Le reiatsu edzés Mikoto-sama módra~

Éber szemekkel feküdtem az ágyamban, és rendületlenül bámultam a csillagokkal teli plafont. Már leereszkedett az éjszaka, sötét leplet borítva a tájra, így mint minden nap ebben az időpontban, már a fekhelyemen tartózkodtam. Legutoljára a párbajomra készülvén szöktem ki éjszaka itthonról, és most is ezt a tervet forraltam magamban. Ezúttal azonban nem élet-halál harcra készültem, most másfajta tréning lebegett a szemem előtt. Az a rejtélyes edzés érdekelt, amelyet Ai senpai hirdetett ki ma estére. Mikor harcoltam vele, nem mutatott különösebben magas szintű ismeretet semmiben sem a démonmágia használatán kívül, így feltételezésem szerint ez az osztagokat összefogó tréning is kidoukkal kapcsolatos lesz, vagyis számomra talán hasztalan. A körülötte lebegő titkolózás azonban felkeltette az érdeklődésemet és a kíváncsiságomat, látnom kellett, mit tervez a sanbantai taichou. Hátha valami olyasmi, amiből én is hasznot tudok húzni és erősebbé válhatok.
Szerencsére ezúttal nem kellett alantas trükkökhöz folyamodnom távollétem elrejtésére, mivel a maminak valami dolga volt és elment itthonról, a papa pedig nem szokott alvás közben zavarni. Arra az esetre azonban, ha Ai senpai edzésének témája mégis a kidou lenne, el kellett rejtenem a kilétemet. A juuichibantai kapitányaként nem tűnhettem fel ilyen jellegű tréningeken, az osztag elveit sértette volna, még ha az ősi mágiahasználatra vonatkozó íratlan szabályokat már jóformán senki sem tartotta be. Én ragaszkodni kívántam a hagyományokhoz, legalábbis azokhoz, amik elnyerték a tetszésemet. Büszke vagyok arra, hogy a démonmágia ismerete nélkül is félelmetes ellenfél vagyok bárki számára, pusztán egyéb képzettségeimre támaszkodva. Inkognitóm megőrzése érdekében viszont más alakot kellett öltenem. A Majokko által adományozott képességet csak elvétve használhatom, mivel megterhelő a szervezetemnek az idősebb formájában létezni, de most jó szolgálatot tett. Rövid fényjelenséggel járó átváltozásomat ezúttal némi ijedtségemre sérült bokám megfájdulása kísérte. Noha mankómtól megszabadulhattam végre, Chiyoko nee-san szerint nem terhelhetem még intenzíven a bokámat, és ezek szerint ebbe ennek a képességnek a használata is beletartozik -.- A fájdalom ugyan pár perc alatt elmúlt, de lehet nem ártana óvatosnak lennem...
Természetesen uniformisom nem maradhatott, egyedi külseje tüstént felismerhetővé tenne. A papáék hálószobájába lopakodva nemsokára megtaláltam a mami régi egyenruháit, azt választottam ki, melynek a belsejébe a 6. osztag jelképe volt varrva. Az öltözék tökéletesen illett rám, így már csak egy hajdíszt kellett feltűznöm és indulhattam is. A választásom végül a Karakurában szerzett piros masnikra esett, lévén azt nem a mami vette nekem, és nem is szoktam hordani. Mondhatni ehhez a rejtélyes alakhoz használtam csak őket. Furcsa volt úgy belenézni a tükörbe, hogy mintha nem is magamat láttam volna viszont, de nem is volt teljesen idegen számomra a külsőm, hiszen minden kétséget kizáróan emlékeztettem a mamira. Ettől függetlenül szokatlan volt így látni magam, de ez nem is én voltam, hanem Matsukuchi Mikoto-sama, a 6. osztag tagja
Késésben voltam, így megszaporáztam a lépteimet Seireitei utcáin, miközben a 3. osztag barakkjai felé vettem az irányt. Akárcsak karakurai kirándulásom alkalmával, ahol Anikit figyeltem meg titokban, most is szokatlanul sok szempár meredt rám, ahogy elegánsan végigsiklottam az egyszerű, fehér falak között. Józan ésszel arra gondolnék, hogy az én koromban egy haoriban feltűnve az egyszerű shinigamik között jóval nagyobb figyelmet keltek, mint így, egy közönséges lányként, de mégis sokkal több figyelmet kaptam valamilyen általam nem ismert okból. A miértre megkeresni a választ azonban nem volt időm, sietnem kellett. Csupán útbaigazítást kértem egy-egy alkalommal, amíg meg nem találtam az amfiteátrumot. A bejáraton befordulva azonban beleütköztem valakibe, amitől hátratántorodva kis híján hanyatt estem, de végül sikerült megtartanom az egyensúlyomat, és szigorú tekintettel néztem fel a figyelmetlen halálistenre... aki nem más volt, mint Hajime-kun?! o.O"
- Mi... Mikoto-sama figyeljen oda?? Hmpf, egyértelműen a te hibád volt, figyelj oda jobban! Mon dieu!
Feleltem gőgösen, majd belibbentem az épületbe, aranyszínű hajamat egy üstökös ragyogóan fénylő csóvájaként magam után vonva. Meglepetésemben kis híján megbotlott a nyelvem, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar ismerősbe botlok... És míg hátrasandítva ezen morogtam, kis híján felbuktam egy újabb alakban, csak kiváló reflexeimnek köszönhetően sikerült félretáncolnom az ütközés elől. A rám meredő lila íriszek szinte megfagyasztottak, nem azért, mert metsző tekintettel találkoztam volna, hanem mert olyasvalakihez tartoztak ezek a meleg és barátságos szemek, akivel semmiképpen sem szerettem volna összefutni
- Ma... khm... Madame Suwun, megtisztelő, hogy Mikoto együtt dolgozhat ma... önnel. J-je suis désolé a figyelmetlenségért, nem fog többet előfordulni.
Hajoltam meg a mami előtt ijedten, imádkozva, hogy ne ismerjen fel. Reakciójából úgy tűnt, hogy mellém pártolt a szerencse, de ennek ellenére nem haboztam minél távolabb kerülni tőle. Ha van valaki, aki rájöhet a kis titkomra, az csakis ő lehet. Tulajdonképpen ez nem olyasmi, amit meg kellene tartanom előtte, de ha felfedezi hogy itt vagyok, az azt is jelenti, hogy tudni fogja, szófogadatlan voltam :/
Megkönnyebbült sóhajjal álltam be végül a sorba, és Ai senpai felé fordítottam a figyelmemet. Mint mindig, most is sugárzott belőle az a kemény, elegáns tartás, ami olyan imponáló volt nekem, és amiért felnézek rá, mióta megismertem kicsit jobban is. Fegyelmezetten, utasításait betartva helyezkedtem el, a veszélytől viszont nem tartottam. Bármi is lesz a feladat, meg fogom csinálni hiba nélkül, elvégre Soul Society történelmének legnagyobb tehetsége vagyok. Előttem nincs leküzdhetetlen akadály! Önbizalmam jeléül halvány mosoly rajzolódott ki az arcomra, miközben hallgattam a kapitányt. Az akadémia az én életemből kimaradt, mindenre a mami, a papa és Majokko tanított meg, amit tudok, és egy cseppet se bánom, hogy nem kellett a sok tehetségtelen shinigami-jelölt között éveket végigszenvednem. Sokkal gyorsabban tanultam meg így mindent, amire szükségem volt ahhoz, hogy kiváló halálisten válhasson belőlem, és egyetlen felesleges részlettel sem terhelték meg az elmémet. A kérdésre viszont nem tudtam válaszolni, hiszen nem ismerem a feltételeket az Akadémiára való bekerüléshez
- Csak egy idióta próbálna így kiszabadulni egy bakudouból...
Dünnyögtem az orrom alatt a bemutatót figyelve, miközben egyszer-egyszer hátrasöpörtem a hajamat, a hosszúsága most jobban zavart, mint eddig bármikor, furcsa módon. Aki olyannyira sem képes irányítani a lélekenergiáját, hogy össze tudjon roppantani egy bakudout, az talán még shunpót sem tud rendesen használni, igaz egy ilyen szintű valami széttöréséhez már komolyabb nyomásra van szükség, nehéz reiatsu kell hozzá. De ha az nincs meg, ott van még a nyers erő vagy a kidou semlegesítése is, csakhogy nekem ezekhez nincsenek meg a képességeim, így marad a reiatsum nyomásának a felhasználása, ahogy a papa tanította Nem voltam biztos azonban abban, hogy mennyire fog tudni segíteni a senpai által beharangozott gyakorlat, hiszen én nem használtam démonmágiát, márpedig a monológja felépítése alapján arra koncentrál, ahogy vártam. Akárhogy is, ahogy mindenki, én is magamhoz vettem egy kristálygömböt, és mikor visszafordultam, észrevettem a földön egy tárgyat, amin megcsillant a fény egy bizonyos szögből nézve. Talán tíz méterre lehetett tőlem, így végül némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy nem törődök vele, nem nézem meg közelebbről. Volt most jobb dolgom is. Például az, hogy találgassak, mit sugdolózott Ai senpai a mami fülébe ._.
A gömböt nem sokáig forgattam, vizsgálgattam a kezemben, inkább arra figyeltem, hogy távolságot tartsak azoktól, akiket ismerek, mint például Hajime vagy a mami. Azonban valahogy mellém keveredett a 10. osztag hadnagya, legalábbis némi meglepett pislogás után erre a következtetésre jutottam. Vicces volt arra gondolni, hogy ő ezt az alakomat ismeri, a bennem rejlő kapitányt viszont nem
- Ohisashiburi, sensei. Remélem sikerrel zárták a küldetésüket
Kacsintottam rá mosolyogva az áltanár hadnagyra, akivel áldiákként találkoztam Aniki ellenőrzése közben. Félig ott lebuktam, mivel túl jól teljesítettem az óráján és rájött, hogy shinigami vagyok én is :/ Mindegy, az a fontos, hogy nem tudja, valójában ki vagyok. Így, hogy mellette kellett gyakorolnom, megpróbáltam némi életvidámságot csalni az arcomra, hogy ne essek ki a szándékosan kétarcú szerepemből annyira. Lassan azonban nehezedtek a szemhéjaim, mintha súlyt raktak volna rá. Ilyenkor már aludni szoktam =.=
Megráztam fejem, és inkább Senpai szavaira koncentráltam. A feladat valóban pofonegyszerűnek hangzott, különösen egy olyan talentum számára, mint én vagyok Még ha nem is úgy tanultam meg kezelni a lélekenergiámat, mint bárki más a jelenlévők között, lehetetlennek tartottam, hogy pont nekem ne sikerülne a feladat Magabiztosan mosolyogva bólogattam, aztán fújtam egy nagyot és rákoncentráltam a gömbre. Két kezem közé helyeztem úgy, hogy a tenyereimmel és az ujjaimmal a lehető legnagyobb felületen érintkezzek a golyóbissal, majd a kezeimbe koncentráltam a lélekenergiámat, ahogy ezt az egyetlen általam ismert kidounál meg szoktam tenni. Az üveg felizzott, mint Ai senpainak is, lilás-aranyszínű reiatsu áramlása jelent meg a gömb felületén. A lélekenergiám többet változott, mint gondoltam, nem hittem volna, hogy a színe is más lesz. A kavargó jelenség lenyűgöző volt, mintha egy színes üveggolyó gurult volna a kezeim között, változatos felszínével. Ám nekem a pajzs csak a lélekgömb felülete körül alakult ki, hosszú percek után sem akarta kitágulni, hiába koncentráltam. Néha mintha kicsit vibrált és lüktetett volna, de ezek a pillanatnyi kitágulások alig-alig voltak észrevehetőek. Mit csinálhattam rosszul? Folyamatosan áramoltattam a lélekenergiát, ahogy sanbantai-san mondta, mégse alakult ki a pajzs körülöttem.
- Talán Miyoko túl kevés reiatsut használ...
Mormogtam magam elé, de aztán rögtön abba is hagytam a feladatot, és felkaptam a fejem, amint rájöttem, hogy a saját nevem csúszott ki a számon -.-" Mindenki nagyban összpontosított körülöttem, látszólag senki sem vette észre a botlásomat. Helyes... Becsuktam a szememet, és néhány mély lélegzetvételt követően tértem vissza a feladathoz, ezúttal több lélekenergiát irányítva a gömbbe. Az eredmény azonban ugyanaz volt, a sikertelenség pedig egyszerre kezdett bosszantani és untatni, lassan de biztosan szökött el a kedvem a légkörbe, és rám tört a fáradtság is újból.
- Aaaargh, miért ilyen nehéz ez a primitív feladat? -.-"""""
Mérgelődtem jól hallhatóan, talán földhöz is vágom az eszközt, ha nem jövök rá, hogy körülöttem tucatnyian vannak. Nem, még így, inkognitóban sem tagadhatom meg önmagam, büszkén, felemelt fejjel kell viselkednem Kicsit megszeppenve láttam, hogy Ai senpai közeledik felém, azaz felénk, ugyanis a hadnagy nii-sannak sem sikerült a feladat. Talán kigúnyolhatnám, hogy hadnagy létére ennél jobbnak kéne lennie, de ehhez nem volt merszem úgy, hogy én meg kapitány vagyok valójában, nem csak egy egyszerű tiszt :/
- Merci beaucoup, Kagami-sensei.
Hajoltam meg tiszteletteljesen a kéretlen segítség hallatán, hiszen bár nem szerettem volna belátni, de valóban nem ment a feladat teljesítése T_T A maminak és Hajime-kunnak már sikerült, kicsit irigyen pillantottam rájuk. Különösen utóbbira, a mamira inkább büszke voltam Újabb sóhaj csúszott ki az ajkaim között, majd miután a hajamat ismét megigazítottam, újra megpróbáltam feltölteni a golyót, ezúttal úgy, ahogy a tanács szólt. Lehunytam a szemeimet is, hogy könnyebben el tudjam képzelni, bár így nem csodálhattam meg az üveggömb felszínén kialakuló jelenséget és még álmos is lettem =.= Beletellett egy kis időbe, amíg megfelelő szintre tudtam fokozni a koncentrációmat, de végül sikerült felráznom magamat és elképzelnem a sötét gömböt, mely mint a csillagtalan éjszaka, olyan sötét volt. Folytattam a reiatsu áramoltatását, bár nem tudtam mikor kéne "vetődni", így akkor tettem meg, amikor jónak láttam. Hunyorogva nyitottam ki a szememet, tekintetem pedig felcsillant, mikor megláttam, hogy körülöttem is ott van a pajzs.
- Yatta! - Kiáltottam fel örömömben, de ezzel egy időben a pajzs is repedezni kezdett o.O Halvány fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem, így inkább megszüntettem a reiatsu áramlását, mielőtt komolyabb baj történhetett volna... A koncentrációt fenn kell tartanom, a koncentrációt... de nyitott szemmel ez nem volt olyan egyszerű, így hát amíg Ai senpai hagyta, addig tovább gyakoroltam. Legalább sikerült, a mami biztos büszke lenne rám, ha tudná, hogy itt vagyok *.* De mi hasznom származik belőle, hogy fel tudom tölteni ezt a gömböt?
Nem voltam valami boldog attól, hogy az edzésnek még nincs vége, ugyanis már most fáradt és álmos voltam. Észre sem vettem, hogy Hajime-kun mellé keveredtem, amíg a senpai magyarázott, de ha már itt volt és a feladat csapatmunkát kívánt, akkor jobb, ha inkább egy ismerőssel dolgozom együtt. Kukuku... úgysem fog felismerni, ő biztosan nem
- Mikoto-sama ad egy esélyt arra, hogy jóvá tedd a korábbi figyelmetlenségedet, petit gamin. Leszel Mikoto-sama... párja? Hogy hívnak?
Fordultam Hajiméhez félig magabiztosan, félig bizonytalanul. Kicsit kavarogtak bennem az érzések, nem akartam vele durván bánni, azonban az általam hozott karakter arroganciáját is tartanom kellett. Igyekeztem máshogy viselkedni, mint általában, némi affektálással és a papától tanult francia belekeverésével változtattam a beszédstílusomon, mintha egy finom és nagyképű nemes lennék.
- Pfff, hálásnak kellene lenned, hogy Mikoto-sama egyáltalán hozzád szól :/ Oi, mit csinálsz? o.O
Néztem kissé meglepetten, ahogy kikapta a gömböt a kezemből és vitte el... minek cipeli el mindkettőt? Elég lett volna, ha a sajátját visszateszi, és azt használjuk, ami nálam van. Eddig is furcsán viselkedett Hajime-kun, hiszen már azt sem értettem, miért nem mert rám nézni, de most még ostobaságokat is csinál. Vajon betegen jött el? Talán meg kéne kérnem azokat a végtelenül gyáva 4. osztagosokat, hogy nézzék meg őt. Ha beteg lesz, kit fogok képen talpalni? :/
Az új feladat maga olyasminek hangzott, amiről nem igazán tudtam megint csak, hogy kéne hozzákezdeni. Most csak egy fél gömbbe kéne beugranom, mivel ketten csináljuk? Kicsit fintorogtam a szavak hallatán, de aztán hamarosan büszke mosoly ült ki az arcomra, hiszen a mami hibátlanul végrehajtotta a műveletet Ai-senpaijal karöltve *.* Igazán boldog vagyok, hogy összebarátkoztak, inkább vele, mint Kotomi nee-channal :/
- Mikoto ajánlja, hogy ne rontsd el C'est parti!
Sóhajtottam fel mélyen, és újfent áramoltatni kezdtem a lélekenergiámat a gömbbe. A fénylő üvegtárgy körül hamar megjelent az energiamező, amely most kettőnk reiatsujának keveredéséből született, és így talán még látványosabb volt. Furcsa érzés telepedett rám, ahogy megéreztem az összekevert életesszenciát, mintha azonos hullámhosszon rezonált volna. Most először tapasztaltam ilyet, bár még sose volt összekeveredve a lélekenergiám senkiével.
- Nem tehetek róla, hogy képtelen vagy felemelkedni Mikoto-sama szintjéhez
Mordultam fel kijavított figyelmeztetéséhez. Valamiért újra csúnya módon kezdett hozzá a mondókájához, és csak akkor vált udvariasabbá, amikor rám nézett. Háh, biztos fenyegető a jelenlétem a számára! De miért beszélne hozzám úgy, ahogy az elején? Még ha nem is jött rá, hogy ki vagyok, illik így beszélni egy lánnyal? Nem így ismertem meg Hajime-kunt :/ Visszafogtam a reiatsumat, amíg nem jelezte, hogy jó lesz, aztán megpróbáltam azt a szintet tartani, bár egyre nehezebben ment az összpontosítás. Lassan szívesebben lettek volna a szemhéjaim lehunyt helyzetben, az álmosság ólomnehézsége immár végelegesen bekúszott az elmémbe Kicsit segített, amikor a sanbantai-san által előre jelzett jelenséget tapasztaltam a kezemen, de ez egyben azt is jelentette, hogy Hajime-kun figyelme elkalandozott :/
- Most te vagy a ludas, hová emeled a reiatsud? Mattaku
Szóltam rá türelmetlenül, jó lett volna minél hamarabb véget vetni a próbának. Már egyre jobban haza akartam menni, és a sikertelenség csak még inkább arra ösztökélt, hogy hagyjam itt az edzést. De nem okozhattam csalódást, elsősorban magamnak. Meg kellett tudnom csinálni, kapitány vagyok, és Soul Society történelmének legnagyobb tehetsége! Egy ilyen semmiség nem foghat ki rajtam! De nem ment, sehogy se >.> Kezdtem nyűgös lenni, ahogy a szemeim le-lecsukódtak, a figyelmem elkalandozott, nem tudtam egyenletes szinten tartani a lélekenergiámat. Leesett abban a pillanatban, amikor elbóbiskoltam, amikor meg felriadtam, túl magasra emeltem. Tudtam, hogy az én hibám, hogy nem sikerül megcsinálni, ami csak még jobban bosszantott. Ráadásul Hajime-kun is egyre idegesebbé vált T_T Bocsánat, Hajime-kun T_T Egyetlen pillanat volt csak, amikor úgy tűnt, hogy végre összeszedem magam annyira, hogy elég ideig egyensúlyban tartsam a lélekenergiám, de ekkor meg a fiú rontott, tisztán éreztem az égető érzést a kezemben T_T Innentől kezdve egyre rosszabb volt, és végül Ai senpai mellénk lépett, és véget vetett kettőnk közös munkájának. Nem tudtam megcsinálni egy ilyen közönséges feladatot :/ Végtelenül elkeseredve ültem le a földre, felhúztam a térdeimet, és körülöleltem őket a karjaimmal. Kudarcot vallottam T_T
- Mikoto-samának nincs szüksége a segítségedre! Egyedül is megy az első fokozat, ennek is sikerülnie kellett volna!
Csattantam fel haragosan, miközben magamban újra bocsánatot kértem Hajimétől. Majd... majd jóváteszem a mai viselkedésem valamivel... valahogy. Irigykedve néztem a harmadik szinttel küzdőket egy ideig, eszem ágában sem volt az első szintnél megbukó tehetségtelen gyengékkel foglalkozni. Végül aztán felkeltem, és kissé imbolyogva inkább hazaindultam. Hamarabb haza kellett érnem, mint a mami, hogy ne fedezhesse fel a szökésemet. Remélem a szekrényében nem fogja felfedezni ennek az egy egyenruhának a hiányát, ahhoz már nem éreztem az energiát, hogy el is pakoljam. Különben sem tudtam, hogy kell összehajtogatni az uniformist, arra viszont büszke voltam, hogy már egyedül is fel tudom venni Csak a mai teljesítményemre nem vagyok büszke...

