Amikor el akarok mesélni valamit, olyan nehéz… valami igazán frappáns kezdést találni. Persze, talán nem is lenne szükséges, úgy értem, ez csak egy történet, valami, ami velem esett meg – ez a tény önmagában korántsem biztosítja, hogy bárkit is érdekeljen. Ám mégiscsak illene valahogy belevágni, valamivel, ami esetleg felhívja az olvasó figyelmét, és az érdeklődését is felkelti a mondanivaló iránt… Tudom, ezzel akkor kéne foglalkoznom, amikor arra vetemedem, hogy kiadjam az emlékirataimat, addig igazán mellőzhetném, ez igaz is. Ez csupán egy egyszerű kis történet, egy egyszerű kis látogatásról, mégis… Szeretném szépen elmondani, ha másnak nem, csupán magamnak ^.^
Akkor történt, amikor csatalakoztam a negyedik osztaghoz… Tudtam, sok dolgom lesz; az előtte való időkben mondhatni teljesen ellustultam >.< Nem csináltam semmi érdemlegeset, semmi konkrét feladatom nem volt, csak éltem a napokat szépen, egymás után, eseménytelenül. Számítottam tehát a munkára; amikor rászántam magam, hogy kérvényezzem az áthelyezésemet, tisztában voltam vele, hogy nagyon sok minden lesz, amit meg kell tanulnom. És előre örültem neki ^.^ Sem életemben, sem azután nem gondoltam soha, hogy orvoslásra születtem, de ha már így adódott, eldöntöttem, hogy próbálok lehetőleg mindent elsajátítani. Úgy terveztem, beköltözöm a kórházba, csak figyelelek, hogyan tevékenykedik mindenki, próbálok nem útban lenni… S persze segíteni, ahol tudok ^.^ Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ilyesmi túl gyakran elő fog fordulni, minden tapasztalat híján nem nagyon mernék komolyabb dolgokra vállalkozni, mit a sebek bekötözése, fertőtlenítése… az ilyesmik, kisebb apróságok. Mert ez a munkakör tényleg önfeláldozást kíván, türelmet, tudást, figyelmet, még ha ez klisés is… Azt hiszem, ezért is tetszik annyira még mindig. Valahogy jó érzés segíteni, és az, hogy gyógyíthatok (majd) – ez is egyfajta hatalom *.* Életemben először éreztem, hogy jobb akarok lenni, fejlődni akarok… Eddig nem volt komolyabb célom, nem akartam semmit sem elérni, de csak magamért létezni önzőség volna, tehát hasznosan kéne munkálkodnom ^.^ Talán nem ide kellett volna jönnöm, hiszen egyáltalán nem értek az ilyesmihez, és csak útban leszek, de szerettem volna megpróbálni...
Ilyen ambíciókkal indultam útnak a kapitányi iroda felé, hogy bemutatkozzam. Első az illem, de nem csak ezért, meg hogy leadjam az áthelyezési lapokat, szerettem volna ha… valaki megmondja, mit csináljak, hogy ügyesebb legyek, esetleg tanít. Erre nem feltétlenül szegény Chiyoko kisasszonyt akartam kiszemelni, ám ő volt az egyetlen, akivel beszélhettem, hiszen hivatalosan is van okom felkeresni – mást nem mertem volna megszólítani. És egy ilyen látogatásnál nagyon fontos az első benyomás, legalábbis állítólag; s mondanom sem kell, nagyon izgultam, mert hosszú ideje nem találkoztam már ilyen magas rangú shinigamival. Talán nem is lett volna rá okom, hiszen igazán felkészültem ám! *.* Amikor a hatodik osztaghoz kerültem, odamenet sikerült eltévednem, ráadásul úgy emlékszem, sikeresen átnyúltam az irodaajtón – minden ilyesmit szerettem volna elkerülni, reméltem, hogy jól sikerül, persze nem lesz túl mesterkélt, bár sosem tudnám megmondani, hogy miért… Túl sokat vártam volna magamtól? Bárhogy is, ez csak egy látogatás volt, ráadásul előre megtudtam, merre kell menni, gondosan elraktam a papírokat, amiket Yurenai hadnagytól kaptam, még Anemonét is rávettem, hogy viselkedjen. Igazából… kértem, hogy ne tegyen semmi rosszat, elvégre korántsem tudok neki olyan értelemben parancsolni ^.^ Mindenesetre elindultam, bandukoltam a napfényes utcákon, ezredszerre is végiggondoltam, nem hagytam-e el valamilyen fontos iratot, és amikor odaértem, óvatosan bekopogtam, aztán, ahogy szokásom, idegesen toporogtam. Annyira ismerős volt ez a helyzet – mindig ez van, annyira izgulok >.< – már-már megnyugodtam, ha értik, mire gondolok. Lassan komoly rutinra tettem szert a fontosabb személyek szobái előtt való izgatott kopogtatásban, már ha rövid időn belül két látogatás annak mondható… Remélem ^.^

Már legalább negyed órája bűvöltem tinta-varázskörökkel az asztalon lévő papírkönyőklőt, anélkül, hogy értelmes gondolat egyáltalán megkörnyékezett volna. Néha ugyan a szemem sarkából rá-rá pillantottam a tőlem karnyújtásnyira lévő tankönyvkupacra, de ilyenkor a hang, ami már korábban is a lelkemre kötötte, hogy legalább az ebédszünetem legyen munka- és tanulásmentes, könyörtelenül rendreutasított, így nem maradt más választásom, mint szép, egyre kisebb, majd egyre nagyobb karikákat pingálni a papírlapra. Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem kardom szellemének, hogy ennyire ügyel a pszichikai állapotomra, ugyanis amióta bevezettette velem ezt a semmibezombulás terápiát, lényegesen használhatóbb vagyok a nap végén is, nem agyatlan gólemként keringek a házban és még az alvászavaraimra is határozottal jó hatással van! Ki gondolná, hogy pont akkor a legnehezebb álomba ringatnia magát az ember lányának, amikor szellemileg és fizikailag a béka nyálkás feneke alatt van..? Lényeg a lényeg, egészen határozottan vallom már, hogy minden felelős beosztású, egyedülálló anyának receptre kéne felírni a zombikúrát!
Kezdeti háborgásom az első pár nap után el is múlt, mikor már nem csak az unalmas semmittevést láttam az unalmas semmittevésben, hanem hagytam magam hipnotizálni, hogy kizárva a külvilágot egy -vagy legalábbis nem sokkal több- teljesen lényegtelen dologra összpontosítsak, ami azon kívül, hogy igazoltan jót tesz az idegrendszernek, igen kedves foglalatosság! Vegyük például jelen esetben a tintát, ami hol egyenletes, hol egyenletlen vastagságú vonalat hagy a toll nyomán... És az apró, alig látható barázdákat, amik festék nélkül maradnak az érdes papír felületén! Rettentő jó dolog ám belefeledkezni ezekbe az amúgy kicsit sem fontos finomságokba, és nyilván számukra is hízelgő, hogy valaki végre foglalkozik velük, úgyhogy végül is ez is tekinthető határozottan hasznos elfoglaltságnak!
Ennek szellemében olyannyira sikerült beleásnom magam a csöppnyi foltok elemzésébe, hogy csak sokadszori kopogás után jutott el az agyamig, hogy valaki nyilván be kívánna jönni, ha én esetleg visszaigazolnám, hogy bent vagyok. Így hát a spirálok transzbaejtő hatásának köszönhetően még kissé kábultan arra a következtetésre jutottam, hogy akár meg is adhatom, amire az ajtóm előtt toporgó illető vágyik, úgyhogy egy "Gyere bee~"-vel adtam jelét, hogy meg vagyok és még élek, sőt akár még fogadóképes is vagyok, ha persze ennek a valaki akárkinek nincsenek túlságosan nagy elvárásai személyemmel szemben.
