rúgással kínáltam fejbe. Ha valakinek még ekkor sem volt világos, hogy én bizony a felmentő sereg vagyok, az nagyon meglepődhetett, mert lendületből a legközelebbi őrre reppentem, akit már katanámmal szándékoztam felhasogatni. Igyekeztem minél inkább megtisztítani a terepet a férfi körül, akinek kinézete teljesen megváltozott, s mintha reiatsuja is sokkal sötétebbként terjengett volna körülötte. Ez azonban nem foglalkoztatott, ő Mizushima~dono, nekem pedig meg kell védenem, köznemesként ez is a dolgom.
- Mizushima~dono, talán jobb lenne kereket oldanunk – vetettem fel, elvégre talán le tudnánk győzni az őröket, de mindig újabb és újabb jelenne meg, neki pedig már nem igazán volt ereje a harchoz. Ráadásul a sebeit is el kellett volna valahol látnunk, szóval a gyors menekülés volt az egyetlen esélyünk az életben maradásra. Én pedig nem szándékoztam a közeljövőben elhalálozni.

Tárgy: Re: A törvények értelmében Csüt. Aug. 30, 2012 5:19 am

*Miről is szól mostanra már ez? A harcról. A verejtékkel megvívott csatáról, amikor te és a kardod van jelen. Hiába a környezeti változások hada, ezt a harcot csak is a saját kardoddal vívhatod meg, melyet a szíved irányít. A zanpakutom sem lenne már, mint puszta eszköz a lelkem nélkül. Hiába is fenyeget Akuma halállal, mégis az utolsó pillanatban mindig meggondolja magát. Ez pedig puszta racionalitáson múlik, hogy nélkülem ő sem él már tovább. Valamint él benne a harc utáni szeretet. Azt az adrenalint, csak velem érheti el, amelyre vágyik. Mikor szívem megdobban, mikor tetteim a másodpercek töredékén múlik; s mikor vérrel szennyezem az eddig tökéletesnek hitt pengét.. akkor egy új komplex világ kerül szemeim elé. Ez egy csatatér, amin csak a legerősebbek maradnak talpon. Ez egy remek kihívás, ez egy általam eleinte szánalmasnak hitt, de most már tökéletes csata. S mikor Naomi ismételten megjelenik mellettem, hogy levágjon pár őrt, akkor kaján - démoni - mosolyomat rászegem, majd egy kard általi csapást felé is intézek.*
- Húzz innen asszony, ne állj az utamba! *Orrozom le, hiszen most gyakorlatilag az én levesembe paprikázta be magát. Igazából ki nem szarja le, hogy most ő is pöccinteni akar? Tanulja meg, hogy az én harcomba senki nem szólhat bele a Kenpachin kívül. Elvégre is én vagyok a Kenpachi hátvéde, a legközelebbi harcosa; akivel bármikor is hajlandó lehet együttműködni. Így hát sem ő, sem én nem vagyunk hajlandóak azt elviselni, hogy bárki is beleszóljunk a mi csatánkba. Amit az én kardom vív, azt az ő pengéje keresztezi. Amit az ő kardja vív, azt pedig én segítem azzal, hogy még több akadályt szolgáltatok neki. Ennek dicsfényét pedig senki sem értheti rajtunk kívül. Senki nem tudhatja, hogy egy Kenpachi és a hadnagya miképpen fontosak is a másiknak. Gyakorlatilag Miyokoban és bennem hasonló ösztönök élnek. Csak éppen nekem nem a főkapitányi pozíció elérése a valódi cél. Én azt akarom elérni, amire a legtöbb harcos vágyik. Erre pedig csak akkor leszek képes, ha mellette harcolok. Látnom kell azt, ami a szemében van. Hiába is vagyok háromszáz éves shinigami, mégis Miyoko szemében olyasmit fedezhetek fel, amire nekem is szükségem van. Senki nem becsmérelheti be a karszalagommal járó dolgokat. Elviszem onnan a kardomat, majd a nő mellett lévőt vágom le.*
- Kereket oldani? Kizárt! *Ekkor oly' elszántsággal pillantok a nő szemébe, amellyel engem még sohasem láthattak. Éppen eléggé gyáva dolognak tartom én magam is a hátra menetet. Vélhetőleg pedig pontosan most mutatkozik meg, hogy nem viccből vagyok a Juuichibantai fukutaichouja. Talán sokszor egy léha, hülye gyereknek tűnhetek; de éppen ez miatt vagyok kissé másabb személyiség. Én az ellenfeleimet válogatom, nem csak fejetlenül megyek. De, ha valakit kiválasztok, abban a pillanatban eltántoríthatatlan vagyok a célomtól. Ködössé változik tekintetem, ahogyan édesapám szavai jutnak eszembe a sorsfordító pillanatban.* ~ "Mikor félsz, húzd ki a kardodat; ragadd meg és kaszabolj le mindenkit, aki gátol! Le a megbánással és a félelmekkel; mindennel, ami a múlthoz köt vagy a jövőhöz. A harcos cselekszik, csak a bolond sír!" ~ *Ekkor az ő szavaival élve, mielőtt megiramozok egy alakot, nyíltan elhagyja apám szavai ajkaimat.*
- A harcos nem attól harcos, hogy feladja, ami szeret; hanem, hogy szereti, amit csinál! *E emlékezetes mondat szinte sugárzóan hagy el, s pengém sebesen szeli át a levegőt. Ez a hatás pedig egyenes félelmet válthat ki a környezetemből. Nagyjából tízen maradhattak csak talpon, de mind a négy egyenesen térdre ereszkedik tekintélyemtől. Elvégre ők is nyíltan tudhatják, hogy az imént a múltjukat árulhatták el. A Juuichibantai pedig nem ismeri a könyörületet, a kétkedő viselkedést. Ám az én kardom néhány centire áll meg az egyik előtt, s ridegen, a shikaiomat megszüntetve állok meg előtte.* - Aki Mizushima Takeot szolgálja, az ezt a mondatot sosem feledheti. Aki egy kis hűséget is táplál irányomba, az sosem felejtheti el, hogy haragom mindenkit utolér, aki a családomra jelent veszélyt. Ezúttal nektek megbocsájtok, amennyiben átadjátok nekem Mizushima Takashit. *Sóhajtok egyet, s félszemmel hátra pillantok Naomira. Eléggé nehezen megy a kikérdezős dolog, hiszen a félelem nagy. De aztán végül az egyikük felereszkedik, hogy beszéljen.*
- Mizushima Takashi a temetőben van, ahol az idős Mizushima holtteste van. *A lehető legnagyobb alázattal feleli, én pedig másik kezemet sorra nyújtom a térden levőkhöz.* - Kösz, valaki meg kerítse már elő Shiroichi Anaot a 10. osztag kapitányát. Szükségem van rá. Surprised

