Amfiteátrum

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szer. Május 07, 2014 8:02 am

*Figyelemmel követem az edzést. Néhány, első sorban gyakorló shinigami párhoz oda lépek, hogy a lábtartásukon fejlesszek. Lehajolok, s megigazgatom őket. Az egyik lány mögé lépve kiegyenesítem a hátát, mert bizony fontos a testtartás, aztán visszashunpozok a lelátóra. S éppen hogy csak megteszem, máris megpillantom a tömegben az első shunpot. Összehúzom pupilláimat, s a fókuszálással meg is pillantom Yukezot. Felvont szemöldökkel küldök egy byakurait az éppen kifeszített kötelünkre, hogy a megszűnt ellenerő hatására ő és a párja hanyatt vágódjanak. Lesújtóan pillantok rájuk, majd a hadnagyom visz egy másik kötelet, hogy folytathassák az edzést. Ez csupán egy figyelmeztetés volt a számukra, hogy amit mondok, azt illő is betartani. Tovább nézem a sorokat, s meglepődve látom, hogy apám is el jött az edzésre. Az elképzelését kicsit vakmerőségnek tartom, de kíváncsi leszek, azaz lennék, hogy mi történne, ha figyelmemet Kohaku-san és Hanbei fukutaichou nem vonná el. Megforgatom szemeimet, majd kiegyenesedem.*
- Vegyék már komolyan ezt az edzést! >.> *Kiáltok rá azokra, akik biztosan magukra fogják venni ezt az egészet. Néhány lépcsőfokkal lejjebb is ugrok, hogy közelebb kerülhessek a tömeghez.*
- Ez nem a személyes ellentétek színtere, aki nem hajlandó segíteni a másiknak az edzésben, az hagyja el a termet! Ne egymást csapkodják azért, mert viccesnek látszik. Ez egy hakuda edzés! *Még jobban felemelem hangomat, amitől már szinte félelmetesnek hathatok. Valahogy én magam nem hiszek a szememnek, hogy ilyesmi előfordulhat az én edzésemen. Eddig erre példa nem volt, mindenki tudja, hogy fegyelmet követelek az edzéseimen. Lehetséges, hogy legközelebb meg kellene gondolnom, hogy mégis miféle edzést tartok meg? Behunyom szemeimet, s várok még egy kicsit. Hátha eredménye lesz a felkiáltásomnak. Az ereje szerencsére akkora lett, hogy senki nem hagyta el a termet, ezt pedig első körben sikeresnek fogom fel. Néhány perc múlva összecsapom tenyeremet, ezzel magamra vonom a gyakorlók figyelmét. Néhány másodpercre körbe nézek a jelenlevőkön, majd belekezdek.*
- A következő kör a kitérés, valamint ellentámadásról fog szólni. Még mindig gumi kötéllel vezetjük fel. Ez lesz az utolsó gyakorlati elem, mindazoknak, akik lustának érzik magukat. A szorgalmasokat viszont várom egy harmadik felvonásra is! *Jelentem ki, majd ismét kiragadok egy beépített emberemet a tömegből, hogy bemutassuk a gyakorlatot. Kivárom, hogy az illető elengedje a kötelet a jobb kezéből. A kötél az én - bal oldali - tartó kezem mellett halad el, amikor kitérek; ám ezúttal a kitérés pillanatában ráfordulok a jobb kezemmel, s vízszintes irányban ütök egyet a levegőben. Ezt a mozdulatot kétszer is bemutatjuk a közönségnek, aztán visszalépek az eddigi helyemre.*
- Kezdjenek neki! Apropó.. maga ott! *Mutatok rá egy 11. osztagos férfira (Shima Eizora).* - Ha nem moderálja magát ezen a területen, akkor garantálom önnek, hogy az edzés után velem kell megküzdenie. Biztosra veheti, hogy pusztakézzel képes vagyok megfogni az ön kardját, ahogyan egyszer már a kapitányát is legyőztem egy harcban. *Ezen utóbbi mondataimnál, számára észrevehetetlen sebességgel léptem mellé, hogy azért ne legyen egy nyilvános megaláztatásnak a részese. Ezeket a mondatokat csak ő, valamint gyakorló társa hallhatta, amelyre én a másikra eléggé szigorúan pillantok. Ezután meghátrálok persze, s hagyom őket edzeni. Következőleg Kohaku-sanékhoz lépek. Összefonom karjaimat, s felvonom szemöldökömet.*
- Ajánlanám a pár cserét, mielőtt teljesen bolondot csinálnak egymásból! *Halkan mondom nekik is, majd ott hagyom őket, hiszen ez nem az én döntésem. Nem állok meg egy pillanatra sem, mert a következő lépésem, hogy Yukezohoz és gyakorló társához lépek.* - Az előbbi csupán figyelmeztetés volt. Következő alkalommal én foglak titeket gumikötéllel csapkodni, míg nem könyörögtök az ostobaságotok megbocsájtásáért. S ne aggódjatok, a legerősebb kidoukkat foglak lekötözni titeket, hogy esélyetek se legyen! ^.^ *Rájuk mosolygok egy pillanatra, aztán pedig Izanagi-sannal találom szembe magamat. Neki csupán testtartását javítom ki azzal, hogy hátrább húzom vállait. Szépen lassan, ennek köszönhetően végig érek mindenkin, akit személyes tanácsommal szerettem volna ellátni. Visszashunpozok a lelátóra, hogy lássam a gyakorlást. Percekkel később viszont ismét összecsapom kezemet.*
- Köszönöm, ezennel végeztünk! Egészségükre! *Felelem, s hatalmas csörgések, valamint köszönéseknek a zaja lepi el a termet. Én viszont még mindig egy helyben állok, hiszen, akik jól figyeltek, azok tudják, hogy lesz egy harmadik forduló is. Kíváncsian várom, hogy kik azok, akik maradnak. Ha lesz ilyen, akkor bizonyára őket én magam fogom beválogatni párokba.*

//Aki nem vesz részt a harmadik körben, az nyugodtan elhagyhatja az edzést, s annak a következő körben megy az értékelés is. Határidő: Május 14. //

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szer. Május 14, 2014 11:24 pm

Szerencsére voltak rajtunk kívül többen is, akiket a górénak fegyelmeznie kellett, így figyelmeztetéseit lazán elhagyhattunk fülünk mellett, amíg vannak még olyan marhák, akik elterelik rólunk a figyelmet. Nekem, és társamnak is szikrákat lövelltek szemeink, még csoda, hogy nem robbant fel valami. Jobb tartó kezem vízszintesbe, míg a másikat a hátam mögé, majd testsúlyomat hátra helyezem, a rogyasztott tartással, és megindulok ellenkező irányba, ezt pedig egy sikeres kitérés követi. Arrogáns mosollyal tekintek vissza partneremre, most nem hagytam neki esélyt, hogy rajtam nevessen, de kíváncsi leszek, hogy vajon az amfiteátrumon kívül is ilyen kemény legény lesz-e. Az ő figyelmét valami mégis elterelte, és mikor felé száguldott a kötél, már nem volt ideje ellépni.
- Hé, az elől ki kellene ám térni, nem a moziban vagy haver! – fogalmam sincs, hogy egyáltalán képben van, mi is az a mozi, mivel kitudja hányadik századból szalajtották ezt a tuskót. Erre már eljutott odáig, hogy mérgében feltűrje felsőjének ujját, és Notredámi toronyőr testtartását eljátszva, meginduljon felém, én pedig húha, itt készülődik valami, de a következő feladat részletezése végül ismét visszafogta. A bemutató után máris nekiláttunk volna, de amint a góré rám mutat, elkezdek balra-jobbra forgolódni, majd néhány pillanat után felfogtam, hogy tényleg rám mutatott. Már mint… hát persze hogy engem emelt ki a jelenlévők közül, hiszen ki nem venne észre egy ilyen fasza csávót, mint engem. Személyemre viszont nem hogy a hódolatát akarta volna kifejezni, de még valami küzdelmet is emlegetett figyelmeztetésként. Még mielőtt bármi vélemény is megfogalmazódott volna bennem, hogy jajj hagyjuk már, rögtön egy szempillantás alatt mellém termett, én pedig kerek szemekkel nézek vissza, hogy ő vajon ugyan az a góré-e, akit nemrég még előttem láttam. Ez a csaj valóban legyőzte volna a kapitányt? Habár nemigen vagyok képben a személyéről, gőzöm sincs arról, hogy ki lehet a kapitányunk, de a fickó, hiszen csakis férfi lehet, nyílván nem a rajztudása miatt lett Kenpachi. Valami nevet is mondtak már, de azt nem jegyeztem meg, majd a Juuichibantai taichou címért folytatott halálos párbajunk során úgyis bemutatkozunk egymásnak. Viszont az a dolog, hogy ez a nőszemély már legyőzte azt a valakit, akit én csak szeretnék legyőzni, máris elültette bennem a félelem magvait. Rendesen kivert a víz, halántékomon némi izzadság csepp jelent meg.
- Bo-bo-bocsásson meg nekem, asszonyom. – remegtek ajtaim, majd lesütöttem tekintetemet. A partneremre is hasonló feszültség nehezedett, mint a cölöp, úgy húzta ki magát a jelenlétében. Távozásával némiképp oldódott a helyzet, de nem annyira, hogy ismét elszálljunk a feladattól. Nem lehet olyan nehéz a következő sem, csak plusszban fordulnom kell még egyet a száguldó kötél felé, majd ütni egyet. Ezek már viszonylag jól mentek, talán a fegyelmezés volt jó hatással ránk. Bár sosem szerettem az árnyék boxot, az akadémián is mind addig teljesítettem átlagon alul, amíg végül igazi ellenfelet nem kaptam, így a kötél versus jómagam sem jött át, de most, hogy már be lettem fenyítve, tartozom annyival, hogy normálisan végig csinálom. Amikor a csapat nagy része távozni készült, tettem egy kísérletet arra, hogy kibéküljek a partneremmel, és dicséretet tegyek felé, elvégre az elismerő szavak senkinek sem fájnak, legalábbis nem tudok efféle kínzó módszerről.
- Köszönöm az edzést, jó voltál. – léptem elé, kezemet nyújtva, kicsi mosolyt is erőszakolva magamra.
- Kösz, te is. – viszonozta hasonlóképpen, bár szúrós tekintetét még mindig meghagyta, ezzel jelezve, hogy az ismerkedést itt hagyjuk is abba. Nem is hibáztatom érte, hiszen én sem haverkodnék egy ilyen hozzá hasonló félkegyelművel. Bátorkodtam a szorgalmasak közé állni, korábbi bemutatkozásom remélem nem hagyott maradandó nyomot a góréban, és elfogad tanulójának. Nem én tehetek róla, hogy a társam tehet arról, amiért fegyelmezetlenül viselkedtem, pedig én továbbra is csináltam volna a feladatot serényen, ha ez nem hátráltatott volna.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Csüt. Május 15, 2014 10:50 pm

