Hadnagyi iroda

Tárgy: Hadnagyi iroda Szomb. Szept. 17, 2011 10:37 pm

Hadnagyi iroda
A titkok kamrája

Kívülről egyszerűnek, és átlagosnak tűnik. A tolóajtó külső fele mentes mindenféle cicomától. A fal egyszerű, fehér színűre van festve. Méreteit tekintve átlagos, ám a bútorok miatt nagyobbnak tűnik. Az irodaasztal közvetlenül az ablak előtt, az ajtóval szemben található, két oldalán egy-egy kényelmes székkel, hogy az esetleges vendég is leülhessen. Az íróasztal mellet egy kis könyvespolc áll, melyen csak néhány könyv árválkodik, ugyanis a szekrénynek egész más szerepe van. A szekrény mögött rejlik Shizuka „valódi irodája”, amolyan titkos hely, melyet csak a Kapitány és néhány tiszt ismer. Az egyik könyv elmozdításával nyílik.
Odabent a fal a narancssárga és a sárga összes színében pompázik, valamint temérdek matrica van felragasztva a falra, süteményekről, és jóképű pasikról. Lámpa helyett egy kisebb diszkógömb függ a plafonon. Háromféle hűtő foglal helyet egymás mellett, az ajtó melletti oldalon. Ülőhelyként pedig néhány stílusos, nagyméretű párna szolgál. A titkos szoba közepén egy kerek dohányzóasztal áll, melyen a sokféle édességen kívül, néhány Emberek Világából hozott magazin és pár poszter található.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Vas. Okt. 09, 2011 3:34 am

Sapuraizu Silence-chan! *x*

The mai day folyamán biiig terveim között állt, hogy látogatást teszek Misisonkánál, hogy Purinsesu-sama szavaival éljek. Így the school végén rögtön megrohamoztam Uraura-bá’-t, hogy legyen olyan nice and küldjön át Souru Societyba vagy hova. Mert I meg akarom látogatni Misisonkát! *o* Azon the bigyón átküldve the traint miatt speedo sebességgel haladva tettem meg az utat át Souru Societyba, ahol… no knowoltam merre is kellene rettsugoni. Így super hero Miyavi-nyanra hagytam the becses választást, mert Ő mindig knowolja merre kell menni! *w*
- Rettsugo Miyavi-nyan, rettsugo! Mutasd merre rettsugozak! *o* - pörgettem meg fejem felett, majd dobtam el one irányba, hogy lássam, merre landol. Amint megtörtént rögtön iramodtam is utána, hogy Miyavi-nyan kezembe kapva rettsugozak arra, amerre esett. Runningolva, runningoltam and runningoltam, hogy minél hamarabb odaérhessek Misisonkához. But… I… T______T one time után... eltévedtem!!! Valaki helpeljen Aoinak, eltévedt the biig Souru Society sutoriitoján, egyik sutoriitoján. No knowolom mit tegyek, HELP MEEEE!!! T________________T
Kétségbeesetten szaladtam az egyik sutoriitoán, majd the másikon, míg no sikerült bevágtatnom one big houseba, ahol sok folyosó fogadott and I még inkább eltévedtem Souru Societyban. I no knowolom, hogy mit tegyek… help… T-T Lépek párat, majd random doort kinyitva lépek be the roomba. Meglepetten nézek szembe Silence-channal ki one teeburu felett gubbaszt and írogat valamit. Végiggondolva Tuxedo-catként okos Aoitson elmével the dolgot no problem, hogy Silence-channal találkoztam. Egyrészt mert így majd helpel nekem megtalálni Misisonkát, vagy van biztosan keekije and megkérdezhetem tőle, hogy mostanában miért olyan ritkán jön super hero Karakura-Raizer Team fahouseba! *.* Egyik lábamról the másikra lépdelve waitam, hogy észrevegyen, but csak no vesz észre. T-T Megtörölve orromat, startállást veszek fel and fejemben elszámolva threeig fogok indulni! *<* Mint the schoolban the runningnál! *.*
One… two… three… GOOO!
- SILENCE-CHA~AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAN! – rettsugozok vele szembe, but mielőtt nagyon megijedne, kikerülöm the teeburut, hogy rendes ugrási szögöm lehessen and rám figyeljen végre no arra, amit csinál, bármi is az. – Silence-chaaaan, what are you doing? Hmmm? – kérdezem nyakában csüngve, miközben azokra the furcsa lapokra nézek, amit írogat. No knowolom mi lehet az, ezért goodnak láttam megkérdezni. – Sayeld csak Silence-chan, miért no knowolsz jönni mostanában Karakura-Raizer Team fahouseba? T^T – faggatom, miközben karján lógok feleletért. – I and Miyavi-nyan már nagyon aggottunk ám’! T^T Igazán küldhettél volna retaat! – sayelem, miközben morcosan karba teszem kezeimet and littilekét oldalra fordulok and skynek emelem orromat pár minutumig. – Silence-chan, amúgy what is this? – bökök arra az ízére, ami rajta van the karján. Még no láttam nála, ezért gondoltam megkérdezem, but… wait… Silence-chan is olyan burakku enzeru! *o* Akkor biztosan knowolja hol van Misisonka! – Siiii~leeeenceeee-chaaaan~ helpelj nekem! I searchem Misisonkát! You knowolod merre van, right? *.* - fogom meg kezét, hogy kirángassam the székből and helpeljen nekem. Now no lazsálhat, muszáj, muszáj, muszáj, muszáááááj helpelnie! *____* And I know, hogy fog!
- Silence-chan. I Karakura Raizer Tuxedo-cat, Holmes-mesuta~ first helpere Aoitson sajnos no rendelkezik akkora powervel, hogy megtalálja Misisonkát, ezért! Pleasuuu helpelj!!! T.T – adom elő full doramateikku odaadással, hogy helpeljen the detective questban! *-* And mikor végigsayeltem szörnyűséges dolog történt… my hasam hangosat kordúlt, még I is megijedtem tőle, majd elpirulva vakartam meg tarkómat. – Thehehe ^o^"… I… nagyon hungry vagyok. T-T… - sayelem, amiért valóban no eattem délután, mert rögtön rettsugoztam Uraura-bához, majd Souru Societyban sokáig searchtem Misisonkát, but sajnos no találtam meg. But Silence-chan helpel, right? *_____*

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szomb. Okt. 29, 2011 11:23 pm

Ajándékot a hadnagynak! Smile

Avagy Hidekazu végre meglátogatja a Hadnagyot!

Mint minden egyes nap -még hétvégéken is- korán keltem. Nem tudom minek köszönhető, hogy már hajnali ötkor ébren vagyok, de nem is baj hiszen így minél hamarabb befejezhetem az éppen aktuális szerkentyűmet és volt időm gondolkozni az élet nagy kérdésein. Mondjuk általában lekötötte a gondolkodásomat az éppen adott szerkentyű ami buheráltam ezért nem voltam mindig képes másra gondolni. Ám a mai nap különleges volt. Nem azért keltem fel korán, hogy nekikezdjek valami új bizgentyűnek hanem azért, hogy süssek valami sütit. Igen kicsit édesszájú vagyok, de ez a sütemény nem az enyém lesz. Tegnap értesültem róla, hogy meg kell látogatnom a hadnagyomat amolyan bemutatkozás céljából és ezért mint a 12. osztagból áthelyezett nagyon kedves tiszt meglepem a hadnagyomat egy kis sütivel. Eddig pályafutásom során még nem találkoztam egy olyan emberrel se aki nem örült volna vagy nem szereti a sütiket. Mondjuk egyenlőre még azt se tudom, hogy milyen sütemény készítsek és még azt se tudom, hogy hogyan fogom összehozni. Pici alkatrészekből percek alatt képes vagyok bármit összerakni, de egy sütivel gondban vagyok... soha életemben nem voltam még konyhában úgy, hogy én készítem az ételt. Na, mindegy itt az ideje a változásnak... Egyszer majd én is valamikor, ha lehetséges és olyan személy találok akkor megházasodok és szeretné majd egy két dologgal meglepnem a feleségemet mint például, hogy elkészítem helyette a reggelit, ebédet, vacsorát vagy mosogatok helyette vagy valami ehhez hasonló, de a még jóval arrébb van... ezért jó a szingli élet mert van időd kitanulni a csábítás, illetve a hosszú kapcsolat fortélyait. Egy hétnél hosszabb kapcsolatom az életemben még nem volt, de nem is baj... az is lehetséges, hogy készítek magamnak majd egy robotot akit úgy fogok programozni, hogy a feleségem és akkor legalább lesz időm gyakorolni a házas életet.
Miután sikerül megtalálnom a ruháimat és a szakácskönyvet amiben sok finom süti recept van elindultam a laboratóriumom felé ami tulajdonképpen a kis beépített konyhám volt a fürdőszoba másik felében. Igen kicsi lakosztály, de megoldottam... a fürdőszobám pont akkora volt, hogy ha ketté osztottam kényelmesen mozoghattam mindkettőben. Na, mindegy... beléptem a laboratóriumba és elpakoltam az asztalról a lombikokat amikben mindenféle színű folyadékok voltak tárolva. Egyenlőre még én se tudom, hogy mikre voltak felhasználhatóak, de majd kiderítem. Az asztal melletti táskából előhalásztam a bevásárolt cuccokat majd kinyitottam a szakácskönyvet és megakadt a szemem egy igazán szép tortán. Elolvastam, hogy mi is kell hozzá és el is kezdtem összerakni mikor egy igen érdekes kóddal találkoztam. Mit jelent az, hogy EK?! Energiakisülést kell beleraknom? Hmmm biztos örülni fog neki a hadnagy vagy esetleg valami idegen kódnyelvezet és nem azt jelenti amire én gondolok? Hmmm.... különös... felettébb különös.... ilyen kódnyelvezettel még soha életemben nem találkoztam.... lehet, hogy utána kéne néznem az interhelyen vagy mi a fenén... lehet, hogy ott megtalálom a választ... már csak az a baj, hogy NEM MŰKÖDIK A GÉPEMMM T_T mondjuk nem tudom miért sír a szám mikor játszi könnyedséggel meg tudnám csinálni meg minden, de most valahogy jobban leköti a gondolkodási körömet, hogy minek is lehet a rövidítése az „ek”... Az is lehetséges, hogy valami konyhai masina ami segítségével öt perc alatt kész lennék a tortával! Surprised

Várjunk csak... evőkanál-> ek?! Hiszen az ek az evőkanalat jelenti amivel levest lehet lapátolni! Surprised

még szerencse, hogy mindig van nálam egy mert hát a laboratóriumba kell kanál! Surprised

Előkerestem a kanalat és gyorsan adagoltam azt amit evőkanálla kellet majd megnéztem, hogy mi a teendőm... nos, meg kell sütni , de hol és hogyan? Surprised

O.O Soha életemben nem láttam még sütőt nemhogy még kezeljem is! Surprised

azt se tudom, hogy néz ki Surprised

lehetséges, hogy olyan mint a mikrohullámú csak egy kicsivel nagyobb és nagyobb hőfokkal képes melegíteni? Ki tudja..., de az is lehetséges, hogy össze tudok hozni egy ilyen masinát... mi lehet benne annyira bonyolult? Mi kell hozzá? Egy mikro biztosan a többit meg kitalálom! Surprised

Fél óra bütykölés után felkiáltottam.
- Király vagyok! Cool

- kiáltottam miután sikeresen összetákoltam egy ideiglenes sütőt amibe már be is raktam a tortát sülni. Míg a torta sült és elfutottam fürdeni, hogy azért ne olajfoltosan és büdösen állítsak be a hadnagyomhoz. Fürdés után felvettem a legszebben kivasalt shinigami egyenruhámat, a kardomat az oldalamra kötöttem és megvizsgáltam a tortát. Mosolyra húzódott a szám ugyanis a torta kész volt és úgy nézett ki mint abban a könyvben. Kivettem a sütőből, becsomagoltam és egy perc múlva már úton is voltam az iroda felé.
Megérkeztem, kicsit izgultam, hogy a hadnagy mit fog szólni a tortához, de tulajdonképpen mindegy. Elfogadja akkor egészségére ha nem akkor meg én fogom megenni *>* Kopogtam az ajtón és vártam, hogy jelezze azt, hogy megkaptam az engedély belépésre.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Vas. Okt. 30, 2011 4:39 am

Aoi-chan?
Avagy ez aztán sapuraizu a javából

Egy eseménytelen unalmas napra virradt. Megfigyeltétek már, hogy sok hozzászólást kezdek így, főleg mikor nincs ötletem a kezdésre?
~ Mégis milyen hozzászólásról beszélsz? Túl kevés csokit kaptál vagy mi van? Elvonási tünetek? Szedjed már össze magad! Erre az olvasók nem kíváncsiak oké?! ~ Jól van akkor lépjünk. Tehát ülök az irodámban. Magányosan és elhagyatottan. Nihaochan nincs itt, mivel megint valami dolga akadt. Szóval megint tornyosul a papírmunka, és a lapok száma másodpercenként hússzal növekszik. Hátradőlök a székemben, a lábamat óvatosan az asztalom fölé emelem, hogy letegyem, anélkül, hogy felborítanám vagy kettétörném. Nem mindig sikerül kontrolálnom az izomagyam T^T’’ Hírtelen rámtöri valaki az ajtót, melynek hatására lecsapom a lábam, kettétörve az asztalom. A papírok szana-széjjel repülnek az irodámban. Én pedig csak egy hatalmas hátassal nyugtázoma dolgot.
- @_@ Aoi-chan? Te hogy? Mikor? Miért?- Miközben kérdéseivel bombáz, felkapom és elindulok vele az irodám csapóajtóval nyíló rejtett részébe. Ha Ai-san meglátja, hogy még nem végeztem a papírmunkával, és mégis vendéget fogadok,meghalunk… mind O.o
- Figyelj Aoi-chan – Vágok a lány szavába. Közben bezárom a csapóajtót és elhúzom a függönyt, mintha valami nagy összeesküvés-elméletben lennék benne. – Csak beszélj kicsit halkabban…kérlek. – Mondom mutatóujjamat a szám elé téve. – Sajnálom, hogy nem szóltam. Kicsit felsűrűsödtek itt a dolgok…- kezdek bele a magyarázkodásba. – Új a főnököm és így kicsit többet várnak el tőlem és…- kezdem el kiönteni a lelkem, ám Aoi-chan ismét a szavamba ág. Kérdésére ismét készségesen válaszolok. Büszkén húzom ki magam, orom az ég felé emelem.
– Aoi-chan előléptettek. – Fél szemmel a lányra sandítok várva a boldog reagálást. Ám ehelyett Aoi-chan tovább mondja a magáét. Sóhajtok egy nagyot. Nem értem egész pontosan, mégis mit beszél. Valójában sosem értem pontosan. Nem tudom, milyen nyelven beszél, de mint mindig most is sikerül kitippelnem: Michiyot keresi. Nem igazán tudom, Michiyo merre is lakik. Még azt sem tudom, Aoival hogy a fenébe ismerhetik egymást.
Ahhoz, hogy rájöjjek ezekre a hatalmas kérdésekre, ennem kell valamit. Benyúlok a hűtőbe, s magamhoz veszek egy csokit, leszedem a csomagolását, beleharapok. Némán rágom a falatot ropogtatva, - mivel müzlis -. Egyszer csak egy hatalmas zörej. Elkerekedett szemekkel nézek – a mai napon már nem először – a lány hasa felé, majd odanyújtom neki a félig csócsált müzliszeletet. – Parancsolj Aoi-tsuu~ - Majd miközben ö rágcsálni kezdi a neki adott édességet, lépteket hallok odakintről…
- Cs…- szólok rá az ugyancsak hangosan étkező társamra. – Valaki jön…- Majd mielőtt bármit kérdezhetne… - Igen tudom mit akarsz kérdezni! De ne aggódj, nincs baj, míg rá nem jönnek, hogyan nyílik az ajtó… - Adom be komoly arccal az ajtóra nézve. Odamászok az ajtóhoz, majd hallgatózni kezdek. A léptek egyre hangosabbak, majd hírtelen elnémul. – Huhh… Megúsztu…- Ekkor valaki benyit.
- Kjá! – Ugrok hátra Aoi mögé, hisz ha ez a kapitányom, akkor nekem annyi. Kinézek Aoi válla fölött, megnyugodva kifújom a bennrekedt levegőt. – Mei-chan~~ - Reppenek boldogan a lányhoz. – Úgy örülök, hogy te jöttél és nem Ai-san. Most nagyon meg lennék büntetve. Véletlenül összekevertem a már elvégzett papírmunkát a még rendszerezetlennel. – Pár bíztató mondatot várok a tisztemtől. Ehez nagy kiskutyaszemekkel is nézek, majd hátrafordulok, mert látom, Aoi-chant vizslatja. Illik is bemutatnom.
- Ő itt Aoi-chan, más néven Karakura Raizer Tuxedo-cat, a szuperhős…. És egy másik főnököm… - Ezt az utolsó mondatot már viszonylag halkan teszem hozzá, hisz nem jó reklámozni, hogy egy ilyen fura lány a feljebbvalóm. – Michiyot keresi, nem tudod, merre lehet?- Kérdezem Meit, közben kiveszek még egy csokit a hűtőből.