*Valamivel lazábban felelem, majd aztán visszasétálok Naomihoz. Ahogyan egyre közeledek felé, úgy egyre jobban elkap egy különös érzés. A nő szemeibe nézve saját magamat pillantom meg egy pillanatra, aztán pedig Naomi érzéseinek egy részét. Letéped egy tehetős darabot az uniformisomból, amivel elkötöm a sérüléseim. Annyira nem mélyek ezek a sebek, viszont tudnak vérezni. Még talpon bírok maradni, elvégre erre képeztek ki.* - Egyébként gyáva dolognak tartom a dolgaink elöli menekülést. Nem fogok elmenekülni csak azért, mert páran bepöccentek hamis ígéretek árán. Takashi sosem volt méltó barátom, ha nem tanulta meg, hogy egy harcos nem ígérget, hanem cselekszik. Gyáva dolog mások mögé bújni. Természetesen mindig is úgy véltem egy- két személy lehet a támaszod, de semmiképpen sem a betonfalad. *Mialatt elmegyek mellette felelem. Kissé hülye ötletnek találtam azt, hogy lépjünk le. De most már megoldódott a probléma. Egyik kezemmel intek a nőnek, hogy jöjjön velem.*
- Amúgy is utálom a mellébeszélést. A nemesi körökbe is csak felfuvalkodott seggrázó ribancok vannak. Nők, férfiak egyaránt. Én viszont megmondtam, megvédem a családod a feltörni kívánó nemestől. *Indulok meg shunpoval a megfelelő irányba. Egy cseresznyefával teli sövényre térhetünk, ahol néhol némi fáklya világítja meg az utat. Az út végén pedig jó messze egy shinto templomnak álcázott temetőt pillanthatunk meg. A templom irányából pedig három, különösen lobogó reiatsu érződik. Noha én ebből nem sokat érzek, mert a kidou terén sohasem voltam jó. Haszontalan hahotázás az egész, de az ösztönök előírják, hogy most arra fele kellene menni. Utunk közben pedig a kötésem egyre több vért szív fel.* - Mellesleg nem esett bajod? Sajnálnám ,ha elcsúfítanák a bájos arcocskádat..Naomi-chan! *>* *Fogakról szóló reklámba illő mosolyt villantok meg neki. Cool

*

Tárgy: Re: A törvények értelmében Csüt. Aug. 30, 2012 7:55 am

Kellemesebb fogadtatásra számítottam, persze mit is vártam a Juuichibantai hadnagyától? Csillogott szemében a harci láz, s valószínűleg saját csöpögő véréről tudomást sem vett. A fél érkező csapást kicsit meglepetten hárítottam, persze értem én, hogy a férfiasság porba tiprásának érzi, ha egy nő menti meg, de azért nem kell megöletnie magát, hogy bizonyítsa, mennyire férfias. Persze amint ismét visszavedlik emberi mivoltába, megbeszéljük majd ezt az asszony dolgot, elvégre mások előtt mégsem szólíthat így. Ráadásul nem volt szép dolog csak úgy elküldenie, mikor azért jöttem, hogy megvédjem a hátsóját, hiszen rám is elég rossz fényt vetne, ha miközben én ásóval irtom a gyomokat, vagyis rosszfiúkat, addig ő elvérzik tőlem néhány méterre. Jó, biztosan jól elverné őket, elvégre ő a legerősebb, a legjobb, vagyis biztosan így gondolja, s ezt bizonyítani is szeretné, de ennek most nem itt van a helye. Most az a lényeg, hogy életben maradjunk, hiszen nem ezek az őrök az igazi ellenfeleink, hanem Takashi~san, aki valószínűleg valahol vígan lógatja eközben a lábát.
Felháborodását nem igen értettem, elvégre ő maga is láthatta, hogy nincs ereje teljében, még ha az őröket sikeresen le is verjük, akkor sem lesz már elég ereje Takashi~san ellen, ha így folytatja. De szólni nem szóltam semmit, nem láttam értelmét, elvégre őt a harc heve éltette, kardjának és önmagának is győzelemre volt szüksége. Ha nem is tudtam átérezni a harc iránti ilyen vágyát, megérteni megértettem, hiszen életem folyamán sok mindent láttam már. Nem volt szükségem ahhoz szavakra, hogy felfogjam, mire is gondol, tekintete mindent elárult. Egy újabb őrt sikerült leszerelnem, midőn ismét szólt, bár most nem csupán hozzám intézett keresetlen megjegyzéseket.
- És attól, hogy életben van… - Motyogtam, de azért reméltem hallja rosszallásomat, ami persze nem szavainak, hanem az ugrabugrálva vérzésének szólt.
Mondjuk a legfurcsábbnak mégis azt találtam, hogy ettől az egyetlen mondatától az összes őr letérdelt. Kicsit elkerekedtek szemeim, s értetlenül pislogtam körbe, hogy most akkor ezt csupán én nem értem? De minden bizonnyal csak én nem értettem, és egyetlen olyan személy sem volt, aki fel kívánt volna világosítani. Persze mikor felszólítottuk őket, az smafu volt! Ezzel a mondattal kellett volna kezdeni, azt hiszem, legközelebb egyből felmérgesítem Mizushima~donot, hogy ilyen jó ötletei támadjanak, akkor megspóroltam volna a kedvenc kimonómat, ő pedig az átdöfődést.
A kikérdezés úgy tűnt, nem tartozik az erősségei közé, mert eleinte inkább a földet, vagy egymást nézték a szerencsétlenek, akik ott térdepeltek előtte. Meg tudtam érteni őket, nehéz eldönteni, hogy az emberhez, vagy a ranghoz vagyunk hűségesek. Hiszen ez a kettő nem feltétlen kapcsolódik össze, hiszen Mizushima~donot nem ismertem olyan régóta, rangjának mégis tisztelettel tartoztam, de az igazi az lenne, ha az ember is képes lenne ezt az érzést kiváltani. Ahogyan az embereivel is tette. Végülis egyikük válaszolt, de nem éreztem megnyugtatónak, hogy egy temetőbe kell mennünk. Egyrészt sírkövek vannak ott, amik igen nyomasztóak, másrészt halottak, akiket nyugodni kéne hagynunk. Vajon Takashi~san a saját sírját is meglátogatta? Milyen érzés lehet élve látni a saját sírod? Ezek csupán azért ötlöttek fel bennem, mert Mizushima~dono azt mondta, hogy Takashi~sant eddig halottnak htték, akkor pedig emeltek számára is emléket. Volt idő, mikor én is meg akartam halni, csak elsüllyedni a porban, s nem érezni többé semmit. Se fájdalmat, se halált, se szégyent. Csak a csöndes és hűvös föld, és a sötétség, ami átölelve körbefon.
Aztán megráztam a fejem, elvégre az ilyen gondolatoknak most semmi helye nem volt itt, nekem dolgom van, meg kell védenem Mzushima~donot. Önmagától mindenképpen. Felpillantottam Shiroichi~taichou nevének említésére. Szóval már nem vagyok számára elég segítség? Úgy érzi, hogy nem győzhetünk Takashi~san ellen? Talán igaza volt, de akkor is kicsit rosszul esett, hogy nem bízik bennem, de nem mutattam ki. Majd meglátja a nagyságos úr, hogy nem csupán a Juuichibantai tisztjei elég tökösek ahhoz, hogy egy-két rosszfiút hátsón billentsenek. Előreszegett állal álltam vele szemben, tekintetem elszántságot tükrözött, de mikor nem? Persze dühös nem voltam, inkább aggódtam makacssága miatt, ami egyre inkább veszélyeztette az életét. S hogy mért aggódtam az életéért? Nem tudtam volna erre a kérdésre válaszolni, hiszen már nem csupán a Mizushima ház fejét, egy nemesi család vezetőjét láttam magam előtt, hanem egy férfit, aki harcol valamiért, amit én még nm értek, de úgy érzem, szeretném megérteni. Míg alkalmi kötéssel csillapítja vérzését hozzám is intéz néhány szót.
- Egyébként ostobadolognak tartom az értelmetlen küzdelmeket – utánoztam hanghordozását – Nem a probléma, csupán az őrei elől kívántam elmenekülni, hiszen hiába is harcoltunk velük, nem ők az ellenfeleink – próbáltam megértetni vele, hogy mire is gondoltam, de tovább nem magyarázkodtam, elvégre nem volt rá okom.
Intésére természetesen követtem, kissé mögötte haladva, hogyha bármi probléma lenne, egyből tudja segíteni neki, hiszen sérülései nem tűntek éppen felületinek. Utolsó megjegyzése pedig egyenesen szíven ütött. Nem éreztem úgy, hogy mellébeszéltem volna, de pontosan tudtam miről beszél. Arról az állszent viselkedésről, amit a legtöbben magunkénak tudhattunk, s amit a nemesség a legtöbbször saját érdekeiben ki is használt. S az álarcról, amit mind a bőrünk alatt viseltünk, és mutattunk a világ felé. Sosem gondoltam, hogy ez másokat zavarhat, igyekeztem mindig is mindenkinek megfelelni, akkor is, ha magamban egészen mást gondoltam, hiszen arra tanítottak, ez így normális. Talán többet kellene beszélgetnem Mizushima~donoval a közeljövőben.
Természetesen gondolkozás közben követtem, nem szerettem volna lemaradni. Az utat övező fákat néztem csodálón, igen a növények bármilyen helyzetben képesek voltak elbűvölni, ami most jól jött, elvégre megnyugtatott látványuk. Aztán előbukkant a temetőnek sejlő valami, amitől a hátam is borsózott, s aminek közelében a három alakot érzékeltem, akiket a Kagami birtokon is. Arra tartottunk, bár én ezt korainak éreztem a férfi állapotában, nem állítottam meg. Kérdésére kissé zavarba jöttem, s végignéztem magamon. A ruha, amit az egyik őrről vettem le, hasonlóan tépett volt, mint a sajátom, ráadásul én szaggattam meg hosszúsága miatt, és itt-ott levelek is kikandikáltak róla, a hajamat és az arcomat jobb, hogy nem láttam, biztosan csupa kosz a sövényen való keresztülvágástól, de ezeken kívül semmilyen komolyabb sérülésem nem volt, csak egy kis piszok az arcomon, amit persze nem láttam. Várjunk csak! Bájos arcocska? Mi ez a pálfordulás? Az előbb még le voltam teremtve, aztán pedig úgy mosolyog rám, mintha a világ legszebb nője lennék. A vérveszteség kihat a viselkedésére?
- Mizushima~dono, jól van? – Kérdeztem meg óvatosan – Hogy érti, hogy a csinos arcocskámban? Láza lenne? – Nyúltam a homlokához, hogy megnézzem, mitől is beszél félre, mert ezt nem gondolhatta komolyan.