A feladatot csináljuk és megpróbáljuk a legjobbat kihozni, társam ugyan abba akarja hagyni, amikor már megy, de belém nevelték, hogy addig nem hagyhatok abba semmit, főleg az edzés során, amíg a vezető azt nem mondja, hogy elég és kiadja a következő feladatot, és ez a szokásom közel 800 év után sem tűnt el, már pedig ilyen nem hangzott el s így okunk sincs arra, hogy befejezzük, de ha lenne is, akkor sem hagynám abba a parancs elhangzásáig. Még akkor sem hagyom félbe a gyakorlást, mikor az osztagparancsnokom beállítja a testtartásomat és meg is dicsér. Ugyan kevesebb figyelmet szentelek a gyakorlásnak, de így is 100%-ot beleadok, és így a környezetemre is figyelmet szentelhetek. Látom, hogy nem mindenki teljesen kötelességtudó, vannak, akik miután szerintük teljesítették a feladatot abbahagyják és várnak, de vannak olyanok is, akik lázadozni kezdenek vagy csak egyszerűen nem hajlandók csinálni a feladatot, de talán a legdurvább, amikor valakik egymáson élik ki személyes ellentéteiket, márpedig ez egy komoly edzés és hiába vannak nézeteltéréseink a másikkal most ő a társunk, akivel gyakorlunk s úgy kell vele viselkedni, ahogy szeretnénk, hogy ő is viselkedjen velünk. Ha mi szemétkedünk, ő is fog és akkor ebből akár az is lehet, hogy valaki véletlen áldozattá válik és akkor az egész lassan elfajul abba, hogy az egész csapat lázadozni kezd, de a kapitányomat sem kell félteni, mégis csak ő egy kapitány, aki valamivel elérte a rangját és biztos nem azzal, hogy megkérte a vezetőséget, hogy ugyan adjanak már neki kapitányi rangot és ezt nem is hazudtolja meg fellépésével, amikor rendre rak egy 11. osztagost, hogy nyugodjon le különben a harc végén vele kell megküzdenie és már az ő kapitányát egyszer már legyőzte, ami láthatóan nagy hatással volt az illetőre és egyből meggondolta magát és rendesen kezdett viselkedni. Amire azonban nem figyeltem, hogy már közben megmutatta a következő feladatot, amire társam emlékeztet azzal hogy amikor beállunk gyakorolni, akkor másik dolgot csinál, mint eddig. Miután leesik, hogy mit is kéne csinálni, mi az új gyakorlat én is azt csinálom amit kell, emlékezve a beállásra, amit az előző feladatban mutatott Kagami Ai, az osztag kapitányom. A feladat nem sokban különbözik az előzőtől, mégis más és gyakorlást igényel.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Pént. Május 16, 2014 4:18 am

Lassacskán már nincs olyan alkalom, hogy ne sikerülne elkerülni a felém röppenő gumikötelet. Ekkor aztán más is röppent felém. Egy fehér villanás megszakította a kötelet, és én egy kiáltással hátratántorodtam, végül kicsúszott a lábam alól a talaj, és egyenest a kerekdedebb felemre estem. Áucs. Nem is igazán értem, hogy ez honnan jött, majd neheztelő tekintettel kerestem a kidou forrását. Tudtam, hogy ki volt az, de biztos akartam lenni. Ait nem volt nehéz kiszúrni és amikor találkoztak a tekinteteink, akkor összehúztam a szemeim, és a szám jelezve nem tetszésemet a dolog iránt. Démoni nyelven elsuttogtam egy röpke szitkot, majd társamra néztem.
- Héj jól vagy?- keltem fel a földről, és felsegítettem őt is. Láthatólag neki a szíve is majd kiugrott a helyéről. A fegyelmezés eszközeiből kifogyhatatlannak tűnő kapitány ismét felemelte a hangját. Masaro Kinra lesújtó csapásként minden szó, amit a kiabáló nőszemély tett. Én azért elnevettem magam, és arra bíztattam a fiúcskát, hogy folytassuk. Még a hatása alatt volt, így ő néhányszor igencsak megszenvedte a gumikötél csípő erejét. Én vállat vontam csak az ilyenekre, és arra figyelmeztettem, hogy ha nem figyel, akkor könnyen lehet, hogy nagyobb büntit is kap, mint egy pirosló folt az felkarján. Könnyeden mozogtam már, és eléggé hozzászoktam a sebességéhez. Valahol még úgy éreztem, hogy igazán gyors ütéshez még nem tud felérni, de gyakorlatnak tökéletes. Ekkor egy taps hang zavar meg. Éppen Kin kerülte ki a csapást, így az új kötél, nála maradt. Vigyázban álltam és úgy hallgattam a következő kör témáját. A pár másodperc pihenőben azonnal megéreztem, hogy a kötelet fogó tenyerem jelentősen feszültté vált. Átmozgattam az ujjaimat hátha egy kicsit meglazul, de csak egy préselő fájdalom maradt meg. A bicepszem is neheztelni kezdett már rám, és a tartásból a derekam is elkezdte jelezni, hogy lassan elég lehetne már az edzésből. Hát de ugye ami nem fáj, az nem is használ! Ellenben kényelmessé sem tudtam tenni ezt az egészet. Megcsóváltam a fejem, és most már a feladatra kezdtem el koncentrálni. A gyakorlatot végig figyelve fejemben azért megörültem a dolognak, hiszen most már a másik kezem is szerepet kap. Valahogyan zavar, hogy ha csak az egyik karom vesz részt a kihívásokban. Ekkor szemben állok ismét a fiúcskával, és mosolyogva kezdem el feszíteni a gumikötelet. Ekkor kicsúszott a vége a kezemből, és ő az elkerülést tökéletesen végig vitte, de hirtelen nem tudott mit kezdeni a másik karjával, csak lendített egyet rajta.
- Van egy olyan érzésem, hogy mindig a védelem része az, ami leköt. Jobb, ha nekem hiszel most. Ha nem rakod össze a fejedben a lendületeket, úgy sikertelen lesz az ellentámadásod, és sokkal nagyobb veszélybe kerülsz. No szorítsd meg, hadd próbáljam ki én is!- mondtam nyugodt hangon, majd elkezdtem hátratáncolni, miután a kezembe vettem a gumivéget. Ahogy lépkedtem, megéreztem, hogy megremegett a kötél, és én már vártam, hogy Kin mikor fogja elengedni. Mikor ez megtörtént, majdhogynem ugyanabba a hibába estem, mint a fiú. Elkerültem, és egyáltalán nem mozdult meg a karom. Nem éreztem rá, hogy hogyan is kellene ütnöm. Így aztán egy zavart pillanat után ütöttem csak. Nem értek én azért ennyire az ilyenekhez. Komplexnek alig mondható, de az eszem használata itt most nagyon háttérbe szorul. Megmozgatom a vállam, és visszaadom neki az ő részét. Koncentrálva néztem a szemét a gyereknek, majd ismét ő engedett a feszítésen. Kiléptem oldalra, de többet fordultam a kelletténél, és az ütés is csak egy olyan gyenge pofonnak minősült. Kapkodtam. Az időzítést valahogy most nehéz kifigyelnem, habár shunpo mesternek számítok, ez most teljesen másmilyen. Ott a pillanatok, és az új területhez képest kell cselekednem. Amolyan jóval előre kell kiszámolnom, mielőtt még lépek, de itt… Valahogy nehézkes előre számítanom a kötélre, hiszen alig pár pillanat alatt indul meg, és érkezik meg. Mindenesetre a következő alkalmakkor Kin volt szerencsés kipróbálni a tudományát, és alig 6 alkalom után véghez vitte a feladatot, a maga teljességében.
- Brávó, hogy csináltad?- mondtam érdeklődve, miközben odaléptem hozzá, és kivettem az én felemet a kezéből.
- Csak egyszerűen éreztem, hogy hogyan kell lépnem, és ütnöm. Mondjuk, úgy csináltam ahogy mondtad. Mikor még feszült a kötél, akkor képzeltem el, hogy hogyan is fogok ütni- mondta elmélkedő hangon. Elnevettem magam. Alig hiszem el, hogy épkézláb tanácsot sikerült adnom neki. Mikor elindul felém a kötél, már a fejembe volt a terv, de a csípőmet olyan nehezen bírtam mozgásra, hogy majdnem eltalált az eszköz. Erre azért megijedtem, és teljesen elfelejtettem ütni. Nem hiszem már el! Mi az, hogy nekem ez így nem működik? Ekkor lép hozzánk Ai, és további keresetlen szavakkal lát el.
- Én is szeretlek ^.^- mondtam és egy puszit is küldtem neki a levegőben. Hihetetlen, hogy már megint csak a lecseszést kapom tőle. Aztán Kin hátrébb lépett, mert úgy gondolta, hogy most az apokalipszis fog elszabadulni rám, a szemtelenségemért. Valahol én is vártam, de nem jött el. Lehet nem vette észre. Furcsállóan nézett rám a gyerek.
- Majd ha már nagyfiú leszel, akkor megérted- nevettem el magam, és folytattam tovább az edzést. További sikertelen kísérletek következtek a részemről, ellenben Kinnek egyre több alkalom volt hibátlan. Még mindig nem volt beleszokva, de hát ez van. Jómagam viszont eljutottam arra a szintre, hogy a bal karom izomzata már csak remegve volt képes megtartani a kötelet. Kitudja már hanyadik eset volt, hogy szorítanom kellett vele. Nem számoltam, csak próbáltam a következő esélyt magam elé képzelni. Végül sikerrel jártam. Ahogy repült felém, igazándiból már réges-rég az ütést próbáltam előkészíteni, ha máshogy nem is, hát képzeletben. Kiléptem oldalra, és ütöttem egyenesen. Még egy halk kiáltást is mögé tettem. Persze a következő már megint nem sikerült, de felszaporodtak a jó mozdulataim, és jó 20 újabb próbálkozás után, már ismét elértem, hogy kivétel nélkül jó legyen. Ez felettébb jó kedvre derített, és a továbbiakban már egyikünket se érte a fájdalmas csattanás. Jót mulattunk, már szivattuk egymást, hogy direkt eltalálja a másikat, de a jó edzésnek köszönhetően nem érhettek meglepetések már minket. Ezután újra egy taps állított meg. Egészségünkre!
- Köszönöm a segítséget… nem maradsz a továbbiakban is?- mondtam, meghajolva előtte. Viszonozta a gesztust, és válaszolt.
- Sajnos nem lehet. 10 percen belül jelen kell lennem egy terepgyakorlaton. Már várnak is a bejáratnál. Örvendtem Tamachi Yukezo!- mondta, és mosolyogva a holmijáért sietett. Én kihasználva a nyugalmat, lehunytam a szemem, és pihenni kezdtem. Kiszemeltem a lelátón az első sorban egy üres széket, majd odasétáltam, és leültem. Átmozgattam ismét minden izmomat, de a fáradtság már kérlelhetetlenül bele ültek a rostokba. Nem is igazán tudom, hogy mi lesz a következő körben, de azért én csak várok. Ait fürkészem. Most nem akarom megzavarni, hiszen a halálistenek egyenként járulnak elé, hogy megköszönhessék az edzést. Ekkor elém lépett egy izgatott képű középkorú férfi.
- Te Tamachi Yukezo vagy ugye?- bólintottam, majd kérdőn pillantottam rá - Igaz, hogy Chizuki Maya jegyese voltál? Te ölted meg igaz?- ez a kérdés meglepett. Megráztam a fejem, majd felkeltem, de végül vissza kellett ülnöm, mert a hátam még nem készült fel arra, hogy én csak úgy felálljak.
- Őőő… nem értem, hogy erre a kérdésre tulajdonképpen miért is kéne válaszolnom. Bár nem öltem én meg senkit. Pláne nem az osztag volt kapitányát. Miért tettem volna? - ő csak furcsán nézett rám, majd elsétált. Az igen! Nem visszafogottak az biztos, de vannak olyan kérdések, amiket nem értek így igazán. Nem tudom, hogy tulajdonképpen mi ez a népszerűség, amit az osztagban tudok magaménak, de nem valami pozitív. Mindenesetre összeszedem magam, és lemegyek a többiek közé, hogy megvárjam a harmadik kör eseményeit.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Hétf. Május 19, 2014 1:29 am