// Bocsi a béna postért... T^T //

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Vas. Okt. 30, 2011 5:25 am

Ismerkedjünk
Avagy a botrányba fulladt vizit

Teljesen be vagyok sózva. Azt se tudom hol áll a fejem… Ha nem lenne odaragadva a nyakamhoz, már elvesztettem volna ebben a nagy fejetlenségben.
~ Haha.. szóvicc… baromi vicces. Pont mint Halloweenkor csecsemőt áldozni… ja várj mégsem, abban van egy kis groteszk humor… ~ Nahát! Valaki a bal lábával kelt. Nem is csodálom. Mikor felkeltem és felálltam véletlenül felrúgtam az ágy mellett támaszkodó kardom, ezzel elég rossz reggeli ébresztést nyújtva neki. De meg kell értenie, nagy nap ez a mai. Hiszen ezen a napon először fogok a hadnagyi irodámban vizitet tartani. Már mikor felébredtem akkor pörögtem össze vissza. Kifordult a fejem, mintha megszálltak volna. Szerencsére Ribbon-chan egy hatalmas tockossal kiűzte belőlem a démonom.
Most pedig, már fél órával a tisztem megérkezése előtt itt ülök az asztalomon. Mindent elpakoltam már, aminek nem itt a helye. A papírmunkát is elrejtettem gondosan.
~ Igen.. nos ez abból állt, hogy kiszórtad az ablakon és eldöntötted, majd ráfogod arra a barom Anaora ~ Most mi a baj ezzel? Szerintem remek ötlet. Így legalább nem kell vele vesződnöm, és egy összeszedett, tökéletes, jókedvű hadnagyot fog megismerni. Nem egy agyilag toprongy idiótát.
~ Vigyázz! Úgy is ki fog derülni milyen egy barom vagy… előbb… vagy utóbb… egyszer… ~ Ne is reménykedj! Eldöntöttem, most nem égetem úgy le magam, mint mikor Mei-channal megismerkedtem. ~ Na persze… tudod mit… fogadjunk… Ha én nyerek, azt mondod, annak a felfuvalkodott hólyagnak, hogy egy egocentrikus, cezaromániás bunkó… Vagyis az igazat… ~ Mi van? Én igenis kedvelem Ai-sant.. nem tehet róla, hogy más… oké? Ilyenben nem fogadok! ~ Mert gyáva vagy…~ Nem ez nem igaz! Ha nem hallgatsz el jön a fásli, és persze a szappan. ~ Jó leszek… arrogáns.. k… ~ Mit mondtam?! Na, hogy ezt lerendeztük, térjünk is vissza a rendberakáshoz. Még a süteményeket is elrejtettem a titkos szobámba, semmit sincs az asztalon. Könyveket is sikerült lopnom a 10. osztagtól. Kit érdekel? Úgysem veszik észre. Csak elégne. Itt jó helyen lesznek. Mondjuk nem igazán értem, mit keresett ott a Bambi és a Micimackó. Biztos, valami összesküvés-elméletet írnak le bennük. Én nem találkoztam még ezekkel a könyvekkel, még csak bele sem olvastam… de nem fontos, a lényeg, hogy a polcom nem üresen porosodik. Az ajtón kopogást hallok és édes illat száll be a réseken. Nyáltermelésem azonnal megindul, nem fogom tudni türtőztetni magam. Egy adag zsebkendőt tömök be a számba, hogy az felfogja egy darabiga nyáladzást…
- Favab {szabad} – intek, hogy bejöjjön. Ahogy gondoltam, a tisztem az. Azonnal komoly arcot vágok. Hová tettem a jó modorom, illene üdvözölni és hellyel kínálni. – Üvölöllek, üjj ssak ell {üdvözöllek, ülj csak le} – A fene! Ez így nem lesz jó… Mosolygok egyet, majd ismét beszélni próbálok, de megint összefüggéstelen zagyvaság lesz belőle. Magamelé emelek egy könyvet, oldalra fordítom a fejem és egyenesen a mellettem lévő kukába köpöm a pézsét, persze diszkréten, így talán nem veszi ezt észre a tisztem.
- Most pedig, beszéljünk…- Ekkor meglátom a kezében a csodálatos tortát. Nyelek egyet és le se veszem a szemem a tortáról. Elnémulok és fejemben megjelenek egy zöld virágos mezőn és a süti felé rohanok kitért karokkal, a torta is felém rohan szép marcipán lábain, közben a háttérben szerelmes zene szól.
~ Ájjá má le vagy itt helyben tökön rúglak! ~ Ribbon-chan hangja visszaránt az életbe, a zene pedig úgy áll le, mintha egy elefánt ült volna a lemezjátszóra…
- Khmm.. hol is tartottam? Ó igen.. azt a sütit nyugodtan tedd… csak az asztalra – Mondom sokatmondóan, közben le sem veszem a szememet az édességről. Olyan mintha egy csipetnyi mennyország lenne. Mintha egy felhődarab hullott volna alá a szépséges égből. Tiszta érintetlen és mennyei az illata. Az hiszem szerelmes vagyok… egy tortába… Nyelek egyet és közben még mindig a tortával szemezek - Nos kedves Hidekazu-san, remélem tudja miért…- A fejemhez kapok és felnézek, egyenesen tisztem szemébe… -.. tudja miért van itt… - Mert én biza nem tudom, mit is kéne tennem jelen helyzetben. Sokatmondóan nézek, mintha egy zseni lennék, de még csak azt sem tudom mit kell ilyenkor csinálni. Csak a tortára tudok gondolni. Ez az én gyengém…

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Hétf. Okt. 31, 2011 4:41 am

Aoi-san látogatása
Avagy mit keres a hadnagynál egy ember? Oo

Újabb verőfényes nap virradt Soul Society-ben. Tudom, borzalmasan ócska közhely, de én szeretem a napsütötte város képét magam elé képzelni reggelente. Shizuka-sant ismerve ő még egy kis ideig húzza a lóbőrt, így van időm elvinni az előző napokban elkészített temérdek papírmunkáját, meg a saját jelentéseimet Ai-samahoz ellenőrzésre. Szívesebben szállítanám ezeket a iratokat a nekik szánt helyre, vagyis a külön erre a célra felújított és kitakarított, immáron rendszerezett irattárba, de sajnos erre nincs lehetőségem. Elvégre Ai-sama külön kérte átolvasásra a fukutaichou-san papírmunkáját. Mire mindent átolvasok még egyszer és újból sorba rendezem, már el is ment a délelőtt. Gondolom, mostanra azért a hadnagyom is nekilátott a papírmunkának, és azért – remélhetőleg – haladt is vele valamennyit. Vagy kár reménykednem ebben?
A magam részéről egyelőre ebéd után nézek, és miután kényelmesen elfogyasztottam az ételporciómat, megiszok egy pohár finom teát, hogy nyugodtan és angyali türelemmel foglalkozhassak a hadnagy felügyeletével. Tulajdonképpen szeretem én a hadnagyot. Már-már olyan számomra, mint egy kishúg, akire folyton figyelnem kell és terelgetnem a megfelelő irányba, hogy eredményesen teljesíthessen. Jól átgondolva, ez egészen találó hasonlat. Még összeszedet egy kancsó innivalót, két poharat és egy tál süteményt egy tálcára, hogy azért Shizuka-san is kapjon némi élelmet a munkájához, melyet, ha jót akar szorgalmasan körmöl és nem menekült ki az ablakon keresztül az irodájából, valamint a kerten át az osztag területéről is. Nem, nem hinném, hogy megfutamodna, csak ha Ai-sama kergeti, de vele most nem lehet összetűzése. Háromszor is ellenőrzőm a papírmunkáját, mielőtt leadnánk. Ha pedig tartja magát a parancshoz, és pokollepkével üzen a távollétemben Kagami-taichou-nak, akkor semmi gond nem lehet.
Végre az irodához érek, és fél kézzel kinyitom az ajtót. Már ekkor látom, hogy itt megint a természeti erők teljes skálája tombolt. Az iratok a földön, az asztal kettétörve, a hadnagy széke felborulva. Mély levegőt veszek, és megőrzöm hidegvéremet. Az ajtót becsukom, a tálcányi ellátmányt pedig az ép székre helyezem – legalább ez sértetlen maradt az irodában tomboló özönvíz, hurrikán, földrengés, tűzvész vagy mi egyéb után.
Fukutaichou-sannak nyoma sincs. Az ablak viszont ép, és az ajtón sem láttam menekülésre utaló nyomokat, tehát csak egyetlen helyen lehet. Mély levegőt veszek, hogy ha meglátom, véletlenül se harapjam le a fejét, ennek eredményeként viszont mérhetetlenül fagyossá keményednek arcvonásaim. A könyvespolchoz lépek és megkeresem a megfelelő kötetet, majd annak segítségével ki is nyitom a rejtekajtót. Jól sejtettem, a felkiáltás alapján mindenképpen. Csak a szőke villanást látom, amint eltűnik egy másik lány háta mögött. Amint realizálja, ki is nyitott rá, ott terem előttem, és áradozni kezd.
- Ezt értsem úgy, hogy tegnap óta haladt is valamit, Fukutaichou-san? – vonom fel kérdőn egyik szemöldököm a hadnagyra nézve. Mint mondtam, az elvégzettet én reggel elvittem, és most éppen igyekszem nem leszedni a fejét a hadnagyi irodában fellelhető romhalmaz miatt. De dolgozom már vele olyan régen, hogy észlelhesse neheztelésem. Erre utal a magázó stílus, és az is, hogy „Fukutaichou-san”-nak szólítottam az imént.
Nem tudom, szavaim eljutottak-e a tudatáig, de pillantásomat követve, mely időközben a háta mögött álló lányra vándorolt, ismét beszélni kezd, meglehetősen könnyedén. Shizuka-sant kikerülve odalépek hozzá, és enyhültebb arcvonásokkal valami mosolygás-félét is produkálok.
- Örvendek, Aoi-san. A nevem Mei. Egész véletlenül nem Ayumu Michiyo-sant keresed? – érdeklődőm, mert Michiyo-ként nekem csak a nanabantai jelenlegi hadnagyának neve ugrik be. Remélem, nem lövök túlságosan mellé. Ezt követően visszafordulok Shizuka-sanhoz. – Ön pedig lenne szíves megmagyarázni a felfordulást az irodájában? Mert erősen kétlem, hogy csupán az „iratok összekeverésétől” néz ki így – szigorú vagyok hozzá, és nem tudom megítélni ez a jobb, vagy kellemesebben venné, ha kiabálnék vele. Ismét veszek egy mély levegőt és visszahátrálok a kettétört asztal előtt álló székhez, amire a tálcát tettem. Barátságosan intek egyet Aoi-sannak, hogy vehet a süteményből, ha úgy kívánja. Ahogy elnézem, Shizuka-san túlzottan el van foglalva a dugicsokijával ahhoz, hogy észrevegye, mit is hoztam neki. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz felügyelni a hadnagyot. Ezt a munkát pedig külön megnehezíti, hogy képtelen vagyok közömbös szigorral kezelni, és folyton-folyvást megesik rajta a szívem, besegítek a munkájába, és akkor sem vagyok képes rendesen letolni, ha ostobaságot csinál.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Vas. Nov. 06, 2011 6:05 am

Sapuraizu Silence-chan! *x*
Naisu to miito you Mei~nee-san! *x*

Igencsak váratlanul ért Silence-chan oldalazása valami shiikuretto door felé, ahova me is hív I pedig természetesen rettsugozok, mert kíváncsi vagyok, meg végül is Silence-chan is azt akarja, hogy rettsugozak utána. Tootaru lenyűgöz, ahogy the shiikuretto wandaadoor feltárul előttem, ano előttünk. Csak ámulok, bámulok, shainingu aizukel, miközben az oneöntetű, megdöbbenést jelző „Wúúúú °<>°” waado furai szabadjára felőlem. Big csodálkozva I rukku körül többször is araundo – araundo fordulva the ruumuban, majd the forgást Silence-chan felé rukkuzve megstopom and kérdőn, oldalra döntött kobakkal, értetlenül rukkuzek rá, hogy why is kellene shiinto lenni, mikor csak az she namae Silence-chan. Szóval csak rá tartozik ez the némaság, rám pedig ezért no! Surprised

- Nyuu bosu, milyen nyuu bosu, ki? Mutasd be nekem Silence-chan, sayelek vele DonDon-bá namaeban, hogy több furiitaimut adjon neked, hogy tudj comeni hétvégenként the Karakura-Raizer Team fahouseba! Nekünk kell megsaveleni the waarudot, biztos megérti! – hadarom el, már gondolataimban erősen rákapcsolva Aoitson rojikkura, amit Holmes-mesuta~tól tanultam. Mindenre van megoldás, csak one magnifying garasukérdése az ooru! *o* Vagyis no mindenre, mert I no találtam meg Misisonka nénit and ez big puroburemu. T-T Ezért is vadásztam le Silence-chant, hisz az she helpelésével biztosan megtaláljuk Misisonka nénit. *-* The sikert ízlelgetve hirtelen no is hallom the wandaa guddo hírt, miszerint Silence-chan előrébbmászott the rankulétrán. This is… fuantasuteikku! *<*
- Nahát Silence-chan! Ez nagyon guddo!! – ugrálok mellette lelkesen, bár így kétséges, hogy lehet e sayelni nyuu bosuvel the felől, hogy satadee vagy sandee engedje el hozzánk Silence-chant, hogy helphessen megmenteni Karakura Town-t the ebiru sourutől. Lehetséges, hogy ehhez paasonally DonDon-bá kell majd? T^T But the puroburemu megoldásán való agyalást felváltotta hatalmas big hangaa, amit hasam is jelzet hangos morajjal, hogy no raiku neki, miszerint még no volt ranchi. Hát no… Misisonka fontosabb volt the sukuuru után, ezért rögtön rettsugoztam Uraura-bához, hogy küldjön el ide and now… hát now. T-T
- Megeatelhetem? T^T – kérdezem habozva, s már el is veszem the chokoreetot, no számít, hogy meg van rágcsálva, now naaaagyon hungry vagyok, and hungrysen no lehet detekuteibu kuesshokat megoldani, amik viszont nagyon fontosak, mert ha no találom meg Misisonkát az baj and ha no knowolok egyeztetni Silence-chan bosuvel az még nagyobb. T-T – But Silence-chan, neked kell shiinto lenned, mert you sayelsz and neked „Silence” the namaed Surprised

– próbálom elmagyarázni neki, hogy pisszegése little sántít, miközben ropogtatom the finom, hungryelüző chokoreetot, amit Silence-chan adott. The rágást viszont berekesztem, ahogy I is hairuni vélem the kintről beszűrődő saunzukat, littlekét közelebb goinguek the doorhoz, hogy fülemmel rátapadva hallgatózhassak. Jön valaki, this is puroburemu? O.o
- But Silence-chan this mi… - elhallgatok, mert Silence-chan nagyon biztos the dologban, azért hátrább állok, hogy speedo sebességgel letömjem the chokoreeto végét and izgatottan szegezzem tekintetem the doorra. Vajon ki lehet kint? One ebiru monsutaa? Vagy Silence-chan bosuje, hogyha she… hogyha she, akkor nekem sayelni kell vele, DonDon-bá namaeben… mégohzzá Now! O_o
Pattanásig feszülő idegekkel meredek the door irányába, ami once csak hopp, open! ~°o°~ Igyekszem kihúzni magam big Karakura-Raizer super hero hozzáállással. Helpelnem kell, hogyha valamelyikünk bajban van. Ezért takartam Tuxedo-cat jelmezemhez járó keepuvel Silence-chant. But the bújócskázáshoz is kitűnő keepu védelmét elhagyva reppent the gaaruhoz. Hol Silence-chanra, hol pedig the másik Mei-chan namae gaarura rukkuzek, ahogy igyekszem követni az érthetetlen dolgokat, amiket no knowolok! o.o
- Ööö… yes. I am Karakura-Raizer Tuxedo-cat, Holmes-mesuta~ first helpere Aoitson and Mido~onee-chan unokahúga Aoi paasonally! – húzom ki magamat büszkén, the hirtelen bátortalanságomból, hiszen Silence-chan furendoja the I fruendom is! Surprised

Vagy valami ilyesmi… - I is naisu to miito you, Mei~nee-san! But, yes, yes Misisonka nénit, őt saachilem!!! *.* - bólogatok lelkesen. Lehetséges, hogy one buraddobeli detekuteibut ismertem meg now? Surii együtt biztosan megtaláljuk Misisonka nénit! *o*
Azt kell, hogy sayeljem Mei~nee-san nagyon naisu, hozott sok finom keekit, mintha knowolta volna Silence-chan and I hungryk vagyunk, ráadásul I is vehetek belőle! *-* No haboztam odamenni, hogy megkóstoljam the finomságokat and miközben vettem egyet the toreen lévő keekiből and eszegetni kezdtem, vidáman mutatom be neki hű paatonaamat, helperemet, fruendomat, fuyuuchaabeli férjemet, the waarudo legeslegnagyobb super heroját and legeslegédesebb kyattoját…
- He is Miyavi-nyan, Mei~nee-san! And nagyon hálás, amiért helpelsz nekünk and Silence-channak megoldani the big puroburemut. *.* - amint megeateltem the keekit, csak az után vettem the fáradságot, hogy körülrukkuzek, micsoda keeosu uralkodik the roomban, amit mind szegény Silence-chanra fognak. No hagyhatom, hogy egyedül tartsa the hátát mindezért, hiszen valamilyen szinten I is kivettem the kupi okozásában the részemet, bár szerintem így otthonosabb the pureesu. Embarassed

- Öhm… Mei~nee-san… no Silence-chanra haragudj… az I hibám! T3T Is… - ismerem be bűnbánóan, hiszen Holmes-mesuta~ is elvárná, hogy elsayjem micsoda baddot tettem, but guddo tudom, hogy arra is számítana, hogy helpeljek the rendbe hozásában! *-* - But! I, Karakura-Raizer Tuxedo-cat helpelek mindezt eltűntetni! – kihúzva magamat, határozottan szónoklók. Miyavi-nyan is velem van the big rifurekutaraitos pózolásban, így no puroburemu. Bátran állok elébe the rendrakásnak! Surprised

Hiszen ennyi the minimamu, ha azt szeretném, hogy helpeljenek nekem megtalálni Misisonka nénit. S kevesebb waado, több akushon! Bátorkodom elkezdeni the peepaaokat összeszedni. Sajnos no knowolom, mi alapján kellene, így az egészet egybe próbálkozom összekaparni, miközben halkan dudorászok valami mostani big hitst, amit the rajioban lehet hallani otthon, melynek köszönhetően felötlik bennem the tip, hogy Mei~nee-san lehet Silence-chan nyuu felettese?! O_o
- ÁÁÁ!!! – dobom el röptében the már összegyűjtött peepaakat and fordulok Mei~nee-san felé. – Are you Silence-chan nyuu bosuja? o_O DonDon-bá namaeben engedélyt kérek satadee and sandee furiilábra helyezni Silence-chant, hogy helpelhessen the Karakura-Raizer Teamnek megsavelni szeretett otthonunkat! – szalutálok Mei~nee-san előtt, big komolyságot erőltetve arcomra, tisztelettudóan, hiszen ha she Silence-chan bosuja akkor valahogy így kell vele viselkedni, I shinku… Surprised

Mindenesetre készen tartok one teketsut the Karakura-Raizer fahouseba neki.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szomb. Feb. 04, 2012 3:37 am

Előzmények

Egy komoly beszélgetés
Kérlek, ne neheztelj!