Nem éppen egy ilyen alkalmat képzeltem el a következő találkozásunknak, gyakorlatilag alig tudunk egymásra időt szakítani, amióta visszajöttem. Azt hittem, majd ha vége a karakurai missziónak, akkor végül úgy folytatódik minden, mintha mi sem történt volna. Túlságosan elbíztam magam, és azt hiszem, ennek érezhető jelei is vannak. Na nem mintha hajlandó lennék egy ilyen apróság miatt feladni mindazt, amiért egyszer már megküzdöttem, nem beszélve arról, hogy Ainak valószínű, most van a legnagyobb szüksége rám. Aznap, amikor újra találkoztunk, és amikor elmondott mindent, ami történt, elhatároztam, hogy többé nem hagyom magára, még egy-egy hosszú misszió miatt sem.
Persze akárhogyan is erőlködöm, valamiért és valahogyan nem igazán akarja értékelni, hogy a tél idejére jégpályát akarok csinálni a 10. osztagból. >.> Pedig tök hangulatos lenne, meg minden, még egy fenyőfát és fényeket is beszereznénk! Egy évben egyszer ugyanis még mi, a 10. osztag is tudunk jó gyerekek lenni. Persze más kérdés, hogy rendszerint soha senki sem tudja, hogy én szoktam beöltözni Mikulásnak. Mert nem tudják… ugye? >.>
Elég szép számmal érkeztünk az amfiteátrumba, bár kissé feszélyez, hogy az edzés témáját sehogy sem tudtam kihúzni Ai-chanból. Viszont mivel személyesen is célozgatott rá, hogy látogassak el, így megadtam magam, na nem mintha bármikor is kihagynék egy ilyen… ööö… randinak nem nevezhető edzést. Meg aztán hülye lettem volna nemet mondani, amikor azokkal a szemekkel nézett rám. >.> Titkon persze reménykedek abban, hogy a nagyságos asszonynak lesz majd egy kis ideje, ha vége az egésznek, azonban kissé sikerült elhűlnöm, amint meglátom, mekkora tömeg látogatott el. Azt hiszem, nehezen fogom tudni elviselni ezt az egész kapitányosdit, nekem ő akkor is Ai-chan, és valahol azt hiszem, sérti is a büszkeségem, hogy hát azért mégis csak, mert amíg ő, addig én, szóval értitek, de ha nem értitek, az se baj. |-( Én értem, úgyhogy ez bőven elég, sőt, még több is, mint aminek kéne lennie, szóval marad a csendes morgolódás az egész miatt, mert azért értitek, na. >.>
Naonaot persze sikeresen megpillantom tőlem néhány méterre, amint a harmadik osztag hadnagya készülne a torkának esni (O.O), és ugyanez talán fordítva, a fene tudja, nem értem őket, nők. Még időben elrángatom Naonaot a haorijánál fogva, mielőtt annál nagyobb feltűnést keltene, mint általában, és jó alaposan hátba lapogatom üdvözlésem jeléül, mert már olyan régóta nem találkoztunk, hogy csak na.
- Naonao, te is itt? *>* Na gyere csak velem, majd együtt kiokoskodjuk, hogy éljük túl az edzést. – rángatom magammal arrébb, még egy kavicsot is a kezébe nyomok üdvözlésem jeléül. Na meg aztán, lazásan fél éve nem találkoztunk, mert cseszett engem meglátogatni Karakurában. ._. Bezzeg Keonak volt látogatója, ez nem ér. ._. Biztosan el is felejtette, hogy ki vagyok. >.> Na persze, páratlan személyemet nem lehet elfelejteni, na meg hát én vagyok Naonao legkedvencebb hadnagya (ajánlom, hogy így legyen), volna hát szíve elfelejteni engem? Na ugye, hogy nem! Persze, tudom, tudom, mi, a 10. osztag nem éppen az eszünkről vagyunk híresek, de na. Várom tehát a boldog nyakba ugrást, hiszen azért nekem is hiányzott Nao-chan, nem kicsit, hanem nagyon, na meg mégis csak olyan, mintha a tulajdon húgom lenne, vagy mi a franc, még ha amúgy cseppet sem hasonlít az igazi húgomra. Valami miatt mégis úgy kezdtem el kezelni, mint ahogyan annak idején őt is, noha ezt soha meg nem mondanám neki, sőt, lehetőleg azt is titokban akarom tartani, hogy egyáltalán van egy testvérem. Minden más lenne, ha lélekként született volna újjá vagy valami, így viszont egyszerűen nem érdekel, mi van vele. Csak pusztuljon meg… Cserébe leszek olyan kedves és úgy teszek, mintha soha nem is létezett volna.
Önbizalomtól túltelten biccentek Hisaének; persze ez nem az a helyzet, amikor éppen nyugodtan odamehetnék hozzá, meg minden, mégis csak egy edzésen vagyok, na meg nem is szeretném kiteregetni a magánéletünket, az csak rá és rám tartozik, de azt hiszem, ennyi külön figyelmet azért szentelhetünk egymásnak. Bár nem tudom, nekem még mindig olyan ijesztő rajta ez a fehér lepel. :/ Ennél már talán csak az volt sokkolóbb, amikor NaoNao kapta el a fehér járványt, na akkor aztán leesett az állam. ._. Bár ja, Ai nem csak egy gyönyörű és erős nő, hanem erős is, talán nem kéne ennyire csodálkoznom azon, hogy kapitány lett belőle, csak… Azért mégis csak. Nem tudom, mit tudnék megadni számára, amije már nincsen meg. Gazdag is, főnemes is, ráadásul már kapitány is, én meg egy rangban alatta álló, csóró hadnagy vagyok, akinek élete legnagyobb missziója az volt, hogy tanár bácsit kellett játszania a karakurai középiskolában. Mondjuk piszkosul élveztem, az igaz, de attól még elég para, hogy a barátnőmhöz képest hol állok… Egyszerűen nem érzem úgy, hogy Ainak tényleg szüksége lenne rám, hisz mégis mit adhatok meg neki? Biztonságot? Ugyan…
Nem lep meg, amikor megtudom az edzés célját. Igaz, sosem láttam Ait harcolni, azt tudom róla, hogy szereti a kidoukat, meg a konyakos bonbont, meg a lasagnét, meg még tudnék sorolni pár dolgot, na de mindegy is. Az Akadémia említésére nosztalgikus emlékek fognak el, szerettem oda járni. Talán az volt életem, mármint shinigami életem sorsfordító pontja, hiszen számomra a halálistenség nem csak egyszerű kötelesség, hanem cél. Nekem célom jó shinigamivá válni, hogy védelmezhessem az embereket. Sokan persze elég trehánynak tartanak, ami amúgy nem teljesen igaz, mármint igaznak igaz, csak én nem azért lettem halálisten, hogy aktákat tologassak, hanem hogy védelmezzem az Emberek Világát, és hogy úgymond jóvá tegyem azokat a… szóval nem voltam jó ember, és úgy éreztem, hogy valamivel ki kell javítanom tetteimet, na. >.> Ai-chan kérdésére persze egyből beugrik egy megfelelő válasz, amin még én magam is meglepődök, hiszen nem vagyok az a típus, aki remekelne az ilyen elméleti dolgokból, de jelenleg valahogy adja magát a dolog.
- A lélekenergia. – válaszolom magamhoz mérten talán kicsit bátortalanul. Háromszor próbálkoztam az Akadémián, mert nem volt elég lélekenergiám, vagyis volt, éhséget éreztem az első pillanattól kezdve, hogy Soul Societybe kerültem, de valahogy nem volt elég. Persze végül rájöttem, hogyan növelhetném reiatsum mértékét és hogyan fejlődhetek még többet, azóta pedig hadnaggyá is kineveztek, igaz, ez inkább a szaké, nem pedig a magas lélekenergia számlájára írható fel.
Egy vékonyka hangot hallok hirtelen magam mellett, ahogyan Ai-chant figyelem, amikor bemutatja, hogyan tud kiszabadulni egy kidouból, oldalra pillantva pedig felfedezem Miko-chant, akit még a karakurai misszióm alatt ismertem meg. Emlékszem rá, egy darabig nagyon próbált úgy tenni, mintha egy átlag diák lenne, csak hát kicsit túlképzett volt a labdajátékokhoz és a többi tesiórás elfoglaltsághoz, meg aztán végül csak elárulta magát, hogy egy álruhás shinigami. :/ Na persze én szívesen láttam őt is, mint úgy általában mindenki mást is, bár egy kicsit arrogáns a kiscsaj, de azért aranyos.
- Egyet se félj, Miko-chan, előttünk, hadnagyok előtt nincs lehetetlen. Bokád rendben van, ugye? – kacsintok vissza, és kicsit ki is húzom magam. Nem vagyok tudatában annak, hogy Mikoto tulajdonképpen egy álruhás kapitány, szóval ha tudnám, most bizonyára durván és erősen fészpalmolnék magamon, amiért ilyen ostobaságot mondtam. Arra még emlékszem, hogy az egyik lábával volt valami gond, így amikor csak lehetett, mindenképpen kíméltem, még ha ő ellenkezett is az ellen, hogy kipróbálhassa a magasugrást és társait.
Ai bemutatja a másik gyakorlatot is, amit nekünk el kell végeznünk, így miután megkapom a saját gömbömet, máris neki is állok a gyakorlásnak. Ha jól értem, „csupán” temérdeknyi reiatsut kell beleömlesztenem a gömbbe. Enyhe terpeszbe állok, szememmel pedig a gömb felületét vizsgálom. Hallottam már erről a cuccról, amennyire én tudom, a Tiszta Lelkek Városának falait is ebből készítik, de ilyen formában még nem találkoztam vele. Egy nagyot sóhajtok, mielőtt nekiállok, s hirtelen bele is árasztok egy nagy löketnyi, erős reiatsut, minek hatására a gömb sötétkékes színben felizzik… majd egyszerűen elnyeli mindazt az energiát, amit belé áramoltattam.
Egy homlokráncolás közepette figyelem a gömböt, amin semmiféle elváltozást nem látok, csupán abban vagyok biztos, hogy elég mókásan néz ki rajta a tükröződésem, bizonyos szögből például olyan, mintha hatalmas krumpliorrom lenne. .____. Eöeee, nem ez a feladat, hiába szórakoztatóbb a saját béna tükröződésemre bambulni, de legalább máris érthetőbb, mit szeretnek a jósnők annyira ezekben a gömbökben.
Újra próbálkozom inkább azon gondolkozva, hogy mit is mondott Ai-chan. Jaja, rémlik, valami olyasmi a lényeg, hogy folyamatosan kell áramoltatni belé a reiatsut, eddig azt hiszem, ez vili. Időnként persze kicsit nehéz követni Ai magyarázatait, mindig is nehezen birkóztam az ilyenekkel, na meg nekem inkább erősségem a fizikai harc, mint a démonmágia, de azért próbálkozom, na meg elég gáz lenne, ha hadnagyként felsülnék.
A baj lehet, a koncentrációmmal van, elég egy pisszenés, és máris felemelem a fejem, de én már csak egyszerűen ilyen vagyok, azt hiszem. Amikor belekezdek újra a reiatsu áramoltatásába, végül figyelek arra is, hogy folyamatosan megtöltsem azt, azonban képtelen vagyok azt egyenesen tartani. Próbálok egy bizonyos szintet megtartani, természetesen ismét elrontom a feladatot azzal, hogy egyszerre próbálok nagyon sokat beletuszkolni. Viszont most nem is ez az, ami igazán megadja a felsülésem okát, hanem az, hogy ezt nem tartom folyamatosan tartani. Ebből az következik, hogy a gömbbe irányzott lélekenergia szintje jóformán gyakorlatilag ugrál. Van egy nem túl stabil, magas szintje, ami két-három másodpercenként hirtelen leugrik, majd vissza. Körülbelül úgy kell elképzelni, mintha a tenger hullámai lennének, minden tetőpont után érkezik egy mélypont is. Ennek pedig meg is lesz az ára, hiszen valószínű, én vagyok az első, akinek sikerül egy kisebb robbanást keltenie ezzel. |-(
- Semmi gond, jól vagyok. ¬_¬ – tápászkodok fel a földről; a robbanás csak kisebb égési sérüléseket okozott, de nincs komolyabb bajom. A gömböt is sikerült a földre ejtenem, s egy kínos vigyor kíséretében tápászkodok fel ismét, hogy újra nekiálljak. Azt hiszem, ezzel sikerült elárulnom magam, miszerint nem igazán mennek ezek a feladatok, és ahogyan újra és újra, végül egyre kétségbeesettebben állok neki a feladatnak, egyre inkább feszültté válik arckifejezésem is, hiába próbálom azt némi könnyed, humoros lazasággal álcázni.
Hosszú próbálkozások után végül rájövök, hogy koncentrációmat az segíti a legjobban, ha behunyom a szemeimet és úgy gyakorlok tovább. Becsukom hát szemeimet és újra vizualizálni próbálom az egészet. A külső zaj egyszerűen zavaró, bár próbálom mindenképpen kizárni azt és egyszerűen a reiatsura koncentrálni. Nem könnyű úgy, hogy közben még azon is görcsölök, nehogy valami hülye pofát vágjak lehunyt szemekkel, márpedig valamiért olyan érzésem van, hogy minimum úgy festek, mintha épp a vécén ülnék vagy nem is tudom. ._. Maga a tudat az, ami újra és újra kirángat az egészből, akármennyire is próbálkozom, sose jön úgy össze, ahogyan én azt szeretném, hogy összejöjjön. Báááár egy idő után már lehet, hogy kezd működni, vagyis én azt hiszem, hogy megtörtént az első sikerélmény, bár az is lehet, hogy csak én képzelem azt, hogy sikerül, és annyira el akarom hinni, hogy meg tudom csinálni, hogy szimplán beképzelem azt.
Végül valamiért az jut eszembe, hogy megnyitok egy csapot, hiszen a víz folyása olyankor pont olyan egyenletes, mint amilyennek a kidou áramoltatásnak kellene lennie, és azt hiszem, ez még a tengerhullámos izéhez is pontosan passzol, sőt. Egyre inkább úgy érzem, hogy a sok szenvedés ellenére végül kezdek jó úton járni. Még így is nagyon sok reiatsut emészt fel ez az egész, viszont ahogyan áramoltatom azt befele a gömbbe, úgy kezd képződni is körülöttem az a burok is, amire szükségem van arra, hogy a feladatot többé-kevésbé teljesítettnek tudjam. A legjobb az egészből, hogy annyira belemerülök az egészbe, hogy még csak fel sem fogom azt, hogy sikerrel jártam, pedig ha tudnám, akkor most aztán marhára büszke lehetnék önmagamra meg minden. Elég hát egyszer kinyitni a szemem egy távoli robbanás hangjára, hogy azonnal meg is szűnjön az erőtér, még mielőtt ráeszmélnék arra (ismét), hogy mekkora király vagyok, a hirtelen megszüntetés meg persze ismét egy kisebb robbanással jár. Azt hiszem, hadnagy létemre én leszek az, aki a legtöbb sérüléssel fogja befejezni ezt az edzést, ezt már előre látom. |-(
Talán nem lett a legprofibb az eredmény, de végül ebből csak-csak ráeszmélek, hogy legalább egy kicsit haladtam a feladatban. Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy tovább léphessek a második szintre, amihez csupán egy megfelelő párt kell keresnem. Először persze végignézem, amit Hisae csinál a második osztag kapitányával, ehhez pedig egy olyan párra lesz szükségem, akinek biztosan jobban megy ez a reiatsu kezelős izé, mint nekem. ._. És hát ki más lenne a legtökéletesebb a feladatra, ha nem Naonao? ***>*** Fordulnék is egyből oldalra, hogy elcsípjem erre a röpke pillanatra, azonban elkéstem, túl késő, mostanra már a második osztag kapitánya az, aki kedvesen felajánlja neki, hogy segít neki. Miko-chan is láthatóan jól rátalált Hajime-kunra, vagy éppen egymásra, végtére is egy korosztály, nem lennék meglepve, ha már ismernék egymást, úgyhogy tekintetem körbevetve megkeresem az első olyan személyt, akit azért ismerek is, meg biztosan jobban megy neki ez az egész, mint nekem. Ha meg már Mei-chan ilyen szép hatrudast bravúrozott, talán vele nem fogok annyit szerencsétlenkedni, mint amit amúgy egymagam csinálnék.
