/Vissza a gyökerekhez, avagy kidou edzés a parkban.../

*Ez a nap azt hiszem nem nekem szeretne kedvezni. Akárhogyan is nézi valaki ezt a helyzetet, egy kidou használó shinigami számára ez a szituáció meglehetősen kellemetlen. A démon mágia nekem egy olyan dolog volt mindig is, amelyet soha sem hanyagoltam. Mutatja ezt az is, hogy egy harcom során gyakorta használok megannyi kidout, ebből is amihez leginkább étek az a Bakudou. Most meg látva, hogy egy rendes Hadou-ra sem vagyok képes, kissé fusztrált lehet. S minél fusztráltabb leszek, annál jobban akarok véghez vinni egy rendeset. Idegesít a tudat, hogy jó néhány 4. osztagosnál jobb vagyok kidouban, most meg gyakorlatilag használhatatlan vagyok. Így nem hogy gyógyítani nem fogok tudni, de a tiszti feladataimat sem tudom majd rendesen elátni. Ebbe bele gondolva pedig wlönt egy fajta méreg s a következő shakkahou-t már jóval nagyobb elemi erővel vagy inkább dühvel idézem meg. Ez a hadou meg egyszerűen az instabil reatsu kibocsájtása végett röppályát tévesztve megindul egy fás rész irányába. Már előre érzem, hogy ennek az lesz a vége, hogy letarolja a növényzetet ami miatt nem leszek medícsérve. Azonban még mielőtt bármit is mondhatnék vagy gondolhatnék erre egy fekete köpenyes alak a semmiből előjőve eltéríti ezt a kidout. Rá pillantva az illetőre elfog egy fajta deja vu érzés, ami miatt meg sem szólalok csak komoly mimikával az arcomon figyelem őt. Szőke tincsei, melyek kilógnak a csuklyája alól túlságosan ismerősek a számomra, tehát kezemet megindítom a dachim irányába egészen addig még az illető meg nem szólal, egy számomra nem egészen ismert hangon. Megáll a mozdulat s lépek előre egyet. Szavai hallatán egy pillantást vetek a parkra. Kissé sértő a számomra, hogy egy tanulónak néznek, de jelen pillanatban ez ellen csak is egy módon tehetek.*
- Nem tanulni vagyok itt, hanem gyakorolni.
*Hideg s távolságtartó hangon felelem a titokzatos illetőnek. Nem különösebben zavarna, hogy valaki ilyesmi ruhákban jár, de azt kell mondanom ezzel inkább gyanússá teszi magát mint sem rejtetté. Bennem legalább is egyenlőre negatív érzéseket kelt az, hogy ennyire rejtegeti a kilétét. Viszont nincs okom egyenlőre arra, hogy bármiféle konfliktusba kerüljek az illetővel ezért még ha alapvetően nem vagyok az a túlságosan szociális fajta attól még beszélgethetek vele. Hátha elárulja nekem, hogy ki is ő valójában. Talán akkor nem érezném magam kissé fenyegetetten. Ugyebár ha valamit nem ismerünk s így besétálnak az életünkbe egy fekete csuklyás ruhában azt nem vesszük túl jó néven, ahogy én sem teszem ebben az esetben.*
- S ön? Miért mászkál az Akadémia területén ilyen ruhában? Tán fél valamitől?
*Tekintetem ekkor rá irányulva élessé vál. Még ha a hangneme teljesen normális volt s jelen pillanatban semmit nem csinált, tulajdonképpel segített azzal a kidouval, akkor is gyanús. Nem hagy akkor sem a tudat, hogy valaki egy ilyen öltözetben az Akadémia területén sétálgasson. Remélhetőleg nincs holmi sötét szándéka, mert akkor rossz hírem van a számára. Hirtelen két akadémiás gyerek kezd el futkározni kettőnk közt akik miatt elterelődik a figyelmem. Meg is feletkezek egy pillanatra az alakról, csak figyelem, hogy mit is csinálnak. A lány fél pedig egy elég szép shakkahouval kezdi lövöldözni a társát aki shunpo segítségével tér ki előle. Ajkaim szeglete félmosolyra ível majd sóhajtok egyet. Vissza pillantok az ismeretlenre.*
- 4. osztag..3.tiszt...s maga?
*Lássuk be, akárki is ő és akármit is akar nem tűnik nekem úgy mintha az akadémián tanulna, ahogy én sem. Így bizonyára egy osztagban szolgálhat avagy nem ide való lehet. Nyugtalanságomat az illetővel kapcsolatosan pedig inkább azzal töltöm le, hogy a lány által idézett Shakkahout pedig próbálom a sajátommal elrobbantani. Azonban már meg sem próbálom idézni ezt a kidout. A kezemre pillantok eléggé keserűen. Napsütéses nap, friss levegő, Akadémiások a parkban. Minden ideálisnak tűnik egyet leszámítva. A kidouval elég komoly problémáim akadtak...*

