Az osztag szállásai

Tárgy: Az osztag szállásai Csüt. Szept. 18, 2008 5:27 am

Miután kinyitod a már kissé kopott nagy faajtót egy hosszú folyosóra érsz. A folyosóról szobák nyílnak. Minden shinigaminak külön szobája van, amit saját ízlése szerint rendezhet át.

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Kedd Május 14, 2013 9:21 am

[Változó szelek]

Enyhe, nyárias szellő hívja táncba a cseresznyefavirág szirmait, könnyedén forgatja, pörgeti őket, olyasfajta mozdulatsort koreografálva ezáltal, melyhez foghatót emberi elme képtelen lenne. Elmélázva figyelem a jelenséget és valamiért az elmúlás gondolata tolakodik fejembe, megfertőzve eme szép jelenetet, hiszen a lehulló virágszirmok elsorvadnak az utcaköveken. Sajnálatos módon kizárólag a kardok keringőjében vallhatom tehetségesnek magam, minden egyéb tevékenységhez menthetetlenül botlábú vagyok, éppen ezért kizárólag nevetséges botladozásra tellett Tőlem a Chiyokóval való házasságkötésünk éjszakáján is, habár kétségtelenül annak az estének nem az volt a fénypontja, közel sem! A gondolat nosztalgikus mosolyt csal arcomra, mennyire remek is volt a boldogság apró csónakjában ringatózni a gondok és bajok tengerén. Azóta minden megváltozott, a háború vége nem tartogatott gyógyírt semmire, csupán újabb sebeket hasított a megfáradt harcosok lelkén és testén. Szerelmem fáradhatatlanul küzdött a megannyi sebesült ellátásának majdhogynem lehetetlennek tűnő feladatával, mialatt személyem egy ugyan tágas, mégis kies cellában sínylődtem, s vártam néhány kékvérű pojáca ítéletét, akiket egyetlen suhintással invesztálhatnék újra be a lélekkörfogásba. Chiyo-chan semmiből jött, súlyos megbetegedése ellenben kétségtelenül az Én hibám, ezzel a tudattal megbirkóznom pedig nehezebb küldetésnek bizonyul, mint Las Noches uralkodójának legyőzése. Ugyan feleségem nem egyszer a tudtomra adta gondolatmenetem alaptalanságát, mégsem vagyok képes szabadulni ettől a felvetéstől. Rossz tulajdonságaim egyike közé tartozik, miszerint mindent önmagamra vezetek vissza, mindazonáltal valamennyi valóságalapja mindenképpen lehet felvetésemnek.
A Yonbantai területe nincs túlzottan messze a Shinginotoutól, ahogy az az aprócska kunyhó se, ahol kedvesem visszavonultan, remeteként keresi a gyógyírt a kórságra, ami megfertőzte lényét. A kutatáshoz természetesen eszközök kellenek, azonban ezek nagy részét egykori osztagának területén felejtette, azonban jelenlegi állapotában nem tartom túlzottan bölcs dolognak a járkálást, éppen ezért személyesen teszem meg az utat az említett tárgyakért, kitudja milyen munkát végezne egy megbízott, rangtalan tiszt. Ismerem a protokollt, külsősként egyetlen divízió területére sem szabadna behatolni engedély nélkül, azonban eme apróságon könnyedén túlteszem magam, amennyiben valakinek gondja van vele, megpróbálhat megállítani. Shinigamiként legalább tucatnyi alkalommal kellet kényszerű módon meglátogatnom eme területet orvosi kezelés céljából, egykoron nem rendelkeztem olyan jó strapabíró képességgel, mint napjainkban. Szívesen megnéztem volna gyermekeim anyját haoriban, ahogy büszkeségtől sugárzó arccal illegeti magát előttem, miképp egy-egy különlegesebb ruhaköltemény megvételét követően szokta. A lelkiismeret furdalás keserű pirula, némelyik döntésem megváltoztatásával talán lehetőségem adódott volna rá, azonban a közösség jólétét saját igényeim elé helyeztem, feleslegesen. Szinte semmit sem profitáltam belőle, köszönet helyett megvetést és bitófát kaptam, ami lássuk be, nem éppen győzelmi koszorú! Idealista voltam, egy bolond, aki mindent kockára tett, s majdnem veszített. Szerencsére jó szokásaim is vannak, ezek közül az egyik, mely szerint soha, semmilyen körülmények között nem veszítek. Egyesek győzelemre, vezetőnek születtek, míg mások szakadatlanul kudarcra ítéltettek. Változtatni lehet, csupán nehéz, előbb önmagunkat kell legyőznünk ahhoz, hogy diadalmaskodhassunk mások fölött.
Belépve a megfelelő kiírással ellátott ajtón ismerős illat érinti meg orromat, kedvesem kisugárzása érződik az egész helyiségből. Mióta ismét szabadon járhatok Soul Societyben, igyekszem a lehető legtöbb időt vele tölteni, viszont igencsak frusztráló mód kötelezettségeim továbbra is elszólítanak, ráadásul ehhez hozzátartoznak a medalion beolvadásával járó újabb problémák is, melyek megoldása sokkal nagyobb odafigyelést, illetve energiát követel, mint a Negyvenhatok Tanácsa által reánk sózott piti megbízások elvégzése, amikből akad szép számmal. Feltehetőleg megkísérelnek minél nagyobb mennyiségű tennivalóval ellátni minket, addig sem jut eszünkbe romba dönteni a várost vagy ehhez hasonló alaptalan feltételezéseket kivitelezni. Világoskék Daitenshi-köpenyem könnyedén lököm le az ágyra, egyszerű shihakushōban szinte alig különbözöm bármelyik egyszerű halálistentől. Kezeimet csípőre térve nézek körbe a helyiségem, vajon hol is kellene kezdenem? Értelemszerűen az elején, éppen ezért halkan dudorászva egy ritmustalan dallamot veszem magamhoz az egyik összehajtogatott kartondobozt, aminek kinyitása a vártnál nehezebben megy. Két szétszakított papírtárolóval később immáron rendelkezem egy hozzávetőlegesen ép dobozzal, amibe pakolhatok. Feltételezéseim szerint a könyvekben rejtőző tudás lehet a legfontosabb, éppen ezért az említett nyomdatermékek elrakásával kezdem a procedúrát. Pár perc után azonban kénytelen vagyok belátni, hogy igencsak szükség lenne a tönkretett tárolókra is, ennyi könyvet kis túlzással egyedül a Fészek könyvtárában láttam egyszerre, de azokkal ellentétben ezekben nem találok semmi olyasmit, ami lekötné a figyelmemet, habár a kelleténél meglehet tovább tanulmányozok egy képet a női test biológiai felépítéséről, valószínűleg ezért sem veszem észre a szoba ajtajában strázsáló illetőt...