A kapitány szavai meglepetésként érnek. Valamiért azt a rossz előérzetet keltik bennem, hogy Shizuka-sannak erről az egészről nem volt tudomása. Ez… így… problémás lehet. Mielőtt még bármit is tudnék mondani, Ai-sama az ajtóhoz lép, hogy távozzon. Akármilyen különös is, mikor visszafordul, és hadnagynak szólít, önkéntelenül is elmosolyodom. Jól esik ezt így visszahallani, mégis… a tudat, hogy még előttem áll egy komoly beszélgetés Shizuka-sannak kicsit letaglóz. Sóhajtok egyet, és elfogyasztom a megmaradt teámat. Ideje nekem is indulnom. A karszalagot, melyet az imént kaptam, egyelőre nem hordom. Szeretném, ha Seireiteiben Shizuka-san lenne az első shinigami rajtam, és Kagami-taichoun kívül, aki megtudja, mi lett a mai rövid beszélgetés eredménye. Mert azt nem tehetem meg vele, hogy mindenki másnál később szerezzen tudomást a kinevezésemről, nem igaz?
A harmadik osztagba visszatérve alaposan meg kell fontolnom, hogyan fogom előadni ezt az egészet Shizuka-sannak. Először azt hiszem, a szokásos sütijét kellene beszereznem… Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb döntést. Milyen furcsa hatalma van a megszokásoknak, nem igaz? Hiszen eddig minden napunk ezzel kezdődött: összeszedtem egy tálcára némi innivalót és süteményt, hogy a hadnagyom kicsit nagyobb lendülettel dolgozhasson az átlagosnál. Az az érzésem, ez nem fog változni úgy sem, hogy gyakorlatilag egyenrangúak lettünk. Csak… még ki kell találnom, hogy mondom el ezt neki. Úgy kellene előadnom magam, hogy ne értsen félre, és ne is sértsem meg. Ez nagyon nehéz lesz. Eme megfigyelésemet egy sóhajjal konstatálom, ahogy a teáskannát és a poharakat a tálcára helyezem. Úgy tűnik, ez az első komoly feladat, amiben hadnagyként kell helytállnom. De megfogadtam, hogy méltó leszek majd a karszalag viselésére, úgyhogy ennek megfelelően is fogok majd cselekedni.
Az irodához érve finoman megkopogtatom a tolóajtó keretét, aztán elhúzom és belépek. Halványan rámosolygok Shizuka-sanra, aki… nem is tudom, mit művel éppen az asztalánál. Határozottan hiányozni fog, hogy ezt a reakciót váltom ki belőle. Hiszen ezentúl, hadnagyként átvehetem tőle a papírmunkát, ugye? Odamegyek hát az asztalhoz, és fél kézzel megfogom a tálcát, ameddig szabad kezemmel helyet csinálok neki az asztalon, majd oda is helyezem. És ezzel a dolog könnyebbik részének vége is, amint a teát is a poharakba töltöm. Az ülőalkalmatosságok húzogatásával még szöszölök egy kicsit, hogy nagyjából egymás mellett ülhessünk, amikor beszélek vele, de ennél tovább így sem húzhatom. Halvány, bátorító mosolyt küldök Shizuka-san felé, majd leültetem, és jómagam is letelepszem. Hát akkor essünk túl rajta.
– Shizuka-san… Mondd, te tudtál erről? – veszem elő a nem rég kapott karszalagot, miközben szemeimmel ellenőrzöm, az övé a helyén van-e. Igen, szerencsére. Ám a hadnagy pillantásából egyértelműen kitűnik, fogalma sem volt egy második harmadik osztagos karszalag létezéséről. Mi tagadás, engem legalább ennyire meglepett néhány perce. – Ettől féltem… Shizuka-san… Most beszéltem Kagami-taichouval, és… nos felajánlotta, hogy legyek melletted az osztag második hadnagya. Én elfogadtam, de nem szeretném, hogy ez befolyásolja a barátságunkat… Barátok vagyunk, ugye? – későn jut el a tudatomig: az, hogy én a barátomnak tartom Shizuka-sant, nem feltételezi, hogy ő ugyanígy vélekedik rólam. Azok után, ami ma történt… ebben már nem merek teljesen megbízni. - Én… ugyanúgy tisztellek, mint eddig, és szeretném, hogy eredményesen tudjunk együtt dolgozni. – kicsit meg is hajlok előtte. Felnézek rá, pont ahogy eddig, és szeretnék a méltó partnere lenni.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szomb. Feb. 04, 2012 4:40 am

Ez képtelenség
Elárult?

- Idióta papírmunka! Megkeseríti az életemeheheheheheht!!!! – Nyafogok az isten tudja kinek. Kikészülök, mikor felgyülemlik a sok-sok papír, melyek nagy része értelmetlen adminisztráció, ráadásul ma még nem is ettem sütit! Nem reggeliztem! A gyomrom olyan hangosan korog, mintha háborút vívnának benne. Hol az innivalóm! A kakaómat akarom!! Nihaochannak pont most kellett eltűnnie? Már felkerestem a szállásán de nem találom! Megnézném a kapitányi irodában is, de nekem oda tilos a belépés. Már órák óta várok, kezd nagyon fájni a hasam! Utálom, mikor fáj a hasam, annál nagyobb fájdalom nem is létezik!
- Most még ez is! – Vágom dühösen a falnak a tollat, mely mindenhova folyik, és tönkreteszi a lapot, melyen eddig dolgoztam. – Elegem van! A reggelimet akarom! – Söpröm el utamból az a pár papír, majd az asztalra hajtom a fejemet. Lakkszagú, facsarja az orromat, ez a kellemetlen szag, de erőtlen vagyok. Egész éjjel forgolódtam, mert valami rossz érzés motoszkált a fejemben…
~ Nagyon egyedül lehetett szegényke odabent… ~ Jegyzi meg elmésen kardom. Remek ő legalább jót mulat rajtam. Nagyon vicces! Habár elég sértőn adta elő, de annyiban mégis igaza van, hogy nem szoktam előérzetekre alapozni. Ez a nap eddig olyan, mint egy péntek tizenhárom, vagy feketecsütörtök! De hiszen ma kedd van! Kedd… remek bekerül a szótáramba innentől az „Ínséges kedd” vagy „böjt napja”. Nyújtózok egyet, így még a gondolkodás sem megy, energiahiányban szenvedek!
A fülemet néhány koppintás üti meg. Azonnal odakapom a fejemet, és igen! Végre, belép a legkedvesebb ember akit most látni szeretnék. – Nihaochaaaan~ ! – Reppennék kedvenc harmadik tisztem nyakába, ám arcáról gondterheltséget olvasok le. Vajon mi történhetett? Talán összefügg az eddigi eltűnésével? Gondolataimat kellemesebb irányba terelem, ugyanis megérzem a kellemes süteményillatot. Könnyes szemekkel nézek a gesztenyés süteményre és kakaóra, amely a tálcán vár. Mit egy éhes kisgyerek, úgy vetem rá magam, amint az asztalra kerül. Habzsolom, alig rágom össze a falatokat. Hálámat pár jó szó kíséretében szeretném kimutatni Nihaochannak, azonban, ha kinyitnám a számat, akkor nem szavak távoznának rajta. Míg tisztem mellém ü, melyen meg is döbbenek, hiszen mindig állni szokott mellettem vagy mögöttem, és nem leülni mellém az asztalhoz, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentést, inkább a kakaóhoz nyúlok, és elkezdem ledönteni, feneketlen gyomromba. Nem is figyelve arra, mit beszél Nihaochan, hiszen ha fontos úgy is megismétli nem? Ám valamiről nagyon lemaradhatok, ugyanis egy hadnagyi szalag kerül elő. Azonnal elfordítom a fejemet, és sugárban köpöm ki a fél üveg kakaót egyenesen az ablakra és a falra.
- Esküszöm, hogy nem vesztettem el! – Kezdek azonnal vad magyarázkodásba, ám Mei folytatja a mondatát. Az arcom döbbentté válik, szemeim elkerekednek, csoda, hogy szám nem marad tátva. – Ez most? Valami vicc? Büntetés? Csináltam valami rosszat? – Kérdem hitetlenkedve, miközben egyik kezemmel az asztalba kapaszkodok, és lehajtom a fejemet. Értetlenül pislogok, nem tudom ezt az egészet mire vélni. Tehetetlenségemben szabad kezemet arcomra teszem. Ai-san kinevezte Meit? De miért? Hogyan? Mikor? Mikor döntötte el? Egyáltalán miért nem szólt róla? Ahogy egyre több kérdést teszek fel magamnak, egyre dühösebbé válok. Úgy érzem elárultak. Minden osztagban egy hadnagy volt, mindig. Szégyen, el se mondható, milyen mélyen megbántottak. Alkalmatlan vagyok a hadnagyságra? Miért nem mondta a szemembe? Miért nem váltott le teljesen? Ő választott ki! Ő döntött úgy, hogy alkalmas vagyok! A támaszának, társának kéne lennem és a hátam mögött nevez ki valakit? Ilyen megbízhatatlannak tartana? Tán nem meri szemtől szemben megmondani?
Dühösen csapok az asztalra öklömmel és felállok. – El kell intéznem valamit… - Mondom röviden, mindenféle érzelem nélkül. Olyan mintha a szívemet tépték volna ki, nem inkább minta felgyújtották volna! A mellkasom ég… - A kapitány hol van? – Kérdezem, s látszik, hogy valami olyan meggondolatlanságot készülök tenni, melyet meg fogok bánni. Nem érdekel! Már nem érdekel! Ha ezt nem adom ki magamból felrobbanok. A válasz megvárása nélkül indulok el az ajtó felé, nem futok, lassan lépek, ám mintha minden lépésemmel egyre dühösebb lennék. Mire az ajtóhoz érek, már alig bírok magammal! Ha Mei megpróbál megállítani, hozzámér, elhúzódom tőle. Most hagyjon békén. Csak ne szóljon hozzám. Nem ár vagyok dühös, nem vele van a bajom, ez nem az ő dolga! Ha még mielőtt kilépnék az irodából válaszol a kérdésre, s kiderül, hogy Kagami nincs itt. Megtorpanok, és egyik kezemmel az ajtónak támaszkodom. Tehetetlen dühöm végül kitör belőlem, de nem abban a formában, ahogyan gondoltam. Könnyek törnek ki a szememből. Némán állok, rezzenéstelenül, semmi nesz nem utal rá hogy éppen sírok. Megrémülök saját könnyeimtől. Mozdulatlanul meredek magam elé a padlóra, néhány percig csak nézek, majd futni kezdek. Bárhova csak innen el!
Fejvesztett rohanásom végeredményeként a kertben kötök ki. Legjobb shunpo tudásom segítségével sikerül egyedül érkeznek a kertbe. Azonnal el kell bújnom. Néhány pillanatig állok és keresek, ám végül sikerül találnom egy nagyon szimpatikus bokrot, mely mögött tökéletesen elbújhatok. Beugrom mögé, majd magzatpózba kuporodom és a fejemet a térdeimre hajtom. Meg kell nyugodnom, abba kell hagynom a hisztirohamot, nem láthatnak meg így. Erősen megszorítom egyik kezemmel a másikat, hogy a remegés abbamaradjon, s ha esetleg „legújabb Hadnagyom” követne, mindent elkövetek, hogy ne találjon meg. Ha most idejön hozzám, valami olyan fog történni, amely nem ellene kéne hogy irányuljon.

Spoiler:

Tárgy: Kaminari Taka érkezése. Hétf. Feb. 20, 2012 11:13 pm

Eltévedés, lejelentkezés.
Avagy a kis shinigami végre megérkezik

Először céltalanul indultam meg reggel, de aztán összefutottam Airisu-val. A szórakoztató barangolás után végre az osztagom felé vettem az irányt. A barangolás folyamán benéztünk az Okashi édességboltba, ahol szereztem csokit, és egy társat, Dr. Tás-t. Nos róla tudni kell, hogy ő egy igen intelligens kacsa, és imádja a csokoládét. A vásárolgatás után a Kumo étteremben fogyasztottuk el az igazi lakomának mondható ebédet. Remélem odatalálok időben. Nem szeretnék tovább késlekedni, hisz már egy kisebb küldetésen is túl vagyok. Mondjuk az a kicsi szó nem épp a legmegfelelőbb rá, mivel összefutottam egy arrancarral. Megszaporázom lépteimet, s csak akkor lassítok, amikor már beértem. Körbenézek, s csak egy idősebbet látok, aki talán tud segíteni. Talán ő tud segíteni. Odalépek hozzá, és egy kis hajolás keretében megszólítom.
-Szép napot! Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre találom a hadnagyi irodát?
-Szervusz, persze.- Jött a válasz, miután rájött, hogy egy szinttel lejjebb kell keresnie a kérdező fejet. - A jobb oldali épületben van... Majd rövid úton leírta, hogy merre menjek.
Még egyszer meghajoltam, majd elsiettem mellette a megadott irányba. Negyed óra múlva meg is érkeztem. Hmm, elég egyszerű egy ajtó, semmi jelzés. Na, mindegy. Irány előre! Koppintok kettőt. Kisvártatva jön a válasz egy női hangon:- Kerülj beljebb. Beléptem. Egy átlagos lakószoba képe fogadott. Előre léptem kettőt, s ekkor olyasmi történt, amiről álmodni sem mertem volna, eléggé lesokkolt a dolog. Egy vörös hajú igencsak csinos hölgy lépett elém, s csupán egy törülköző takarta, az is majdhogynem kicsi volt. Olyan villámgyors, és pontos 180°os fordulást ritkán látni, amit most csináltam, a szavak nem jöttek rendesen, de azért próbálkoztam.
-E..Elnézést, hadnagy! Ő, i..izé, nos én...- Ekkor a makogásomat megakasztotta egy magas élettel teli vidám nevetés.
- Oh, ugyan katona, ne is törődjön vele. Hátra arc! Jött egy határozott utasítás, meglepően kedves hangon, amit néhány másodperc vonakodás után teljesítettem is. Ám ekkor újabb meglepetés ért. Ott guggolt előttem, s így pont egy magasságba kerültünk. Mozdultam volna hátra, de összeakadt a két lábam és a földre huppantam. Erre a hölgy könnyes nevetésbe tört ki, melynek végére már alig kapott levegőt. Leült velem szembe, s nagy levegőt vett, hogy végre abba tudja hagyni a kacagást. - Ugyan ne légy ilyen félénk. Te bizony most bajban vagy.- Nekem végem. Ennyi viszlát szép édes shinigami lét. -Mivel eltévedtél, méghozzá nem is kicsit. A hadnagyi iroda a bal oldali épületben van. Ha akarod, elkísérhetlek.
-Áh, izé sajnálom. Köszönöm, bocsánat a zavarásért, viszlát!- Mondom hadarva, s a lehető leggyorsabban kifordulok az ajtón. Ez...ÁH! Az a fickó szemben állt velem. Biztos az ő szemszögéből mondta...Basszus, ez annyira kínos volt. Szinte rohanva teszem meg a távot egészen az ajtóig. Fújuk egyet kettőt, majd kopogok. Amint bebocsájtást kapok belépek, és kaptába vágom magam.
-Jónapot,hadnagy!- Ha ketten vannak, akkor szinte azonnal korrigálom magam.- ok, megérkeztem.- Egy kis hatásszünet után rájövök, hogy elfelejtettem bemutatkozni, ekkor mélyen meghajlok.- Elnézést, Kaminari Taka vagyok. Nemrég érkeztem az osztagba.- S várom a reakciót. Az arcomon még mindig látszott a pír, és a zavartság, ami az előbbi kis afférnak köszönhető.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Csüt. Feb. 23, 2012 10:10 am

Egy új tiszt érkezése
Avagy kezdjünk hozzá a hadnagyi tennivalókhoz

A hadnagyi iroda kivételesen csendes és nyugodt. Én igyekszem elfoglalni magam a korábban elkészített iratok újbóli áttanulmányozásával, ameddig Shizuka-san kényelmesen elvan és sütizik. Ezen már nem is csodálkozom. Azt hiszem, én szoktattam rá arra, hogy csak akkor legyen nyugton, ha süti van. Talán nem volt jó stratégia a kezdetekkor mindig hozni neki, amit kért, de hát ha egyszer csak olyankor tudtunk rendesen haladni? Mégiscsak megoldás volt, ha nem is a legtökéletesebb, de megoldás volt. Most pedig azt hiszem, azért szórakozik az édességgel, mert unatkozik. Ezt persze meg is értem, de ha visszaemlékszem, mindig is utálta a papírmunkát, akkor is, amikor ketten csináltuk. De azért próba szerencse.
– Shizuka-san, ha szeretnél, segíthetsz átolvasni ezeket… – nyújtok felé egy adagnyi iratot, aztán vagy elfogadja, vagy nem. Én szeretném, ha segítene. Akkor legalább ő is le tudná kötni magát valamivel. Igaz, sokkal gyorsabban végeznénk ezzel az átolvasással, és akkor a nap hátralévő részében már nem tudnánk mit csinálni, de legalább addig is, elfoglalhatná magát ő is, és nem csak annyi maradna neki a hadnagyi teendőkből, hogy itt heverésszen. Bár, ami azt illeti, jelenleg éppen nekem sincs tennivalóm, de ettől még azt hiszem, az a megfelelő viselkedésforma, ha itt maradok az irodában. Sosem lehet tudni, mikor van szükség adminisztrációs feladatokra. Vagy éppen egy jelenlévő hadnagyra. Csak nem rég lettem kinevezve, mégis, már olyan távolinak tűnik, hogy Shizuka-san mellett álltam az íróasztalnál, és ellenőriztem a papírmunkáját, valamint rohangáltam neki mindenféléért, amikor kérte… Igaz, utóbbi most is fenn áll, de ez valahogy nem ugyanaz. Szerettem sanseki lenni. De most már egy egészen más követelményszintnek kell megfelelnem. Ha másnak nem is, annak örülhetek, hogy legalább az osztagon belüli dolgok rendeződtek. Főleg a hadnagy társammal. Eléggé megijesztett a kinevezésem környékén, de örülök, hogy annak már vége. Szerencsére. Nem tudom, mit csinálnék, ha nem így történt volna. De mindegy is. Gondolatfuttatásomat megszakítja a kopogtatás.
– Jöjjön be – szólok ki határozottan, és várom, hogy elhúzódjon a tolóajtó, majd belépjen a tiszt. Még nem végeztem az iratok átolvasásával, és lehet, a kellő lap éppen társamnál van valahol, mindegy is. Ezt a vigyázban álló tisztet még nem láttam, tehát arra kell következtetnem, vagy új az osztagban, vagy üzenetet hozott. Szavai alapján az előbbire kell gondolnom. Gondolataim kimutatására képtelen lévén, hűvös arckifejezésem feszélyezheti, pedig csak elgondolkodtam, találkoztam-e már az aktájával.
– Örvendek, Kaminari-san. Wang Liu Mei vagyok, ő pedig Yamasaki Shizuka-san, mindketten a harmadik osztag hadnagyai – az iroda heverészésre alkalmas bútordarabja felé mutatok társam megnevezésekor. Mármint remélem, még ott van, de azt hiszem csalódnom kell. Sóhajtok egyet. - Nos, azt hiszem, Shizuka-sannal később kell megismerkednie. Mentségemre szolgáljon, az imént még itt volt. De kérem, foglaljon helyet – jelentőségteljes pillantást vetek az íróasztal előtti székre. Remélem, megérti a célzást, miszerint szeretném, ha közelebb jönne, és letelepedne oda. Nem harapok én, a rideg külső csak a látszat. De ezt hogy magyarázzam meg egy idegennek? Valahogy úgy tudom csak, mint eddig: sehogy. A legtöbben rájöttek maguktól, előbb-utóbb remélem, az új tiszt is így lesz majd vele. Megpróbálok bátorítás képpen rámosolyogni, ebből talán egy apró, halvány mosolykezdemény lesz is az arcomon. Gyakorolnom kell még, hogyan bánjak a tisztekkel, főleg az újakkal. Nem rég még lényegesen kevesebb felelősség volt a nyakamban. Ezzel pedig legfőbb ideje megbirkóznom is. Nem hozhatok szégyent a kapitányomra.
– Nos, könnyen megtalálta az irodát? – próbálok beszélgetést kezdeményezni az ifjú shinigamival. Az asztal szélén lévő tálca felé nyúlok, és töltök a teából egy ez idáig üres, valamint a magam poharába. Természetesen a korábban használatlan italtartót Kaminari-san felé nyújtom, arra az esetre, ha szomjas. Nem is tudom, engem meg tud nyugtatni egy pohár tea. Talán pont ezért töltöttem magamnak is. Észre sem vettem a feltehetően reflexszerű mozdulatot, amivel magam elé emeltem, és már bele is kortyoltam a saját italomba. Közben persze érdeklődve hallgatom a fiatal shinigami válaszát idetalálásának körülményeiről.
– És eddig mit gondol az osztagról? Gondolja végig nyugodtan, szeretnék még feltenni néhány kérdést, amik már picit nehezebben lesznek – ismét megejtek felé egy halvány mosolyt, és megvárom, hogy erre is válaszoljon. Szerintem innen jönnek a kifejtősebb kérdések. Legalábbis, ha valaki szeretné pontosan elmondani a gondolatait, nem csak címszavakban, akkor igenis, kifejtősek, mi több, nehezek. Alaposan végiggondolandóak. És innentől kezdve szükségem lesz a magam elé vett papírra és a tintára, mert le szeretném jegyezni válaszainak lényeges pontjait. - Mesélne nekem a motivációiról? Vagyis arról, miért lett shinigami? Mik a céljai? – fontos, átgondolandó kérdések. Én már csak homályosan emlékszem shinigamivá válásom okaira. Amire még emlékszem, mind kellemes emlék, vagy legalábbis én már hálával gondolok vissza mindre. Elvégre a múltunk tett minket azzá, akik most vagyunk. És erről sosem szeretnék megfeledkezni.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Hétf. Feb. 27, 2012 9:43 am

A felvételi elbeszélgetés.