~ Vissza a gyökerekhez, avagy kidou edzés a parkban ~

/Vissza a gyökerekhez, avagy kidou edzés a parkban/

*Akármennyire is tűnik nekem ez az alak gyanúsnak, még is van egy oylan érzésem, hogy már láttam valahol. Ilyen érzést azt hiszem pedig már nagyon régen éreztem. Talán e miatt is maradtam veszteg, mikor várnom kellett a válaszára. A hallgatás általában bele egyezés szokott lenni. Tehát ha rátámadok, az feltehetőleg joggal történt volna meg. Nem tettem, azért még is csak diákok futkároznak a parkban, még csak az kéne nekem, hogy megsérüljenek még akkor is, ha magam nem mondhatom el kiválló 4. osztagosnak. A képességeim talán meg vannak vagy jelen esetben voltak, de a jellemem egyáltalán nem való ehhez az osztaghoz. Viszont elvagyok itt és a munka sem vészes így jut időm a saját dolgaimra is. Szemeim élesebben figyelnek amint az alak megmozdítja kezét. Ez esetben már a dachimat ki is húzom a helyéről. A mozdulat azonban megáll a maga helyében s mondhatni csak magam mellé tartom a zanpakutomat. Nem kérdéses a helyzet, hogy felismerem a Kidou osztag kapitányát. Arcom vissza vált a maga komolyságára annak ellenére, hogy a magam részéről kissé fusztrált leszek. Nincsen semmi bajom a kapitányokkal hiszen Soul Society legtiszteltebb shinigamijai, de egy kicsit zavar a tudat, hogy nem jöttem rá egyből. Most áldani tudom a szerencsém, hogy higgadt tudok maradni bizonyos mértékig, különben valószínűleg jobban megüthettem volna a bokám mint valaha. Rátámadni egy kapitányra? Bolond az a shinigami aki megteszi. A Kidoushouu kapitány irányába én meg pláne nem cselekednék ilyen balgatagul.*
- Érhető...
*Felelem jól érthetően és egyszerűen. Ezen nincs is mit ragozni. Valószínűleg én is így jelentem volna meg egy ilyen helyen, ha csak a kíváncsiságom vezérelt volna. Egy kapitány igen könnyen tudja magára terelni a figyelmet, ha egy ilyen helyen jár. Az akadémián a figyelem meg kiváltképp érvényesül. Nincs olyan tinédzser aki nem gondolkodna el csak egy kicsit is, hogy milyennek lehet kapitánynak lenni. Hajdanán bennem is voltak ilyesmi ambíciók. Nehezen tudnám megmondani azt, hogy jelen pillanatban bennem van-e ilyesmi, de egyet tudok. Az erőm nincs meg hozzá. Így mint vágyat vagy célt inkább ne is akarjak kitűzni erre vonatkozóan. Csak az ostobák kergessenek ilyen vágyakat csekély tudással a hátuk mögött. Közelebb lépek én is, még úgy is, hogy megtartom a kettőnk közt lévő távolságot. Azért mélyen még elcsodálkozok azon, hogy az egyik legjobb kidoussal állok szemben. Még ha nem is látszik rajtam, az a különös nem kimutatott csodálat felerősödött most bennem. Sóhajtok egy nagyot.*
- Felesleges volt bemutatkoznod. Felismertelek ahogy lehajtottad a csuklyád. Tegeződjünk. Hogyan szólíthatlak?
*Az utóbbit a lehető legkomolyabban mondtam annak ellenére, hogy már a puszta szavakból azt vehettem ki, hogy idősebb lehet nálam a kapitány. Tehát ezt azt hiszem nem nekem kellett volna mondanom már ha azt is nézem, hogy rangban is felettem áll. Lényegtelen, a büszkeségem az a büszkeségem. Sajnos kapitány vagy ide oda, tisztelem és csodálom, de ő is csak egy shinigami, nem de bár? Teszek azért pár lépést hátra és tekintetem pillanatról pillanatra élesedik ki ahogyan a nekem mondott mondata el jut a tudatomig. Sértő, de igaza van. Ennek meg azt hiszem jó lenne ha fejet hajtanék.*
- Maga a zanpakutom is kidou alapú..a kidouban vagyok a legjobb ami azt illeti. Néhány héttel ezelőtt egy küldetésem során össze csaptam egy arrancarral. Mára már felgyógyultam, de amint látod... valami nincs rendben a kidouimmal.
*Vissza helyezem a zanpakutomat a hátamra rögzített tokba s a kezeimre vetek egy pillantást amin kisebb nagyobb horzsolások láthatók. Az iménti tűzlabdák okoztak némi károkat a kézfejemen ami furcsa, hiszen én mindig is jó voltam a kidou terén. Ezért sem értem, hogy mi is történhet velem igazából. Pár pillanat alatt észre is veszem, hogy leakadtam a kezemen így tekintetemet vissza helyezem a kapitányra.*
- Ha ez így folytatódik el kell hagynom az osztagomat...
*Gondterhelt sóhaj után az orrom alá suttogom. Eléggé patt helyzet ez a mostani, de talán még menthető. Az égre pillantok. Ugyanolyan mint volt, talán az óra múlásának körvonalai lettek láthatóak így hirtelen, de semmi különös.*
- Kidoushuu osztag ifjabb jelöltjeit kutatod?
*Nekem azért eléggé egyértelműnek tűnik, hogy miért lehet álcában egy ilyen kapitány egy ilyen helyen. Kíváncsiságom azt hiszem nem igen ismer határokat még ha én ezeket elég sokszor meg is szabom neki.*