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Csüt. Május 16, 2013 4:04 am

[Változó szelek]

Ezen a reggelen a kelő nap a saját szobámban talált. Kivételesen nem az irodában aludtam el a papírok rendezése közben, és ezt a kedves hadnagyomnak köszönhettem. Mondhatni elzavart aludni, mondván az iratok nem fognak úgysem elszökni. Reméltem is, hogy nem, ahogy azt is, hogy ezen az éjjelen sem fog egy gonosz mumus besurranni az irodába, hogy újabb felfordulást okozzon, miközben régi, beteglistát lop el. Jogosan aggódtam emiatt, mivel néhány hónapja már megtörtént egyszer, de szerencsére azóta nem történt több mumustámadás, viszont, hogyha mégis történne, akkor kénytelen leszek szakértőhöz fordulni, Shiroichi-taichou, Kavicsa és Simán Csak Keisuke-sama ~Aki valószínűleg Keisuke-fukutaichou rokona lehet… ~ személyéhez. Viszont ez a reggel nem csak azért volt másmilyen, mert a kelő nap már ébren talált, méghozzá a szobámban, és nem is azért, mert a fésűm ünnepélyesen nem bújt el, hanem azért, mert ma volt az évfordulója, hogy elindultam a shinigamivá válásom útján, évekkel ezelőtt ezen a napon született meg az elhatározás, hogy a Gotei 13 kötelékébe szegődöm. Viszont az ok, ami megszülte, már koránt sem volt ennyire ünnepélyes, inkább szomorú, s gyászos volt. Akira-niisan, Kira-niisan elvesztése után úgy látszódott, hogy Misa-neesant is el fogjuk veszíteni, ezt nem akartam, s ezért az addig csupán egy Hullófalevél talpára állt, s komoly elhatározást hozott. Hogy hiába hoztam-e meg a döntést, vagy sem, azt nem tudom egyértelműen meghatározni. Hiszen Misa-chan, aki, mint kiderült Chiyo-chan nővére volt, meghalt, még azelőtt, hogy az akadémián végeztem volna, ezért ebből a szempontból fölöslegesen döntöttem a shinigami lét oldalára. Ellenben, hogyha nem akartam volna shinigami lenni, akkor nem ismerhettem volna meg, sem Taki-kunt, sem Rosui-neesant, sem Chiyo-chant, sem Ginjuushijint, sem Samuraikatagit, de még Lanven-pacifistaarrancart sem, ahogy Shiroichi-, Nara-, Kawashima-, Yasuji-taichout, Yuki-fukutaichouchant, a két okos lányt, Yoriko- és Leiko-chant, Samanusket, a negyedik osztagot, talán Yashuhiro-ojiiniisamat sem ismerhettem volna meg, mint ahogy nem is segíthettem volna másokon, azzal, hogy meggyógyítom őket. Ezért nem lehet egyenesen kimondani, hogy hibát követtem-e el azzal, hogy ahelyett, hogy Misa-chan mellett maradtam volna és elbúcsúzhattam volna tőle, vagy segíthettem volna Sakura-neesannal, inkább shinigaminak álltam, hátha gyógyító lehetek, s segíthetek rajta.
A napomat a szokásos reggeli meditáció – amit néha elhagytam, mikor az irodában talált a reggel ^^”” – előtt, egy rövid megemlékezést tartottam a testvéreimről, valamint egy reményima szerűt mondtam el, hogy többé senkit se kelljen elveszítenem, s Yashuji-sama gyógyuljon meg. Mindezt a szobám egyik szegletében kialakított szentélyféle előtt tettem meg. Ez az apró kis „szentély” csupán Misa-chan kardjából, Sakura-neesan leveléből, és néhány gyertyából állt.
A nap a levegőt kellemesen felmelegítette, s nem fújt oly erős és hideg szél, hogy elrontsa az égen mosolygó barátunk munkáját. Csupán a faleveleket, és a hulló szirmokat táncoltatta, hogy az utcákat söprögető shinigamikat szórakoztassa. Én is szívesen nézegettem volna a bábjátékát, viszont nem tehettem. Bár szerencsére az éjjel elkerült minket a mumustámadás, valamint ez eddig nem akadt sürgős tennivalónk, mégis volt munkánk. Hiszen ahhoz, hogy a szükséges iratokat, papírokat megtalálhassuk bármikor, ahhoz azoknak szép rendben kell lenniük. Nem, minthogyha eddig rendetlenség lett volna, hanem az osztag átszervezésével a papírokat is új rendszer szerint kell össze pakolni, hogy az adminisztrációs osztály is zökkenőmentesen dolgozhasson.
Az adminisztrációs osztály shinigamijaival alig, hogy befejeztük, végre, az irodájuk kialakítását, ami csupán abból állt, hogy az üres, minta nyomtatványokat külön-külön kategorizálva egy szekrényen elhelyeztük, mindenki számára asztalt és széket tettünk a helységbe, és megfelelő helyre állítottuk azokat, valamint a már kitöltött, illetve kezelt iratok tárolására is berendeztünk egy szekrényt. Szóval, alig, hogy végeztünk, egy osztagtársunk jött szólni, hogy egy magas reiatsuju daitenshit látott a szálláshelyek felé menni. Azonnal elindultam az említett hely felé, mivel a tiszt hangjából úgy ítéltem meg, hogy a körmére kellene néznem az illetőnek, valamint az adminisztrációs osztály egyik tagja mondta is, hogy nem érkezett sem felsőbb engedély, sem engedély kérelem. Örültem, hogy ilyen osztályt is létrehoztam, mert őszintén megvallva, sajnos abban a pillanatban nem volt egyáltalán a fejemben, hogy mi a protokoll, de hála nekik már minden tiszta volt.
Nemsokára megérkeztem az osztagom szálláshelyére. Az egyik ajtóban egy kék köpenyt láttam behúzódni. Nem értettem, hogy a Daitenshi egyik tagjának mi a dolga itt, bár felmerült az ötletem, hogy talán az egyik női osztagtársam kedvese. Viszont akár valaki kedvese, akár itt kóborló idegen, a szálláshelyünkre csak, úgy engedély nélkül nem jöhetne. El is határoztam, hogy ezt a jól, a szemére is vetem, jól ráolvasok. Ahogy közeledtem a szoba felé, ahová láttam a kék köpenyt besuhanni, a felismerés, hogy kinek a szobájába ment be az illető, még nagyobb értetlenséget adott. ~Mégis mit keres Yashuji-sama szobájában?~
Az idegen, kinek lélekenergiája tekintélyes volt, még az ajtót sem tudta becsukni, így mikor megérkeztem az ajtóba láthattam, amint egy könyvet tanulmányoz, míg mellette egy papírdobozban már nem egy könyv vár arra, hogy elszállítsák. Ebből a látványból megértettem, hogy a nagyszerű kapitányunk, vagyis a, tiszteletreméltó elődöm, kinek nyomába talán sosem érhetek, küldhette ide ezt a személyt, így a szívem kissé megenyhült, de a fejemben még mindig ott kavargott néhány kérdés, amiket az idegennel meg is kívántam osztani.
- Szép napunk van, igaz? ^^ – Szóltam hozzá mosolyogva. – A természet szépségének élvezésére szolgáló idő, viszont ön mégis négy fal között van. Viszont azt nem tudom, hogy miért is ezt a négy falat választotta, ezért meg kérdezném, hogy pontosan miért is van itt, Daitenshi-san? Mint ahogy azt is, hogy miért nem tudott szólni a jöveteléről? Hogyha szólt volna, akkor talán még segítséget is kaphatott volna. ^^ – Hangom barátságos volt, talán túl barátságos, és így a megdorgálás része talán nem érződött ki belőle eléggé komolynak.