Tárgy: Re: A törvények értelmében Szomb. Szept. 15, 2012 1:48 am

- Semmi bajom sincs Mimi-chan ._. *Bontom le kezét, és folytatom utamat. Eme helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnik. S ahhoz, hogy túl billenthessük a mércét, muszáj megtalálni Takeshit. Csak most tapasztalhatom meg igazán, hogy mennyire botortalan dolog volt a shikaiom feloldása. Úgy érzem, mintha felforrna a vérem. Kellemetlen érzések egyvelegében rohanok Naomi oldalán a birtok irányába, de nem tudjuk azt, hogy mire is számíthatunk. Ettől csak még rosszabb lesz a helyzet. Pedig annyi mindent elmondanék Takashinak. Annyi minden tervem lehetne vele, de nem így. Így nem, hogy egy rohadék lett belőle, aki nem lát a szemellenzőjéig. Utána kell sürgősen járnunk a dolgoknak, még mielőtt baj- bajt szülne. Ám mielőtt a cseresznyefákkal teli sövényen átérnénk, egy robbanásra lehetünk figyelmes. Egy pillanatra meg is torpanok, ahogyan a rezidencia irányából látom a füstöt. Ezzel pedig pontosan két tűz közé kerülök, s már látszik is tehetetlenségem.*
- A családom, a birtokom... *Suttogom ajkaim alatt, s kezemben megszorítom a zanpakutomat. Most már sokkal idegesebbé vált tekintetem. Ha van valami, akkor Takeshinek nem hagyhatom a családom deaktiválását. Ha van valami, amit nem hagyhatok veszni, akkor az a dolog ama fogalom. Elvesztette volna az apját, s anyját? Én magam is elvesztettem az apám, és most már minden nap azzal a tudattal kell kelnem, hogy a nagy Shihouin Kohaku bármikor követheti az apámat. Gyűlölöm ezt a helyzetet, s most már Takeshi végleg kivívta maga ellen sorsát. Nem bocsájtom meg, hogy a húgomat is, és Naomit is veszélybe sodorta. Talán a mellettem levő nő gyakorlatilag senkim, mégis undorodom a tudattól, hogy valami baja is eshet. Tán lehetséges, hogy nem méltó a Gotei Juusantaiban levő rangomhoz ez a gondolkodás, de most gond nélkül oldom le hadnagyi szalagom. A családom egyáltalán nem tartozik ahhoz a körhöz, aminél úgy gondolhatom, hogy ha nem bírják megvédeni magukat, akkor nem méltók shinigaminak lenni. Takeshi ezzel elvetette a súlykot, de még így sem tudom, hogy merre tovább.*
- Naomi..Naomi most merre menjek? A családom...a törvényszegő?! *Némiképp kétségbeesettebbnek tűnhetek, de még így is eléggé keménynek. Ekkor végre történik valami, ami mindenképp előre viszi az eddigi eseményeket. A növényzetek közt az onmitsukidou tagjait vélem felfedezni. Felhúzom egyik szemöldökömet, míg a sorok közt az egyik felelős tiszt lép elém. Jelentést tesz a valódi esetről, amely megmagyarázza, hogy Mizushima Takeshi miért van még életben.*
- Mizushima Takeo, a törvények nevében Mizushima Takeshit és társait az Onmitsukidou ezennel letartóztatja. Mint a 12. osztag kísérleti alanyai, közveszélyesnek minősülnek a szabályok szerint. *Nyelek egyet a túlzó hivatalosság okán, aztán néhány lépést előre teszek a rezidencia irányába.* - Nem olyan rég robbanás súlytotta a Rezidenciát. Vélhetőleg a bűnözőket ott találják. Mint a Mizushima- ház feje, felruházom valamint megkérem az Onmitsukidou teljes körű beavatkozását ebbe a főnemesi ügybe. Vigyék el őket nyugodtan. *Kissé könyörtelennek tűnhetek, de legalább ezzel elérem, hogy a rezidencia felé távozzanak; valamint, hogy beleszólhassanak az ügybe. A temető viszont még mindig az én és Naomi dolga lenne. Ezért is ragadom meg a nő csuklóját, hogy magammal rántsam.*
- Mindkettőnknek személyes ügy. Bízzunk benne, hogy Takeshi a temetőben van. *Határozottan szólok neki, hogy ezt nekünk kell elintéznünk, és ha minden úgy akarja, akkor végül néhány száz méter után megtalálhatjuk a temető bejáratát.
Itt ár sokkal hüvösebb van. Az utak murvával vannak felszórva, s minden egyes sír művészileg óriásnak hat. Itt nyugszik a valaha élt Mizushimák összese. Mizushima Ren, Mizushima Fumie, Mizushima Shinji és még sok más Mizushima főnemes, akik az elmúlt majdnem ezer éve alkották a család tagjait. Így ez a hely egyszerűen a birtok legszentebb helye, ahol az ősök, leszármazottak emlékét őrizzük. Habár a véremben én mindig is a Shihouin vérvonal alá tartoztam, akkor is lelkem már összeforrt a Mizushimák igazságával. Mizushima Ren azon a napon mindent rám hagyott, hogy az ő akaratát és házának dicső hagyományait tovább vihessem. Egy olyan felelősséget vállaltam ezzel, ami túl mutat holmi gyerekes badarságokon. A négy nagy nemesi ház fejévé avattak, s ezzel bár véremben nem csörgedezik, de lelkemet már átitta a Mizushimák sziklaszilárd akarata. Köztudott ugyanis, hogy e háznak tagjaira valóban érvényes a tradicionális akaratosság. Bármi, amit kitervelünk, azért addig harcolunk, míg meg nem szerezzük. Hivatali elhatározásunk pedig verhetetlen. Hiszen évszázadok óta a Lélektovábbképző Akadémiát vezetjük, ezzel bőszen segítve a Gotei Juusantai stabilitását. E dolgok tudtában mégis hogyan hagyhatnék mindent az onmitsukidoura? Takeshi szégyent hozott a Mizushima- házra. Még akkor is, ha hajdanán valóban elhunyt. Az egyik sírnál pedig végre megpillanthatjuk Takeshit.*