~ Vissza a gyökerekhez, avagy kidou edzés a parkban ~

Nem hittem volna, hogy annyira gyanúsnak tűnök ebben a hacukában, hogy kardot kéne rántani rám, de a jelek szerint tévedtem. Talán érdemes lenne újra átgondolnom az öltözködésem, főleg ha ez esetleg többször is előfordulna. Bár ilyesmire még nem volt példa, még arra sem, hogy felfedezték volna az ittlétem, csupán az érintett tanárok szoktak arról tudni, hogy figyelek egy-egy órát. Mondjuk csak ezért biztosan nem fogok újra lebukni, legfeljebb legközelebb majd símaszkot veszek fel, vagy baseball-sapkát és napszemüveget, meg hosszú, földig érő sötét kabátot. Jó, utóbbi nyáron nem valami optimális, de a haorimat valamivel takarni kell, mivel levenni nem vehetem le. Szerencsére azonban kilétem felfedésével el tudtam kerülni az értelmetlen agressziót, semmi kedvem nem volt harcolni most. Ahhoz túl szép volt az idő, arról nem is beszélve, hogy hölgyekre nem szeretek kardot fogni, leszámítva az arrancarokat. És közülük se mindre, legalábbis egy van, akire nem támadnék rá ha meglátnám, de az újabb találkozás veszélye nem igazán fenyegetett Elivel.
- Nos, rendben. Nem zavar bárhogy is hívsz, egyébként is van már néhány becenevem. Esetleg megtudhatnám én is a becses nevedet? Veled ellentétben én sajnos nem ismerlek, ahhoz meg nem fűlik a fogam, hogy yonbantai sansekinek hívjalak
Vakartam meg a fejem kissé zavartan. Ciki lett volna, ha kiderül, hogy ismerem valahonnan, de meg mertem volna rá esküdni, hogy még nem láttam ezt a lányt, ilyenben pedig nem szoktam tévedni az ellenkező nem esetében. Ami azt illeti, kissé az is meglepett, hogy egyáltalán felismert, hiába nem bujkálok olyan szinten mint a korábbi Kidou parancsnokok, azért az én hírnevem még mindig valamivel alacsonyabb, mint bármelyik másik kapitányé. Kétségtelen, hogy jól informált kis hölgyről van szó, nem lepne meg, ha idősebb lenne nálam. A fiatalok nem szoktak ennyire törődni másokkal, inkább a maguk karrierjével vannak elfoglalva, és csak később ismerkednek meg a magas rangú shinigamik nevével, külsejével vagy a róluk szóló legendákkal. Bele se merek gondolni, hogy rólam miféle mendemondák terjenghetnek amiatt, hogy elűztem innen egy árulót.
- Akkor nincs miért aggódnod, bizonyára még nem heverte ki a szervezeted az összecsapást. Inkább pihenned kéne, mint gyakorlással túlerőltetni magadat. Esetleg nem érte sérülés a csuklódat, vagy a törzsedet valahol itt?
Mutattam rá a pontra, ahol a Saketsu és a Hakusui van a testben. Mivel beszélgetőpartnerem 4. osztagos, így feltételezem nem kell számára kifejtenem, hogy mi történhet, ha esetleg károsodik ezen három pont valamelyike (mármint a csuklóval kiegészülve), ám ez is magyarázat lehetett arra, hogy miért bizonytalanodott el a reiatsuja kezelésében a lány. Ahogy az ő tekintete is, az enyém is a kezére terelődött, melyen néhány enyhe égési seb és horzsolás tanúskodott arról, hogy nem mentek neki valami jól ezek a Shakkahouk.
- Öhm... jól vagy? Bár nem kifejezetten a gyógyítás a szakterületem, azért én is ismerek egy-két alapvető gyógyító kidout, szóval ha gondolod...
Néztem vissza a lány arcára kissé aggódva, fejemmel a kezei felé intve, csak hogy tudja mire gondolok. Ilyen szintű sebeket még én is tudok kezelni, hiába vagyok sokkal jártasabb a mágiák kombinálásában és semlegesítésében. Kidou parancsnokként kötelességem ismerni a gyógyítás alapjait, sőt, ezen a területen igazából elég súlyos elmaradásban vagyok elődeimhez képest, de én korántsem vagyok annyira tehetséges, mint ők, a repertoárom az alacsonyabb 80-as kidouknál tetőzik jelenleg. Bár már nem sok kell hozzá, hogy elsajátítsam a 88-as számú hadout.
- Nos, igen. Van néhány drágakő, amit szeretnék én lecsiszolni, csak hogy egy költői képpel fejezzem ki magam. Nem sok olyan fiatal shinigami van, aki arra vágyik, hogy a háttérben dolgozzon.
Fejtettem ki lassan a problémámat, amely minden velem egy cipőben járó kidou osztagosnak fejfájást okoz. És hogy miért váltam ilyen költőivé? Talán a nő kisugárzása van rám hatással, ritkán érezhető hűvös eleganciát tapasztaltam, az összképet pedig csak fokozta a ruha. Nem sok finom hölggyel volt eddig dolgom, ha belegondolok szinte minden lány, akit ismerek az vagy erőszakos és durva, vagy gyerekes, esetleg félénk. Más lenne a helyzet, ha az osztagot támogató nemesi ház valamelyik tagja személyesen intézné a közös ügyeinket, de rendszerint csak írásos kérvények jutnak el hozzám. Akárhogy is, üdítő élmény volt egy ilyen lánnyal beszélgetni, pláne mivel... meglehetősen csinos is.