*Kissé nehéz módját választottam az edzésnek, ámbár sosem volt szokásom, hogy a könnyebb utakat válasszam. Tekintve, hogy egész életem nagy részét a Belial-féle átok alatt éltem le, így szinte megszokás, hogy valamilyen módon a sors bonyolítson a helyzeten. Ha erre a két lányra pillantok, csupán az jár a fejembe, hogy mennyire tudatlanok lehetnek. Sokan azt gondolják, hogy élni a jelenben kell a jövő felé tekintve, de úgy érzem, az én esetemben a múlt szava nagyon is fontos. Nélküle nem tudnám már megmondani, hogy ki is vagyok valójában. Tán már arra sem emlékeznék, hogy hogy hívtak hajdanán. Most pedig két olyannyira fiatal lánnyal edzek, akik mit sem tudhatnak még az életről, és annak akadályairól. Látszólag a kamaszkoruk küszöbét súrolják; több, kevesebb sikerrel. Mit tudhatnak ők? Hiszen még azt sem sejtik, hogy sokad rangú ősük is lehetnék akár. Ebbe belegondolva, kicsit körbe nézek az edzés közepén, a társaságon. Ha volna életem, amire nem emlékeznék; akkor találnék még rokonokat? Van-e még gyermekem, kire vigyáznom kellene? Mi az, amit hátra hagytam; s mi az, amivel törődnöm kellene. Sóhajtok egyet, szerintem ezt már sosem tudom meg. Jelenleg pedig csak annyit tehetek, hogy a mostani családommal törődöm, mindazokra, akikre emlékszek. A hír, hogy fiaim közül hárman is meghaltak, némileg hideg pofonként ért. De nem lehettem ott, akkor még nem. Viszont most már itt vagyok; ki tudja mennyit érőn. A lányom szerencsére hamar elfogadta a visszatérésemet, viszont a fivérei kötve hinném, hogy ilyen könnyen feldolgoznák ezt a visszatérést. Nem voltak ott Belial kastélyában, így nem is érthetik. De minden olyan információ, ami a démonnal kapcsolatos, komoly veszélybe sodorhatná őket. Tehát lehetnek akármennyire erősek is, már az is éppen elég nagy baj, hogy Ai belekeveredett ezekbe az ügyekbe. Sajnálom, hogy múltam egy része végül csak utolérte őt, de tudom - ha Yukezora nézek -, hogy nem fog egyedül maradni ezekkel a problémákkal.
Ám ez az edzés bizony meglehetősen nehézre sikeredett. Ebből pedig hamar leszűrhetem, hogy a visszatérésem egyéb problémákat is szült. Számos harci tudásom oda veszett, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem lehet fontos információkról a zanpakutomat illetően. Amely életemre viszont emlékszem, azokban bőszen állíthatom, hogy Gouman nem ilyen volt. Valami nagyon megváltozott benne, amit még ki kellene majdan derítenem. Most, viszont egyelőre annyit tehetek, hogy legalább a fizikai erőmet igyekszem visszanyerni. Ennek mi sem egyszerűbb módja, hogy gyakorlásba bocsátkozom. Noha, nem éppen ezt a fajta nyilvános módszert kellett volna igénybe vennem, de legalább a cél szentesít egy másik célt is egyben. Régen voltam már ekkora tömegben, illetve régen gyűjtöttem átfogóbb információkat személyesen is. Végtére is, a lányom egy kapitány; én pedig még a hadnagyait sem láttam soha, egészen idáig. Ettől függetlenül akkor még ott van az is, hogy mennyien eljöttek erre az edzésre. Ai tényleg ennyire megerősödött volna? Valahol ez nagyon jó hír, valahol pedig sajnálatra méltó. A nagy erő sok szenvedéssel jár, azonban a nagy erővel sok olyan dolgot is megvédhetsz, ami fontos a számodra. Felsóhajtok egyet, majd visszavezetem a koncentrációmat a történésekre.
Egy pillanatnyi pihenésre szükségem van, így szinte premierből nézem végig - illetve hallom is-, hogy Ai sok mindenkihez oda megy az edzés kontrollálása végett. Való igaz, egy jó mentor nem csak a feladatot adja ki, de nagyjából maga is kiveszi belőle a részét. S még megpihenek, addig egy adott momentumnál érdekesen vonom fel szemöldökömet. A jobbomról olyan hangokat hallok meg, amire azt kívánhatnám: bárcsak sosem hallottam volna meg. Kohaku - Hanbei páros túlságosan hangosak, illetve képtelenek fegyelmezettek lenni. Ez az a viselkedésmód, amit igazán képes vagyok megvetni; amikor egy több száz éves shinigami képtelen csendbe maradni. Így már azért annyira nem tudok csodálkozni azon, hogy lassacskán gyerekek kezében van a Gotei. Még az is lehet, hogy visszafele fejlődünk, és sokkal jobban érettebbek nálunk? Az én esetembe ezt kötve hinném, de manapság már semmin sem kéne meglepődni. Lesújtva érzem ezt a helyzetet, lemondó sóhajtás vetek ezekre a gondolatokra. Végül elengedem az egyik kötelet.*
- Arigato, veled nem edzek tovább. *Komoly arccal töröm össze valószínűleg a kislány lelki világát. Mi tagadás, tényleg gyenge edző partner volt. Most mit mondhattam volna? Nem kedvelem a hazugságokat, de az otrombaságokat sem. Ez tűnt a legmegfelelőbb megoldásnak, főleg, hogy éppen most mutatják be az edzés második felvonását. Az izommunka, illetve a mozdulatsor immáron már nem engedélyezi számomra azt a luxust, hogy két partnerrel edzek. Még az erőkifejtésem végett úgy megrántanám azt a kötelet az ütés pillanatában, hogy szerencsétlen pára arccal a föld felé indulna meg. Neutral