- Nos, Mei-chan? *>* Eddig hogy ment? – puhatolózok a lány elé lépve, aki bele is egyezik abba, hogy együtt gyakoroljunk. Ha szerencsém van, talán nem vette észre, hogy nemrégiben még elég… szerencsétlenül végződtek a kísérleteim, de végül azért valami hasonlót sikerült belőle kihozni, mint amit Ai-chan is mutatott, szóval talán annyira nem reményvesztett a helyzet. Talán. Bár egy kicsit már fáradtnak érzem magam az egészhez, kellett nekem annyi reiatsut felhasználnom. Naná, hogy kellett, ez még csak nem is kérdés, de nem is tudnám ezt másképp csinálni, mert nem és kész. Megnehezíti a dolgom, hogy még csak mértékegységet sem ismerünk a reiatsuhoz, pedig mekkora királyság lenne már! Hiszen még a cukrot meg a szakét is mértékegységekben mérjük, amit meg nem, azt meg darabokban, a reiatsunál miért nincs így? >.> Pedig sokkal egyszerűbb lenne az egész gyakorlat, ha azt mondanák nekünk, hogy mondjuk három isami reiatsut áramoltassunk a gömbbe! Na persze, az nem kérdés, hogy mivel én találtam ki, ezért rólam is kell elnevezni, és még jól is hangzik, hogy isami. Már csak az a kérdés, hogy mennyi legyen egy isami, mennyi legyen egy egység, és mi lesz a mértékegység váltószáma? Meg honnan tudok én ilyeneket? =.=
Sikeresen megállapítom, hogy nekem a tizenkettedik osztagban a helyem, csupán Naonao meg ne tudja, de ha addigra nem felejtem el, holnap már kérvényezem is az új mértékegység bevezetését a tizenkettedik osztagnál. Cinkes lesz úgy, hogy onnét mindenki utál, meg én is utálom őket, szóval kölcsönös a szeretet, bár talán a még cinkesebb inkább az, hogy már fogalmam sincs, miért is van ez így, inkább az általunk elkezdett hagyományokat tartogatjuk életben ezzel. De hogy minek, az egy újabb jó kérdés, minden esetre teóriám tesztelésének az ideje itt van, szóval amikor megkezdjük a gyakorlatot Mei-channal, meg is próbálom behatárolni, mennyi is az az egy isami reiatsu, amit belerakok a gömbbe. Na persze, ebből egyből az lesz, hogy ismét túl sok, amire Mei-chan fel is hívja a figyelmem. Egy vigyor kíséretében biccentek, hogy legközelebb óvatos leszek, és szóljon máskor is, ha valamit rosszul csinálok. Hiába, a kidou mindig is a gyengeségem volt, és engem aztán hiába próbáltak azzal vigasztalni párszor, hogy megy ez nekem, csak hamar feladom, ha én egyszerűen azt érzem, hogy nem megy, akkor nem megy, és nem is erőltetem tovább. ¬_¬
Próbálom egy kicsit csökkenteni a reiatsut, ebből viszont az lesz, hogy megint hirtelen leugrik, majd ismét a magasba szökik. Pedig én tényleg, de tényleg igyekeztem arra a csapos dologra koncentrálni, mert az úgy tűnik, hogy használt nálam, de eh, ehelyett újra a hullámok meg a tenger… Kezdem emiatt elveszíteni a lelkesedésem, de egyelőre még kitartok, hiszen még csak most kezdtünk bele a feladatba.
Összeráncolom a homlokomat és minden koncentrációmat a reiatsu megfelelő szintjének megtalálására összpontosítom. Elég nagy nehézségeket okoz nekem, de próbálok nem foglalkozni azzal, hogy éppen biztosan nagyon hülye képet vágok, mert azzal ismételten csak elrontanám a feladatot. Úgy tűnik, ez működik, hiszen többé-kevésbé sikerül megtalálni a megfelelő szintet, amihez Mei-chan is kellően igazodni tud. Még mindig elég sok reiatsuval dolgozunk ekképpen, viszont azért lényegesen kevesebbet használunk mind a ketten, mint első próbálkozásra. Ez azért is fura, mert amikor egyénileg dolgoztam, akkor pont jó volt az a mérték, amit először használtam a páros gyakorlatunk közben.
Kettőnk reiatsuja érdekes színt kezd el felvenni a gömb felületén, azonban amikor úgy érzem, hogy ez a kavarodás nem akar elég gyorsan végbefolyni, ismét megemelem önkéntelenül is a beléáramoltatott lélekenergia mennyiségét, hogy ezáltal a sikerünk sebessége is megnövekedjen. Na persze, ezzel tulajdonképpen csak hátráltatom ezt az egészet, de nem tehetek róla, ösztönből jött. |-(
- Rendben, Mei-chan… – próbálok kicsit visszavenni újra reiatsum mennyiségéből. Ugyan most sikerül egy kellően alacsony szinten tartani azt – mindent megteszek azért, hogy a lehető leginkább visszafogjam reiatsumat, bármilyen szokatlan is ez számomra - , ezúttal Mei-chan azt közli velem, hogy ez meg szimplán túl alacsony.
- Jól van, akkor csináld egyedül. >.> – befejezem hirtelen a reiatsu áramoltatását, mert nekem ebből elegem van. Tudom, hogy ez nem fog menni nekem, mert nem és kész. Minek egyáltalán erőlködni? Egy nagy hülyeség az egész. Eddig is minden ment nekem anélkül, hogy ezt a buziságot megtanultam volna. >___> Morogva fordítok hátat Mei-channak, hogy szépen elegánsan itt hagyjam ezt az egészet, hiszen kár erőlködnöm. Ha túl nagy reiatsut teszek bele, akkor az a baj, ha túl keveset, akkor meg az, nem nekem való ez az egész, ezt eddig is tudtam, mindig is tudnom kellett volna. Lehet, talán nem is csoda, hogy háromszor is próbálkoznom kellett a Lélektovábbképző Akadémián, ezek után valahogy nem vagyok rajta meglepve. Persze máris elfelejtettem Ai beszédét arról a koncentrálatlan reiatsu dologról, ha pedig emlékeznék rá, akkor talán eszembe jutna, hogy tulajdonképpen nekem csak ez az egy a problémám, de eeehh… Fogok is én itt vergődve picsogni, nem megy és kész.
Már épp készülnék is elhúzni, mikor Mei-chan visszatart, én pedig feszült, morcos ábrázattal pillantok vissza rá. Láthatóan sikerült kicsit felidegesítenem magam az egészen, úgy érzem, hogy bármit csinálok, az sosem lesz jó, viszont csakis Mei kedvéért még egyszer, utoljára hajlandó vagyok nekiállni ennek az egész hercehurcának. Na meg én kértem meg arra, hogy legyen a párom a feladatban, szóval lehet, bunkóság is lenne csak úgy itt hagyni, bár ha felforr az agyvizem, akkor éppenséggel baszottul nem szoktak az ilyen dolgok érdekelni. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy Mei-chan ilyen türelmes, nekem biztosan nem lenne türelmem önmagamhoz, és látszik rajtam, hogy bármit szívesebben csinálnék ennél. De ha már megígértem…
Próbálom megfigyelni azt, amit Mei-chan csinál, és hallgatom hozzá a magyarázatát. Valami olyasmi lenne a lényeg, hogy maga a szint lenne ugyanaz, és végig stabil, szóval azt hiszem, nekem is ezt kellene elsajátítanom, igaz? Hát, próba szerencse… Bár még mindig tartom magam ahhoz, hogy ha legalább közös mértékegységünk lenne, akkor nem kéne így bénázni meg minden, elég nehezen érzékelem ugyanis mások reiatsuját, ez mindig is problémát szokott okozni nekem.
Ismételten nekiállok a feladatnak, egy sóhaj kíséretében próbálok leadni magamból egy kis feszültséget. Lélekenergiámból is érezhető, hogy azért kicsit megviselt vagyok az egész miatt, meg nekem efféle dolgokban amúgy is mindig elég kevés a sikerélményem, de azt hiszem, azzal, ha még mindig csak morgolódok, többet ártok magamnak, mint amennyit segítek.
Próbálok egy viszonylag alacsony, ám inkább közepes szintet eltalálni, ismételten elképzelem azt a csapos dolgot, ahogyan egyenletesen folyik alá a vízsugár. Hamarosan el is kezd materializálódni körülöttünk egy burok, és bár kicsit zavar, hogy ilyen lassan megy végbe, kitartóan próbálom egyszerűen megtartani a lélekenergia szintjét. Mei-chan megerősítése többet jelent jelen pillanatban számomra, mint egy óriási sajtburger, mert innen legalább tudom, hogy nem csesztem el semmit, erre pedig egy kínos vigyort is megejtek számára köszönetképpen. Holnap mindenképpen meg kell lepnem valamivel, mondjuk viszek neki valami finomságot Unohana büféjéből, amiért képes volt elviselni, jobb tanárom azt hiszem, nem is lehetne. Végül ki is teljesedik körülöttünk a burok, amit ugyan néhány másodpercnél tovább nem tartunk fent, azt hiszem, ennyi bőven elég volt mindkettőnk számára. Így is túlszárnyaltam önmagamat, és nem vagyok benne biztos, hogy ha még egyszer nekiállnék a feladatnak, akkor sikerülne is.
- Köszönöm, Mei-chan! – borulok a nyakába és lepem meg egy baráti öleléssel; szerintem nincs fogalma arról, hogy ez mennyit jelent számomra, aztán lehet, mégis, meg aztán nem tökmindegy? Sikerült! Igaz, mostanra azt is érzékelem, hogy ez a feladat sokkal, de sokkal több energiát vett el tőlem, mint az előző. Mármint maga az, hogy folyamatosan figyelni az egészre, kész terror volt jóformán. @_@ Viszont megcsináltam, és ez a lényeg. Remélem, Ai-chan azért nem látta az ölelést, nehogy félreértse nekem, vagy valami. >.>
Úgy érzem, most már csak egy kis pihenésre lenne szükségem, mindenképpen ki kell fújnom magam, mielőtt újra elkezdeném az első gyakorlatot, hiszen Ai-chan felhívta a figyelmünket, hogy akiknek még gondjuk van a reiatsu kezelésével, azok még gyakoroljanak kicsit. Addig is inkább kicsit hátrébb sétálok, hiszen amíg Ai, Mei-chan, Suwun taichou, meg azok, akiknek jól ment a feladat, közösen kezdenek el egyetlen gömböt reiatsuval feltölteni, addig lesz egy kis időm venni néhány mély levegőt. Kezemben persze már ismét egy másik gömb van, de azzal nem ártok még senkinek, hogy mielőtt újra egyénileg gyakorolnék, kicsit pihenek is, nem?
A földre pillantva meglátok egy furcsa, ezüstös csillanást, a látvány pedig egy pillanat alatt elfeledteti velem azt, hogy éppen hol vagyok, ki vagyok, miért vagyok itt, és hogy mi az, amit csinálnom kéne. Lehajolok a földre, és két kő közé szorulva megtalálom azt a gyűrűt, ami miatt már hetek óta idegeskedtem, amiért sikeresen elvesztettem. Hiszen ezen a helyen történt meg az… Szóval ja, el lettem utasítva. Persze ez hétpecsétes titok, talán csak Mei-chan az egyedüli, aki tud arról, hogy azt terveztem, hogy megkérem Hisae kezét, de az életben nem mindig sikerül az, amit eltervez az ember. Meg persze, nekem halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik Soul Societyben és mi minden történt Aival, amíg én Karakurában voltam misszión. ^^” Lehajolok a földre, és gyorsan, mielőtt bárki más meglátna, zsebre vágom a gyűrűt, amit még én vettem Ai-channak, és ami újratalálkozásunk alkalmával elveszett valahol itt, vagyis pontosan itt, az amfiteátrumban.
Remélem, senki sem látta, mit csinálok, ez ugyanis az én kis titkom, meg persze Ai-chané, és jobb is, ha senki nem tud róla. Az edzés hátralévő ideje alatt egyénileg próbálkozom ugyanazzal a gyakorlattal, amit elsőként is végeztünk, reiatsum pedig minden megerőltetés ellenére elég nehezen apad, pedig már dolgozok a feladatokon egy jó ideje. Bár a gyűrű megtalálása által ért sokk miatt inkább az érdeklődésemet veszítem el, különösen, miután rájövök néhány próbálkozás után, hogy tulajdonképpen nekem már remekül megy a feladat, így végül a magam részéről befejezettnek tartom az edzést. Visszateszem a megfelelő helyre a gömböt, meg segítek Ai-channak a pakolásban, hogy minél kevesebb gondja legyen, majd az Amfi bejárata felé tartok, hiszen arra gondoltam, hogy megvárnám, míg Ai is végez, és esetleg elmehetnénk sétálni vagy valami, bár nem tudom, ő mennyire fáradt, én azért még elég fittnek érzem magam, csupán reiatsum az, amit nagyrészt sikerült elhasználnom a sok feladatban. Egy ismerős hangot hallok magam mellett, és amikor rájöttem, hogy az „anou” nekem szólt, nem éppen zavartan fordulok a srác felé. Arcomra kisfiús vigyor tapad, amikor meghallom, hogy férfi dolgokról szeretne beszélgetni, természetesen nem is kereshetett volna jobb személyt nálam a dologról. A problémáját pedig mélyen átérzem, hiszen jómagam is keveredtem már efféle helyzetekbe, szóval biztos vagyok benne, hogy tudnék ám mit segíteni neki.
- Egyet se félj, kérdezz bátran. – csapok olyan férfiasan a hátára egyet biztosítva őt ezzel arról, hogy jó helyre jött, jó embert kérdezett. - Hajime-kun, igaz? – kérdezek rá nevére, hiszen abban nem vagyok biztos. Shiratori-taichou kidou edzéséről még emlékszem a nevére, legalábbis remélem, hogy nem tévesztem el, de névmemóriám szerencsére elég jó, nem okoz problémát, hogy megjegyezzem mások nevét.
- Várj egy pillanatot, egy perc múlva visszajövök. Nem vagy éhes? Meghívlak egy burgerre, és közben beszélgetünk, mit szólsz? – közlöm vele laza tervem, na meg persze, mivel már olyan korban van, ezért egy korty szakét is megkóstoltathatok vele. Persze csak óvatosan, egy korty még nem árt meg úgy sem, na meg aztán az olyan idős kölyköket, mint amilyen ő is, már a szüleik is folyton kóstoltatják mindenfélével, hogy szokták. Nálam legalábbis így volt, azt hiszem. Emlékszem, először nagyon utáltam.
Gyorsan odaszaladok Ai-chanhoz, és miután meggyőződök róla, hogy mindenki elment és senki sem figyel, egy apró puszit nyomok az arcára.
- Remek volt az edzés. – köszönöm meg neki, majd megfogom a nehéz, gömböket tartalmazó dobozt, hogy a megfelelő helyre vigyem. Tudom, hogy azt mondta, hogy majd holnap visszaviteti őket a tizenkettedik osztaghoz, de azért itt még sem maradhat. Végül miután megkapom Ai instrukcióit, hogy addig is hova tegyem őket, el is viszem őket oda, ahova kéri.
- Fáradt vagy már? Megkértek egy kis apróságra, úgy másfél óra és szabad vagyok. Gondoltam, sétálhatnánk egyet. – próbálok kicsikarni belőle egy találkozót, hiszen néha még neki is lazítania kell. Meg aztán mostanság amúgy is alig van időnk egymásra, és ebből őszintén szólva már kezd elegem lenni kicsit. ^^”
Végezetül visszamegyek Hajime-kunhoz, üdvözlésem jeléül ezúttal a vállára csapok rá, próbálván jelezni ezzel számára, hogy bízhat bennem, megoldjuk ám a kis problémáját.
- Mikoto-chan az egyik, ugye? Szerintem összeilletek. – kezdek bele végül a magyarázásba, és szépen lassan Kenpachi ivója felé terelem őt. Még burgert is adnak ott mostanság, bár nem egy meki vagy egy Flamoland, azért még ehető, meg legalább laktató. Meg aztán Hajime-kun ezáltal egy lépéssel közelebb is kerül majd a férfivá váláshoz, bár a nehezebb része még hátravan. Na persze, én képzem ki, előtte nem lesz lehetetlen, ezt ígérem.