~ Vissza a gyökerekhez, avagy kidou edzés a parkban ~

Mihelyst meghallottam... kérését, mély sóhaj szakadt fel mellkasomból, kezem pedig már-már automatikusan megindult tarkóm felé, hogy fejemet kissé lehajtva megvakarhassam azt. Elkezdhettem volna erősködni, hogy hívjon csak úgy, ahogy akar, igazából az első gondolatom ez is volt, de aztán rájöttem, hogy felesleges erőlködni. Nem kellett sok, hogy felismerjem a makacsságot, úgyis csak az lett volna a vége, hogy "eludvariaskodunk" egymással egy darabig, aztán végül nekem kell beadnom a derekam, mert mindig a nőnek van igaza. Jobb volt ezt most megtenni, mielőtt esetleg netán megharagudna rám, vagy még rosszabb történne.
- A legtöbben Kaminak szólítanak, ha gondolod, te is tégy így. Ne is kérdezd, hosszú történet.
Böktem ki végül a választ némi hatásszünetnek tetsző töprengés után. Cseppet se próbáltam most viccesre venni a figurát, ez most nem az a szituáció volt, mint mondjuk amikor Akiyama taichounál jártam nem túl hosszú 5. osztagos kitérőm során. Igaz abban kis híján megütöttem a bokámat, pláne mivel beesett Ueshima-san is, nem volt egy jól elsütött poén. Ettől függetlenül máig nem értem, hogy miért rettegnek tőlük annyian, egyikük sem olyan félelmetes, mint amilyennek hiszik őket, legalábbis én nem találom őket annak.
- Ah, souka. Örvendek, Ai-san.
Feleltem a lány neve hallatán nyugodtságot mímelve, noha arcom falfehérré vált, és a másodperc töredéke alatt leizzadtam. Micsoda véletlen a semmiből összefutni egy Kagamival, bár jobban örültem volna neki, ha csak névrokonság lenne. Erre azonban vajmi kevés esélyt láttam, finom anyagú ruha, tiszteletteljes aura, elegáns tartás... üvöltött róla, hogy nemesi származású, nem is tudom miért is nem jutott ez eddig eszembe. Ha emlékeim nem csalnak, akkor a jelenlegi családfő nem lehet ő, szóval ennyiből megúsztam a leégést, bár nem mondom, hogy nem találkoznék szívesen vele, csak hogy legalább tudjam, kiféle-miféle.
Felvetésére csupán némán bólintottam, ahogy gondoltam, nincs arra szüksége, hogy szájába rágjam a véleményemet, képzett, szakértő gyógyítónak kell lennie, aki ennyiből is megérti, mire gondolok. Nem zavartam meg, mialatt saját emlékei közé mélyedt, addig én járathattam az agyam azon, hogy vajon fel merjem-e vetni a származása témáját, vagy inkább maradjon a Kagami-családhoz való kötődésének kérdése rejtély előttem és egyébként nem túl kíváncsi természetem előtt. Végül az utóbbi mellett döntöttem, pontosabban halasztottam a dolgot: ha lesz rá lehetőségem, hogy beágyazzam egy kérdésbe észrevétlenül, akkor majd megteszem, addig jegelem a dolgot. Hamarosan ő is bólintott, így igazolta a sejtésemet, valószínűleg ez a magyarázata az instabil lélekenergiájának.
Ami viszont eztán történt, arra egyszerűen nem találtam logikus magyarázatot. Egyszerű, barátságosnak szánt felajánlásomra Ai-chan arckifejezése furcsán zavarodottá vált, minden bizonnyal nem számított ilyesmire. Amire viszont én nem számítottam az az volt, hogy kardot ránt ismételten, és előhívja shikai-át. Ösztönösen léptem hátra, és nyúltam köpenyem alá zanpakutoumért, de mire megragadtam a markolatot, ráeszméltem hogy a 3. tiszt kardja nem engedelmeskedett a parancsnak. Szemöldökömet kérdőn vontam fel, őszintén szólva ötletem sem volt, hogy mit kéne ezzel a helyzettel kezdeni. Kezemet egészen addig a fegyveremen tartottam, amíg végül a lány meg nem oldotta számomra a problémás konfliktuskezdeményt, és belement abba, hogy kezeljem a sebeket a kézfején. Észre sem vettem, mennyire feszültté váltam a jelenet alatt, megkönnyebbült sóhajom leginkább annak szólt, hogy lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket.
- Khm... máris kisasszony. Ha szabad megjegyeznem, én tisztelném a zanpakutoud bölcs meglátását a helyedben.
Engedelmeskedtem szavainak, a kardot elengedve két kezemet a felém nyújtott pracli köré helyeztem, és pillanatokon belül felizzott a zöldes fény is. Hogy mennyire dühítem fel megjegyzésemmel, arra inkább nem szerettem volna gondolni, de a lélekölőkkel való bánásmód azon kevés dolgok közé tartozott, amikkel fel lehet engem piszkálni. Ők nem hátráltatni, hanem segíteni szándékoznak minket, minden egyes szavuk és cselekedetük mögött a jó rejlik. Nem érdemlik meg a mostoha bánásmódot, legyen az fizikai vagy verbális. Tény, hogy engem is az őrületbe kerget néha Rensei, sőt, nem is néha, de tűröm, mert tudom, hogy az én érdekemet szolgálja a kukacoskodása. Hozzá kell a precizitás, amit csak gyakorlás útján lehet elérni, a tökéletes kontroll nem olyan egyszerű feladat.
- 11. osztagból a 4-ikbe? Szokatlan váltás, meg kell hagyni. És mondd, jól érzed magad ott? Úgy értem... számomra nem olyannak tűnsz, mint aki könnyen beilleszkedne abba a környezetbe. Igazából azt sem értem, hogy kerültél a 11. osztagba, ha ennyire szereted a mágiát.
Kérdeztem óvatosan. Mondhatni mindent megmagyaráz a viselkedésében ez az apró információ, a juuichibantaiban hajlamosak előbb lőni, aztán kérdezni ^^" Ez a szokatlan ívű pályafutás azonban felkeltette a figyelmemet, és valóban érdeklődve vártam a válaszát. No nem mintha eddig nem figyeltem volna rá, csak... na, ha lehet így fogalmazni, férfiúi kötelességből ajánlottam fel a segítségemet, egyéb indíttatásom nem volt eddig.
- Egyébként a Seireitei védelméül szolgáló burkot a fal anyagául szolgáló sekkisekinek köszönhetjük, nem az osztagomnak. Sok olyan apróságot működtetünk vagy felügyelünk, amiről egy átlagos shinigami nem tud, nem is beszélhetek mindenről, de ez speciel nincs köztük.
Javítom ki Ai-chant kedvesen, egy halvány mosollyal az arcomon. Valóban, a senkaimon csak a jéghegy csúcsa, noha jelenlétünk észrevehetetlen, mi mindenhol ott vagyunk, aminek a működtetéséhez lélekenergia szükséges, nem is beszélve az olyan küldetésekről, amelyekhez erős védőpajzsok kellenek. Ennyi ismeretség után is mondhatom, hogy a yonbantai-tiszt valószínűleg jól érezné magát nálunk, ha ennyire szereti a kidout, kár hogy inkább a 4. osztagot választotta.