Miután sikeresen beazonosítottam látogatómat, vagyis az új hadnagyomat, Yukariko-chant, eszeveszett igyekezetben próbáltam úrrá lenni pillanatnyi zavarodottságomon, meglepően több, mint kevesebb sikerrel. Nyilván segített lélekjelenlétem összekaparásában, hogy egy korábbi találkozásunk alkalmával már volt módom vele egy rövid ideig elbeszélgetni, ám viszonylag frissen kinevezett kapitányként, és mint olyan, az új tisztek fogadását illetően kevés tapasztalattal rendelkezőként így is hatalmába kerített a lámpaláz. Odáig még magamtól is eljutottam, hogy illene hellyel kínálnom, de miután ezt megtettem, egy csapásra leblokkoltam, úgyhogy egy kedves mosoly mögé bújva igyekeztem leplezni zavaromat, és némi időt nyerni.
- Mi újság Yukariko, minden rendben van? Remélem eddig jól érzed magad az új osztagodban! - Valóban érdekelt és szívemen viseltem új tisztjeim kedélyállapotát, így kézenfekvőnek tűnt efelől érdeklődni, így amíg válaszol, én is jobban felkészülhettem a felállásra. Mivel túl sok alkalmam még nem volt új tisztet fogadni, így kétségbeesetten kutattam az emlékeimben, összehalászva Hanae kapitánnyal való első találkozásaim képeit. Mivel a hivatalos papírokat már korábban elintéztük, ez a pont kilőve, viszont határozottan emlékszem, hogy a Kapitány teával kínált, mi lenne ha én is főznék egyet az új hadnagyomnak?
- Ugye neked is hozhatok egy teát? - Álltam fel az asztaltól a sarokban lévő vízforralót megcélozva, elvégre ha már egy embernek főzök, főzök többnek is, tekintve a kanna űrtartalmát.
Amíg a szűrővel bíbelődtem, bekúszott a látóterembe a Chizu-chan által hozott, nagy tál csokis süti, úgyhogy az asztalhoz már ezekkel együtt tértem vissza. Nem hiába mondják, hogy az édesség bármit megold, reméltem, hogy Yukarikot is feloldja pár falat finomság. Különben meglepően hasonlított a 13. osztaghoz frissen beköszönő énemre annyi különbséggel, hogy ő nem kezdte egyből rombolással az első napját. És ha bár plusz magabiztosságot sosem adott a haori, a rágcsálnivaló látványa kellőképpen megnyugtatott ahhoz, hogy különösebb feszélyezettség nélkül lehessek hasznára Yukarikonak, és jobban megismerhessem.

- Gyere beee! - szólt nagybecsű kapitányom az ajtón túlról. Nem éppen rikkantott, soha, de valami olyasmi volt, szóval nagyon is vidám volt a hangja, persze nem úgy, mint aki.... Nem tudom elmagyarázni ^.^" Szóval Yasuji kisasszonyról mindig is az volt a benyomásom, hogy vidám alaptermészetű. Bár ebben a mondatban is elég sok hiba van... Mert egyrészről, hogy lehetne valakiről olyat mondanom, hogy "mindig is az volt a benyomásom", ha alig találkoztunk még? Pláne nem beszélgettünk sokat... ez egyértelműen ara utal, hogy én egy rettenetesen előítéletes személyiség vagyok! Pedig gyakran mondják, hogy senkit sem szabad első látásra beskatulyázni, meg kell ismerni az illetőt, és ez nagyon is igaz, legalábbis... azt hiszem ^.^ Az sosem jó, ha valakit elítélünk anélkül, hogy pontosan tudnánk milyen jellem... Mentségemre szóljon, elítélni nem szoktam senkit. Tényleg nem. Pusztán csak... valahogy megmaradt bennem az, hogy a múltkor is vidám volt; és most, ahogy behívott, ahogy ezt mondta, megerősítette bennem ezt az elképzelést. A másik "hiba" a kisasszony megnevezés: na jó, igazából nem komoly baj, de valaki említette, hogy a kapitány bizony kétgyermekes anyuka! Remélem, valóban így van... Mármint, hogy nem tévedek, mert attól csak még jobban összezavarodnék. De ez akkor sem változtat azon, hogy én valahogy akaratlanul is lekisasszonyozom, legalábbis magamban, talán nem is illene, vagy elég, ha figyelek, mikor megszólítom? Az is egy megoldás, ha taichou-nak szólítja az ember lánya, persze, lehet, hogy az lenne a legjobb, nem tudom. De mindegy is… Egy mondaton belül két szavamba is belekötni szőrszálhasogatás, még önmagammal szemben is! A kapitányról van most szó, tehát: úgy gondoltam, mindig vidám, és derűs lelkületű shinigami, nem is attól tartottam, hogy mogorva lesz, csak… Elképzelhető, hogy reflexszerűen izgulok minden találkozás előtt. Jobban belegondolva, persze, mi baj történhet? Ráadásul eddig csupa-csupa kedves feljebbvaló felé vitt a szerencsém – semmi rossz tapasztalat, semmi trauma, semmi ilyesmi – talán pont ezért, nem tudom, mi várna rám, ha ez történne. Mert nincs rá sok esély, de mi van, ha valami olyant csinálok, ami miatt Yasuji kisasszony megharagszik? >.< Persze, erre semmi jel nem utalt, kedves volt, közvetlen, nyugodt, egyszóval… tökéletes? Itt nem ez a jó kifejezés… Valami… napsugaras nyugalom, bár ez elég költőien hangzik, de valami ilyesmi vette körül. Olyasmi, amitől bárki megnyugodna, feloldódna, de én persze nem. Pedig hát… A többi lélek mind-mind olyan különleges, olyan egyedi, minden dologra másképp reagálnak; eredeti személyiségek, mindegyikőjükben van valami, ami megkülönbözteti őket a többiektől. Viszont bennem nincs semmi, legalábbis nem tudok róla… azt hiszem, mindenből talán a középértéket képviselem. Igaz, többet izgulok ugyan a szokásosnál, de ez nem olyan különlegesség, ez csak egy tulajdonságom: rám a dolgok úgy hatnak… Ahogy azt bárki elvárná. Bár azt nem tudom, milyennek láthat valaki kívülről, és talán érdekes is lenne tudni, de ezt most hagyjuk ^.^
Amikor bementem, köszönt, hellyel kínált, kedvesen mosolygott, a hogylétem felől érdeklődött… Nem láttam ugyan sok kapitányt, de amit ő tett, nagyon természetesnek hatott. Mintha mindig is ezt csinálta volna, terelgette a magamfajta bizonytalan lelkecskéket, mintha a napjai része lenne az efféle találkozás, a barátságos csevegés – azt hiszem, ez a lételeme. Én is kezdtem megnyugodni, szóval jó hatással volt rám: otthonossá tette a légkört, olyannyira, hogy különösebb dadogás nélkül válaszoltam.
- Nagyon jól vagyok, köszönöm – még mosolyogtam is, bizony! ^.^ Majdnem hozzátettem, hogy milyen nyugodt itt minden és hogy gondolom, hasznossá kéne tennem magam, de nem terveztem ilyen hamar erre terelni a beszélgetést, nem is mertem. Bár kicsúszhatott volna a számon; következett volna az előtte lévő mondatomból. Tudom, ilyen egy normális beszélgetés, viszont furcsa lenne így a saját hangomat hallani… ^.^” Közben a lapokról teljesen elfeledkeztem, akárcsak az első alkalommal, de talán nem is voltak olyan fontosak, hiszen akkor már keresték volna őket. Igazából össze kéne magam kapnom! Ha még a papírokhoz sem értek, nem tudok gyógyítani, mégis miféle elzüllött hadnagy leszek én?! >.< Legfeljebb csatornatisztításra vállalkozhatok, de ott meg biztos, hogy eltévednék, ez szörnyű >.<
- Ugye neked is hozhatok egy teát? – állt fel közben vendéglátóm.
- Ööööö… Igen, köszönöm – mosolyogtam kicsit pironkodva oly'rettenetesen határozott válaszom miatt, vagyis éreztem, ahogy lassan az arcomba szállingózik a vér; a jelek szerint magam megfigyelésével kéne kezdeni a tanulást? Mert azt már tudom, hogy vérem, az van… ^.^”
...Aztán előkerült egy tál teasütemény is, csokis kis finomságok – mint egy teadélutánon. Én pedig hirtelenjében nem is tudtam, miért jöttem… egyszerűen csak ületem, a szobát nézegetve csendesen, nem koncentráltam igazán… Végül arra jutottam, az sosem árt, ha megtudakolom, hogy mi a teendőm, mert az sosem árt, ha tudhatom, hol is kéne hasznossá tennem magam, ugye?