-Részemről a megtiszteltetés.
A komor hangulat, és az erőteljes jelzések kicsit észhez térítettek. Egy nagy nyelés után lassan odamegyek a székhez, és leülök. Arcomon már nem zavar, hanem inkább idegesség látszik. Próbálnék megszólalni, de egyszerűen túl ideges vagyok hozzá. Aztán jön egy halvány mosolyszerűség, mely szinte azonnal megnyugtat, hogy nem vagyok bajban. Önkéntelenül én is elmosolyodom. Majd a hamisítatlan igazság, a kérdés melyre nem tudok rögtön válaszolni, és lesújt. Fejem lehajtom. Majd pár másodperc múlva összeszedem magam egy válaszhoz.
-Igazság szerint véletlen összekevertem a két épületet, mikor útbaigazítottak.- Itt elhallgatok, nem tudom folytassam-e. Majd miután meggondoltam jobbnak láttam nem folytatni azzal, ami történt.- De hamar átértem a másik épületből. Oh, igaz is, a délelőtt folyamán voltam az Okashi édességboltban. Hoztam egy kis ajándékot. - S előveszek az egyenruhámból egy zsacskót, melyben jó egymaréknyi csokigolyó van. Eléggé ideges vagyok, és éppen eléggé leköti a figyelmem, hogy ne rontsak el semmit, így nem veszem észre, hogy a ruhámból kileskelődik Dr. Tás, majd a fejét kint hagyva lefekteti a ruhámra. Valószínűleg megkapom a többi kérdést is. Megköszönöm a Teát, és belekortyolok. A halvány mosoly ismételten jó hatással van rám, úgyhogy már nyugodtan tudom folytatni a beszélgetést.
-Örülök, hogy ebbe az osztagba kerültem. Az emberek kedvesek, és segítőkészek, legalábbis akikkel eddig találkoztam. Az osztag mentalitása is tetszik, hogy nem rántanak kardot, amíg nem muszáj.- Kortyolok még egyet. Aztán mikor a múltról kérdez elkomorodom. Egy fél percig nem szólalok meg aztán erőt veszek magamon, és megpróbálkozok egy mosollyal, de nemigazán sikerül. A szemem behunytam most, a végén még megszégyeníteném magam. Még egy korty tea, kicsit talán megnyugtat. Megköszörülöm a torkomat, hogy nehogy elcsukoljon a hangom.
-A családommal és testvéreimmel egy hollow végzett Rukongai-ban. Én is csak épphogy megúsztam. Egy Shinigami volt az aki megmentett, és elhozott az akadémiára. Itt miután felgyógyultam eldöntöttem, hogy nem maradt más út nekem. Eleinte a bosszú hajtott, aztán megkeseredve próbálkoztam elzárni magam a múlttól. Az akadémiai évek alatt egy árnyékként éltem, azonban a vége felé megtört az illúzió, amit felállítottam magamnak. Lassan beletörődtem a múltba, de sosem fogom tudni elfelejteni. Nem mintha valaha is el akarnám felejteni őket. - Megdörzsölöm a szemem, mielőtt még könnyek jöhetnének ki. A teámból is fogyasztok egy újabb adagot. Majd egy fokkal jobb hangulatban próbálom folytatni.
-Azonban változott az indok, amiért mégiscsak shinigami lettem. A bosszúval nem nyernék sokat, és ők sem akarnák, hogy ennyiből álljon az életem. A barátaimért, és a szeretteimért akarok erősebbé válni. A célom, hogy egy erős halálisten legyek, aki meg tud védeni mindenkit aki számít rá. Ugyan még kicsit nehéz barátkozni, de majd igyekszem. Nem célom nagy rangot elérni, csupán arra van szükségem, hogy lehetőségeket kapjak.- Egész visszanyertem alap hangulatomat, s ugyan még látszik a szomorúság, melyet a múlt felidézése hozott, de már keveredik azzal a boldogsággal, mellyel próbálja elnyomni a fájdalmat. Majd hirtelen eszébe jut valami.- Oh! Igaz is, nemrégiben volt egy kiküldetésem, ahol lelkeket kellett átküldenem. Összefutottam egy arrancarral. Ugyan túlfeszítettem a húrt, és elájultam, de biztos vagyok benne, hogy nem úszta meg szárazon. Ha szabad megkérdeznem, önnek mik lennének ezekre a kérdésekre a válaszai? És találkozott már arrancarral?

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Hétf. Márc. 05, 2012 8:35 am

Egy új tiszt érkezése
Avagy kezdjünk hozzá a hadnagyi tennivalókhoz

Azt hiszem, kicsit túl komolyra sikeredett a bemutatkozásom, ha már ezzel megijesztettem. Legalábbis arcáról ezt tudom leolvasni, de mosolyforma kezdeményezésem mintha cseppet megtörné a jeget. Próbálok úgy viselkedni, ne látsszon rajtam, én magam is izgulok valamelyest, hiszen ez az első eset, hogy egy új tisztet egyedül fogadok, ráadásul nem az osztag sansekijeként, hanem hadnagyként. Ez nekem is igen komoly megmérettetés, de nem fogok szégyent vallani. Ezt már akkor eldöntöttem, mikor elfogadtam a karszalagot. A helyzet igazi nehézsége: jó benyomást tenni az osztag legújabb tagjára, miközben tartom a tisztes távolságot. De nem szeretném, hogy rosszul érezze magát, ezért igyekszem az arcomat is kedvessé varázsolni. Tisztában vagyok vele, legnagyobb gyengeségeim közé tartozik, hogy képtelen vagyok az érzelmeimet kimutatni. Pont ezért igyekszem most annyira, ne legyen Kaminari-sannak kellemetlen a helyzet. De azt hiszem, menni fog ez. Előbb-utóbb biztosan. Hisz megtalálja ő a hangját, ha akarja, én pedig érdeklődve hallgatom kalandját az idejutásról.
– Emiatt nem kell zavarba jönni, hamar meg fogja jegyezni, mit merre talál. – válaszolok neki a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel (nem tudom, ez mennyire érzékelhető) és türelemmel. Aztán az előkerült édesség okán már kicsit észrevehetőbben elmosolyodom. - Igazán kedves öntől, Kaminari-san. – fogadom el az ajándékot, és az asztalra helyezem. Ennek a fele természetesen Shizuka-sant illeti. Az ifjú shinigami ruhájából kikíváncsiskodó élőlénnyel pedig igyekszem nem foglalkozni. Ha egy kis eltévedéstől ennyire feszélyezve érezte magát, nem tudom, mit tenne, ha még erre is felhívnám a figyelmét. Menjünk csak szépen sorjában.
A tea úgy látom, megtette a hatását és neki is segített egy kicsit ellazulni. Ezek szerint nem csak nekem tesz jót az a fajta ital. Eme tény pedig őszinte örömmel tölt el. Szeretném neki megkönnyíteni a beilleszkedést az osztagba, melynek mentalitását úgy látom, remekül ismeri. Kifejezetten jó pont mellette. Azt hiszem, nem lesz különösebb problémája a barátkozással. Rendes gyerek, talál majd olyanokat, akikkel jól érzi magát. A motivációkkal viszont, azt hiszem, érzékeny pontra tapintottam. Arcáról ezt tudom csak leolvasni. Ezt sajnálom, de igazán fontos adat. Ugyanakkor bizalmasan fogjuk kezelni, természetesen, és rajtunk kívül csak az fogja megtudni, akinek ő maga mondja el. Én sem tehetek mást, mint hogy türelmesen várom, megnyílik-e nekem. A papír és tinta már előttem van. Készen vagyok arra, lejegyezzem mondandójának fontosabb állomásait. Körmölés közben odafigyelek minden szavára és mi tagadás, egy-két kétely is megfogalmazódik bennem, de eldöntöttem: ha már belekezdett, nem fogom megszakítani. Megvárom, hogy ő maga zárja le ezt a témát. Mikor egy pillanatra megakad, már azt hiszem, végzett, ám, mint kiderül, a befejezés várat magára, és sokkal szebben csengő véget nyújt a történetnek. Van, amiben magamra ismerek. Nekem sem volt célom hadnaggyá válni, mégis… biztos vagyok benne, jól döntöttem akkor.
Az újonc naivitása valamiért mosolyra késztet. Remélem, nem veszi rossz néven. Nem célom kigúnyolni. Egyszerűen csak bájos a feltételezés, hogy még nem találkoztam arrancarral.
– Természetesen volt már szerencsém arrancarhoz, Kaminari-san. Az viszont minden esetre meglep, hogy küldetés előtt nem látogatott el hozzánk. De úgy tűnik, szerencséje volt, és nem lett baja. Rosszabbul is elsülhetett volna ez a kis kiruccanás… – amilyen kedélyesen kezdem, annyira borongósan fejezem be mondanivalómat. Szeretném, ha tudná, az osztaga olyasmi, amire számíthat, és a jövőben támaszkodhat. Ezt azt hiszem, el is várhatjuk a tisztjeinktől. Bíznunk kell egymásban, és támogatnunk kell társainkat. Ha segítséget kérnek, meg kell adnunk, cserébe mások is segítenek majd, ha a mi nyakunk körül szorul a hurok. De nem szeretném, ha azt hinné, fegyelmezni akarom. Bár nagyon is komoly dologról van szó, azért nem kívánom megrémiszteni. Sokat kell még tanulnia, nem lenne szerencsés az elején túl sokat követelni tőle. Majd elválik, mi az a szint, amit képes hozni.
– Az én válaszaim? Nos, azt hiszem, a lelkek védelme volna az ok, hogy shinigami lettem, bár az eredeti motivációimra és céljaimra már nem biztos, hogy tényleg emlékszem is. Felettébb kellemetlen, de annyi minden történt azóta, hogy megannyi fontosnak tűnő információ mára már homályba burkolózik. A célom pedig az osztagom szolgálata. Szeretném, ha társakként tekintenének rám, mint a kapitány, mind az osztag másik hadnagya, vagy akár a többi tiszt is. Remélem, ez kielégítette kíváncsiságát – mosolygok még rá a fiatal shinigamira. Ritka alkalom, hogy ilyen őszintén mesélek magamról. Pláne, hogy ilyen hosszan. De talán ezzel kicsit elnyerem Kaminari-san bizalmát. Nem szeretnék egy idegen lenni számára. Elvégre mostantól ő is az osztag egy fontos része. Még akkor is, ha a múltról nem mindenki beszél szívesen, és a legtöbbeknek megvan a maguk keresztje: egy család vagyunk. Vagy valami ahhoz hasonló. Veszekedés, vita, rivalizálás, ezek előfordulnak. De attól még bízunk a bajtársainkban. Ez a dolgok rendje, nem igaz?
– Mindezektől függetlenül megkérném, hogy számoljon be kicsit részletesebben is az arrancarral való találkozásáról, valamint a tapasztalataira is kíváncsi volnék – figyelmeztetem, hogy nem feledkeztem meg korábbi témánkról, és eme témakör módfelett érdekelne. - Ezt követően pedig érdekelne, mely tantárgyakban jeleskedett az Akadémián? Mit érez erősségének vagy épp gyengepontjának? - ezt az információt is szeretném tudni, hisz könnyen meglehet, akad olyasmi, amiben én magam is tudok neki segíteni. Talán, bár ez közel sem biztos. Azért nem árt odafigyelni a tisztekre.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Csüt. Márc. 08, 2012 6:13 am

A felvételi elbeszélgetés.

A tájékozódáshoz intézett bátorítást egy mosollyal, és egy bólintással köszönöm meg. Egy kicsit meglepődök, mikor elkezd jegyzetelni, de aztán megpróbálom ignorálni a dolgot, hisz ez biztos a munkája része. Megkapom a választ a kérdésre, s utána egy dorgálást is. Komoly arccal, és hangon válaszolok rá.- Igen, természetesen megértem, hogy hibáztam. Igyekszem többet nem elkövetni ilyen ballépéseket. Egy katasztrófa sújtotta hely volt, ahová mennem kellett, nem is volt probléma az elején, viszont ott szúrtam el, hogy nem léptem azonnal kapcsolatba, mikor megéreztem őt. Még nem volt szerencsém arrancarhoz, így a tapasztalatlanságom és naivitásom volt az, ami miatt elszúrtam. - Egész komoly hangulatban ragadtam, de ez szinte azonnal megtörik, mikor Mei-san elkezd mesélni. Bár rövidebbre fogta, mint számítottam, mégis sokat viszonylag sokat mondott. Már egész ellazultam, mikor is beszámolót kér a harcomról. Iszok egy kortyot a teámból, erre nem is gondoltam, pedig ésszerű. A kis időben amit nyertem a teával, átgondoltam.
- Nem a legerősebb, de nem is lebecsülendő ellenfél volt, egész egy furcsa technikáig, ami nagyban megnövelte az erejét, és teljesen felgyógyította. Valamiféle méreg is a rendelkezésére állt, amit kinövesztett kígyókkal alkalmaz, hacsak nem hazudott róla, amit kétlek. Azonban a hatását nem tudom, mondott róla valamit, de kötve hiszem, hogy az igazat. A kidou-kat nehezen viselte, és inkább távolságot tartott. Roppant okos volt, de kicsit elbízhatta magát, és rendesen megjárta. Sajnos ennek ellenére sem tudtam végleg legyőzni. A végén egy olyan kombinációt voltam kénytelen használni, amivel túlfeszítettem a húrt, és elájultam. Sejtettem, hogy sok erőmet fel fogja emészteni, de nem hittem volna, hogy ennyit. A tönkrement ruha ami ott volt, mikor megérkeztek a 4. osztagosok utal arra, hogy túlélte. Nagyban különbözött bármitől is, amivel találkoztam. - Igyekeztem annyira részletesen mondani, amivel még nem untatom, illetve nem hozom magam zavarba, de elegendő legyen egy rendes beszámolásra. Elég komolyra sikerült a hangom, de ehhez sajnos nem tudtam vidáman hozzáállni. Hiába tudom, hogy elég rendesen megkapta, a végén mégis én vesztettem. Bár annak felettébb örülök, hogy a baklövésem ellenére is kedvesen bánik velem, így a semmi közepén megeresztek egy mosolyt. Aztán jön is a következő kérdés. Az akadémiai tanulmányaim, és képességeim. Igen, erre számítani lehetett, most szinte azonnal tudok válaszolni. Igyekszem most egy fokkal kellemesebb hangon, hangulatban válaszolni.- Nos, főképp pusztakezes harcban jeleskedtem, de a többiből is egész jó voltam, a kardforgatást leszámítva. Valahogy a fegyveres harc nem az én kenyerem. Ha a harcot vesszük, akkor szeretek kombinálni, és szemtől szembe kihívni ellenfelemet. Bár trükköket is előszeretettel vetek be, főképp szavakkal. A gyenge pontom első sorban a tapasztalatlanságom, szerintem. Valamint rosszul bánok a kétesélyes dolgokkal. Sajnos sokszor megkaptam már azt is, hogy túl naiv vagyok. Ha nem a harcot vesszük alapul, akkor a kapcsolatok kezelése nem mindig megy úgy, ahogy kellene. Igyekszem rajta javítani, és sikerült már valamennyit. Erősségnek talán a festészetet mondanám, szóval ha lenne valami amit szeretne, kérem szóljon nyugodtan. Ahm...- Látszik rajta, hogy folytatni akarja a beszélgetést, de teljesen kifogyott az ötletből. Kicsit fészkelődik, Mei-san szemébe néz, majd a teára, aztán vissza. Gyors félrenéz ismét, és inkább kortyol egy kis teát.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Csüt. Márc. 15, 2012 11:01 am