Nem bocsátanám meg magamnak, ha tönkre tennék egy fiatal shinigami nő arcát. Természetesen csak akkor nem, ha a szabályok szerint élő. A tékozlókkal nem volnék ily' kegyes.*
- Te viszont, vedd komolyabban ezt az egészet. Melyik osztaghoz tartozol? *Sokkal másabbul érezném magam, ha azt is tudnám, hogy mely osztag ivadéka szemelt ki egy ilyen eseményre. Nem értem ezeket a megmozdulásokat; tényleg ennyire fiatalnak tűnnék? Keresztbe fonom karjaimat, tartva az egyik kötelet, válaszra várva.*
- A 2. osztag első szakaszába tartozom. *Oldalra billentem fejemet, hiszen a hír, hogy egy hakuda specialistával kell edzenem, kicsit meghökkent. Hol van itt a profizmus? A Titkos Mozgó Alakulat egy tagjának nem kellene egy kicsit magasabb szintűnek lennie? Egészen addig firtatom ezt az ügyet gondolatban, míg halovány szürkeség támad fel tekintetemben. Mint egy fátyol, úgy dereng fel előttem egy múltbéli kép, amint a lány szemével találkozik az enyém. A Fon-ház egy termébe frissen alkotott fekete öltözeteket hoztak be. Különböző alakzatúak és varratúak. Rámutatok az egyikre, majd egy fiatal nő kér meg arra, hogy próbáljam fel. Feleségem segít az öltözködésben, még a hajamat is befogja, aztán két fiam lép be a terembe. Letérdelnek elém, aztán leteszik az esküjüket. De mire? A kép bejátszása elmúlik, s elveszem tekintemet a lányról. Lassan fejembe száll, hogy ez a nap nem volt más, mint az Onmitsukidou megalapításának napja. Ezen a napon történt ugyanis, hogy a Fonok bizalmukat belém vetve küldtek el a Shihouin-házhoz egy tárgyalás végett. Megszületett a familiaritás, és megalakult az Onmitsukidou, mint a főnemesi ház kizárólagos védvonala. Méltatlanul folytatom inkább az edzést, mielőtt belezavarodnék ebbe az emlékbe. Jobb nem firtatnom az egészet, majd később megtárgyalom ezt Seirannal vagy Kaitoval. Az új mozdulat lényegében könnyűnek tűnik, mégsem lehet olyan egyszerű, ha körbe nézve sokan szenvednek tőle. Ettől csak még jobban elakarom végezni, így hát rögvest belefogunk végre az egészbe.*
- Vegyük újra át először az első mozdulatot, aztán folytassuk a másodikkal. Akármit is keresel itt keigunos létedre, szedd összemagad. Az baj, ha gyenge vagy hakudából, újonc. *Bár, ha rögtön az első szakaszba tették, akkor vagy zseni lehet a gyerek, vagy valami nemesnek a gyereke. Akármelyik is, ez egy edzés, ahol nem kíméljük a másikat. Minél nehezebb, annál jobb érzés, ha legyűrjük az akadályokat. Így hát újra átlósan helyezem lábaimat, enyhén rogyasztva. Eleinte a felső testemet előre döntöm, majd a kifeszítés pillanatában hátrább helyezem az egyensúlyt. A hátamat könnyű egyenesen tartani, mivel azt hiszem nemes vagyok, és mindig egyenesen kell ülnöm (xD). A bal kezemmel fogom a kötelet, a könyökömet alhasamnál, a bordáim alatt támasztom meg. Erre azért a hasizmom is megfeszül, nem beszélve, hogy a kiszorítás némileg a vállamat is nyüstölni kezdi. Hátrálni kezdek, amelyre a velem tükör módszerben felálló lány is reagál. Éppen csak néhány centit mozdulok el, majd elengedem a kötelet. Akárki is legyen ez a kislány, a reflexei bámulatosak lehetnek, ha ilyen könnyedén kerüli ki a kötelet. Újra fel állunk, de ezúttal másképp végződik a szituáció. Magam bólintok neki, hogy nyugodtan engedje el, amit engedelmesen meg is tesz egy számomra váratlan pillanatban. A kötél száguldani kezd a fejem irányába, egyenesen a homlokom felé, tekintve, hogy a lány centikkel kisebb nálam. A testemet a reflexeimre bízva irányítom. A mozdulat nem áll másból, mint egy kilencvenfokos mozdulattal kikerülni a kötél végét. Először vállaimat mozdítom be, amit követ a lábam, majd a fejem. Az utolsó pillanatok egyikében hajtódik végre eme kitérés, ámbár a gyakorlatsort nem fejezem be ennyire. Hiszen a meglepetésszerű "támadásra" az adrenalinom felszökik, s bal kezemet a mozdulat után fordítva ütök egyet. Fellendítem karomat, ökölbe szorítom kezemet és ráfordulva adom meg az ütés erejét. (Jobb irányból tértem ki, bal kezemmel ráfordulva ütöttem egyet.) Az ütés cselekedetére a vállamban eddig felgyülemlő feszültségek kicsit meglazulnak, izzadtságcseppek csapódnak a bőrfelszínemre. Visszafordulok a lányhoz, aki hüledezve nézte végig, hogy átcsaptam az imént. Ironikus mosolyt eresztek tekintetére.*
- Neked még gyakorolnod kellett ehhez a mozdulathoz. Most pedig mutasd meg, mit tudsz. *Dobom felé a kötél másik végét, hogy most ő jön. Újra kifeszítjük a kötelek, én pedig elengedem neki. Elsőre sikerül neki is, amiből már javából kiszűrhetem, hogy tehetséges a lány. Ám egy edzésnek itt még nincsen vége, mivel egy gyakorlás nem gyakorlás. Néhányszor még elvégezzük ezt a gyakorlatot, a végére már egészen elfáradok. Azért erőt veszek még magamon, mert a harmadik felvonásra szükségem lesz az erőmre. Megállok kifújni magam, míg a lányom megköszöni a társaságnak a részvétet. Behunyom a szememet a tömeges távozáson, mert ezt inkább látni sem akarom. Ezek ennyire ostobák volnának? Persze, miért is gondolnának bele, hogy egy ilyen edzésen a szorgalmi kör fogja kimutatni az egésznek az értelmét. Már pedig én nem azért jöttem el, hogy csak félmunkát végezzek. Alig maradunk néhányan, ezért körbe nézek és magamhoz veszem a haorimat. A kisebb társaságban megpillantom Yukezot is. Élve a remek lehetőséggel, hátulról közelítem meg a férfit – míg ül - akire vészjósló, merev, fagyasztó, dermesztő pillantást vetek.*
- Na hogy megy? *Pontosan a háta mögül szólalok fel, amíg kezeimet magam előtt fonom össze. A jelenet a részemről, talán az ő részéről is komikusan fog befejeződni; elvégre pontosan ezért csinálom. Ezután beállok a férfi mellé, és egy tekintetemmel küldöm a társaság többi részére.* - Hát, a partnered elment. Mit szólnál, ha leváltanám? Ugye nem utasítod el, hogy együtt gyakoroljunk? *El sem mondható az a remek érzés, hogy ez a férfi valamiben nem tud jó lenni. Legalább ezen az edzésen nem tud neki állni különféle trükköknek, hogy fényesre emelje tudását; sokan pedig ámuljanak azon, hogy mennyire is erős. Akárhogyan is, senki sem lehet mindenben tökéletes; ezúttal örülök ennek a mondásnak.*

Tárgy: Re: Amfiteátrum Hétf. Május 19, 2014 11:27 am

Nyílt edzés

Arcán még a legapróbb izmok is rezzenéstelenek maradnak, lehetővé téve számára, hogy tökéletesen titkolja az igazat. Élvezi kínozni „partnerét”. Lévén nem tekinti őt egyenrangú félként, csak egy idegesítő tényezőként, aki folyamatosan, mindig, minden pillanatban ott sündörög körülötte, főként amikor a lehető legrosszabb a helyzet, így nem igazán a partner a megfelelő szó. Pet. Igen, pet. Az már tökéletes. Igaz, a kóbormacskáknak több szeretetet ad, mint ennek a megátalkodott kéjencnek.
Mi tagadás. Hiába a fapofa, élvezi a helyzetet. Játssza el a balesetet újra és újra. Míg aztán a fagyi egyszer visszanyal, vagyis ezúttal a gumiszalag. Reflexei nem a régiek már, kijött a gyakorlatból. Az arcul csapás elkerülhetetlen. Nem fáj különösebben, csupán csípős, szúrós érzést tapasztal orcáján, s hirtelen még a kötelet is elengedi a baleset után.
Szemeiben tűz lobban. Nem, nem a vágy tüze ez. A haragé. Az eltökéltségé. Hanbeit egyszer meg fogja ölni. Ha pedig nem történik valami, mi képes lenne hidegvérét visszahozni, ez a pillanat, a bosszú örömteli mámora, s a végső felsóhajtás öröme, hogy többé nem kell az idióta vén kecske epekedését elviselnie, akkor bizony, ő komolyan megteszi azt, amit már első találkozásuk előtt meg kellett volna tennie. Meg fogja ölni… igen. Most biztosan meg fogja ölni…
Feje a méregtől teljesen elvörösödik, s vulkánként lenne képes füléből a füstgomolyagokat eregetni. A levegőt mélyen beszívja, hogy ismételten ismertesse a világgal, milyen szép hangos tud lenni. Már készen áll, ha már úgyis teljesen kikészült.
A csoda azonban megjelenik. Másodpercekbe telik, mire felfogja az idegen hang tulajdonosát, s ez nem azért van, mert valami baj lenne a memóriájával. A fejmosásokat szokta ő is adni, ezúttal azonban Hanbeinek az életét jelentette, hogy Ai kiszakította őt a vérszomjából. Nem érdekelte volna semmilyen következmény ugyanis.
A bosszú azonban bosszú. Ugyan megölni nem fogja, de arról tenni fog, hogy megkeserítse számára az edzés maradék részét. A kapitány kérése ellenére azonban nem intéz magának párcserét. Tökéletes lesz most neki a kecske.
A kötelet ismét megfogja. Gondoskodik róla, hogy Hanbeinek ne legyen könnyű dolga. Már szerzett némi gyakorlatot abban, hogyan feszítse úgy a kötelet, hogy a kellő pillanatban elengedhesse. Az előzőekkel ellentétben azonban most még csak meg se játssza azt, hogy mindez csupán a véletlen műve. Tesz róla, hogy egyértelmű legyen, mennyire szándékosan is csinálja mindezt.
Számít arra, hogy Hanbei ezúttal ki fogja kerülni a kötelet. De ha nem, az se baj. Neutral