- Yasuji kapitány… – kezdtem habozva – miben tudnék segíteni? Mert arra gondoltam… szóval jó ideje itt vagyok, és nem csinálok semmit…
Óvatosan, kérdőn felnéztem, elvégre… tudnom kéne, mik a feladataim. Vajon mások hogy tudnak olyan könnyen alkalmazkodni egy magasabb ranghoz, a nagy felelősséghez? >.< Szegények... vagy ők nem is vívódnak? >.<

Spoiler:

A hadnagyi munkakörnek, mint olyannak, számos velejárója van, negatívok, pozitívak egyaránt – és azt hiszem, csupán hozzáállás kérdése, mit miként fogunk fel. Csak sablonokban gondolkozva például ott van a rengeteg papírmunka, vagyis azt mondják, sok, és akkor minden bizonnyal az is; én nem értek hozzá, hiszen sosem készültem tudatosan a fukutaichouságra, csak úgy jött, s mivel sosem gondoltam volna, hogy én valaha ebben a székben köthetek ki, elmulasztottam tüzetes megfigyelés alá vetni korábbi feljebbvalóim munkálkodását, hogy legalább némi viszonyítási alapom lehessen… >.< Vagy például ott van a felelősség, hiszen ha az embernek az a dolga, hogy mások munkáját irányítsa, segítse, felelős értük magukért is, és én ehhez még nagyon-nagyon kicsi vagyok, és nem is hiszem, hogy olyan jól végezném a dolgomat, ha mégúgy igyekszem is… >.< De mindegy is, hiszen nem panaszkodni szeretnék. Példának okáért, ha az ember leánya mint második tiszt fejti ki többé-kevésbé áldásos tevékenységét a világegyetemben, már csak a rang miatt is rengeteg érdekes személlyel hoz össze az élet, olyanokkal, akiket nagyon megkedveltem, és igazán, annyira… tehát olyanok, akikre fel lehet nézni. Egyszóval jó emberek, még ha… még ha valójában nem is emberek ^.^ Nagyon sajnálnám, ha nem ismerhetném őket, viszont, azt hiszem, sosem mernék odamenni hozzájuk, mármint… valójában, ha a munkánk nem sodorna egymás mellé minket, sosem találkoznánk, nem lenne lehetőségem beszélgetni velük, ami nagy kár lenne. Mindez pedig csak onnan jutott eszembe, hogy ha nem így alakult volna az életem, talán sosem ismertem volna meg Airisu-sant.
Ugyanis egy nap, mikor éppen az irodában voltam, mert egy aktát kerestem (égen-földön nem találtam sem a gyengélkedőn, sem az irattárban, sem másutt, és hirtelen eszembe jutott, hogy talán magammal vittem egy alakalommal, és ott felejtődött), ami persze azzal járt, hogy mindent szerteszét kellett pakolnom, de végül komoly expedíciómat siker koronázta! *.* S miután rácsodálkoztam a rendetlenségre, amit oly sikeresen létrehoztam, nem akarván elhinni, hogy mindez az én művem, összeszedve minden lelkierőmet, nekiálltam elpakolni a különféle lapokat. Csak remélni tudom, hogy nem kevertem össze semmit, és minden az eredeti helyére került vissza, mert különben talán Chiyoko-sama nem találna meg valami nagyon fontosat, és abból hatalmas felfordulás is lehetne akár! T.T Már éppen az utolsó pár nap jelentéseit rakosgattam sorba időrend szerint, amikor valaki hirtelen kopogott. Kopogott, amitől én úgy megijedtem, hogy az egész pakkot szépen beejtettem az asztal alá, így hát pár másodperces döbbent pislogás után bemásztam a meghitt kis zugocskába, hogy villámgyorsan összegyűjtve a lapokat, felegyenesedve, fejecskét beverve, s végül kikecmeregve, irulva-pirulva (csak én lehetek ilyen ügyetlen >.<) szólhassak ki az ajtón, miszerint:
- Ööööhm... szabad! o.o
Tudom, butaság, de elképzelni sem tudtam, mi járatban lehet valaki ilyenkor errefelé, és nagyon féltem, hogy esetleg komoly baj történt, amit nekem kéne megoldanom, pedig Chiyoko-sama sokkal rátermettebb nálam, csak nem volt ott. Úgyhogy tágra nyílt szemmel néztem az ajtón belépő fiatalembert, amint meghajolt, s mikor kiejtette a „lejelentkezni”, és „bemutatkozni” szavakat, úgy megkönnyebbültem, hogy lehuppantam a mellettem álló székre. Persze, igazából… reméltem, hogy nem fogok elrontani semmit, nem bántom meg, és nem fogja hirtelen megutálni miattam az osztagot, vagy ilyesmi… Izgultam emiatt is. De legalább pillanatnyilag nem volt baj, eltekintve persze attól, hogy csak ücsörögtem, ami szörnyen modortalan dolog, úgyhogy az fel sem tűnt, valójában nem pont hozzám beszélt.
- Nagyon örülök, hogy eljött - mondtam felpattanva s meghajolva, miközben mosolyogni próbáltam, de csakhamar eszembe jutott valami. - Ne haragudjon, de… nem tudom a nevét…
Zavartan hajoltam meg, és nézegettem a lábacskáimat, fel sem mertem pillantani, amíg ő nem folytatta… Airisu-san, egyébként, igazán udvarias fiatalember *.*
- Én Amatsu Yukariko vagyok – mondtam egy meghajlás kíséretében –, de… öhm… foglaljon csak helyet! ^.^
Miközben az asztal előtt álló székekre mutogattam, agyacskám lázasan dolgozott a probléma megoldásán, hogy vajon mit kéne még mondanom, hiszem még sosem fogadtam új tagot az osztagnál, nem igazán tudom, hogyan kéne csinálni… >.<
- Igazán sajnálom, hogy nem találkozhat most Yasuji Chiyoko-samával, de úgy tudom, a taichou-sama éppen egy fontos küldetésen van… Később biztosan megismerheti majd őt is ^.^ - mosolyogtam, miközben a pár másodperces csendben azon törtem a fejem, mit is kérdezhetnék. - És… És mondja csak, jól érzi magát az osztagnál? Igazán nagyon dicséretre méltó, hogy máris munkához látott *.*

Chiruochiba-sama talán a legeslegeslegudvariasabb ember volt, akivel valaha is találkoztam. Csendes, szerény, visszafogott, de okos! És nem szól közbe, nem beszél feleslegesen, szóval… amolyan igazi, tökéletes, ízig-vérig úriember, az ilyesmi ritkaság *.* Ráadásul, kis híján el is felejtettem, hogy kötelességtudó is – személy szerint nekem fogalmam sincs, mit csináltam az első napokban, amikor ide kerültem, persze, az teljesen zavaros helyzet volt, sokkoló, és megdöbbentő. Azt hiszem, mindenféle orvosi szakkönyvet bújtam, miközben próbáltam feldolgozni, hogy hirtelen hadnagy lettem, de száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem voltam ilyen bátor, hogy a körzeten kívülre is kimerészkedjek; igazán csodálatra méltó, hogy a fiatalember az itteni beilleszkedés mellett még erre is tudott időt szakítani. Egyszóval Chiruochiba-sama fantasztikus! *.*
Persze-természetesen-magátólértető módon, ez nem jelenti azt, hogy bárki más, akit ismerek, ne lenne ugyanilyen nagyszerű jellem! Shin-kun például a legeslegnagyszerűbb bátyus a földön. Erős, okos, bátor, határozott, és mindig megvéd, vigyáz rám, mellettem van, és amikor eltűntem, megkeresett! *.* Yuusuke-san meg egy igazi, valódi titkosügynök, aki az Emberek Világában teljesít elképesztően veszélyes küldetéseket, hogy szolgálja Seireitei érdekeit. *.* És… És… Öhm… Noah-kun is… *.* És minden kisasszony- sama, és asszony-sama, akit ismerek, szintén csodálatos, természetesen. Szóval még sok nagyszerű shinigamit-nemshinigamit ismerek! *.* Csupán azt akarom mondani, nagyon örültem, hogy Airisu-san személyében olyasvalakit ismerhetek meg, akihez foghatóval még sosem találkoztam ^.^
Sajnos azonban, mivel nem beszélt sokat, főleg nem feleslegesen, fogalmam sem volt, mit kezdjek a beálló csenddel. Elvégre éppen azon gondolkoztam, milyen elképesztő, hogy egy ígéret miatt van itt! *.* Mármint, természetesen, semmi közöm a dologhoz, nem lehetek olyan indiszkrét, hogy megkérdezem, mi volt az; én csak önmagában a tényt csodáltam, hogy micsoda motivációt adhatott ez neki. Nekem az ilyesmit kellőképpen átérezni, értékelni mindig eltartott pár pillanatig, így csak később eszméltem rá, hogy némán ülünk mindketten a székünkön, miközben én csillogó szemekkel merengek.