Éppen szabadságomról értem vissza Soul Societyba egy mosollyal az arcomon, mivel végre igazán ki tudtam kapcsolódni az Emberek Világába és nem kellett a munkával foglalkoznom. Shizunével se futottam össze, így miatta sem kellett aggódnom, amúgy se lett volna tanácsos találkoznom vele, hiszen ő egy körözött bűnözőnek számít a Lelkek Világa számára. A végén még számon kérnék rajtam és ezzel lebuktatnám őt. Szóval csak magammal kellett foglalkoznom és egyedül nézelődhettem a városban, leszámítva persze a körülöttem lévő pár száz embert. Elhatároztam, hogy megismerkedem az Emberek Világában fellelhető újdonságokkal. Hallottam Harukitól, hogy mennyi sok dologról mesélt, amiről én még nem is hallottam. Tehát ezt felfoghatom egy tanulmányi kirándulásnak, ahol kibővítem az információimat.
Hosszas nézelődés és felderítés után eljutottam egy hatalmas bevásárló központba, ahol az újfajta élelmiszereket szerettem volna meglesni, és ha felkelti valami az érdeklődésem, talán meg is venni. Hosszú percekig róttam a sorokat, közben pedig ámuldoztam, hogy mi minden van itt. Egyszer csak megszólított egy hölgy, aki valami termék mintával akart megkínálni. Nem tudtam, mit akar azzal elérni, hogy ingyen adogassa a termékeket, de első pillanattól gyanús volt nekem. Valószínűleg meg akar mérgezni, mi más haszna lenne belőle. Közelebbről megnéztem a terméket, meg is szagoltam, de nem éreztem benne semmilyen mérget, ezért megkóstoltam ezt az epres tejnek nevezett izét. Nem tartozott a tej a kedvenc italaim közé, de az epret kifejezetten kedveltem. Ahogy lenyeltem az első kortyot, olyan érzés volt, mintha a legfinomabb nedű csorgott volna le a torkomon. Nem bírtam megállni, hogy ne vegyek belőle, még többet akartam, ezért több kartonnal a kezemben hagytam el az üzletet. Hamarosan véget is a szabadságom és boldogan mentem hazafelé, egy új hóbortot felszedve.
Visszaérve szerencsémre nem várt sok munka az asztalomon, hiszen előre gondolkoztam és szétosztottam a feladataimat Tomoko és Haruki között. A hadnagy kapta azokat az iratokat, amiket nem kellett feltétlenül a kapitánynak aláírnia, a többit pedig Haruki olvasta át helyettem és válogatta szét a rendesen megírt és csak aláírásra váró papírok kupacra és a hibás papírok kupacra. Az utóbbit mondjuk, nekem is el kell olvasnom, hogy tudjam, miről van szó, de valószínűleg kevés ilyen van. Kivételesen örömmel álltam neki az aláírás osztogatásnak, ami még engem is meglepett.
Munka közben ráakadok egy üzenetre, hogy a 3. osztag egy edzést tart, amire más osztagok tagjai is elmehetnek. Olyan ismerősnek tűnt az üzenet, hiszen én is valami hasonlót küldtem szét nemrégiben. Ellopták az ötletemet, de jelen pillanatban nem tudtam senkire sem haragudni, mivel jó napom volt. Még akkor sem gurultam be, amikor az egyik tiszt azzal állt elém, hogy betörte az edzőterem ajtaját és nagyon sajnálja. Legyintéssel jeleztem, hogy mindenkivel megesik, amin még ő is meglepődött.
- Nincs kedved elmenni erre az edzésre? – mutatom fel a papírost, amin az üzenet van, Haruki felé, aki nem nagyon lelkesedett az ötletemért. Ha jól tudom Kagami taichou is előszeretettel használ kidoukat, hozzám hasonlóan, szóval biztos tud egy-két trükköt mutatni. Most, hogy ez eszembe jutott, eddig fel se tűnt, hogy nem nevezte meg milyen edzésre hívja meg a tiszteket. Ezt egy kicsit furcsának találtam és azt is, hogy este tartja, bár ez nem különösebben zavar. Este amúgy is valamiért jobban tudok koncentrálni. – És ha én is elmegyek? – határoztam el magam, hogy megnézem magamnak, mit lehet a 3. osztagnál tanulni. Lehet hasznos lesz még számomra és elleshetek néhány dolgot, amivel még jobban tökéletesíthetem a technikáimat.
Egy másik jó oldala van annak, hogy este tartják az edzést, hiszen így el tudtam jönni. Csak most nemrég érkeztem vissza, de máris indulhatok, miután megírtam a papírokat. Hát, igen, egy kapitány élete elég zsúfolt. Már kezdtek gyülekezni a tisztek a 3. osztagnál, amikor megérkeztünk valami körkörös épületbe. Több ismerős arcra is felfigyeltem köztük Verára is, akinek vidám integetések áradatával köszöntem a távolból. Hamarosan kezdetét is vette az edzés Kagami taichou bevezetőjével. Még alig kezdett bele, amikor néhány késő belépett a terembe köztük Hajime is. Nem ismertem Hajimére, ő nem szokott csak úgy elkésni. Legalábbis az én edzésemen időben ott volt, talán ezzel utalni akar valamire. Na, szóval a jó hosszú bevezetőben, megtudhattuk a szabályokat, amiket én anélkül is betartanék, hogy megemlítette volna, de mindegy. Ezután következett a lélekenergiáról való beszélgetés, amit egy kicsit untam, mert én már régóta tudtam, de persze nem mondtam meg a kapitány által feltett kérdésre a választ, hagy villogjon valaki más.
Amikor azonban megemlíti Ai-san, hogy a hatalmas kontrollálatlan reiatsuval nem lehet bakudoukat megsemmisíteni, már közbe akartam szólni, de mégsem tettem. Jelenleg én itt egy diák vagyok, és nem lehetek okosabb a tanárnál, azzal leégetném őt. Talán majd később megemlítem, ha nem lesz jelen senki, hogy nem teljesen értek egyet vele. Bár ha most nem mondom valószínűleg elfejtem, szóval teljesen mindegy. Tudomásom szerint az egyik régebbi Kenpachi, aki fogalmam sincs hányadik volt, hatalmas lélekerővel rendelkezett és nem volt képes irányítani azt, ezért a 12. osztag lélekenergia elszívó szemkötőjét viselte folyton, hogy kordában tudja tartani. Szerintem rajta nem tudott volna senki sem egy bakudout elhelyezni, ami megmaradt volna rajta néhány másodpercnél tovább a szemkötője nélkül. A lélekerő elnevezésből is látszik, hogy erőt fejt ki a környezetésre és nyomás alatt tartja, akármilyen kontrollálatlan is. Talán jobb lesz, ha meghagyok mindenkit ebben a hitben, így legalább a jelenlévők arra fognak törekedni, hogy kontrolált legyen a lélekenergiájuk.
Na, végre kezd is rátérni a feladatra a 3. osztag kapitánya, vagyis csak megkér, hogy vegyünk magunkhoz egy üveggömböt. Nem siettem el a dolgokat, megvártam, amikor már kevesebben tolongottak a kijelölt helyen és csak akkor indultam el. Csak sajnos feleslegesen, mert félúton meglátom, hogy Haruki nekem is hozott egyet, ezért fordulhattam is vissza. A kis bemutató, hogy kézzel nem lehet eltörni, nem különösebben hatott meg. Azt mondta, hogy elvezeti a lélekenergiát akkor, ha el akarom törni, egyszerűen falhoz vagy földhöz vágnám és biztosan több darabra esne.
Amikor a feladat bemutatója következett különösen figyeltem, mivel végre akartam hajtani a gyakorlatot és a másolásban jó vagyok. Mindent memorizáltam és tudtam mi a teendő. Kezeim közé vettem a gömböt és elkezdtem belevezetni a lélekenergiámat először szép lassan. Legelsőre csak egy próbát akartam csinálni, hogy működik ez a micsoda. Megnéztem mennyi időbe telik megtölteni a gömböt, és hogy mennyit emészt el a pajzs fenntartása. Könnyen kiszámoltam a pajzs eldeformálódásából, mennyi az ideális mennyiség. Miután a próbakörrel megvoltam, jöhetett az éles menet. Úgy tettem, mint az előbb csak most folyamatosan áramoltattam a feltételezett megfelelő mennyiséget és létre is jött a gömbpajzs körülöttem. Most pedig jöhet a környezet kizárása, amit fekve és csukott szemmel a legjobb kivitelezni. Bár a hátamnak nem tesz jót ilyen félkör alakú pózban feküdni, de így a legkényelmesebb, sőt tudok koncentrálni és megtartani a gömböt is ilyen állapotban. Csak nehogy elaludjak közben. Többször majdnem megtörtént, de egy-egy robbanás mindig észhez térített és így lecsökkentette a robbanások számát eggyel.
Vége volt az gyakorlatra kitűzött időnek, ezért abbahagytam az áramoltatást, de előtte feltápászkodtam a gömb aljából, nehogy piszkos legyen a tiszta fehér haorim. Felálltunk a sikeresen teljesítőkkel együtt Ai-san elé, majd jött a második forduló. Itt párokba kellett állni és úgy kellett elvégezni a gyakorlatot. Nem kellett nagyon partnert keresnem, mert Haruki már a karomon lógott és boci szemeket meresztett rám, jelezve, hogy ő akar lenni. Nekem mindegy volt kivel vagyok párban, szóval jó volt ez így. Megnéztük a bemutatót, majd nekiláthattunk a feladat elvégzésének.
- Kezd el áramoltatni a lélekenergiádat, majd én is csatlakozok. – adom ki az utasítást Harukinak, majd figyeltem mennyit tölt a gömbbe. Nem akartam, hogy feleslegesen elhasználja a lélekenergiáját, ha kevesebb is elég hozzá. Gondolom, ha többet töltünk bele, akkor is elnyeli, és nem töltődik túl vagy valami, azt gondolom megemlítette volna Ai-san. Tehát elkezdtem tölteni a lélekenergiámat az eddigiekhez hasonlóan és érezhettem a rázó érzést, szóval többet tölt Haruki bele, mint én. – Túl sokat töltesz bele, kevesebb is elég lesz. – tanácsolom a lélekenergia lecsökkentését, majd folytatom a koncentrálást. Még mindig érzem haloványan a bizsergő érzést a kezemen, de most én vittem feljebb a lélekenergiámat, mert nem volt nagy a különbség. Ezután már jól ment egy darabig, de egyszer csak zavart éreztem a lélekerőben és láttam, hogy Haruki nem teljesen figyel a gömbre. – Koncentrálj a feladatra! – szólok rá egy kicsit nagyobb hangon, amitől egy csöppet megijedt, majd ismét kezdett odafigyelt. Most megint egy ideig jól ment, majd hol nagyobb, hol kisebb mennyiségű lélekenergiát áramoltatott. Ekkor én egy nagyobb adagot töltöttem bele, hogy megrázza a kezét és érezze, hogy rosszul csinálja. Végül visszavettem a normál áramoltatásra a lélekenergiámat és folyamatosan figyeltem Harukit, amitől ő úgy érezte, hogy neki is figyelnie kell engem. Ezzel viszont sikerült megtartanunk az összhangot és nem csak néhány pillanatig maradt meg a rendes gömbpajzs.
Miután megvoltunk a második fokozattal, mehettem is az utolsó lépcsőfokra a végső megpróbáltatáshoz. Ebben a lépésben már mindenkinek egy gömböt kellett megtölteni, ami tényleg nehéznek hangzott. Kettőnek is nehéz, hiszen ha egyik elrontja, az egész elromlik, ha többen vagyunk még rosszabb lesz a helyzet, mindenkinek a teljes odafigyelésére szüksége lesz. Elkezdve a gyakorlatot észrevettem, hogy mindenki különböző mennyiséget tölt a gömbbe és nem tudták eldönteni kihez kell alkalmazkodni. Valamikor majd észbe kapnak, kihez hasonulnak a legtöbben és ők is úgy tesznek. Én kinéztem magamnak valakit középen és hasonló mennyiségre váltottam. Nem sokkal ezután Ai-san szólt, hogy a legkisebbhez igazodjunk, ezért mindenki így tett a siker érdekében. Lecsökkentettem a lélekenergiám áramlását és bevártam a többieket. Ez hamarosan meg is történt és nem éreztem rázó érzést a kezemben, lassan teljesen stabilizálódott a pajzsunk és ezzel sikeresen teljesítettük a feladatot.
A pajzs megszűnte után kifújtam magam, mivel egy kicsit még én is megizzadtam ebbe a nagy koncentrációba. Nem merültem ki teljesen, de a lélekenergiám harmadát biztos felhasználtam. Valamennyit biztos fejlődtem ezen az edzésen, így nem hiába jöttem el. Most már viszont véget ért és ideje indulni. Visszaraktam a helyére a gömbömet, majd a kijárat felé vettem az utamat. Most biztos jól fog esni egy kiadós alvás egy hosszú nap után.