Nem könnyíti meg a dolgát. Minél jobban fáj neki a kötél, annál jobb. Emellett pedig, ha látná esetleg a felé közeledő ökölcsapást, elegánsan félrelép abbéli reményében, hogy Hanbeinek lesz annyi lendülete, hogy a hátára vagy a nyakára sózhasson egyet. Ő itt nem fog veszíteni. Való igaz, egy efféle edzést nem lenne szabad versenyként felfogni. Azonban bárkitől elviselné, hogy egyszerű shinigamiként kelljen viselkednie. Bárkitől, csak nem tőle.
Elkerülhetetlen viszont, hogy ő maga is elkerülő szerepbe jusson. Ez pedig a kedvence. Sértődött némaságban végzi a feladatot, s végig egy mukkot nem szól. Minden koncentrációja a feladat tökéletes elvégzésén van. Hiszen fantasztikus jutalmat kap érte. Elpáholhatja érte Hanbeit.
Mikor aztán a kötél vége a kecskénél szakad, sebesen próbálja meg elkerülni azt. Reflexein valóban dolgoznia kéne. Még ha a kötél el se találja, de feszt megfeledkezik az ütésről. Nem jön így számára ösztönszerűen. Ezúttal tehát engedi Hanbeit is, hogy néha ő eressze el a kötelet. A gyakorlásnak pedig meglesz a jutalma, némi fáradtság után. Törzsét kifordítja, kezét pedig előre ökölbe szorítja. A kötelet elkerülni már nem jelent számára akadályt. Trükkös ugyan az ütés bevitele, de szépen lassan rájön a módjára. A lendület sokat segít rajta. Visszafordul, s ennek hatására viszi be Hanbei számára a jobbegyenest. Nem sajnálná, ha kiesne néhány foga, esetleg elájulna. Neutral

- Hah! – még a földre is köp, jó Kenpachi módjára, holott sosem volt 11. osztagos, sem pedig kapitány. Hiszen nem vágyik ő semmi ilyesmire. Csak békés, nyugodt életre.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Kedd Május 20, 2014 5:09 am

Nyílt edzés (inkább kivégzés Neutral

)

Ennyire még sose tudtam annak örülni, ha letolást kaptam. Nem az évek kemény súlya miatt remegett a térdem, de nem is a reuma miatt, áh, annál félelmetesebb volt Kohaku egyetlenem ábrázata. Már arra vártam, hogy mikor is fog a sípolással egybekötve a gőz kitörni a fülén. Bár Kohakutól az is csak csodás lehet, de az, amit utána kapnék, na ez minden lenne, de nem hogy csodás, de még csak kellemes se. Nem csoda hát, hogy előrelátó leszek, és az a minimum, hogy két kartávolságot felveszek. Legalább időm is lesz elkerülni a kötelet, és még arra is tudok reagálni, hogy ha megiramodna az oroszlán. Természetesen nem csapok vissza, hiszen egy angyalt nem szabad bántani, de azért menekülni előle azt már lehet.
Próbálom csinálni azt, amit az a kedves kapitány csinált, aki bár tehetséges valamennyire, de messze van még attól a hangorkántól, ami drága Kohakuból ki tud törni. De pár év, és talán megközelíti azt a szintet. Na, de most inkább arra figyelek, hogy elkerüljem azokat a fránya lázadásokat, amiket a kötél követett el, meg hát ütni is kellett. Szerencsére a távolság éppen elég, hogy még csak véletlenül se legyen kézközelben Kohaku. Bár sajnos néha nekem is engedni kell azt a madzagot, de utána lépek is hátra, nehogy én legyek jó helyen, rossz időben, és kénytelen legyek megszabadulni néhány fogamtól. Öreg vagyok már, nekem nem nőnek vissza, és hát inkább az unokáim újságolják, hogy kiesett a foguk, ne pedig nekem kelljen ilyet mondani. De csak vagyok olyan ostoba, hogy közelebb araszolok. Hajt a vérem, hát na, a vérem, ami az érző szívemből fakad, ami nem csak a véremért felelős, de az igaz szerelmet is áramoltatja a vénáimban. Szerelmet Kohaku iránt, aki lehet kicsit ráncos, de ez csak előnyére vált. Asszony már Kohaku, és régóta özvegy. Tudom én ezt, de az miért lenne jó, ha mindketten megkeseredett vénségek lennénk?
- Úúú baszd meg…- jött az ütés, ha ezt bekapom, akkor megint a gyengélkedőn fogok ébredni, ahhoz meg nincs kedvem, muszáj leszek csinálni valamit. Még jó, hogy vannak kezeim. Emelem is hamar, hogy tenyeremmel hárítsak, és megtudjam, bizony erős ökle van Kohakunak. A fene se gondolta volna, hogy a sok süti gyúrás ennyire megtudja edzeni a kezeket. A fogam igaz nem lett kiverve, de sajog a tenyerem. El is hátrálok, és próbálom lerázni a fájdalmat.
- Ma nem szépségem, ma nem.- mosolyogva rákacsintok szívem hölgyére, és mivel én nem nagyon akarom tovább fárasztani magamat, megyek a kardomért, és utána tovább a dolgomra.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Kedd Május 20, 2014 5:30 am

Yo!

No, mivel vannak itt kevésbé szorgalmasak is, ezért jöttem őket jutalmazni. Tenzo és Kohaku, mondjuk úgy, hogy jót derültem az edzéseteken és erőfeszítéseitek sem voltak hiábavalók. Egymás gyepálása kicsit emlékeztetett a Juuichibantaira, de végül is érthető volt a helyzet. Jutalmatok 500 LP, ezzel 1 ponttal gazdagodik a hakudátok.

ui.: Kohaku, téged azért zártalak, amiért nem jelezted a maradásod. Természetesen a jutalom kiosztásod akkor érvényes, ha valóban elhagyod az edzést. Amennyiben maradsz a harmadik körre is, akkor a kiosztásom érvénytelennek számít.