Spoiler:

- Nahát, kit látnak szemeim...Takeo. *Ravasz mosolyra nyílnak ajkai, ahogyan Ren, vagyis az édesapja sírja előtt pillanthatom meg az immáron jogtalan örököst.*

Tárgy: Re: A törvények értelmében Hétf. Szept. 17, 2012 12:19 am

Szinte megfagytam egy pillanatra, ahogy a száját elhagyta az a név. Vajon mikor, és hol hallhatta? Már csak Mimoza szokott így nevezni, s ő is csak azért, mert valahol mélyen kötődik hozzám. Szüleimnek sosem volt szokása becenevet adni, egyszerűen lányomnak szólítottak, vagy a keresztnevemen. Velük ellentétben azonban a személyzet sokkal közvetlenebb volt, persze előttük kisasszonynak szólítottak, de ha nem hallotta senki, akkor Mimi~chan voltam. Senki más nem szólított így, nem is hallhatta senki, hiszen akkor nagy bajba kerültek volna. Mert a Shiranui ház örökösét nem lehet akárhogy neveznie egy egyszerű szolgálónak. Nem mintha a megszólítással meg lehetne vásárolni a tiszteletet, ahhoz ennél sokkal többre van szükség, de ezt persze vaskalapos szüleimnek magyarázhattam volna. Aztán ráeszméltem, hogy talán mennem kellene, elvégre, ha lemaradok, bármi történhet a hadnaggyal, amilyen meggondolatlan, ráadásul sérült is. Igyekeztem, hogy gyorsan beérjem, neki talán fel sem tűnt, hogy néhány pillanatig nem követtem.
Robbanás rázta meg a tájat, én pedig futtomban néztem vissza a hatalmas házra, hogy mégis mi történhetett, így nem vettem észre, hogy Mizushima~dono is megállt. Csak nagyra tágult szemekkel pislogtam, hogy ez mégis hogyan történhetett, hiszen Takashi~san nem arra tartózkodott, és segítőinek is valahol a közelében kellett lenniük, hiszen mégiscsak a Gotei 13 két tisztjével húzott ujjat. Aztán előre fordultam, hogy vajon Mizushima~dono miként is reagál a fejleményekre, de legnagyobb döbbenetemre már csak a mellkasát láttam igen közelről, így éppen hogy lassítva, kezem magam elé tartva, kissé neki mentem. Fel sem mertem nézni, kezem alatt éreztem, hogy a ruháját is átitatta vére, de talán nem ez hozott leginkább zavarba, hanem teljes lénye, s maga a helyzet. Nem túl régi ismeretségünk ellenére tudtam, éreztem, hogy erre lesz valami frappáns válasza, helyzetünkre való tekintet nélkül is. Számat összeszorítva vártam, hogy mit is mondd, és tudtam, figyelmetlenségem miatt meg is érdemlem.
Kérdésére csodálkozva néztem fel, de megértettem tehetetlenségét, hasonló helyzetben nem tudtam volna mit tenni. Már-már ismét megérintettem volna, hogy érezze, nincs egyedül, mellette állok, de észbe kapva visszarántottam a kezem, hiszen mit is képzeltem? Nem a részvétem kell neki, hanem a támogatásom, hogy segítsek Takashi~san elfogásában, aki már így is rengeteg fájdalmat okozott számára, és a családját is fenyegeti. Azonban, mielőtt szóra nyithattam volna számat, az onmitsukidou egyik tisztje lépett Mizushima~dono elé, így gyorsan kicsit arrébb is álltam, félre ne értsék a helyzetet.
A jelentés nem kicsit lep meg. A tizenkettedik osztag kísérleti alanyai? Ez azt jelenti, hogy ő nem az igazi Takashi~san? Vagy igen, és a Juunibantai rájött, hogyan is hozhatná vissza az életbe? Vagy egyszerűen ismét módosított lelkekkel foglalkoznak, és ennek egyik véletlen folyamata, hogy egy régi tisztre hasonlítót hoztak létre? De az emlékei is megvannak, szóval ez nem lehetséges. Gondolataimból Mizushima~dono szavai szakítottak ki, és kissé fel is vontam a szemöldököm rájuk, hiszen Takashi~san biztosan nincs a főépületnél. De így egy gonddal kevesebb, hisz az onmitsukidou biztosan képes arra, hogy a családot ért esetleges támadást visszaverje, és megvédje őket. Amikor a hadnagy keze az enyémre kulcsolódik, már biztosan tudom, hogy azért tette, hogy biztonságban tudhassa családját, és elszámolhasson a törvényszegővel, aki elárulta.
- Valóban az – Bólintottam, bár a szívem mélyén tudtam, ez főként az ő kettejük ügye, mégis úgy éreztem, nem baj, hogy vele tartok, hiszen segíthetek neki.
Ahogy elértük a temetőt, ismét végig futott rajtam a hidegrázás, pedig a mi családunk is hasonló emlékeket állított hallottaink számára, és nem vagyok gyermek, aki először találkozik az elmúlással. Mégis furcsának éreztem, és nem illőnek, hogy ezen a helyen csapjunk össze Takashi~sannal. Neki is tudnia kellene, hogy ősei nyughelye szent, nem harcra való. A sírok csodálatos emlékeket állítottak a valaha a birtokot vezető nemesek számára, egyáltalán nem illet ide az, amit elkövetni készültünk, még ha muszájból is. Emlékezni, és tiszteletet adni kellene itt, nem pedig rombolni.
Az egyik sírnál állt Takashi~san, s bár a feliratot nem láttam, valahogy sejtettem, hogy egy számára sokat jelentő ember sírja az, s Mizushima~dono feszültségéből arra következtettem, hogy számára is fontos volt. Sok mindent nem értettem az esettel kapcsolatban, de abban biztos voltam, hogy Takashi~san nem véletlenül jött ide. Modora, és mosolya egyaránt eléggé visszás érzéseket keltett bennem, így kiléptem Mizushima~dono takarásából.
- Mizushima Takashi, mint az első osztag tisztje, a Gotei Juusantai törvényei értelmében letartóztatom! Felszólítom, hogy adja meg magát, nincs értelme ellenállnia!
Határozott hangomon, és mondandóm komolyságán, talán csak tépett kinézetem rontott kicsit, ennek ellenére nagyon is úgy gondoltam, ahogy mondtam. Persze tanultam már az őrség reakciójából is, így valahogy sejtettem, hogy nem fog ilyen könnyen menni a dolog, ezért visszafojtott lélegzettel vártam reakcióját, kezemet katanámon tartva, hiszen bármikor szükség lehetett rá.