- Jaj, bocsásson meg – pislogtam párat zavartan –, csak azon gondolkoztam, milyen nagyszerű, ha van egy célja, aminek a teljesítéséhez… Szóval, hogy meg kell találnia a megfelelő módokat, hogy elérje, dolgoznia kell érte, fáradságos, hosszú út lehet az ilyesmi! o.o Mármint… igazán becsülendő, hogy Önnek van valamije, ami másnak nincs, amiből ennyi erőt tud meríteni, még ha éppen reménytelennek is tűnhet a helyzete, tudja, hogy hová tart… Én igazán nem éltem még túl sokat, tényleg nem, de szerintem ez nagyon-nagyon fontos lehet. Ha megengedi… hiszen éppenséggel nem igazán vagyok olyan helyzetben, hogy tanácsokat osztogathassak, és gondolom, tudja maga is, de… Szerintem ezt sose felejtse el. Vigyázzon erre a céljára, mert nagyon-nagyon értékes, vagyis… ugye érti?
Talpig vörösen hallgattam el, hiszen nem állt szándékomban beleavatkozni Chiruochiba-san dolgaiba, én csak… csak azt akartam mondani, hogy felnézek rá, amiért ilyen céltudatos, hogy mindig tudja, mit tegyen >.< Nekem nem volt semmi határozott szándékom, amikor ide jöttem, nem ígértem semmit senkinek; tulajdonképpen csak azért vagyok itt, mert talán több hasznos dolgot tehetek, és segíthetek. Persze, ez is egy cél, de kétségkívül megfoghatatlanabb, mint teljesíteni egy adott szót. Annyival egyszerűbb lenne minden, ha rendesen el tudnám mondani, mit gondolok! T.T Ám nem süllyedhettem emiatt teljes apátiába, hiszen azzal teljes mértékben véget vetettem volna a társalgásnak; mert hát valamiért úgy tűnt – persze, ez korántsem biztos, de úgy tűnt –, mintha Airisu-sama kicsit zavarban lett volna (biztosan attól, amit mondtam T.T), vagyis csak ült, és várta a kérdéseimet, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit kérdezhetnék - én még sosem csináltam ilyesmit! Semmi sem jutott az eszembe.
- Mindenesetre nagyon örülök, hogy ilyen nagyszerű új tagja lett az osztagunknak *.* - mondtam, mert ez olyasvalami volt, amiben biztos voltam; gondoltam, ha ilyet mondok, nagy baj nem lehet belőle. Mert igaz! – És szerintem igenis elismerésre méltó, hogy ilyen kötelességtudó, ez nagy büszkeség lehet! *.* Mondja csak, sikerült már ismerősöket, barátokat szereznie?
Örültem, hogy eszembe jutott végre valami kérdés, attól függetlenül, vajon butaság-e… azt hiszem, ezt fontos tudni. Elvégre, a végén még kiderülne, hogy szegény teljesen a munkájába temetkezett, és másra nincs is ideje! o.o Az borzalmas lenne, hiszen néha-néha ki kell mozdulni, és az igenis nagyon fontos, hogy másokkal beszélgessünk… Mindenkinek kellenek barátok, még nekem is vannak, vagyis remélem Ha kiderülne, hogy Airisu-san csak dolgozik, csakis, hát… hát én…én meg fogom kérni Chiyoko-samát, hogy tiltsa meg neki! >.<

Furcsán hangozhat, főleg tőlem, hiszen nem hiszem, hogy túl jól és gyorsan kiismernék másokat, de talán… kicsit… esetleg Airisu-san és én, bizonyos szempontból, talán hasonlítunk. Vagyis lehet, hogy ő is könnyen zavarba jön, pont, mint én! *.* Mindenesetre teljesen meghatott a kedvessége és az udvariassága, elvégre akik már régóta ismernek, tudják, hogy cseppet sem vagyok kiemelkedő shinigami, még ha hadnagy is vagyok… Az csak egy rang, és csak egy véletlen műve, hogy én kaptam Nem éreztem úgy, hogy rászolgáltam volna ekkora tiszteletre, éppen ezért szokatlan volt, és picit kényelmetlenül éreztem magam – bár azt is be kell vallanom, egészen pirinyót hízelgőnek találtam >.< –, és el is döntöttem, hogy ezt a félreértést sürgősen tisztáznom kell, úgy sokkal egyszerűbb mindenkinek ^.^ Csak hát… Persze… mi van, ha Chiruochiba-sama számára ez… ez egy rendkívül kiábrándító dolog lesz? o.o Hiszen nem hozhatok szégyent az osztagra! De ugyanakkor, ahogy ő is azért jött ide, hogy bemutatkozzon, és kicsit közelebbről is megismerhessem, minden bizonnyal neki is többet kéne megtudnia rólam… Ez… Ez tulajdonképpen barátkozás, hát persze! *.* Szóval, hogy nem úgy kellett volna felfognom a dolgot, mintha hivatalos formaság lenne, hanem egy beszélgetés valakivel, akit még nem ismertem, de a jövőben gyakrabban fogunk találkozni! Így természetesen sokkal egyszerűbb minden ^.^
Ezen villámcsapásszerű felismerésem teljesen felvillanyozott, ráadásul pont a legjobbkor világosodtam meg, hiszen Airisu-san nagyon belelendült a mesélésbe *.* Csak elhallgatott, talán mert szégyenlős, vagy nem is tudom… reméltem, azért nem miattam állt meg hirtelen. Engem tényleg érdekel az ilyesmi, de nem szeretnék a dolgaiban avatkozni...