Egy új tiszt érkezése
Avagy kezdjünk hozzá a hadnagyi tennivalókhoz

Azt hiszem, az imént kicsit túlzásba vittem a szigort. Meg kell még találnom a megfelelő hangnemeket, amiknek segítségével képes leszek megfelelően kommunikálni a tisztekkel. De néha úgy érzem, ez nekem magas. Hogyan szálljak szembe a saját lelkemen belüli évszázados berögzültségekkel? Vannak megszokások, amikhez csak azért ragaszkodok, mert félek változtatni rajtuk. Milyen lennék akkor? Milyen lennék, ha másképp neveltek volna, ha ellenszegültem volna? Vagy ha lett volna elég bátorságom halálom után kibontogatni a szárnyaimat, és olyanná válni, amilyen lenni szerettem volna mindig is? Olyan lennék, mint Chi-san? Hiszen ő a lelkem egy darabja, ebből pedig az következik, hogy a legfőbb tulajdonságai bennem is fellelhetők, még ha elnyomva is. Az igazat megvallva ez a lehetőség ugyanolyan félelmetes, mint most nekiállni elindítani a változásokat. Szeretem zanpakutoum szellemét, és bizonyos tulajdonságait irigylem – de nem vágyom rá, hogy olyan legyek, mint ő. Nem a képmása szeretnék lenni. Csak eltanulni tőle ezt-azt. Még akkor is, ha időnként hálát adok érte, hogy bennem eme tulajdonságok nem lelhetők fel. Például kellemetlen helyzetekben kifejezetten örülni tudok annak, hogy az arcomon nyoma sincs az érzelmeimnek, vagy a bennem dúló viharoknak. Vagy olyankor, mikor az érzelmeim nyílt kimutatása csak hátrányomra válna egy küldetés közben, illetve határozottnak kellene lennem. De a társaimmal szemben… ez többnyire nem éppen előnyös tulajdonság. Talán Kaminari-sannak is könnyebb lenne, ha látná, mennyire zavarban vagyok én is? Nem hiszem. Egy határozatlan hadnagy nem lenne neki túl nagy segítség. Próbálok olyan lenni, akire számíthatnak, és aki példát mutathat. Ehhez pedig az kell, hogy a zavaromat el tudjam fojtani, még ha csak látszatból is. Előbb-utóbb túl leszünk ezen a beszélgetésen. Megjegyzem, közel sem annyira rémes, mint amilyennek elképzeltem.
Mesélését hallgatva felállok az asztaltól és az ablakhoz lépek. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy félig-meddig azért az újonc felé fordulhassak, miközben az osztag kertjére vetek egy pillantást. Karjaimat összefonom a mellkason előtt, és sóhajtok.
– Az arrancarok nem olyan közönségesek, mint a lidércek. Többségük gondolkodik, és úgy használja a képességeit. Amit láttál, ami begyógyította, az a valódi erejének szabadon engedése volt. Erre mindegyikük képes, ezért nem szabad soha az első benyomásodra hagyatkozni. Mindig résen kell lenned, ha egy arrancarral kerülsz szembe. Lehet, hogy lidércek ők is, de nem becsülheted le őket. Ha elbízod magad, az az életedbe fog kerülni. És ha nem kérsz segítséget, mikor szükséged van rá, az szintén. – a hangomban lévő komoly tónus jelzi, hogy nem tréfálok. Nekem is volt már tapasztalatom nehéz ellenféllel. Shizuka-sannak is. Pontosabban ő volt az, aki felismerte, hogy segítségre van szüksége, és ez azt bizonyítja, hogy jobban átlátta azt a helyzetet, mint ahogy tűnt. Bár megjegyzem, akkor és ott nagyon megrémültem. Azt hittem, fel fogja adni, de… aztán mintha visszajött volna a bátorsága. De azt a jelenetet sosem fogom elfelejteni. Örökre az elmémbe égett.
Szerencsére az erősségek-gyengeségek már valamelyest egyszerűbb, könnyebben megfogható és fesztelenebb téma. Bár azt hiszem, kicsit félreértett, hiszen én kifejezetten a harcon belülre gondoltam. Azt hittem, egyértelmű volt, de ő csak mondja és mondja, megállíthatatlanul. Ez a fajta viselkedés kicsit Shizuka-sanra emlékeztet, és mikor meghallom, hogy a pusztakezes harc áll hozzá a legközelebb, már nem tudom megállni egy halk kuncogás nélkül, amit a szám elé emelt kézfejemmel próbálok leplezni. Aranyos gyerek, de sokat kell még tanulnia. Főleg a naivitásán lenne mit csiszolni, de ezzel semmi probléma.
– Kinek mi megy jobban. Ami engem illet, kifejezetten a zanjutsu az erősségem. A hakuda számomra kifejezetten idegen… Viszont az osztag másik hadnagya kifejezetten jól ért hozzá, úgyhogy ha segítség kell, nyugodtan keresd meg. – fordulok immár teljesen a tiszt felé, bátorítónak szánt mosollyal az arcomon. Aztán visszalépek az asztalhoz, és átböngészem a papírokat, amikkel ilyenkor szokás dolgozni, és meg is találok egyet-kettőt, ami most kell. Ezeket odatolom Kaminari-san elé, az íróeszközzel együtt. - Ezeket még alá kellene írnia, aztán készen is volnánk. De ha nem bánja, még megkérném, hogy vigyen el egy üzenetet a második osztagba, Sakai Kotomi-sannak. Valamint egy jelentést is meg kellene írnia a küzdelemről, de arra van ideje, szóval csak nyugodtan, és ha segítség kell, bátran forduljon hozzánk, vagy a kapitányhoz. Erről jut eszembe, Kagami taichout meglátogatta már? – különös, tőlem rendkívül különös, hogy ennyi mindent mondok el egyhuzamban, de most olyan gyorsan jutottak eszembe a gondolatok, hogy képtelen voltam lakatot tenni a számra. Remélhetőleg azért nem ijesztettem meg túlzottan, és sikerült jó benyomást tennem rá. Én tényleg szeretném, hogy a tisztjeim barátként gondoljanak rám, és csak remélni tudom, hogy a megfelelő úton haladok efelé.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Kedd Nov. 13, 2012 7:29 am

Ősszel nyíló cseresznyefavirág

Lassú léptekkel vágok keresztül a labirintusszerű folyosókon, tekintetemet végigvezetve minden egyes falon, zugon, hogy mélyen elmémbe ivódjék a látottak. Elgondolkodtató, hogy vajon azért teszem ezt, mert még ismeretlen számomra eme hely, s nem tudhatom, hogy mely’ ajtó hová is nyílhat pontosan, avagy azért, mert mélyen belül tudom, miféle találkozás is vár reám, ami bárhol, bármely pillanatban bekövetkezhet. Nem lehet tudni előre, a mindenható nem ruházott fel minket a jövőbelátás hatalmával, s sokak tapasztalatlanságát tekintve, talán jobb is. Azonban az emlékezés erejével megáldott minket, s élnek olyanok, rengetegen tán’ közöttünk, fekete öltözékük, lelki társuk védelme mögé bújva, akik szintén rendelkeznek oly’ régmúltbéli eseményekkel mélyen, legbelül tudatuk apró kis zugába elrejtve, melyet soha senki előtt nem fednének fel. De ezek között hébe-hóba megbújik egy pár kellemes, nyugodtságot és békét sugárzó elmúlt képkocka is, melyre örömmel tekint vissza a halálisten. Vagy azt a cseppnyi boldogságot csupán odaképzeljük? Nem is öröm az, hanem belenyugvás, hogy hiába vágyunk vissza múltunk egy elmúlt pillanatába úgy sem történhet meg a vágyott visszautazás? De hát mily’ boldogságot is várhatnánk egy olyan fiktív személytől, ki szívünkben él, de tudatunk kreálta?
Megmosolyogva gondolataimat fordultam ismét jobbra a két irányba ágazó folyosónál. Olykor – olykor tért el mellettem egy – egy kósza lélek, miközben szüntelenül haladtam előre. Iijima-dono szolgáltatott egy – két részinformációval, miután átjelentkezésemet átadtam az Ichibantai ezzel kapcsolatban felelős tisztjének, s beosztásomat végül a Sanbantaiba nyertem el. Ugyan a hírek nem terjedtek tovább a jelenlegi vezetői pozíciót betöltő tisztek nevétől, azonban így is több tudással térhettem át ide, s nem voltam oly’ elveszett, mint annakidején frissen végzett diákként az 1. osztagban.
A következő folyosókanyar előtt előhalásztam feketelakkos, aranysárkány motívummal ékesített pipámat, s a kellemes mentolos dohányra rágyújtva folytattam továbbhaladásomat. A körülöttem terjengő mentol illatot élvezve figyeltem fel egy kósza légáramlatra, mely magával hozott más, ismeretlen, de mégis ismerős illatokat. Bárhol fölismertem volna eme csemegét, melyet még emberként jómagam is szívesen fogyasztottam el, amikor volt rá alkalmam, mostanra már csak elkészítése után van erre lehetőségem. Nem mintha bármiféle bajt is jelentene ez, apró elfoglaltságként szívesen szorgoskodom a konyhában. Olyanok, kik nem megkötött környezetben nőttek fel, tán nem is tudnak oly’ szinten örülni ilyesfajta kikapcsolódásnak, mint jómagam. Természetesen tiszteletet örvendenek a kivételek. ^.^
Ugyan bár gondolataim elkalandoztak, az édeskés illatot nem vettem figyelmen kívül, ösztönösen lépdeltem annak irányába, tán kíváncsiságból, hogy megtudhassam forrását, avagy kósza megszokásként még anno, emberként leélt gyermek mivoltom okán? S mindeközben egy folyosószakaszra volt szerencsém érni, ahol egy fiatal kisasszony jött velem szemben. Lassan beleszívtam pipámba, miközben elkezdtem szemügyre venni a hölgyet. Tekintetünk egy pillanat erejéig találkozott és nem tudom eldönteni, hogy vajon most emiatt a kósza figyelmetlenség okán történt, hogy a karjaiban tartott papírköteg mind egy szálig a földre zuhantak, szétszóródva a szélrózsa minden irányába, avagy más, talán tartásbéli okok miatt történt ez, esetleg nem utolsó sorban – bár ilyen kimért hölgytől igazán kétlem – az ügyetlenség játszott nála főszerepet?
Némán hajoltam le, s segédkeztem felvenni ama lapokat, melyek hozzám közel landoltak, majd a még szorgosan papírokat szedegető hölgyhöz léptem, lehajolva hozzá, hogy átnyújthassam neki a talán kétségbeesetten keresett sorból hiányzó darabokat. Mindeközben lehetőségem volt jobban szemügyre vennem a leányt, s megpillantanom rajta a hadnagyi rangot jelölő karszalagot, mellyel csupán tizenöt tiszt rendelkezik a Gotei 13 kötelékében, amennyiben forrásaim helyesek. S immáron büszkén mondhatom, hogy jómagam azon osztagot képviselem, ahol az egykori kapitány olyan kitüntető figyelemben részesítette osztagát, hogy két ilyen rátermett rangot betöltő tiszt szolgálja a Sanbantait.
- Netán nem ezeket keresi, Hadnagyom? Smile

– adom át a papírokat, mely minden bizonnyal hatalmas fontosságot képviselnek, amennyiben az osztag egy vezető személyénél vannak. - Ejnye, ejnye. Nem meglepő, hogy eltetszette ejteni őket! Túlontúl merev a tartása, egy hölgynek mindig tiszteletet kell sugároznia valóban, de nem elfelejtendő a benne lakozó elegancia, a szépség sem. – fejcsóválva, pipámmal mutatom a megfelelő tartás vonalát, s felvételét kezemmel segédkezem neki, háta egy pontját megnyomva, mellyel nyomban úgy húzza ki magát, melyből kitűnően felvehető az elegáns tartás, melyet említettem. Ezzel a jövőben csökkenheti az ilyesfajta baleseteket, már amennyiben megtartja jó tanácsomat.
- Kérem, ne haragudjon rám ezért Hadnagyom, csupán megszokás. Smile

– az elmúlt évtizedek sokat számítanak jelenlegi viselkedésemen, két igazán angyali tanítványt tudhattam a szárnyaim alatt, ugyan az egyiket részben még mindig, s lelkesedéssel tölt el, hogy ő még rászorul segítségemre. De talán nem kellett volna ennyire kibontakoznom a kisasszony előtt, főleg, hogy biztosan komoly feladata ellátásában zavartam meg mentori tanácsommal.
- Őszinte elnézésemet kérem, amiért fontos – legalábbis az iratokból erre tudok gondolni –munkája során egyeledek szóba önnel kedves Hadnagyom, de jómagam még új vagyok az osztagnál, s csupán hallásból volt szerencsém megtudni az osztagvezető tisztjei becses nevét. Elárulná e hát nekem, tisztelt Hadnagyom, hogy mely kisasszonyt is tisztelhetem önben? Smile

– sokatmondóan húzódik össze szemöldököm, miközben érdeklődve várom feleletét. Egyik kisasszony neve jócskán felkeltette érdeklődésemet, bizonyos lehetőségek okán, de az sem kizárt, hogy ez csupán az én reménykedésem egy olyan dologban, melyet már bölcsebb lett volna réges-rég elfelednem. Nos, te mit gondolsz erről, kedves Zhōu?

„Amikor két ember szíve mélyén megérti egymást,
a nyelv, amelyen szólnak, édes lesz és lenyűgöző, mint az orchideák illata.”

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szer. Nov. 14, 2012 10:21 am

Ősszel nyíló cseresznyefavirág

Lehetséges volna, hogy egy váratlan esemény hatására úgy dőljön össze az évtizedes munkával felépített kis világ, akár egy rozoga kártyavár, melynek különálló lapjait is csak a szerencse óvja meg a darabokra hullástól? Sosem gondoltam volna, hogy eme kérdést önmagamnak kell feltennem, mert lesz olyasmi, mi megzavar, s lelkemben újra örvényleni kezdenek egy lezárt, feledésre ítélt élet emlékei. Egy ilyen helyzet sosem lehet vidám történet, még ha a végén ott is cseng keserédesen a boldog zárlat.
Már rég hozzászokhattam volna, hogy errefelé az átlagos nap fogalma akkor sem létezik, amikor úgy tűnik. Néha épp a megszokott napi rutin hozza magával a legnagyobb meglepetéseket, vagy épp a mindennapi tevékenységek során ütközi a shinigami olyanokba, akikre a legkevésbé sem számít. Sosem lehet előre tudni, mit hoz az új nap. Ennyi shinigamiként töltött év után pedig azt hiszem, ideje tudatosítanom is magamban az általános felismerést: mindig történik valami, vagy történni fog. A békés, nyugodt nap reménye úgy reppen tova a mi világunkban, mint falevél a szélben. Azonban arra legmerészebb álmaimban sem mertem volna következtetni, amivel ezen a napon vagyok kénytelen szembesülni. Bizonyos dolgokra a shinigami még évtizedes tapasztalattal a háta mögött sem lehet elég felkészült. Vagy épp csak egyszerűen felkészült.
Csak nem oly rég kaptam kezembe az osztag új tisztjeinek iratait, melyek között áthelyezés is akad, szép számmal. E tényállás még csak nem is megy újdonságszámba. Mindig vannak olyanok, kik áthelyezésüket kérik, és végül sikerrel járva új osztagukként a Sanbantaira tekinthetnek. Jómagam sem voltam ezzel másképp, néhány esztendővel ezelőtt. Vagy van az már több is, mint csupán néhány? Ki tudja? Az iratokat szeretem átfutni, mielőtt visszatérek az irodába, pontosabban az odafelé vezető úton, hogy ha netán már várna ott valaki, avagy éppen Shizuka-sannal beszélgetne, valamelyest be tudjam azonosítani. Legalább névről. Ezúttal az egyik papiroson ismerősen csengő, környezetileg mégis idegen névre botlok, melyet már hallottam valamikor. Egyszer, régen, egy elfeledettnek hitt, eltemetett múltban.
Különös a sors játéka nem igaz? A lélek bizonyos mély sérüléseire a feledés akkor sem lehet gyógyír, ha oly csábítónak tűnik is. Mélyen elzárva őriztem magamban emberi létem emlékeit mindig. Senkinek nem szólva róluk, mintha ezzel kitörölhettem volna létem egy különösen nehéz szakaszát. Sosem jutott eszembe, hogy egyetlen ismerős név papírra vetett látványa felidézheti bennem mindazt, amiről itt, Soul Societyben egyetlen lélek sem tud. Különös, megmagyarázhatatlan és beazonosíthatatlan érzelmek egész hulláma söpör keresztül rajtam, miközben egyik kezem ujjait szórakozottan végigfuttatom a néven. Hisz csak egy név, nem igaz? Igencsak csekély a valószínűsége, hogy eme név ugyanahhoz az archoz tartozna, mely emlékeim felszínére bukkant. Ebben a pillanatban tekintek fel a kopogó lépések zajának tulajdonosára. Épp csak egy apró másodperctöredék erejéig találkozik tekintetem azzal a sötétkék szempárral, mégis elég, hogy megcsusszanjanak kezemben az iratok. A következő minutumban már a padlón van az összes. Akkor is tudnám, ha nem néznék oda. Lehetetlenség lett volna elkapni őket.
Sóhajtva guggolok le, hogy összeszedjem a mindenfelé szétszóródott iratokat. Igyekszem is közben azonnal rendszerbe igazgatni őket, amilyenben korábban is tartózkodtak. Fogalmam sincs, hol járhatott az eszem az imént. Hisz a férfi, akit láttam, sokkalta idősebb, mint az, ki szerény emlékezetemben él. Nincs is mit filozofálni ezen. Túlontúl hihetetlen volna, hogy valóban egyezzen a két személy kiléte, még ha a név egy és ugyanaz is.
– Igazán köszönöm, kedves…? – veszem át a sejtéseim szerint új tiszttől a nála lévő iratokat, kimondatlan kérdésemmel a nevére célozva. Díjaznám, ha nem kellene utána járnom komolyabban, csupán kikeresnem a kezemben tartott halomból. Sietve rendezem a megfelelő sorba a papirosokat, majd állok fel a folyosó padlójáról. A férfi kijelentésére azonban eddigi közömbösnek mondható arckifejezésem sokat hűvösödik. E szavakat az elmúlt kilencven esztendőmben volt szerencsém nem hallani, és nem éppen most szándékoztam megszakítani eme üdvözítő szokást. Némiképp felvont szemöldökkel figyelem, amint pipájával mutogatja, milyen is volna a helyes tartás. Mikor hozzám is ér, ösztönösen reagálok tettére, a már-már csontjaimba ivódott testtartás felvételével. Nem mintha nagyon másképp is tudnék viselkedni. E ponton komoly késztetést érzek rá, hogy nem kívánatos érintését egy egyszerű bakudouval jutalmazzam, de az nem volna túl frappáns bemutatkozás, így megelégszem a szokottnál is hűvösebb pillantással. Bocsánatkérésére csupán bólintok, de ez még nem változtat az imént történteken. Azt hiszem, nem is igazán az a bajom, amit tett, hanem a tény, hogy ezzel eddig nem is ismert sebeket szakított fel, melyek mind-mind a múltamhoz kötnek. A múlthoz, és ahhoz az egyetlen személyhez, aki egykor jobban ismert, mint bárki más, és akit sosem láttam azóta. Mit nem gondolok? Életemben is mindössze kétszer találkoztam vele. Mégis, lényemnek azt a részét ismeri egyedülállóan, amit másnak nem mutattam meg, mert lezártnak tekintettem azt az életszakaszt. Ezek szerint mégsem voltam képes rá, hogy teljesen eltemessem.
– Ne aggódjon, csupán az új tisztek iratai. Nyilván az öné is itt van valahol – felelem szinte azonnal a következő szabadkozásra. Bizonyára amúgy is a hadnagyi iroda felé tarthatott, így a véletlen különös játszadozása folytán keresztezték egymást útjaink. - Természetesen. A nevem Wang Liu Mei – bólintok rá a bemutatkozásra, még mindig hűvös gyanakvással méregetve. Hasonlítani hasonlít, s bár jóval idősebb az emlékezetemben élő fiúnál, a hasonlóság mégis kísérteties. Ám minden bizonnyal csupán képzeletem játszik velem. Elvégre könnyen lehet, a név nem egyezik a hasonlóság ellenére, és akkor minden eddigi gondolat és felszínre törő emlék ismét visszasüllyedhet a mélybe, ahová annak idején eltemettem, és ahová valók. Továbbra sem szükséges tudnia senkinek, mi rejtőzik abban az alig két évtizednyi életben, amit nem e világban töltöttem el. És minden folyhat ismét a maga medrében, követheti megszokott útját. Vagy már semmi nem lesz ugyanaz, mint volt, még akkor sem, ha csak a gondolattal játszottam el egy röpke pillanatra?
– Nos, ha nincs ellenvetése, folytathatnánk ezt a beszélgetést a hadnagyi irodában – ezúttal még egy halovány, bátorító mosolyt is megengedek magamnak, mintegy enyhítésképpen. Fél kézzel megigazítok egy szemembe lógó hajtincset, majd ismét két kézzel tartom az iratokat a válaszra várva. – Ha gondolja, körbevezethetem előbb az osztagban – teszek egy újabb ajánlatot. A választásától függetlenül az irodát útba kell ejtenem, hiszen nem rohangálhatok egész nap a kezemben egy irattömbbel. Az felettébb zavaró és különös lenne, főleg amikor épp nincs is rájuk szükség. Így hát az első célállomás felé indulok, mely nem más, mint az iroda, ahol reményeim szerint Shizuka-chan már javában dolgozik a mára kijelölt papírmunkán. De szép is lenne!
Néhány perccel később már ama helyiség tolóajtaját húzhatom el fél kézzel. Kicsit arrébb lépek, hogy az új tisztet előre engedjem, majd őt követve lépek be a helyiségbe. Amennyiben emellett a helyszín mellett döntött, mint párbeszédünk folytatásának színtere, természetesen hellyel kínálom. Ellenkező esetben csupán leteszem a dokumentumokat az asztalra, és türelmesen megvárom, míg körülhordozza pillantását a helyiségen. Különös egy nap lesz ez, ismét. Már rég elfogadtam, nyugalmam nem lesz.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szomb. Nov. 24, 2012 2:18 am