Tárgy: Re: A törvények értelmében Csüt. Szept. 20, 2012 3:03 am

*Miféle érzések, melek lelkemet métejezik? Miféle gyötrelmes, lelki vagy fizikai kínok ezek? Nem húzhatom sokáig a csatatéren, mégis muszáj mennem. A családom, büszkeségem, a becsületemért mennem kell. Ha törnek csontjaim, támaszkodom; ha hull vérem porba, majd könnyemmel ontom; ha testem meg-megremeg..remeg majd annyira, mint egy föld alá temető földrengés okozta kár. Megingathatatlan tűzzel fogok előre haladni azért, hogy elérjem célom. Kivételesen pedig a mellettem álló nőben is teljesen megbízom. Hiszen nemes, pontosan érti, hogy mi az, amit kívánok elérni. Segítségéért cserébe pedig mindössze annyit tudok tenni, hogy kicsit jobbá teszem családja helyzetét. Vagy legalább is valamivel megfizetek neki a támogatásáért. Nem is tudom, ha jól emlékszem, a Shiranui-ház mintha a Shihouin-ház alatt lenne. Politikailag nem biztos, hogy bele kellene szólnom a dolgokba;de, mint barát..talán megtehetem. S végre elérkezett a pillanat, amikor Takashit Ren sírja mellett pillanthatom meg.
Olybá határozottnak, és eltántoríthatatlannak tűnik. Mit gondolhat a fejében egy olyan nemes, mint ő? Hová lett az én "öcsém"? Hová lett az a Takashi, aki a rengeteg balhé mellett nemesekhez méltó halált halt? Sok mindenkit vesztettem már el az életemben, de az apámon kívül a Mizushima-ház tagjai mindig is közel álltak hozzám. Sosem tudtam, mi ez a titkos vágy és vonzódás a család részesévé lenni; egészen addig, míg anyám nem mesélte el a múltját. A főnemesség a véremben van. Tán nem vagyok vér szerint Mizushima, de a Shihouinék kék vérét örököltem. Így hát valamilyen módon az örökségem része, hogy védjem azt, ami az enyém.*
- A szemeid már nem látnak Takeshi, ez a legnagyobb baj. Ki vagy te? S miért állsz Ren apó sírjánál?! *Emelem fel némiképp hangomat, amikor meghallom magam mellett Mimi szavait. Furcsa, de aggódva pillantok le rá. Nem mintha egyébként erre a gesztusra nem lennék képes, csak éppen az a helyzet, hogy nem akarom, hogy baja essék. Kotomi esetében nem tartanék ilyen dolgoktól, de ő most az én védelmem alatt áll. Nem akarom, hogy a családom ügye miatt bukjon el.* - Na szép! Az előbb a természetfeletti vonzalmam hatására belém zúgtál szó szerint, most meg itt hivatalizálsz? Merész vagy, Mimi- chan. Surprised

*Pislogok rá, majd határozottan közelebb húzom magamhoz, de el is engedem. Talán ezzel megérti, hogy még mindig nem tudjuk mivel állunk szemben. Jobb volna, ha nyugton maradna (nem mintha én ezt megtenném).*
- Nem, az én szemeim látnak még Keo, nagyon is látnak. Látják, ahogyan te és a családod tönkre teszik házamat. Látom, ahogyan apám rád és nem rám hagyta az örökségét. Senki ne merje megakadályozni, hogy az apám sírja mellett állhassak! *Őrült, de annál furcsább remegésbe kezd teste. Valami ismeretlennek tűnő lélekenergia lángok csapnak fel körülötte. Állandósult állapotában azúrkék színben pompázó lángok, de a szélein ciánkék szerű, ingatag színeket is észre lehet venni. Szemei pedig fokozatosan feketednek el, s másodpercek alatt sokkal erőteljesebbnek látszik. Ebből már érezhetjük is, hogy valami nincs rendjén. Ám dühös tekintetével nem minket illet, hanem az előtte levő sírkövet. Mire aztán lélekenergiáját zúdítva robbantja szét darabokra. A helyzet kilátástalanságától vezérelve a repülő márvány daraboktól, a saját testemmel védem meg Naomit. Sérült köpenyem alá, a karjaimba temetve a lány törékeny testének garantálom a biztonságot. De az én testem már nem bírja, nem fogok tudni harcolni. Kicsúszik kezemből Mimi-chan, s lépésem nem lesz sikeres. Nem tudom eléggé kitámasztani magam, ahhoz, hogy földre ne essek. Takeshi pedig nyilván ne lesz ezt követően sem tétlen. Kiélvezve helyzetét, és látva az iménti szituációt, oldalra dönti fejét. Vigyorával pedig ugrásszerűen kerül Naomi elé. Két, hajdani zanpakutojához hasonlító fegyvert idéz a kezébe. Ezekkel jobbról is, balról is besorozza az első osztagos tisztet.*
- Neked nincs miért védened, mégis miért vagy itt ryoka? Nem vagy tagja a Mizushima-háznak, de ha védeni mered Takeot, akkor megöllek! *Továbbra sem hagyja Mimit, és csak azt láthatom, ahogy először talán jól kitérhet előle; de hiányoznak a zanjutsu mozdulataiból Naominak az, amit nekünk régen tanítottak az akadémián. Furcsa ezekre az időkre visszagondolni, de alapvetően nem hasztalan. Még most is láthatom Takeshi mozdulataiban a hajdani tanítást. Talán, ha harcolni tudnék..legyőzhetném. A lélekenergiája viszont felettébb aggasztó. Vért köhögök fel, s lassan megpróbálok felülni, sikertelenül. Olyan perzselő, úgy érzi magát az ember takeshi mellett, mintha nem lenne esélye. A csapásai egyre felerősödnek, amik megnehezítik Naomi dolgát. Amikor pedig a lány elkövetné az első hibáját, ami lehetséges, hogy a vesztét okozná, abban a pillanatban a helyszínre ér egy sokkal nagyobb lélekenergia. A Juubantai kapitányának haoriját vélem belibbenni. Nehézkesen nyújtom ki az egyik wakizashimat Anaonak.*
- Kérlek, öld meg ezzel! Ne a törvény, hanem házának kardja sújtson le.. *Szaggatottan beszélek Anaohoz, aki bizonyára igen nehezen veszi ezt a dolgot. Sosem volt az a gyilkos fajta, hanem mindig is a békésebb megoldások híve volt. De ő maga is tudja, hogy letette nekem az esküt. Nem csupán a barátom, hanem legfőbb testőröm lesz. Ő ugyan a 10. osztag kapitánya, de egyúttal felelősségel tartozik nekem is. Láthatja szememről, hogy ez nekem nagyon fontos. Így vélhetőleg Naomi tanúja lehet pár pillanat múlva annak, ahogy a saját wakizashim, mégis csak átszúrja Takeshi elmutálódott szívét. De nem Anao keze által...furfangos egy nőszemély, hiszen inkább magával vitt, és úgy.*