- És Ta..ki-sama, ha nevezhetem így, melyik osztag tagja? – kérdeztem gyorsan mosolyogva. Én örültem, hogy megismerhetem, legyen ő is boldog, ne legyen zavarban! *.* - Mármint… azt hiszem, ő nem ide tartozik, igaz? Sajnálom, ha esetleg indiszkrét vagyok, vagy ilyesmi… >.< Csak nagyszerűnek találom, hogy ennyire nyitott; tudja, én nagyon sokáig nem ismertem mást az osztagtársaimon kívül, és őket is alig…
És ez tényleg így volt ám! >.< Aztán persze mindannyian magasabb pozícióba kerültek, más osztagokhoz, de az nem ugyanaz… Felnézek mindenkire, aki ilyen könnyen köt ismeretségeket ^.^ És Chiruochiba-san biztosan jó ember, ha ilyen közeli viszonyban van Ginyuushiginnel, mert az szerintem tényleg fantasztikus, ha valaki ilyen nagy barátságban van a zanpakutojával; ahogy nekem is nagyon sokat jelent, hogy Anemone-chan mindig velem van. Csak nem tudtam, hogy ezt hogyan mondjam el, mármint nem hiszem, hogy kíváncsi lenne arra, hogy mennyire szeretem a lélekölőmet, és végül is ez nagyon személyes, belső viszony, talán ő sem akarna többet mesélni róla… Csak amikor elhallgatott, a fiatalember teljesen vörösre vált, ugye, és attól tartottam, egyetlen kérdésem talán nem oszlatja el a zavarát; viszont én sem vagyok valami gyakorlott társalgó, hogy olyan könnyedén mondjak valamit >.<
- Öhm… Mi történt a kisasszonnyal? – kérdeztem jobb híján, bár amint kimondtam, úgy éreztem, rosszabbat talán nem is kérdezhettem volna. Hiszen attól még, hogy igazán természetesen, szinte magától értető módon hozta szóba… Ha esetleg kicsúszott a száján… hiszen ez az ő dolga, nincs is semmi közöm hozzá! >.< Nem szabad beleavatkoznom! >.< És… olyan egyszerű lett volna, ha csak úgy el tudtam volna beszélgetni vele, és minden esélyem megvolt rá, de talán minden elrontottam! o.o
- Bocsánatot kérek – tettem hozzá az előzőekhez gyorsan, fülig vörösen meghajolva. – Nem akartam túl kíváncsinak tűnni… Csak… csak tudja – magyaráztam dadogva – nem igazán fogadtam még senkit… senkit az osztagnál, és nem igazán tudom, miket kéne kérdeznem >.< Hiszen én nagyon örülök, hogy megismerhetem Önt, és nagyon szeretném, ha jól érezné itt magát… kérem, ne haragudjon, hogy ennyire rossz beszélgetőtárs vagyok! >.<
Annyira szégyelltem magam, sőt, utólag ezért a hirtelen kifakadásért is… Mármint tény, hogy zavarban voltam, de talán, ha megpróbáltam volna nyugodt maradni… Meglehet, hogy teljesen lehetetlen helyzetet teremtettem mindezzel! o.o Egyáltalán, effajta kétségbeesés nem illik egy hadnagyhoz… Igyekeztem magam ültő helyemben minél kisebbre összehúzni, és fel sem mertem pillantani. Még úgy sem, hogy lassacskán elmúlt az első ijedségem, és képes voltam úgy-ahogy megnyugodni, azért… Ilyen viselkedésre talán nem is lehet mentség! És elképzelni sem tudtam, mit gondolhat szegény Airisu-san ezek után… >.<

Bármennyire is úgy éreztem, hogy szégyenemben egészen csöppre zsugorodom az asztal mögött, sajnos egészen egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, mennyire rossz helyre vezettem a társalgást. Mert bizony olyannyira érzéketlen voltam, mint talán még senki a világon; legalábbis Chiruochiba-san nagyon zavarba jött, talán még annál is jobban, mint én! Pedig olyan kedves volt. És udvarias! Próbált megnyugtatni, hogy nem én tehetek arról, hogy akadozik a beszélgetés – pedig hát ki más, ha nem én nem tudok rendes kérdéseket feltenni –, majd hirtelen pironkodva mentegetőzni kezdett. Ekkorra már korábbi méretemre nőve néztem elkerekedett szemekkel, hiszen fogalmam sem volt, mi miatt szégyelli magát ennyire a fiatalember: mert semmi rosszat nem mondott, még csak azt sem mondhatnánk, hogy esetleg illetlenül sokat beszélt volna… nem, azt végképp nem! És bár minden hadnagyok legkezdőbbikeként korántsem rendelkezem annyi tapasztalattal, mint kéne, vagy éppenséggel szeretném, eddig nem vettem észre, hogy az osztagon belül csakis szűkszavúan lehet válaszolni a feltett kérdésekre, sőt! Hiszen Chiyoko-sama is mérhetetlenül kedves mindenkivel *.*
Ám én a nyomába sem érek a taichou-samának, mert amellett, hogy szegény Airisu-sant ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam, még el is szomorítottam szegényt. Persze, igazából nem tudhattam, hogy Misa-san meghalt, de… nem kellett volna ennyire indiszkrétnek lennem. Vagyis tényleg nincs sok közöm a fiatalember ismerőseihez. Csak akkor mit is kérdezhettem volna? Fülig vörösödve szégyenemben csak hallgattam, és néztem, ahogy ül lehajtott fejjel; miközben egyre inkább hatalmába kerített a kétségbeesés, mennyire elrontottam mindent, a tétlenség is egyre inkább zavart.
- Nagyon sajnálom – motyogtam szintén lehajtott fejjel. De ennél több nem jutott eszembe, és csak ültem csendben, nagyon-nagyon gondolkozva azon, hogy mit tegyek. Nyilvánvalóan az én hibám volt, hogy zsákutcába futott a beszélgetés, és mint ilyen, az is az én dolgom, hogy helyrehozzam ezt. Csak hát hirtelen teljesen üresnek éreztem a fejemet, és semmi sem jutott eszembe, amit csinálhatnék azon kívül, hogy az ujjaimmal malmoztam az asztal alatt, bár el kell ismernem, ez semmivel sem vitte előrébb a dolgokat. Elvégre… valahogy fenn kell tartanom a beszélgetést, mint egy igazi fukutaichou, csak én nem vagyok az, de meg kell próbálnom! Akárhogy is, nagyon nehéz helyzet volt, nehéz volt a szívem is, de ahogy kétségbeesetten pillantottam körbe a szobában valami támpontot keresve, megláttam a sarokban Chiyoko-sama vízforralóját, ami azonnal jobb kedvre derített, mert mégiscsak valami, amit csinálni lehet. És a tea finom!
- Kér esetleg egy csésze teát? – kérdeztem tehát hatalmasakat pislogva. – Tudja – mondtam, miközben felállva odalépkedtem az asztalkához, és csak reménykedni tudtam, hogy nem remegnek túl feltűnően a lábaim a nyugtalanságtól, vajon nem rontok-e még tovább a helyzeten –, amikor az osztaghoz kerültem, és először jöttem az irodába, rettenetesen izgultam, hogy vajon milyen lesz, meg hogy jól döntöttem-e, amikor elhatároztam, hogy kérem az átvételemet… Nem is igazán tudtam, mit mondhatnék, de Yasuji-sama főzött nekem teát, szépen lassan megnyugodtam, és egy idő után már nem is találtam olyan ijesztőnek a helyiséget. Azóta meg szeretek is itt lenni ^.^
Mosolyogva fejeztem be, mert egyrészt ezek nagyon szép emlékek… Másrészt, és ez sem elhanyagolható szempont, sikerült úgy megtöltenem a kannát vízzel, hogy nem történt semmi baj! *.*
- Jaj, kérem, ne haragudjon, hogy csak úgy elkezdtem monologizálni o.o – kaptam hirtelen észbe. A hátam mögött halkan duruzsolva kezdett el forrni a víz, miközben én visszaültem a helyemre, és félve pillantottam Airisu-sanra, vajon megbocsátott-e nekem általánosságban és teljességgel helytelen viselkedésemért. Igyekeztem hősiesen kitartani, bár éreztem, hogy a pír tulajdonképpen már visszavonhatatlanul állandósult az arcomon, lázasan gondolkoztam, mit is felejthettem el, mert homályosan motoszkált bennem, hogy valami még hiányzik.
- Ohhhhhhhh, bocsánat, teljesen kiment a fejemből – pattantam fel hirtelen, és előkerestem az egyik fiókból a dobozt, amiben a tea volt, hatalmas készlet, filteres is, rendes teafű is, gyógy-, gyümölcs-, fekete-, zöld-, vörös-, fehér-, indiai, angol, és még ki tudja, milyen fajta teák, rengetegféle ízben, színben, illatban… Mert ez egy valóságos varázsdoboz! *.*Mindenki találhat benne kedvére valót.
- Igazán sajnálom, hogy állandóan felugrálok – mondtam meghajolva, amikor letettem az asztalra a dobozt. – Azt hiszem, kicsit szétszórt vagyok… Furcsa, hogy Ön és a barátja nem egy osztagnak a tagjai?
Bár ez a kérdés teljesen hirtelen jutott eszembe, és hirtelen is mondtam ki, tényleg nagyon kíváncsi voltam rá. Én ugyan senkihez nem kerültem közel az akadémián, ám ha például Anemone-chan valós személy lenne, biztosan hiányozna, ha nem lehetne mellettem. Persze… a zanpakotou mégiscsak más, mint egy igazi barát, vagyis hát az is, de több is… Kicsit belezavarodtam ebbe a fejtegetésbe, így inkább csak csendben ülve vártam, Airisu-san mit gondol erről.