Az edzés utolsó felvonását a napokban leadom! Smile

Tárgy: Re: Amfiteátrum Kedd Május 27, 2014 7:52 pm

*Feszült figyelemmel követem, ahogyan az osztagom jó része, valamint megannyi shinigami hagyja el ezt a helyet. Ez a fajta megmozdulás természetesen nem képes haragot gerjeszteni bennem, mert tanulni csak az képes, aki akar is. Aki pedig nem, annak is egészségére. A hatalmas csörömpölésre persze sokat kell várni, de amikor újra elhalkul a terem, akkor a megmaradt társaságra szentelem a figyelmem. Ekkor már a hadnagyaim is távoznak az amfiteátrumból, tekintve, hogy nem lesz rájuk szükségem a továbbiakban. A megmaradtaknak intek, hogy jöjjenek közelebb.*
- Valószínűleg mindenkiben megfogalmazódott a kérdés, hogy egy ilyen feladat mégis mitől lesz olyan edzésnek a része, amit a hétköznapok harcaiban is használhattok?! Mivel ti vállalkoztatok arra, hogy maradtok a harmadik körben, így megmutatnám, hogy a gumikötél gyakorlat, valamint az ütés hogyan áll össze egy mozdulat sorra. *De még mielőtt bemutathatnám, egy pokollepke zavarja meg a figyelmemet. A lepkének helyet adok a mutatóujjamon, s az üzenet, amit át ad az kissé különösen ér. A 46-ok tanácsa hivat a tárgyaló terembe, éppen ezért az egyik Sanbantai tisztre fordítom tekintetemet.* - Keresd meg Meit és Shizukát, mond nekik, hogy menjenek a 46-ok tanácsához és nyerjenek nekem időt! * A tiszt valóságosan összerezzen kérésemre, majd meghajol és gyors tempóban elindul a kijárat felé. Utána nézek egy pillanatra, míg csak azt tudom találgatni, hogy mit akarhat tőlem a tanács. Valami rendkívüli dologról lehet szó, ha behívatnak egy kapitányt. Visszafordulok a többiekhez.*
- Nos, akkor bemutatnám a mozdulatsort mindenkin. Először mindenki velem áll párba, aztán pedig beosztom a jelenlegieket. *Körözöm meg egy kicsit a vállamat, majd intek Eizonak, hogy lépjen közelebb. A Juuichibantaios férfira emelem tekintetemet, majd futólag megfigyelem magamnak a tiszt izomzatát. Egy pillanatra megakad a tekintetem fehér haján, de nem tulajdonítok ennek különösebb figyelmet.* - Rendben, a feladatod a következő: Jobb vagy bal egyenest indíts meg az egyik szemem felé. Jó erőset és ne félj megütni! *Bízok benne, hogy megteszi. S mikor el is indítja ezt, akkor a nem rég látott mozdulatnál eloldalazok, amelynek hatására mozdulatában tovább tántorodik. Kiteszem az egyik lábamat a lépése elé, aztán egy ráfordítással a tenyerem csúcsával hátba ütöm úgy, hogy a gáncsolás egyértelmű sikert arasson. A férfi rögvest a földön találhatja magát, ha pedig nem figyel, akkor könnyű horzsolásokat szerezhet magának.* - Kitérés, Lábkitétel és ráfordítással visszatámadás. Ehhez szükségeltetik egy a reflex fejlesztése, illetve bátorság. Nagyjából így fog kinézni a mozdulat, amit minden alkalommal megfigyelhettek majd, de hozzá teszek egy kedvező esés gyakorlatot is. *Eisuke felé pillantok, aki a soron következő lesz. Amennyiben apám közelebb lép hozzám, a kapitányi haorimat leveszem és Yukezo felé nyújtom.* - Vigyázz rá nekem, oké? *Senki másra nem bíznám jelen pillanatban, mint ő rá. Ha pedig felpróbálná magára, egy félmosollyal rázom meg fejemet, hogy neki nem áll jól. Visszatérek edzőpartneremhez, akinek ezúttal kicsit másabb feladata lesz.*
- Most én ütök, és te fogsz engem kigáncsolni. Érthető volt a feladat? Elfogod tudni végezni? *Néhány kérdéssel indítok, még mielőtt megtenné, aztán elindítok egy gyenge támadást felé, ami elől kitérve gáncsol el és küld a földre. Amikor pedig érzékelem, hogy a talaj elindul felém, fordítok egyet testemen, hogy félig oldalasan, félig pedig háttal érkezzek meg. Aztán pedig kihasználva ezt a kedvező helyzetet, a lábamat visszarántom, amelyik előtt az ő lába van, amelynek hatására kirántom a lábát. Majd talpra emelem magam egy félig meddig mondható hátra szaltóval. Ironikusan elmosolyodom apámra, aki most jól helyben lett hagyva egy kicsit. Oda sétálok hozzá és a kezemet nyújtom neki.*
- Ha ott hagyod a gáncsoló lábad, akkor azt kihasználva az ellenség egy kedvező esésből kihúzza azt alólad. Az utóbbi mozdulatom, a gáncsolás, nem tartozik a gyakorláshoz.. *Említem meg a többieknek, aztán Hamadát intek magamhoz, akinek szintén meg kell ütnie, hogy gyakorolhassa az esést. Eizot még egyszer magamhoz intem, s végül, de nem utolsó sorban Yukezo következik, akitől elveszem a haorim.*
- Téged azért hagytalak utoljára, mert nem rég shunpo használati vétségen kaptalak. Jutalmad, hogy első körben velem gyakorolhatsz, shunpo használattal egybe öltve. *Nos, mivel tudom, hogy nagyjából egy szinten lehetünk a gyorsaságot illetően, így nem félek a tőlem telhető leggyorsabban villámlépni elé, és elindítanom a támadásom. Ha nem védi ki, akkor lesz egy néhány fájdalmas órája, de az is lehet, hogy kivédi. Mindenesetre megvárom, míg ő következik, s követve a gyorsaságát védem ki a feladatban elhangzottakat. Mások elég nehezen érzékelhetik a dolgot, tekintve, hogy két rettentő gyors shinigami áll előttük. Aztán megemelem kezemet, hogy ennyi elég is lesz.*
- Hamada és a 11. osztagos tiszt együtt edz, Yukezo téged pedig Eisukevel osztalak egy párba. A többiek helyezkedjenek el, akinek nem marad párja az velem edz! *Utasítom a díszes társaságot; szerencsére nincs olyan, akinek ne jutna pár.* - Gyakoroljátok az eddig látottakat, ne kíméljétek egymást. Aki puhán teszi, az inkább távozzon is! *Emelem fel kicsit a hangomat, majd arrébb shunpozok és távolról figyelem őket. Percekig figyelem őket, majd amikor már kellő fáradtsággal találkozik tekintetem, akkor szólok ismét hozzájuk.*
- Rendben van, ennyi elég is lesz. Aki akar, maradhat gyakorolni; aki pedig távozna, annak váljon hasznára ez az edzés. Most pedig dolgom akadt a 46-ok tanácsánál... *Fejtem ki magam röviden, aztán kitartom oldalra kezemet, amelyből elindul néhány fehér kidou szalag. Körülöttem fonódik össze, majdan egy villanás keretében kiteleportál innen, egyenesen a 46-ok tanácsának székháza elé. Félig megfáradtan ugyan, de kellő tartással lépek be a tanácshoz, akik rendkívüli hírekkel és parancsokkal látnak el Mizushima Takeo ügyét illetően.*

Határidő: Május 6.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szomb. Május 31, 2014 4:03 am

Valóban nem valami sokan maradtunk, ezek szerint a górénak vagy túl kegyetlen módszerei vannak, vagy annyira haszontalanok, hogy nem érdemes ennél több időt pocsékolni rájuk. Mivel még nem ismerem, ezért az én szememben ő akár lehet egy kacsacsőrű medve is, rózsaszín szarvakkal, és ezüst szárnyakkal, pedig láthatóan nem az. Shiro-ra pillantok, aki gondosan őrzi lábai között katanámat a lelátón, remélem jól figyelt az edzésen, mert miután hazaértünk, egy tesztfeladat lap formájában számon fogom kérni tőle a látottakat, és minden egyes rossz válasz után búcsút mondhat a jutalom falatkának. Kénytelen vagyok ilyen szankciókhoz folyamodni, különben sosem tanul. A következő feladatot egy nem várt pokollepke zavarta meg, én pedig rögtön levágtam, hogy a góré alvilági ügyeihez lehet köze. Most jött a hír, hogy a drog kommandó lecsapott a marihuána ültetvényeire, a bizniszben pedig a 46-ok tanácsa is benne van, azért hoznak gyakran bekómált döntéseket, és most ülnek össze a nővel kiegyezni, hogyan varrják el a szálakat. Én már az elejétől fogva tudtam, hogy még a szeme sem áll jól. Mint mindig, már megint engem szúrt ki először a jelenlévők közül. Nem tehetek róla, hogy nagyszerű vagyok. Cool

Kérésére tettem egy villám pillantást a maradékon, hogy nem-e tudná helyettem ezt valaki más megcsinálni. Oké, hogy díler, meg minden, de nálam az a szokás, ha egyszer a gyengébbik nem küzdeni akar, akkor nekik hagyom meg az első ütést, vagy egyáltalán azt, hogy üssenek, nem pedig fordítva, és így kissé lealacsonyítva érzem magam. Nem hezitálhattam sokat, mert a végén még kihajít a fenébe, amiért itt alkalmatlankodom, szóval bólintottam egy rövidet, majd elindítottam vállból a Mike Tyson erejű ütést, abba meg már bele se lehet gondolni, mi van akkor, amikor a saját erőmmel ütök. Némiképp lestem, amikor az egész testem a semminek indult tovább, talán az időjárás, és a páratartalom nem volt megfelelő, amiért nem találtam el. Az ütőkezemmel védtem meg a kobakomat landoláskor, aminek eredményeképp sikerült végig horzsolnom az alkarom. Éltem már át szörnyűbb sebeket is, ez legyen a legkevesebb ami történt, hisz aggódtam, hogy a végén még lyukat ütök az amfiteátrumban. A második próbálkozás is egyedül csak nekem adatott meg, kezdem azt hinni, hogy tetszem a górénak, amiben nincs semmi rossz, bizonyítja, hogy jó ízlése van. Itt már jobban szerepeltem, vállra érkeztem, ami ugye jobb, mint egy lenyúzott kar. A mellém rendelt ipse már kevésbé tűnt tökelütöttnek, mint az előző, talán ki fogunk jönni egymással.
- Csináljuk. Ha gondolod, akkor támadhatsz. – álltam fel vele szemben, majd az ütést várva kihúztam magamat. Kizárt, hogy eltaláljon, szerintem a légáramlat fogja eltéríteni őt, akár egy újságot is olvashatnék, miközben magától a földre kerül partnerem. Ha úgy dönt ütni fog, akkor kicsit későn eszmélek rá arra, hogy mégsem vagyok avatár, így eltalálva, egy monoklival gazdagodom a szemem felett.
- Basszus... nem mondtad, hogy ütni fogsz. Ilyenkor mindig időben szólni kell, szerinted hogyan készüljön fel erre a társad?! – csesztem le némi haraggal, tuti direkt csinálta, és volt valami anti avatár képessége, amit látatlanban bevetett a támadás során.
– Jól van, nincs semmi baj, eltekintek ettől, csináljuk még egyszer. – nyugtattam le magam, majd most úgyis visszakapja. Amint ismét rendeződtünk, már több figyelmet szenteltem a felém irányuló ökölnek, a megfelelő pillanatban pedig oldalra sasszéztam, majd ahelyett, hogy egy egyszerű gáncsolást hajtottam volna véghez, lábfejemmel a sípcsontját célozva söpörtem el a lábát.
- Jajj, bocs! – kapkodom a partnerem után aggódóan, ha földre került, akkor fel is segítettem, csak hogy hihető legyen a dolog. – Fociban is gyakran mondták, hogy a labdát kellene céloznom, és nem a lábakat. Ezért is rúgtak ki annak idején az egyesületből. Annyira sajnálom! – veregetem meg a vállát bocsánat kérően, magamban meg végig kuncogott a sátán. Elvégre a kikötés az volt, hogy ne kíméljük egymást, csak én egy kicsit fölé céloztam. A következő alkalmakkor már a feladat szerint hajtottam végre a gyakorlatot, ha ő sem provokált. A góré szava adott neki véget, hisz sietnie kell, különben sittre fogják vágni marihuána termesztése miatt. Shiro is lejött a lelátókról, már ő is menni akart.
- Köszönöm az edzést, igazán élveztem, de most dolgom van, még el kell vernem pár embert az osztag edzőtermében. – intettem a kollégának, majd Shirot az ölembe véve, szedtem a sátorfámat. A monoklim is már jó nagy dudorrá nőtte ki magát a szemem felett.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szer. Jún. 04, 2014 8:55 am