/Vissza a gyökerekhez, avagy kidou edzés a parkban/

*A tartásomhoz járó büszkeségemet aligha fogom tudni egy hamar levetkőzni jöjjön akármi is. Ilyen lehet például ez az eset, hogy egy kapitánynak gyógyítson meg. A hangsúlyt nem a kapitányra helyezném, hanem inkább a gyógyításra. Eddig meggyőződésem volt afelől, hogy nincs szükségem ilyesmi kidoura, hiszen minden a legnagyobb rendben van. Tévednem kellett, de ez javamra is vált, ha úgy vesszük. Egy harc során rá jönni, hogy kell vagy nem tudsz mit kezdeni a helyzettel sokkal kellemetlenebb, mint előre kezelni ezt a problémát még akkor is, ha maga, a módja nincsen a kedvedre. Ezt nem lehet megválogatni csupán törekedni az ilyen esetek elkerülésére. Sajnos meg kellett hoznom ezt a döntést mert a zanpakutom nem volt hajlandó mellettem dönteni, ki tudja, hogy még is miért. Erre még bizonyára vissza fogok térni, de először is tudatosítom magamban a kapitány nevét. Bólintással jelzem, hogy megértettem, ami a nevét illeti. Eléggé speciális készségekre lenne szükségem ahhoz, hogy degenerált módon ne tudjam megjegyezni ezt a nevet. Még a hülye is kitudja ejteni és memorizálni ezt a négy betűs szót. Felettébb idegesítő, de valahol kissé derülős szokás lehetne ez, azonban én nem élek ilyesmivel. ha nem is nevezek mindenkit a nevén attól még remekül tudom azok nevét, akikkel találkoztam vagy csak látásból ismerem valami miatt.
Szótlanul állok előtte, de tekintetemet egy pillanatra sem veszem le szemeiről. Gyakorta többet tudni egy megcsillanásban, mint a puszta szavak hátulütőjéből én amondó vagyok. Egy párbeszédben vagy találkozásnál a nonverbális jelek teszik ki az egésznek úgy megközelítően a 70%-át. Nem kis mutató érték, szóval nem árt nem csak arra figyelni, hogy esetleg milyen szavak hagyják el a másik ajkait, hanem arra is, hogy miként teszi azokat meg. Erre még mondani szokták azt is, hogy ugye a jó feleség mindig tudja a férje mikor hazudik. Persze ide ez egy teljességgel irreális hasonlat lenne ha a kapcsolatokat nézzük, de maga a mondandója azért még is csak passzol. Szóval nem csak ellenségnél, hanem általánosságban azt tartom helyesnek, hogy figyeljek a másikra akkor is, ha esetleg nem értek vele egyet. Ez most is így van, egyenesen irritálnak a kapitány szavai.*
- De miként nem vagy a helyemben, így tanácsot osztogatnod is felesleges. Köszönöm a segítséged, de ha van rá mód abba ne szólj bele, hogyan is irányulok a zanpakutom felé, mert ez csak ő és az én ügyem.
* Noha nem biztos, hogy bölcs dolog volt ily' ridegen tekintenem Kamira és ilyen komoly, némileg ellentmondás nem tűrő stílusban beszélni hozzá, de még is....most hazudtoljam meg saját magamat, hogy lenyelem? Semmit esetre sem. Soha és semmikor és a jövőben sem fogom hagyni, hogy a legbelső dolgaimba tulzóképp beleszóljanak még akkor sem, ha egy kapitányról van szó, aki nyilván nem a két szép szeme miatt vált azzá amivé.
Fuhaku viselkedésére egyszerűen nem találok most magyarázatot. Sejtem, hogy makacssága végett lehetett ez, de nem fogom ezt a fajta viselkedést neki elviselni. El kell döntenie, hogy mellettem van vagy nincs mellettem, ebben nincs semmiféle logika. Gyakorta mostanában pedig úgy érzem, mintha az egymással való kapcsolatunk kicsit meggyengült volna. Nem az edzés kimaradások miatt, hanem egyszerűen az egyre szerte ágazó nézetek miatt. Akadnak problémáink, hiszen nem értünk egyet és ebből kijöhet némi eltávolodás is. A kapcsolatunk egyre hullámzóbb kezd lenni, de ennek ellenére nem érzékelem azt, hogy vissza estünk volna. Inkább stagnálunk a fejlődés szempontjából. Inkább legyen így, mintsem az egyik felére ugorjunk radikálisan. Az sem tartom jónak ha túlságosan megromlik a kapcsolat és vissza csúszunk, de azt sem ha pozitív értelemre kell gondolni. Nem feltétlen érzem annak jótékony hatását, hogy hirtelen valakire egy "hatalmas" erő zúdul és tulajdonképpen azt sem tudja, hogyan is használja rendesen. Meg kell lennie a fokozatoknak ezért sem félek a zanpakutom megnyilvánulásának csupán egyáltalán nem értek vele egyet. Rendben van az, hogy jót akar...de miért éppen Kami gyógyítson meg? Ekkora ostobaságot. Ráadásul ezzel a kis próbálkozással csak nem kivonta a kardját egy kapitány. Ha van valami, egy véletlen folytán létre jött ilyen fajta küzdelemre egyáltalán nincs szükségem, azért még is csak egy kapitány. Arrancar lenne nem érdekelne, viszont a kapitányok felé meg van az alapvető tiszteletem és elismerésem. Nincs meg se a szintem, se a késztetésem..innentől kezdve ezt a témát akár le is zárhatom.
Felizzik végre a már jól ismert zöldes fényű kidou, amellyel egyszerű gyógyításokat lehet végre hajtani. Nosza ez a kidou nem olyan erőteljes, mint amilyen gyógyító technikára mi yonbatai tagok képesek vagyunk, de a kellő hatást még ez is eléri. Fokozatosan érzem a vénáimban való változást. Először égető, picit maró érzést ad s ez az érzés egészen a vállamig hatol. De a technika előre haladtával az égető érzés kellemes meleg "lepelként" hat, amely teljes egészében elfedi, majd meggyógyítja a külső szemmel nem látható sérülést. Hátrébb lépek ahogyan érzem, hogy most már máshogyan fognak menni a dolgok. Tekintetem egy pillanatra az Akadémia különböző küldő "tájképére" téved, azonban a szavak még így is eljutnak hozzám.*
- Ez egy igazán hosszú és személyes történet. Annyit talán elmondhatok, hogy felismertem a képességeimet a Juuichibantai-ban. A Yonbantai tagjai meg...nos majd meglátjuk, még nem igazán volt időm igazán megismerni őket. S te? mi a helyzet veled? ha jól sejtem nem egyből váltál kapitánnyá...
*Egy kicsit érdeklődöm a múltja felől. Már csak a "történelem" szempontjából is érdekel, hogy egy kapitány a rang elérése előtt milyen utakat járhatott be, mert ezekből bőven lehet példát meríteni vagy levonni egy saját következtetést, amit később a magad javára fordíthatsz. Soul Society történelmében igazából engem nem is a száraz dolgok érdekelnek, hanem az igazi nagynak ki kiáltott shinigamik egyvelege. Nem akarom a példájukat követni, csupán van bennem egy fajta tudásszomj erre az úgy nevezett ágazatra. Még ha a tájt is figyelem ebben a nyugodt órákban és hallgatom a szavakat, akkor is elkalandozik gondolatom. Átélem úgy mond vizuálisan azt, mit megosztanak velem e pillanatban.*
- Értem.. *Nem illetem ugyan ezt már bővebb mondatokkal. Senki sem kedveli, ha kioktatják, de számomra inkább a tudásom hiányossága a kellemetlenebb. Oldalra tartom a kezemet, hátha már egyszer meggyógyítottak ki is kell próbálnom az idézést.*
- Hadou ho sanjuuichi Shakkahou! * Hangzik el ajkaimból a bűvös szó és pár másodpercre egy bizonyos irányban sökik ki tenyeremből a terebélyes méreteket öltött tűzlabda...*

- Kár hogy nem esik, akkor legalább foghatnám arra, miért is olyan az arcom, amilyen. Persze még mindig foghatom a cigi füstre, hogy miért könnyes a szemem. De hogy ilyenkor is csendben vagy, néha lehetnél kicsit érzékenyebb.- korholtam az ölemben lévő zanpaktoumat. Rég nem beszélgettem már vele, ezzel a vén, makacs kecskével. Na, ha valakivel már több száz éve ismeritek egymást, egy idő után elfogynak a témák. Habár, lehet, hogy szolidalításból nem beszélget. Persze amikor főistennőmmel, Kohakuval találkozok, akkor sose hagyja ki az alkalmat a röhögésre, amikor kapok a fejemre. Mint egy testvér, olyan ez a zanpaktou, ezért is támogat csak a csenddel, és nem a haszontalan, hazug szavaival.
- Mikor is történt, nem olyan rég, pár hete talán. Nem tudom már, de nem is akarom tudni, nem akarok rá emlékezni.- fáj, mintha csak egy kést döftek volna a szívembe, és forgatnák a nap, minden egyes percében. Szörnyű érzés, nincs annál rosszabb, ha valaki túléli a leszármazottját. A gyerekeinkben, unokáinkban élünk tovább. Ha meghalunk, akkor halhatatlanok leszünk, tovább élünk bennünk, de ha meghal egy is, akkor döbbenünk rá arra, mennyire is halandóak vagyunk. Már tudom, csak halandó vagyok, egy a sok közül, aki már így is túl sokáig lopta a napot. Ez a vén csataló csak kölcsönvett évekből él.
Most se teszek mást, csak ülök egy padon, karjaim a háttámlán, tekintetem az ég felé néz, ajkaim közt pedig lassan ereget füstöt egy szál cigi. Habár férfi vagyok, de még milyen férfi, és persze próbálkozom én, hogy ne induljon be a könnycsap. Férfias férfi kell Kohakunak, aki nem csak mondja, hogy szereti, mint egy fiú, hanem be is bizonyítja…
- Eh, minek áltatom magamat? Úgy bőgtem, mint akinek elvették a kedvenc játékát, csak nekem az nem éppen játék volt, hanem az unokám. Ezért vagy te is csendben, igaz?- nem sok kedvem volt mozogni, csak a lábamat emelgettem.- He, hallasz? Haj, öreg barátom, szavak nélkül is tudom, mit gondolsz.- francba, francba, ne most hallod, ne most. Mindjárt áttörik a gát, azt pedig nem szabad itt, a kicsik meglátják, és megijedhetnek. Inkább szipogok párat, miközben lehunyt szemmel az orrnyergemet kezdem dörzsölni. Az se lenne jó, ha a tanári ruhámat könnyezném össze, megszólnának érte, vagy ha Kohaku meglát, elkönyvel slamposnak, és hiába dobog titkon értem a szíve, még inkább tagadni fogja az érzéseit, és nem fogja a szerelmét kifejezni a szokásos, forrólevessel nyakon öntés, vagy éppen sodorfával fejbe verés, esetleg papucsozással. Hova is lennék akkor? Inkább visszateszem a kezemet abba a helyzetbe, ahogy hagytam, és engedem, hogy eltörjön az a gát, és lassan, melankolikusan végig folyón az arcomon a könny.
- A francba, csípi a szememet a füst, utálom, ha belemegy.- természetes, hogy nem ismerem be, engedem a könnyeket, de hogy elismerjem, hogy az érzelmek tették, na azt már nem.