Nem is tudom, az utóbbi időben mikor sikerült végre annyit aludnom, mint most reggelig, de nagyon kipihentnek éreztem magam *.* Mikor Chiyoko-sama elment, hirtelen összeomlott minden, én legalábbis úgy éreztem; nem voltam felkészülve ilyen helyzetekre! Mert az igaz, hogy volt, amikor a taichou-sama éppen küldetésen volt, és elutazott, de… Sosem hagyott itt minket sokáig, és tudhattam is, hogy visszajön, bármerre is jár. És ezúttal is vissza fog térni egyszer, hiszen Yasuji-sama a legjobb gyógyító, akivel valaha is találkoztam, és tudom, hogy meg fog gyógyulni, és akkor majd visszajön! *.* Hiszen ő nagyon bölcs: ha nem gondolta volna úgy, hogy ez a lehető legjobb megoldás, nyilván végül nem dönt mellette. Ám sajnos eközben én nem tehettem meg, hogy csak várjak, mint ahogy eddig, mert a yonbantai most magára maradt, és a legrosszabb, hogy mindez miattam történt, mármint talán a taichou-sama úgy érezte, hogy én elboldogulok a feladattal, de ha tudná… Biztosan nagyot csalódott volna bennem! >< Egy jó hadnagynak könnyedén meg kellene birkóznia az ilyen helyzetekkel, de nekem nem sikerült, csak azért nem borult fel túlzottan szervezet működése, és így egész Seireiteié, mert nem maradtam túl sokáig egyedül. Hiába, én… egyedül még nem vagyok elég jó ahhoz, hogy fenntartsak egy osztagot, azt hiszem, soha nem is leszek. Mert ez egyszerűen nem nekem való, nem azért, mert sok a munka, vagy a felelősség, egyszerűen… hiányzik belőlem a kellő határozottság és tapasztalat, hogy biztos lehessek abban, hogy amit teszek, azt jól teszem. Alacsonyabb pozícióban ez annyira nem feltűnő, viszont ha mindenki tőlem várná az utasításokat, a bizonytalanságom óhatatlanul átterjedne mindenkire, végül talán ők maguk sem tudnák, hogy így kell-e valóban elvégezni a feladatokat, ez pedig mindannyiuk teljesítményének a rovására menne, ami pedig, mint tudjuk, nem engedhető meg egy olyan osztagnál, ahol ilyen fontos munkával bíztak meg minket! >.<
Ezért is voltam végtelenül hálás Chiruochiba-sannak, hogy vállalta a kapitányi vizsgát; hogy felismerte, mekkora szükség lenne valakire az osztag élén, hiszen, persze, idővel talán kineveztek volna mást, ám… addigra talán mindent elnyelt volna a Káááááosz, és egy máshonnan érkező tiszt talán nem látta volna át, hogyan kéne valójában mennie a dolgoknak. Airisu-taichou-sama viszont egyértelműen a legjobb személy, akit kinevezhettek volna - én tudom ezt, persze, természetesen, ahogy egyre jobban megismertem őt, de örültem, hogy ő is tudta ^.^ Elvégre nekem soha nem lett volna merszem olyasmit javasolni neki, hogy próbálja meg, mert… az csak olyan lett volna, mintha megpróbálnék megfutamodni, és másra áttestálni a felelősséget. Nekem talán nem is hitt volna, elvégre, lássuk be, az én ítéleteim talán… egyszóval korántsem biztos, hogy megbízhatóak. Mennyből jött csodának talán túlzás volna nevezni ezt a szerencsés fordulatot, de… na, hiszen az, hogy felismerte ennek a lépésnek a szükségességét, megint csak azt mutatja, hogy Airisu-sama mennyire jó kapitány lesz! *.* Chiyoko-sama is biztosan nagyon büszke lenne rá ^.^
Csakhogy fogalmam sem volt, hogyan mondhattam volna el neki, mennyire hálás vagyok azért, hogy végül is… hát, kiállt értünk, miközben én ezt nem tudtam megtenni. És emiatt rettenetesen szégyelltem magam, hiszen ugye ez is azt mutatja, hogy ő mennyivel feljebbvaló nálam, és mint ilyen, nem tudom, hogy egyáltalán illendő volna-e szóbahoznom ezt… Pedig valahogy mindenképpen meg kellett volna köszönnöm! Aztán az jutott eszembe, hogy süthetnék sütit, de az... az fura lett volna, talán, kicsit olyan, mintha megpróbálnám behízelegni magam az új kapitánynál?! o.o Borzalmas szégyen lenne, minden eddiginél nagyobb, ha bárki ilyesmit gondolna >< Maradnak tehát a szavak; nem baj az (győzködtem magam lelkesen), Chiruochiba-sama nagyon kedves, biztosan nem fogja leharapni a fejem. Amúgy is kérte, hogy reggel menjek be az irodába… Ettől függetlenül, persze, sütit is lehet vinni (öhmm… vaníliásat! azt hiszem, azt szereti ><), mert hiszen neki hála szabadult fel végre annyi időm, hogy legyen időm készíteni… meg persze pihenni is, mert amíg egyedül kellett intéznem a papírmunkát, vajmi kevés időm maradt erre.
Mindezen okok miatt egy szép, derült reggelen, ahogy az iroda felé ballagtam, bármennyire izgultam is, mit fog szólni a taichou-sama, ha szóba hozok olyasmiket, hogy mennyire sajnálom, hogy alkalmatlan voltam, és mennyire hálás vagyok, mennyire tisztelem, hogy ilyen jó kapitány lett, nem tudtam nem észrevenni, hogy a világ szép. Az osztag végre a lehető legjobb kezekben van, Yasuji-sama is meg fog gyógyulni, én pedig nem döntöttem romlásba a yonbantait! *.*
- Jó reggelt, Airisu-sama! ^.^ – hajoltam meg az ajtóban állva, aztán ijedten vettem észre, hogy szegény kapitány mennyire fáradt. Tessék, már megint nem végeztem megfelelően a kötelességeimet! T.T Segítenem kellett volna neki, és akkor ő is tudott volna pihenni… ><
- Igazán megtisztelő, hogy megosztja velem az elképzeléseit, taichou-sama - mondtam pirulva, miközben letettem az asztalra a tálcát. – De mondja csak, mármint… elnézést, hogy ilyet kérdezek, de… biztosan nem fáradt? Egyen egy kis sütit! És… izéééé… esetleg kér egy kávét? o.o Sajnálom, hogy nem tudtam a segítségére lenni, és így minden önre szakadt… >< - tettem hozzá lehajtott fejjel.