A teremben rengetegen vagyunk és már két körön túl vagyunk, viszont a kapitányom kijelentette, ahogy az edzés is nyílt, úgy most mindenkinek joga van, aki nem akarja folytatni, most kisétálni bármiféle negatív hatás nélkül. A gyengék és lusták kivonultak. ~Ennyi tohonya shinigamit, akik egy kis kihívás elől elmenekülnek.~ Én nem, egyszerűen nem ismerem a feladást és ha edzés, akkor azt vagy befejezzük úgy, ahogy kell vagy el sem kezdem, márpedig már elkezdtem tehát nem hagyom félbe, fejlődni szeretnék. Végre megtudjuk, hogy mire is volt jó az, hogy egy gumikötéllel bohóckodtunk. Ugyan nem láttam értelmét eddig, ha a tanár ezt mondja, hogy ezt kell csinálni, akkor nem kérdőjelezem meg a tudását, hiszen ő a mester én a tanítvány, ehhez pedig semmi jogom, de talán most minden értelmet nyer. Közben egy pokollepke száll le a kapitányom ujjára, levelet hozott, amit ugyan nem hallok, de az azt követő parancsot tisztán, két helyettesét küldi, hogy amíg ő itt van, addig nyerjenek neki időt, mert még egy kis dolga van. A megbízott küldönc meghajol, majd olyan gyorsan tűnik el, mintha ott sem lett volna. ~Vajon mi lehet, ami miatt hívatja őt a 46?~ Fogalmam sincs, hiszen én csak egy kis tiszt vagyok, akinek semmi köze hozzá, de biztos komoly dologról lehet szó. A mozdulat, amit a levél miatti sugdolózás elülte után mutatott igen ismerős volt. Egy szokásos mozdulat az általam tanult ju jitsuból, bár már jó régen tanultam, de talán még emlékszek valamire. Aztán jön egy idősebb férfi, akivel a nő most nem bánik kesztyűs kézzel, bár látszik, mintha egy kicsit visszafogná magát. A férfi ügyesen hárít és hajtja végre a feladatot, de a nő mintha egy hibát akarna megmutatni ügyesen kigáncsolja a férfit, majd ezzel együtt feláll. A következő én vagyok és most nekem az ütést kell végrehajtanom. Sem az, sem pedig az esés nem esett nehezemre, hiszen hozzá vagyok szokva, bár már egy kicsit kiestem a gyakorlatból, az esés nem lett teljesen tökéletes. Aztán én is tovább álltam és jött az utolsó delikvens. Vele komolyabban bánt. Ugyan a mozgását nem látom, de az ütést már igen. Aztán rövid gyakorlás után beosztott engem egy 11. osztagos tiszttel. Megkeresem a társam és felállok szembe vele. Mivel már megadta az engedélyt a támadásra, ezért úgy veszem, hogy felkészült és megindítom a támadást, aminek egy találat lesz az eredménye.
- Ha azt mondod, hogy támadhatok, akkor támadok. Fene se gondolta volna, hogy nem vagy rá felkészülve. Kigondolta volna, hogy nem?
Akkor újra támadok, de már előre látom, hogy ebből nem az lesz, amit mondtak, hiszen feljebb célzott és én sem vagyok hülye. Ahogy repülök a levegőben lévő lábamat egy kicsit arrébb teszem, így kap egy fejberúgást és ahogy ő is tetteti, hogy véletlen volt én is bocsánatot kérek a kicsit szédőlgő társamtól azért, hogy fejbe rúgtam. Még gyakoroltunk, de most már egyikünk sem provokálta a másikat, hiszen kvittek vagyunk. Egyre jobban ment mind a kettőnknek, amikor a kapitányunk közölte, hogy mennie kell. Én még gyakoroltam volna, de társamnak mennie kell.
- Én is örülök a gyakorlásnak, ha lesz rá időd, akkor máskor is szerét ejthetjük.
Fogok kezet a társammal, majd én is lelépek egy kicsit még edzeni. Jó vicc, fáj mindenem, leginkább le akarok feküdni és kipihenni az edzést.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szer. Jún. 04, 2014 9:29 am

Üdv nálunk!
Remélem nem törtelek össze....

- Háhá! Csicsi, hát ilyen egy Shihouin ereje?! – Cukkolom kedves barátomat, miközben egy elképesztő lendületű arcon térdelést hajtok végre. Mióta is tart ez a kis összecsapás? Egy fél napja már? Repül az idő, ha az ember jól mulat. Mindkettőnkön sérülések tömkelege éktelenkedik, habár Ryouichi kicsit megtépázottabban fest, mint én… Mit tehetnék, ha egyszer nem veszi komolyan. Szemmel láthatóan visszafogja magát, ezért pedig komoly leckéztetést érdemel. Ahogy ezt eldöntöm edzőpartnerem mögött termek, kicsit túl sokat gondolkozhattam, ugyanis ellenfelem sem rest, azonnal megfordul, és a következő csapásomat egy vetődéssel védi ki, majd távolabbra kerül és onnan egy ugró rúgással próbál eltalálni. Ismerem már őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, mire készül, ezért nem ér váratlanul. Kicsit reménykedtem is benne, hogy ellentámadásként valami hasonlóval próbálkozik. Ahogy kartávolságba ér, elkapom a bokáját, majd saját lendületét felhasználva pördülök meg, s engedem el egyenesen az amfiteátrum legtávolabbi falába indítva útjának, melyet nem is olyan régen állíttatott helyre az osztag… Mit tehetnék, mégsem foghatom vissza magam egy barátságos mérkőzés alkalmával. Ahogy Csicsi a falba ütközik, az megreped, s miután áldoz.... edzőtársam lefolyik, mint egy meg nem száradt freskó, egy jókora faldarab még rá is. Ekkor, hogy befejezzem az edzést, s egy időben bevigyem az utolsó ütést, megiramodok, majd félúton a magasba ugrok, s egyenesen Csicsi felé tartok, egyre nagyobb lendületet nyerve a gravitáció által. Ekkor egy pokollepke repül be a képbe, egyenesen a földön fekvőhöz libben. A fene! Pont útban van… Az utolsó pillanatban próbálom meg pályámat módosítani, nehogy letaroljam az apró élőlényt. Éppen előtte sikerül földet érnem Csicsi nyaka mellé. A föld megroppan a lábam alatt, és vádliig belesüppedek az amfiteátrum padlójába. Az apró kis pillangó csupán csapásom szelétől is egy méterrel arrébb repül. Nagy nehezen evickél vissza, majd valamit Csicsi fülébe súg.
- Bocsesz Shii-chan, de a górék azt mondták, hogy gyüjjön a nép, szóval mennem kell, de egy élmény volt… - Ezzel nagy nehezen feltápászkodik, kezét a baloldali lengőbordáira tapasztja, majd sántikálva távozik az amfiteátrum hatalmas bejáratán.
- Hogy lehet, hogy mindig félbeszakítanak minket? Mindegy… Akkor jövő héten ugyan ekkor? – Teszem fel a kérdést, mire a fiú csak rám néz, mosolyog, de valami miatt mégis sír..
- Naná… -
- Csicsi? -
- Ezek csak az öröm könnyei… -
- Ez a beszéd! Büszke vagyok rád! – Ütöm háton még egyszer utoljára, majd megfordulok, hogy lefussam az ötven levezető körömet. Éppen csuklóvédőmet igazgatom, mikor elütök valamit.. vagy inkább valakit? Egy apró fiatal lány! Jó ég, remélem nem törtem össze!!
- Jajj, ne haragudj! – Kapom föl azonnal karjánál fogva… - Jól vagy? – Elengedem a kezét, majd jól szemügyre veszem.
- Várj csak… nem találkoztunk mi már valahol? Hmm… hmm… Kichiru? Kicsi Haru? Eőőőeeee – Töröm a fejemet, mintha kő lenne. – Remélem nem ütötted be magad… - Ugyan tényleg csak nekiütköztem, mégis, milyen hadnagy vagyok én?! Kárt teszek a saját beosztottaimban… mármint az amfiteátrumban oké… hé, várjunk csak? Hiszen az amfiteátrumban vagyunk. Oh! Akkor rendben.
- Edzeni jöttél talán? Vagy csak egy kellemes sétára? – Kedvesen mosolygok rá, miközben végre sikerül a helyére tennem azt a fránya karvédőmet.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szer. Jún. 04, 2014 10:44 pm

Üdv nálunk!