Ősszel nyíló cseresznyefavirág

Bölcsesség az, ha mindig tudatában vagyok annak, mennyire téves lehet nézetem és mennyire bizonytalan mindaz, amelyre a leginkább számítok? De netán illethetem jómagamat a bölcs jelzővel? Nem esek e át ezzel a ló túlsó oldalára, s nem tanúsítok ezáltal némi önimádatot, mely cseppet sem előnyös a mai világban? Bár nem megvetendő ama optimista nézet, mikor létünket pozitívan helyezzük el eme kegyetlen, zord világban. Azonban mindenki reménykedhet, így én is remélhetek, még ha ezzel akár össze is töröm szívemet. De az embernek meg kell tanulnia a lelki sérülésekből is meggyógyulni, hiszen nem csak a kéz és lábtörés létezik a világon. Ha egyszer sikerül összeszedegetni az apró szilánkokat, másodjára nem is bizonyul annyira nehéznek, de milyen nehéz lehet vajon elsőre? Visszakozok a megtapasztalásától, de nem változtathatok a sors fonalán, amennyiben ezt írja meg nekem az eljövendő, bátran nézek szembe vele.
- Szólítson csak Longnak, Hadnagyom. Smile

– úgy vélem, ha már alatta fogok szolgálni, nyugodt lélekkel fordulhatok a tegeződés eme formulájához. A jobb munkához a kölcsönös bizalom elengedhetetlen. Feleletem követően békésen belefújok sárkányfejjel végződő, fekete lakkos pipámba, élvezve a mentolos dohány ízét, miközben tudósítja velem az ifjú hölgy, miben is jár el pontosan. - Csakugyan? De még ha csak az új tisztek adatait is tartalmazza a papírköteg, attól még lehetnek ugyanúgy lényegesek. Nemde bár, Hadnagyom? Smile

– merengek el hangosan feleletén, hiszen igencsak nagy jelentőséggel bírhatnak a frissen az akadémiáról, esetleg más osztagokból átküldött információk a vezetőség számára. Az új arcok nem feltétlen takarnak derűs múltat ugyebár.
Mély levegővétel kíséretében boncolgatom a hallott nevet, mely beindította már érkezésemkor is gondolatmenetemet. Akarva akaratlanul törtem a fejemet a múlton és az eljövendőn, halvány reményszikrát látva mindez mögött már akkor is, mikor még nem is volt semmiféle valóságalapja az egésznek. De most, hogy így a kisasszony előtt állok, jogosan állíthatom azt, hogy a rég látott unokahúgom áll velem szemben, kihez egy igen fontos ígéret köti lelkemet. A hosszú hajzuhatagában pihenő dekoráció is erről tanúskodik, s ama tárgy jócskán beleivódott emlékeimbe. A felismerésemet megmosolyogva éltem a lehetőséggel, hogy az ifjú hölggyel, vagyis unokahúgommal töltsek egy kevés időt, kinek pontos kilétéről csak most győződtem meg.
- Megtisztel ezzel, Hadnagyom. – hajtom meg magamat köszönetem jeléül. - Szíves örömest élnék a lehetőséggel, jómagam még nem igen igazodok ki az osztagban, bár már nem egy zugot szemrevételeztem már. Feltéve, ha a munkájában nem tartoztatom fel túlságosan, hiszen az első a kötelesség. Smile

– amint unokahúgom útnak indul lassú léptekkel követem, annyi minden kérdezni valóm van tőle, hogy azt sem tudom, hol is kezdjek bele. Nem szeretnék közeledésemmel terhére lenni, amúgy sem lenne számomra meglepő, ha nem is emlékszik rám, s ezzel csak elrontanám az ismételt megismerés örömét.
- Nos, Hadnagyom mondja csak, mióta tölti be eme magas rangi tisztséget az osztagban? Minden bizonnyal nagy fordulat lehetet az ön életében, hiszen igen kevés halálistent ruháznak fel eme neves pozícióval. Smile

– azt hiszem, erre mondják, hogy minden kezdet nehéz. De ha az ember belekezd, onnan minden gördülékenyebben haladhat tovább, legalábbis sokan így tartják, jómagam viszont nem tudom még, hogy miképpen is vélekedjek erről a feltételezésről.
- Tisztelt Hadnagyom, ha megkérhetem… mesél az osztag történelméről? Ugyanis eléggé keveset tudok róla. Előző osztagomat, melyben szolgálatot teljesítettem – fontos ügy miatt csupán névlegesen – sajnálatos módon nem volt lehetőségem alaposabban megismerni. Ezt a hibát, azonban nem kívánom még egyszer elkövetni, de azt elmondhatom, hogy volt lehetőségem szóbeszédekből és a Lélektovábbképző Akadémián folytatott tanulmányaim során hallani a Gotei 13 védelmi osztagok speciális tulajdonságaikról, egyéni történetükről. – ostobaság netán? A múltat megkerülő témákat olyan egyszerű felhozni, elkerülni az igazságot, vagy inkább menekülni előle? A kettő között nincs nagy különbség, hiszen csupán egy vékonyka fonál választja el őket egymástól, ami oly’ könnyedén elszakítható.
- Ne haragudjon tisztelt Hadnagyom, de az illem azt kívánja, hogy önt engedjem előre. Szóval, ha nem haragszik… Smile

– lépek arrébb az ajtóból, hogy előre engedve, csak utána térjek be a helyiségbe, ahogy az etikettben is meg van írva. Udvariatlanság lett volna a részemről, ha egy hölgy előtt tértem volna be egy ajtóval elválasztott szobába, ráadásul úgy, hogy az illető magasabb ranggal rendelkezik, mint jómagam, ráadásul még az unokahúgom is.
A szobában kérdőn szemlélek körbe, nem túl feltűnően, hiszen az elég rossz modorra vallana, csupán diszkréten hordom végig tekintetemet a bútorokon, a faliképeken, s egyéb berendezési tárgyon, mely a helyiségben található. Igen kellemes, elegánsan berendezett kis hely, s a papírkupacból ítélve gondolkodás nélkül is rájövök, hogy valószínűleg a hadnagyi irodában tudhatom most magamat. Ez igazán megtisztelő!
- Az ember úgy változtathatja meg életét, hogy megváltoztatja a gondolkodását. – simítok végig a falon lévő, virágzó cseresznyefát mintázó falikép keretén. Elmélkedve figyeltem az ecsetvonás minden apró vonalát, s öntudatlanul adtam hangot gondolataimnak. S nevezhető tán’ zavarnak, amely eluralkodott rajtam, miközben észhez térve fordultam unokahúgom irányába. - Elnézést Hadnagyom, kissé elkalandoztam. Mondott netán valamit? Smile

– érdeklődöm, hátam mögé téve szabad kezemet, kihúzva magamat fordulva társalgópartnerem felé.

„Amikor két ember szíve mélyén megérti egymást,
a nyelv, amelyen szólnak, édes lesz és lenyűgöző, mint az orchideák illata.”

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Csüt. Dec. 06, 2012 5:13 am

Ősszel nyíló cseresznyefavirág

A név, melyen a velem szemben álló férfi bemutatkozott, szép lassan beszivárog tudatomba. S bár csupán keresztnév, azonnal tudom a teljeset is. Hisz csupán az imént olvastam. Ez volt az a név, mely megingatta szilárdnak hitt világomat. A valóság különös fordulatot vesz ezáltal, s úgy érzem, nem kell sok hozzá, hogy elveszítsem a tájékozódást benne. Már így sem lesz egyszerű megtalálni a visszautat, még akkor sem, ha mindössze csak egy lehetőség, melynek nincs valóságalapja… Kit áltatok? A sors oly ösvényt jelölt ki előttem, melyről nincs visszaút. S bár nem akarom elfogadni a tényt, mégis tudom, pontosan az áll előttem, akire gondolok. A kártyavár meginog.
– Long? Azt hiszem, épp az imént voltak a kezemben az iratai… Wang Shui Long, ha nem tévedek, igaz? ^^ – zavaromban a kezemben lévő iratköteg bámulásába kezdek, és szép sorban fellapozgatom őket fél kézzel. Ez persze nyilvánvalóan alibitevékenység, ám engem megnyugtat, hogy nem kell a szemébe néznem. Úgy csak nehezebb lenne. Így sem egyszerű feldolgozni. - Félreért. Nem arról van szó, hogy nem fontosak. Csupán vannak magasabb prioritású iratok – jegyzem meg, még mindig lapozgatva a papirosok között. De vajon miért olyan fontos számomra, hogy megleljem azt az iratot, és mindenki másnál előbb olvashassam végig? Érthetetlen, szinte nem is rám valló cselekedet. Ám ameddig a keresés puszta tevékenysége is megnyugtat egy bizonyos fokig, azt hiszem, élhetek eme pótcselekvéssel.
– Ellenkezőleg. Az újoncok fogadása is a hadnagyok egyik feladatköre. Mi pedig két hadnaggyal is rendelkezünk, így a munka, hogy úgy mondjam, megoszlik – felelek unokafivérem – már ha nem tévedek – megjegyzésére. Különösnek tűnik, hogy bár rokonom, mégis ily távolságtartással beszélgetünk. Talán még egyikünk sem óhajtja elfogadni a tényeket. Vagy ki tudja? Az sem bizonyos, hogy számára is oly élénken villantak fel a múlt emlékképei, mint az én elmémben. Csaknem egy évszázad telt már el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Ki vonhatná felelősségre bármelyikünket is, ha megfeledkezett egy alig látott személyről, vagy eltemette magában a másik életét? Vagy ez csupán önáltatás, és a magam számára keresek feloldozást? Hisz én magam is igyekeztem megszabadulni minden olyan dologtól, ami a múltamhoz köt. Egyetlen emléktárgyát a hajamban viselem – ennek más jelentősége is van. Olyan, amit nem akartam elfeledni sosem. Annál jóval fontosabb.
– Alig egy esztendeje. Mégis, rengeteget tanultam ez idő alatt. Talán valóban fordulat volt, mint ön is mondta. Azt hiszem, az elmúlt évben nőttem fel igazán – már rég nem lapozgatok az iratok között, inkább szórakozottan tekintem meg a nekem kellő, felülre helyezett aktát. Valahogy nem akaródzik elolvasni. Mintha személyesen, tőle szeretném hallani, mi minden történt vele. De hisz módomban áll úgy alakítani a beszélgetést, ahogyan csak szeretném. Mégis miért ily nehéz mindez? Sóhajtok. Szinte megkönnyebbülés számomra, hogy egy viszonylag semleges témában kéri, meséljek. Így hát önmagamhoz mérten hosszan mesélem el neki az osztag közeli történelmét: Ichimaru taichou árulásnak tűnő tettétől Chizuki taichou eltűnésén át egészen a közelmúltban történt eseményekig a két Kagami taichouval. Eseménydús, gyászos, s mégis valamelyest büszke múlt, nem igaz? Oly sok minden történt, tragédiák, dicsőségek, hogy nehéz volna a mérleget bármely irányba is elbillenteni. Mondhatni, lehetetlen. Szerencsére nem is kell komoly következtetéseket levonnom, hisz meg is érkezünk a hadnagyi irodához. Halvány mosoly suhan át arcomon, ahogy kérésének engedve, szándékaimmal ellentétesen, előtte lépek be. Az asztalhoz megyek, hogy elhelyezzem rajta az újoncok papírjait. Kivéve egyet. Azt az egyet, amelyik Longhoz köthető. Eme aktát magamhoz veszem, és tekintetemet körülhordozom a teremben. Shizuka-chant keresem, ám nem lelem őt sehol. Lemondó sóhajjal nyugtázom a helyzetet. Sejthettem volna, nem igaz? ^^”
Unokafivérem halk szavaira úgy pördülök meg a tengelyem körül, mintha áramütés ért volna. Közelebb lépek hozzá, szemeimmel a falra függesztett képet vizslatva, miközben a férfi egyetlen mondata visszhangzik elmémben. Halvány, nosztalgikus mosoly terül szét arcomon, sokat lágyítva vonásaimon.
– S némely fogalom gyermekként egész mást jelent, mint felnőve. Ha a fogalom megváltozik, vajon megváltozhat vele a köré épített ígéret? – akárcsak ő, én is félhangosan gondolkodom. Oly szavak szaladnak ki ajkaimon, melyeket magamtól nem biztos, hogy kimondtam volna. Így, mikor felém fordul, kedvesen érdeklődve, mondtam-e valamit, csupán megrázom a fejemet. Ez egyelőre jobb, ha megmarad nekem, elfedett gondolatként. Talán majd később, ha sikerült jobban megismernem, előveszem újra. Addig eltemetem, millió más közé. De vajon meddig maradhat zárva a képzeletbeli ládikó anélkül, hogy túlcsordulna?
– Ha kinézelődte magát, indulhatunk tovább… és kérem, szólítson Meinek – villantom rá ismét a halovány mosolyt, majd anélkül, hogy bármi egyéb jelzést tennék, elindulok a tolóajtó felé, hogy folytathassuk utunkat. Némi gondolkodás után ismét rápillantok az unokafivérem adatait tartalmazó papírra, és abból fel sem nézve indulok el valamerre a folyosón. Amennyiben ő is olyan bátortalanul viseltetik a valódi kérdések iránt, mint jómagam, csendesen telhet el az út. Mégis, hiába olvasom az aktát, nem tudom felfogni a szavakat. Ez azt jelenti, hogy rossz stratégiát követek, nem igaz? Ideje összeszednem magam. Elvégre, nem vagyok már az a nyápic, mindenen pánikba eső kislány, mint egy évvel ezelőtt, nemde? Egy folyosó végi tolóajtót elhúzva pillantom meg az osztag kertjét. Véletlen avagy sem, hogy éppen ide vezettem társamat, a kis teraszra a kert előtt, teljesen mindegy. A hely tökéletesnek tűnik, hogy előhozakodjak egy személyesebbnek tűnő kérdéssel.
– Mondja csak, Long, nem mesélne egy keveset magáról? Tudja, szeretjük egy kicsit megismerni az ide érkező tiszteket ^^” – elég átlátszó kifogás, meg kell hagyni, bár van némi valóságalapja. Valóban fel szoktunk tenni az ide érkezőknek néhány kérdést, de épp a kérdések mivoltából kifolyólag ez az osztag számára fontos adatokra szorítkozó csevely szokott lenni. Ideje lenne már megtanulnom hihető kifogásokat is kitalálni. Bár ez jelen pillanatban képtelenség. A puszta folyamata, hogy elfogadjam, tényleg az áll mellettem, akire gondolok, s akit szeretnék, hogy itt legyen, teljesen felkavar. Akárha egy örvény készülne magával rántani emlékeim tengerének mélyére.
S a kártyavár legfelső szintje máris összecsúszott…

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Vas. Dec. 09, 2012 2:13 am

Ősszel nyíló cseresznyefavirág

Lelkemben égig érő fa áll a borús felhők alatt, ágai az égtáj minden irányába elágaznak, de csak egyetlen egyen van bimbós virág, arra kell mennem. De van elég bátorságom rálépni eme ösvényre? Van bennem annyi, hogy kivirágoztassak egy nyíló félben lévő apró virágot? Vagy inkább magára hagyom, s visszafordulok?
Kegyetlen gondolatok, amelyek kellemetlen emlékeket hoznak felszínre lelki szemeim elé. Lelkem tükrében látva régi énemet, mely mily’ rémesen hasonlít arra a személyre, akit egész gyermekkoromban megvetettem! S mindezen gondolatok, melyek átkúsztak elmémben, szintén ugyan azt tanúsítják… kegyetlenség, egy lélek összetörése, régebben még lelkiismeret fordulásom sem volt egy ilyesfajta tett után, de az már a múlt, most a jelenben élek, egy új életet megkezdve, s ez az énem nem kíván ismét olyanná válni, mely egykoron volt.
- Nem, nem téved Hadnagyom. – bólintok rá kérdésére. - Ez érthető, mint a mai világban mondani szokás „Mindig van egy nagyobb hal” – nem igaz? Smile