Igazán, nem lenne szabad így túlhajszolnia magát… Tessék, ez is csak az én hibám! Egyszóval… megint kétségbeestem, és szégyenkeztem is, még jobban, mint ezelőtt >.<

Igazán, nagyon-nagyon örültem, hogy Chiruochiba-san nem haragudott meg amiatt, hogy csak úgy, minden további nélkül kisajátítottam a beszélgetés jelentős részét; már persze, olyan keretek közt, ami egy általunk folytatott beszélgetésre igaz, mert én nem beszélek sokat, vagyis… hangosan egyáltalán nem! >.< És igazából, úgy vettem észre, ő sem az a szószátyár típus, illetve, persze, könnyedén lehet, hogy valójában az, csak én hoztam túlzottan zavarba, vagy csak túl tolakodó voltam… Talán mindent elrontottam, és nem is így kéne valakit fogadni? Esetleg valójában általában így kéne, ám minden esetben szem előtt kéne tartani az illető jellemét, egyszóval ebben a helyzetben teljesen máshogy kellene viselkednem? Olyan nehéz ezt eldönteni! >.< Chiyoko-samának pedig mégis ment, egészen könnyedén és természetesen! De Chiyoko-sama Chiyoko-sama, sokkal jobb nálam…
Miközben intettem, hogy a fiatalember nyugodtan üljön le, csodálkozva pillantottam rá, mert azt mondta, nehezen tudja elképzelni, hogy izgulhattam annak idején; hiszen szerintem szemmel láthatóan remegtem az idegességtől, vagyis legalábbis… Tutira látszott most is, mennyire nyugtalan vagyok, márpedig ezt többé-kevésbé biztosan állíthatom, az asztalnak ezen az oldalán lenni talán még nehezebb! Bár igazából egyik szerepkör sem túl könnyű véleményem szerint. Elvégre teljesen újnak, ismeretlennek lenni sem egyszerű, teljesen meg tudtam érteni Airisu-sant, hogy ettől kissé furcsának találhatja a helyzetet, ugyanakkor, mint már mondtam, lenyűgözött, hogy határozott céllal érkezett, nem csak azért látogatott most meg, mert egy táblázatnak egy bizonyos rubrikájába került. Rettenetesen sajnáltam, hogy a jelek szerint Misa-san még ennek ellenére sem… gyógyult meg, ám felnéztem a fiatalemberre, hogy mindezek után nem adta fel. Hiszen szerintem sokan gondolnák úgy, hogy ha fő céljuk többé nincs, küzdeni sem érdemes; és más talán itt hagyta volna az osztagot, de Chiruochiba-san nem! *.* És azonnal lelkes és hasznos tagjává vált a Yonbantainak, szóval annyira jó, hogy… hogy ő ennyire elhivatott, és kitartó! Én korántsem voltam ennyire ilyen; legalábbis úgy érzem, hogy az én céljaim, amiért idejöttem – hiszen tulajdonképpen pusztán csak elmenekültem! – nem foghatók az övéihez. Biztosan sokra fogja vinni még, lehetne például hadnagy! *.* Nagyon jó hadnagy lenne a fiatalember, de nálam mindenesetre jobb... Csak nem tudtam eldönteni, hogy ezt mennyire mondhatom el neki, elvégre még csak most találkoztunk, nem nyúzhatom szegényt azzal, hogy nem szeretne-e fukutaichou lenni… Nem is tehetném. Úgy hatna, mintha semmibe venném ezt a tisztséget, holott ez egyáltalán nem így van, csupán nem szeretném hátráltatni az osztag munkáját, és ezáltal egész Seireitei életét azáltal, hogy foggal-körömmel ragaszkodom egy ranghoz, amire talán nem is volnék alkalmas. Viszont pont ő kérdezte, hogy melyik osztagból jöttem, és hát… a puszta válaszon kívül szükség lenne indoklásra is; a gondot pedig az okozta, hogy eme indoklás mennyire legyen részletes. Nem szerettem volna untatni, vagy éppen zavarba hozni azzal, hogy azt mondom, gyáva vagyok, hiszen, bár ez így van, ő nem ismert, és talán (mert hát eddig úgy tűnt, nagyon kedves és udvarias fiatalember) úgy érezte volna, hogy tiltakoznia kell… Ráadásul, ha túlzottan hangsúlyoznám, mennyire nem vagyok megfelelő egyetlen munkakörbe sem, azzal Chiyoko-samára is szégyent hoznék, hiszen az ő döntésének, választásának a helyességét kérdőjelezném meg, ezzel pedig a kezdet kezdetén kedvezőtlen képet alakítanék ki a kapitányról, pedig a kapitány a legeslegjobb kapitány! *.* Ezért is kell megtennem minden tőlem telhetőt, hogy jól végezzem a dolgom. Tehát… mennyit is mondjak el, anélkül, hogy bárkit is kínos helyzetbe hoznék, de mégiscsak fenntartom a társalgást, hiszen ez az én dolgom, ugye? >.< Olyannyira nem tudtam elhatározni magam, hogy roppant modortalan módon nem rögtön a kérdésre válaszolva teljesen másról kezdtem beszélni, csak hogy időt nyerjek.
- Egyáltalán nem untat azzal, ha elmeséli, mi minden vezetett a döntéséhez – mondtam mosolyogva, de közben rettenetesen szégyelltem magam udvariatlanságom miatt. – Hi-hiszen minden, ami velünk történik, alakítja a jellemünket, mármint… életünk minden perce hozzáad valamit ahhoz, akik a következő pillanatban leszünk! *.* Ettől lehetünk önmagunk és egyediek, igaz? Sajnálom, nem igazán tudom megfogalmazni, mire is gondolok… De én szeretném Önt megismerni, mivelhogy a jövőben még sokat fogunk együtt dolgozni, és úgy gondolom, Chiruochiba-san nagyon kedves ember, akit öröm és megtiszteltetés ismerőseink közt tudni. Vagyis… ne értsen félre – vörösödtem el – eszem ágában sincs tolakodó módon a múltjáról faggatni Csakis annyit meséljen, amennyit szeretne, hiszen nem feltétlenül én vagyok az a személy, akivel ezeket a bizalmas dolgait meg szeretné osztani, ez teljesen jogos! Mármint… Csa-csak azt akartam mondani, hogy igazán megtisztel, ha mesél egy kicsit önmagáról, nagyon örülnék neki, és semmiképpen sem untatna…. Ám egyáltalán nem sértődnék meg, ha úgy gondolná, elég, ha ennyit tudok Önről, elvégre nem mindenki ragaszkodna hozzá, hogy megismerjem; anélkül is remekül lehet együtt dolgozni, ezért igazán nem szeretném ezzel terhelni
Mivel időközben felforrt a víz, felálltam, hogy a csészék és az immár forró vízzel töltött kanna, cukor, tej, citrom és miegyéb, a szekrénykében talált tea-kiegészítő tálcára pakolásával és asztalhoz lavírozásával – csak össze ne törjenek, jaj, csak össze ne törjenek! >< – leplezzem hatalmas zavaromat.
- Nyugodtan válasszon! – mondtam a dobozt kinyitva, és hogy közben se üljünk némán, folytattam (bár szerintem még sosem beszéltem ilyen sokat egyszerre o.o). – Egyáltalán nem volt tiszteletlen a kérdésével, én kérek elnézést, hogy nem válaszoltam rögtön Kedves Öntől, hogy érdekli, honnan jöttem a Yonbantaihoz ^.^ Igazság szerint az Akadémia után a hatodik osztaghoz kerültem, mert a gyógyítás sokáig eszembe sem jutott, mint lehetőség; hiszen a zanpakutoum, Anemone-chan, nem tud gyógyítani… vagy csak még nem ismerem ezt a képességét! *.* Mindenesetre nem igazán volt semmi ötletem, mihez kezdhetnék, csak sodródtam, így kerültem a hatodik osztagba. Az akkori kapitány nagyon kedves volt, elnézte nekem, hogy nem igazán jártam el küldetésekre, azt hiszem, kezdeti félénkségnek hitte… viszont én idővel rájöttem, hogy soha nem lennék képes elhagyni Seireiteit, hogy odakint lidérceket öljek, vagy legalábbis harcolnom kelljen >.< Mert hiába tudom, hogy jó célért küzdenék, nem lennék rá képes; ezért, vagy épp fordítva, nem is tudom, de képtelen voltam támadó technikákat elsajátítani, miközben, azt hiszem, viszonylag tűrhetően megtanultam védekezni. So-sosem jutottam el odáig, hogy ezt ki is próbáljam… egy idő után már annyira zavarban voltam amiatt, hogy csak terhére és szégyenére vagyok az osztagnak, hogy kérvényeztem az átvételemet ide >.< Elvégre itt minden nap segíthetek másokon, és ha nem is lesz belőlem a Lelkek Világának legjobb gyógyítója, alapvető kidoukat megtanulhatok, és tehetek valami hasznosat ^.^