*Mivel Suzu-chan iskolában volt, jobb híján körbenéztem az osztagunkban. Mindenfelé csak felnőttek, felnőttek, és felnőttek. Jaj, de sok a felnőtt! Olyan unalmas így! És mindenki szorgosan körmölt a saját kis asztalánál. Bah, nem igaz! Kell találni egy játszótársat, csak akad valahol!
Unott képpel sétáltam végig a folyosókon, mindent meglestem, amit lehetett az osztagon belül. Kevesebb esélye lesz így annak, hogy eltévedek. Hatalmas helyiségbe értem, ahonnét elég hangos zaj szűrődött ki. Kicsit megálltam leskelődni, hátha valami érdekes történik. Szemem felcsillant. Két harcoló felnőtt. Egy néni, meg egy bácsi. Az egyikükön hadnagyi karszalag. Közelebb lopóztam, és csak nagyokat pislogtam, mikor a szőke néni pofin térdelte a bácsit.
Sokáig csak álltam és bambultam, s csak akkor eszméltem fel, mikor a néni nekem jött, mert nem vett észre.*
- Go… gomene, Hadnagy néni! – *hajtottam is fejet rögtön, bocsánatkérő tekintettel.*
- Jajj, ne haragudj! – *rögtön meg is fogott karomnál, mielőtt huppantam volna a földön *- Jól vagy? – *Elengedett, majd alaposan megnézett. Talán összekoszoltam volna a ruhámat? Nem hinném. Vagy csokifoltos lenne az arcom? Nincs nálam tükör, hogy megnézzem…*
- Várj csak… nem találkoztunk mi már valahol? Hmm… hmm… Kichiru? Kicsi Haru? Eőőőeeee –* A hadnagy néni fura hangokat adott ki, úgy tűnt, mint aki gondolkodott. Biztos a nevemen.*
- Még nem találkoztunk, Hadnagy néni! Viszont ön is ott volt Karakurában, Kapitány nénivel és Mei Hadnagy nénivel. Shibata Chiharunak hívnak, nanaseki desu! – *mutatkoztam be, aranyos, illedelmes kislány módra. *
– Remélem nem ütötted be magad…
- Nem, hadnagy néni. Köszönöm szépen, jól vagyok – *mosolyogtam vidáman. Vicces a Hadnagy Néni Kettő. Talán még játszani is hajlandó lenne, vagy legalább megmutatni, hol tudok játszani akár még egyedül is. *
- Edzeni jöttél talán? Vagy csak egy kellemes sétára? –* kérdezősködött Hadnagy Néni Kettő. Hah, tuti nincs másik nanaseki, akinek két hadnagya lenne! Nekem van a legszuperebb osztagom!*
- Ano… eto… játszani szerettem volna, de mindenki elküldött kábé a fenébe, hogy fontos dolga van. A felnőttek mindig ilyen unalmasak! Kivéve Hadnagy Néni Egyet, meg Kapitány nénit – *panaszkodtam erre a hatalmaaas csöndre, ami belengte az osztagot. Suzu-channak majd feltétlenül be kell mutatnom a Hadnagy nénit, biztos szeretni fogja.
Várakozón pillantottam a hadnagy nénire, reménykedtem benne, hogy ideális játszópajtás lesz*. – Ano, izé… az a bácsi, Csicsi-san, ő a Hadnagy néni apukája? – *tettem fel félve a kérdést, mert az imént még hallottam ezt a nevet, hogy így szólította a bácsit.*

Tárgy: Re: Amfiteátrum Csüt. Jún. 05, 2014 1:22 am

Fogócska
Ugrócska

- Ennek örülök – Fújom ki megnyugodva a levegőt, mikor a lány biztosít róla, minden csontja ép. Nem minden osztagtársam ilyen szerencsés egy összeütközés után. Erős kis csontjai lehetnek az már biztos. Hát jól rémlett, hogy találkoztunk mi már! Még a nevére is emlékszem.
- Ááh~ Haru-tan – Mondom mosolyogva – Igen Ai-s… emmm a Taichou és a… „Hadnagy néni egy?” – Összeráncolt homlokkal nézek rá, majd lebiggyesztem számat.. – Eeee de… de… én voltam az első TT_TT – Miközben elfolyok, mint valami mocsári szörny. Most az egyszer elengedem a fülem mellett a dolgot. Végül is csak egy kislány, no meg nem volt itt mikor ketten lettünk.
- Én éppen futni készültem néhány kört. Ha gondolod, fogócskázhatunk helyette.- Nevetek rá játékosan. Hogy lehet elküldeni egy ilyen tündéri kis pöttömöt? A választ meg sem várva bököm meg ujjammal vállát, majd ugrok hátra kétlépésnyi távolságot.
- Háháááá, te vagy a fogó! – S már éppen készülnék neki iramodni, mikor valami lehetetlenül fura kérdést hallok meg. Az… apám?! Olyannyira ledöbbenek csak a gondolattól, hogy pofára esek és végigcsúszok a földön.
- Nem dehogy! – Mondom teljesen zavarodottan, már a gondolat is fáj… - Csak barátok vagyunk… Mellesleg Ryouichinek hívják, innen a beceneve…- Magyarázkodok, mintha muszáj volna. – Remélem nem ijedtél meg, csak edzettünk. Különben is visszafogtam magam… - Ismét talpra állok. – Visszatérve a témához, te vagy a fogó! – Ha újdonsült kis barátom benne van a fogócskában, akkor lelkesen kezdek előle szaladni. Éppen csak olyan gyorsan futok, mint ő. Megpróbálom felvenni az ő alaptempóját és ahhoz közel maradni. Nem szeretnék felvágni, hogy milyen gyors is tudok lenni… Majd ha belilul a hajam!
Nem is gyorsítok fel az ő átlagos sebességénél gyorsabbra, ha nagyon próbálkozik, el tud kapni. Futás helyett tulajdonképpen akrobatázgatok ezzel is nehezítve saját dolgomat. Bukfencezek, kézen átfordulok, szaltózok, ugrálok minden irányba, párszor még játszótársamat is átugrom, csak úgy viccből. Mikor rám kerül a fogó szerepe, akkor is maradok ugyanazon a tempón és mozgás stílusban. Kicsit hasonlítok Csicsire ahogy megveszekedett tigris módjára vetődök erre-arra. „Ellenfelem” pedig nagyon ügyesen reagál minden lépésemre.
- Haru-tan, ha szabad megjegyeznem nagyon ügyes vagy. Azt hiszem nagyon tehetséges shunpo használó lennél. – Mondom, miközben átlendülök fölötte, lábaimat az égbe dobva. Majdnem lefejelem. Kicsit elnéztem a távolságokat attól tartok. Még időben korrigálom, így elkerülöm a balesetet, majd mögötte földet érve bököm meg háta közepét.
- Hihii~~ - S már szökkenek is arrébb egy cigánykerék formájában. Ha ügyes megfigyelőnek bizonyul, Haru-tan könnyen észreveheti a mintát, ami alapján mozgok. Minden hátra ugrást vagy lépést egy valamilyen oldalirányú mozgás követ, gyakran táncikálok közvetlen kartávolságnál, ezzel jó lehetőséget hagyva Haru-tannak az elkapásomra.
Ha mindezek mellett még van ereje beszélni, akkor természetesen lelkesen válaszolok minden kérdésre. Jó dolog ha az ember talál magának egy kedves játszótársat.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Pént. Jún. 06, 2014 8:50 am

Fogócska

Fogjuk meg a fogós kérdést!

- Yepp. Mei nénivel találkoztam először – *mosolyogtam oldalara billentett fejjel. Yamasaki hadnagy néni előreiramodott, miután kijelentette, hogy én vagyok a fogó. Háh, egyszer úgy is elkapom, jó gyorsan tudok én ám futni! Főleg, ha meglátok egy pillangót. Nem szeretem őket.*
- Nem dehogy! –* magyarázta *- Csak barátok vagyunk… Mellesleg Ryouichinek hívják, innen a beceneve…-
- Ryouichi… Ichi… Csicsi… megvan! Már értem! - *nevettem fel, ahogy megvilágosodtam, honnan ered a bácsi fura beceneve. Barátok? Elég vicces, még hasonlítanak is egymásra. A hadnagy néni is fura, persze, jó értelemben, és ráadásul vicces is. Felbátorodva, lendületből utánaeredtem, bár jobbára úgy tűnt, a hadnagy néni csak össze-vissza ugrándozik.*
- Na, ez így nem mehet tovább! – *gondolkodom hangosan, s csípőre tett kézzel megálltam. Megpróbáltam szemmel követni, mi alapján mozog a hadnagy néni – biztos voltam benne, hogy ez trükk. Csak trükk lehet. Hogy végre lépést tartsak Hadnagy Néni Kettővel, elhatároztam, hogy megmutatom, milyen gyors vagyok.*
- Hadnagy néni a fogó! - *kacarásztam, mikor elkaptam, és Shunpóval elszaladtam a terem másik végébe.*
- Haru-tan, ha szabad megjegyeznem nagyon ügyes vagy. Azt hiszem nagyon tehetséges shunpo használó lennél. –
- A hadnagy néni is nagyon gyors ám! - *lihegtem, mikor kicsit megpihentem. Így nem is olyan könnyű a játék, de viccesebb, és szórakoztatóbb. Lecsücsültem a földre, hogy a lábam is kapjon egy kis pihenőidőt a következő körig.* - Hadnagy néni, lehet egy kérdésem? Ön talán többet tud, mint én, de Kapitány nénit nem mertem megkérdezni… - *kezdtem bele a kicsit kényes témába.* -Szóval… izé… ugye nem baj, ha önt kérdezem erről? - *zavartan pislogva várom a válaszát, aztán, ha pozitív a visszajelzés, belekezdek.*
- Én voltam egyszer az Emberek Világában. És találkoztam egy kedves bácsival, aki megmentett egy hintától. Szóval… izé… Megígértem Keisuke hadnagy bácsinak, hogy segítek neki, mert valamiért nem tud haza jönni. - *reméltem, vágja a témát, kiről lehet szó. Ha nem, akkor állati nagy bajban leszek. Azért reméltem, hogy a hadnagy bácsi nem tett akkora rossz fát a tűzre, és hogy nem indultam rossz irányba. Bár még csak most beszélgettem először a hadnagyommal, mármint Shizuka nénivel, de mégis megbíztam benne. Nyilván nem véletlenül lett hadnagy, ahogy én sem nanaseki. A bácsi pedig segített nekem Karakurában, úgy fair, ha én is viszonzom. Már ha őszinte volt, és nem rosszban sántikált. Fohászkodtam, hogy ne kerüljek bajba, meg hogy azért még legyen kedve hadnagy néninek játszani. A fogócska az egyik kedvenc játékom ám!*

Tárgy: Re: Amfiteátrum Vas. Ápr. 05, 2015 1:34 am

Mivel jó sok idő eltelt az edzésre érkezett utolsó post után, ezért itt vagyok, hogy lezárjam.

Tamachi Yukezo, Hamada Izanagi, Shima Eizo, Kagami Eisuke: Az edzés mindenki számára sikeres volt, jutalmatok viszont csak 500 LP, amit mindenkinek hakudára kell tennie.
Kagami Ai: Az edzés levezetését is sikeresnek ítélem, a következő alkalommal te is jutalomban részesülsz.