Tárgy: Re: A törvények értelmében Csüt. Szept. 20, 2012 5:21 am

Fürkésző tekintettel figyeltem a két férfit, valahogy hasonlítottak, de mégis olyannyira különböztek, mint a tűz és a víz. Mizushima~dono elmondása szerint Takashi~san is Mizushima, így értelemszerűen rokonok. Vajon testvérek? Hiszen inkább tűntek egykorúnak, mint apa-fiának, bár ez már itt sem jelentett semmit. Ren apó? Tehát akkor nem a sajátja a sírhely. Bár valahogy éreztem, hogy képtelen lenne sajátmagával szembenézni, főként, hogy az Onmitsukidou tájékoztatott minket, hogy ők a Juunibantai egyik kísérletének az alanyai. Tehát ő már nem az a Takashi~san, akit egykoron Mizushima~dono ismert. Eltöprengtem, a dolgon, hiszen hiába maradnak meg az emlékek, képtelenség ugyanolyan személyt visszahozni az életbe. Talán megmaradnak a gesztusai, a hanglejtése, de tagadhatatlanul megváltozik valami, amit egy halott magával vihet, a lelke. Az a személy, aki előttem állt nem Mizushima Takashi volt, csupán egy valami, ami az ő emlékeit és testét birtokolta, de a lelkét nem. Reméltem, hogy ezt Mizushima~dono is látja és érzi, mert nem akartam az akarata ellenére cselekedni, elvégre nem ismertem életében ezt a férfit, de így halála után valahogy nem lopta be magát a szívembe. Értelmetlen lett volna tovább pazarolnom rá a szót, hiszen nem úgy tűnt, mint aki megadja magát.
Láttam Mizushima~dono tekintetét, és valami egészen furcsát benne, amire persze semmi oka nem volt, szívem szerint meg is mondtam volna neki, hogy felnőtt nő vagyok, aki nem szorul a Juuichibantai fukutaichoujának a védelmére, de tudtam ennek semmi értelme. Ráadásul inkább törődő volt, mintsem lekezelő. Szavaira képtelen voltam megállni a mosolygást, majd hangosan is felkacagtam. Azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy őszintén nevettem egy idegen előtt, de nem tudtam leküzdeni. Annyira abszurd volt a helyzet, amiben viccelődött, hogy a könnyem is kicsordult, a végére pedig inkább bánatos volt a mosolyom, mint boldog.
- Csupán annyira, amennyire a helyzet megköveteli, Mizushima~dono! – Feleltem, az mondandója első felét próbáltam nem figyelembe venni, ami igen nehezen ment, mikor közelebb húzott magához, de azt mondogattam magamban, hogy már nem vagyok bakfis, így sikerült legyőznöm némiképp a zavarom.
Hangja dühös, amit nem igazán értettem, bár így kiderült, hogy valóban testvérek lehettek. Persze hangosan nem kérdezhettem rá, de számomra világos volt, hogy az apja nem hagyhatta halott fiára a birtokot. Vajon Takashi~san tisztában van vele, hogy ő elhunyt, s csupán a Juunibantai egyik kísérletének köszönhetően van ismét életben? Már ha egyáltalán ez ő, és nem csupán egy hasonló lélek. Nem tudhattam, hogy életében milyen is volt, de a mostani változás, amin keresztül ment egyáltalán nem volt normális. Kinézete rémisztőalakot öltött, s mintha őrülete hatalmasodott volna el rajta, egyszerűen felrobbantotta a sírkövet. Hirtelen nem tudtam, hogy mit is tehetnék, csupán arcom elé rántottam karjaimat, s felkészültem a fájdalomra, amit a mindenfelé repkedő daraboknak kellett volna okozniuk, de semmim sem fájt. Csak valami jóleső melegséget éreztem, ami óvón körém fonódott, s tartott, nehogy bajom essen. Néhány pillanatba beletelt, míg ráeszméltem, hogy Mizushima~dono saját testével védett meg a nehéz törmeléktő. Szívem hangosan kalapált, és próbáltam meggyőzni magam, hogy csupán az ijedségtől, és nem az intim helyzet miatt, amiben éppen Mizushima~dono ölelt át. Ez később óriási hibának bizonyult, hiszen a hadnagy már így is sérült volt, a teste teljesen elgyengült, s összeesett. Már nyúltam volna utána, hogy ne a földön terüljön el, azonban a felém közeledő fegyverek miatt ne tehetek semmit, védekeznem kellett.
Arrébb shunpoztam Mizushima~donotól, hogy nyugodt körülmények között gyűjthessen erőt, a robbanásra valószínűleg az Onmitsukidou is felfigyelt, így csupán fel kellett tartanom Takashi~sant, amíg ideér a segítség. Arcomon elszántság tükröződött, elég volt csak arra gondolnom, hogy ez az alávaló fenyegette a családomat, ami már több mint elég arra, hogy halállal lakoljon!
- Mizushima~dono nem szorul a védelmemre, elvégre egy tisztességes küzdelemben fél kézzel győzne le! De mit is tudhat egy olyan személy a tisztességes harcról, aki fegyvertelenekre támad, és ártatlanokon áll bosszút? – Válaszoltam.
Talán igaza volt, valóban kívülálló voltam, de Mizushima~dono a segítségemet kérte, és bízott bennem, ami számomra elég volt ahhoz, hogy kiálljak mellette. Nem, mint nemes, nem, mint a Gotei 13 tagja, vagy a Shiranui ház feje, hanem mint Shiranui Naomi, egy egyszerű lélek. Csapásai dühtől és gyűlölettől voltak erősek, érezni lehetett a pengéiből áradó energiát, hogy valóban ölni akar. Azonban ezek elvakítják az embert, s talán kicsit óvatlanná is teszik.
- Anata no hanabira wo taorefuse, Mimoza! – Adtam ki a shikai parancsot, elvégre két katana ellen két pengével könnyebb harcolni.
A kétvégű kardot a gondolatom segítségével egyszerűen kettéválasztottam, s immár én is két fegyverrel tudtam védekezni, bár közben kissé feszélyezett a lánc csörgése. Néha hátra-hátrapillantottam, hogy Mizushima~dono vajon jól van-e, de nem igen volt időm erre a csapások között, valahogy más volt Takashi~san, mint az eddigi ellenfeleim. Talán a bosszúvágy hajtotta ennyire? De azt nem igen érezhetett irántam, elvégre jóformán nem is ismert. Egyre erősebb, és erősebb lesz, így kénytelen voltam kicsit csalni.
- Kaen! – Kiáltottam, s az este szinte nappallá lett, ahogy az árnyak felragyogtak. Aztán a bal pengét az egyik fényforráshoz nyújtottam, s az felragyogva magba gyűjtötte a fényt, amit egy egyszerű mozdulattal már ki is lőttem Takashi~san felé – Keiperetto!
A gömb célja felé tartott, amikor megéreztem a nagyobb reiatsut, ami Mizushima~dono felől éreztem, de nem hozzá tartozott. Arra akartam nézni, hogy mi is történhetett, ami óriási hiba volt, hiszen Takashi~sannal kellett volna foglalkoznom, aki támadásom ellenére is felém tartott. Alig tudtam kitérni csapása elől, hallottam az anyag szakadását, ahol felém hasított, s az oldalamon egy nagyobb darab anyagot le is hasított. Még szerencse, hogy a ruhadarab sokkalta nagyobb volt, mint én, hiszen akár belőlem is kivághatott volna egy darabot, ám ezzel a manőverrel a hátam mögé került, így gyorsan arra fordultam, ami majdnem késő volt. Ha Takashi~san nem áll meg tőlem néhány centire, akkor katanája egyenesen keresztül döfött volna. De nem magától állt meg, hanem mert egy kard keresztülhatolt a testén. Kitágult szemekkel nézek rá, nem csupán azért, mert néhány centin múlott az életem, hanem mert a szemem láttára készül meghalni, még ha eddig meg is akart ölni, valahogy sajnálatot és bánatot éreztem. Aztán felfedeztem mögötte Mizushima~donot, s egyszerűen eleredtek a könnyeim, amire nem találtam magyarázatot. Hogy lehet az, hogy valaki, akit alig néhány órája ismerek, már látott nevetni és sírni, holott mások évek alatt egy őszinte mozdulatomat sem láthatták? Mitől olyan más ő? Nem tudtam a választ ezekre a kérdésekre, ami megrémített.

Tárgy: Re: A törvények értelmében Csüt. Szept. 20, 2012 6:42 am

*A lehető leggyorsabban igyekeztem a helyszínre, amint megkaptam az üzenetet. Megkönnyebbülten láttam, hogy még éppen időben sikerült érkeznem és egy rúgással odébb tessékelnem az illetőt az útból, amint megláttam, hogy az bántani merészel egy nőt, milyen egy faragatlan ember! >o> Majd Keo-báró-sama előtt álltam meg villámtáncommal, büszkén kihúztam magam, mert az előbbi ha nem is lehetett látni igenis én voltam és időben ideértem és reménykedtem benne, hogy Keo-báró-sama ezt is kaviccsal fogja jutalmazni.* - Mégis ki ez a bakaaa, aki kezet emel egy lányra? >.> - *Kérdezem morcosan Keo-báró-samatól, fejemmel bökve az illető irányába. Eléggé nagy itt a felfordulás, vajon ez a fickó okozta? Tekintetemet Keo-báró-samara vezetem, némileg aggódóan, nem szokása ennyire kiütve lenni pár sérülés után. Mi történhetett itt?*
- Igenis, Keo-báró-sama! - *Tőlem szokatlan komolysággal bólintottam rá kérésére. Nem akartam az időt húzni fölösleges kérdésekkel, még ha érteni is szerettem volna mi történik itt pontosan. De az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó és én megígértem Keo-báró-samanak anno, hogy jó testőr leszek. * - Giku, kicsit igazán fogyhatnál Keo-báró-samaa T3T - *mondom, amint a hátamra vettem és kicsit nehezebb volt Keo-báró-sama, mint azt elsőnek hittem. De azt mondta, hogy a wakizashival kell elintézni és azaz övé, nem veszem el tőle, ráadásul ő a ház feje, szóval az utolsó csapás az övé lesz! Erőt merítek Keo-báró-sama előbb látott határozott pillantásából, majd úgy indulok meg az idegen felé villámtáncommal ütések sorozatát mérve rá a teste védtelen pontjaira, mígnem féltérdre nem kényszerül és Keo-báró-sama ítéletet nem mondhat neki úgy, ahogy azt akarta.*

*Drasztikus eme helyzet, amivel gyakorlatilag csak egy félét lehet kezdeni. Ugyan, mit is tennék majd később a lelkiismeretemmel, ha tudnám, hogy Takeshit valakik mások kínozzák? Így is éppen eléggé fájó ama gondolat, hogy a saját barátom volt képes minderre. Naominak igaza volt azokban a szavakban, hogy Takeshi nem ismerheti a valós küzdelmet. Ha ismerné, akkor a saját lelkét próbálná megfékezni; mert láthatóan ő már elveszett valahol. Bár, ha bezárva élt, mint az Over ikrek, akkor már sejtem is, hogy miért. Úrrá lett rajta a féktelen őrület, s csak sajnálni tudom, hogy fegyencként tartják számon. Bármennyire is haragszom rá, talán segíthettem volna rajta, ha nem így lenne. Nem tehetek mást, muszáj megmentenem a becsületét. Muszáj úgy meghalnia, hogy azzal senki sem sérti majd fel emlékét. Mert Mizushima Takeshi lázadása csakis az én titkom lesz. Egy Mizushima sem fogja tudni, és lehetőleg Naominál is elérem majd, meg a hivatali szervektől is, hogy titokként kezeljék ezt az incidenst. Legyen csupán egy ryoka műve, aki a Rukongai köznépből kívánt felkapaszkodni valahol. A régi idők emlékére meg kell védenem Takeshi emlékét.
Amikor pedig kardom a húsába mar, és kiterjeszti halálos mérgét a szívére irányulón; sajnos Takeshi nem tehet semmit. Ekkor tekintetem találkozik Naomiéval; rossz látni a keserűséget arcán. Bár az egész nekem fáj a legjobban, mégis rámosolygok, majd szándékosan kirántom magam Anao kezei közül, hogy testem a "barátom" mellé essen. Érzem, hogy a lélekenergiája egyre csak halványodik. Nem számít, hogy kik vannak most itt, és hogyan látnak; ez az eset nem tudja kiölni belőlem azt, amit Takeshinek köszönhetek. A legjobb barátom, az öcsém..erőlködve, de felhúzom magam hozzá, hogy remegő, véres kezemmel megemelhessem könnyező arcát.*
- Már értem...azt hiszem. Én már egyszer meghaltam, ugye Keo? *Komoran tekintek ki ekkor a földre. A sors vajon miért ily ádáz velem? Miért visz el mindenkit körülöttem, akik valaha nagyon fontosak voltak számomra? Apám, aki legalább olyan rangban volt a 11. osztagban, mint én, szintén elment. Anyámról kiderült, hogy súlyos beteg. Ren-apót a saját felesége akarta megölni, majd elvitte a betegsége. S végül, de nem utolsó sorban Takeshit immáron másodszor fogom elveszteni. Sosem látott keserűséggel, és életuntsággal pillantok fel Naomira. Vajon, ha őt közel engedném valaha is magamhoz, őt is elveszíteném? De még ebben a rendkívülien rossz helyzetben is megláthatom a derűt, mi oltalomként szállhat lelkemben. Megfogom Takeshi egyik kezét, és a szívemhez húzom.*
- Ne beszélj hülyeségeket, baka! Akinek fontos voltál valaha is az életben, az számára sosem halhatsz meg. Mert az ő szívében örökké élni fog lényed egy darabja. Legyen az szó, tett vagy érzés. Nekem mindig is a fogadott öcsém leszel Mizushima Takeshi, a Mizushima-ház örököse. *Határozottan, talán kissé erőszakosan is beszélek hozzá;de szavaim még így is eltalálnak felé. Kerekedő szemei villannak fel az éjszakában, majd hálásan pillant rám.*
- Hát, akkor a főnemesi törvények nevében jogomban áll téged immáron elfogadni, mint házam feje. Kérlek..vidd véghez azt, amit egyszer... *Sajnálatos módon számára pont akkor jár le az idő, amikor a legfontosabbat mondaná ki. De hiába való beszéde, hiszen ha tisztában lenne a jelenlegi dolgokkal, tudná, hogy az irányításpolitikám részben az ő akarata is, amiről oly' sokat beszélt nekem annak idején. Megjelennek az onmitsukidou tisztjei pár méterre tőlünk, de ők is láthatják, ahogyan Takeshi teste lélekszemcsékké avanzsálódik.*
- Már rég felújítottuk a Lélektovábbképző Akadémiát, csak, hogy tudd. Kellemes utat, barátom! *Még néhány másodpercig húzom, aztán a testem megadja a magáét. Nem tudom ezek után, hogy mi történhet, de annyit tudok, hogy muter tuti nem hagyja majd, hogy elvigyenek a yonbantaiba. Hiszen ő pontosan tudja, hogy a sebeimet itt elláthatják, de ha nem jutok méreghez, akkor meghalhatok. Az utóbbihoz meg már másnak nincs köze, vagy éppen családi titoknak számít. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok; de ez volt a legjobb megoldás. Takeshinek úgy kellett meghalnia, ahogyan méltó hozzá. Egy olyan kéz által, aki szereti és tiszteletben tartja...ez a neki való halál; nem pedig a kivégzés általi. Csak azt nem tudom még, hogy mit kezdjek majd Naomival? Mellette valóban másabbak a dolgok; de tényleg akarom én? Ha közel engedném, vagy közel akarnám..nem ijedne el a titkomtól? Ismét félelemmel fordulhatok az ügyhöz, mint Kotominál. Bár Kotomi teljesen más volt.*