Kicsit még mindig piros volt az arcom, mert aggódtam, vajon udvariatlanság-e ennyit beszélni folyamatosan… egészen biztosan igen! >.< Ráadásul valószínűleg Airisu-san is unta önéletrajzom részletes ismertetését, de nem tudtam rövidebben összefoglalni a történteket. Mert ez egy folyamat! Napról napra alakultam ilyen személlyé, és ha csak egyetlen nap máshogy történik valami, lehet, hogy nem itt lennék, és akkor most nem teázgatnánk! o.o





Airisu-taichou-sama igazán nagyon-nagyon-nagyon kedves, és megnyugtató Mert egy percig sem hagyott aggódni, mármint nem csak úgy intett az asztal mögül, hogy menjek közelebb, mint akit zavarok bokros teendői közepette, hanem odajött hozzám, és azt mondta, hogy ne hajtsam le a fejemet *.* Úgy értem… ez egy nagyon kedves gesztus volt tőle Pedig hát tényleg minden okom megvolt szégyenkezni… Vagy talán ő nem is tartotta annyira soknak a tennivalókat? Örültem, hogy nem volt túlzottan fáradt, merthogy semmiképpen sem szeretném kimerültnek látni; elvégre az, hogy a Yonbantainál mindig akad tennivaló, és rendkívül sokféle szituációra kell készen állnunk bármelyik pillanatban, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a végletekig kéne bárkinek is hajszolnia magát… azért vagyunk, hogy segítsünk. Másoknak és egymásnak egyaránt! *.*
- Örülök, hogy ízlik - mosolyogtam-pironkodtam hálásan. Pedig hát, őszintén szólva nem tudom, mennyire lettek finomak, mert nem szoktam nagyon sütni… másoknak nem nagyon! Csak néha Azért remélem, Shin-kun bevallaná, ha nem ízlene neki, ő biztosan nem hazudna, és nem is tévesztene meg ilyesmivel! És Airisu-taichou-sama sem olyan shinigami, aki ne mondana mindig igazat, tökéletesen megbízom az ítéletében; bár persze rendkívül udvarias, de éppen ezért, ha nem tetszene neki, akkor azt nagyon kedvesen adná tudtomra! Szóval… szóval ez azt jelenti, hogy akkor tényleg finomat sütöttem? *.*
A kapitány kedves szavaira csak még jobban vöröslött az arcom. Nagyon… nagyon rendes volt tőle, hogy azt mondta, hasznosnak találja a segítségemet. Én… tényleg igyekszem is, de hát annyival lehetnék még jobb! Annyi jó hadnagyot ismerek, igazán ügyesek, rátermettek és tehetségesek; szinte elérhetetlen szintet képviselnek számomra - olyan jó lenne olyannak lenni, mint ők. De hát ők sem egyformák, és én is csak én vagyok, a magam korlátaival… Viszont… tulajdonképpen, visszatekintve, talán mégiscsak fejlődtem picikét ahhoz képest, hogy hogyan kezdtem. Teljesen elárvultnak éreztem akkor, de nagyon hamar itthon éreztem magam, hiszen annyi segítséget kaptam mindenkitől… Így hát jó lenne, ráadásul igazságos is, ha én is legalább ennyit tudnék segíteni Airisu-taichou-samának *.* Mindenképpen meg kell majd kérdeznem, szüksége van-e valamire, hiszen senkinek nem gyerekjáték csak úgy, hirtelen átvenni egy teljes osztag vezetését, még akkor sem, ha tényleg neki való ez a pozíció… Néhányaknak kell idő, amíg megszokják az új helyzetet; de azt hiszem, Chiruochiba-sama igazán könnyedén alkalmazkodott az új helyzethez. Ugyanis hozzám képest sokkal talpraesettebben állt hozzá az új pozíciójához, nem kétkedett, nem habozott, tökéletesen és magabiztosan, határozottan, mégis könnyedén vezetve az osztagot… mindenféle fennakadás nélkül! *.* Tudtam én, hogy eredendően tehetséges, látszott is, hiszen most sem kapkodott, hanem máris kész tervvel állt elő. Méghozzá pontosan kidolgozott tervvel, ami már hosszú ideje érlelődött… hiszen ez fantasztikus dolog! *.* Bárcsak Chiyoko-taichou-sama is láthatná, tudhatná… Egészen biztosan nagyon tetszene neki, és büszke is lenne, hogy Airisu-sama nem csak gépiesen elvégezte a küldetést, hanem megfigyelt minden apró részleteket, tapasztalatot gyűjtött, hogy később felhasználhassa, és jobbá tehesse az osztagunk életét, megkönnyíti a munkánkat, miáltal még többet tudunk segíteni. Elképesztő *.*
Csillogó szemekkel olvastam az átszervezés leírását – kicsit féltem először, hogy talán nem értek meg elsőre mindent, hiszen rendkívül zavarba ejtő lett volna, ha a kapitányt kell megkérdeznem; de tökéletesen világos és átlátható volt az egész. Minden ott volt a papíron, ami fontos volt, az osztályok neve, feladata, még a létszáma is! Próbáltam minél jobban megjegyezni mindent, hogy ha bármi eszembe jut, minél pontosabban tudjam elmondani a kapitánynak, ne csak összeszedetlen… izé… mondathalmazként.
- Ez… ha megengedi… ez nagyszerű, Airisu-sama! *.* - néztem fel elbűvölten, amikor végigértem a lapon. – Annyira remekül eltervezett, és logikus: például hogy az adminisztrációt Ön tartja kézben, hiszen Önt mindenki ismeri, és mindenki bemutatkozik, amikor idekerül, úgyhogy Ön mindannyiunkat ismer… és… és tudja, hogy milyenek a képességeink, minden ilyesmit… Ön tudja a legjobban, melyikünkre hol lehet a leginkább szükség. És remélem... úgy értem, remélem én is minél többet tudok majd ebben segíteni *.*
Bárhogyan próbáltam is, nem sikerült olyan határozottan elmondanom, mit gondoltam, úgyhogy zavaromban ismét a papírra temetkeztem; de egy idő után tétován, irulva-pirulva ismét felpillantottam.
- Öhm… Csak azt akarom mondani… Igazán megtisztelő, hogy vezethetném a Szanatóriumot Nagyon szépen köszönöm… de… de biztosan… mármint biztosan én vagyok erre a legalkalmasabb? >.< Úgy értem, tényleg nagyon szívesen foglalkoznék ezzel, és nagyon kedves, hogy rám gondol… Nagyon hálás vagyok, de igazán nem szeretném elfoglalni ez a posztot esetleg valaki erre alkalmasabb elől…
Kérdőn néztem a taichou-samára. Hiszen attól még, hogy én vagyok a hadnagy… szóval, mint tudjuk, ez nem jelent semmit, és nem csak vezetőként lehet tevékenykedni egy osztályon, szívesen dolgoznék ott csak… csak úgy, egyszerűen is!
- Viszont az is remek ötlet… - folytattam - mármint szerintem… hogy az osztályok nem szigetelődnek el, megmarad az összedolgozás! *.* Ú-úgy értem, bár tényleg mindenki ott dolgozhat, ahol a legtöbbet tud tenni, nem szükséges egy konkrét dologra specializálódni, így megmarad a sokszínűség, és hogy mindenki helyt tud állni bármilyen helyzetben anélkül, hogy kaotikussá… vagyis hogy átláthatatlanná válna a rendszer és az, hogy éppen ki hol dolgozik. Ráadásul az, hogy a különböző részlegeket adott tiszt vezérli, feladatot rendel a tisztekhez… ne-nem csak egy egyszerű szám lesz a rangjuk, hanem tényleg… Tényleg meghatározott pozíciót töltenek be *.*
Ismét elhallgattam pár percre, hogy próbáljak valami mások számára is érthetőt kihámozni a fejemben összekuszálódott gondolatokból. Nem akartam azzal rabolni a kapitány idejét, hogy egyesével végigveszek minden osztályt, és elmondom, mennyire értek egyet a felosztással; mert bár ez tényleg így van… elvégre Airisu-sama írta a felosztást, pontosan tudja, hogyan szervezte meg a különböző egységeket, hogy tökéletesen lefedjék a működési területünket! *.* Vagyis… hirtelen eszembe jutott, hogy esetleg nem csak a shinigamikkal, hanem a házikedvencekkel is törődhetnénk. Az is gyógyítás, és most is vannak olyanok a Yonbantainál, akik kiemelkedően értenek hozzá, de… talán nem is annyira fontos?
- Esetleg… esetleg hozzátehetnék valamit, taichou-sama? – néztem fel habozva. Előfordulhat persze, hogy ez egy értelmetlen ötlet, vagy csupán felesleges, céltalan, és… és talán nincs is rá szükség, vagy éppenséggel az általános orvosláshoz tartozik, de ha mégis… Chiruochiba-sama nem harapja le a fejemet csak azért, mert teszek egy javaslatot, és ha esetleg tévedtem volna, csupán kedvesen elmagyarázza majd, hogy miért gondolta máshogy. Hiszen nyilván remekül átgondolta ezt az egészet... Airisu-taichou-sama egészen fantasztikus *.*