Ma érkezik vissza Shiratori-sama a szabadságáról, ezért mindennek tökéletesnek kell lennie. Már tegnap szétszortíroztam a papírokat, de ügyeltem, hogy keveset kelljen Shiratori-samának elolvasnia, ezért folyton rohangáltam a hadnagyhoz, hogy megmondja megfelelő-e egy-egy irat. Nem akartam, hogy egyből egy csomót dolgozzon, amint megérkezik, első napra az is elég, hogy alá kell írnia egy rakás papírt. Ma pedig szépen kitakarítom az irodát, hogy egy porszem se legyen sehol. A tisztogatásomat azonban félbeszakítja egy lepke érkezése, üzenettel egy edzésről a 3. osztagban. Azt viszont nem említi, hogy milyen edzésről van szó, ennek ellenére leírom egy cetlire, hogy Shiratori-sama megkapja az üzenetet. Hogy szúrhatták el ennyire, hogy nem üzenik meg, miről szól ez az edzés. Ha Shiratori-sama megkérdezi mért nem írtam oda, mindent ráfogok a 3. osztagra és meg van oldva a dolog. Amúgy sem szerettem volna elmenni, hiszen engem csak Shiratori-sama taníthat, mivel ő a legjobb.
Amikor már ragyogott az egész iroda, Shiratori-sama hamarosan meg is érkezett és különösen vidámnak tűnt. Talán talált magának valakit ahelyett a Tasumi helyett, aki sokkal hozzáillőbb, de ez nem tartozik rám, inkább hagyom hagy fújja ki magát a fáradt utazó. Most az lesz a legjobb, ha kiviszem a szemetet és majd utána biztos mindent elmond, hogy mi történt vele.
- Hát, ööö… - támadott le Shiratori-sama egyből egy kérdéssel a 3. osztag edzéséről, amire nem nagyon volt kedvem elmenni. Nem mondtam ki konkrétan, hogy nem akarok elmenni, de tisztán ki lehetett venni a reakciómból. Ha viszont megparancsolja nekem, akkor természetesen részt veszek rajta, de cseppet se fogom élvezni. – Persze, hogy Haruki is el akar menni! – reagáltam hatalmas mosollyal az arcomon, hiszen ha Shiratori-sama is jön, akkor már más a helyzet. Legalább, így a holnapi edzés előtt megmutathatom neki, hogy mennyit fejlődtem, amíg nem volt itt.
Amint odaértünk a 3. osztag épületéhez, kihúztam magam és szorosan Shiratori-sama mögött mentem, hogy lássák én vele jöttem. Valami nagy kerek terembe mentünk, ahol már jó páran voltak. Amint beléptünk Shiratori-sama elkezdett integetni Suwun taichounak, amit annyira nem néztem jó szemmel, de inkább nem foglalkoztam vele. Elindultam keresni magunknak egy helyet, ahol az edzés alatt állhatunk. Hamarosan meg is érkezett Kagami taichou és megkövetelte tőlünk a katonás fegyelmet. Még szabályokat is állított, amitől nem maradhattam annyira közel Shiratori-samához. Na, de inkább figyelek, nem akarok lemaradni egyetlen egy szóról szem, hiszen most bizonyítani fogok Shiratori-samának.
Természetesen a shinigamivá válás feltételét én is tudtam, de azt már nem, hogy ezt mért kellett megkérdezni, hiszen ezt mindenki tudja. Vagy csak siker élményt akart szerezni valakinek? Először katonákként kezel minket, most meg halálisten tanoncokként? Ki érti ezt? Aztán meg jön ez a ragyogó bemutató, amivel biztos azt akarta bemutatni, hogy neki mennyi lélekenergiája van. De engem nem tud átverni, Shiratori-samának biztos több van és fél kézzel le tudná győzni Kagami taichout.
Végre elérkezett az idő a gyakorlathoz is, amiben megmutathatom, mire vagyok képes. Egy ideig álltam és vártam, hogy Shiratori-sama is elinduljon a segédeszközökért, de valamiért ő nem akart menni. Lehet, hogy azt akarja, én hozzak neki is. Biztos ez lehet az oka, ezért gyorsan előre futottam és átverekedtem magam a tömegen és magamhoz vettem a két gömböt, majd diadalittasan visszafordultam. Útközben Shiratori-sama kezébe nyomtam a gömbjét és nem vártam köszönetet, hiszen nem volt nagy fáradság. Visszaálltam a helyemre és meghallgattam az instrukciókat a gömböt illetően, majd amikor Kagami taichou jelzett, nekikezdtem a feladatnak. Vagyis, hogy nekikezdtem volna, ha nem fogalmazódott volna meg számtalan kérdés a fejemben. Például, hogy mennyi lélekenergiát kell beletöltenem, vagy honnan tudom, hogy jól csinálom a feladatot. Shiratori-samát nem kérdezhettem meg, mivel neki akarok bizonyítani, hogy mennyire ügyes vagyok. Mást sem kérdezhetek meg, mivel azt is meglátná, szóval magamra maradtam. Nincs más választásom, mint próbálkozni.
Nem akartam túl kevés lélekenergiát használni, de túl sokat sem, tehát találomra a kettő között próbálkozok és elkezdem megtölteni a gömböt. Remélem nem fog olyan sok időbe telni, mivel nem vagyok a legtürelmesebb. Csak vártam és vártam, hogy történjen valami, de nem történt semmi. Talán túl kevés a lélekenergia, megpróbálom egy nagyobb adaggal, úgy már biztos jó lesz. Nem kellett sokat várnom és elkezdett zölden világítani a gömb, amit jó jelnek vettem, hogy jól csinálom, ezért lelkesebben folytattam. Lassan elkezdett keletkezni a pajzs, viszont amikor erre megörültem, felhagytam a koncentrációval és visszaugrott. Nem baj, legalább már tudom, hogy kell csinálni. Ugyanazt csináltam, mint az előbb és megint növekedni kezdett a pajzs. Most egész végig odafigyeltem és sikerült olyan nagyra csinálnom, hogy beleférjek. Gondoltam, hogy megtartom még egy kicsit, majd elkönyvelem a kész feladatot. Egy közeli robbanás azonban megzavart és egy pillanatra felhagytam a koncentrációval, aminek következtében elkezdett megrekedni a gömbpajzs. Mivel féltem, hogy föl fog robbanni, ezért teljes erőmmel koncentráltam, hogy megakadályozzam. Egy idő után sikerült is beforrasztani a repedést és ezután már minden rendben ment. Leszámítva persze a mennyezetbe lőtt Byakurait, amit Kagami taichou figyelem felhívásnak szánt, és amitől majdnem megint felrobbantam.
Miután vége volt az első feladatnak egy kicsit elfáradtam, de büszke voltam magamra, hiszen sikerült megcsinálnom. Beálltam azok közé, akik hozzám hasonlóan teljesítették a gyakorlatot, majd vártam a következőre. Amint megtudtam, hogy páros munkáról volt szó, egyből rácsimpaszkodtam Shiratori-sama karjára és néztem rá az elbűvölő szemeimmel, aminek nem tud senki sem ellenállni. Figyelmesen végignéztem a feladatot Suwun taichou és Kagami taichou prezentációjában, majd hozzá is kezdhettünk mi is.
- Igenis. – válaszoltam Shiratori-sama parancsára, hogy kezdhetem az áramoltatást. Mivel nem akartam neki csalódást okozni, ezért nagyon koncentráltam és úgy áramoltattam a lélekenergiámat, mint az előbb, hiszen akkor sikerült. Ha mindent pont ugyanúgy csinálok, mint amikor sikerült remélhetőleg most is fog. – Hai! – fogadom az újabb üzenetet, hogy túl sok lélekenergiát használok, ezért visszavettem valamennyivel. Shiratori-sama biztos tudja, hogy mi a jó, ezért minden kérdés nélkül hallgatok rá. Amint koncentráltam és a gömböt figyeltem, eszembe jutott, hogy az üveg alatt Shiratori-sama és az én lélekenergiám egymással keveredik és eggyé válik. Ez jól érzéssel töltött el és egy kicsit elkalandoztam a gondolataimban, amitől nem egyenletesen adagoltam az energiámat. – Haruki sajnálja. – kérek bocsánatot Shiratori-samától, hogy elrontom neki a feladatot. A kósza gondolatok azonban később vissza akartak jönni, de gyorsan sikerült elhessegetnem. Viszont kezdtem érezni, hogy kezdek kimerülni és nem tudom tartani a jelenlegi iramot, ezért hol lecsökkent, hol pedig próbáltam visszatornázni a lélekenergia áramlásom nagyságát. Nemsokára bizsergő érzést éreztem a kezemen, ezért Shiratori-samára néztem, amikor is láttam, hogy ő is engem néz. Nem tudtam, hogy mit csináljak ezért továbbra is csak néztem, biztos farkasszemezni akar velem. Erősen koncentráltam, hogy ne csukjam be a szememet és időközben nem vettem észre, hogy sikerült normálisan megcsinálni a pajzsot.
A második feladat után éreztem, hogy már tényleg ki vagyok fáradva, ezért önként mentem arrébb, ezzel kihagyva a harmadik lépést. Biztos Shiratori-sama is értékelni fogja, hogy ismerem a saját korlátaimat. Ott úgyis csak a nagyok vannak én biztos kilógtam volna a sorból és csak hátráltattam volna őket. Valahova szépen leülök, ahonnan jól látom a harmadik gyakorlatot és kipihenem magam közben. A végső feladat úgy tűnik az, hogy mindenkinek egy gömböt kell megtöltenie, ami tényleg nehéznek hangzik. Nem is hiányzok onnan, most inkább arra koncentrálok, hogy egy kicsit visszatöltődjön a lélekenergiám és talán később még megpróbálom egyszer létrehozni a gömbpajzsot egyedül, egy kis levezető gyakorlatnak.
Amint láttam, hogy Shiratori-sama készül elhagyni a termet gyorsan utána futottam, hogy ne hagyjon itt. Tényleg kimerítő volt ez az edzés és biztos megérte eljönni. Én pedig magamtól biztos nem jöttem volna el, ezt is Shiratori-samának köszönhetem. Remélem ő is egyetért abban, hogy jól megoldottam a feladatokat, mert az jelent nekem a legtöbbet.
- Ugye, ügyes volt Haruki az edzésen? – tettem fel a kérdésemet, amint utolértem, amire ő csak megsimogatta a fejemet és egy apró mosollyal az arcán rám nézett. Ezt egyből tudtam, hogy igent jelent, ezért egy hatalmas mosolyt mutattam neki, hogy megmutassam vettem az üzenetet.