Unja már, bármerre jár, az átkozott Hanbei mindig ott lohol a nyomában. Voltaképpen egyáltalán nem ő volt az indoka annak, hogy tanárnak jött el a Lélektovábbképző Akadémiára, azonban csak legrosszabb rémálmaiban gondolta volna, hogy Hanbei még ide is követi őt. Nincs is sok nyugta miatta. Minden ebédszünetben kénytelen egy teremben kávézni vele, nem beszélve azokról a partizánakcióktól, amik Kohaku-samát érik. Még szerencse, sodrófája vagy papucsa tényleg mindig kéznél, vagy éppen lábnál vannak.
Nem lenne csoda, ha az egész Akadémia rajtuk nevetne, holott Kohaku-sama előtt valamiért sosem mernek még csak mosolyogni sem... kivéve persze a gyermekeket, amikből valamiért nagyon sok van itt. Ő már tinédzser éveit taposta, amikor az Akadémia diákja volt, és nagyon kevesen voltak külsőben nála is fiatalabbak. Nem mintha oka lenne panaszra. Hiszen ha nincs unoka, akkor mire jó a pótunoka? Ki is használ minden alkalmat rá, hogy gyerekeket szórakoztathasson, akár az óráin, akár azon kívül, sőt! Nekik különböző süteményekkel és finomságokkal is rendszeresen kedveskedik. Nem bírja ki, hogy ne foglalkozzon velük, hiszen nem titkolt vágyálma, hogy neki is legyen végre saját unokája. Kisebbik lánya azonban még bohó és éretlen hozzá, Takeo pedig remek ember, mintha csak apját látná benne az asszonyság. Még sem tűnik úgy, mint aki meg akarna állapodni. Holott mintha említette volna neki fiacskája, hogy mostanság csapja a szelet valami új lánynak, remélhetőleg nem holmi fruskának. Azt még Kohakunak is látnia kell. Ha nem tud főzni, mosni, takarítani, ki van dobva! Alap nála, hogy takaros legyen, csinos és okos. De talán még fontosabb, hogy a szíve a helyén legyen.
Szünetét kihasználva dönt úgy, sétál egyet a parkban, hogy felmérje a terepet a legközelebbi órájára. Helyre lesz szükség, sok helyre, és ha már jön a jó idő, miért is ne használnák azt ki? Mégis csak kellemesebb a szabad ég alatt gyakorolni, mint odabent poshadni. Hanbeit meglátván azonban azonnal késztetést érez benne, hogy sarkon forduljon és egyszerűen visszairamodjon. Ott kerüli az öreget, ahol csak tudja. Nem szeret vele hosszabb távra egy légtérben lenni. Valami azonban úgy tűnik, nem stimmel. Azt látja rajta, hogy észrevette őt, azonban semmi rávetődés, rózsadobálás, táncra, vagy éppen feleségül kérés, ugrándozás, vidámkodás? Nem, ez egyáltalán nem Hanbeire vall. Valami nem stimmel vele.
Már-már mondhatni, megszánja őt az öreg Kohaku. Önmagát is átkozza azért, amit tesz, de hajlandó odalépni hozzá. No persze a legelső gyanús mozdulat elég lesz ahhoz, hogy a sodrófa éles reccsenés közepette törje be Hanbei koponyáját, amíg azonban ez nem áll fenn, addig talán nincs mitől tartania.
- A dohányzás árt az egészségnek. Undorító szokás. - nem néz rá Hanbeire, így nem tűnnek fel neki a könnyek. Csupán furcsállja viselkedését, ennyi. Mindeközben egy apró, míves pipát vesz elő kimonojának belső rejtekéből, amit cseresznyés dohánnyal tölt meg. Sokkal finomabb, mint a cigaretta, valamint jóval elegánsabb is. Időnként még ő is használ efféle élvezeti cikkeket.
- A füst, persze, a füst. No mondd csak meg, miért itatod itt az egereket. Azt akarod, hogy visszajöjjenek? Hah! Abból nem kapsz. Minden kóbor macskát ideszoktattam, hogy ne legyen gondunk ilyesmivel. - tömi meg pipáját, majd egy gyufával meggyújtja azt. Az ízesített dohányt sokkal jobban kedveli. Bár a saját főztje még mindig finomabb.

Az öregek is éreznek

Ebből a búskomor, fájdalmas érzésből, egy mennyei hang szakít ki. Annyira meg is lepődtem, hogy a hirtelen előrehajolástól, meg szemtöréstől azt értem el, hogy a cigit ki a szájból, végig az arcomon, hagyva egy kis vörös égés foltot. A kis fájdalom miatt, (na jó, nem olyan kicsi volt az) megfeszült az állkapcsom, de legalább tényleg van mire fognom a sírást. Bár láttam én, hogy itt van a közelben, de azt hittem, hogy a szokásos zavarában inkább elszökik a kis hamis. Sok fiatal lány féltékeny lehet az én angyali szépségű Kohakumra. Az a tűz, ami ég benne, szenvedély, cserfesség, huncutság.
- Már el is… dobtam.- kedvem lenne odamenni, térdre borulni, ölelgetni a lábát, dörgölőzni, meg vén hangomon dorombolni, mint valami gethes macska. De valahogy nem megy, elveszett a lendület, szégyellem, hogy így lát. Nem ezt a férfit szokhatta meg álmai pasijában. Nem dagadnak az izmok, markáns, jóképűsége se tükröződik, nincs meg az a magabiztos látvány. Inkább csak előrehajolok, rákönyökölök a térdeimre, és meredek a nagyvilágba. Majd egy fájdalmas sóhaj után ismét rágyújtok. S belekezdek a beszédbe, fájdalomtól átitatott hangon.
- Szépséges Kohakum, nem a legjobban fog hangzani, amit mondani akarok. Nem, nem kell megijedned, nem csaltalak meg. De… szerencséd van, amiért még nincs unokád. Nekem sok van, de… de… - megtörlöm a szememet, nehogy ismét eltörjön az a mécses.- De eggyel már kevesebb van. Nem rég történt meg, akkor sérült meg, amikor az áruló hordája megtámadott minket. A 4. osztagnál ápolták, de sajnos… sajnos nem sikerült felépülnie. Shaj…- így kimondva még rosszabb érzés, nincs már remény, hogy megláthatom a kis drága unokám arcát, azt, ahogy játszik a dédunokámmal. Szegény férje, jó gyerek, és most maga maradt egy kislánnyal.
- És a legrosszabb, van egy lánya is, a kis Ikumi, aki most az apjára maradt. És látod, én vén marha, még mindig itt vagyok. Tudom, hogy mindig az erő bástyájának gondoltál, aki rendíthetetlen férfiállat, de sajnos pont rossz pillanatomban kaptál el.- nem volt kedvem mozgatni a kezemet, az ajkaim mozgásával pöcköltem le a hamut. Lehet nem kéne már az én koromban ezt szívni, de ha ez nem visz el, akkor szerintem a végén egyedül maradok, és egy darab sziklán fogok ülni az idők végéig. Vagyis nem, mert Kohaku istennőm van olyan kemény, hogy ott lesz velem, csak egy másikon, mert biztosan akkor is játszani fogja a kis megkaphatatlant.
- Na, de én kipanaszkodtam magam, a gondjaimmal nem terhellek. Te hogy vagy? Én gyönyörű angyalom.- erőltetett mosollyal sandítok rá, és bár lelkiekben már készülök az ütésre, amivel az igaz érzései ellen tiltakozik hasztalan, de tiltakozik.

Szemtelen, pimasz dolognak véli, hogy Hanbei a szépségem szóval merte illetni őt. Számára egyedül csak volt férje létezett, ki már réges régen megboldogult. Bátor volt, erős, s valódi családapa. Nem hiába hagyta ott érte egész fiatalkori, jó életét. Pedig mindene, igazán mindene megvolt. Azonban megérte számára a kockázatot. Mai napig nem bánja döntését, ha Takeora és Asukára néz. Két, gyönyörű gyermekkel áldotta meg őt az Ég, s hosszú, nyugalmas életet élt. Valóban, csak néhány unoka hiányzik számára, akik még inkább bearanyoznák életét. Akkor majd nyugodtan fekszik sírjában. Természet rendje szerint pedig kezdhet új, nyugalmas, tiszta életet odalent, az Emberek Világában.
Tudta jól, hogy Hanbeinek vannak unokái. Fene nagy mázlista. Mindig is irigyelte őket. Azonban neki saját kell. Meg se fordulna a fejében, hogy elfogadja az öreg ajánlatait. Nem kell neki másik pasi. Túl idős ő már ehhez. Legalább olyan sármos szépfiú lenne, mint az a bizonyos Isami fukutaichou. Egy olyan ifjúval aztán egy egész éjszakát elropna a táncparketten. Most azonban mégis, már majdhogynem némi szimpátiát érez Hanbei iránt. Hirtelen ő se nagyon tud mit szólni, pedig ritka dolog, ha van valami, melybe nem akaródzik belekotyognia. Megszokta már maga körül a halált. Elég sokszor nézett vele farkasszemet. Legtöbb fiatalkori barátját már réges régen elragadta a Halál. De mindig tragédia, ha ez egy nála sokkal fiatalabbal, vagy még egészen egy gyermekkel történik meg mindez.
- Na ne idegesíts fel, te férfiállat. - kérdését ignorálja, egyik papucsát pedig leveszi, s rákoppint vele Hanbei fejére. Majd beleszív a cseresznye ízű dohányba, visszaveszi papucsát, s szigorú tekintetét kollégájára veti.
- Itt bőgsz, mint egy tizenéves serdülő, ha felsül az első éjszakáján, teeee. Mi francot keresel itt? Na húzzál haza családozni, mert jeges vízzel óüldözlek haza. - adja parancsba számára, hogy menjen haza a családjához. Ott most szükség van rá. Ahelyett, itt potyogtatná a könnyeit, jobb lenne, ha azoknak válna támasszá, akiknek valóban szükségük van rá.

Edzés
(Shima Eizo-nak)

Éppen a Lélektovábbképző Akadémia épületét róttam. Nem igazán tudom hány olyan halálisten volt a történelem során, kik hasonló módon, mint jómagam végezték el a tanulmányaikat. Hiszen nekem be se kellett járnom, csupán az elméleti-és gyakorlati vizsgákon kellett részt vennem. Igaz, ez elsődlegesen családi hátterem miatt volt megvalósítható, hiszen nem minden lélek rendelkezhet olyan rangos felmenőkkel, mint ahogy jómagam is. Azonban már hadnaggyá válásom előtt befejeztem itt magántanulmányaimat, melynek köszönhetően betölthettem Kawashima-taichou által felajánlott rangot. Vagyis ezúttal más okból érkeztem ide az Akadémia területére, nem pedig vizsgák ügyében. Ezúttal munka miatt vagyok itt, méghozzá egy erőtér stabilitását kellet leellenőriznem, amiért az oktatók annak rendellenességéről panaszkodtak.
Ugyan nem önt el olyan nagy nosztalgiával az építmény, mint sok halálisten társamat, mindazonáltal a békés hangulata és a tanuló nebulók látványa megmosolyogtat.
A feladatomat hamar elintéztem, csupán kicsit megsérült egy kevés tapasztalatokkal rendelkező tanuló félresikerült mágiája miatt. Persze ez nem probléma, hiszen pontosan e célt szolgáltatják ezek a pajzsok, hogy ne a külvilágban tegyen kárt az adott, hibásan megidézett kidou.
Éppen visszafelé tartottam a Kidoushuuba, utamat a parkon keresztül igyekeztem megtenni, amiért az érkező tavasz látványa kezdte rendkívül szépé varázsolni a helyet. Persze ez nem jelentette azt, hogy a sál elmaradhatatlan kellék immáron. Nyakamban most is ott pihent az Okaa-san által adott fehér sálam, hogy melegen tartsa nyakamat. A mostani lázálmaim miatt érthető is, ugyan ez nem egészségemmel függ össze, hanem Belső Világom felborult harmóniájával, attól még törődését igen nagyra értékelem.
Az Akadémia parkjában volt alkalmam megpillantani egy diákot, ki szorgosan gyakorolta a kendo fortélyait zanpakutojával. Egy ideig néztem, majd bátorkodtam közelebb menni hozzá. Az utóbbi időben magam is belemerültem a kardforgatás művészetébe, így bizonyos apró, de javítható hibákat vettem észre a jövőbeli halálisten társamnál, amit úgy gondoltam, nem árt megosztanom vele.
- Túl merev a tartása – jegyzem meg pár méterre mellette, hogy a karddal tett suhintásainak ne legyek útban. - A terpeszt, amit felvesz túl nagy, így könnyen kibillenthető egy erősebb csapással. – Osztom meg vele észrevételeimet, mint kívülálló szemlélő.  
- Ne haragudjon, de úgy láttam, hogy a technikájában lévő hibákat igyekszik kiszűrni – hunyom le szemeimet. - Modortalan vagyok. A nevem Nara Yuki Hajime, a Kidoushuu osztag hadnagya – nézek fel, s mutatkozom be ezzel egyidejűleg a férfinak.