/Vissza a gyökerekhez, avagy kidou edzés a parkban.../

*Mindenki életében bekövetkezhet egy változás. Legyen szó akár egy csökevényes apróságról avagy valami olyasmiről ami elég nagy energiával változtatja meg az életünket. Mindenkivel, még velem is előfordulhat az ilyesmi. Ha ezt nézzük, talán én mér ebben profinak is számítok. Az életem csupa fordulatok sorozata, amelyből akármennyire is akarnék nem tudnék kimászni. Menekülni ezek elől viszont meglehetősen balgatag cselekedet volna. Hiszen ha nincsenek fordulatok és változások az élet oly egy sikamlóvá, oly monotonná vál, hogy akkor aztán olyan mindegy, hogy élünk-e avagy halunk. A jó dolgok jelképezik a fényt szívünkben, mely vezet az úton, a rossz dolgok pedig segítenek abban, hogy soha ne adjuk fel és önön gyengeségeinken túllépve váljunk erősebbé. Így teszek most én is, próbálok erősebbé válni, még ha ez az út rögösnek is fest. Egy elég megterhelő küldetésen vettem részt két héttel ezelőtt, amin sikerült csúnyán lesérülnöm. Még pedig olyan csúnyán, hogy egy egyszerű kidouval nem sikerült teljesen rendbe hozni. A várakozás egyenesen fusztráló érzés volt, hiszen egy arrancar ellen vesztettem. Számomra egy arrancar elleni veszteség olyannyira elfogadhatatlan, hogy akkor elhatároztam egy nap még legyőzöm azt akinek sikerült levernie. A várakozás felért egyenesen egy öngyilkossággal. Akármennyire is lehetek nyugodt, egy beteg számára nehéz elfogadni a tényt, hogy nem mehet k ia szabadba edzeni, hanem ölbe tett kézzel kell ülnie s várni mikor gyógyulnak be a sebei, hogy végre valahára neki állhasson annak amit magának tervbe szegezett ki a maga képzeletbeli falára. Persze vannak olyanok is, akik a betegségük alatt csak fekszenek teljesen nyugodtan s nem dédelgetnek ilyesfajta képzeleteket, de valahogyan én pontosan nem ezek közé tartozom. Mindig is küzdenem kellett, majd pont most nem fogok küzdeni a céljaimért. Így hát felöltöttem magamra egy világoskék selyem yukatát a kellemes délutáni óráknak köszönhetően s a zanpakutommal elindultam egy már jól ismert hely felé. Az út idáig olyan volt mint egy mesebeli kép, ahol a virágos két sávban haladnak az út mentén és előttem a hatalmas napkorona mely egy épület fölött magasodik. Ontotta csábító sugarait a kőépítményre ezzel adva egy fajta varázslatos kisugárzást a képnek. Milyen rég is volt már, hogy az Akadémiára jöttem volna. Pár évtizede megvolt. Még is olyan érzés fog el, mintha csak ma lett volna, hogy először tettem volna lábam a területére. Maga a terület olyan kisugárzással bír, hogy a negatív gondolatok ellenére kissé fel tudok hagyni a fusztrált feszültségemmel. Előre menet pedig néha- néha ha érzem, hogy az út biztonságos behunyom szemem, hogy egy kicsit önmagamba nézve is érezhessem ennek a remek érzésnek a hatását. Ha nem magam döntöttem volna, hogy ide jövök akár azt is gondolhatnám, hogy egy álom része vagyok, egy olyan álomé amely teljesen paradoxon a belső és a külső világot tekintve. De legalább nyugtató. S most ez a lehető legfontosabb, hogy ne idegeskedjek, különben nem fogok semmire sem menni. Felgyógyultam, de ez nem azt jelenti, hogy nem változtak a dolgok. 4. osztagos létemre én már csak tudom, hogy egy nehéz küzdelem utáni felgyógyulás sokkal rögösebb, mint hogy lesérülsz egy küzdelemben. A pusztítás mindig könnyebb lesz mint a gyógyítás. Én már csak tudom, hiszen a zanpakutom is ilyen alapon működik. Két ellentétes képességgel bír, de még mindig a gyógyítás emészt fel nagyobb energiát a reatsumból. Éppen ezért jöttem ide az akadémiára. Hol, ha nem itt tesztelhetem le, hogy mennyit változtam az elmúlt hetekben? Nem akarok kárt okozni az épületekben, itt meg elnézik ha szabadon kidout gyakorolsz, márha nem változtak a dolgok mióta itt voltam. Lassacskán ahogy kinyitom a szememet egy parkhoz érek. Ez már annyira nem különleges mint az idevezető út, de ugyanolyan ápolt legalább. Frissen nyírt pázsit, egy két fa és szabad kilátás. Ennél több aligha kell egy gyakorláshoz azt hiszem. Nem sokan vannak itt, úgy hogy van helyem bőven.*
- Fushibi!
*Egy rejtőzködő kidouval indítok, hogy leteszteljem a dolgokat. Még mindig a shikai használaton kívül a kidouban és a zanjutsuban vagyok jó. Most végre letesztelhetem mennyit növekedtem az elmúlt időben. Éppen ezért oda sétálok egy párhoz s megállok mögöttük. Azonban valami nem stimmel. Hátra fordulnak és furcsa szemekkel néznek rám, majd közlik, hogy vibrál a testem. Természetesen a kidou nagyjából ezzel véget is ér én pedig biccentve egyet arrébb sétálok. Hosszasan magamba feletkezve gondolkodni kezdek az iménti jelenségen.*
~ Még is hogy lehet? ez egy teljesen alap technika?..talán a reatsu áramoltatásával lehet gond?..~
*Ennyi azonban nekem nem elég. Ennyivel nem fogom feladni a gyakorlást. Hiszen nagyon úgy néz ki, hogy bajaim vannak a kidou használattal. Ez pedig egy 4. osztagos tiszt számára nem éppen a legkellemesebb dolog. Pláne, hogy 3. tiszt vagyok. Így a legnagyobb operációkat végre hajthatom. Nem kockáztathatom meg a tényt, hogy akár kárt okozhatok a betegeimben. Vagy egyszerűen meg is ölhetem őket, mert alkalmatlan vagyok a kidou helyes használatára.*
- Hadou 31: Shakkahou.....Hadou 31: Shakkahou......Hadou 31: Shakkahou.......Hadou 31: Shakkahou!!!
*Jó néhány percig csak ezzel a Hadouval próbálkozok, de akárhányszor megidézem érzem mint gyakorlott kidous, hogy nem a legjobb. Két-három abszolút felsült majdnem a kezemben. Szerencsére azért nem találtam el senkit, erre különösen ügyeltem...*

~ Vissza a gyökerekhez, avagy kidou edzés a parkban ~

Mikor egy olyan alakulatot irányítasz, aminek a háttérmunkája nélkül Seireitei működése összeomlana, azonban az osztagod létszáma egyben a legalacsonyabb is, nos akkor elszántan keresni kell a módokat arra, hogy növeld a tagok számát és csökkentsd a vállukra nehezedő terheket. Ennek egyik megoldása az, hogy már az akadémiai pályafutásuk elejétől figyelemmel követi az ember az osztagának potenciális tagjait és megkísérli felkarolni őket. Így lett a Kidoushuu tagja például a jelenlegi 3. tisztem, és további tehetségeket is figyelek, éppen ezért látogattam meg ma az akadémiát. Persze szigorúan inkognitóban, hiszen eszem ágában sem volt felhívni magamra a figyelmet, nem volt semmi szükségem arra, hogy felsorakozzon a bejáratnál a fél diáksereg és mindenki engem bámuljon. Arról nem is beszélve, hogy a kidou gyakorlaton is elvonnám a diákok figyelmét, idegessé tenném őket a jelenlétemmel, így rosszabbul teljesítenének, mint ahogy valójában tudnak. Igaz, kicsit furcsán néztem ki a sötét, csuklyás köpenyemben, de a jelenlétem elrejtése mellett ez csak afféle biztonsági óvintézkedés volt, ha esetleg valaki mégis észre venne.
Elsősorban a másodévesek miatt voltam itt, egészen pontosan ketten érdekeltek az évfolyamból. Mindketten a haladó csoport tagjai voltak, és kivételes tehetséget mutattak kidouhasználat terén. Ilyenkor még csak az a fontos a diákok szempontjából, hogy kellően stabil legyen a mágiáik struktúrája, így nem esik szét útközben, vagy robban fel a kezükben; legyen meg a kidou felett a kellő kontroll, hogy minél pontosabb legyen a célzás; és hogy meglegyen bennük az erő, amivel elpusztítják, megvédik vagy megkötik a célpontjukat. Nos, ez a két fiatal ezen a szinten már most túllépett, a feladataikat hibátlanul teljesítették, mondhatni kisujjból kirázták. Ha meglesz az eltökéltségük és a szorgalmuk, pár évtized alatt túlszárnyalhatnak engem, aki inkább a kemény munkájának köszönheti, hogy eljutott arra a szintre, ahol most van. És még mindig rengeteg terem van a fejlődésre, igazán magas lélekenergiát igénylő kidoukhoz még nincs meg a kellő erőm, és csupán a mágiák semlegesítését voltam képes a tökélyre venni pályafutásom alatt. Jó pap holtig tanul, és a démonmágia mélységei erre megadják a lehetőséget.
A gyakorlat megtekintése után elégedetten hagytam el az edzőteret rejtekemből kibújva, fejlődésük olyasmi ütemben halad, mint amire számítottam látogatásom előtt. Most még nem gondolkodnak rajta valószínűleg, hogy mit kezdjenek magukkal a vizsgák után, de mire ez eszükbe jut, addig a tanáraik tudni fogják, hogy szemet vetettem rájuk és meg fogják pendíteni annak a lehetőségét, hogy az kidou alakulatba egészen biztosan bekerülhetnek. Azonban ez még a jövő zenéje, így dolgom végeztével úgy döntöttem, hogy sétálok egyet az Akadémia parkjában mielőtt visszamegyek az osztaghoz a feladatok sűrűjébe. Ráérősen sétálgatva haladtam, miközben kényelmes mozdulatokkal gyújtottam rá egy szál cigarettára. Napsütés, madarak csivitelése, a zöld illata, stb kísért az utamon, bár figyelmemet jobban lekötötte a hangeffekt, amit a talpam alatt csikorgó kőzúzalék okozott. Legszívesebben ledőltem volna egy fa árnyékába és elbóbiskoltam volna, csak akkor minden bizonnyal kisebbfajta ijedelmet keltenék, hiszen lehullana az álcám abban a pillanatban, ahogy elalszom. Ám végül egészen más unaloműzőt találtam magamnak, ugyanis megpillantottam egy felettébb elegáns ruhában gyakorló hölgyet, aki éppen Shakkahoukat lövöldözött a vakvilágba. Első ránézésre is szüksége volt a gyakorlásra, látszott hogy nehezen tudja egyben tartani a mágiát, nem sokon múlott, hogy egy-egy felrobbanjon a kezében. Kár volna a ruhájáért, egy magamfajta férfi számára egy yukatás nő jelenti az egyik legszebb látványt, márpedig ha a yukata épsége hibádzik, akkor a koncepció alapjaiban rendül meg.
Tétlen bámészkodásom azonban abban a pillanatban véget ért, hogy az egyik vörös tűzgömb röppályája keresztezte az én pozíciómat. A lány nem tehetett róla, hogy véletlenül engem célzott meg, hiszen egy láthatatlan árny voltam csupán. Persze az engem elfedő kidout nem tarthattam fenn tovább, ha foglalkozni akartam a felém szálló hadouval, így a rejtőzködést megszüntetve magam elé nyújtottam a kezemet, és egy hankival semlegesítettem a Shakkahout, ami így ártalmatlanul bomlott szét a tenyerem körül.
- Khm... elnézést a zavarásért, csak nem vettem volna jó néven, ha a képembe robban egy ilyen Szabad tudnom, hogy kegyed hányad éves az akadémián?
Szólítottam meg a hölgyeményt némi érdeklődést mutatva, ha már így alakult. Egyelőre nem vettem le a csuklyámat, bár abban kételkedtem hogy egy akadémiai tanuló felismerne engem haori nélkül, de jobb az óvatosság, mielőtt idecsődülne a diáksereg. Ámbátor az is igaz volt, hogy a fiatal nő nem éppen egyenruhát viselt és egy kicsivel idősebbnek is tűnt, mint az átlagéletkor ebben az intézményben, így akár külsős is lehetett. Mindegy, úgy is hamarosan kiderül, hogy kiféle-miféle a kisasszony, így ezen agyalni felesleges erőpazarlás lenne.