Kagami-san meghívását örömmel fogadtam az általa „speciális edzésként” megfogalmazott alkalomra; egyszer már hatalmas segítséget nyújtott számomra shunkom tökéletesítésében, kiváló tanárnak tartom, tehát már az első pillanatban eldöntetett számomra, hogy részt veszek rajta. Természetesen kevés aggodalom is vegyült viseltetésembe, hiszen néhány hónapra kénytelen vagyok mindenféle veszélyesebb gyakorlatot elhanyagolni, még a hakuda edzéseim is feketelistára kerültek, hiszen nem végezhetek semmi olyat, ami esetleg árthat az érkező kicsinek. Miyoko esetében annak idején eleinte ezt elmulasztottam, természetesen csak addig, amíg meg nem tudtam, hogy állapotos vagyok, azonban csakúgy, mint akkor, most is azonnal felhagytam mindenféle veszélyes tevékenységgel, ami shinigami létemből fakadhat. Mindez némi problémát is szül egyben, hiszen kapitányként és az Onmitsukidou főparancsnokaként megannyi felelősség és kötelesség hárul rám, valamint most mindezeket még hadnagyomra sem tudom rábízni a közelmúlt eseményei miatt. Ugyan hagytam neki némi időt, azonban mostanra már mindenképpen elvárom tőle, hogy szedje kicsit össze magát, de vannak bizonyos feladatok, amiktől muszáj volt eltiltanom őt. Az Onmitsukidou második legmagasabb rangú tisztjeként ugyan az ő feladata lenne Sierashi Yuusuke után nyomozni, azonban személyes kötelékei miatt kénytelen voltam megszabni nem csak neki, hanem saját magamnak is a határokat. Ám valóban beszélhetünk-e határokról, miközben nekem egyéb módszereim adódtak az árulóval kapcsolatban? A helyzet túlságosan adta magát, és már csak egyetlen, apró elem hiányzik arra, hogy tervem sikert, a Daitenshi élete pedig új fordulópontot vegyen, mindez pedig anélkül, hogy bárki is sejtené, ki mozgatja hátulról a szálakat. Azonban még idő kell, idő és lehetőség. S persze még több idő, hogy kellőképp átgondoljam a következő lépésem.
Gondoskodtam arról, hogy Miyoko már ágyba kerüljön, mielőtt elindulok. Már kezdem megszokni a helyzetet, hogy Kai helyett már Miyo-chancsi az, aki a tizenegyedik osztagot irányítja, s látszólag Kai is feldolgozta a sokkot, ami érte. Bizonyára nehéz lehet számára, hogy elvesztette shinigami erejét, még ha nem is mondja ki soha, a trauma hatása így is érződik, de ha kapitányként már nem is, családapaként nekem és Miyokonak is szükségünk van rá, nem beszélve a hamarosan érkező Chieről sem, úgyhogy mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy élete elfogadhatóbbá váljék. Az otthoni feladatok java része ezáltal viszont ráhárul, nekem egyszerűen nincs arra időm, hogy megtegyem azt, ami anyaként kötelességem lenne. Na meg, elég alacsonyra nőttem, így sehogy sem tudnám Kai segítsége nélkül elrejteni Miyoko karácsonyi ajándékát az egyik legmagasabb szekrény mélyén, néhány selyemfüggönybe belebugyolálva, hogy Miyoko semmiképpen se kapjon gyanút róla.
Miután elköszöntem családomtól, és persze Macskától, és magamra vettem az osztagom rangjelzésével ellátott, fehér haorimat, kedélyesen indulok el Kagami-san osztagának irányába. Aggódok miatta, hogy nem találom meg egyből a megfelelő helyszínt, hiszen ezelőtt nem sok dolgom volt a harmadik osztag területén, bár ha a tízedik osztagban sikerült annak idején eltájékozódnom, talán nem okoz akkora problémát. Gondolnám először, azonban itt-ott csak sikerül rossz sarkokon befordulni, így ha még sikerült is időben odaérnem, kissé nagyobb kerülővel tettem meg mindezt, mint amire eredetileg számítottam. T^T Az a néhány ismerős arc azért hamar feledteti velem a kisebb eltévedés okozta pánikot, Nara-san heves integetésére például azonnal egy viruló mosollyal és egy visszaintéssel válaszolok. A mellette haladó kislányt ugyan nem ismerem, de egészen tüneményes, ahogyan követi a kapitányt. Erről jut eszembe, valamelyik nap mindenképpen fel kéne keresnem Nara-sant, régebben jóval többet tudtunk találkozni, igaz, akkor még hadnagyként dolgoztam a tízedik osztagnál. Hmm, talán nem sértődne meg, ha egyik nap betoppannék az irodájába némi csokis süteménnyel, esetleg tiramisuval, amiket már nem bírok megenni.
Egy ismeretlen tiszt ütközik nekem, aki valamiért egészen ismerősnek tűnik, pedig biztos vagyok benne, hogy nem ismerem. Egyenruháján azonnal megpillantom a hatodik osztag jelzését, úgyhogy arra a következtetésre jutok, hogy bizonyára egy osztagtársam lehetett. Lila szemei akár Miyokoéi is lehetnének… Különös, azonban nem tulajdonítok neki több jelentőséget. Kedves mosolyommal érintem meg vállát, hogy biztosítsam afelől, semmi gond nem történt.
- Ugyan, nem történt semmi, kedvesem. ^^ Sok sikert a feladathoz. – válaszolok neki, megajándékozva őt egy mosollyal; kicsit túlbuzgónak tűnik, vagyis inkább zavartnak és feszültnek, de remélem, azért elboldogul. Hogy miért van mégis olyan furcsa érzésem a franciául beszélő lánnyal kapcsolatban, arra sehogy sem tudok rájönni, azonban ez most nem is a megfelelő alkalom, hogy ilyeneken gondolkozzak.
Valahol elöl foglalok helyet, szemem sarkából pedig sikerül megpillantanom Shiroichi-taichout is. Nem tetszik az, amit a hadnagyával együtt művel a volt osztagommal, de amíg nem tesznek semmi törvénybeütközőt, addig sajnos én sem tehetek semmit ellene. Teljesen romba döntöttek mindent, amit én kemény munkával felépítettem, nem csodálom, hogy annak idején Nara-san is el szeretett volna onnan menni. Kétséget kizáróan szívesen láttam volna osztagomban, azonban képzettségei nem voltak megfelelőek az Onmitsukidou soraiba, ezért is intéztem el neki némi közbenjárással egy hadnagyi pozíciót a hatodik osztagban. Azóta már kapitányként számíthat a Gotei rá, s azon kevesek közé tartozik, akiket személy szerint is alkalmasnak találok. Ellenben ez Shiroichi-taichouról nem mondható el; kapitánynak lenni nem csak azt jelenti, hogy képes vagy villantani egy bankait, ez sokkal több annál. Persze, aztán ott van Miyoko… Nem, egyáltalán nem örülök annak, hogy ilyen nehézséget akarnak az én lányom vállára tenni, de ismerem a Gotei törvényeit, más módszert kell hát keresnem, hogy Miyoko addig maradhasson gyerek, ameddig csak lehet. S mi más is lenne erre a következő legmegfelelőbb alkalom, ha nem a karácsony? ^.^
- Szép estét, Shiroichi-taichou. ^^ – köszönök rá a kapitányra, és érdeklődöm kedvesen hogyléte, valamint a beígért cseresznyefák hogyléte felől. Valamikor talán személyesen kéne megvizsgálnom, hogy valóban úgy van-e az, amit mond, ahogyan, hiszen miután tönkretette a kedvenc fámat, elvárom, hogy legalább ültessen a helyére néhányat. Kíváncsi vagyok, a Gotei egyik legszebb kertjét mikor teszi tönkre, ha nem tette már tönkre ezelőtt. Túl sok szép és jó emlék köt ahhoz a helyhez, például a sétáink Watanabe ex-taichouval, vagy az, amikor Macska először és utoljára kergetett meg egy macskát, na meg persze a találkozgatásaink Kai-al, amikor ő még egyszerű harmadik tiszt volt nálunk, vagyis náluk. Jóformán az egész shinigami-fiatalságom jobban köt oda, mint a hatodik osztaghoz, élveztem a hadnagyságot, még a reggeli, unalmas, monoton edzéseket is élveztem, nem beszélve arról a sok kedves arcról, akit akkoriban ismertem meg ott. Ezek a huligánok azonban mindent tönkretettek, ami valaha is kedves volt nekem ott, és ezt nem fogom olyan egyszerűen elfelejteni nekik. ^^ Isami fukutaichou iránt is kétes érzéseim vannak, bár ez inkább személyeskedés, hiszen nekem az a feladatom, hogy kiálljak Kagami-san mellett, annak a szegény lánynak pedig igencsak sok problémája van. Ha őt szereti, természetesen nincs jogom megbélyegezni, na meg tulajdonképpen nem is ismerem, de talán önkéntelenül is sokat rontott a szememben azáltal, hogy nem volt ott Ai mellett, amikor szüksége volt rá. Másrészről viszont hiába tűnhetek önzőnek emiatt, de valahol örülök, hogy így történt minden, hiszen így megismerhettem Ait, és talán az egyik legbizalmasabb barátnőmre találtam benne, amiért köszönettel tartozom a sors felé. Ugyan sok jószívű shinigamit ismerek, kevesen vannak, akik tényleg közel állnak hozzám. Ez lehet, inkább az én hibám, elég nehezen találok olyan barátokra, akikre tényleg barátként tudok gondolni, hiába próbálkozom. Ennyire nehéz lenne engem elviselni? T^T
Kagami-san bele is kezd a mai edzés témájának ismertetésébe, s valamiért nem kifejezetten lep meg, hogy konkrétan a reiatsu kezeléséről lenne szó. Hasznos, kétségtelenül hasznos, egy olyan anyag, amit nem lehet elégszer átvenni. Önmagam kapitányhoz méltóan megfelelő szintű reiatsu kezelőnek tartom, s nem csak a kidoukban jeleskedek, mindig is nagy hangsúlyt fektettem a démonmágia fejlesztésére, valamint ahogyan azt Kagami-san is elmondja, ez jóformán az alapja, a táptalaja mindannak, amit ismerünk. Persze nem szükségeltetik nagy lélekenergia ahhoz, hogy valaki kellőképpen képzett legyen a zanjutsu és a hakuda művészetében, de nálunk, shinigamiknál édeskevés az, hogy megfelelő harci felkészültséged legyen. Időnként mosolyogva bólogatok, ahogyan a magyarázatot hallgatom, tulajdonképpen mindezeket már az Akadémián megtanulhatta mindenki, valamint a saját tapasztalatok is kellően hozzáadódnak a dologhoz. Jómagam a shunko használata miatt rengeteget kísérleteztem az utóbbi másfél évben a reiatsu kezelésével, ennek köszönhetően pedig elődeimhez méltóan viselhetem az Onmitsukidou főkapitányának rangját.
Érdeklődve figyelem a mutatványt, ahogyan Kagami-taichou bemutatja, hogyan nem lehet kiszabadulni egy bakudouból. Nagy újdonságot nem tapasztalok, hiszen hanki nevezetű technikám is egy ehhez hasonló mechanizmusra épül fel, azzal a kivétellel persze, hogy a megfelelő energianagyságot, de nem többet és nem is kevesebbet is fel kell használnom egy-egy kidou megszüntetésére, hogy akkor már az energia típusáról ne is beszéljek.
A feladatot egyszerűnek, és egyben briliánsnak találom. Kagami-taichou külön hívja fel rá a figyelmem, hogy mindenképpen figyeljek a gyakorlatra, hiszen segíthet nekem a későbbiekben, mindezt pedig egy mosollyal és egy biccenéssel köszönöm meg neki. Magam is egy gömbért megyek, hogy belekezdhessek a feladatba, s miután az előírásoknak, vagyis inkább Kagami-taichou utasításainak megfelelően megtartom a kellő távolságot a körülöttem lévőktől, azonnal bele is kezdek a gömb lélekenergiával való megtöltésébe. Elég mókás elnézegetni az értetlenkedő fejeket, valaha talán nekem is nagy fejtörést okozott volna, azonban ezt mostanra már nem engedhetem meg magamnak.
Fél-terpeszbe állok, és kényelmesen fogom meg a gömböt kezeimben, szemeimet pedig nyugalmasan lehunyom, hogy elképzelhessem magam előtt, ahogyan reiatsut áramoltatok a gömbbe. Lélekenergiám szemeimhez hasonlóan lila színű, ez zanpakutom képességéből, az illúziókból adódik. Ugyan lélekölő kardom méreg formájában juttatja el a megfelelő hatóanyagokat a célpontok szervezetébe, ugyanakkor hatása egyértelműen inkább az illúziókhoz kötődik, valamint reiatsum színe is inkább erre utal. Na persze, kevesen vannak, akik ismerik kardom képességét, s ez így is van jól. Veszélyes zanpakuto, és nem csak a környezetre, hanem önmagamra is. Régebben, amikor még képtelen voltam zanpakutomat megfelelően irányítani, igencsak kellemetlen hatásokkal ütközött vissza rám, és néha még most is előfordul sajnos, ha Kagami elvadul. Nem könnyű kordában tartani egy ilyen rosszindulatú, tébolyult zanpakuto lelket, de valamiért meg tudom érteni, miért éppen ő lelkem másik fele. S persze ott van ama elhanyagolhatatlan, eltörölhetetlen tényező is, hogy tulajdonképpen Erast is ő nemzette. Mégis ki másé lenne a legveszélyesebb zanpakutom, ha nem az enyém? Hiszen lelkem egy darabjából képes volt egy arrancart nemzeni. Ez már elég lenne ahhoz, hogy veszélyesnek ítéljenek, éppen ezért jobb is, ha a lehető legkevesebben tudnak arról, mire is vagyok képes vele. Vagy éppen ő mire képes, az én engedélyem vagy kérésem nélkül is.
Lehunyt szemekkel az ilyen feladatok mindig is jobban mentek, na persze, nekem ez már egyszerű gyerekjátéknak számít. Csupán így könnyebb kizárni a külvilágot, s én magam egyszerűen a kidou részese lehetek, amit épp alkalmazni próbálok. Most ugyan csak egyszerű reiatsut kezdek el áramoltatni, minek hatására lilás színben feldereng kezem, hogy megtöltsem vele a gömböt, de attól még ugyanolyan fontos számomra, hogy elképzeljem a folyamatot. Mivel pedig zanpakutom képességeinél is elengedhetetlen számomra a képzelőerő, a vizualizáció mesterének számítok, tehát annál is egyszerűbb számomra a feladat.
Valami olyasmit képzelek el, hogy a testem különböző pontjaimról elkezd gyülemleni a lélekenergia. Egy meditációs, úgynevezett „főgyökér” technikát veszek alapul, kicsit módosítva saját változatomra. Elképzelem, ahogy a reiatsu apró, világító pontokként gyülekeznek gerincem egyetlen pontjára. Persze ennek valódi látható jele nincsen, csupán a vizualizáció része ez is. Megpróbálom minél élet-hűbben elképzelni a folyamatot, majd amikor elég gyűlt össze, ugyanezt az energiát visszavezetem a kezembe, onnan pedig a gömböt ölelem körül vele. Persze mindeközben nem hagyom abba a reiatsu különböző pontokról való áramoltatását a gerincem ugyanazon pontjára, ahonnan azt továbbítom a kezembe, azonban ezáltal a lélekenergia áramoltatását tökéletesen egyenletesnek vélem, hisz azonnal érkezik az utánpótlás. A gömböt először csak körülölelem reiatsum burkával, azonban az hamarosan szívni kezdi azt, s ahogyan folyamatosan, kényelmesen áramoltatom bele az energiát, egyre inkább megtelítődik vele. Ösztönösen jön a szint egyenletesen való tartása, jóformán semmiféle problémába nem ütközök, s mikor úgy érzem, biztonságosan fenn tudom tartani a hamarosan képződő burkot, kinyitom a szemem, hogy megfigyeljem, másoknak hogyan is megy. Itt-ott egy-két robbanást hallok, de bízok benne, Kagami-taichou kellőképpen tudja kezelni a helyzetet, na meg önmagam semmiképpen sem féltem egy ilyen feladattól. Egészen élvezem, ahogyan alacsonyan tartott reiatsumat beleáramoltatom a gömbbe, na meg, a lila amúgy is a kedvenc színem, így amíg a többiek a feladattal szenvednek, én egy kicsit vidámabb dalt kezdek el dúdolgatni önmagam szórakoztatására. Remélem, nem zavarok vele senkit, bár a sok erőlködő fejet elnézve – amiket meg is mosolygok kedélyes dudorászásom közben – azt hiszem, mindenki jobban el van foglalva a saját gondjával. Yamasaki-san különösen ingerültnek tűnik, pedig szerintem jó érzéke lenne hozzá, csupán gyakorlás kérdése. Egy pillanatra összenézek Nara taichouval is, és megmosolygom sikerét, nem is vártam el mást tőle. Minden bizonnyal ő nálam magasabb szintű kidou használó, és talán kevesebb időre is volt szüksége hozzá, mint nekem.
Reiatsum áramlását megszüntetem, amikor arra van szükség, és persze amikor felszólítanak rá. Nem teljesen értem, Kagami taichou miért éppen engem szemel ki a következő feladatra, de nem kéretem magam, biztonságos helyre teszem a gömböt és kiállok a kapitánnyal a nézőközönség elé. Nem érzem magam feszélyezettnek emiatt, a különböző, Onmitsukidouban használt gyakorlatok miatt hozzá kellett szoknom, hisz sok felállás szól arról, hogy engem „rejtegessenek” a kíváncsi szemek elől, hogy ezáltal meglepetést okozzak az ellenfélnek. Szóval hozzá vagyok szokva, ha ily módon úgymond szerepelnem kell.
Ezt a feladatot egy fokkal nehezebbnek tartom, hiszen itt a másik lélekenergiájához is idomulni kell. Amikor úgy érzem, készen állok, biccentek Ai-sannak, hogy kezdhetjük, s pontosan egyszerre kezdjük el lélekenergiánkkal feltölteni a gömböt. Először persze az enyém viszonyul túl nagynak, nem elég finomnak partnereméhez képest, azonban némi koncentráció után már kezdek ráérezni a dologra. Amikor Kagami taichou megemeli reiatsuját, hogy a sajátját az enyémhez igazítsa – úgy érzem, jobb lenne, ha inkább hagynám, hogy ő igazodjon - , én azon igyekszem, hogy stabilan, folyamatosan tartsam azt. Viszont még ezek után sem érzem tökéletesnek, így a legvégén egy kicsit csökkentek az áramláson, hogy meglegyen a kifogástalan összhang és harmónia kettőnk reiatsuja között. Bámulatos, milyen kreativitásra késztette Ait ez a gömb és az ehhez fűződő gyakorlatok.
Még nem érzem fáradtnak magam, így úgy döntök, hogy megkeresek valakit, akinek talán nehezen megy ez a feladat, s ki is szemelem Shiroichi-taichout következő partneremként. Vérszomjasan kedves mosolyommal billegek oda hozzá; elégedetten konstatálom, hogy megvan a kellő bűntudata a cseresznyefát illetően, s amíg a gyakorlatot végezzük, talán beszélgethetünk is erről-arról. ^.^
- Ugyan, ugyan, Shitoichi-kun, marslakók nem léteznek. Mert nem léteznek, ugye? ^.^ – villan valami furcsa szikra szemeimben, ahogyan már fel is állítom őt a földről – hiszen előzőleg körülbelül borsónyi méretűre próbált összekuporodni - , hogy belekezdhessünk a feladatba.
- Vagy talán azt állítja, hogy Godzilla és a marslakócskák tényleg léteznek? Valamint nem emlékszem semmiféle meteorhullásra, Shiroichi-kun. Talán csak nem túl sok tévét tetszik nézni? ^.^ – fogom meg a gömböt mindeközben, és kellő távolságba terelem magunkat másoktól. A kun jelzőt ha jól emlékszem, valamelyik tisztje aggatta rá, én pedig… azt hiszem, gonosz vagyok, de jól esik ezzel kínozni azt, aki tönkretette a kedvenc cseresznyefámat. ^^
- Pedig kapitányként illene kellő koncentrációval megtisztelnie kapitány társát, kolléga. ^^ – intem csendre, hiszen ehhez a gyakorlathoz pont erre a koncentrációra van szükség, ami látszólag Shiroichi taichounak nincsen meg. Kedélyesen elismétlem számára a feladat lényegét, ellátva őt minden fontos instrukcióval, amit Kagami taichou is megadott nekünk az előbb, hogy minél hamarabb belekezdhessünk.
Nagy nehezen sikerül rávennem őt, hogy végre kezdjük el a feladatot, azonban túl sokat foglalkozik jelentéktelen dolgokkal. A gömb a lila mellett egy másik színt is kezd felvenni, azonban ez láthatóan annyira megrémítette Shiroichi taichout, hogy figyelmeztetés nélkül abbahagyta reiatsujának áramoltatását. Ha nem észlelem ezt időben, akkor egy robbanást okozott volna, és ezzel lehet, hogy olyan veszélybe sodort volna engem, ami akár megszületendő gyermekem életébe is kerülhetett volna. Tehát részemről itt az ideje komolyabban venni Shiroichi taichou oktatását, kis híján olyan balesetet okozott, ami elől nem biztos, hogy időben meg tudom védeni magam.
- Shiroichi-kun…………….. ^.^ – villantok rá széles, vérfagyasztó mosolyt, felhívva rá a figyelmét, hogy most, most sikerült felidegesítenie. - Ha felrobbanunk, azt soha, de soha nem felejtem el Önnek… Csak hogy tudja, mire számítson, ha még egyszer elrontja. ^^ – magyarázom el neki ezután néhány szóban, hogy ennél a gömbnél az a természetes, ha ilyen színe lesz. Pocakomból nem sok látszik, azonban már vannak látható jelei, így ha van elég esze, akkor talán képes lehet arra, megtudja, hogy miért is kell halál komolyan vennie ezt a feladatot, valamint a fenyegetésemet is.
További provokációival nem sokat foglalkozok, válaszok helyett inkább csak megvillantom neki újra és újra ugyanazt a mosolyt. Próbálom alacsony szinten tartani reiatsumat, s amint úgy érzem, Shiroichi tachou eltúlozza, azonnal jelzek neki, hogy kevesebbet. Lélekenergiája folyton ingadozik, ami nem jó, azonban amíg nem szünteti meg teljesen, vagy nem csökkenti drasztikusan, többé-kevésbé stabilan tudom tartani a körénk képződő energiamezőt.
- Ugyan, még alig próbáltad meg… A gondolataid túlságosan kuszák. Hunyd le egy kicsit a szemed, rendben? – próbálok másfajta megoldást kínálni a problémára. A kapitány rengeteg lélekenergiával rendelkezik, azonban képtelen megfelelően kontrollálni azt. Túl zilált, itt-ott pedig mintha amolyan foltokat is éreznék reiatsujában. Talán ha többet meditálna, és többet gyakorolná a reiatsu kezelését, akkor sokkal kontrolláltabbá válna.
Figyelmeztetésem ellenére újra megszünteti a reiatsu áramoltatását, anélkül, hogy előtte szólna, így én magam is így teszek. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy Nara taichou után őt fogom meglátogatni. Éppen csak egy egészen más indoktól vezérelve.
Harmadik próbálkozásunk közben elmagyarázom neki, hogy mi az, amit meg kéne próbálnia elképzelni. Elmondom neki a főgyökér technika lényegét, legalábbis azt a részét, amit neki tudnia kell, és úgy veszem észre, hogy ez végre kezd sikerülni. Van egy pont, amikor úgy érzem, hogy sikerül megtalálnia a tökéletes összhangot, legalábbis pontosan egyenletesen áramoltatja a reiatsut a gömbbe, én pedig egyszerűen ehhez igazodok, azonban nagyjából egy perc után csavarok a dolgon kicsit – mosolyogva megemelem saját lélekenergiám. Kíváncsi vagyok, mit tesz, hiszen nem figyelmeztettem rá, erre pedig ha túl későn eszmél, egy apró, szikrázó érzés figyelmeztetheti. Ha viszont sikerül felismernie, mit tettem, akkor ő maga is meg kell, hogy emelje saját reiatsuját, amire csodák csodájára sor is kerül. Kellőképpen igazodik saját lélekenergiámhoz, pedig lehet, tudatában sincs ennek. Elégedetten billentem oldalra fejem, s néhány perc múltán jelzek neki, hogy befejeztük a gyakorlatot.
Amikor meghallom, hogy harmadik feladat is van, gondolkodás nélkül odaviszem Shiroichi taichout a csoporthoz, hogy akkor is ezt csinálja, ha a fene fenét eszik. Mégis, amikor úgy érzem, hogy készen állok a feladatra, kicsit megszédülök, és egyedül Ainak köszönetem azt, hogy sikerül megtartanom egyensúlyom azáltal, hogy időben elkap. Bocsánatkérően nézek rá, valamint a többiekre is. Igazán nem szeretném kihagyni ezt a feladatot, de elfáradtam, ami azt hiszem, várandósan érthető is. Azt hiszem, mindenképpen kénytelen vagyok kihagyni a harmadik feladatot, és nem azért, mert nem lennék rá képes, hanem mert nem szabad jelenleg túlerőltetnem magam.
- Azt hiszem, nem érzem jól magam. ^^” – mentegetőzök, és bújok ki ezáltal önkéntelenül is a feladat alól. Jobb lenne nem kockáztatni, hogy valami baj történjen, azt hiszem, így néhány mély levegővételt veszek, és az egyik falnak dőlök pár percre, hogy összeszedjem magam. Csak messziről nézem végig, amint a többiek bemutatják a harmadik fokozatot, és amikor úgy érzem, egész jól vagyok, inkább azokhoz megyek oda, akiknek gondjaik voltak az első feladattal is, hogy segíthessem őket. Így az edzés hátralévő részén inkább ezzel foglalatoskodok.
Mikor Ai befejezettnek tartja az edzést, elbúcsúzom tőle, és biztosítom őt róla, hogy jól vagyok, bár tény, talán valóban jobb lenne, ha kísérőm akadna, mondjuk Kai, esetleg Kai, de akár Kai is megteszi… Viszont erre most nincs módom, a friss levegő pedig a hideg ellenére mégis csak jót tesz, kellően kitisztítja a fejem. Ha én magam annyi újat nem is tanultam, talán sikerült másoknak segítenem valamennyit, ami azt hiszem, így is egy szép teljesítmény.

Üdvözletem, kedves játékosok!

Wang Liu Mei: Igazán nem panaszkodhatsz a teljesítményedre, nagyszerűen megbirkóztál a feladattal, és még Keisukéhez is volt elég türelmed a második feladat alkalmával. Büszke lehet rád a kapitányod, 1000 LP-vel fejlődtél a tréningnek köszönhetően.

Hayakawa Yuki Hajime: Már az első feladat is talán kicsit nehezebben ment a vártnál, partnered viszont alaposan megnehezítette a dolgod a következőnél. Olyannyira, hogy bár képes lehettél volna rá, mégsem tudtál részt venni az utolsó, közös gyakorlatban. Mindez ma csak 500 LP-re volt elegendő, talán ha érzéseid nem befolyásolnak ennyire, lehetett volna eredményesebb is az edzés.

Matetsaku Miyoko (alias Matsukuchi Mikoto-sama): Jelentősebb előzetes képzettség nélkül eljutottál a 2. szintig, így semmi okod nincs arra, hogy csalódott legyél. A tehetséged így is megmutatkozik, lélekenergiád pedig 500 LP-vel lett nagyobb az edzés következtében.

Hiraikotsu Omote: Alaposan kifárasztott a feladat, lehet a 3. szintet már nem is kellett volna megpróbálnod. Mindenesetre erőn felüli teljesítményed jutalmául 500 LP-vel növekedett a lélekenergiád.

Keisuke Isami: Bár most nem láttál alacsonyan szálló sajtburgereket, így is sokat szenvedtél az edzésen, míg megtaláltad a megfelelő módszert. Bár a 3. szintre nem jutottál el, Mei-chan segítsége árán legalább a második feladat sikerült. Megérte kínozni önmagad, 1000 isami LP-vel gazdagodtál.

Shiroichi Anao: Fárasztó vagy kapitány létedre, ráadásul ilyen kidou-tudással szenvedtél egy ilyen, alapvetően egyszerű feladat felett. Egy szerencséd van, hogy S-s-s-ssssuwun taichou addig nyúzott, amíg nem sikerült. 500 LP üti a markodat.

Nara Shiratori: Számodra ez a feladat pofonegyszerűnek bizonyult, ami a szintedet ismerve nem meglepő. Még arra is volt energiád, hogy Harukival törődj, és végül 500 LP-s növekménnyel térhettél haza, hogy végre lepihenhess.

Shiranui Haruki: Jobb párt nem is találhattál volna Shiratori-samánál, instrukciói a kissé nehezen induló első szint után a második feladaton is átjuttattak. Bölcsen felismerted azonban, hogy a 3. szinthez már nem elegendő a tudásod, de így is fejlődtél 500 LP-vel.

Yamasaki Shizuka: Türelmetlenséggel és idegeskedéssel nem sokra jutsz, és ez ma is bebizonyosodott. Idejekorán feladtad az edzést, és hiába mentél vissza utána, egyedül csak az első feladatot tudtad gyakorolni, ami egyébként is ment. Ráadásul ez a gyakorlásod is félbeszakadt, amikor az Amfiteátrum kapuját bezárják, te pedig bent maradsz a kijutás lehetősége nélkül. Meg kell várnod, amíg valaki arra nem téved és felfigyel rád végre. Az edzésed sajnos sikertelen, nem fejlődtél.
(Megj: Az edzés lényegi részét máskor sokkal jobban fejtsd ki, nem foglalkoztál vele túl sokat, és nem szemléltetted sem a folyamatokat, sem nem mutattál semmilyen fejlődést a próbálkozásaid során)

Verashu Suwun: Tapasztalt és képzett kapitányként te is könnyedén oldod meg a feladatokat, élénk fantáziád és képzelőerőd különösen egyszerűvé teszi a dolgod. Neked is jut arra erőd, hogy a párodat helyes irányba tereld, noha talán pont ez az extra erőfeszítés nem engedte meg, hogy a harmadik szinthez is maradjon elég energiád. Azonban így is, hiába volt a feladat egyszerű, és hiába nem mutatott számodra sok újdonságot, a gyakorlás 1000 LP javulást eredményez a lélekenergiádban.

Kagami Ai: Ismét bebizonyítottad, hogy remek mentor vagy. Hibátlanul levezetted ezt a nagy volumenű edzést, személyes tanácsaid pedig többnyire segítettek a tanulóknak. Az edzésed sikeres, és mivel ez volt a második alkalom, így 1000 LP jutalomban is részesülsz.


A szerzett pontokat kidou képzettségre tegyétek, kivétel Matetsaku Miyokót, akinek szüksége van még egy pontra ahhoz, hogy felvehesse a diszciplínát. Az edzést LEZÁROM, köszönet Szayelnek az értékelésben nyújtott segítségért.

~/ Játékos találka Ai-chan taichounénivel *,...,* /~

Katica. Kicsi, piros és hat pontos katica. Ráadásul itt van mellettem. Viszont én nem nyúlhatok hozzá. Mert én most épp szépen vagyok felöltözve, és az egy katica, én pedig jó kislány vagyok, és még mindig ott a katica, és szót kell fogadjak...
- Áháá~lj meehee~g! T_T - kergettem körbe körbe az osztag kertjében a kicsiny kis bogarat, mintha csak az életem függne tőle. Mert hát az is függ, mivel ez egy igencsak szép katica és meg akarok barátkozni vele és odaadni Rei-channak, ha majd az utazásából hazaér, meg biztos, hogy Miyoko-chan is össze akar barátkozni vele. Mondjuk az se lenne rossz ötlet ha annak a Yoriko nevű lánynak vinném el először aki a papi osztagában van, hogy csináljon sok katicát és akkor mindenikünknek jutna több is mint egy katica.
- Félre. >.> - gáncsoltam el mindenkit aki közém és a katica közé állt. Viszont mire észrevettem, már nem az osztag kertjében voltam, hanem egy teljesen más és idegen helyen. Hatalmas falakkal körbevett hely volt és ijesztő. Nem is értem, hogy az az aranyos kis katica, hogy mert ide berepülni.
Ijedten sétálgattam követve az orromat, mert úgy gondoltam, hogy az egy olyan biztos pont, aminek hatására bizonyos, hogy nem tudok eltévedni majd és megtalálom a kijáratot. Szóval az orromat követve, egyszer csak különös zajra lettem figyelmes. Igazán meglepődtem, hisz olyan személyt vettem észre, akire nem számítottam egy ilyen ijesztő helyen. Ai-chan taichounénit és épp bizonyára harcolt az itt lévő szörnyetegek ellen, hisz a kardját a kezében tartotta. Mindig is tudtam, hogy a 3. osztag taichouja egy igazi hősnéni, persze nem olyan nagy hős, mint a mami vagy a papi, de határozottan egy hős.
- Odamegyek. - határoztam el magam, persze mondani könnyebb volt, mint cselekedni, hisz olyan ijesztő volt ez az egész hely, meg minden. T_T
- Szerintem menjünk vissza. - szólalt meg hirtelen a fejemben a zanpubácsi hangja. Először megijedtem és körbe-körbe nézelődtem ijesztően, hogy ki az aki itt van és milyen veszélyt jelent számomra, de aztán sikerült felfognom, hogy ki az aki velem beszélget.
- De hát ott van, Ai-chan taichounéni. Ő megvéd és biztos, hogy sokkal jobban tudja, hogy merre van a kijárat, mint én. ._. - válaszoltam kicsi kezeimmel hadonászva.
- Akkor is mennünk kell. nem hiszem, hogy tanácsos most őt zavarni. - tartott ki továbbra is elképzelése mellett az idős hang, viszont valami furcsát véltem felfedezni a hangjában.
- Te félsz Ai-chan nénitől. Na nem baj, majd ha odamegyünk meglátod, hogy milyen kedves és aranyos meg minden. - indultam el a lépcső irányában futva, habár kissé furán éreztem volna magam, mintha figyelnének meg suttognának nekem, de biztos, hogy csak az ijedtség miatt volt.
- De... lépcső. - figyelmeztetett a bácsika, viszont már késő volt, hisz én is észrevettem a lépcsőt és sikeresen megbotolva le is höngörőztem rajta egyenesen addig, amíg neki nem gurultam a taichou lábának.
- Csókolom Ai-chan taichounéni! ._. - rángattam meg kissé félve a haoriját, közben persze mindenfelé figyeltem, mert ha Ai-chan néni itt harcol akkor biztosan vannak itt szörnyek, meg démonok meg kislányokat evő mumusok is.
- Azt hiszem eltévedtem. - engedtem el a nő ruhadarabját, majd a sálammal kezdtem el játszadozni szégyenemben, hisz milyen dolog, hogy én, a mami lánya eltévedek, hisz a mami oylan ügyes és olyan hamar megtalálja a kiutat meg minden, még bekötött szemmel is. Én pedig egyből eltévedtem, mert egy szörny kihasználta az édes kis katicák iránt érzett gyengeségemet és idecsalogatott. De szerencsére itt van a nagy és erős Ai-chan taichounéni és ő majd megvéd engem.

Tehetség az osztagban
[Zanpakuto edzés]

*Egy halálistennek rengeteg dolga van attól a pillanattól kezdve, hogy a Gotei Juusantainak esküd fel, s felvételt nyer egy osztagba. Néhányunknak több, néhányunknak kevesebb; mégis, akik felfelé törekednek azt veheti észre, hogy ez csak egyre több lesz. Ahogy egyre feljebb lépsz fel a ranglétrán, arra döbbenhetsz rá, hogy a teljesítési szint egyre csak emelkedik. S ha visszaugrassz, jó esélyed van rá, hogy visszalépegess a lépcsőfokokon. Erre abban a pillanatban jöttem rá, amikor éles kanyarokat tettem a Gotei berkein belül. Elvégre is mekkora az esélye, hogy egy Juuichibantaios majd Yonbantaios legyen? A Yonbantaiból viszont a Kidoushuu tagja lettem, később pedig a Nanabantai hadnagya. Akárhogyan is nézem, a néhai 11. osztagos shinigamiból Soul Society egyik kidou mestere lett. De mindez nem elég, hiszen most itt állok teljes valómban. Itt egy amfiteátrum közepén, kezemben a kardommal, amely lelkem egy részét képezi. Egy olyan mély kapcsolatot jelképez, amely csak azoknak adatik meg, kik shinigamivá érik magukat. Különös mozdulatoknak tűnik szemembe, amiket éppen végre hajtok, de ezek kellenek számomra ahhoz, hogy szinten tudjam tartani magamat. Elvégre is egy kapitány dolga nem csupán annyi, hogy bankait idéz, legpusztítóbb kidoukat süti el, villámlépéseket alkalmaz; hanem kultúránk legfontosabb jelképét a kardot is művelnie kell. Valamilyen szinten ez az én szenvedélyem is, csak éppen én mégis egyedi módon teszem ezt. Ilyenek például azok a berögzült szokásaim, hogy ritkán tartom két kézben a nodachim markolatát, vagy éppen függőleges vágást sosem hajtok végre. Az utóbbit egészen barbarisztikusnak tartom, ami azt illeti.
Percek óta nem teszek mást, csak szüntelenül ismételgetem ugyanazt a vívási koreográfiát, mire a semmiből rántást érzek a haorim egyik feléről. Emberi reflexeim pedig arra sarkallnak, hogy pengémet az elkövetőre irányítsam egészen addig, míg fel nem fedezem magát az elkövetőt. Elhűlten pillantok némiképpen az apró termetű halálistenre. Pillanatokig próbálom feldolgozni a tényt, hogy Masamune taichou lánya valóban az én osztagomban szolgál. Noha semmi esetre sem a félelemről van szó, mindössze maga a tény, hogy egy gyermek szolgál az osztagomban, máris különös érzésekkel tölt el. Szívemet kapargató érzés az egész, s jelen pillanatban még nem is tudom hová tenni ezt a tényezőt. Mindig törekedtem a példamutatásra, de egy gyermek teljesen más eset. Főleg azok után, hogy az a dolog történt ott. Még mindig fájdalommal lelkemben tekintek vissza a múlt árnyaira. Viszont muszáj volt túl tennem magam rajta, így hát lehunyom szemeimet.*
- Kamioka Miyako tiszt. Veszélyes dolog egy kapitányt megzavarni edzése közben, ha nincs rá nyomós indokod. Mond shinigami, neked mi okod van személyem megzavarására? *Komoly hangon szólalok fel, míg fegyveremet a helyére teszem. Nem szívesen folytatnám egy kis gyerek társaságában, de azért csak remélem, hogy nem mindenféle piti kibúvókat talál fel erre. Nem valószínű, hogy legközelebb könnyen túl tenném magam azon, ha megzavarnak egy edzésem közben. Voltaképpen ezt régebben sem szerettem, tán ezek a szokásaim sosem változnak majd meg.*
- Indokod bizonyára az volna, hogy zanpakuto edzést szeretnél venni kapitányodtól, igazam van? *Nyitom fel szemeimet, hogy vészjóslóan pillanthassak a lányra. Egy fajta fenyegetésként is érheti, hogy most aztán nincs más választása. Habár nem is értem miért jött bennem, azaz érzés, hogy foglalkoznom kellene vele. Elvégre is immáron a Sanbantai két hadnaggyal is rendelkezik, így nem nekem kell külön időt szentelnem a tisztjeim kiképzésére. Több időm magam a papírmunkára, valamint saját magam edzésére és magánéletére. Ha jobban belegondolok még így is van egy órám, míg elindulhatok a birtok felé. Esetleg ezt az időt még a Masamune lányra is szentelhetném; miért is ne? Hátrébb lépek tőle.*
- Miyako, idézd meg a shikaiod. Látni szeretném mire képes a lélekölő kardod; rendben van? *Utasítom rá a lányt. Kapitány lévén talán ez nem is olyan nagy kérés egy beosztottamtól. Köztudott ugyanis, hogy a tisztek legjava áhítozik az iránt, hogy egyszer a kapitánya megdicsérje a zanpakutoja végett. Ezt onnan tudom, hogy egy koron bármennyire is furcsa lehet, én is voltam egyszerű civil tiszt. Emlékszem, mikor Kai taichou bankaiát volt szerencsém megpillantani néhány percre, a csata hevében. Csodálattal töltött el a kapitányom erejének látványa, csak azt sajnálom, hogy ennek fénye mára már ködve veszett. Így jár az, aki nem ragad meg egy bizonyos szinten. Mert az évek edzései megmutatják, hogy te magad is képes lehetsz rá. S mikor már eléred, akkor pedig nem is tűnik olyan fényesnek, mint amilyen akkor a te szemeidben volt. Természetesen nem fogok most ennek a lánynak bankait idézni csak azért. Fuhaku kissé veszélyes e tekintetben.*

~/ Játékos találka Ai-chan taichounénivel *,...,* /~
[Zanpakuto edzés]