– vajon ő tudja vagy sejti, melyre jómagam rájöttem az imént? Emlékszik e rám, az emberi életéből, mielőtt lélekként ő maga is új létet kezdett volna itt? Vagy netán menekül az igazság elől, ahogy én is próbálok szüntelen? Merjem e felhozni előtte a rokoni szálat, vagy csak jó kedélyűen szórakoztatnám feltételezésemmel?
- Oh, igen, erről már volt szerencsém hallani. El tudná mesélni, kedves Hadnagyom, hogy miféle úton – módon vált lehetségessé az, hogy két eme ranggal rendelkező személy foglalhasson helyet az osztag vezetői székénél a kapitány mellett? Smile

– valóban érdekel, hogyhogy nem csak unokahúgom tölti be eme tiszti rangot, s mi okán vált szükségessé az, hogy két shinigami is karszalaggal rendelkezzen. Netán az összetett feladatok elvégzésének okán, vagy az osztag rendelkezik olyan specialitással, ami több vezetői észt vár el a munka elvégzésének ügyében? Olyan sok mindent rejt magában a Gotei 13, s szeretném minél inkább kiismerni, ha az elmúlt évtizedekben sajnálatos mód nem volt rá alkalmam. Vagy csak unokahúgom személyéről szeretnék minél többet megtudni, hogy miképpen lett az, aki?
- A lélek lassabban öregszik a külsőnél, Hadnagyom. Smile

– jegyzem meg unokahúgomnak, bár szememben még mindig oly’ fiatal, mint aki senki sem változott volna legutolsó találkozásunk után. Olyan hihetetlen, hogy ama alkalom után szinte rögtön megkaptam halálhíréről értesítő táviratot. Még most is összeszorul a gondolattól a szívem, s kiszárad a torkom, ahogy ama helyzetbe képzelem magamat, mely évtizedekkel ezelőtt történt.
Lelkem megnyugtatásáért szívok bele sárkánymintás pipámba, s hallgatom a történetet, melyet unokahúgom tár fel előttem. Olyan kellemes a hangulat, a régi szép időkre emlékeztet, de megelégszem én ennyivel? Kérdezhetnék róla, csak ő róla, nem pedig köntörfalazva az osztag apró ügyeiről, hiszen Iijima-dono megannyi mindenről tájékoztatott már, mielőtt eljöttem volna ide.
Elgondolkodva hajtom le fejemet, tekintetemet elszakítva a cseresznyefa képéről, s elmerengek unokahúgom szavain. Nem hittem a fülemnek, s ennek hangot is adtam, sajnálatomra nem ismételte meg szavait. A képzeletbeli fa ágai leveleket hullajtottak. Fájdalom járta át testemet, avagy csalódás? Oly hasonló a kettő, csupán az egyik mélyebben megérinti a lelket.
- Miért ismételjük meg elődeink hibáit, amikor annyi új hibát kell még ejtenünk? – apró sóhajt követően, eltűnődve teszem fel a kérdést, unokahúgom szemeibe nézve, mintha csak tükörképem előtt állnék, s néznék farkasszemet önmagammal. A köztünk fellelhető hasonlóság, ha másról nem, erről árulkodik leginkább.
- Ahogy kívánja, Mei hadnagyom. Smile

– bólintással jelzem, hogy részemről továbbállhatunk a következő helyszínre. Az út során elgondolkodva lépkedek mellette. Annyi kérdés hozakodott elő elmémben, hogy nem tudok választani közülük. Melyiket lenne okosabb feltenni, melyikkel nem ijeszteném el magamtól?
Merengésem során a menta illatú dohánnyal nyugtatom le magamat, mielőtt túlzottan felzaklatna az ügy. Szeretem nyugodt oldalamat mutatni egy társalgásban, s ez nem éppen a megfelelő alkalom arra, hogy elragadjon a hév, s ne lássam tisztán a helyzetet. Bár nem éppen számítottam viszontlátására, igaz, nem egyszer kalandoztam erről gondolataim mezején. De egyszer sem így képzeltem el ezt az örömteli szituációt.
Boldogan tekintek körül a kertrészleten, mely elénk tárul az ajtó mögül, melyet unokahúgom nyitott ki, hogy kiléphessünk rajta. A kert teraszának apró tárgyain végigvezettem kezemet, s közben szemügyre veszem a közelben lévő őszi színben tündöklő virágokat is. Olyan nosztalgikus mindez…
- Magamról, Mei hadnagyom? Smile

Rendben, de szeretném tudatni önnel, hogy életem nem volt túlontúl izgalmas, nem vagyok hős, ki jótettek hadát hajtotta végre élete során, s annyi kalandban vett részt, hogy élete végéig mesélhetné. Nem, sajnos én ettől a temperamentumtól teljesen eltérek. – szemem sarkából pillantok rá, s kérdésének eleget téve mesélem el életem eddigi történetét. Betekintést adtam számára lélekként töltött időmbe, a tanításokba, melyet a Miyauchi famíliánál folytattam, hogy Iijima-dono segített ki, mikor átkerültem Soul Societyba részleges amnéziámmal. Majd apró részleteket ejtettem el emberi létemből, ugyan nem konkrétan, de burkoltan utalva unokahúgom személyére, s az akadémiáról is tettem említéseket, hogy mely’ osztagban szolgáltam ezelőtt névlegesen. Vagyis minden, életemben lényegesebbnek nevezhető dolgot megosztottam vele, amit felötlött bennem a kérdése elhangzását követően.
- Mondja csak, Mei hadnagyom. Ön már játszott erhu hangszeren? Smile

– abbahagyva élettörténetem ismertetését, elgondolkodva támaszkodom meg a korlátban, ahogy a kert szépségét csodálva előhozakodok eme kérdéssel, érdeklődő pillantással várva válaszát, miközben a régi, ismert dallam cseng elmémben.

„Amikor két ember szíve mélyén megérti egymást,
a nyelv, amelyen szólnak, édes lesz és lenyűgöző, mint az orchideák illata.”

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szer. Jan. 02, 2013 10:46 am

Ősszel nyíló cseresznyefavirág

Nehéz beismernem, de igaza lehet. Lélekben valóban lassabban öregszünk, mint küllemre. Noha ebben a világban a test is igen-igen lassan halad az idővel. Az elmúlt évtizedek során én is csak pár évvel lettem idősebb, mint halálomkor voltam. Személyiségemet tekintve pedig csupán az elmúlt esztendőben komolyodtam meg. De vajon ez tényleges változás? Most minden jel arra utal, nem változtam semmit, hiába kellett volna. A hadnagyi irodában lévő kép előtt állva is csak ez jár a fejemben. Pontosan olyan vagyok, mint hajdanán. Legfeljebb egy kicsit, minimális szinten határozottabb. És miközben az ígéretemet próbáltam teljesíteni, az önmagamnak tettről elfeledkeztem. Sosem vágytam olyan lenni, mint a szüleim. Sosem vágytam egy szép arc lenni valakinek az oldalán, amit nem ingatnak meg a környezetének a történései. Mégis, pontosan ilyen vagyok a külvilág számára: érzelemmentes, csendes. Ezzel mindig tisztában voltam, és mindig azt mondtam, változni szeretnék. Valóban ezt kívántam volna? Hiszen semmi konkrétat nem tettem ennek érdekében. Belenyugodtam, hogy én már csak ilyen vagyok, és aki tényleg meg akar ismerni, rájön a hűvös küllem rejtette valóságra. Mióta Long mellettem van, egyre több kérdést teszek fel magamnak az ilyenekről. Vicces, ő az első, akinek a neve mögé nem teszek semmit, már a saját gondolataim között. Még ha szóban tartom is a tisztesnek tűnő távolságot, magamban nem teszem. Túlzottan is nehéz, azzal a tudattal, hogy valóban a rokonom.
– Talán akaratlanul is a rossz példát követjük. Hiszen más nem volt előttünk. Még ha nem is vágytuk soha azt, amit ők jelképeztek, óhatatlanul átvettünk tőlük bizonyos dolgokat – felelek halványan mosolyogva, még ha unokafivérem csak költői kérdésnek szánta is szavait. A lényegen nem változtat. Ahogy rám pillant… ugyanaz a kék szempár, mint az enyém. Talán pont a köztünk lévő hasonlóság miatt gondoltam azt hajdanán, hogy megannyi ismerősöm közül ő áll hozzám a legközelebb. Akkoriban ugyanúgy gondolkodtunk, ugyanazok voltak a céljaink, a vágyaink. Vajon most is ugyanígy van? Vagy mindez hiú ábránd csupán, és már nincs semmi, ami közös bennünk a nevünket leszámítva? Ez a gondolat elszomorít, még ha tudom is, nagyobb rá az esély, mint az ellenkezőjére. Miért sóvárgom egy olyan élet után, amit egyszer már eldobtam magamtól? De hisz nem is az élet után vágyódom, kizárólag az időért, amit egy bizonyos személlyel tölthettem volna.
Lemondó sóhajjal veszem tudomásul, hogy a hivatalos megszólítástól nem óhajt elállni. Talán tévednék, és a korábbi szavai ellenére mégis elfelejtett volna? Bár tudnám a kérdéseimre a választ! Sosem éreztem még magam ennyire elveszve. Vagy ennyire kiszolgáltatottnak a saját érzéseimmel szemben. Félek, és eszemben sincs megkérdezni, ami a legjobban érdekel, mert azzal lerombolhatnám a néhány perc alatt naivitásomban felépített illúziót. Még mindig nem vagyok több egy kislánynál, hiába állítok mást. Ha jól belegondolok, még kiszámítható is tőlem, hogy pont a kertre néző teraszra menekülök. Meg sem kéne lepődnöm magamon. Túlzottan is nyilvánvaló lépés volt. Kérdésére csak bólintok. Szeretnék róla tudni. Mindent, amit csak lehet. Előzetes megjegyzésére sokat sejtető mosoly fut át arcomon. Tudom, hogy az élete nem volt kalandokkal teli. Akárcsak az enyém. De nem fogom megszakítani visszaemlékezését. Egyszerűen… nem is tudom. Szeretem hallani a hangját. Régi emlékeket idéz. Mindig jól esett, valahogy megnyugtatott, amikor rosszul éreztem magam valamiért. Először is akkor találkoztunk, mikor teljesen magam alatt voltam. Másodszor pedig a jelenléte, és a beszélgetésünk volt az, amitől sokkal jobban éreztem magam egy ideig.
A részleges amnézia említésekor kicsit meginog bennem valami. Önkéntelenül is a mellkasomhoz kapok, mintha ezzel enyhíthetném a fájdalmat, amit a tényleges feledés gondolata jelent. Borzasztónak tűnik már csak az elmélete is, hogy ő nem emlékszik rám, de… ez nem lehet, igaz? Hiszen annyi utalást tett már a közös emlékekre… Vagy azt csak én képzelem oda? Nem tudom. Nem tudok már semmit. Hiába az elrejtett információk, már nem bízom eléggé a saját elméleteimben. Elkeserítő, nemde? Az viszont büszkeséggel tölt el, hogy korábban unokafivérem az ichibantaiban szolgált, még ha csak névlegesen is. Az egyik tartóoszlop mellé állok, és annak nekidöntve homlokom elmosolyodom. Sokkal jobban érdekelnek unokafivérem arckifejezései, mint a kert látványa. Nem egyszerű olvasni bennük, de én akkor is megpróbálok. Az ilyesfajta kihívásokkal szemben nincs semmi kifogásom. Amúgy is feltett szándékom, hogy kiismerjem őt.
– Sajnos nem. Pedig szerettem volna megtanulni – szívesen kérném, hogy tanítson, de azzal egyrészt elszólnám magam, nagyon is, másrészt nem tudhatom, szívesen vállalná-e. Vagy egyáltalán, játszik-e még azon a hangszeren? Annyival egyszerűbb lenne, ha ő is kérdezne rólam… Azt hiszem, túl sokat kérek. Már annak is örülnöm kellene, hogy láthatom újra. Hiába, ha egyszer felvillan a lehetőség, akaratlanul is többre kezd el vágyakozni a lélek. Még én is beleesek ebbe a hibába, a telhetetlenségébe. - Ön tud rajta játszani? – teszem fel a kérdést pár pillanatnyi csend után. Bár igazából ez költői kérdés. Tudom, hogy egykor tudott. A valódi kérdés így hangzana: egyszer játszana-e nekem? De azt hiszem, ennek feltételéhez több bátorságra volna szükségem. Vagy csak több bizonyosságra a rokonságunkat illetően. Nehéz lenne szembenézni a ténnyel, hogy mindent csak belemagyaráztam a reakcióiba. Talán a világom még gyorsabban omlana össze, mint jelen állapotában. Mert bármennyire is nehéz elismerni, érzem, ez következik. Egy megállíthatatlan folyamat már elindult bennem. Kár is lenne tagadni. Önmagamnak csak nem hazudhatok örökké. Még akkor sem, ha szíves örömest megpróbálnám ennek az ügynek a kapcsán.
– Bocsásson meg, kicsit elkalandoztam. Szeretne jobban körülnézni idekinn? – kérdezem némileg észbe kapva. Egek, hogy csúszhattam szét ennyire? Eddig nem esett nehezemre koncentrálni, soha. Most pedig… magamra sem ismerek. Egyre inkább szeretnék túljutni ezen a napon…

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Vas. Jan. 13, 2013 1:03 am

Ősszel nyíló cseresznyefavirág

Valóban véletlen lenne? Véletlen lenne az, hogy hibákat hibákra halmozunk? Véletlenül, s nem okkal vállunk azzá, amik elődeink voltak? Biztosan nem magunkban kell keresnünk az okot? Hiszen részben a mi sarunk is. Ígéret követte ígéretet, s mégis azzá varázsolt az idő, amivé legkevésbé szerettem, szerettünk volna alakulni. Lehet, mikor a változás szele felkelt, mi vitorlák helyett falakat húztunk magunk köré?
Unokahúgom felelete elkalandoztatta gondolataimat, új ösvényre terelte az ide – oda cikázó foszlányokat, s így új utat járhattam végig magamban. S erre a rám telepedett csendesség is sokat utalhatott, hogy csak pipám mentolos tartalmát élveztem, miközben általam alkotott apró dimenzióba csöppenve jártam a földes utakat, melyek kitudja hová is vezetnek. A boldogsághoz netán? Ahhoz jobban szükségeltetik ismerni magamat. Túl sok dolog iránt vágyódom, s túl kevés a lehetőség arra, hogy mindegyikhez hozzájussak. Egy gondolkodó ember szavai szerint mindkettőből csökkentenünk kell, ha bölcsekké kívánunk válni. De a bölcsé válás roppantul hosszú és nehézkes út, melyet, ha félbehagyunk a felénél, az nagyobb rossz lehet, ha vége előtt egy picivel adunk fel vele.
- Rosszul van, Mei hadnagyom? – némi aggodalomnak nevezhető mimikát vesznek fel arcizmaim, ahogy unokahúgom felé vezetem tekintetemet. Szokatlanul csendes, s a tartóoszlopnak való támaszkodása sem éppen megnyugtató, és normális bőrszínéhez képest elfehéredett arca arra mert következtetni, hogy egészségügyileg netalántán nem éppen érzi jól magát. Negatív válasz esetén megkönnyebbültnek tűnő sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben a beszédünk eredeti témájára igyekszem visszatérni, mint gondolataimat, mint beszédemet.
- Ez érthető. Az erhu hangszer hangja szívhez szól, emlékeket mozgat meg. De békét nem hozhat ez sem, csakis önmagad teremtheted meg. Nem igaz, Mei hadnagyom? Smile

– szórakozottan játszadozni kezdek a korláton lévő apró hóval. Oly fehér, oly tiszta, oly ártatlan, s megnyugtató. De a szép külső mögött fagyos belső lakozik, ha hozzáérek, hűvösséget érzek, s ha órákig benne tartanám ujjaimat, lassanként megfagyasztaná, s szomorú búcsút kellene intenem apró végtagjaimnak. - Nem tökéletesen, de meg tudom szólaltatni a hangszert. Illetve ismeretében vagyok bár daljátéknak is. Nagy örömömre szolgálna, ha az alapokat megtaníthatnám önnek, de hogy mire viszi ezt a tudás, már az ön dolga lesz, Mei hadnagyom. Smile

– arcomat unokahúgom felé fordítom, majd lassan egész testemet elfordítom a gyönyörű hófödte kerttől, hogy szemtől – szemben álljak halottnak hitt rokonommal. Egyszerűen képtelen vagyok betelni látványával, hogy ismét itt van, beszélhetek hozzá, s láthatom.
- A kalandok ön-önvilágunkban néha hosszú, s talán fárasztó is, de roppantul tanulságos. Az viszont már a mi dolgunk, hogy mit vonunk le következtetésképpen. Ne aggódjon, Mei hadnagyom, velem is megesik ez időnként. Smile

– igyekszem biztosítani arról, hogy semmiféle ellenérzést nem keltett bennem azzal, hogy gondolatai földjén ragadt pár pillanatig.
- Igen, és örömömre szolgálna, ha velem tartana. Smile

– főmeghajlással köszönöm meg unokahúgom kedves felajánlását a kert jobb megismerésével kapcsolatban. - Minden bizonyára gyönyörű az osztag kertje tavaszi ébredezéskor vagy nyári virágbőség idején. – unokahúgom nyomán haladok, s hordozom végig tekintetemet a kert minden egyes zugán. Elmémben bőszen igyekszem elképzelni, mikor Körömvirágok, Rózsák, Gerberák, Íriszek… és egyéb csodás növények díszítik eme kertet.
Kellemetlen szótlanság telepedett közénk, mely nem igazán kívánt távozni. Pedig megannyi mondanivalóm van még, kérdeznék szüntelen, de egyszerűen nem kívánom megrettenteni túlságosan közvetlen viselkedésemmel unokahúgomat. Hosszas elmélkedést követően, azonban eszembe ötlik egy régi emlék egy roppantul szórakoztató emlékkép.
- Ismerek egy játékot, a neve a leginkább „kérdezz – felelethez” lehetne a legjobban hasonlítani. A lényege az, hogy az egyik fél feltesz egy kérdést, s ha a másik fél megválaszolja, akkor a szerepek cserélődnek. A kritériumokra sajnos nem emlékszem. De szívesen kipróbálnám ezt a szórakoztató elfoglaltságot. Hölgyeké az elsőbbség. Smile

– türelmesen nézek rá, miközben szívok mentolízesítésű dohányt tartalmazó sárkányformájú pipámból.