~ VÉGE ~

Tárgy: Re: A törvények értelmében Csüt. Szept. 20, 2012 1:09 pm

Nem bírtam megállítani a könnyeimet, óhatatlanul is hullottak, s szemeim nem csukódtak le, egy pillanatra sem. Olyasmi érzésem támadt, mintha lelassult volna minden egy kis időre, s csak álltam ott, nem tudva, hogy mit tegyek, szemben velem egy férfi, akit akkor ér a halál, aki iránt haragot kellene táplálnom bűnei miatt, mégis csupán végtelen bánatot éreztem. Nem csupán iránta, hiszen Mizushima~dononak sem lehetett könnyű, nem csak végig kellett néznie, ahogy a testvére ismét meghal, de ráadásul ő maga ölte meg. Persze valószínűleg ő nem az igazi Takashi~san, de ez nem változtatott a dolgok állásán. Aztán rám pillanat Mizushima~dono, és mosolygott, mintha nem lenne semmi baj, pedig mindketten pontosan tudtuk, hogy ez itt a vége. Legszívesebben felkiáltottam volna, s térdre rogyva addig ringattam volna magam, amíg minden véget nem ér, képtelen voltam tudomást venni a külvilágról, a halál közel volt, túlságosan is közel. Olyan közel, ahogyan álmaimban szoktam látni, hogy ha akarna, megérinthetne, de inkább a szeretteimet veszi el. Nem tudom viszonozni a mosolyát, képtelen vagyok gondolkozni, de még pislogni is. Visszahívva kardomat eltettem volna, de nem megszokott ruhám lévén nem volt hová, így csak kábultan álltam továbbra is, ahogy Mizushima~dono lerogyott testvére mellé.
Csak ekkor vettem észre a mögötte állót, akinek a reiatsuját már korábban is éreztem. Shinoichi Anao, a Juubantai taichouja segítette fel a hadnagyot, hogy végrehajthassa az ítéletet. Megértettem hogyan is érezhetett Mizushima~dono, bár azt hiszem sosem éltem még át ilyen fájdalmat, pedig az életem eddig sem volt rózsalugas. Úgy gondoltam, hogy nem szerette volna, ha egy névtelen tiszt végez Takashi~sannal, még ha ő már nem is a testvére volt, az érzései nem változtak iránta. Bár azzal is tisztában voltam, hogy Mizushima~dono sokkalta erősebb nálam, mert hasonló helyzetben nem tudtam volna ezt megtenni. A szám megremeg, ahogy Takashi~san rákérdez az igazságra.
Vajon tényleg meghalt? Miként lehetséges, hogy mégis itt volt akkor, a Juunibantaiban mi történhetett? Ott álltam előttük, alig néhány centire, mégis olybá tűnt, mintha fényévnyire lettem volna. Tudtuk mindannyian, hogy aki ott van előttünk, az nem az igazi Takashi~san, mégis úgy éltük meg, mintha ő lenne, mintha valami ismételten elragadta volna, pedig életében nem is ismertem. Vajon rám hogyan fognak emlékezni, ha már nem leszek? Mint a család fejére, vagy, mint Naomira, aki Haruki~chan szerető nagynénje volt, és aki imádta a tavaszi kikeletet? Talán én is úgy halok meg, hogy olyan lesz mellettem, akit szeretek? Nem tudhattam előre, senki sem láthatta előre. Azt hiszem, nyugalmasabb időkben ellátogatok majd ide, ha Mizushima~dono is megengedi, és hozok virágot Takashi~sannak. Jácintot, virágnyelven annyit tesz: Próbálj megbocsátani! Úgy gondoltam, neki is csupán ennyire van szüksége. Nem értettem, mit is válaszolhatnék Mizushima~dono tekintetére, mert mosolyogni sehogy sem tudtam, bármennyire is kényszerítettem volna magam, a régen megtanultat pedig nem volt értelme felölteni, hiszen nem volt őszinte. Tehetetlenül álltam, s néztem, ahogy Mizushima~dono elbúcsúzik a testvérétől.
Az Onmitsukidou érkezése térít kissé magamhoz, így gyors mozdulatokkal megtörlöm a szeme, s kihúzva magam fejemmel intettem, hogy ne lépjenek közbe, hiszen a veszélyt elhárítottuk. Takashi~san lassan elvegyül a levegővel, amit magunkba szívunk, mintha csak egyesülne lényünkkel, s bár azt mondják, hogy ha meghalunk, újraszületünk, azért én úgy vélem, hogy egy kisdarabka belőlünk mindig Soul Societyben marad, ami emlékszik arra, hogy kik is voltunk, és miket hajtottunk végre. Előre lendültem, hogy az este előtt elkapjam Mizushima~donot, így is túl sokat esett már a nap folyamán, de a lendületem túl nagy volt, ráadásul erőviszonyaimat sem mértem fel kellően, így erőtlen teste majdhogynem teljesen maga alá temet.
Shiroichi~taichou segített felemelni az ájult hadnagyot.
- A többi támadót is sikerült hatástalanítani? Biztonságos az épület? – Kérdeztem a tiszteket, de mivel már idekint voltak, ez igen valószínű volt, így a bólintásuk után arra vettük az irányt, elvégre a családja biztosan értesíti a negyedik osztagot, ha szükséges. – Amíg Mizushima~dono magához nem tér, és másként nem rendelkezik, kérem, kezeljék bizalmasan az ügyet! – Vetettem még feléjük, a kúria felé haladva.
Nem tudhattam, hogy mennyi információt kíván Mizushima~dono megosztani másokkal, de ahogy a nemességet ismertem, jobb, ha semennyit. Biztos voltam benne, hogy hamar felépül, elvégre a Juuichibatai Fukutaichoujának ez meg sem kottyan! De hatalmas kérdőjeleket hagyott maga után a hadnagy, amikre úgy érzetem, hogy egyelőre hiába keresem a válaszokat. Talán egy másik alkalommal, ha kevésbé veszélyes helyzetben találkozunk, akkor megválaszolódnak ezek. Talán…

Tárgy: Re: A törvények értelmében Pént. Szept. 21, 2012 3:13 am

Üdvözlet! ^v^
Értesítettetek, hogy a küldetésetek véget ért, így hát LEZÁROM. Gratulálok hozzá! Örülök, hogy végig figyelemmel követhettem a történet alakulását. Jutalmatok 3000 lp és 3500 ryou.