Ai-chan taichounéni... ijesztő. Egész sok pillanatba beletelik, míg felfogom, hogy hozzám szólt, onnan tudom, hogy sok pillanat, hogy a két kezemen nem tudom megszámolni, és szinte azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak. Ráadásul a teljes nevemen szólított. Lehet, hogy valami nagyon-nagyon-nagyon rosszat tettem? T_T De hát én egy ügyes és jó kislány vagyok, ezt még a nagypapi is megmondta, pedig sok virágcserepet és vázát összetörtem már. Még a mami is megdorgált miatta, de a nagypapi csak mosolygott, pedig szereti a vázákat és virágcserepeket.
- Én... vagyis Miyako... vagyis én... - kezdtem el hebegni-habogni szipogva, hisz azt sem tudtam, hogy most én én vagyok-e vagy csak magamról beszélek. Pedig én én vagyok, csak Ai-chan néni nagyon megijesztett és ezért nem tudtam hogy, hogy is válaszoljak erre a dologra.
~ Mondj nemet. - szólalt meg az öreg kardbácsi, miután a taichounéni elmondta, hogy miért is vagyok én itt. Őszintén szólva nem is tudtam róla, hogy én azért vagyok itt, hogy zanpakutou edzésen vegyek részt a nénivel. Úgy tudtam, hogy eltévedtem, de ezek szerint akkor mégsem.
- Igen. Nem eltévedtem, hanem zanpakutou edzést szeretnék Ai-chan taichounénitől. - feleltem szinte automatikusan, így az sem tűnt fel, hogy én tulajdonképp valóban eltévedtem, csupán azt mondtam amit a taichounéni hallani akart. Vagy mondatott velem? Nem tudom. Ugyanakkor ismét sikerült megijednem, hisz a taichounéni arrébb lépdelt és én megint egyedül maradtam. Nagyon félelmetes dolog az, ha valaki egyedül marad. Mindenfajta mumus meg szörnyeteg támadhatja meg, pláne ha olyan nagylány mint amilyen én vagyok.
- Mutassam meg a shikai-t? - lepődtem meg a taichou által kért dolgon. Nem azért mert nem tudtam volna megcsinálni, hisz én már ügyes shinigami vagyok és képes vagyok egy ilyen alapvető dologra, meg a papi is mindig mondta, hogy ügyes kislány vagyok, mikor megmutattam neki, de kicsikét furcsa volt így, hogy pont a taichounéninek kell megmutatni.
- Sekai ga tojite sono , Gōsutokingu! - ejtettem ki gépiesen a szavakat, miután mindkét kardocskámat előhúztam és összeérintettem őket. Pillanatok alatt változtak át egy másik fegyverré, ami mint mindig, most is érdekfeszítőnek tűnt számomra.
~ Miya-chan. - szólalt meg egy számomra ismeretlen hang a fejemben aminek hatására megijedtem. Női hang volt, valamint kicsit erőszakos, de mégis kedves volt.
~ Átkozott luvnya. - a kardbácsi válasza erre viszont sokkalta jobban megijesztett. Soha, de soha nem hallottam őt így beszélni és nagyon is olyan volt, mintha egyrészt nekem mondta volna. Habár nem tudtam, hogy mit jelenthet a második szó amit mondott, de azt éreztem, hogy semmi jobbat. Ráadásul a kezemben tartott fegyver is furcsán kezdett el viselkedni, majd mikor megvágta a kezemet el is engedtem és hátrébb másztam tőle.
- Megvágta a kezem. - mondtam az ijedtség és a sírás közös határán. Féltem a fegyvertől és úgy éreztem, mintha nem is az én részem lenne, egy idegen. Egy szörnyeteg. - Soha nem csinált ilyet. Ez fáj. - végül már nem bírtam tovább, hisz a vágás eléggé mély volt és nagyon fájt. A könnyeim eleredtek és sérült kezemet magamhoz szorítva igyekeztem elhátrálni a közben levegőbe emelkedő kardtól. Féltem tőle. Nem volt az enyém, vagyis már semmiképp. De miért? Miért lett a kedves bácsi ellenséges? Miért támadott rám? Hisz a részem, nem? T_T
- Légy átkozott, shinigami. Miért kellett beleköpnöd a levesembe? - szemecskéim elkerekedtek mikor megláttam, hogy a fegyver jelenlegi forgatója nem más, mint a kardbácsi. Sem megmukkanni, sem sírni nem tudtam a félelemtől. Mindössze ijedten néztem Ai-chan taichounénit, hisz ő egy hős és erős meg bizonyára meg tud védeni. De miért történik ez? Nem értem. T_T

*Természetesen nem az volt a célom, hogy megijesszem ezt a lányt. Mindössze annyit akartam elérni ezzel az egésszel, hogy a rideg oldalammal rendre utasítsam. Szeretelen viselkedése cseppet sem helyén való, s hozzá téve még fiatal is. Csak ebben a korban tanulhatja meg, hogy hogyan kell fegyelmezettebben viselkednie. Egy kapitány lábai elé nem illendő csak így beesni. Akármennyire tűnhetek ettől rendkívülien szigorúnak, én csak a tiszteim javát akarom, nem többet. Annyit várok el, amit én magam is adni tudok. Ezen az osztagon van egy fekete folt, amit nekem kell helyre hoznom. Ez csak úgy lehetséges, ha virágzani kezd az osztag. Bár a történelem nem hazudik, azonban az emberek hajlamosak felejteni. Ha csak jót, vagy jobbat lehet hallani a Sanbantairól, akkor lassacskán majd senki nem fog emlékezni a kapitányok árulására. Maya eltűnését én másnak nem is tudom vélni, még ha nem is tudom igazából, hogy mi az igazi oka a leváltásának.* - Helyes. *Bólintok egyet a lánynak arra, hogy ismétli a zanpakuto edzéssel kapcsolatos, úgy mond választási lehetőséget. Egy kis edzés neki különösen nem árt, nekem pedig időm most van rengeteg. A munkámmal mára már végeztem, így jut idő egy sokkal különlegesebb dologra. Hajdanán én is voltam fiatal, s valahol nekem is el kellett sajátítanom az alapokat. Ezeket az alapokat pedig nem árt, ha tovább tudjuk adni valaki olyas valakinek, akinek szüksége van rá. A laza tartásából a lánynak ítélve pedig, neki lenne még mit tanulnia. Ezért, mikor megidézi a zanpakutoját, már mennék is oda, hogy kiigazítsam a kardját, amikor egy különös eset áll fenn. A lányt szinte azonnal megvágja a saját zanpakutoja, ami folytán az egyenesen a földre esik. Ha nem lennék egy kimért természet, akkor most eléggé ostobán kerekednék a dolgok ellenében.*
- Menj onnan Miyako. *Teljesen komoly hangon utasítom a lányt, mihelyst meglátom, hogy a kard felemelkedik a levegőbe. S mint a férfi megjelenik a kard mellett, én magam a lányt magam mögé utasítom. Rideg tekintetemmel, kissé értetlenül állok a dolgok felett, holott igazából volt már részem hasonló dologban. El sem tudom hinni, hogy milyen gyakori mostanában a zanpakutokkal a gond. Nem is olyan régen tanúja lehettem, amint Miyoko zanpakutojával is gondok akadtak, de hogy a saját osztagomban ez előfordulhat, arra igazán nem számítottam. Így az egyre érdekesebbé váló helyzetre kicsit óvatosabbá leszek.*
- Tehát a lehető legjobb edzést választottam a számodra. Miért nem szóltál, hogy nem tudod kellő képpen kordába tartani a zanpakutodat? *Pillantok le a lányra, akit azért mégis magam mellé terelek. Ez egy remek lecke lesz a számára, amennyiben kellő információt tudod szerezni az egész fennálló helyzetről. Mint kapitánya, azonnal közbe léphetnék, és darabokra zúzhatnám a zanpakutoját; de nem vagyok ennyire brutális. Valamint, most fosszam meg őt tőle? Meg aztán, ha visszaregenerálódik, abban a pillanatban ugyanez a veszély fenyegetheti. Inkább azt kéne neki megtanítanom, hogyan győzheti le a fennálló problémát. Most kimondottan kapitány szintű tudásra van szükség. Nem csodálom akkor, hogy ilyen kis szertelen. A saját zanpakutoja ronthatja meg folyamatosan.*
- Üdvözlöm, Gōsutokingu. *Biccentek egyet a zanpakuto szellemnek ítélt férfit. Jelenleg még nem tudom beazonosítani, hogy ez nem a valódi zanpakuto szellem. Nem hallottam eddig a hangját, ami így is van rendjén. Csak a zanpakuto tulajdonosnak van joga arra, hogy azt hallhassa. Így jelenleg csak gyanakodni tudok a fennálló helyzetre.* - Miyako. Hívd magadhoz a zanpakutodat. Tudnom kell, hogy az a szellem ott a te igazi zanpakuto szellemed-e. *Ha nem lett volna már ehhez hasonló helyzetem, akkor nem tudnám, hogy ilyesmi lehetséges. Akkor ezek szerint feltehetőleg van a Goteiben még egy különleges eset, amivel nem árt foglalkozni. Egyre jobban kezd azaz érzésem lenni, hogy foglalkozni kell ezzel az üggyel. Kicsit azért előre haladok a dolgokkal kapcsolatosan.*
- Ha ő nem az igazi zanpakuto szellemed, akkor le kell győznöd ahhoz, hogy az igazit megszerezhesd. Egy valódi zanpakuto szellem így nem materializálódik azért, hogy a tulajdonosára támadhasson. Nevezd meg magad! *Szólítom fel az illetőt, akire villanó tekintetemet szegezem.*

Ismerjük meg az „ellenséget”,
avagy kidou edzés (Takinak)

Ismerjük meg az „ellenséget”,
avagy kidou edzés (Takinak)

Ismerjük meg az „ellenséget”,
avagy kidou edzés (Takinak)

Kaminari Taka: Köszönhetően az alapos magyarázatnak, gyorsan sikerült megértened, hogy a reiatsu-áramlásodat hogyan kontrolláld jobban, és ügyesen kivitelezted a feladatot. 500 LP és egy kidou-pont képében csapódott le a fejlődésed.

Hayakawa Yuki Hajime: Sikeres az edzésed, magyarázatod kellően alapos volt, a demonstráció pedig hatásos. Legközelebb jutalmat is kaphatsz.

LEZÁROM az edzést, gratulálok mindkettőtöknek.

*Midőn hajnal tájt lehetett, az egyik szolgáló húzta szét a tolóajtómat a birtokon levő szobámban. Lassan, csendesen közlekedve húzta szét az ominózus méretű ablakom sötétítőjét, hogy ezt követve éppen nyíló szemeim a napfelkeltében vesszenek el. Évtizedek óta nem volt részem ilyen látványban, s még mindig lenyűgöz, hogy mai napig nem felejtették el, mennyire is szeretek ily' brutális kelésben részt venni. Nem mindenki szereti, ha a narancsosodó égbolt, valamint az élénken világító korong egyenesen a szemébe süt. Mindenesetre én mindig is kedveltem az efféle bizarr eseményeket. Hozzá téve még azt is természetesen, hogy mióta kapitányként állom meg a helyem, valamilyen módon kötelességemnek érzem a helyes kelési időpontot. Korábban kell kelnem, mint az osztagom, hogy időben munkába állhassak. Noha, nem kell messzire mennem; hiszen maga az osztag egyenesen a Kagami birtok mellett található. Valójában fel sem fogom, hogy Ai miért nem járt haza a birtokra. ^^" Túlságosan közel van a két épület..ennyire munkamániás lett volna? Lassan felülök az ágyamon, és némi gyümölcslé társaságában élvezem a nap felkelését. Amint nem tölt el elég élvezettel, máris felemelkedek, hogy megtegyem első lépéseimet a munka felé. Kezdetnek a szokványos készületek után bejelentem a hadnagyaimnak érkezésemet. Tehát feltehetőleg mire megérkezek a reggelim és a kedvenc teám lesz az asztalomon. Tegnap a birtokról elküldtem egy szakácsot a 3. osztagba, hogy a hadnagyoknak, valamint személyesen nekem dolgozzon. Vannak dolgok, amikről nem tudok leszokni; túlságosan régóta élek arisztokratikus körökben. Egyszerűen nem mindegy kinek a főztjét eszem. Kíváncsi lennék a nőegylet megalapítójának a főztjére mondjuk, elég sokan dicsérik. Elméletileg a Mizushima-ház tagja, így talán egy kis egyezkedéssel elérhetem, hogy a desszerteket tőle rendeljem meg. Némi bíbelődés után végre sikerül elindulnom, oldalamon a zanpakutommal és a díszkatanámmal. Szép napnak tűnik a mai, s hogy kellőképpen fokozzam, jövetelemet kicsit egyedien teszem meg. Lassan kivonom a wakizashimat, s a penge tompa felén húzom végig két ujjamat.*
- Daljáték, hercegnő! *Egy átmenetet képezve a shikaiban, elősztör aranyló huzallá, majdan aranyporrá hullik szét a kard. Egy fajta, szinte alig látható aranyesőnek tűnik az egész, amiben megérkezek. Hidenka ezen képességében rejlik a természetből nyerhető hangok komponálása. Egy úgymond halkan kezdődö, majd meglepő lágy és nyugtató dal hangja egyre jobban lesz hallható közeledtemmel. Mikor pedig beérek az amfiteátrumba, sokan szinte egyértelműnek vélik, hogy a hang felőlem jön. Hatása egészen nyugtató jellegű, így aki éppen az edzés alatt már- már súrolta józanságának elveszítését, az ismét visszaugrik a normál állapotba. Sokan, tekintetüket felém szegezik. Mei máris megindul felém, én pedig csak egy kimért biccentésemmel üdvözlöm őt. Némi szóváltásunk után egy alak lép elém meglehetősen modortalan köszönésével. Szinte érezhető a szikrákat szóró szemek, amikkel illetem.*
- Tudd a helyed, shinigami! Sosem engedtem meg a számodra, hogy ily' közvetlen stílusoddal mérj. Én a kapitányod vagyok, nem pedig a barátod. *Szúrós, rideg ábrázatom viszont enyhül az orrolás után némelyest. Veszek egy mély levegőt, és megkérem Meit, hogy vezese le az osztagedzést, míg én az ujonccal leszek elfoglalva.*
- Minden shinigami, aki fehér haorit hord, hátán az osztag számával...mind kapitányok a Gotei Juusantaiban. Mindegyik kapitány bankai szintű shinigami, valamint Soul Society legtiszteletreméltóbb shinigamijai közé tartoznak. Ezt azért mondom el neked, hogy később ne keveredj hasonlóan kínos helyzetbe. Mi kapitányok büszkék vagyunk a rangunk elérésére, s mivel rengeteg munkánk van benne...elvárjuk a tiszteletet. Így neked az én nevem Taichou, valamint nem tegezheted csak úgy le a felettesed. *Fújom végül ki magam s intek neki, hogy kövessen. Ugyan nem vezetem az edzést, de kíváncsi vagyok a tagok teljesítményére. Így aztán a sétálás alatt folytatom a további beszélgetésünket.* - Mi a neved shinigami? *No igen, valóban kezdhette volna illedelmesebben, vagy valami. Mindenesetre egyelőre nem teszem meg az előítéleteimet. Muszáj valahogy összeszednem ezt az osztagot, nem engedhetem meg, hogy bárdolatlan bugyuta barbárok legyenek. Ha már főnemes a kapitányuk, akkor kemény illemet fogok beléjük verni. Nem szeretnék panaszokat visszahallani ugyanis, az egy fajta negatívum lenne a munkámmal szemben.*

*Noha nem ő volna az első olyan egyén, akinek szüksége lenne némi viselkedésre ebben az osztagban. Sajnos úgy néz ki, hogy számomra nehezebb lesz kivívni a tiszteletet, mint ahogyan lányom tette. Azonban arról is meg vagyok győződve, hogy az idő majd mindent megold. Nem akarok zsarnokságot fogadni, és nem törődőmként csupán parancsokkal törődni. Az igaz, hogy vannak követelmények, és napi feladatok..de ezek mellett remélem békesség is jut bőven ennek az osztagnak. Hallottam magam is arról az árulásnak látszó dologról, ami Ichimaru Gint illeti. Büszke vagyok Aira, hogy az újabb 3. osztagot érintő veszteség (Chizuki kapitány) után szépen felemelte az osztagot. Az én dolgom csupán annyi, hogy ne csupán a működéssel foglalkozzak, hanem a shinigamik lelkével. Furcsa, de én sosem tudtam csak úgy elfordulni valakitől. Hidenka, a zanpakutom túlságosan is érzelmes, ahogy én is. Így tehát lehet szigorúnak tűnhetek, de nem áll módomban vasemberként élni. Furcsán pillantok az alakra, akiről megtudom a nevét, valamint azt is, hogy régen mi volt.*
- Tudja az, hogy emberként ki volt, az Soul Societyre nem tartozik. Talán az emberek világában évszázadokkal ezelőtt nemes lehetett, itt nem az. Szokjon hozzá! *Kacsintok egyet kissé kárörvendően Izanagi-sanra. Az pedig, hogyha valaki emberként kezdi, s majd ide jön, szinte lehetetlen, hogy nemessé váljon. Nagyon ritka, vagy talán még egészen lehetetlen is, hogy egy ember születésűből váljon nemes. Én olyat még igazából nem is láttam, pedig nem vagyok már annyira fiatal. Láttam én sok mindent, ahogyan az emberek világában is sokat éltem. Tudom, hogy az, amiről bezsél évszázadokkal ezelőtt lehetett. Ma már az a szó, hogy szamurájklán..igazából nem létezik. Vagy ha igen, akkor nagyon rejtve lehet. Lassan sétálok előre a sorok közt, amíg tekintetemmel néha a gyakorlatozókra, néha pedig a mellettem sétáló tisztre pillantok.*
- Lenne egy feladatom a számára katona! *Torpanok meg egy pillanatra, s tekintetemet körbe vezetem. Lágy kisugárzással, de nem mosolyogva osztom meg vele legújabb feladatát.* - A yonbantainak a 3. osztag alatti csatornázásnál meggyűlt a baja. Eddig gondolkodtam azon, hogy kit küldjek le, de úgy látom maga derék shinigami. Mit szólna hozzá, ha segítene esetleg nekik? Persze ezt ne tekintse kérdésnek, hiszen önmagában ez egy parancs lenne. *Végül elmosolyodom, aztán éppen csak megindulnék előre, amikor visszafordulok.* - Ja és Izanagi-san, kérem a zanpakutoját. Tudja ott nem lesz rá szüksége egy tisztító felszerelésen kívül! *Nyújtom ki kezem az irányába, hiszen a lélekölőjét valóban el akarom kobzani. Még az hiányozna, hogy dühében ártana egy jóra való tisztnek. Hiába is ők a takarítók, attól még nem kezelném őket kidobható rongynak.*