„Amikor két ember szíve mélyén megérti egymást,
a nyelv, amelyen szólnak, édes lesz és lenyűgöző, mint az orchideák illata.”

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Kedd Júl. 30, 2013 9:32 am

Ősszel nyíló cseresznyefavirág

Rosszullét? Ez lenne a megfelelő szó arra a különös, eddig ismeretlen, szorító érzésre, ami a mellkasomat igyekszik összeroppantani? Nem. Sokkal inkább hasonlítanám félelemhez, kétségbeeséshez. Vagy talán inkább a csalódottsághoz. Ám legjobban azzal jellemezhetném, hogy mindez egyszerre. Keveredve némi fájdalommal, az elveszett, majd megtaláltnak hitt, ám mégsem létező felett érzett fájdalommal. Mintha lelkem egy teljes darabját vesztettem volna el egyetlen gondolat miatt. Azonban ezt az érzelmet már elsöpörtem, és a tartóoszlopnak való támaszkodás, fejem odahajtása inkább nosztalgiázásnak tudható be. Hiszen így kényelmesebb hallgatni szavait, könnyebb elképzelni, hogy álmodom ezt az egészet. Igen, akkor nem kellene szembenéznem semmivel, amit mindeddig elmulasztottam. Ám a kérdésére válaszolnom kell, túlzottan is valóságos ahhoz, hogy elengedjem a fülem mellett.
– Semmi baj, nem szükséges aggódnia. De köszönöm a kedves figyelmét – halvány, kissé keserű mosoly fut végig arcomon. Semmivel nem jobb attól, hogy nem álmodom, hanem a valóság kiszámíthatatlan tengerén hányódom. Tenger… Ironikus, hogy éppen ezt a hasonlatot használom gondolataim között. Szeretem a végtelen kékség látványát, de kizárólag tisztes távolságból. Már megint hol jár az eszem? Mily gyerekes viselkedés mindig elkalandozni valamiért, mikor itt áll előttem az, akire figyelnem kellene. A mai alakításom egyre közelebb kerül a határmezsgyéhez, mely az elfogadhatót elválasztja a szánalmastól. És ez nem éppen dicséret rám nézve. Mi több, az ilyesfajta szétszórtság olyasfajta luxus, amit nem lenne szabad megengednem magamnak. Nem is értem, mi üthetett belém.
– Valóban. Hiszen a lélek békéjéhez több kell, mint egy szív húrjait megmozgató dallam – válaszolok kérdésére, és tekintetemmel ujjait követem, ahogy a hűs, hóvá fagyott vízcseppekkel játszadozik. Ebben a formájában még a víz is olyan, mint egy kristály. És látható, még egy egynemű anyag apró részei sem egyformák. A köztem és unokafivérem között lévő hasonlóságnak is volt egy határa, még régen. Vajon ez a határ merre mozdult el egy évszázad alatt? Elmozdult egyáltalán? Újabb kérdések, melyek jelenleg kimondhatatlanok a bizonytalanság miatt… - Igazán boldoggá tenne, ha a beilleszkedés mellett az én tanításomra is szakítana egy kis időt. Ám meg kell kérnem, ne vigye túlzásba az elfoglaltságokat, és szakítson időt a kedvteléseire is – a vizet prédikál, ám bort iszik tipikus esete. Azonban attól, hogy én a munkámnak és a kötelességeimnek élek, neki még nem kell. Annyi lehetősége van, s nem csupán az osztagon belül, kár volna, ha elszalasztaná őket.
Apró bólintással veszem tudomásul nyugtatónak szánt szavait. Igazán sajnálatos, hogy az efféle elkalandozások egy új tiszt fogadása közben… hogy is mondjam, nem tartoznak a megfelelő viselkedés kategóriájába. Talán időnként nekem is meg kellene fogadnom saját tanácsomat a pihenéssel kapcsolatban.
– Még lesz alkalma a melegebb időben is megtekinteni – engedek meg egy halovány mosolyt magamnak, ahogy elindulok feltételezett unokafivérem oldalán a hófödte kertben. Fagyos páncélzat. Ez borít idekinn mindent. Talán a mi szívünket is. Szinte kézzel fogható a feszültség, és a levegő telítettsége. Néma, ki nem mondott kérdések, melyek közénk ereszkednek, s az idő múlásával, minden egyes némaságban töltött perccel egyre magasabb falat emelnek közénk. Nem tudom, vajon ő is érzi-e mindezt, vagy sem. Csupán engem zavarna ez az egyre magasabbra növekvő jégpáncél? Csak engem zárna kalitkába ez a tömör csend, miközben bensőmben hangosan sikoltok annyi bizonytalanságot, annyi ki nem ejtett szót? Túl sok a kérdőjel, mely jelenleg elválaszt minket, s a bizonytalanság, a kétely olyan méreg, mely a felismerés folyamatát is lassíthatja. Mennyi idő telik majd el, mire biztos lehetek a válaszokban vagy a feltételezésekben, amiknek nincs bátorságom utánajárni? Fájó, vagy épp örömteli lenne megismerni az igazságot? Long javaslatára kapom fel a fejem, s kobakom kissé oldalra billentve gondolkodom el az ajánlaton. Játék? Vagy játéknak álcázott válaszkeresés? S hadnagyának ajánlaná fel mindezt, vagy rokonának? Mert előbbivel szemben az ilyesmi tolakodó lehetne, míg utóbbinál értelmetlen. Vajon melyik az igazság? S ha már felajánlotta a kezdés lehetőségét, mi volna a leghelyénvalóbb kérdés? Mi az, ami kicsit megnyugtatna, mielőtt azon kezdenék aggódni, nekem mire kell majd válaszolnom? Túl sok a megválaszolatlan kérdés…
– Érdekes javaslat. Ám legyen, de ígérje meg, bármily kérdésre őszintén válaszol. Cserébe én is hasonlóképp teszek – szinte felesleges mondatok, ám sosem lehetek biztos semmiben. Ugyanoly nehezen igazodom ki rajta, mint önmagamon, így az efféle óvintézkedések logikusnak tűnnek. Még ha nem is lenne rájuk szükség. A magam részéről holmi ígéretek nélkül is őszinte volnék. Azonban, hogy ő mennyire játszadozik, s mennyire komoly, azt nem tudhatom. Még nem. Nem tudom, ismerem-e annyira, vagy egyáltalán, ő az, akit ismerek? - Ha már megadta a kezdés lehetőségét, engedjen meg egy kissé tolakodó kérdést. Részleges amnéziája, melyet volt kedves megemlíteni, elmúlt, vagy még mindig vannak fehér foltok múltjában? – igen, ez volna az, ami jelenleg leginkább érdekel. És egy ilyen indítás után nekem is fel kell készülnöm arra, hogy indiszkrét kérdést kapok. Megadtam hozzá az alapot, s szavaimat már akkor sem vonhatnám vissza, ha akarnám. A kíváncsiság azonban jelenleg erősebbnek bizonyul a neveltetésnél. Egy cseppnyi szemtelenség. Ennyit talán még megengedhetek magamnak anélkül, hogy bármiért szégyenkeznem kellene. Ha valóban a rokonom, akkor természetes, hogy kíváncsisággal tölt el jelenléte. Ahogy az is, hogy minél többet szeretnék megtudni róla, s viselt dolgairól. Igen, azt hiszem, ez elfogadható.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Pént. Feb. 07, 2014 5:48 am

Ősszel nyíló cseresznyefavirág

Azt mondja, hogy nincs baj, de az arcáról az ellenkezője íródik le. Hát ilyen kemény lenne a fal, mely körbe vesz téged, Húgom? A fájdalom, a könnyek, a szomorúság, mind-mind olyan dolgok, mely egyszer mindenképpen áttörik a körénk épített gátat, legyen bármily erős is. Hogy most, vagy napokkal, hetekkel, hónapokkal, netán esztendőkkel később az nem számít. Egyszer valamikor… meg fog történni.
Rejtsd el őket!
Visszhangozik fejemben az elfeledettnek hitt ember, intő szavai. Rejtsd el az igazságot, töröld ki, tépd ki magadból, mert csak így nyerhetsz megnyugvást! Pedig az érzelmek megismerése nagy ajándék. Könnyeket ejteni mikor fáj valamink megkönnyebbülés, nevetni azon, mi örömteli felszabadít. De milyen könyörtelen is a sötétség, ami magába zár, ha mindezt megtagadja magától az ember? Lánc tartja fogva a valós érzelmeket, mely szüntelen próbál szabadulni belőlünk. Hát a te gátad kedves Húgom, milyen erős? Meddig fogod tudni fenntartani a kemény kőfalakat, elrejtve a külvilágtól igazi önmagadat? Ki lesz az, aki átsegít majd a romokon?
Mélyet szippantok a menta ízű fűből. A tömény anyag eláraszt belülről, kitisztít, felfrissít. Megmosolygom unokahúgom szavait ama csodás hangszerről, mint amilyen az erhu.
- Öröm számomra, hogyha újabb és újabb dolgokat taníthatok másoknak, Mei hadnagyom, szóval nem kell aggódnia, boldogan adom át tudásomat önnek – mondom. - S ön elég időt fordít szabadidejében azon dolgokra, melyek érdeklik önt és boldogsággal töltik el, Hadnagyom? – érdeklődöm puszta kíváncsiságból. A falak, amiket magunk köré húzunk néha sokkal magasabb, sokkal vastagabb, mint ahogy azt hisszük. Néha nem csak az érzelmeinket tartjuk vele kordában, hanem önönmagunkról is képesek vagyunk megfeledkezni miatta.
- Már izgatottan várom – nézek a havas távlatokba. Gyönyörű szép a természet ezen tisztasága. Talán túl tiszta, mégis létezik és megállja a helyét a természetben.
- Nem szokásom hazudni, tiltja az etikett, de jómagam már csupán elvből megvetem ^_^ – biztosítom Hadnagyomat az őszinteségemről egy halovány mosoly kíséretében. Füllenteni egy olyan személynek, akit szeretünk és meg kívánunk óvni más, mint átírni fölöslegesen régmúlt dolgokat. Sosem tartottam helyénvalónak. Hiszen azzal nem csak a másikat, magunkat is becsapjuk, egy új önarcképet alkotunk, mely rendkívül törékeny, s a legkisebb karcolásra is képes apró szilánkokra törni. Az éles üvegdarabkák pedig felsérthetik lelkünket, és ezt a belső vérzést nem lehet elállítani. Gondolataim során kíváncsian vártam unokahúgom kérdését, mely miatt eme bevezetővel kezdte meg az apró játékot. S óvatos, mégis kíváncsiságtól buzgó szavai egyszerre mosolyogtattak meg, költöztetett lelkembe meglepetést és evezte gondolataimat egyre mélyebbre elmémben.
Elgondolkodva néztem magam elé, ahogy a válaszon rágódtam. A kérdés rendkívül érdekes volt, hiszen a lélek honnan is gondolná, hogy pont eme apróság ragadja meg egy Hadnagy figyelmét egy egyszerű tiszt élettörténet töredékeiből? Persze az előttem álló hölgy nem egyszerű hadnagy, alapos okom van feltételezni rokoni kapcsolatunkat és itt nem csak a nevünk hasonlóságát veszem alapul. Kísértetiesen hasonlít nem egy vonása is arra a gyermekre, ki fényt hozott egykor sötét életembe.
- Ezek a homályos képek a felejtés akarás keserű gondolataiból maszatolódtak el. Azonban vannak dolgok, amiktől bármennyire is szeretnénk, nem szabadulhatunk meg. Ezek a szavak talán meglephetik önt, hiszen jómagam az emlékeket igazi kincsnek tartom, de csak azok képesek igazán értékelni mindezt, akik olyasmit hagytak a hátuk mögött, amikre nem büszkék, akik leginkább felejteni akarnak. Talán most látom a legtisztábban az emlékeimet letűnt életemből, olyan patyolatok, mint eddig még soha lélekként eltöltött életem során. – Árulom el őszintén, ahogy a múlt fonalai táncát láthattam lelki szemeim előtt. Pillanatról-pillanatra nézhettem volna végig minden, előző életemben történt eseményt Zhou tükrében. Először pillantva annak az arcába, aki valójában vagyok. Nem rejtegethetem magam elől az igazságot, ugye, Zhou? Te vagy az, aki a legjobban tudja ezt.
- Azt hiszem megválaszoltam a kérdését, Hadnagyom. Szóval, ha nem bánja és, nem túl tolakodó a kérdésem… Ön esetleg emlékszik az emberi életére? Szívesen hallgatnék egy-két dolgot mindabból, melynek köszönhetően eljutott idáig. – Neveletlenség? Valahogy így nevezik azt, amikor olyasmibe mártjuk magunkat, ami nem a mi dolgunk, mégis érdekel, szinte már éhezünk a válaszra, hogy megtudjuk. Mint egy gyermek, ki szülei tanító szavaiból igyekszik megtudni, hogy mi a különbség a Nap és Hold, a föld és az ég, a lány és a fiú között. Bár talán a hasonlat pontatlan, de jelenleg úgy érzem magam, mint egy gyermek, ki türelmetlenül vár minden választ az előtte állótól.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Kedd Feb. 11, 2014 9:11 am

Csicsi vigyázz!
A rajzszögeim TT_TT

Mintha elvesztettem volna Csicsit egy pillanatra. A hangom, mintha nem érne el hozzá, olyan mintha egy másik világban lenne hirtelen. Arcomról lehervad a mosoly.
- Csicsi mi történt? Jól vagy? – Kérdezem kissé aggódva. Mikor megszédül, utána kapok, nehogy a földre essen, de szerencsére nincs rá szükség, hogy felmossam a padlóról. Végre válaszol a kérdésemre.
- Te jó ég Csicsi a kezed! – Kiáltok fel, mikor meglátom, hogy kézfeje sünné avanzsálódott… - Kicsit jobban is odafigyelhetnél, most hogy fogom használni a színes rajztűimet? – Bár még nem döntöttem el, mikor vagy mire, de így véresen most mit kezdjek velük?
- Mattaku…. – Sóhajtok fel, miközben Csicsit leültetem az egyik székre, a másikat pedig közvetlenül elé húzom. Előkeresem a fiókból az elsősegélydobozt és azzal kezemben ülök le Csicsivel szemben.
- Ha ilyen szétszórt leszel, akkor visszavonom az ajánlásodat! – Mondom félig fenyegető fékig viccelődő hangnemben, de mikor látom, hogy Csicsi milyen letörten néz maga elé… - Ne nézz már így, csak vicceltem! – Sóhajtok egyet tettetett idegességgel, majd megragadom Csicsi kezét és kézfejemre fektetem, miközben szabad kezemmel elkezdem kiszedni a kis szögeket. Hirtelen mozdulatokat használok, hogy ne fájjon neki annyira.
Ha esetleg fel-felszisszen, nem mulasztom el megemlíteni, hogy milyen kislány, és hogy ha így nyávog, akkor el se tudom képzelni milyen férj lesz belőle... Papucs… Különben is tudtommal egy keigun parancsnok sem halt bele pár rajzszögbe. Mikor az utolsó tűt is eltávolítom, lefertőtlenítem és bekötözöm egy fáslival.
- Különben sem értem, miért vágsz ilyen fancsali fejet. A tetkóid felvarrásánál sokkal többször szúrtak beléd tűt.. Egy kicsit ellentmondásos nem gondolod? – Mondatom végére valahogy hangvételem egészen megváltozik. Ryouichi keze az enyémben marad. és csak nézek a bekötött kézre. Nem lehet megmondani arcomról, hogy mi történt. Ráharapok alsó ajkamra.
- Ryouichi – Különös, hogy a teljes nevén szólítom, de valahogy ez szökik ki a számon… - Nagyon régóta vagy a legkedvesebb barátom… Úgy érzem, hogy melletted lehetek őszinte az érzéseimmel kapcsolatban, és nem muszáj, másnak mutatkoznom, mint aki vagyok… Ezt köszönöm… - Sóhajtok egyet. A levegő valahogy akadozva távozik a tüdőmből. – Szükségem van valakire, aki meghallgat. – Nehezen kezdek bele következő mondatomba. Kissé sajnálom, hogy ilyenekkel traktálom szegényt. De úgy érzem, ha nem mondom el valakinek, akkor felrobbanok.
– Az elmúlt hét elég kemény volt számomra. – Közben elengedem a kezét, nehogy azt higgye, el akarom venni… - Összevesztem a kapitányommal, de nem hiszem, hogy a kapcsolatunkat rendbe lehet hozni. Mindig is problémás voltam ezt te is tudod, és ezt Kagami-san nem vette jó néven, amit pedig egy hete tettem megbocsájthatatlan… - Két copfom eltakarja arcom nagy részét, ami nem is baj. Nem akarom, hogy lássa milyen fancsali képet vágok. – A hadnagytársam.. Mei, akit megismerkedésünk óta úgy szeretek, mintha a testvérem lenne, is megbántottam a viselkedésemmel. Kívülről ugyan olyan, mintha minden rendben lenne kettőnk között, de erről azóta sem beszéltünk. – Felnézek, azon se lepődnék meg, ha ezzel elüldöztem volna szerencsétlen, ehelyett még mindig előttem ül és figyelmesen hallgatja a mondanivalómat. Nincs megállás, ha elkezdtem, akkor befejezem.
- Shizuo… - Elcsuklik a hangom. Elfordítom a fejemet egy pillanatra, hogy ismét összeszedjem lélekjelenlétem. – A bátyám a napokban megjelent a társalgóban. – Hangom és testem is egyaránt remeg. – Kiderült… hogy – egy hatalmasat nyelek, s kezemmel megtörlöm az egyik szememet… - …már régóta a kidoshuu tagja, és pontosan tudta, hogy én is shinigami lettem, de nem keresett meg egészen idáig. Utált engem igaz. Gyűlölt amiért megkeserítettem az életét. Még mindig épp azzal a mosollyal néz rám, mint kiskoromban, de most csak a fájdalmat látom a szemében. – Kissé ingerülté válok, hiszen bánatom és tehetetlenségem nem tudom hogyan levezetni.
- Ryouchi te gyűlölsz engem? – Még saját magam számára is váratlan a kérdés. Mintha nem lennék ura annak, amit mondok. Könyörgök, ha kell, hazudj, de ne mond hogy utálsz…

Spoiler: