Amfiteátrum

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szer. Jan. 02, 2013 10:49 am

Újabb lecke
Avagy edzés Tsuchiya Ayamekoval – part 2.

Rég volt az utolsó alkalom, hogy a késő délutáni órákban elhagytam az osztagom területét. Nem is vártam ettől az alkalomtól semmi újdonságot, egyszerűen csak egy könnyed sétára vágyom most is. Az, hogy közben shingamihoz méltatlan jeleneteket láthatok, már teljes mértékben részletkérdés. Ameddig osztagomhoz tartózó tiszt nem érintett a dologban, azt hiszem, nyugodtan szemet is hunyhatok az ilyen esetek felett. Tsuchiya Ayameko-santól pedig szinte nem is várnék mást, mint hogy érintett legyen egy ilyen esetben. Nyugodt lélekkel mennék is tovább, oda sem figyelve a röpke kis küzdelemre, amikor feloldja lélekölőjének képességét. Csak a szemem sarkából figyelek fel a fegyver új formájára, de bőven elég ahhoz, hogy megtorpanjak. Ismerem ezt a formát. Az elmúlt évtizedekben volt alkalmam tanulmányozni a vele való vívást, legalábbis a sportot. Hajdani osztálytársam hadonászása vele közel sem nevezhető hatékonynak. Ehhez a fegyvernemhez semmiképpen sem. Nem tudom az okát, de valamiért szörnyen dühítő látni, mennyire nem tudja ésszerűen kihasználni a tulajdon fegyvere által nyújtott előnyöket. Sőt, mintha kifejezetten hátráltatná stílusában a vívótőr külalakja.
– Tsuchiya Ayameko! – szólalok meg emelt hangon, hűvös pillantással méregetve a lányt, aki felém fordul. Egyértelműen tanulásra van szüksége, hogy képes legyen legalább egy kicsit használni zanpakutouja shikai alakját. - Holnap délben legyél a 3. osztag amfiteátrumában! – közlöm vele szándékaim, magamhoz képest még mindig emelt hangon. Ezt követően sarkon fordulok, és elindulok vissza, az osztagom területére. Sóhajtva emelem egyik kezem az arcom elé, hogy kicsit odébb tűrjem a frufrumat. Természetesen esélytelenül. Ha jól belegondolok, a kinevezésem óta most kiabáltam először. Sőt, egész itt létem alatt nem emeltem még fel ennyire a hangom. Ayameko-san most akaratlanul is rávett, hogy átlépjek egy bizonyos, saját magamnak állított határt. Nem tehet róla. De egyszerűen kellemetlen lenne nézni, amint alapok nélkül használja azt a vívótőrt. Bár még nem tudom, mikét fogom neki megtanítani a használat helyes módját, de majd kitalálom addig. Remélhetőleg. Sóhajtok. Nem hiszem el, már megint mibe kevertem magam.
Ismerős hangra torpanok meg. Yoshida-san jelenléte nem sok jót sejtet számomra. Kissé gyanakodva hallgatom végig szavait, mikkel egy új ötletet ismertet. Végülis pont kapóra jön nekem is, a kiszámíthatatlansága ellenére. Miket nem gondolok? Akárhogy is nézem, így lenne a legegyszerűbb megtanítanom Ayameko-sannak a fegyveréhez megfelelő mozgáskultúra alapjait. A zanpakutouja lelke csak nem ellenezné az ötletet. Azt persze nem várom, hogy segítsen, de tény, hogy könnyebb lenne, mintha vívótőrt kellene keresnem, vagy elkérnem hajdani osztálytársamtól a feloldott zanpakutouját – ettől a verziótól borsódzik a hátam. A bizonytalanságok ellenére belemegyek Yoshida Yuko-san felajánlásába. Egy gonddal kevesebb holnapra.

Meg sem lep, hogy a juunibantai sansekije előbb jelenik meg az amfiteátrumba, mint az a személy, akit tulajdonképpen ide hívtam. Valahogy sejtettem, nem lesz éppen pontos. De hát nem is erről híres. Yuko-sannal mi már megbeszéltük a részleteket és előkészítettük a terepet. Azt ugyan kétlem, hogy hajdani osztálytársam ilyen edzésre számított, de hát, helyzete válogatja az edzés mibenlétét. Igazából csak most gondolom végig, hogy nem említettem neki, hozza a zanpakutouját… de szerencsére ezt ő maga megoldotta, így kár is a korábbi hibáimmal foglalkoznom. A lényeg most az edzés lesz, és a tanulás. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy Yuko-san felé fordulva pár perc türelmet kérek. Ismerem a két osztag viszonyát, így cseppet sem csodálkozom hajdani osztálytársam meglepettségén.
– Úgy vettem észre tegnap, nem tudod, hogyan bánj egy vívótőrrel. Szeretnék ebben segíteni neked. Yoshida sanseki-san pedig felajánlotta segítségét a feladat egyszerűsítéséhez. Ha az elmélete helyes, képesek leszünk a belső világodban végrehajtani a feladatokat. De a részleteket majd ő elmondja. Gyere – invitálom közelebb az odakészített ülőalkalmatosságokhoz. Én magam hamar helyet is foglalok az egyiken és intésemmel mutatom egykori osztálytársamnak, ő is telepedjen le. Ha belegondolok, hogy egyszer régen rivalizáltunk egymással és most úgy teszek, mintha a mentora lennék… érdekes, hogyan változnak az idők, nem igaz?
Az egykori hadnagy utasítását követve veszem fel a megfelelő pozíciót, és egy szigorú pillantással Ayameko-sannal is tudatom, nem lenne jó ötlet, ha ellenkezne, vagy másként cselekedne. Remélem, nem kell komolyabb eszközökhöz folyamodnom, hogy megfelelő viselkedésre bírjam. Pontosan ugyanezt a stratégiát követem az érzékelők felhelyezésekor is. A működési elv számomra nem egészen világos, de nem is nekem kell tökéletesen megértenem, hanem a juunibantai sansekijének. Ő viszont, ahogy elnézem, nagyon is érti a dolgát. Felmerül bennem a kósza gondolat, nem először használja eme eszközt, legfeljebb ebben a formájában teszteli csak első alkalommal. De mindez persze lényegtelen. Yuko-san utolsó pillanatos figyelmeztetése valamilyen különös oknál fogva nem ér meglepetésként. Szinte számítottam rá, hogy még lesz valami a tarsolyában, amiről korábban megfeledkezett említést tenni. ^^” De mondjuk ez az információ várható volt, így egy bólintással nyugtázom a tényeket.
– Részemről kezdhetjük – adok hangot véleményemnek. Ayameko-sant ismerve ő sem fog visszakozni az én lépésem után. Így nincs is más hátra, mint koncentrálni, ahogyan egy hétköznapi meditációs gyakorlatnál is szokás. Nem is kell sok hozzá, hogy az elmélet bizonyosságot nyerjen, és elkezdjen kibontakozni előttem hajdani osztálytársam belső világa. Most már csak az együttműködés lesz szükséges.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Vas. Jan. 13, 2013 12:50 am

WANG LIU MEEEI! 2.

Türelmetlenül dobogtatja a lábát a talajon, ahogy a tizenkettes idióták tisztjéről a volt akadémista társára szegezi tekintetét. Mielőbb hallani akarja, hogy mi ez az egész, hogy miért lett ideutasítva, hogy miért áll az a rémes technológia a sarokban, amit szíve szerint már most kábeleire kapna szét, mielőtt a minden bizonnyal szakképzetlen zseni amőbává varázsolná. Nem akarja hátralévő életét furcsa, apró egysejtűként leélni, akkor mégis hogyan harcolhatna?! >.> Sehogy! >.>;; Nem dobná el semmiért sem mostani életvitelét, neki ez tökéletes, és ha valaki meg is próbálná tőle elvenni, azért véres bosszút állna. És a Juuichibantai bosszú, hosszú. Mad

- HOGY MI VAN?! >.> – arca másodpercek alatt vörössé izzott, de nem a zavarodottságtól, hanem a haragtól, mely éppen túlgőzölt benne, s ahelyett, hogy leadta volna, megkísérelte visszafogni. Elég kevés sikerrel, melyet emelt hangja kitűnően tükrözött.
- Miért ne tudnám megfelelően kezelni Sanjuushit?! Micsoda ostoba feltételezés! Amúgy meg, kikérem magamnak! Ilyet mondani egy 11. osztagosnak, pfh… Nagy szerencséje, hogy ezzel nem vívja ki a Cickafark virág haragját! >.> – orra alatt motyogva zsörtölődött a feltételezésen. Nem akarta ennél hangosabban megosztani a jelenlévőkkel nemtetszését, mert mélyen legbelül valójában nagyon is érdekelte az edzés mibenléte, amit egykori akadémista társa kíván neki tartani. Bár el se tudta képzelni, hogy a harcban pancser 12. osztagossal mit akar kezdeni a hadnagy. Közös gyakorlatozásban semmiképpen sem venne részt vele. ˇ_ˇ
Vonakodva, de végül követte a hadnagyot és helyet foglalt mellette az egyik párnán, az alap jinzen pózban, lábára fektetve Sanjuushit, ahogy az mondva is lett. Fogalma sem volt arról, hogy mégis milyen vívótechnikákat lehet gyakorolni így, ülve. Homlokráncolva nézett az idegesítően sokat fecsegő 12. osztagosra, miután felfedezte, hogy valami fontosat igyekszik közölni velük, csupán semmit nem értett belőle, vagyis nem az egészet. Amúgy sem érdekelte az ostobák, szánalmas technológiájuk! >.> Ayameko tisztán tudta: géppel sosem nyerhetsz harcot! Mad

- GRÁH… ha ennek vége kinyírlak, Yoshida! >.> – fogcsikorgatva fűzi hozzá, amolyan végszóként, hisz hiába ellenkezne, egykori osztagtársa belement a veszélyes feltételek ellenére is a dologba, amit ő perpillanat teljes egészében nem értett. De meri ajánlani, hogy nem változik ezzel olyan mutáns lénnyé, amiből már nem lehet visszafordítani eredeti valójába. Meg aztán, mégis mi köze mindehhez zanpakutojának Sanjuushihez, mi ez az egész?! Mad

Tudni akarja, hogy mi folyik itt!
Haraggal a lelkében hunyta le a szemét, s igyekezett koncentrálni, ahogy a mellette ülő hadnagy is, s várta, mikor lép be ilyen módon Sanjuushi világába. Fel se tudja fogni, hogy mégis miféle hibát talált vívóstílusában egykori osztálytársa és, hogy eme módon, miképpen tudhatna neki segíteni. A saját belső világában csak ő tartózkodhat, akkor most mégis mi ez az egész…?

Az általa már jól ismert középkori vár udvarának a látképe kezdett kibontakozni lelki szemei előtt. Borús hangulata a távolban tornyosuló esőfelhők mutatták meg, melyek hangos dörgő hangot hallattak időnként. Lehunyt szemmel is látta maga előtt a középkori épületegyüttest, melynek előudvarán feküdt; pontosan be tudta határolni az öt lombhullató fa elhelyezkedését, s tisztán látta még így is a vízesést, mely övezte az égbe nyúló kőépületet.
Még magához sem tért rendesen, fel se nyitotta szemét, de zanpakutojának cserfes szájú szellemét már nyomban hallotta.
- Tessék, úgy néz ki megint eső lesz! A depressziótok a sírba visz, komolyan mondom! Próbáljatok már egy kicsit lazítani, fogadjunk Atosu, az mindig feldobja a hangulatot! Én Aya-chanra rakom a tétemet. Te, hogy döntesz?
- Lehetetlen, hogy sikerüljön neki, én a látogatóra fogadok, benne legalább van némi értelem. – halk, sértésekkel teli szavak hallatán nyitotta fel szemeit, s zöld íriszét nyomban a bántó szavakat hangoztató szellemre vezette. Haraggal telve pattant fel a kövekkel kirakott téren.
- Milyen lehetetlenségről beszélsz?! Mad

– öklét rázva dörmögte a sötét hajú, emberalak felé, majd szeme sarkából megpillantott egykori osztálytársát, ki vendégségbe jött belső világába. Nyomban el is némult, s pillanatokig csak meglepett pislogással nézett rá. - Wang Liu Mei? – elhűlten motyogta orra alatt a nevet, végre tisztán látta az őrült tizenkettedik osztagos szerkezetének lényegét.
A vár lépcsőzetén helyet foglaló negatív hangulatot árasztó zanpakuto szellem türelmesen megvárta Ayameko felfedezését, míg a másik érdeklődve járta körbe az idegent, mustrálva személyét. Meglepetésként érheti mindkettőjüket, hogy Ayameko zanpakutojának technikái kifejtették mindkettőjükön a hatásukat. Míg Meien Porutosu vörös szín, könnyed mozgást adó öltözéke, addig Ayamekon az Atosu féle fekete, páncéllal ellátott ruházat volt.
- Mégis mi ez az egész?! Mad

– nézett végig magán elhűlten, majd pedig egykori osztálytársa öltözékét is döbbenten fogadta. Magyarázatért végül a negatív hozzáállástól fűtött szellem felé tekintett, ki nyugodtan ücsörgött az érdekes szereposztás után is a vár lépcsőzetén.
- Remélem, több sikerrel jársz vele, mint mi. – Atosu szelleme ráhagyta Ayamekora a dolgot, szavait Meinek intézte, egyenesen szemeibe nézve, ki így kívülállóként ugyan, de tanúja lehetett pár régi emléket tartalmazó képkockának, melynek mindegyike ugyan azt az esetet tartalmazta. Ayameko sikertelen tanítását a vívótőr használatával kapcsolatban.
- Ne vegyetek semmibe! Mad

– dühöngve rázta öklét, elhessegetve maga mellől Porutosu szellemét. Jobb dolga is volt most annál, hogy ostoba tréfákkal foglalkozzon. Tudni akarta, hogy miről beszél egykori osztálytársa és zanpakuto szelleme.
Atosu fölállt, majd közelebb sétálva a két halálistenhez, csettintet, majd a kezében materializálódott vívótőrt egy könnyed mozdulattal Meinek dobta, aztán intet Porutosunak, hogy adja át Ayamekonak a feloldott zanpakutot.
- Gyere el onnét, hagyd őket kibontakozni. – jegyezte meg végül félvállról, félrevonulva ezzel egy időben a lépcsőzet alsó fokaira, s ott helyet foglalva nézte a két shinigami ügyeskedését. A helyzetet megadta, de többet nem nyújthatott.
Ayameko kérdőn vizslatott a hadnagy irányába, kezével Sanjuushivel, kezdte teljes egészében nem érteni a dolgot és ez rendkívül dühítette. Homlokráncolása és értetlen pillantása a régi osztálytársa felé is kitűnően elárulta ezt.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szomb. Márc. 30, 2013 11:41 am

Edzés a valamikori osztagtárssal

Fergeteges kedvem volt, rögtön felkelés után. Ez körülbelül száz évente egyszer szokott megtörténni velem. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy kivételesen ki is aludtam magam. Arról nem is beszélve, hogy hivatalos voltam a harmadik osztaghoz. Méghozzá edzésre vártak... vagyis hát nagyon reméltem, hogy várnak. Vidáman viseltem el, hogy Ezüstke a reggeli kis játékunk alatt konkrétan kiporolta a nadrágom, ugyanis még az is volt rajtam. És a nagamanki nagamaki elleni küzdelemben földre kerültem először, majd megint, végül még párszor. És mindezt olyan keccsel műveltem, amilyennel csak tőlem telt, de még így se közelíthettem meg Gin~chant. Ahogy néhány, szinte észrevehetetlenül apró mozdulattal épp az egyensúlyomtól fosztott meg. És még csak elő se húzta a pengét. Viszont ma még ez se szeghette a kedvemet. Fütyörészve vonultam a fürdőbe készülődni, majd a konyhába. Elvégre edzeni nem szabad üres gyomorral menni! Ez ősi szabály.
- Valaki már-már zavaróan vigyorgós... - reppent a vállamra Suza~chan, miközben figyelte, hogy min ügyködök.
- Tudod, hogy merre van a harmadik osztag területe? - érdeklődtem le tőle, miközben az ő reggelijét ki kiraktam az asztalra. Nem volt ebben semmi manipulatív, vagy ösztönző... Embarassed

- Hát jobban mint te, az tuti. Ma oda megyünk talán? - morzsolgatta a fülcimpámat előétel gyanánt.
- Találkozóm lesz, egy exosztagtársammal - válaszoltam szakadatlan vigyorral.
- Azt pedig nem kell bemutatni, hogy milyen, amikor "osztagtársakkal" találkozgatsz...
- Kasai~chan te is jössz ugye? - kukkantottam be legújabb kis barátom lampionjába. Álmosan, és ebből, kifolyólag narancsszínben lobbant párat, majd amint felébredt, szépen kikékült. Amíg pislogott néhányat megismételtem a kérdést - Velem jössz te is ugye? - erre elvörösödött a Drága, és pirulva bólogatott. Pislogott is hozzá, hogy biztos megértsem. Kiemeltem a lampionból, és kissé talán ezen a reggelen elsőnek, gondterhelten körbe pislantottam. Valamibe el kell rejteni szegénykét, mert még a végén megmagyarázhatatlan izgalmi állapot venne erőt az edzőtársamon. - Valami ötlet, miben tudna elbújni?
Lelkes kutakodásba kezdtünk, míg a végén egy régi olajlámpán akadt meg a szemünk. Vagyis hát igazából Suza~chan szeme tévedt rá, mi meg csak követtük a madarat. Egy régi ninja lámpa volt. A szépsége ennek az antik darabnak abban rejlett, hogy el lehetett zárni a fényét. Kis fém lemezek csusszantak a fényforrás elé minden oldalról. Ezzel lecsökkentve a lebukás veszélyét, viszont a segítségével nem kellett mindig eloltani és meggyújtani a tüzet egy-egy küldetés során. Fogalmam sem volt már, hogy miként is került a lakásomba, de ha már ott volt, és fogta a port, miért ne használhattuk volna. (nem mintha piszkos lett volna a lakásom Arrogáns

) Megmutattam a kis lángocskának. Pirosan dörgölődött először hozzám, majd körbejárta a lámpát, végül bele ugrott. Rózsaszínes fejecskéje, ami az egész teste is volt, arról tett tanúbizonyságot, hogy tetszett neki az új hely. Így aztán a megfelelő előkészületek után reggeli, majd indulhattunk is. Fogalmam sem volt, hogy merre mentünk. Vakon követtem a kismadaram utasításait, így aztán rendben oda is értem a harmadik osztaghoz, ahol is egy fura, nyitott színpadszerűségbe kellett mennem. Voltak ülések meg minden... Vagy az csak a lépcső lett volna? Neutral

- Ezen már meg se lepődök inkább... rólad lévén szó... - suttogta a fülembe a madár úgy, hogy biztos csak én hallhattam meg.
A Kasai~chant rejtő lámpát leraktam a lépcső legalsó fokára, az ételes kis tálam, a szakés korsóm és Suza~chan mellé, aki magától elfoglalta a helyét. Ekkor láttam meg az edzőtársamat.
- Igazán örvendek - hajoltam meg felé illedelmesen.
Megvártam, míg reagált rám, majd csendesen elkezdtem bemelegíteni, amennyiben pozitívan fogadta érkezésemet.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Vas. Márc. 31, 2013 5:38 am

Edzés a valamikori osztagtárssal
Zanjutsu edzés Aikawa-sannak.

Aikawa-san felkért, hogy segítsek neki a zanjustu gyakorlásában. Mivel egykori osztagtársam, valamint Airisu-kun barátja, így bele egyeztem. Engedélyt kértem feletteseimtől, hogy Aikawa-sant az Amfiteatrumban fogadhassam, valamint egy írást ki függesztettem a faliújságunkra, hogy akit érdekel, az eljöhet megnézni az edzést. Így nem csupán Aikawa-sannak, hanem másoknak is hasznos lehet.
A reggel a szokásos osztagedzéssel indult, s azután Sakura-chan segítségével az edzés helyszínére vittem egy gyakorló bábút, valamint a lomtárolóból kétkosárnyi, egy-másfél ököl nagyságú lomokat, amiket karddal keresztül lehet vágni. Közben, lassan néhány shinigami is oda szállingózott. Végignéztem azokon, amiket idehoztunk, azután a jelenlévőkön is. Egytől egyig rang nélküli tisztek voltak. Az, hogy mi hozta ide őket nem érdekelt. Egyáltalán nem érdekelt, hogy a tudásvágy, a kíváncsiság, vagy kritikus szemlélődés hajtotta őket, vagy csupán el akarták lógni a munkát a lényeg az volt hogy itt voltak. A terveim szerint az edzés fő része az az lesz, hogy a megfelelő időben kell majd Sakura-chan által feldobott lomokat kettévágni. Nem sokára megérkezett Aikawa-san is.
- Úgy szintén. – Biccentettem a lány felé, míg Sakura-chan széles karlengetéssel integetett neki, egyrészt üdvözően, másrészt, hogy jöjjön közelebb. Én viszont a nézelődök felé fordultam. – Örülök, hogy vannak páran, kik érdeklődnek az edzés iránt. Ezt az edzést a tizenegyedik osztag egy kivételes tagja, Aikawa Chiyo-san számára tartom, viszont minden bizonnyal önök számára is tanulságos leszen. Hiszen láthatják majd, hogy kitartással milyen kardforgató szintre juthatnak. Lehet, hogy osztagunk ritkán ránt kardot, de hogyha kardot rántunk, akkor fontos, hogy maga szinten forgassuk, hogy az ok, amiért kardot rántottunk minél hamarabb megszűnjön.
Aikawa-san felé fordultam, és utána folytattam a mondani valómat.
- Az edzés alatt, ne használjon se shunpot, se hakudát, se shikait. Valamint ne is fogja vissza magát. – Itt hagytam egy rövid szünetet, azután folytattam. – Vágni az éles felével kell, ezt egy 11. osztagosnak nem kell elmagyarázni. Támadjon, Aikawa-san. – Szólítottam fel, s vártam, hogy közel érjen hozzám. Kardom pengéjét nem fedtem fel, csupán a sétabotnak tűnő zanpakutoum bal kezemből átvettem a jobb kezembe. Számítottam arra is, hogy a holtterembe kíván kerülni, de a legvalószínűbbnek a frontális támadást tartottam, ami tökéletesen jellemzi az osztagát. Viszont ettől függetlenül lábtartásom olyan volt, hogy akár fordulni tudjak jobb irányba, hogy ne kerüljön ki a láthatáromból, valamint ki tudjak térni a támadása elől. Kockázatos vállalkozás volt az, amire készültem, hiszen nem tudom, hogy pontosan milyen tudás szinten áll Aikawa-san a kard forgatásából, viszont emellett ennek a felmérésére is alkalmas. Mihelyt közel ért izmaimat megfeszítettem, tekintettem követtem, s amikor támadott a sayaval egy erőteljes ütést mértem a fegyvert tartó kézfejére, miközben a pengéje elől igyekeztem kitérni, hiszen hogyha nem ejti el a kardját, akkor akár meg is vághat.
- Attól, hogy a kardot meg tudjuk fogni, tudjuk, hogy melyik részével kell vágni, attól még nem biztos, hogy képesek leszünk sikeres támadást végrehajtani. – Fogtam bele a magyarázatba, miközben távolodtam Aikawa-san közeléből. – Hiszen az ellenfelünk egy ügyes mozdulattal kiforgathatja a kezünkből a kardot, vagy egy erős ütéssel arra késztetheti kezünket, hogy engedje el. Hogy ne veszítsük el a kardunk, ahhoz stabilan, már-már elválaszthatatlanul kell fognunk. Most én támadok. – A shirasayakatanat újra átvettem a balomba, s jobbomat a markolatrésznél hagyva megindultam felé hogy frontálisan rátámadjak egy egyszerű vízszintes vágással, ami után a vágás irányába fordulva továbbra is Aikawa-sannal szemben maradjak. Ezzel a támadással a védekező képességét kívántam próbára tenni. – Nem csak támadni, hanem védekezni is tudni kell. – Fűztem hozzá megjegyzésként, miközben újra hátrálni kezdtem. – Egyelőre elteheti a kardját, az előbbieket, meg vegye bemelegítésként. – Kardom pengéjét én is újra elrejtettem, és elindultam az egyik kosár felé.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Kedd Ápr. 02, 2013 2:48 am

~/ Játékos találka Ai-chan taichounénivel *,...,* /~
[Zanpakuto edzés]

A taichounéni magyarázott vagyis azt hiszem, hogy magyarázott. Egyszerűen minden teljesen elfehéredett körülöttem és ő is eltűnt. Csak én voltam ott a nagy fehérségben egyedül, de nem féltem. Nem az a hely volt, amitől féltem, sőt, inkább azt a biztonságot árasztotta amit otthon a mami mellett érzek mindig.
~ Ez a te világod, Miyako. Ez az a hely ahová építkezned kell, ahol megtalálod az álmaidat és tanácsra lelhetsz. - jelent meg az új-régi ismerősnéni. Mindemellett a levegőben fekete írásjelek jelentek meg és Ai-chan taichounéni hangját hallottam amint azt mondja, hogy mit kell tennem.
A fehérség egy pillanat alatt tűnt el és hatalmas zöld mező jelent meg gyönyörű szép kék éggel. majd nagy fenyőfák és rózsabokrok nőttek ki a földből pillanatok alatt. Mindezt egy macskaköves sétány követte, mely egy lélegzetelállító szökőkúthoz vezetett melynek kristálytiszta vizében vörös rózsaszirmok voltak.
- Azta... - szólaltam meg halkan, hangot adva nem kis csodálkozásomnak, hisz ilyen szépet sehol sem láttam még azelőtt, még a nagypapi kertjében sem, pedig az aztán hű és ha!
~ Új út nyílt meg előtted. Egy új út, mely a fénybe vezet téged, hogy mindenki azt láthassa ami valójában vagy. Egy shinigami, vezetője az ártatlanoknak, védelme a gyengéknek, biztonsága az embereknek és fény a sötétségben. Emelkedj hát fel. Mutasd meg, hogy ki is valójában Kamioka Miyako... - lépett hozzám az a néni akiről most már tudtam, hogy kicsoda is pontosan, majd megcsókolta a homlokomat úgy, ahogy anyu szokta mindig. Kicsit olyan volt, mintha a második anyukám lett volna, mintha a nővérem, vagy mintha én magam lettem volna.
- Hogy hívhatlak? - szokatlanul komoly volt a hangom és mintha nem is az enyém lett volna, de hatására az összes bokor vörös virágokba borult és feltámadt a szél is.
~ Nevezz a nevemen, shinigami. Nevezd meg azt, amit látni szeretsz én pedig majd válaszolok hívásodra. - szavait követően a szép hely eltűnt és ismét az anfiteátrumban találtam magamat előttem a gonosz bácsival és közben Ai-chan taichounéni hátrébb húzódott. Normál esetben követtem volna, de most nem lehetett. Tudtam jól, hogy itt az ideje, hogy bebizonyítsam, hogy valóban shinigami vagyok. Be kellett bizonyítsam, hogy van oka maminak, Ai-chan taichounéninek, Mei-chan néninek, Shizuka-néninek és egész Seireteinek bíznia a képességeimben.
- Téged hívlak... - indultam el a gonosz szellembácsi felé. Új kardomat kitartva magam mellett fehér lélekenergia vett körbe, melyben vörös, szirmokhoz hasonló pontok jelentek meg. Szemeim előtt zanpakutoum utasítása szerint az állt, amit látni szeretek. Mami ajkai mikor lehajol hozzám, hogy megpuszilja a homlokomat. -... Akai Bara. (Vörös Rózsa) Hiraite! (Nyílj ki!) - a lélekenergia pillanatok alatt körbevette a kardomat, ami azt követően vívótőrré alakult. Pengéje vörös színű volt és tövisek álltak ki belőle mindenfelé, majd az egész fegyver apró vörös pengékre hullott szét, amik körbevették a testemet. A nap fényének köszönhetően olyanok voltak, mint a rózsa szirmai.
- Shinigami vagyok és büszke lesz rám mindenki! - nyújtottam előre a kezemet. A pengék a szellembácsit vették célba és mielőtt elmenekülhetett volna darabokra szelték. Nem tudom miért, de megkönnyebbülést éreztem és valami furcsa örömet.
- Megcsináltam, Ai-chan taichounéni. - fordultam a kapitánynéni felé és vigyorogtam. De szépen lassan lehervadt a vigyor az arcomról. Fáradtnak éreztem magam, nagyon fáradtnak, mintha nem aludtam volna már nagyon rég óta, pedig én jó kislány vagyok aki mindig szót fogad és este és délután is alszom. Lassan csukódtak le a szemhéjaim és boldog voltam. Sikerült.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Kedd Ápr. 09, 2013 8:57 am

Edzés a valamikori osztagtárssal

Bemelegítés közben mosolyogva integettem vissza Sakura~sannak. Valamiért nem volt nehéz megértenem, hogy miért is kedvelte az asszonyt annyira a nővérem. Az azonban, ahogy észrevettem, rögtön zavarba hozott, hogy ennyien jelen voltak. Urufu~san azt nem említette, hogy közönségünk is lesz. Embarassed

Megmozgattam kissé az izmaimat, kicsit nyújtogattam őket, miközben partnerem magyarázott a többieknek. Inkább rájuk igyekeztem nem figyelni, Sakura~san kivételével. Mindenki mást kizártam a nézők közül a tudatomból. Még a végén lámpalázas lennék. Neutral

Azonban Yashuhiro~san végre felém fordult.
Az edzés alatt, ne használjon se shunpot, se hakudát, se shikait. Valamint ne is fogja vissza magát. Vágni az éles felével kell, ezt egy 11. osztagosnak nem kell elmagyarázni. Támadjon, Aikawa-san. - akaratlanul is felszaladt a szemöldököm erre a megjegyzésre. Csendesen húztam elő a kardomat a hüvelyéből, és még kissé talán mindig rángó szemöldökkel hunytam le a szemem. A szívverésemet normalizáltam, az agyvizemet úgyszintén, majd a légzésemet a szívverésemhez igazítva elindultam. Megpörgettem magam körül a kardot, miközben a saját tengelyem körül is megperdültem, a lendületemmel növelve a csapás erejét. Természetesen ez a vágás nem egy fentről indított csapás volt, hanem egy oldalirányú, vízszintes. Amint elhaladtam mellette, abban a pillanatban megtorpantam, és elrúgva magamat a földtől, egy szaltóval át perdülve felette, amikor pont egy vonalba értünk, újra lesújtottam. Ez már szószerinti lecsapás volt. Majd egy kis porfelhő kíséretében fékeztem le. Kicsit aggódva pislogtam hátra, hogy minden rendben van-e a. Igaz, hogy ő mondta, hogy ne fogjam nagyon vissza magam, de azért mégis csak, na. Reméltem, hogy nem lett baja, hisz nem megölni jöttem ide, hanem tanulni, és küzdeni. Visszapislogva megkönnyebbülten láttam, hogy nem lett baja. Legalábbis nem látszott különösebben, hogy annyira hú de komolyan megsérült volna. Igaz volt osztagtárs, vagyis ha megsérült volna, se mutatná. Neutral

Mit tehetnénk, mi valamennyien ilyenek vagyunk... többnyire.
Így aztán fogalmam nem lévén ellenfelem állapotáról, csendben visszasétáltam a kezdő állásomra.
- Attól, hogy a kardot meg tudjuk fogni, tudjuk, hogy melyik részével kell vágni, attól még nem biztos, hogy képesek leszünk sikeres támadást végrehajtani. - nem tudtam, hogy nekem, vagy a megjelent képzeletbeli alakoknak magyaráz - mert ugye nem akartam, hogy ott legyenek - de bármi is volt a helyzet, az biztos, hogy figyeltem. – Hiszen az ellenfelünk egy ügyes mozdulattal kiforgathatja a kezünkből a kardot, vagy egy erős ütéssel arra késztetheti kezünket, hogy engedje el. Hogy ne veszítsük el a kardunk, ahhoz stabilan, már-már elválaszthatatlanul kell fognunk. Most én támadok.
Távolabb sétált. Egy shirasaya katanát bárhol felismertem volna, hisz szerény személyemnek is volt egy a birtokában. Pontosabban, amit a kezemben tartottam, át tudott alakulni. Szóval teljes lelki békével vettem fel egy védekező állást, majd vártam a támadást. Ő nem cifrázott be olyan szépet, mint amilyet én tettem nem is olyan régen, egy szép, tiszta frontális támadás. Ahogy azt a nagykönyvben megírták. Már ha van ilyen nagykönyv... Embarassed

Pontosan ugyanolyan nagykönyvbe beillő mozdulattal védtem a támadását. Ha már lúd, legyen kövér ugyebár... vagy legalábbis valami ilyesmi.
– Nem csak támadni, hanem védekezni is tudni kell. - egyre biztosabb voltam, hogy nem hozzám beszél. Pedig én jöttem ide edzeni. szomorú

– Egyelőre elteheti a kardját, az előbbieket, meg vegye bemelegítésként.- Szóval tényleg nem engem akart tanítani. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést, és értetlenkedést is. Még ilyenen soha nem voltam. Arénában voltam már élethalál játékokkal, de edzésként... még soha. Fogalmam sem volt, hogy mi is folyik körülöttem. Óvatosan eltettem a kardomat, de azért a kezem a környékén tartottam. Sose lehet tudni...

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szomb. Május 04, 2013 8:25 am

Edzés a valamikori osztagtárssal
Zanjutsu edzés Aikawa-sannak.

Látni lehetett rajta, hogy zavarta a néző közönség, vagyis inkább csupán az elején. Azt nem tudom, hogyan, de a zavarát szerencsére sikerült leküzdenie, így arra tudott koncentrálni, amire kell. ~Az, hogy a shinigamik itt vannak a koncentrációs képességét is talán javítja.~ Gondoltam magamban, mire a lelkem mélyén lévő farkas gúnyosan felhorkant.
Meglepődtem kissé azon, hogy mennyire megcifrázta a támadását. Nem hittem volna, hogy ilyen tagja is van az osztagának. Mivel a cifrázásai, amiket én kissé feleslegesnek láttam, s a mozdulatait hasztalannak, megbonyolították a helyzetet, s bár valamit sikerült megütnöm, de az nem Aikawa-san keze, hanem csupán a fegyverének a tsubája.
Én a támadásomat egy egyszerű frontális támadással intéztem el, s mikor megláttam, hogy fegyverét emeli, azt hittem, hogy valami cselt, vagy újabb cifrázást fog megmutatni, de csalódnom kellett, egyszerűen elkapkodta a védést, így lett volna esélyem a kardom visszafogására, vagy máshová irányítására, de nem tettem. Nem tettem, mivel így máris megvolt a pontos támpont, hogy hogyan folytassuk az edzést. Kedvesemet megkértem, hogy a másik kosarat hozza utánam, s majd tartsa nekem.
- Remélem, Aikawa-san, ön is figyelt a szavaimra. – Kezdtem bele, miközben az egyik lomos kosárral a kezemben visszafordultam az egykori osztagtársam felé, s elindultam feléje. – Tudom jól, hogy már hallotta ezeket, tudom jól, hogy nem mond semmi újat sem önnek, viszont sosem árt a régi ismereteinket újra átvenni. – Egy nagyon enyhe félmosoly jelent meg az arcomon közben, mivel felrémlett az a gyakorlás… nem, edzés, amit Mizushima-san tartott egy este a fürdőnkben. Azt hiszem ő volt az, aki akkor erre a fontos dologra felhívta a figyelmemet. – Hiszen néha pont azért tompa a pengénk, mivel a régi tudásunk be rozsdállt. Ezért azokat is érdemes ápolni, tisztán tartani. – Urufu újra gúnyosan felhorkant, hiszen ő tudja jól, hogy mik a gyengéim, és azt is tudja jól, hogy amit Aikawa-sanban láttam, amit mondtam az mind számomra is ápolandó, gyakorolandó, javítandó dolog. A nőtől körülbelül 4-5 lépésnyire álltam meg, s tettem le a földre a nálam lévő kosarat.
- Viszont most nem azért vagyunk itt, hogy a régi tekercseket új pergamenre írjuk. Csupán egyetlen egy feladata lesz, Aikawa-san. Azt, amit ön felé dobok ketté kell szelnie, viszont csak akkor vágjon, hogyha önnek fejmagasságába ért, rendben? Mehet? – Kérdeztem, s ahogy valamilyenfajta pozitív visszajelzést kaptam tőle elkezdtem ívelten feléje dobni a különféle lomokat. Ilyen volt egy gyakorló bábú fél feje, törött cserép, fél étkező tál, egy bambuszköteg egykor levágott darabkája, meg hasonlók. Összesen hússzor dobtam feléje valamit, s ebből volt, hogy egymás után gyorsan kettőt, illetve direkt átdobtam felette, valamint párszor Sakura-chan is felé dobott velem együtt valamit. Csupán a Sakura kezében lévő kosárból dobáltunk, az általam hozott, s a földre letett kosárból egyet sem vettünk el, hanem megálltunk a dobálással.

Spoiler:

Tárgy: Re: Amfiteátrum Csüt. Május 16, 2013 11:26 am

Edzés a valamikori osztagtárssal

Egy kissé viseletes kosarat vett magához, majd egy kissé nyugtalanító mosollyal az arcán felém indult. Közben Sakura~san jött mögötte, egy hasonló kosarat cipelve.
- Remélem, Aikawa-san, ön is figyelt a szavaimra. - szólalt meg, amivel egyszerre billentett ki a csendes megfigyelő szerepéből, és a értette meg velem azt, hogy miért is találtam olyan nyugtalanítónak a mosolyát. -– Tudom jól, hogy már hallotta ezeket, tudom jól, hogy nem mond semmi újat sem önnek, viszont sosem árt a régi ismereteinket újra átvenni. Hiszen néha pont azért tompa a pengénk, mivel a régi tudásunk be rozsdállt. Ezért azokat is érdemes ápolni, tisztán tartani.Viszont most nem azért vagyunk itt, hogy a régi tekercseket új pergamenre írjuk. Csupán egyetlen egy feladata lesz, Aikawa-san. Azt, amit ön felé dobok ketté kell szelnie, viszont csak akkor vágjon, hogyha önnek fejmagasságába ért, rendben? - pár lépésre áll csak meg tőlem, ahol is letette a kosarát, és megkérdezte - Mehet?
Igazából ezért jöttem ide, nem pedig azért, hogy vásári majom módjára mutogassanak mindenkinek. Persze az arcomon egy pillanatig sem látszódott meg semmilyen érzelem. Nem kellett hozzá egy teljes pillantás, hogy felmérjem a kialakított környezetemet. Azt nem tudtam, hogy mi van a kosarakban. Épp ezért a meglepetésekre teljesen felkészülve bólintottam. A kardomat ugrásra készen tartottam, miközben minden idegszálammal figyeltem. Azt hittem, mindenre el vagyok készülve, de arra tényleg nem számoltam, hogy szemét roham alá vesznek. Surprised

Az első bábu fej elől csak elhajolni tudtam, de nem volt időm pihenni, ugyanis egy veszélyesen éles szélű cserépdarab képében felém repülő áldás nem várakoztatott egy percig sem. Szisszenve hajoltam el, ez elől a darab elől is, de nem siettem el a dolgot, így egy aprócska vágást hagyott az arcomon. Felületes seb volt, magamat ismerve napok alatt begyógyul, de azért mégis bosszantott, amint megéreztem a saját vérem illatát. Leguggoltam pár pillanatra, amíg nem csak a kardomat, de a kardtokomat is előhúztam az ölemből. Sajnos annál sokkal jobban tiszteltem a fegyveremet, semhogy megkockáztattam volna, hogy holmi felé hajított szemét kicsorbítsa az élét. A fa vagy hasonló anyagokkal nem volt bajom, de cserepek... Ki tudja, mi repül felém legközelebb. Gingitsune lelkes helyeslése mellett próbáltam szelektálni, amiből végül az lett, hogy a penge visszacsusszant a hüvelybe, és mint egy egyszerű bokent, kezdtem el forgatni.
Maga a feladat sem volt olyan egyszerű, mint amilyennek látszott. Na nem az okozta a nehézségét, hogy nehogy eltaláljanak a felém dobált tárgyak, ugyanis ha későn is vettem őket észre, reflexből elhajoltam előlük. Viszont nem akartam folyamatosan kitérni mind elől, ugyanis nem ezért jöttem ide. Legalábbis tudtommal nem ez volt a cél. Épp ezért, az immár hüvellyel védett kardommal megpróbáltam minél többel közelebbi ismeretséget kötni. Hirtelen a másik oldalról is kaptam egy szeretetcsomagot, Sakura~san jóvoltából. Surprised

Szóval két oldalról bombáztak. Nem csak magát a felém repülő tárgyat kellett eltalálnom, de még azt is figyelnem kellett, hogy melyikük dobja, esetleg nem kettőzik~e meg. Mármint, hogy egyszerre dobjanak... A következő valamit már sikeresen eltaláltam a bokenként funkcionáló kardommal, bár azt nem találtam ki, hogy mi is lehetett, ahhoz túl gyorsan, és kicsit túl hirtelen jött. A következőt azonban már jobban vártam. Figyeltem, melyikőjük milyen ütemben hajol a kosárhoz, és mikor dob meg. Ezután azt kellett már csak figyelnem, hogy a tárgy milyen magasan repült, ugyanis ez se volt egyforma, majd meg kellett szegényeket támadnom. Itt már komolyan figyelnem kellett, hisz kicsi volt a célpont. Régen apámmal is gyakoroltunk így, vagy legalábbis hasonlóan. Így próbálta Shion megtanítani nekem, hogy miképp függ az életem a harcmezőn, a figyelmemtől. Miként osztom meg, és miképp szűröm meg. Hogy koncentráljak, ha több ellenfelem van, és így tovább. Tényleg ideje volt már, hogy ezt valaki újra felidézze nekem. Bár akkor nem hulladékkal voltam dobálva, hanem szép nagy fadorongok egy erdőben, versenyeztek Shion igencsak kemény köveivel, és nem is katana volt a kezembe, hanem egy egyszerű husáng darab. Magam törtem menekülés közben, és a kisebb dolgokat azzal próbáltam elütni. Ha nem éreztem, szinte az egész testemmel a környezetemet, akkor nem csak a fogamat, de az életemet is ott hagyhattam. Ezek az emlékek megelevenedtek, miközben a felém repkedő dolgokat célozgattam a kardommal. Minél több jött felém, úgy éreztem, hogy annál jobban tudtam figyelni a feladatra. Már a hangok is beindították a reflexeimet. Leginkább arra kellett figyelnem, hogy ne elhajoljak a felém száguldó dolgok elől, hanem felvegyem velük a versenyt, ugyanis az ösztöneim mást diktáltak. Nem is tudom, hogy az adrenalin, vagy inkább az endorfin öntötte el a testem, bár az is lehet, hogy versenyt nyargalásztak az ereimbe vér helyett... kezdtem nagyon élvezni, hogy edzhetek. Azonban mire idáig jutottam, kiürült a kosaruk. Surprised

Óvatosan pislogtam, hogy annyira ne tudjanak meglepni, bármire is készülnek, ugyanis volt ott még egy teli kosár a földön...

Tárgy: Re: Amfiteátrum Csüt. Május 16, 2013 11:29 pm

Edzés a valamikori osztagtárssal
Zanjutsu edzés Aikawa-sannak.

Látható volt, hogy nem teljesen értette meg a feladatot, ami talán azért lehetett, mivel nem magyaráztam el elég jól. Viszont az első néhány után, bár a tokjába visszahelyezett kardjával, de mégis ráérzett a dolgok ízére, csupán az volt a kár, hogy nem követte teljesen a feladatot, mivel Sakura-chan által dobott dolgokat is félreütötte, valamint azok közül is, amik igazából elszálltak volna mellette. Ellenben, amennyire láttam az időzítései egyre szebbek voltak, s ez valami örömfélével töltött el.
- Aikawa-san, bár kicsit lassan indult be, mégis szép eredményt ért el. Ameddig a következő feladatot előkészítem, nyugodtan pihenjen. - Mivel volt egy sejtésem, hogy miért nem használta a pengéjét, ezért a következő feladat előtt pihenésre kértem fel, mivel ennek az előkészítése kicsit hosszadalmasabbnak ígérkezett.
- Sakura, kérlek, szedd össze a fa, bambusz, valamint a hasonló dolgokat, addig én ezt a kosarat szelektálom le.
- Rendben, bár egyszerűbb lett volna, hogyha amúgy is csak ilyeneket gyűjtünk. – Válaszolt kacagva a kedvesem. Ameddig ő összeszedte azokat, amiket kértem tőle, addig én a másik kosár felét kiszelektáltam, s így az előző kosár fa és bambuszanyagokkal megtelt, reméltem, hogy ezeket már tényleg el fogja vágni, s nem fog elhajolni előlük. Hogy biztosan ne hajoljon el támadt egy ötletem, hogy hogyan tegyük még érdekesebbé a feladatot. A gyakorló bábút egy fél lépéssel hátrébb állítottam, mint ahol az előbb Aikawa-san állt, s majd ezt a bábút kell megvédenie a támadásaimtól.
- Aikawa-san! Kérem, álljon a bábu elé. – Mihelyt ott állt folytattam a mondandómat. – Most is hasonló lesz a feladata, mint előbb, viszont most annyi különbséggel, hogy némi képzelet játékot is bele viszünk. Az ön mögött álló báb ebben a játékban egy olyan társát fogja jelképezni, akit valamilyen oknál fogva meg kell védenie. Én fogom jelképezni az önökre támadó arrancart, míg ezek a fa és bambuszdarabkák, amiket ebből a kosárból – emeltem az oldalamhoz az említett kosarat – fogok dobálni, azok a képzeletbeli arrancar támadó technikáit fogják jelképezni. Hogy érdekesebb legyen a játék, ez a technika csak és kizárólag kettévágással hatástalanítható, minden más esetben pusztító erejű robbanást mér önre, illetve az ön mögött álló társára. Ezért, ahogy kardtávolságba ér, azonnal ketté kell szelnie, nehogy véletlenül kárt okozhasson önben, vagy a társában. Szóval a feladata annyi, hogy a képzeletbeli arrancart kifárassza azzal, hogy semlegesíti a támadásait, hogy ezzel megmentse az ön mögött álló társát, valamint lehetővé tegye az arrancar elfogását kutatási célokból. Teljes mértékben megértette a feladatot? – Kérdeztem a végén, hogyha valamire visszakérdezett, vagy valamit nem értett, azt újra elmondtam neki, s amikor jelezte, hogy készen áll úgy nagyjából 2-3 másodperces időközönként elkezdtem felé hajigálni a fa és bambusz darabokat. Ezekből újfent nagyjából húsz dobás kerekedett ki, viszont valahol az ötödik dobás után Sakura-chan az egyéb darabokból néhányat elkezdett dobálni, hogy megpróbálja összezavarni Aikawa-sant. Viszont amiket a kedvesem dobott el, azok közül egyik sem fenyegette sem az egykori osztagtársunk, sem a gyakorlóbábú épségét.
- Hopp, meg vagy arrancar! – Ugrott széles mosollyal a nyakamba Sakura-chan, miután Aikawa-san az utolsó darabot is elintézte.
- Amennyire láttam, már itt edzés alatt is fejlődött az időzítése, ennek örülök. Én úgy vélem, hogy sokszor egy jól időzített támadás, vagy védekezés eldöntheti egy harc kimenetelét. Remélem, sikerült a tudásomból átadnom valamennyit önnek. – Hajoltam meg a nyakamban lógó hölgyemmel, a tizenegyedik osztagos nő felé. A minket figyelő shinigamik egy kisebb tapsviharral gratuláltak a szemükben teljesen hibátlan gyakorlatokhoz.
- Ennyi volt a nyilvános edzés, remélem önök is tanultak valamennyit belőle. – Szóltam az osztagtársaimhoz, akik a tapsolás után, valamint a kijelentésem, miszerint vége, elhagyták a helyszínt. Én meg elkezdtem összepakolni, takarítani magunk után. Természetesen, hogyha Aikawa-sannak esetleg volt kérdése, arra mindketten szívesen válaszoltunk.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Csüt. Május 23, 2013 10:49 am

Edzés a valamikori osztagtárssal

- Aikawa-san, bár kicsit lassan indult be, mégis szép eredményt ért el. Ameddig a következő feladatot előkészítem, nyugodtan pihenjen. - mondta alkalmi edzőtársam. Ha már nem csak simán megengedte, de majdhogy nem felszólított rá, nem különösebben kérettem magam. Lehuppantam a földre, törökülésbe rendeztem a lábaimat, és a kardomat nemes egyszerűséggel magamnak támasztottam, és vártam. Nem mintha kifáradtam volna ennyibe. Nehogy bárki is ezt gondolja! De ha már ki lett adva a pihenés, nem is 11. osztagos lettem volna, ha nem csüccsenek le. Főleg, mivel szemmel láthatóan készültek a következő körre. Ha nem érzékeltem volna ezt megnyugtatóan, akkor lehet haza mentem volna edzeni, de mivel még itt is voltak szép ígéretek, így maradtam, és csücsültem, amíg el nem készültek. Idő közben Suzaku a vállamra telepedett. Úgy tűnt, egész megszeretett a vállamon utazni, meg úgy alapból időzni, és szép lassan a törzshelyévé avanzsálta elő. (Kellett hozzá majdnem egy óra, hogy otthonosan csücsüljön a fejemről át a vállamra.) Így aztán ahogy leültem a földre, rá is telepedett.
- Hogy megy? - kérdezte súgva a fülembe, miközben a fülem morzsolgatásának mímelésébe kezdett.
- Szerintem nem is olyan rosszul - szinte csak a gondolataim hallatszottak ki, olyan halkan igyekeztem súgni a szavakat.
Közben a kedves vendéglátóim elkezdték átvizsgálni a kosár tartalmát. Fél szemmel figyeltem, hogy a csorbításra alkalmas tárgyak miként kerültek a kosáron kívülre. Kissé megkönnyebbültem, hogy Urufu~sannak is feltűnt a korábbi dilemmám, és azon még jobban, hogy tett is ellene. Mikor végeztek a szelektálással, egy gyakorló bábut is guberáltak valahonnan, majd oda pakolták mögém. Ebben a pillanatban rebbent el rólam a madárkám, és visszafoglalta a korábbi helyét a lelátón Kasai~chan lampionja mellett.
- Aikawa-san! Kérem, álljon a bábu elé. Most is hasonló lesz a feladata, mint előbb, viszont most annyi különbséggel, hogy némi képzelet játékot is bele viszünk. Az ön mögött álló báb ebben a játékban egy olyan társát fogja jelképezni, akit valamilyen oknál fogva meg kell védenie. Én fogom jelképezni az önökre támadó arrancart, míg ezek a fa és bambuszdarabkák, amiket ebből a kosárból fogok dobálni, azok a képzeletbeli arrancar támadó technikáit fogják jelképezni. Hogy érdekesebb legyen a játék, ez a technika csak és kizárólag kettévágással hatástalanítható, minden más esetben pusztító erejű robbanást mér önre, illetve az ön mögött álló társára. Ezért, ahogy kardtávolságba ér, azonnal ketté kell szelnie, nehogy véletlenül kárt okozhasson önben, vagy a társában. Szóval a feladata annyi, hogy a képzeletbeli arrancart kifárassza azzal, hogy semlegesíti a támadásait, hogy ezzel megmentse az ön mögött álló társát, valamint lehetővé tegye az arrancar elfogását kutatási célokból. Teljes mértékben megértette a feladatot?
Igazából sose volt olyan szándékom, hogy lidércfajzékot fogjak kutatási célokból. Már csak azért sem, mert azt az alakot, akit nagyon sok túlzással az ismerősömnek hívhatnék a 12. osztagtól, szívből nem kedvelem, és a kedvéért egy fehér egeret se emelnék fel, nem hogy arrancart fogjak. Főleg, hogy élve... De ez részlet kérdés volt. Az az idegesítő nemes, akinek bosszúból a nevét is elfelejtettem, jelen pillanatban nem állhatott az edzésem útjába. Ha arrancart kell fogni, hogy erősebb legyek, akkor arrancart fogok, mese nincs! Az a része tetszett a dolognak, hogy régen, még életemben volt ilyen tapasztalatom. Voltunk testőrnek felfogadva Shionnal együtt is és külön-külön is. Viszont hihetetlen régen volt ilyen megbízásom utoljára. Így aztán kis izgalommal bólintottam arra a kérdésre, hogy megértettem~e a feladatot. Az első mozdulatom az volt, hogy kigáncsoltam óvatosan, ám villámgyorsan a védencemet, és vigyázva leeresztettem a földre, hisz köztudott, hogy így, földön hasalva kisebb támadási és sérülési felületet biztosított az ellenfél számára, tekintve, hogy frontálisan jöttek a támadások. Ha felülről jöttek volna, akkor az lett volna a legjobb, ha állva marad a kedves delikvens, jelen esetben a gyakorlóbáb maradék, ha pedig nem tudjuk, honnan jöhet a támadás, akkor a lehető legközelebb kell saját magunkhoz tartani, hogy egy esetleges gyilkolási kísérlet alkalmával át vehessük a helyét, és inkább mi sérüljön, mint a védencünk. Ezek voltak az alapok, amiket meg kellett tanulnom, amikor először kísértem el Shiont egy ilyen küldetésre. Most újra végig pörgött az egész lecke a fejemben, mintha tegnap lett volna. Így aztán nem is igen meglepő, hogy mivel a támadások iránya be lett lőve képletesen, így ösztönösen fektettem ki a pácienst. Fél szemmel eközben már a felém repülő fa és bambusz darabokat figyeltem. Az első elég alacsonyan szálló bambusz-nyél darab volt. Talán valamelyik seprű nyele lehetett. Fél kézzel csaptam az irányába, ugyanis a másik kezem még a babát helyezte a földre. Miután azonban felszabadult mind a két kezem, már jobb volt a helyzet. Záporoztak felém a hulladék daraboknak álcázott arrancar támadások. Kipróbáltam, hogy itt melyik a célravezetőbb. Ha magát a támadást figyelem, vagy ha a támadót. Jelen esetben nekem az utóbbi jött be. Erre egy kisebb sorozás alatt rá is jöttem. Amikor a "lövedéket" figyeltem, sosem sikerült pont azon a ponton eltalálni, ahol szerettem volna. Így is még időben ketté vágtam, de nem abban az időben, ahogy én szerettem volna. Erre még Sakura~chan is rákontrázott, hogy mindenféle lim-lomot nekem dobált, olyanokat, amiket semmi pénzért sem vennék a kardomra. Így aztán egy képzeletbeli kört vontam magam köré, és a figyelmemet erre a körre redukáltam, ezen a körön belül viszont sokkal jobban kiélesítettem. Egy tollpihét nem mozdíthatott volna úgy meg a szél, hogy ne érzékeltem volna. Sakura~chan által dobált szemét, elméletileg nem volt veszélyes a védenc bábumra. Épp ezért, azokat csak akkor rugdaltam, vagy ütögettem félre, ha a földön heverő Tet~chanra pottyant volna. (a bábot neveztem el Tetsuyának, hisz mégse fekhetett szegény név nélkül egész álló nap) Inkább Urufu~sanra koncentráltam. Az ő keze származékai voltak az ellenfeleim, nem hagytam magam megzavarni. És hát ugye gyakorlás, vagy ismétlés a tudás atyja is és az anyja is. Shion legalábbis mindig ezt mondta, és ha már nosztalgiáztunk, ez is az eszembe jutott. Szóval ismételtem újra és újra, hogy pont akkor találjam el a felém repülő fa vagy bambusz darabot, míg a végére többször egymás után sikerült tökéletes időzítéssel végrehajtanom a műveletet.
Mikor elfogyott a muníció, Sakura~chan egy "megvagy" kiáltással landolt a férje nyakában. Egy fél mosollyal figyeltem az érzelem kitörését, majd meghajolva köszöntem meg a lehetőséget, és egyúttal kértem el Tetsuyát. Ha már együtt edzettünk, ha kissé nagyon viseletes is volt szegény, nem hagyhattam sorsára. Valamiért az az érzés kerülgetett, hogy őt is kidobnák, amit nem hagyhattam. És mivel már tényleg nem egy új, és karcmentes darab volt, hogy finoman fogalmazzak, így aztán nagyon nagy kiskutya... akarom mondani kisróka szemekkel pislogtam addig, míg el nem kaptam.
- Amennyire láttam, már itt edzés alatt is fejlődött az időzítése, ennek örülök. Én úgy vélem, hogy sokszor egy jól időzített támadás, vagy védekezés eldöntheti egy harc kimenetelét. Remélem, sikerült a tudásomból átadnom valamennyit önnek. - mondta végül. Mondott még valamit, az ott sem lévő publikumnak, majd az utamra bocsátott. Talán említenem sem kell, hogy milyen lelkesen vágtam neki a haza útnak, immáron Kasai~channal és Tetsuyával, Suzaku vezetésével. A hangulatom töretlen volt, mikor hazaértem, és Tet~chant a szobámba állítottam, és végre, a kissé talán pirosló Kasai~channal és Suza~channal a vállaimon, nyíltan megszemlélhettük a művemet... Cool

Spoiler:

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szer. Jún. 05, 2013 11:29 pm

Aikawa Chiyo: Edzésed sikeres, jutalmad 500 LP, amiből 1 pont zanjutsut nyersz.
Urufu Yashuhiro: Edzésed sikeres, a legközelebbi edzésednél te is számíthatsz jutalomra.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Vas. Júl. 14, 2013 11:38 pm

Újabb lecke
Avagy edzés Tsuchiya Ayamekoval – part 2.

Rövid előzetes tájékoztatásomat követő morgolódásáról tudomást sem véve megyek vissza Yoshida-sanhoz, és telepedek le a gépezethez. A magam részéről felkészültem, és tökéletesen nyugodtan vagyok képes vállalni a döntésem következményeit. Merem remélni, juuichibantaios kedves ismerősöm nem kíván alulmaradni velem szemben bátorság terén, ha már fegyverhasználat terén ismételten kénytelen az én okításomra támaszkodni. ^^” Az ilyen pillanatokban hiányzik az az évtizedekkel ezelőtti gyermeteg rivalizálási mánia. Sóhajtok egyet, és igyekszem elmerülni a meditációban, mely, ha minden igaz, hajdani akadémista társa belső világába repít majd. Legalábbis remélem, működik a Yoshida-san által kidolgozott módszer, mert máskülönben kénytelen leszek más megoldást keresni a problémánkra. ^^”
Azon veszem észre magam, hogy egy ismeretlen helyen állok. Az egyik fa mellett, hátamat annak döntve. Amint oldalra pillantok, kibontakozik előttem a középkori katedrális körül zubogó folyam, s a mellettem aláhömpölygő vízesés. A távolban viharfelhők tornyosulnak, mennydörgés hallatszik. Így mutatna hát hajdani osztálytársam belső világa? A környezet gazdagabb, mint arra számítottam volna. Az én lelkem éjszakai kertje a vérpatakkal ennél sokkal hátborzongatóbb aláfestést nyújt. Mi tagadás, kissé alábecsültem Ayameko-sant, mint a mellékelt ábra mutatja is. Lassan összefonom karjaim mellkasom előtt, ahogy a közelebbi környezetet is szemügyre veszem. Hisz ez mégiscsak egy idegen hely, egy idegen zanpakutou birodalma. Ekkor veszem csak észre a testemet borító ismeretlen, vörös kelmét. Csodálkozva nézek végig magamon, majd a lassan párbeszédet kezdeményező hímnemű egyedek felé emelem a tekintetem. Ők lennének a zanpakutou lelke? Minden bizonnyal, legalábbis, ahogy Ayameko-san szavaiból és reakciójából leszűröm. Apró, halovány mosolyra rándulnak ajkaim. Bámulatos, egy-egy egymásnak címzett mondat mennyit elárul a zanpakutou és viselője kapcsolatáról. Ami azt illeti, az övéket korántsem titulálnám felhőtlennek. De hisz épp ezen próbálnánk majd végső célkitűzésként javítani, nemde? Ha megtanulja, hogyan forgassa a lélekölőjét, talán a kettejük kapcsolata is megenyhül majd.
Kissé oldalra billentem a fejem, ahogy e különös kard szellemének egyik fele engem méreget. Bár meg kell hagynom, kissé kellemetlenül ér, hogy ennyire behatolt az intim szférámba, ám efelett szemet kell hunynom. E világ szabályait nem én diktálom, hanem a velem szemben álló, fekete öltözéket és páncélzatot viselő szőkeség.
– Majd meglátjuk – adom meg a hűvösnek ható feleletet a negatív aurát árasztó szellemfélnek, miközben előrébb lépek ama szegély környéki fatörzstől, melynél eddig álltam. Ez a pár képkocka a hajdani emlékek közül épp elég okot ad, hogy vegyes érzelmekkel vágjak neki a magam elé kitűzött feladatnak. Sóhajtok Ayameko-san kisebb dühkitörésén. Az ilyesmi már meglepni sem képes. Közben a sötét szellemfélre tekintek, ki most megmozdul és megjelenít egy, Ayameko-san shikai feloldásához hasonló fegyvert, amit felém dob. Nem esik nehezemre elkapni, felteszem, a szellem célja is éppen ez volt. Sarkaim összeérintve, lábfejeimet egymásra merőlegesen helyezve fordulok hajdani akadémista társam felé. Most, hogy a zanpakuto lelkének két fele így kivonta magát az edzés további menetéből, ideje nekem is komolyan vennem. Mondhatni, bejelentették az edzés kezdetét ezzel a gesztusukkal.
– Úgy vélem, ideje egy keveset megtanulnod a zanpakutoud eredetéről – kezdem halovány félmosollyal, mozdulatlanul állva. Egy ilyen könnyed fegyverrel ennek a póznak a megtartása nem jelent számomra akadályt. - Mint azt gondolom, tudod, hasonló fegyvereket használtak párszáz éve, Európában is. Ám ma is használják, méghozzá sportban, melynek két vállfaja a kardvívás, és a párbajtőr. A különbség a kettő között, hogy a párbajtőrben csak a szúrások érnek találatot, a suhintásból adódó vágások nem. Ezekről a sporteszközökről nem árt tudnod, hogy nem jelentenek komoly veszélyt az ellenfélre, és az emberek megfelelő védőfelszereléssel űzik a versengéseiket – feltételeznem kellene, hogy ennyinek maga is utána nézett, ám hajdani osztálytársnőmet ismerve… nos, akadnak kétségeim, így jobb mindent tisztázni. Nekem minden bizonnyal több alkalmam volt tanulmányozni a különböző fegyverforgatási stílusokat. Nem, ez így nem igaz, inkább úgy fogalmazok, nagy valószínűséggel többet foglalkoztam velük. Tekintve, hogy nem csak a harc éltet, és szeretek tisztában lenni egy adott fegyvernem változatos stílusaival is. Elvégre csak úgy alakítható ki a shinigami saját, egyedi módszere, ha több mindent ismer, és tájékozottsága révén képes válogatni is. - A két sportág alapvető mozgása, és bizonyos technikai kivitelezései megegyeznek, így ezek átültethetők a gyakorlatba is. Azonban mindkettő elsajátítása gyorsaságot, fegyelmet és nagy mértékű precizitást kíván, így nem is várom el, hogy tökéletesen elsajátítsd – na igen, úgy vélem, nem árt tisztáznom vele a követelményeket, valamit, hogy ha nem sikerül neki, az nem feltétlenül számít kudarcnak. Bár utóbbit sosem lenne hajlandó elismerni.
- Most, hogy mindezt megbeszéltük, kérlek, vedd fel te is az alapállást – folytatom szigorúan, mielőtt nagyon belemerülhetne a jól megszokott feszültséglevezető módszerébe. – Ehhez illeszd a sarkaid egymáshoz, a lábfejeid legyenek egymásra merőlegesek. Ayameko-san, lehetőleg az a lábad legyen elöl, amelyik kezedben a zanpakutoudat tartod, máskülönben igen-igen nehezen fogod megtanulni ^^” – szólok rá, mielőtt ész nélkül kezdene el balettozni, vagy nem is tudom… Vajon tisztában van azzal, mi is a balett? Sóhajtok. Alapvetően sokat egyszerűsít a dolgunkon, ha hajdani osztálytársam tisztában van vele, melyik kezével ügyesebb. - A jobbik kezedbe fogd a kardot, a másikat a hátad mögé teszed, hogy ne adj nyílt célpontot. Ameddig az alapvető mozgásokra koncentrálunk, egyszerűbb, ha a nem használd kezed alkarját a derekadhoz teszed, így – mutatom be én magam is az emlegetett mozdulatot. Tulajdonképpen egyáltalán nem kell hozzá zseninek lenni, csak oda kell figyelni az alapokra, mint mindenben. – Ez még csak a vívóállás alapja. Ha stabilan képes vagy így megtartani az egyensúlyod, áttérünk a vívóállásra is – magyarázom neki a lényeget. Bár szerintem nem lesz túl boldog tőle, hogy ez még csupán az alapozás megalapozása. Sóhajtok. Valahonnan mindenkinek el kell kezdeni. Ha neki tökéletesen hiányoznak az alapok, akkor onnan fogjuk elindítani a fejlődés útján.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szer. Júl. 31, 2013 11:10 pm

WANG LIU MEEEI! 2.

Ayameko rendkívül dühöd volt a kialakult, számára érthetetlen helyzet miatt. Nem tudta hova tenni, hogy mit keres a belső világában – bár feltételezte, hogy Yoshida műve van benne, aki jól meglakol, amint vége van ennek, erre megesküdött – de legfőképpen azt nem értette, hogy a hadnagy mit keres itt zanpakutoja világában. Sosem hallott ilyesmiről, hogy más shinigami csak úgy belépked a belső világokba. Ráadásul nem értette, hogy Atosu miért akarja, hogy itt küzdjön meg Wangal, az odakint is menne neki. De ha harc, hát legyen harc! Ő ugyan nem futamodik meg előle! Mad

- Grr… – felmorranva tartja maga elé a fegyvert, melyen lélekölőkardja szelleme adott neki, inkább olyan tartást felvéve, mint amit a kendoban tanítanak az akadémián. Nem értette, hogy Wang mi a csudának pöffeszkedik ilyen-olyan testtartással, nem mindegy az egy harcban? Tűnődött el az alábbin, mikor meghallotta volt akadémistatársa szavait.
- Nem mintha nem tudnám, Wang Liu Mei – mérgelődik, mint aki minden elhangzott szót betéve tudott volna. - Európáról is hallottam már >.> – teszi hozzá orra alatt motyogva, megejtve egy oldalpillantást zanpakuto lelkeinek irányába, kik ráérősen figyelték a fejleményeket. A rájuk szegeződő tekintettől pedig csak dühösebb lett, megpróbált inkább Wang beszédére figyelni, de az elhangzódó sok halandzsa nem igazán kötötte le, sőt aligha keltette fel érdeklődését. Inkább szemét forgatva várt, hogy elérkezzenek végre az élvezhető részére a dolognak.
- MIÉRT NE SAJÁTÍTANÁM EL TÖKÉLETESEN, WANG LIU MEI?! – emeli fel hangját, öklét rázva a pár méterrel előtte álló hadnagy irányába. Az egész szövegből ez ütötte meg igazán a fülét és nem tudott nem foglalkozni vele. Idegesen vizslatott Wang felé, ki szóra sem méltatta iménti kifakadását, helyette parancsba adta – igen Ayameko meggyőződése volt, hogy parancs, már csak a hangtónus miatt is! –, hogy vegyen fel egy ilyen bugyuta alapállást.
Száját húzta a magyarázatra, nem értette miért van minderre szükség. Sarkai összeérintése helyett hatalmas terpeszt vett fel és derékból fordult Wang felé. De mikor rádöbbent, hogy a felvett állás nem igazán olyan, mint amilyen a hadnagyé, próbált variálni, mikor az egyik lába jól állt, a másik vándorolt másik irányba, mikor a kezét tartotta úgy, ahogy a hadnagy, akkor a lábait ismét kis terpeszbe nyitotta. Végezetül többféle nevetséges összkép született próbálkozásából, mely közül a végeredmény fenomenális volt, mondani se kell cseppet sem hasonlított arra, melyképpen a hadnagy állt szemben előtte. Porutosu éktelen kacajára tudatosult benne, hogy voltaképpen elronthatta az alapbeállást, melyet volt osztálytársa fel akart vetetni vele. Ingerült pillantásokat ejtett a nevető lélek felé, ki már – már térdét csapkodta és azon volt, hogy a hahotától kicsorduló könnyeit letörölgesse. Sanjuushitől némi több ösztönzést várt volna, de csak röhögést kapott és rezignált fapofát… Mad

Úgy kedve lenne kitépni most az egyik fát a vár lépcsője mellől, gyökerestül és etetné meg velük, hogy aztán kétszer meggondolják, hogy miképpen viselkednek vele… biztos nem lenne kedvük kinevetni többet. Mad

- Ne kalandozz el, koncentrálj. – kapta fekete hajú szellemének dorgálását a lépcső felől, melyre még inkább ideges lett. Arca a haragtól és a szégyentől vöröslött.
- Maradj ott! Nem kell segítség, megoldom! – mikor szeme sarkából látta, hogy Wang közeledni akar felé – feltételezhetőleg segítő célzatból – rögtön elutasította. Egy 11. osztagosnak semmi szüksége holmi magyarázatokra! Ezzel is ezt akarta bizonyítani egykori akadémista társának és zanpakuto szellemeinek egyaránt. Különben is, ha ezt az emberek sportként űzik, akkor elsajátításában nem lehet semmi nehéz, ez meggyőződése volt. Szóval nem foghat ki rajta ez a pofonegyszerű feladat!
Ayameko ezúttal jobban szemügyre vette Wang állását és a látottak alapján igyekezett felvenni valami hasonlót, az imént elhangzott intelmeken erősen agyalva mindeközben, hogy minden szó eszébe jusson és segítse őt minden instrukció. Sosem gondolta volna, hogy valaminek az elméleti része megegyszerűsíti a lélek dolgát.
Kisebb ügyködés után végül sikerült hasonló formációba beállnia, mint egykori akadémista társa. Sarkai egymásnak voltak érintve, lábfejei pedig egymásra merőlegesek voltak, mivel a jobb kezében tartotta Sanjuushit, ebből kifolyólag azt a lábát tartotta elől, mert, ahogy töprenget Wang által mondottakon úgy rémlett föl neki, mintha elhangzott volna valami ilyesmi is.
- A jobbik kezembe?! >.> Miről beszélsz?! A jobb kezemben van a kard, hát nem látod vagy mi van? Nem értem mit akarsz ezzel, most mi nem jó ebben? – lélekölő kardjainak szellemei lenyűgözve fogadták, hogy kisebb szenvedés árán, de végül megbirkózott az alapállás felvételével, de nem gyönyörködhettek benne sokáig, ahogy Ayameko meghallotta a hadnagy szavait, rögtön a számára kényelmes terpeszállásba váltott vissza, bal lábával előre lépve, nagyot dobbantva vele, ahogy a földnek érintette. - És mi haszna van nem használni a másik kezed?! Azzal csak az ellenfelet jutatjuk jogtalan előnyökhöz! Nem kihasználni az adottságainkat hiba! – folytatta mérgelődését, s cseppet sem értette, hogy mindez miért váltott ki ismét nevethetnéket vidám lélekölőkardjának lelkéből, míg a sötét hajú, komorabb viselkedéssel megáldott szellem csupán a fejét fogta, megtörten, mint aki tényleg elvesztette volna Ayamekoba vetett hitét.
Ayameko érezte, ahogy arca ismét vörös árnyalatot ölt a méregtől, dühödten toporzékolt, hogy zanpakuto lelkei igazán lehetnének kicsit együtt érzőbbek is, mikor a hadnagy szavai eljutottak hozzá.
- GRÁÁH, még egy részeg halálisten is képes lenne megtartani stabilan ezt az állást, amit mutattál, mi ebben a nehézség, Wang Liu Mei?! – csapkodott a karddal, mint minap, mikor egykori akadémistatársa kijelentette, hogy meg kell jelennie a 3. osztag edzőtermében. - Bebizonyítom! – ezzel a kijelentésével visszaállt az előbb, nagy erőlködés árán felvett alapállásba és várt, hogy Wang végre támadjon, és a hadnagy belássa, neki semmi szüksége nincs a tanításra, megy ez neki anélkül is.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Vas. Aug. 18, 2013 11:26 pm

Kagami Ai, Kamioka Rosa:
No, végre eljutottam odáig, hogy az edzéseteket lezárjam. Igazából ismét csak ugyanaz a helyzet áll fent, mint előzőlek a Keisuke-Ai edzésnél, határeset az 500 és az 1000 között. Valahogy látszik, hogy igazából többet is ki tudtatok volna hozni belőle, de mégis jobb a szimpla edzéseknél. Jutalmatok végül 500 LP az edzésért (Ai-nak második edzése).
Mivel Miyako karakter le lett adva, ennek a szerzett LP-nek a felét átadhatja bármelyik karakterének. Ha eldöntötted, ki kapja a jutalmat, értesíts róla pü-ben vagy chaten.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szomb. Okt. 05, 2013 10:18 pm

Újabb lecke
Avagy edzés Tsuchiya Ayamekoval – part 2.

Leginkább rezignált arccal figyelem hajdani akadémista társam gyengének is alig titulálható próbálkozásait. Ezekből teljesen egyértelmű, hogy mindent elengedett a fülei mellett, amit korábban említettem, noha azok nagyban megkönnyíthetnék a dolgát. Egy ideig képes vagyok rezzenéstelenül szemlélni szenvedéseit, ám egy bizonyos ponton túl már nekem is sok, amit művel. Már épp sóhajtva indulnék, hogy segítsek neki, mikor rám szól, ne tegyem. Apró vállvonással nyugtázom kérését, és visszaállok az eredeti pozíciómba. Mikor már nagyon unatkozom, magam elé emelem a pengét, és szabad kezemmel vizsgálgatom élességét, illetve ha úgy tetszik, helyességét. Kiváló kard a maga nemében, és igencsak előnyös, hogy Ayameko-sanon páncélzat van. Már ha ezekkel eljutunk egyáltalán a tényleges vívásig. A hallottak alapján annyit nyugodtan tisztázhatok saját magammal is, hogy egykori osztálytársam tudatáig igen-igen lassan jut el mindenféle kapott információ. Sóhajtok. Lehetséges volna, hogy még a „jobbik” szó jelentésével sincs tisztában? Odashunpozok mellé, mielőtt még nagyon belemerülne egy potenciálisan helytelen tartás felvételébe.
– Kicsit most tedd le a fegyvered és állj nekem háttal, a lábaidat összezárva. Ne nézz hátra, nem foglak leszúrni Neutral

– forgatom szemeim a várható ellenkezésre. Magam is leteszem a fegyvert, és amint Ayameko-san nem kémlelget folyvást hátra, kissé előre lököm a vállainál. Közben gondosan figyelek a lábai felé. – Remek. Amelyik lábaddal most előre léptél, az a kezed ügyesebb, tehát előnyös, ha a fegyvered is abban tartod. A későbbiekben erre fogunk alapozni – ismertetem a további terveket. Egyre inkább kezdem érezni, milyen hosszú délutánnak is nézek elébe. Nem lesz egyszerű menet, talán még az estém is rámegy. Ám mindez nem számít, ha egykori osztálytársam esetében képes leszek látványos eredményeket elérni. Jelenleg ez az első számú prioritás. Az újabb értelmetlen kérdés hallatán jelentőségteljesen végigmérem Ayameko-sant. Azzal a fajta pillantással, amit a kimondottan ostoba kérdések esetére szokás tartogatni. – Ez a fajta fegyver jobban kihasználható, ha egy kézzel forgatod. Ellenkező esetben képtelen lennél az apró, finom, és gyors mozdulatokra. Következésképpen az egyik kezed kiesik, feltéve, hogy effektíven akarod használni a tulajdon zanpakutoudat. Ha pedig nem használod a kezed, csak nyílt célpontot adsz. Prózaian fogalmazva kiakasztasz rá egy táblát, „itt vágj” felirattal, ha esetleg az ellenfeled nem szúrta volna ki magától. Már érted, miért rejted a szabad kezed a hátad mögé, a kidou-használati alkalmaktól eltekintve? – lassan, tagoltan beszélek, ahogy a kisgyermekekkel szokás. Nem sértésnek szánom, egyszerűen csak az ilyesmit logikusan végiggondolva ki kellene következtetni.
Miután Ayameko-san – feltételezhetően – megértette korábbi kioktatásom lényegét, és ismét sikerül felvennie a lehető legegyszerűbb részét az egész vívó mozdulatsornak, várok még néhány percet. Ennyi idő ugyanis szükséges, hogy lássam, képes-e így megtartani az egyensúlyát. Ha alapvető hiányosságai akadnak e téren, azt jobb most kitapasztalni, mint hogy később boruljon fel teljesen indokolatlanul, a lehető legrosszabb helyzetben. Amennyiben a feladat végrehajtása sikeres, aprót bólintok és jómagam is ismét felveszem a vívótőrt, majd elhelyezkedem úgy, hogy hajdani akadémista társam jól láthasson (ha jobb kezes, akkor a hátamat fogja látni, hogy leutánozhassa a mozdulatokat, ha balkezes, szemből fog látni, tükörképként).
– Most, hogy egy alapot sikerült elsajátítanod, ideje megtanulnod a vívó alapállást is. Nem túl bonyolult feladat. A jelenlegi helyzetedben az elöl lévő lábad a jelenlegi vonal mentén előre csúsztatod, hogy vállszéles terpeszben állj. Közben nagyon odafigyelsz arra, hogy a lábfejed ne forduljon el oldalra. Ha ezzel megvagy, a térdeidet picit behajlítod, rogyasztasz. Ez a későbbi mozgások szempontjából lesz fontos, nagyon megkönnyíti a ruganyos, gyors mozdulatokat, ha a lábad nem teljesen merev – magyarázat közben be is mutatom, és a lábam tartását is direkt kiemelem egy-egy mutogatással. És most jön az Ayameko-san számára feltehetően bonyolultabb rész. – Ezek után a törzseddel kell úgy fordulnod, hogy szemből csak az oldalad látsszon. A tőrt tartó kezedet előrefelé, tehát az ellenfél felé. Nem, nem nyújtod ki, behajlítod, a könyököd és a törzsed között legyen egy 10-15 centis rés, az alkarod nagyjából vízszintes. Ebben a helyzetben a vívótőr a karod meghosszabbítása lesz. A szabad kezedet pedig úgy tartod, hogy ne adj nyílt célpontot. Ez mozgás közben a legkényelmesebb akkor, ha lazán hátrafelé tartod, nem teljesen kinyújtva. Eddig megvan? – nézek végig a lányon, és várakozással figyelem, vajon képes lesz-e megoldani. Ebben egyébként reménykedem is, hiszen ez még csak az alapállás, a mozgásokról nem is beszéltünk. Azokat egy picit talán nehezebb lesz elmagyarázni neki, minden bizonnyal az lesz a legegyszerűbb, ha csupán az alapvető mozgásformákra hagyatkozunk. Még mindig tartok tőle, hogy túlzottan is nagy fába vágtam a fejszémet, ám bízom abban, elég ösztönzőleg hat, hogy jobban tudok bánni zanpakutouja shikai megtestesülésével, mint ő maga. Igen, talán ez elég nagy motivációnak minősül. – Ugye nem gondolod, hogy olyan széles vállaid vannak? :|Tedd egymáshoz közelebb a lábaidat, mert így csak spárgázni fogsz, nem vívni. Persze előbbi is nagyon becsülendő, ám egy esetleges harc közben az ellenfeled nem biztos, hogy komolyan fog venni, ha vívótudomány helyett egy spárgát mutatsz be, vívótőrrel a kezedben Neutral

– szólok rá a lányra, amint meglátom első próbálkozását a túl széles terpesszel. Kicsit közelebb megyek hozzá és egészen addig irányítgatom az elöl lévő lábát a kezemben tartott fegyver lapjával, ameddig megfelelő nem lesz. Ez után a vállainak és kezének tartásában próbálom segíteni, természetesen nem a vívótőrrel, hanem a kezeimmel.
– Rendben, most már jó lesz – bólintok, amikor a tartása alapján már jónak látom a vívóállást. Elsőre kicsit fárasztó lehet így álldogálni, ezt már én magam is tapasztaltam korábban, de mivel még ez a fajta alap is hiányzott, kénytelen voltam innen kezdeni. Másra nem tudunk építkezni, csak tökéletes alapokra, ellenkező esetben a legegyszerűbb mozdulatokat is képtelenség végrehajtani. – A következő, amit meg kell tanulnod, az egyszerű haladás. Fontos, hogy mindig kicsiket lépj, és a hátul lévő lábadat ne zárd a másik mellé: a vállszéles terpeszt mindig tartsd meg. Elsőre sasszézásnak tűnhet, de ebben a formában egész gyorsan tudsz haladni előre és akár hátra is. Ha nem hiszed el, megmutatom – vágok elébe a kétkedésnek egy rögtönzött bemutatóval. Apró, gyors lépésekben haladok előre, majd hátra, vissza Ayameko-san mellé. – Most te jössz – pillantok jelentőségteljesen egykori osztálytársamra, hogy megmutassa, mire is képes. Tudom, ez gyökeresen eltér a saját stílusától. Nem nagy és erőteljes mozdulatokról van szó ugyanis, hanem apró, gyors mozgásformákról. A precizitás majd egy kicsit később jön.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Pént. Jan. 24, 2014 10:31 am

Hakuda edzés Kitetsu-sannak

Napsütéses időnk volt, de mégsem volt meleg, bár mikor bőrömre sütött a nap éreztem melegét. Ezen a napon szerencsére, vagy talán nem szerencsére alig akadt papírmunka. Ami akadt, azt elvégeztük, ahogy a délelőtti kötelező programjainkat. Mivel Sakura kedvesem árgus szemekkel figyelt a mosolya mögül nem mehettem Kenpachi ivójába, így csupán az maradt, hogy harci tudásomat gyakoroljam. Még csupán gondolatban határoztam el, mikor értesítőt kaptunk. Először azt hittem, hogy valamilyen kiküldetésre kell mennem, vagy mennünk, vagy Sakura-channak mennie. Viszont nem az volt, bár abban nem tévedtem, hogy feladatot kaptam. A nyolcadik osztag felkérésére az egyik tisztükkel, Kitetsu Raiden-sannal kellett edzenem. Az edzendő képzettség a hakuda volt. Sakura-nak megígértem, hogy nem fogok a feladat teljesítése után ivóba menni, hanem egyenesen visszamegyek a szállásunkra, cserébe megkértem, hogy látogassa meg Airisu-kunt, s hogyha ráér, akkor kérdezze meg tőle, hogy mikor érne rá, mert egy új családtagot kívánnék bemutatni neki. Mae-chant, a tizenharmadik osztagból.
- Amelyikünk előbb visszaér, az fog főzni. – Jelentettem ki, az osztag bejáratánál, ahova azért mentem, hogy ott várjam meg Kitetsu-sant. Mivel nem zanpakutou edzést kellett tartanunk, ezért arra gondoltam, hogy bár hideg van, az Anfiteatrumban fogom megtartani az edzést.
- Üdvözlöm a harmadik osztagnál, Kitetsu-san. Hajoltam meg az etikettnek megfelelően egy idegen férfi felé. Aki, mivel nem tűnt ismerősnek az osztagedzésekről, úgy gondoltam, hogy ő lehet az, akire várok. Viszont tévedtem…
- Köszönöm, Sanseki, de gondolom összetévesztett valakivel, mivel ahogy ön, úgy én is a harmadik osztagba tartozok. Vagy, hogyha tréfa akart lenni, akkor szerintem jóra sikerült. – Nevetett az osztagtársam, s tovább állt. Én meg jobbommal megvakartam a fejem, s próbáltam rájönni, hogy ki hogyan felejthettem volna el, bár nem volt könnyű dolgom, mivel Urufu, a lelkem mélyén lakó farkas fennhangon röhögött rajtam. Kaminari-sannal lefolytatott beszélgetésem óta ezt csinálta minden hibánál, kiröhögött. Talán dühíteni próbált, de nem sok sikerrel, mivel egy ideje már beletörődtem, talán egyszer ő is észreveszi.
Újabb közeledő alakot vettem észre, aki szintén nem volt ismerős, reméltem, hogy ő már tényleg az lesz, akire vártam. Viszont mégis óvatosabban láttam hozz.
- Ön érkezett a nyolcadik osztagból? – Kérdeztem óvatosan, s miután megkaptam a pozitív visszajelzést fojtattam az illemet betartva. – Üdvözlöm a harmadik osztagnál, Kitetsu-san. Én Urufu Yashuhiro vagyok, kérem, kövessen. – Azzal elindultam az Amfiteatrum felé. – A felettesei beszéltek az én feletteseimmel, miszerint hakudát kellene gyakorolnunk. Ameddig az edzés színhelyére érkezünk, addig kérem, mondja el, hogy a hakuda teén miben érzi önmagát gyengének? Mit érez gyengéjének? Min szeretne javítani. Én igyekezni fogok abban, hogy a segítségére legyek. – Talán egy bátorító mosoly, vagy vállveregetés, vagy valami el kellett volna, de az ilyesmikhez hosszú ideje nem értettem már. ~Hogyha még életemben találkoztunk volna… Akkor már halottak lennénk, és nagyjából ugyan itt lennénk…~
- Ez itt az osztagunk amfiteatrum-ja. Itt szoktuk a zanjutsu-t és hakuda-t gyakorolni, edzeni. Ez tökéletes hely lesz számunkra is. A hideg is segítségünkre lesz, hiszen aki nem akar megfázni, az mozog. Bemelegítésnek futunk egy kört, kicsit lazítunk, s utána átveszünk néhány alap mozdulatot. Akkor utánam! – Adtam ki az utasítást, s megindultam az ülőrész felé kocogva. Mihelyt ő is odaért kocogásból kicsit gyorsabba, olyan lassú futásba váltottam. Miután lefutottuk az egy kört lelassítottam, s megálltam.
- Karkörzéssel induljunk a tér közepe felé. – Példát mutatva megindultam befelé. Egészen fél távig meg sem szólaltam. – Most az utat karnyújtással, felfelé fordított tenyérrel, folytassuk, így. – Kezemet oldalirányba kinyújtottam, tenyeremet az ég felé fordítottam, s úgy tettem, minthogyha a hátam előtt össze akarnám érinteni őket. Mikor úgy éreztem, hogy nagyjából a hely közepén vagyunk megálltam, s felé fordultam, de már leeresztett kezekkel, s hátrébb léptem egy-két lépést, hogy kartávolságon kívül legyünk egymásnak.
- Most guggoljunk le, s a lábainkat lazítsuk el, nyújtsuk. Először a jobb lábunkat… – Az említett lábamat oldalra kinyújtottam, s a kinyújtott kezemmel megfogtam a lábujjaimat. Néhányat húztam magamon, utána visszahajoltam, s behúztam a lábamat. – …aztán a bal lábunkat. – Ugyan azt megcsináltam ezzel a lábammal is, mint a másikkal, s utána felálltam.
- Vegyünk fel váll szélességű terpeszt. A nem fegyverforgató kezedet nyújtsd előre hátra feszített kézfejjel, – Én a bal kezemet nyújtottam ki, mivel jobb kezem volt a fegyverforgató. – Fegyverforgató kezedet ökölbe szorítva, tenyérrel felfelé húzd vissza az oldaladhoz. És most tíz ütés! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Roku! Nana! Hachi! Kyuu! Juu! – Egy számhoz egy ütés tartozott. Az elsőt a fegyverforgatóval ütöttem, közben a másik kezemet ökölbe szorítottam, s tenyérrel felfelé fordítás közben visszahúztam az oldalamhoz. Az második ütést a levegő a bal, nem fegyverforgató kezemtől kapta, közben a jobbomat húztam vissza. Ez ismételte magát, míg a tízesig el nem értem. Közben természetesen figyeltem a partneremet is, egyrészt, hogy csinálja-e, másrészt, hogy hogyan csinálja. Mind kettő kezemet visszahúztam az oldalamhoz. – Mikor ütünk, a kezünket nem nyújtjuk ki teljesen, valamint nem hagyjuk sokáig ott, hiszen akkor az ellenfél könnyen elkaphatja a kezünket, s el is törheti. Amit nem akarunk, hiszen akkor harcképtelenekké válunk, és úgy nem tudjuk feladatunkat beteljesíteni. – ~Bár a halál a cél néha, hiszen úgy tehetjük a legnagyobb jót a környezetünkkel, hogyha meghalunk…~ Zanpakutou szellemem újra a fülembe harapott, de erre testileg nem reagáltam. Viszont, hogyha Kitetsu-sannak volt kérdése, akkor arra természetesen válszoltam, s azután folytattam az edzés bemelegítő részét.
- Most némi láb gyakorlat következik. – Azzal leeresztettem a karomat, de nem szorosan a testem mellett, hanem attól egy arasszal távolabb, minthogyha vödröt fognék. – Képzeld azt, minthogyha a kezeidben vízzel teli vödrök lennének, a lábad meg valamilyen szűkebb nyílás alatt lenne, úgy hogy csak spicben tudnál kilépni. – Közben lábammal mutattam, hogy mire gondolok. – A szemed mindig az ellen felen legyen, mikor rúgsz. A rúgás menete láb felhúzása, kinyújtása, visszahúzása, végül láb leengedése. Akkor rúgás előre! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Roku! Nana! Hachi! Kyuu! Juu! – Páratlan számoknál jobb lábbal rúgtam, míg a páros számoknál a ballábammal. Közben természetesen figyeltem a partneremet. – Az oldalt rúgás is ebből áll, de ott a rúgó lábbal ellentétes irányba megdőlünk, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat. Kellemetlen lenne az ellenfél, vagy ellenség segítsége nélkül elesni, sőt nem kellemetlen, hanem egyenesen hátrányos, ami halálhoz is vezethet. – ~Halál… Hívogató sötétség, lény türelemmel!~ – A szemed legyen az ellenségen, mindig! Akkor jobbra rúgás! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Roku! Nana! Hachi! Kyuu! Juu! – Mihelyt lerúgtuk mind a tízet folytattam. – Hátrafelé rúgásnál törzzsel félig hátra fordulunk, miközben felhúzzuk a lábunkat, viszont a fejünkkel, szemünkkel már hamarabb hátrafelé figyelünk, hiszen ott az ellenség. Akkor hátra rúgás! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Roku! Nana! Hachi! Kyuu! Juu! – Végén újra felé néztem. – Most balra rúgunk, s utána elértünk a rúgások átvételének végére. Akkor rúgás balra! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Roku! Nana! Hachi! Kyuu! Juu! – Ahogy ezt a tízet is lerúgtuk kezeimet a hátam mögé húztam. – Ehhez van kérdése? – Hogyha volt, akkor természetesen megválaszoltam, viszont hogyha nem volt, akkor ahogy ezt kijelentette pihenésképpen újabb magyarázattal folytattam.
- Támadás mellett védekeznünk is tudni kell, ezért a következőkben a védekezéseket vesszük át, s ezzel végére is értünk a bemelegítésnek. Út közben, valamint futás közben kigondoltam, hogy milyen módom igyekszem segíteni önnek, Kitetsu-san. Bár az alapok átvétele és gyakorlása is szükséges, hiszen hogyha egy épületnek gyenge az alapja, akkor az könnyen összedől. Viszont véleményem szerint önnek nem csak erre van szüksége. – Vettem néhány mély levegőt, hogyha mondott valamit, vagy kérdezett valamit, akkor arra feleltem, s utána belefogtam a védekezések átvételébe.
- Hogy a lábunk kicsit pihenjen, ezért a kézzel való védéseket vesszük át először. Ezek a mozdulat sorok talán ismerősek lesznek zanjutsu-ból. Az első, amit átveszünk, az olyan, mint amikor kardot húzunk elő. – Be is mutattam, a mozdulatsort. Először mindkét kezem az oldalamhoz húztam, mint ütéseknél, azután a fegyverforgató kezemet a bal oldalamhoz húztam át, s egy íves mozdulattal, mellkas magasságban védtem egy láthatatlan ütést. – Mind a kettő kézzel ugyan az a mozdulat, csupán az irány a más. Öt a fegyverforgató, öt a balkézzel. Akkor kardkivonó védés! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Kéz csere! Ichi! Nii! San! Yon! Go! – Én először a jobb, azután a bal kezemmel vittem végbe a mozdulatokat. Valamint, mint eddig minden gyakorlatnál, most is figyeltem a partnerem. – A következő az ennek az ellentéte, ez olyan mozdulat, mint amikor a kardot elrakjuk. Ennél is először ötöt megcsinálunk fegyverforgatóval, azután meg ötöt a másik kezünkkel. Akkor kardelrakásos védés! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Kéz csere! Ichi! Nii! San! Yon! Go! – Ezt követően is mg volt a fejemben, hogy mit csináljunk, valamint figyeltem Kitetsu-san mozdulatait is. – Ezt követően kézzel már csak egy mozdulatsor van, ami arra hasonlít, mikor haránt vágással lecsapunk az ellenfelünkre. Öt fegyverforgató kézzel, öt a másik kézzel. Akkor most! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Kéz csere! Ichi! Nii! San! Yon! Go! – Mint eddig én a jobb kezemmel kezdtem, s utána a bal kezem következet, valamint társamra is figyeltem közben. – Végül most a lábak következnek. Ezeket a mozdulatokat söprésnek hívjuk. Kifelé söprés, – Jobb lábammal kifelé irányban egy kört írtam le, alig elemelve a földtől. – valamint befelé söprés. – Ehhez jobb lábammal oldal irányba indított kört írtam le. – Öt kifelé söprés jobb lábbal, utána öt befelé söprés, azt követően lábcsere, s öt kifelé-, öt befelé söprés ballábbal is. Akkor kifelé söprés! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Befelé söprés! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Lábcsere, kifelé söprés! Ichi! Nii! San! Yon! Go! Befelé söprés! Ichi! Nii! San! Yon! Go! – Mialatt ezt a gyakorlatot csináltuk figyeltem Kitetsusan lábmunkáját. – Van kérdése, megjegyzése ehhez, vagy az eddigiekhez? – Hogyha volt, meghallgattam, valamint hogyha kellett, akkor válaszoltam rá. Az edzés, ami igazán hasznára válhat a 8. osztag shinigamijának, arra csak ezek után került sor.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Vas. Jan. 26, 2014 12:02 pm

Hakuda edzés

Nem csak a hideg levegő, de a fagyos düh is marta Raident, ahogy a Seireitei utcáit rótta. Arca mint mindig, most sem árulta el, de aznap reggel szívesen összeismertette volna tulajdon bal öklét osztagtársa állkapcsával.
Annyira elmélázott, hogy kis híján elbotlott, és csak egy hosszabb lépéssel tudta elkerülni hogy elessen, ennek azonban az ára az volt, hogy jobb combjába a hideg miatt még égetőbben nyilallt bele a fájdalom. Ez emlékeztette arra, mi vezetett idáig.
Hetek óta már, hogy csak szimpla járőrmunkára osztották be. Mint mindig, hetente egyszer pedig betért az egyik fogadóba legurítani egy keveset és elszívni egy pipányit a kékes füstű dohányából.
Úgy tűnt azonban, hogy aznap este a kevésbé normális társaság töltötte meg az ivót. Az, hogy nem tetszett nekik a gyéres kék füst, nem érdekelte. Az, hogy a korával és az ábrázatával sértegették utána, szintúgy nem érdekelte.
Viszont mikor az egyikük „türelmét” vesztve a szürke shinigami karjáért kapott, sikeresen letépte az oda csak egy laza csomóval felkötött apró fadarabkát. Miután homályos látásával, és elméjével felfogta hogy nyitott tenyerében nem az „idegesítő” vénember karja van, szimplán oldalra dobta a madzagra fűzött szilánkot.
Raiden szeme zölden villant, és a pipájára ráharapva hátrébb dőlt ültében, felemelte jobb lábát, és jókora erővel talpalt bele az épp felé közeledő előbbi alakba.
A kékes füst szinte magától kettényílt a faltörő kos módjára suhanó acéllal vasalt talpú getának, ami sajnos csak jóakarója csípőjének bal oldalát találta el, amitől amaz össze is csuklott.
A fogadóba azonmód el is némultak, és bár páran próbálták kettejüket lebeszélni, a székéből felegyenesedő shinigami látványa elvette a kedvüket a kompromisszumra való rábeszéléstől. Az ősz férfi odalépett a feltápászkodni akaró figurához, és jobbjával gyorsan torkon is ragadta, aztán ökölbe szorította balját – ami ami akkor szokatlan módon megreccsent – és ugyan nem teljes erejéből, de nem is gyengéden csapta meg amaz arcát.
Senkit nem ment fel az alól, hogy azt a kis medált csak úgy eldobják. Se józant, se részeget se nemest, se szimpla shinigamit.
A gond viszont pont ugyanabban a pillanatban kezdődött, ahogy Raiden megütött a részeg kötekedőt. Két dolog is történt: a szürke shinigami bal alkarjában egy izom lángoló fájdalommal görcsölt be. És a részeg fél tucatnyi cimborájából álló kompánia pont akkor lépett be.
Raiden elengedte a félájult részeget, felvette az egyik asztal mellé leesett fadarabkát, aztán az asztalára tette a pipáját, kifújta az orrán a megmaradt füstöt. És nekirontott az ugyancsak támadó hatos fogatnak.
Bal karja azonban még mindig fájt, s noha ő tűnt erősebbnek, nagy termete miatt lassabb is volt. Egy ideig még tudott védekezni, még tudott támadni, te két fő kiütése után bekapott egy ütést az oldalára, a következő pillanatban pedig már a szobájában ébredt.
A fekhelye melletti kis asztalkán megtalálta összes ingóságát, illetve várta már ott egy pokollepke is. Az üzenet természetesen a feletteseitől jött. Tehát valaki szólhatott nekik az előző estéről. A nyilvánvaló lehordást hallani sem volt hajlandó. Utána viszont beszámoltak róla, hogy szerencsére nincs komolyabb baja, az izomgörcse sem volt vészes, az oldalát ért ütés pedig csak egy repedt bordában végződött, amit hamar helyrepofoztak.
Ami viszont utána következett, az egy pillanatra megállította benne az ütőt.
- Tisztába vagyunk vele, hogy koránál fogva nem biztos, hogy képes az elvárásokat, osztagtársaihoz hasonló módon teljesíteni. Ezért is kérjük meg, hogy...
Nem volt titok hogy Raiden öreg, de úgy tűnt felettesei és talán ő maga is most szembesült ezzel ténylegesen. Az ivóban történt eset is csak arra világított rá, hogy sokkal lassabb, és sebezhetőbb mint fiatalabb társai. Ez azonban nem adott okot arra, hogy ne cáfolja meg az állítást, még ha azért vért is kell majd izzadnia.
Sokáig töprengett miközben csak léptei ütemes klappogása ért el a füléig, közben pedig mintha azt se vette volna észre, merre megy. Nem, nem tévedt el, és pont ez volt benne a furcsa. Keveset járkált a Seireiteben, és még kevesebb osztag helyét tudta pontosan.
Mintha a lábai egy régi emlék alapján vezették volna, csak akkor eszmélt fel, mikor már alig pár méterre volt az osztag kapujától. És ahogy észrevette, már vártak is rá. Pont ugyanolyan volt mint Raiden, csak teljesen más. Talán a fiatalabb másának mehetett volna el, ha még meglenne a másik szeme is.
Ahogy odalépett hozzá, amaz rögvest meg is kérdezte, hogy a nyolcadiktól jött-e. A szürke shinigami csak egy aprót biccentett, mire a másik egy gyors bemutatkozást követően már indult is az edzés színhelye felé. Raiden pedig minden meglepettség nélkül, hogy már tudták a nevét, utána indult.
Gépiesen lépdelt egész addig, míg a tiszt kérdése ki nem rángatta a mélázásból.
- „Mit érez a gyengéjének? Min szeretne javítani?”
Újra a fejébe villant a keserű tény. Párszor ökölbe szorította balját, és ugyancsak keserű elégtétellel konstatálta hogy az izomgörcse tényleg a múlté, azt pedig már a harmadik osztaghoz való séta közben is észrevette, hogy az oldala se fáj.
- Lelassultam, a reflexeim pedig pocsékak – nem volt könnyű még saját magának sem beismernie ezt, nemhogy egy komplett idegennek.
Hagyta hogy ezután egy ránézésre elliptikus épülethez vigyék, ami ránézésre egy régebbi rom alapjaira épülhetett. a fiatal shinigami nem húzta az időt, pár szó után már ki is adta a feladatot, aminek ő már neki is kezdett.
Raidennek kissé fűlött a foga ilyesfajta feladat elvégzéséhez, de mit volt mit tenni. Kiemelte két kardját, és az alsóbb ülősoroknak támasztotta őket, aztán ő is futásnak indult. Termete miatt lassabban futott mint alkalmi edzője, hiszen a lábai hosszúsága miatt ugyanolyan tempónál könnyen otthagyta volna. A kört megtette, és szerencsére semmi nem történt, vagy legalábbis ő még nem tudott róla.
A következő feladatok is könnyedén mentek, Raiden fejében gyökeret is vert a gondolat, hogy túl könnyen, de mire meggyőződhetett volna róla hogy nincs-e semmi olyan izomgörcse, amit még alig-alig érez, a tiszt már ki is adta az új feladatát.
Felvette a terpeszt, jobb karját előrenyújtotta, a balját pedig ökölbe szorítva hátrahúzta. A figyelmét azonban nem kerülte el hogy ökle, ahogy a fogadónál is, gyanúsan megroppant. Alig láthatóan megrándult a szemöldöke, de egyelőre nem vette figyelembe a furcsaságot. Aztán nekikezdett.
Az első pár ütésnél kissé megzavarodott, az edzőt figyelve ugyanis volt hogy felcserélte a kezeket, így kétszer ütött ballal, vagy jobbal. De annak ellenére sikerrel vette ezt a feladatot is, noha nem olyan mozdulatokkal mint a másik shinigami. Ő szinte ösztönszerűen kezdte el mozgatni az egész testét is, hogy még nagyobb lendületet és ezáltal erőt adjon az ütésének. Öklei halkan ugyan, de úgy suhogtak, mintha valami nehéz fegyvert lengetnének.
A tíz ütés után végighallgatta alkalmi edzője tanácsait, félig-meddig ügyelve arra is, hogy meg is jegyezze, amit amaz mond.
Következett a rúgás. Fel is fogta, és valamilyen szinten ment is neki, bár jóllehet erősen baltával faragott módon, olykor pedig ügyelnie kellett rá, nehogy lecsússzanak a getái. Nem lett volna kellemes emlék a másik tiszt számára, hogy egy acéltalpú, tömör fa geta csapódik az arcába. Oldal rúgások is sahonlóan mentek, kivéve hogy míg a másik shinigami elegáns spiccben végezte el a mozdulatot, Raiden szinte megszokásból talpalt. A hátrafelé rúgás pedig ugyancsak hasonlóképpen sikerült mint az előző kettő.
Ahogy az ütés sorozatnál, úgy ennek a végén is feljött hogy van-e kérdés, a szürke shinigami pedig immár másodjára intett nemet a fejével.
Aztán változatosságképpen jött a védekezés. Talán biztatásként mondhatta amaz, hogy a mozdulat hasonló egy zanjutsu gyakorlathoz, s bár Raiden nem nagyon sejtette hogy akár egy hajszálnyi hasonlóság is lesz, a mozdulatot látva mégis felderengett neki, mit kell csinálnia.
De akárcsak az előző gyakorlatoknál, az edzőjével ellentétben az ő mozdulatai lassabbak, nyersebbek, és vadabbak voltak. És a következő két, kézzel történő védekezés is ehhez hasonlóan zajlott le.
Az utolsó, lábbal történő védekezés viszont kisebb meglepetéssel szolgált számára, ugyanis már használta, jóllehet igen durva verzióba, amit ott akkor ugyanúgy el is végzett. Sarokkal, illetve a getái hátsó részeivel szántotta fel a talajt. Ez azért volt jobb szerinte, mert szárazabb talaj esetén port és kisebb törmeléket rúghatott ellenfelei szemébe, másrészről sarokkal egyszerűbben kiüthette a másik lábát.
Nem volt büszke erre, mint ahogy arra sem, hogy az utolsó mozdulatnál kissé megrogyott, és egy pillanatra beakadt a térde. Végül enyhén zsibbadó lábbal egyenesedett fel, és intett harmadjára is nemet a harmadik osztagos tiszt kérdésére, aztán vett egy mély levegőt amit az orrán fújt ki, mint a dohányfüstjét, és amennyire tudott, felkészült a következő feladatra.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Hétf. Jan. 27, 2014 5:15 am

Hakuda edzés Kitetsu-sannak

~Lassabb lett, s a reflexei is romlottak… A korára is fogni lehetne, de talán inkább a gyakorlás hiánya tehette.~ Gondolkodtam el, miután válaszolt a kérdésemre. ~Én magam sem vagyok túl gyors, viszont van néhány játék, amikkel ez talán nem is fontos, azokkal elkezdhetjük javítani a gyorsaságát. A reflexekre… A gyorsaság fejlesztése is segít, viszont valószínűleg harci reflexeire gondolhatott…~
Futás közben ki is gondoltam, hogy némi harci gyakorlattal, talán a reflexei javítását is megkezdhetjük.
Egyáltalán nem volt meglepő, hogy se kérdése, se megjegyzése nem volt, hiszen ezek csak az alapok voltak. Egy ifjú, egy újonc talán pont ezért megszólt volna, viszont Kitetsu-san biztosan jól tudta, hogy mennyire fontosak ezeknek a gyakorlása is, legalább átismétlés szintjén. Azt viszont észrevettem, hogy mivel balkezes volt, ezért eleinte kissé zavarta, hogy jobbkezes gyakorlatot mutattam. Csupán utólag jutott eszembe, hogy vagy nekem kellett volna kezet váltanom, vagy azt mondanom, hogy képzelje, hogy tükörből lát. „Eső után esernyő.” Rémlett fel egy női hang. Talán az anyám, vagy másik női rokonom hangja? Talán Rukongai-ból egy néni hangja? Azt nem tudtam. Hasonlóan azt is észrevettem, hogy a mozdulatai kissé másmilyenek. Viszont, mivel a mozdulatai nem csapkodóak, csapongóak, véletlenszerűek voltak, hanem egyformán mások, ezért saját stílusnak gondoltam. Viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy megrogyott, de mivel hamar talpra állt, valamint nem mondta, hogy gondja van, ezért nem igazán törődtem vele, de el fel kellett írnom emlékembe, hogy bizony öreg, s ezért talán nem lesz képes egyelőre mindent ugyan úgy teljesíteni, mint én, de gondoltam, reméltem, bíztam abban, hogyha eleget gyakorol, akkor talán képes lesz túlszárnyalni. Ez, hogy valaki jobb legyen nálam, s ebben bíztam, nem rémített… nem tűnt furcsnak, hiszen egy shinigami társamról volt szó, és a köznek érdeke a személy elé való, főleg, hogyha egy a cél.
A gyorsaság, s egyben reflexgyakorló játék előtt viszont újra lazítanunk kellett, nehogy az előbbi gyakorlatokból eredő probléma.
- Újra lazítunk egyet a testünkön. Először csinálunk három karkörzést előre, – kezeimet a magasba emeltem, s három, lassú kőrt leírtam velük előre, mikor befejeztem nem engedtem le, – három karőrzés hátra. – Hátrafelé is csináltam három karkörzést, s ezután kezeimet leengedtem. – Másodjára csukló lazítást csináljunk, miközben három fejkörzést teszünk balra, és másik hármat jobbra. – Így tettem. – Végül a lábainkat lazítsuk el egy kicsit. Elsőnek térdkörzéssel, utána bokakörzéssel. Ezekből is hármat-hármag csináljunk. – Ezt is lassabban csináltam, hogy nagyjából egyszerre végezhessünk. Nem volt hova sietnem.
- Így, hogy lazítottunk, lépjünk az edzés fő részének első szakaszához. Kérem, nyújtsa előre a kezét, de ne teljesen, a könyöke legyen kissé megrogyasztva. – Én is így tettem, s miután ő is így tett úgy léptem oda hozzá, hogy a kézfejem az ővé felett legyen, aztán tarkómhoz felemeltem. – Ezzel a kis játékkal a kezei gyorsaságán, valamint reagálási idején tudunk javítani. A játék lényege, hogy én megpróbálom eltalálni a kézfejét, míg önnek meg kell próbálnia elhúznia a kezét. Egészen addig, míg el nem tudja, s hogyha eltudta, akkor feladatot cserélünk. Önnek kell eltalálnia az én kezemet, tenmagamnak, meg el kell húznia a kezét. Remélem érthetően mondtam el, hogyha nem, akkor kérem, szóljon, s újra elmondom. – Hogyha kellett újra elmagyráztam a játék szabályait, de másodjára már kezemmel mutogattam is hozzá. A jobb kezem volt az első támadó, a bal kezem az első védekező.
Amint sikerült elmagyaráznom, hozzátettem, hogy „Igyekezzen minél gyorsabb lenni!”, s azt követően hozzá is kezdtem. Természetesen mivel nem ismertem, hogy pontosan mennyire gyors, milyenek a reflexei, ezért a magam erejét/gyorsaságát megtizedelve használtam először, s szépen, lassan egyre gyorsabban próbáltam eltalálni a kezét, úgy, hogy minden második alkalommal, mikor én támadtam valamivel gyorsabbak voltak a kezeim.¹ Természetesen, mikor énnekem kellett elhúznom a kezemet, akkor se voltam gyorsabb, mint amikor én „támadtam”, kivéve, hogyha már ötször el nem talált, akkor kissé meggyorsítottam magam, hogy ne hátráltassam a fejlődését.² Egészen addig fojtattam a játékot, amíg egymás után háromszor el nem találtam a kezét, kivéve, hogyha úgy éreztem, hogy többre is képes lenne, akkor még kétszer csaptam.

1:

2:

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szomb. Ápr. 26, 2014 10:36 am

*Délelőtti órák közepén járhatunk, amikor megérkezik hozzám a jelentés, hogy a hadnagyok mindent előkészítettek nekem. Már nincs sok idő hátra a kezdéshez, de még el kel végeznem pár dolgot. A késést magát én nem kedvelem, így még edzés előtt percekkel elvégzem utolsó nyújtásaim. Az elmúlt évben rendszeresen élesítettem a pusztakezes harcmodoromat, minek után áthelyeztek a 2. osztag egy kijelölt szakaszába. Verashunak köszönhetően ismereteim jóval meghaladják már az átlagét, de nem csak erőben, hanem technikában is. Nem is kívánhattam volna ebben a nehéz ágazatban jobb mestert. Komorság üt ki arcomon, ha arra kell gondolnom, hogy mi is történt vele igazából. Még nem sikerült szembe néznem vele, de tudom, hogy előbb- utóbb ennek is meg kell történnie. Sok dolgot szeretnék neki elmondani, s folyamatosan e szerint rendezem gondolataimat. Egy kesztyűt veszek fel, amely majd megóvja sok dologtól a kezemet, s magát az öltözetemet is a mai edzés alkalmából alakítottam ki. Egy ujjatlan shinigami egyenruhát választottam, amire csak egy ezüst szalaggal rögzítettem a derekamnál a kapitányi haorit. Noha, viselnem kéne házam nemes rangjelzőjét, de úgy vélem, hogy az edzés maga kárt tenne az obiba. Így hát, csak a díszes szalaggal kötöm fel a hajam, s némi nyújtás után már indulok is. Jobbomon Wang fukutaichou, míg balomon Yamasaki fukutaichou lépdel, mialatt megérkezünk az impozáns Amfiteátrumba, amelyet nemes családom befektetésével építettünk meg. Habár az ötlet maga a hadnagyaimé, én azt adtam hozzá, ami a legfontosabb. A megvalósítást finanszírozó összeget. Magam is megállok egy pillanatra, osztagom és más shinigamikat nem figyelve, hogy néhány pillantást vegyek az épületen. Semmi baja, ezek szerint Meiék vigyáztak rá; habár lélekenergia ellen védett, azért még bármi előfordulhat.
Körbe nézek az egybe gyűlteken, s a sorok között meglátok valakit, akit szigorú pillantásommal fegyelmezem, hogy itt ezt most ne. Aztán egy másik elvetemült úgy gondolja, hogy vetülni szeretne rám, az pedig egy néma idézéssel megidézett Dankun csattan. Nem lesz semmi komoly baja, csak hát ugye az illedelmes megmozdulások kedvéért. Zsibongás kezd a hatalmas teremben keletkezni, én pedig megköszörülöm torkomat. Minden egyes alkalommal, mire már éppen megszólalnék, újra beszélgetés támad. Ekkor Kohaku-sannak intek egyet, hogy jöjjön közelebb hozzám.*
- Kohaku- san, ön gyakorlott már ebben: kérem, halkítsa a tömeget! Az én kidouim a 4. osztagba vinné őket, s most inkább hakuda edzést tartanék, mintsem shunpo edzést. Neutral

*Eme szívesség talán nem is jelent majd problémát a nőnek - ismerve a képességeit -. Egyszer voltam szemtanúja annak, hogy maga a 46- ok tanácsa is összerezzen Kohaku-san neve hallatán. Kétség sem fér, hogy a megfelelő hatást fogjuk elérni azzal, ha ő fog segédkezni a tömeg csitításában.*
- Akivel nem leszek elégedett, azt kiadom önnek közmunkára. Ha máshol nem, majd ott erősödik egy kicsit hakudában. *Nőegyleti alelnökként állandó rekordot vezetem a közmunkák terén, s nem félek ilyen büntetést kiszabni minden olyan férfinak, aki pusztán a figyelmével sem képes megtisztelni. A kapitányi haori lassacskán már semmit sem fog érni, ha így haladunk. Ugyanakkor az osztagom hamar vissza fog szokni, hisz régen sem mertek szólalni, amíg én nem adtam rá engedélyt. Nálunk kicsit szigorúbbak a szabályok, viszont igyekszem korrekten eljárni.*
- Üdvözlök minden tanulni kívánót! Mint minden normális keretek közt megrendezett hakuda edzésen, itt is a bemelegítésekkel fogjuk kezdeni. Ahogy láthatjátok, a kilátó lépcsőfokai üresek; így megkérek mindenkit, hogy a felesleges holmikat tegyék le. Mindazonáltal a zanpakutokra sem lesz szükségük, így bátorkodjanak megszabadulni lélekölőiktől. Csak zavarná önöket a mozgásban. *Első utasítás már el is hangzik, amelyre nagy mocorgás lesz hallható. Aki pedig nem hajlandó lerakni a zanpakutoját, ahhoz én magam shunpozok oda s nyújtom ki a kezem. Mikor visszatérek helyemre, nagyjából három zanpakutot helyezek a hozzám közel álló emelvényre. Majd mikor mindenki végzett, újra megszólalok.*
- Kezdjük egy kis bemelegítővel. Mindenki végezzen kar és láb nyújtásokat. Aztán minden nő végezzen ötven, míg a férfiak száz felülést, illetve fekvőtámaszt. Ne tekintsék ezt diszkriminációnak, csupán a férfi izmokat nehezebb átmozgatni, hiszen jobban le vannak tapaszva, mint egy nőnek. Ez puszta genetika, kezdjenek neki! *Aztán mindenkire egy fegyelmező pillantást vetek, s minden esetlenhez, aki nem tud még nyújtani sem, annak mutatok pár alap koreográfiát, amivel könnyen érezni kezdhetik a munkát. Amikor pedig elkezdődik a felülés hullám, néhány illető elé lépek, s rálépek a lábukra, hogy még véletlenül se tudjanak csalni. Amikor pedig fekvőtámasz lesz, akkor fél térddel nyomok le néhány gyengébb nő, valamint férfi nemet, hogy bizony megizzadjanak. A hadnagyokra pillantok, hogy hozzák ide a gumiköteleket, s osszanak ki minden második shinigaminak egyet.*
- Először álljon mindenki párba. A kötél egyik végét az egyik, a másik végét a másik fogja meg. Aztán ellenkező irányba kezdjétek egy karral húzni a másikat. Ez egy szimulátora annak, hogyha valamelyikőtök nem bírja; biztosan kicsúszik majd a kezéből a kötél. Tessék elkerülni a csapást; ha valaki shunpot mer használni, arról külön gondoskodni fogok, hogy megbánja! *Emelem fel a hangom, majd mielőtt elkezdik az első gyakorlatot, be is mutatom egy általam kijelölt osztagom beli nővel. Ő megfogja az egyik felét, míg én a másikat. Ezek vékony kötelek, az itt jelenlévők erejét el fogja bírni. Komolyabb sérülést nem okoznak, maximum bőrpírt egy fájdalmasabb csípéssel. Egyik kezemmel megfogom a kötelet, míg a másikat a derekam mögé helyezem. Mindkét térdemet úgy rogyasztom, hogy közben egyik lábam a másik elé - mellé siklik. Aztán apró araszolással távolodom, s a nő is követ ebben a felállásban. Az ő karizmai kezdenek megfeszülni, hiszen a technika lényege; amit a többiek is láthatnak, hogy a könyökömet a hasamhoz érintem, s vízszintesen tartom a tartókezem. A nő végül nem bírja, s a kötél az ellenerő miatt elindul felém. A felém érkező oldalon teszek egy kilencven fokos elfordulást, míg hátul tartott kezemet továbbra is magam mögött hagyom. A kötelet, míg mindig fogó kezemmel, amikor eléri a hajlítási szöget a kötél, akkor újabb kilencven fokos fordulással ütök egyet. A kötél szinte magától követi ez idő alatt a mozgásom. Aztán a shinigamikra pillantok.*
- Önök először a kitérést gyakorolják, amíg útmutatást nem adok a második fázisra. Ez egy védekező, illetve egyben támadó gyakorlat lesz. Haladók szokása alkalmazni, de szerintem ezzel a kis gumiköteles motivációval maguk is megbirkóznak vele. Kezdjenek hozzá! *Tapsolok egyet, majd felshunpozok a lelátóra, hogy onnan kémleljem a gyakorlókat. Elmosolyodom, amikor az első csattanásokat hallom ki a térből.*

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szomb. Ápr. 26, 2014 12:57 pm

Eljött a nagy nap! A hajnali órákban szinte kipattant a szemem, és szomorúan véltem felfedezni, hogy a harmadik osztag kapitánya, már nem is fekszik mellettem. Azt hittem, hogy korán kelek, de ahogy elnézem, az edzésbeli intézkedések a korai órában elragadták mellőlem a szerelmemet. Fütyörészve battyogok el zuhanyozni, és miután ez megvan, egy hihetetlen egyszerűnek tűnő öltönyt varázsolok magamra, a kikapott ruhaneműkből. Persze ez át kell majd alakítanom, egy sokkal praktikusabbra, de először még azért megadom a módját. Szokásosnál is derűsebb jókedvvel köszöntem mindenkire, aki csak szembe jött velem a házam tájékán. Eljött tényleg a napja, hogy neki kezdjek a harci stílusom legnagyobb hiányosságának pótlásának. Hihetetlen, hogy végül erre folyamodok, de úgy érzem, amióta csak megismertem Seirant, a gondolataim folyton arra a véleményre jutnak, hogy a pusztakezes művészetet is meg kell tanulnom, ahogy még sok egyebet, hiszen hosszú lesz az életem. Mondhatni végtelen. Megígérte nekem a Fon gyerek, hogy majd tanít, de érzem ahhoz először még a nulláról egy kissé feljebb kell tápászkodnom. Csupán izomzatom fejlesztettem az akadémiai évek óta, és még ott sem jeleskedtem igazán az önvédelem ezen fokából. Persze soha senki nem ért utol, hogy ez a tátongó luk bajba sodorjon, de nem lehet eléggé felkészült az ember. Izgatottságomat még csak az is fokozta, hogy munka közben is megfigyelhetem végre Ait. Titkolt perverzióm volt, hogy a sokat emlegetett kapitányt megleshessem, és mivel nyílttá tette a mai napot az amfiteátrumban, így természetes, hogy tiszteletemet teszem nála. Amint elkészültem, elindultam, ami még kora reggeli óráknak volt csak betudható, így szinte elsőként érkeztem a terepre. Alig tízen voltunk ott, akik már olyan hamar nekiláttak eme jeles cselekménynek. Azt vettem észre, hogy az a tíz ember már egyféle edzést tanult egy valószínűleg akárhanyadik tiszttől. Nem ismertem, de hát ez nem is baj. Vonakodva tekintettek rám, és egyikük, egy igazán kis csenevész vézna shinigami szeméből a félelem sütött felém. Ejj… hát vajon őt mi lelte, hát nem látja, hogy most boldog vagyok? Mintha tudná, hogy igazándiból én mi is vagyok, ami képtelenség. Leülök a lelátó legelső sorában valahol, és gyermeki türelmetlenséggel várakoztam. Játszottam a lábamon, percekig rángattam, igazán látható volt rajtam, hogy alig vártam a nagy eseményt. Mivel mindenki shinigami egyenruhát hordott, így jószerivel kitűntem a tömegből, de voltak pillanatok, mikor a kíváncsi szemek elfordultak tőlem. Egy ilyet megragadva „átöltöztem”. Most a kalap még rajtam volt, de semmi bonyolultabb ruha nem volt tovább rajtam. Majdhogynem egyezett a halálistenek egyenruhájával, de még a fekete kimono sem volt rajtam. Ámbár sötétkék színe volt annak, amit hordtam. A kalapomat szokás szerint egy kitűzővé változtattam, és szívem fölé tűztem az egyszerű anyagba. Zanpakutout nem is hoztam magammal, hiszen tudtam, hogy nem lesz rá szükség. Paragon néhány felelőtlen jelzőt röpített felém, mikor kisétáltam a szobából, és még integettem is neki. Végül mikor már összébb gyűlt a díszes társulat, én is beálltam, de a leghátsó sorba. Figyelmem most a beszélgetőkre vetült, és néha elbámészkodtam az épület ügyes bajos, de meglepetten hibátlan megoldásain. Sehol egy törés, vagy kopás nem volt. A talaj is egyenlett volt. Lehet a bemelegítő edzés az első tíznek a pálya karbantartása volt. Mikor megjelent a három grácia, én csak mosolyogva a középsőre figyeltem. Semmi üdvrivalgás? Milyen osztag már ez, ahol még csak nem is köszöntik egy tapssal a kapitányukat. Egyedül lettem volna ezzel, így egy kicsit lesújtva magamba roskadtam. Valamiért úgy éreztem magam, mintha visszamentem volna az iskola padjai közé, egy új osztályba. Senkit nem ismertem, de annyira senkit, hogy csupán az Aitól jobb oldali hadnagyot láttam, még csak a nevét sem tudtam. Ez persze elmaradás, hiszen tudnom kellene ám az osztagok fontosabb tisztjeinek, legalább a nevét, de csöppent sem zavart a dolog. Akivel nincs elintéznivalóm, az nem is számít annyira elsőnek. De a két hadnagyot szívesen megismerném közelebbről. Hát majd alkalmat kerítek rá. Aztán meghallottam egy szinte suttogást, közvetlen előttem. „A kapitány nagyon csábítóan fest, így felkötött hajjal”. Azt hiszem nem egy dulakodással kéne kezdenem az edzést, de jó híremet kihasználva csak köhhintettem egyet, mire ők csak nagyzolóan visszanéztek rám. Valószínűleg a gyengébbek vannak hátul, és ők erősebbnek gondolták azért, mert az utolsó előtti sorban voltak. Mikor megpillantottak, idegesen és mély csöndben vigyázba állva megmaradtak maguknak. És most csak egy tök természetes pillantást vetettem rájuk… Ekkor intézkedések történtek végre a csendre. Amúgy is felháborítónak tartottam, hogy nem tapsvihar fogadta az osztag vezetőjét, de a beszélgetést egyenesen tapintatlannak tartottam. Mondjuk sokan voltak itt nem a harmadik őrosztaghoz tartozók, hiszen nyílt nap volt, egy olyan amfiteátrumban, amit a tizenegyedik osztag is irigylésre méltatott. Bár egójuk ezt nem vallaná be saját maguknak. Pff… Bár azt hiszem láttam egy bevonuló kisebb zajos csoportot. Mindenesetre én minden figyelmemet előre szegeztem. Az első utasításokat én már elvégeztem, így mellkasomban a szívem csak még izgatottabban dobogott. Én felkészültebb voltam. Előre gondoltam valamire, amikre ők nem. Ez bennem valóban egy iskolás kisfiúra emlékeztetett, mint mikor minden tankönyvet szabályosan elhelyezve ül, a csöngetés utáni első másodpercben, egyenes háttal, várva, hogy a tudás befollyon a kis kobakjába. A következő a bemelegítés. Én azonnal rugózni kezdtem a lábammal, és pár apróbb szökellést is elvégeztem, de ezt elölről csak Aiék láthatták. Talán jót vidult a dolgon. Én percek múltán rájöttem, hogy nem a lábizmok rugalmasítása volt a feladat. Összehúzott arccal néztem a többieket, és kipillantottam a mellettem lévőre. Az a kis csenevész fiúcska volt, aki az előbb olyan rémülten nézett rám. Mikor észrevette, hogy őt nézem, zavarba jött, és ijedten folytatta a betanított melegítést. Utánozni kezdtem a dőlöngélést, a karlendítést, és a karnyújtásokat. A lábakat valami egészen fura módon mozgatta. Lehet sajátos, de lehet ő tudja a legfrissebben az adott dolgokat. Hamar végeztünk ezzel is, és ekkor aztán a feladat másik részének estem neki. Magamba számolva, először a felüléseket végeztem el, majd egy fújás, és egy hasizom nyújtás után, a fekvőtámaszokat is becsülettel elvégeztem. Kezdtem érezni, hogy elfáradtak máris a karizmaim, és a testemnek is elég volt a kétszer száz lüktető mozdulat, pedig még csak most kezdődik az egész. Meglengettem mégegyszer utoljára a karjaimat, és a nyakamat is megmozgattam. Utána a jobb oldali hadnagy elért hozzám. Én meghajlással köszöntem, és Eisuke képe villant be nekem. „Szokás hangot is adni a köszöntési formuláknak”. Azonnal egy jóreggeltet suttogtam ki, pedig szinte már elhaladt mellőlem. Menj a fenébe Eisuke! No, de erről lekéstem, és nem is bántam persze. Úgy éreztem, hogy a „ha valaki shunpot mer használni” rész, egyenesen nekem szólt. Elfintorodtam, majd a páromhoz álltam, a kisfiúhoz, aki szándékosan kerülte a tekintetem.
- Szervusz Tamachi Yukezo vagyok- nyújtottam a kezem mosolyogva, és barátságosan. Mivel nem nézett a szemembe, így a bemutatkozás végéről lemaradt, és csak késve, összerezzenve megfogta a kezemet, és egy gyors rázás után már vissza is fogta. A kezembe fogtam a kötél másik végét, míg ő gyengén remegve megszorította a másik felét. Még csak nem is éreztem, hogy feszítené szeretné a gumit. Kirántottam a kezéből, majd odaléptem hozzá.
- Látom, hogy félsz tőlem. Elmondanád, hogy miért?- hát valahogy most a szemembe nézett, de éreztem, hogy gyorsan meggondolta magát. Félt, és ezzel elrontottam a napját. Körbenéztem, hogy kivel tudnék cserélni, hogy megkönnyítsem a sorsát, de már csattogtak a gumik, és röpködtek a szitokszavak. Valami halk nyögdécselést hallottam a fiú irányából, mire én odakaptam a fejem, de nem értettem semmit.
- Megismételnéd kérlek?- szóltam neki kedves mosolygós hangon.
- É-én Mosaro Kin vagyok - elsőre nem fogtam fel, hogy ez most férfi, vagy női név, de ahogy előttem állt, az utóbbi sem lett volna egy félresikerült tipp.
- Figyelj Kin, én igazán nem tudom, hogy mit tettem veled, de nem szabadna félned tőlem. Ha nem tettél semmi rosszat, és a kapitányodat sem kísérelted meg bántani, velem nem fogsz összetűzésbe kerülni- mondtam, megnyugtató, de mégsem a legkifinomultabb módon.
- Eszem ágában sincs bántani Kagami-taichout!- rivallt rám, vékony hangján. Na az első indulatos megszólalás, és lenne is erő e fiú mögött.
- Akkor mégis mi a frász bajod van velem?- tártam ki a karjaimat, és nevetve álltam meg.
- Csak… csak tudod ő izé… a nagybátyám… szóval. Ön megölte őt- lefagyott rólam a mosoly. Valahonnan sejtettem. A hírnevem hát persze. Mindig csak az előítéletek, de hát ha megöltem, hát megöltem.
- És gondolom, azért váltál halálistenné, hogy megbosszult e bűntettet- vonom fel a szemem, és most hirtelen leróvó hangnemben szólaltam meg. Látszott rajta, hogy összerezzent.
- Akkor elárulok egy titkot fiacskám- erre a szóra felkapta a fejét- Aki bosszúból kíván erősebbé válni, az a leggyengébbek között is fennakad. Akit más vére iránti szomja vezérel, az saját maga előtt is elbukik. Aki nem tartja többre mások életét, mint egy halálát, az szintúgy halállal lakol- nehéz szavak voltak neki, most ezek elsőre, de hát láttam rajta, hogy nem a filozófiák híve, de ez most mégis elgondolkodtata.
- És kíváncsi vagy egy másik nagy titokra?- ekkor ő csak némán bólintott - Jómagam valószínűleg tapasztalatlanabb vagyok a pusztakezes harcban, mint te. Én az akadémia óta nem fejlesztettem azt az irányt, és azóta is csak felejtettem, szóval te most itt erősebb vagy nálam. Nem akarod megmutatni nekem, hogy Kagami-taichou mire is gondolt az előbb? A Rád fordított figyelmem elfeledtette a szavait- ekkor megnyílt a szája, hogy én hogyan merészelem elfeledni, és ezzel semmibe venni a mélyen tisztelt kapitány gondolatait. Persze ez nem volt igaz, de értek az ő nyelvén. Ekkor felmarta a kötelet, és elmagyarázta, hogy honnan sejtem majd meg, hogy mikor csapódik. Azt mondta, és közben húzta a kötelet, hogy ha a feszítés meglazul, figyeljem meg a kezét. Fontos, hogy ne a mozdulatot kövessem, az azt megelőző pár pillanatot. Érezzem mikor fog felém suhanni a kötél. Mikor már nagyon belemerült, egy súlyos pillantással elengedtem a kötelet, és az arcom csapta őt. Én vihorásztam rajta egy sort, majd ő is nevetésbe fordult. Azt hiszem a félelem küszöbét már átlépte. Szóval mikor húztuk a kötelet, és araszolva hátrébb, és hátrébb álltam, kicsúszott a kezemből a kötél, és ő csak kilépett, majd diadalmasan kitolta maga mellett a kötelet. Ámultam egyet a tehetségén, majd folytattuk. Mígnem eléggé szorosan tudtam fogni, suhogott is felém fenyegetően az eszköz. Hirtelen semmivé foszlottam a szeme elől, és ő csak ijedten a seggire csücsült. Én egy méterrel arrébb shunpoztam.
- Bocsáss meg, reflex volt. Ilyenek velem nem szoktak történni- szabadkozom, és odasietek felsegíteni őt. Nevetett egyet, de én a hátamon éreztem Ai fagyos pillantását. Azt hiszem nem tettem eleget a shunpóról tett kikötésének, és ezért az a bizonyos külön gondoskodás majd járni fog nekem. Rám nézett Kin, és a kapitányára, majd félrehúzott szájjal hadarta, hogy gyorsan folytassuk, mintha mi sem történt volna. Ejj ejj... Megvakartam a fejem búbját, majd a kezembe vettem a másik véget. Araszoltam, és röppent felém a vége. Most nem shunpozok el, most nem, most biztos nem. És végül annyira koncentráltam arra, hogy a reflexeimnek megálljt parancsoljak, hogy egyenesen a nyakamra csapott a szerszám.
- Áucs!- jajjgatok egyet, majd Kin csak lazán kinevetett. Megcsóváltam a fejem, és innentől a móka inkább koncentrálásba fordult. Hol ő, sikert aratott, hol én elbuktam. Hosszú próbálgatások után végül sikerült látnom, hogy mi is lenne az a bizonyos mozdulat, és az időbe egyszerűen beleláttam ösztönösen a cselekvést.
- Na még egyszer!- mondtam feszülten, és a fiú is látta rajtam, az elszántságot. Így teljesen váratlanul, a még legelőször említett tanácsait megcsalva elengedte a rá eső részt. Én kifordultam teljes testtel, megtettem a derékszöget, majd a kihajlott gumival csaptam egyet a föld felé, így az nem repült tovább. Lihegtem már a sok próbálkozástól, de a többszörös gyakorlás most végre elérte az eredményt. Összepacsiztam a sráccal, és folytattuk addig, mígnem stabilan mindketten el nem értük, hogy akárhányszor kipróbálva a mozdulatsort, sose csattanjon rajtunk az ostor.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Vas. Ápr. 27, 2014 3:25 am

Nyílt edzés – avagy engem próbáljatok meg túlkiabálni

Utóbbi időben jobban kifordult magából, mint azelőtt. Eddig is jellemző volt rá a zsémbeskedés, amióta viszont semmi hír Takeoról, még ingerlékenyebbé vált a szokásosnál. Betegsége is súlyosbodott, s tulajdonképpen hónapok óta nem hallani felőle sokat. Régóta gyengélkedik, s sokan azt rebesgetik, hogy feladja a küzdelmet.
Minden kártékony pletykára fittyet hányva, talán a döbbent tekintetek kereszttüzében jelenik meg a harmadik osztag területén. Olyan régóta nem dugta ki az orrát a negyedik osztagból, hogy még az is lehet, hogy néhány friss shinigami sem ismeri már a nevét. Legfeljebb ha volt velük dolga az Akadémián. Mintha öregedett is volna tíz évet. Arcán a ráncok mélyebb barázdákban húzódnak, mint azelőtt, hajában pedig sokkal több ősz hajszál telepedett meg, mint azelőtt. Bármilyen stressz is érte őt, az eredmény szemmel látható azok számára, akik az utóbbi hónapokban nem találkoztak Kohaku nagyasszonnyal. Habár a szigorú konty még mindig a régi, nem tudja azzal annyira kifeszíteni bőrét, hogy az idő és a betegség jelei meg ne látszódjanak rajta.
Bárki kérdezi, azonban köszöni szépen, jól van. Nincs szüksége sajnálkozásokra. Haldoklik, haldoklik, de akkor sem enged neki annyira, hogy mindenben megakadályozza. Tény, hogy egyáltalán nem vágya túlélni saját gyermekeit, azonban ő még unokát akar. Nem is keveset. Addig bizony nem fog koporsóba feküdni, míg ezt az álmát be nem teljesíti. Ehhez pedig előkeríti fiát akár a Pokol legmélyebb bugyrából is. S jaj azon démonoknak, kik mernek az útjába állni. Neutral

Nem kifejezetten ismeri a harmadik osztagot, még ha saját fia is volt rövidebb ideig kapitány itt. Akkoriban derült fény betegségére, s vonult vissza a shinigami aktivitástól, hogy a jövő nemzedékét tanítsa ki kidoukból a Lélektovábbképző Akadémián. Ami pedig azt illeti, fia eltűnése óta még inkább elszakította önmagát mindenki elől. A Mizushima házból is fogta magát, kiköltözött. Nem volt hajlandó így tovább ott lakni. Shuuichi, az átkozott, úgyis csak a süteményeire pályázik. Neutral

Kifejezetten jól esik neki ez a kis szabadság. Amúgy is elege volt a negyedik osztag álszent dumáiból. Hogy ne hagyja abba a hitet, mert az majd segít neki mindenben! *-* Pedig el se kezdett hinni. Nincs azon mit befejezni. Neutral

A harmadik osztag tagjai annak rendje és módja szerint kísérik őt az edzés helyszínére. Kagami taichouval kifejezetten jó viszonyt ápol, hiszen megannyi munkást szolgáltatott már számára a shinigami söpredékből, akik az idők végezetéig a hagymákat fogják pucolni. Neutral

Empátiát nem tanúsít irántuk, hiszen ezáltal a létező leghasznosabbak lehetnek a Gotei számára.
A helyszínen kicsit több shinigami jelent meg, mint amire fel volt készülve. Tudta mindig is, hogy Kagami-taichou ilyesfajta edzései népszerűek, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire. Minden esetre a kapitánytól nem messze ácsorog. S mint később kiderül, nagyon jól tette, hogy ilyen közel volt hozzá. A sok ember ugyanis rengeteg zajjal jár. Még pipáját sem lehet képes nyugodtan elszívni. Biccent egyet Kagami taichounak, s melléáll. Figyelmezteti a kapitányt, hogy fogja be picit a fülét. Füstölgő, karcsú pipáját leereszti, torkát kicsit megköszörüli, végül pedig mély levegőt szív, szinte tüdőrepedésig.

- KUSS LEGYEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEN! – ordítása olyan hangos, hogy kis híján az üveget is megrepeszti. Éppen csak nem. Az emberek a zsigereikben érezhetik a rezgést, s aki közel állt hozzá, s nem fogta be a fülét, kisebb halláskárosodást is szenvedhet akár. Az amfiteátrumnak amúgy is olyan az akusztikája, hogy tökéletesen be lehessen hallani az éppen csak megemelt hangú beszédet még a legtávolabbi zugban is. Na EZT próbálja meg bárki túlkiabálni.
Mindezek után kényelmesen szívja tovább a pipát, mintha a világegyetem legtermészetesebb dolga lenne. Nem számol azzal az eshetőséggel, hogy a hangos kiabálás miatt olyan egyént is odavonz, akit a világ vége után kettővel kíván, sőt, csak azután.
Biccent egyet a kapitánynak a közmunkásokat illetően. Úgy sejti azonban, hogy aligha lesz erre szükség. Nem szeretné mondjuk újra túlkiabálni a tömeget. Nem szereti magára vonni a figyelmet. Inkább lepakolja a felesleges holmiknak kikiáltott sodrófát, valamint az edzéstartó kapitánynak előkészített házi sütemény csomagot, mielőtt a harmadik osztag valamelyik tagja akarná elvenni tőle. Próbálnák is meg! Csapna is rá a kezükre jó nagyot. Neutral

A bemelegítéseknek szó nélkül nekiáll. Picit zavarja őt, hogy csontjai újra és újra roppannak. Elszokott kicsit a testmozgástól, holott kora ellenére kifejezetten jól tartja magát. Kissé nehéz ezt állítani biztosra akkor, ha a többi őskövület shinigami mellé rakják őt, hiszen ő nem rendelkezik annyi reiatsuval, így rajta már meglátszik az idő, pedig ők még emlékezhetnek arra, amikor Kohaku is fiatal volt. Nem beszélve a reishi veszteségről, amit betegsége felemészt. Azonban nem fogja őt ez megakadályozni abban, hogy végigvigye az edzést. A nyújtásokat veszi a legkomolyabban. Szerencsére elég lazák az izmai, így nem okoz problémát neki minden végtagja kinyújtóztatása. Mikor pedig a fekvőtámaszokkal szórakozik, furcsa érzése kerekedik. Mintha valaki figyelné őt. Egészen olyan, biztosan olyan, mintha valaki folyamatosan bámulná minden mozdulatát.
- Hah! – próbálja leplezni hirtelen jött riadtságát, mikor Hanbei siralmas képével szembesül. Úgy dönt, nem foglalkozik vele. Kicsit arrébb áll, hogy Hanbei véletlenül se legyen útjában. Egészen pontosan néhány embert kerül meg, hogy ne kelljen egy levegőt szívnia vele. Azonban ez sajnos nem megoldás. Az az átkozott, amióta hadnagy lett, azt hiszi, neki mindent szabad! Hát nem! Nem érti, miért nincs jobb dolga, csak őt pesztrálni. Neki ebből elege van.
A bemelegítés végeztével azonban Hanbei ismét mellette terem. Ráadásul párban kell lenni. Egy feladathoz. Újra... Neutral

Megfontolja, hogy még sem adja oda a süteményt Kagami taichounak, amit annyi szeretettel sütött, de most már nincs mit tenni. Sírna a szíve, ha a kukában kéne landolnia, amivel oly sok órát pepecselt. Nem beszélve arról, hogy milyen drága is a cseresznye. Elképesztő árakat tudnak elkérni érte. Ami meg a Hanbei-es kellemetlenséget illeti, tisztában van a helyzettel. Valahol mélyen nagyon is tudja ő, hogy neki is csupán egy szoros, szívből jövő ölelésre van szüksége. A nyaka körül. Egy kötéllel.
Kívánsága teljesült. Kapott kötelet.Egyenesen Kagami taichou utasítására. Igaz, sajnos gumiból van, így akasztásra nem feltétlenül alkalmas. De fojtogatni attól még lehet vele. Éppen csak kipihente magát a bemelegítés után – mert tény, hogy ebbe még egy fiatal is beleizzad - , máris következik az első feladat, mielőtt még túl kényelmes lenne izmai számára.
-Van egy ötletem... húzz innen. – próbálkozik még egyszer, utoljára, hátha sikerül másik párt találnia. Pedig kiváló ötlet lett volna kizárólag az edzés sikere érdekében. Végül azonban ez sem használ. Kénytelen lesz tehát fizikailag bántalmazni Hanbeit, melyet egyszerűen az edzés adta kötelező rossznak, áldozatnak fog titulálni. Még szerencse, hogy van benne elég erő.
A kötél végét megfogja. Megértette a feladatot, azonban nem lesz hajlandó gyengének mutatkozni. Pláne nem itt, mindenki előtt, s Hanbei ellenében. Tökéletes álcájává válik a beteg, öreg nénike szerepe. Senki sem gyanakodna rá. Lábait behajlítja hasonlóképpen, ahogyan azt Kagami taichou tette, a kötél végét pedig erősen húzza önmaga felé. Testével hátat fordít az átkozott Hanbeinek, ezzel is erősíteni tettében, hogy mennyire is ártatlan az ő szerepe. Hiszen bizonyára baleset lesz. Testével elkezd kifordulni, karját a mellkasa előtt behajlítja, s megvárja, míg a gumikötél a lehető legjobban kifeszül. Akkor pedig, amikor tökéletesnek gondolja az időzítést, ”véletlenül” elengedi azt. Mintha csak kicsúszott volna a kezéből. Hiszen már egy éve legalább betegeskedik! Míg Hanbei él és virul! Senki sem gyanakodhat arra, hogy szándékosan tette. Ha kérdezik, szépen, szempillarebbenés nélkül megválaszolja, hogy túl erős volt neki Hanbei.
Ezt pedig újra és újra eljátssza, szándékosan. Gyanún felül áll, hogy direkt csinálná. Megannyiszor fordul hátra faarccal, önmagában viszont gonoszul vigyorogva, bármennyiszer azt látja, hogy a gumikötél megcsípi Hanbeit. Reméli, fáj neki. Nagyon reméli. Neutral

Tárgy: Re: Amfiteátrum Vas. Ápr. 27, 2014 8:10 am

Mai napon, szokásomhoz híven korán kelek és megejtem a napi bemelegítést a szobámba és miután ezzel végeztem el is indultam a szokásos körömre. A házból kilépvefutólépésben kezdek, le a lépcsőn, majd ki a ház kertjéből, ahol már először gyorsabbra fogom a tempót, egészen az amfiteátrumig, ahol 10 percet adok magamnak, hogy legalább 5 alkalommal körbefussam. Mikor végzek ezzel kinézem a nem messze lévő kert bejátatát, ahova sprintelve elfutok, majd vissza. Ezt a távot még kétszer teszem meg, majd haza kocogok és futólépésben fel a lépcsőn egész a szobámig. Melegítőmet leteszem, majd beállok a zuhany alá és fürdés után felveszem az ünnepi kimonóm, ugyanis japánban ma kezdődik a Sakura fesztivál. Ugyan Soul Societyben nincs cseresznye fa, de a kert tökéletesen megfelel helyszínnek. Felkapok egy plédet, táskába teszem a tea főzés kellékeit, majd az üvegbe öntött, a tegnap már előre megfőzött teát is fel kapom és el is indulok a parkba, ahol éppen csak kipakolok, amikor valaki egy levelet nyújt át, majd tűnik el. A levél tartalma rövid és tömör: holnap hakuda edzés lesz az amfiteátrumban. Megjegyzem, majd összegyűröm a cetlit és neki állok a szertartásnak. Ugyan nem vagyok egy tea mester, de azért még valamire emlékszem eme szép dologra, bár inkább a leírásokból, amiket olvasok, mint egykori mesterem tanítására. Elmosom az edényeket, majd a nem túl előkelő üvegből a teás csészébe öntöm a teát, ahonnan a bögrémbe kerül. Még egy kis áldozatot is mutatok be az isteneknek, majd a környező virágokat csodálva iszogatni kezdem a hideg teát. Ugyan ezt most kéne főznöm, de sajnos nincs hozzá felszerelésem az otthoni felszerelésemet meg nem hozhatom ki, így marad a hideg tea. Ezen tevékenységemet kora délutánig folytatom, amikor is megköszönve az isteneknek ezt a csodás délelöttöt és a szép virágokat haza megyek és újra elmosok mindent, majd neki állok a további teendőimnek. Takarítás és felkészülés a holnapi edzésre. Még sötétes előtt kész vagyok, így újra megteszem a reggeli köröm, majd zuhanyzás és egy kevés vacsora után aludni tértem. Reggel ismét korán keltem és már átmozgatva és felfrissülve érkeztem meg a helyszínre, én egy haorit, rajta egyszerű yukatát, amit az ilyen edzésekhez készítettem, alul egya hakama nadrágot, alatta az elmaradhatatlan alsóneműt viselem és az egész egy mintás obival átkötve, ahol rengetegen voltak, bár nem ismertem a legtöbbet, lévén, hogy nem sok dolgom volt együtt az osztagommal. Próbáltam ismerkedni azzal, hogy megkérdeztem embereket, hogy vajon miféle gyakorlatokat fogunk végezni, de mindenki lepisszeget és azt mondta, hogy figyeljek. Sok próbálkozás után végre a csapat elhalkult, így én is feladtam a tudakozódással és inkább bölcs vezetőnkre figyeltem. Az osztag kapitánya megszólalt és az első mondata egyből fenyegetés volt, már akinek. Akadémián rengetegszer küldtek közmunkára, ha egy- egy vizsga vagy tananyag elsajátítása nem úgy ment ahhogy kellett volna és hát legyen elég, hogy 20 év alatt elvégezni egy 6 éves képzést nem éppen rekord sebesség. Megtudtuk a feladatot, ami nem volt nehét, hiszen már csináltam hasonlót, bár az már régen volt, még amikor a szamuráj kiképzésen vettem részt élő koromban:hello:, de előtte bemelegítéssel kezdünk, ami nekem már meg volt, ugyan saját akaratomból és célzottan, de ha ez a feladat, akkor ezt csinálom. Egyszerű mozdulatokat teszek, nem erőltetem ezt a részt, ugyanis az izmaim be vannak melegedve, de azért csinálom, hogy ne legyek leszídva, mint más, aki csalni akar, de nem is azért csinálom, hiszen egy szamurájnak azt kell tennie, amit felettese mond ezt már életben megtanultam és azóta sem felejtettem el. Bemelegítés után erősítés, ezt nem csináltam, de a futás megfelelt ennek, de ismét csak az engedelmességem nyer és megcsinálom, még segítség sem kell, de el is várható, mivel mindennap, amikor nincs küldetésem, erősítek és futok. Miután végzek, ugyan vannak nálam jobb kondiban lévők, de így is az elsők között jöhet a következő feladat. Körbenézve első ember, aki szembe kerül, egy lány. Az izomzatunk felépítése csupán biológiai okokból adódóan más és nem szeretnék egy lányt párnak. Ennek oka van, de nem a nemi különbségek, hanem az, hogy ha ő győz, akkor az osztagban mindenki engem fog piszkálni, de legyőzni sem túl férfias cselekedet. Itt semmiképp nem nyerhetek. Újra folytatom a keresést és végre megtalálom a megfelelő társat, körülbelül egy súlyban vagyunk, ránézésre az erőnk is hasonló és a magasságunk is. Odasétálok hozzá és felkérem, hogy a gyakorlatban legyen a társam. Közben valaki a kezembe nyom egy gumit, így neki is állhatunk a gyakorlásnak. első próbálkozásunk sokáig tartott, talán tovább, mint bárki másnak, de aztán végül én engedtem el és társam félig bemutatta a feladatot, de aztán megcsúszott és a gumi megütötte. Újra felálltunk és most én nyertem, nekem még annyira sem sikerült, mint neki, ugyanis túlfordultam, így amikor leütöttem a földre az rosszul ért le és a visszapatanásnál ugyan nem ütött nagyott, de sikeresen kibilentett az egyensúlyomból, de nem estem el, mert időben léptem. Ezt ismételtük, amíg sikerült legalább mindkettőnknek egyszer végrehajtani a feladatot, de aztán sem álltunk le, amíg nem szól a vezetőnk, hogy ennyi és kiadja a következő feladatot.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Kedd Ápr. 29, 2014 1:54 am

Sajnos új kötelezettségeim vannak az új rangomnál fogva. Vénségemre adtak rám egy ilyen felelősség teljes munkát. Mi van ha szenilis leszek, vagy elfelejtek dolgokat? Vagy az a kettő nem ugyanaz? Na tessék már el is kezdődött. Ha nem lenne ez a sétapálca nálam, szerintem még több munkát kapnék. De legalább álcának tökéletes, így nem terhelnek le annyira.
- Jé, alacsonyan szállnak a shinigamik.- felnéztem az égre, és lehet csak képzelődtem, de ismerős hangot hallottam, ezt nem tévesztem össze semmivel se. Csak is Ő lehet az, a melegszívű, csodálatos, és szépséges asszonyka, aki bár kicsit erősen fejezi ki az érzelmeit, de hát ha a lelkem ilyen kis szégyenlős.
- Áh, ha az angyalok hárfáznak, csak is annak lehet ilyen hangja. Legszebb és legcsodásabb énekhang ez. Csodás oroszlánüvöltés. Csak is azért lehet ilyen hangos, mert tudja, hogy a közelben járok.- el is felejtettem, hogy mi a dolgom, fordultam is befelé a 3. osztaghoz, és követtem a mennyei hangot. Bár némileg kicsit megrémültem, amikor megláttam, hova is tévedettem, és elkaptam a feladat elmagyarázását. Vénségemre megint milyen hülyeségbe keveredettem. Leraktam a kardomat, és a pálcámat, majd természetesen hősies monológomba kezdtem.
- Ha már itt vagyok, meg nem hátrálok. Meg fogja látni csodás hölgyem, hogy ez a vén test még mindig erős, és bármikor be tud vinni egy zsák krumplit.- persze elkezdem a nyújtást, de folyamatosan mozgok is, hogy meglássam azt a személyt, aki miatt ideérkeztem. Kis nyújtás után végre ki is szúrtam. Boldogan csillant fel a szemem, ajkamon széles mosoly, és bár látom Kohaku arcán, hogy nem boldog, de tudom, ez csak a színjáték része, amivel altatunk mindenkit. Hogy ne féltékenykedjenek csodás kapcsolatunkra. S’ hiába is tűnik el a szemeim elől angyalom, csak a vén ketyegőmet kell követnem, és tudom is hova érkezem. Bár a csontjaim nem nagyon élvezik ezt a bemelegítést, ropognak is rendesen, csoda, hogy még fel tudtam állni nagy nehezen. A feladat is megvan, és azt is tudom, hogy Ő merre van. Nem voltam rest, odamentem, és bár felkért arra, hogy húzzam el innen. Azért csak nem teszek ilyet. Hogy nézne már ki, ha csak így lelépünk innen?
- Kohaku szépségem, sajnos itt kell maradnunk. Megszólnának minket, ha elmennénk. De majd utána akkor elmegyünk vacsorázni. A kis unokám remek tésztát tud főzni. Ott lesz mindenki, a család apraja-nagyja. Na, de most elsőnek a munka.- megfogom a kötelet, és az utasítások szerint jártam el. Megfogtam, meg hajlítottam, meg minden, és utána köhögtem, fuldokoltam, és a mellkasomat ütögettem.
- Ez már mellbevágó volt… rossz ez a kötél, ha csak így elenged. Ennek biztos nyoma marad, na még egyet.- persze, lett még egy, ami megint csak eltalált a vállamon. Mozgatnia kell, de már érzem, hogy kezd lezsibbadni. Nem lesz ennek így jó vége. Ilyen silány felszereléssel kell edzeni, panaszt kell tenni. Jöhet egy harmadik, ami a nyakamat súrolta. Vörös nyomot hagyva rajta, erre majd azt mondom, hogy Kohaku kedves szívta ki. Ennyi haszna már volt is. Ám a következő… egyenesen a szemem alatt talált el, felszakítva a bőrt, és vért is serkentett, ennek tényleg nem lesz jó vége. Végül egy utolsó, homlokon. Ez még le is vert a lábamról, mintha csak valami nátha lett volna. Fetrengtem vagyis inkább csak feküdtem, és egyenesen előre meredtem. Csodálkozok azon, hogy mennyi csillag is van itt bent.
- Nincs véletlenül… egy 4. osztagos a környéken?- innen lesz szép felállni, de megteszem, lássa Kohaku, hogy igen is erős vagyok. Ökölbe szorított kezekkel ütök a talajra, majd átfordulok hasra. Erőt veszek magamon, és kitolom a testem, nem foglalkozom azzal, hogy szerintem agyrázkódásom lett, meg az arcomon lefolyó vérrel. Itt a férfiasság a lényeg, és az igaz szerelem. Na meg az se hátrány, hogy sok a fiatal, példát kell nekik mutatni.
Ismét ráfogok a kötélre, és feszítem ahogy eddig is, ám az ütésektől gyengül a kezem, és sajnos most elsőnek én engedem. Rémülten nézem hova is tart, és inkább lehunyom a szememet, ez bizony durva lesz, hát még amit utána fogok kapni. Azt hiszem a végrendeletemben foglaltak hamarosan valóra fognak válni.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Pént. Május 02, 2014 6:01 am

Fülemben az utolsó halálhörgés cseng, holtestek mögöttem, vértócsa alattam. Itt már elvégeztem dolgomat, jöhet Hueco Mundo királya. Lassú, nyugodt léptek kíséretében közelítem meg, hiszen nem szabad elrontani a pillanatot, a belépő ami fontos, a többi másodlagos. Nem fecsérlünk időt a bemutatkozásra, hiszen jól tudja ki vagyok, meg azért én is nagyjából képben vagyok, ki ő. Könnyed mozdulattal válok meg főkapitányi köntösömtől, ezzel jelezve komoly szándékaimat, hiszen az espada csak előétel volt, fogpiszkálónak is jó. Farkasszemet nézve egymással, Western párbajra készülünk, ujjainkat izzítjuk övcsatjaink mellett, előttük pedig gubancos sövényt hord a vadnyugati szellő. Eltalálva a megfelelő pillatatot, magamhoz rántom fénykardom, miképp ő is megteszi, majd jó és gonosz harcba bonyolódik. Talaj hasad, ég remeg, menő kórus énekel. Kardforgatása kevésnek bizonyult ellenem, majd megpróbált sokkolni a szemét, én pedig egy erőlökéssel viszonoztam ugyanezt. Falak betörnek, csontok ropognak. Leterítve ellenfelemet, megadtam neki az utolsó döfést kegyelemnek, nem volt hosszú csata, csak saját magamat adtam. Dicsőségemre egy repülő, szivárványköpő víziló is megjelent, őszintén szólva nem tudom, hogyan került ide. Szemem Las Noches koronájára mered, a döntés pedig kézen fekvő, hát persze, hogy én leszek a sivatag új uralkodója! A főkapitány az csak kapitány, Las Noches királya pedig király, hülye lennék kihagyni egy ilyen lehetőséget. Lassacskán fejemre helyezem, már szinte érzem a hatalmat… nem is, sokkal inkább meleget érzek az ujjaim között, nyálas, és egy kicsit csikiz is. Shiro próbál kutyául ébreszteni, miközben én hulla pózban fetrengem.
- Hagyjál már… még hatalmat kell, hogy szerezzek. – erre hangos ébresztőbe kezdett, én pedig rá nézek az órára. – Basszus, elkések!
Sietve megpróbálok valami hacukát erőszakolni magamra, amúgy sem változatos ruhatáramból, majd gyorsan összedobok valami kaját az útra. Shirot is magammal viszem, hogy az edzésen eltanuljon valamit a látottakból, hiszen egy nap majd hatalmas harci kutya lesz belőle. Az Amfiteátrumban tökre úgy éreztem magamat, mint egy római gladiátor, eszméletlenül baró egy hely, ilyen a 11. osztagnak miért nincsen? Lehet, kicsit nyúznom kellene Nishi fukutaicho-t, hogy sürgettessen egy ilyen kolosszus megépítését az osztag kertjében. Legalább velem már nem fognak füvet, meg bokrot vágatni. Épp elvegyültem a jelenlévők között, amikor három szemre való nőszemély sétált elénk. Ahha, már mindent értek, most következik az, hogy táncos-vetkőzős előadást fognak tartani, hogy felbátorítsák a férfi résztvevőket, majd betolják az arénába a tigriseket, meg oroszlánokat. Alig várom már a műsort, eddig is jó voltam, de most kellene valami ébresztő is, de nem a nyálas fajtából. Végül csak igazam lett, hiszen valamilyen formában sikerült megkapnom az ébresztést volt akadémiai tanáromtól. Ki hitte volna, hogy még mindig ennyi hang szorul a torkán. Sosem bírtam az öreget, mivel sosem voltam hajlandó normálisan kidoukat tanulni, ezért szemében mindig látszott, hogy egy kalap alá vett a reménytelen, totál vesztesekkel. Ostoba kidou, az ilyen trükkök csak a köpönyegforgatóknak, meg a szélhámosoknak való, egy igazi harcos feláll az ellenfelével szemben, és addig üti, amíg az össze nem roskad, ennyi az egész, kidout tanuljanak a lúzerek… A vetkőző-táncosnak hitt nőszemély kérésére, aki most már átment góré szerepbe, odanyújtom Shironak a zanpakutomat, majd ő a szájába véve elillan, biztonságos helyet keresni magának a lelátón. A bemelegítésre elkezdek valami nyugdíjas mozdulatokat magamra erőltetni, csak a puhányoknak van szükségük bemelegítésre, egy hozzám hasonló nagy harcos, percre készen áll. Tétlenkedéseimre a góré jött elém mozdulatokat tanítani, chh, mintha én nem tudnám ezeket. A felülés-fekvőzés gyerek játék volt számomra, hiszen ötvenet lenyomok mindenből ha unatkozom, százat ha felszeretnék ébredni, kétszázat ha valami erősítést is akarok végre csinálni, és háromszázat, ha jó napom van. Némi beláthatatlan gond csak a vége felé kezdődött, de próbáltam tempót tartani, ne hogy megint visszajöjjön a nőszemély. Az újabb feladatra leszólítottam valami ostobát, tőlem balra:
- Hé, hatalmasságom megengedi, hogy vele edzhess egy darabig, szóval fogd meg ezt a kötelet. – a nagydarab pasas csak felvonta szemöldökeit, és nézett, mint borjú az új kapura, hogy vajon tényleg ő hozzá beszélek-e. – Igen, te. Csak csináld azt, amit mutattak, és próbálj meg úgy tenni, mintha menne a dolog. – erre valami morgás is elhallatszott tőle, talán anyázás, de elfogadott partnerének, mivel már csak mi maradtunk ketten. Megfeszítettem a kötelet, ahogyan a góré kérte, erre az nem sokára az államnak csapódott egy nagyot, a pasas meg jót röhögött rajtam. Nem akartam, hogy emiatt ilyen nyilvános helyen törjön ki a bunyó, de normális esetben ezért eltörtem volna pár bordáját.
- Na jó, próbáljuk meg még egyszer. – adtam neki vissza a másik végét, hangulatomat leplezve. A következő alkalomra, míg már elég feszes volt a kötél, a másik járt így pórul, én pedig akarva, akaratlanul is kárörvendésbe kezdtem. Persze ez neki sem tetszett, és már indult, hogy letörölje a képemről a vigyort, azonban mind a ketten felpillantunk a lelátón kémlelő góréra, és inkább abban maradunk, hogy ezt valahol kint fogjuk folytatni. A későbbiek már egyre gyakrabban kezdtek sikerülni mind a kettőnknek, lévén, hogy volt ami motiváljon minket… egymás képének elkenése.

Tárgy: Re: Amfiteátrum Szer. Május 07, 2014 6:24 am

*Jócskán süt már a nap, amikor egy röpke átöltözés érdekében térek vissza a kúriához. Éppen a bejárat előtt állok meg, amikor egy idős hölgy állja el az utamat. Rögvest a jelentéseivel szeretne fárasztani, de én csupán egy lemondó sóhajjal intem le, hogy ez most nem fontos. Legalább is annyira nem, mint az a program, amit a mai délelőttre kitaláltam magamnak. Jó rég volt már, hogy ilyesmiben részt vettem volna. S azt hiszem, ideje meglesnem, hogy manapság hogyan művelik ezt. Biztosan sokat fejlődött a harci tudománya a shinigamiknak; s kétség sem fér ahhoz, hogy Ai tanítására is kíváncsi vagyok. Tudnom kell, hogy milyen shinigami is vált belőle. Így hát nem egyébkért jöttem haza, mint egy másik öltözetért, ami majd hasznomra lesz a meghirdetett edzéshez. Csak egy rövid átöltözés erejéig maradok, hogy egy tiszta shinigami öltözethez jussak, aminek közel olyan anyaga van, amit szeretek. Ugyanis nem szeretem az olyanokat, amiket a Yonbantai osztogat. Szörnyen meg tudnak gyűrődni, arról nem is beszélve, hogy két mozdulat után leizzadnék a műszálas anyaga miatt. Átöltözöm, majdan elindulok a Sabantai barakkjai felé. Maga az osztag nincs túl messze a birtoktól, így hamar megérkezem. Az őröknek bólintással köszönök, maguk is tudják, hogy miért érkeztem. Menetelésem közben azért megfigyelem, hogy más osztagok tagjai is szép számmal keveredtek ide. S mikor betérek az impozáns méretű amfiteátrumba, kicsit művészi szemmel is végig kémlelek a méretes kupolán. Nem is mondta Ai, hogy a családi vagyonból egy ilyet építtetett ide. Mindenesetre, ha már megtette, majd kerítek sort arra, hogy lefessem és megörökítsem. Bár nem hinném, hogy bármi kárt szenvedne, mégis szívesen látnám ezt az épületet egy festő vászonon is. Beállok egy üresebb helyre, s csupán halkan kémlelem a jelenlevőket. A tömeg pedig egy fajta zsibongásba kezd, amely azért jár némi következménnyel. Tőlem nem messze, éppen egy belpatvar kerekedik, amikor ugyanis két osztagnak egy kisebb gyülekezete összeszólalkozik. Az egyik éppen elém löki az egyiket, s mikor feltápászkodik, akkor hirtelen tarkón csapom egy ezüst legyezővel. A férfi felháborodott tekintettel fordul felém, de mikor meglátja, hogy kivel van dolga, meghajol előttem. Ezt kihasználva ismét tarkón csapom a legyezővel, amelyre néhányan felnevetnek.*
- Chh.. baka.. *Felelem, majd elemelem róla a tekintetem, s csupán a besétáló lányomat nézem. Erős és kiegyensúlyozottnak tűnik. A tartása már- már tökéletesnek mondható, ámbár a hadnagyai.. rajtuk szinte leírható, hogy miben oly' jártasak, hogy kiérdemelték ezt a pozíciót. Keresztbe fonom karjaim, s figyelemmel követem a következőket. Valahol, tőlem jobbra Yukezot is megpillantom. Hát ő meg miért is jött ide? Tudtommal ő neki nincs szüksége ilyesmire. Lehetséges, hogy mégis? A hajszálaim zizzennek össze, amikor egy hatalmas ordítást hallok meg a kapitány felöl. Lemondóan sóhajtok egyet a felismerésre; hát persze! Ki más is lehetett volna, mint Kohaku-san? Az a nő vénségére biztos elzsémbeskedett, habár ennek ellenére biztosan meleg szív rejlik az álcája alatt. S hogy ezen gondolkodom, majdnem le is maradok az első instrukción. Sőt, olyannyira elkalandoztam egy pillanatra, hogy maga Ai lép elém a zanpakutom átadása végett. Kinyújtja kezét, de elsőre nem igazán értem meg. Majd aztán leoldom a zanpakutomat illetve Akiyoshi kardját.*
- Vigyázz rá, ne hogy ellopják ezek a...shinigamik. Neutral

*Már majdnem mondtam volna valami degradálót, mire felkapom tekintetemet Aiéra. Nos, inkább bölcsen csupán shinigaminak neveztem őket, mintsem másnak. Hiszen azok is, csupán a viselkedésbeli etikettet felejtették el az idő múlásával. Felhúzom a karomon a haorit, hogy ne zavarjon a mozgásban majd. Aztán felkötöm a hajamat egy fekete szalaggal, de kint hagyok két tincset, hogy azért ne nézzek ki teljesen idiótán. Mikor ezzel megvagyok, követem a felsőbb utasítást.* ~ Mattaku... túl sokat tanult tőlem ~ *Facepalmolok egyet Ai utasításán. Ez a nézőpont mindig is az enyém volt, s most, hogy kívülállóként szemlélem ezt a szigort, még magam is elhúzom a számat. De ha már egyet kell értenem vele, akkor nem vetne jó fényt, ha nem bírnék el ilyesmit. Nem véletlen rendelkezem fiatalos külsővel. Karkörzésbe kezdek, jó nagyokba, hogy rendesen kinyújtsam. Aztán vádlijaimmal folytatom, mert azoknál különösen fontos, hogy ne tegyek meg rossz mozdulatot. A hakudának ez a hátránya, hogy minden rossz mozdulat maradandó sérülésekkel járhat. Nem igazán szeretném, ha mankóval kéne járnom egész hátra lévő életemben. Ezért jól oda figyelek a nyújtásoknál, és inkább kétszer is megteszem, mint egyszer se. Majd, amint érzem, hogy az első verejtékek jelennek meg rajtam, akkor leveszem a haorit magamról; ezzel felsőtestemet szabaddá téve. Leterítem a földre a haorim felső részét, s azon helyezkedem el a felülésre. Ha először a felülésekkel kezdek, akkor sokkal nehezebb lesz a fekvőtámasz. Pusztán izom mozgásból, s némi vizualizációból gondolom ezt. Így nem választva a könnyű munkát, neki is kezdek a felüléseknek. Nem mondhatnám, hogy testemet nem tartom jó kordában, de maguk a felülések most lassabban mennek, mint máskor. Legyengültem, s ez viszont most kezd is idegesíteni. Mindenesetre kicsit fellélegzek, mikor azt tapasztalom, hogy a fekvőtámaszok nem jelentenek különösebb problémát. Tehát annyira mégsem lehetek puhány, és elöregedett. A fordulópont viszont akkor következik, amikor felállok. Sűrű levegővétellel csillapítom magam, ha lenne egy kevés víz a közelben, biztosan elkövetném azt a hibát, hogy most innék. De szerencsére nincs semmi, ami kísértene ebben. Kinyújtózkodva követem figyelemmel, ahogyan lányom egy ismeretlennel mutat be egy komplex mozdulatsort. Noha, a tömegnek csak az első részét kell teljesítenie az egésznek. Értem már, tehát egy támdó és védekező mozdulatot szeretne bemutatni? * ~ Omoshiroi ~ *Érdekes mosoly kerül az arcomra egy pillanatra, hiszen ezt a mozdulatot nem igazán ismerem. Mindazonáltal, meg kell ragadnom a lehetőséget a fejlődésre. Éppen ezért vagyok itt, hogy tanuljak. Már éppen egy férfihoz akartam volna oda lépni, amikor egy fiatal lány elém áll.*
- Gomenasai..kérem, edzene velem? Ugye edzik velem? *Egy vörös hajú lány, leginkább tinédzsernek nevezném, áll elém. Fedett értetlenséggel pillantok le azúrkék szemeimmel, amelyre elpirulni látszik. Aztán éppen hogy válaszolni akarok, amikor egy másik lány is fellöki őt.* - Yamero, Ő velem fog edzeni! >.> *Végig pillantok a lány hosszú barna haján és jellegzetességein, de cseppet sem tűnik ismerősnek. Mélyen elgondolkodok azon, hogy most ezekkel mit kezdjek, még ők kis híján megtépik egymást. Felsóhajtok egy nagyot, majd lesújtóan pillantok rájuk. Szerintem tisztában sicsenek azzal, hogy mégis ki vagyok és mennyi idő is van közöttünk. Mondjuk legalább fiatalnak vagyok nézve, ez pedig valahol boldogít.*
- Mattaku..mi lenne, ha mindkettőtökkel edzenék? A taichou nem mondta, hogy párosnak kell lennie a párnak, megoldjuk valahogy. Viszont, ha baka módjára viselkedtek, akkor itt hagylak titeket. Neutral

*Felelem, melyre összezizzennek, s mind a ketten meghajlanak. Már el is kezdődött az eszköz kiosztás, mi kettőt is kérünk, s némileg egyedibben állunk neki a mozdulatnak. Fogalmam sincs arról, hogy ez mennyire jó; de miért ne lehetnék bevállalósabb?*
- Merjétek elengedni egyszerre..megbánjátok! >.> *Morgolódom ezen az ostobának tűnő zseniális ötletem. Meg hát az én ötletem, nem lehet annyira ostobaság. Cool

Mindkét kezemet a hasamhoz szorítom, s ők is ezt teszik. Valamiféle háromszögbe helyezkedünk el; figyelek lábaimra is, mert ha nem adom meg a megfelelő támasztást, valószínűleg kellemetlen dologban lesz részem. Nem igazán szeretnék két fiatal hölgyet bántalmazni, meg aztán csak- csak el kell bírnom ezt a terhet. Hamar megérzem, hogy az ellenerő, két teljesen más irányból érkezve sokkal nehezebb, mintha csak egy partnert választottam volna. Egyenletesen veszem a levegőt egy darabig, majd bekövetkezik az egyik pillanat. Az egyik lány kezéből kicsúszik a kötél, nekem pedig figyelnem kell. A kilencven fokoz mozdulatot úgy kell megtennem, hogy a másik kötélt az oldalamon támasztott karommal kell megfognom. Nem ránthatok rajta, mert akkor azt is eleresztik. Éppen a fejem mellett repül el a gumikötél, s a mozdulat meglehetősen sikeresen zárul. Vagyis zárulna, ha a gyengébbik lány rá nem vetné magát a másikra, a beszólásaik végett. A másik kötél is csúszik, melytől egy dejavu érzésem támad. Mintha már hasonló gyakorlatban lett volna részem valahol. Ekkor felfénylik előttem a Fon-házban töltött éveim egy emléke. Hiszen, ezt a gyakorlatot Kaitoval gyakoroltuk, amikor még kicsi volt. E emlék hatására, reflexszerűen rántom hátra a gumikötelet s kerülöm ki mostan a másik oldalról. Értem már, hogy két kötéllel miért nehezebb. Más fajta koncentrációt igényel, amit nekem még gyakorolnom kellene. Szúró pillantásommal jelzem a két lánynak, hogy ideje befejezniük.*
- Koncentráljatok, vagy a kapitányotok meg fog büntetni! *Csapnék én mindkettőnek a fejére, de ezúttal elmarad, mivel inkább az edzés az, ami érdekel. Amikor újra képesek felvenni a kötelet, akkor szinte egyből elengedem bosszúból a kötelet. Gonoszul el is mosolyodom rajta, hogy én "megmondtam". Hagyok nekik is még néhány alkalommal gyakorolni; elvégre is ez nem verseny. Fontos, hogy más is kivegye a részét az edzésből. Végül újra veszem a saját magam irányából a mozdulatot. Kíváncsi lennék, hogy mindez gumikötél nélkül hogyan is fest. Még nem teljesen áll össze a kép, hogy kötél nélkül ezt egy harcban hogyan is lehet alkalmazni. Kíváncsian várom a következő fordulót, amikor már úgy tartom, hogy első felvonásra elég volt.*