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Pént. Május 17, 2013 12:31 am

[Változó szelek]

Szemlélődésem közepette a külvilág jelenségeire csupán másodlagosan figyelek, mindazonáltal igencsak nehézkes lenne úgy megközelíteni személyemet, hogy azt egyáltalán ne vegyem észre. Ugyan léteznek olyan eszközök, amivel a lélekenergia kisugárzása elkendőzhető, ám a Seireiteiben, ráadásul fényes nappal senkinek nincs szüksége ilyesmire. Jelenlétem persze rövid időn belül nyílt titokká válik, azért mégiscsak egy katonai építmény közepébe hatoltam be, gyengélkedő ide vagy oda. Ugyan értelemszerűen kevesek utasításait veszem figyelembe, ebből adódóan holmi tisztecske felszólítását nemigen venném komolyan, amennyiben távozásra szólítana fel. A Daitenshi összetartozását szimbolizáló köpeny sokak számára egyelőre nem hordoz nagyobb jelentéstartalmat, ellenben ez az idő múltával változni fog, mindenkinek tisztában kell lennie feladatunkkal, s tetteinkkel! Életünket tesszük kockára, csakhogy a gyengébb képességekkel rendelkező halálistenek ne leljék értelmetlen halálukat, amit természetesen eme rendszer kizárólag járulékos vesztességként könyvel el, lévén töménytelen mennyiségű utánpótlással rendelkezik, lelkek ezrei térnek vissza az Élők Világából a körforgásnak köszönhetően és ha csupán ezen pluszok néhány százaléka képes shinigamivá válni, akkor is képesek pótolni a fellépő hiányt. Saját bőrömön tanultam meg a leckét, mely szerint mindenki pótolható, illetve semmi sem örök. Létezhetnek olyan - rajtunk kívül álló - körülmények, melyeknek hála pozíciónk megrendülhet. Ismételten tudok személyes példát felhozni, Chiyoko visszavonulása sem önön hibájából történt. Az Ő döntése volt, a Gotei Juusantai pedig nem marasztalta, bármikor bevethető emberekre van szükség, de legalább arcátlanságuk megmaradt a gyors csere szintjén.
- Voáh! - kiáltok fel hangosan a váratlan megszólítás hatására, kezemből a könyv pörögve hullik a földre, persze nyitott állapotban landol, hadd láthassa ország-világ miféle tanulmányokat végeztem. - Kopogni errefelé nem szokás? Majdnem szívrohamot kaptam maga miatt, Yonbantaichō-san, máskor ne settenkedjen ilyen némán, a végén bérgyilkosnak hiszem! Való igaz, akár szólhattam is volna, azonban nem volt szívem megzavarni semmilyen fontos feladatában efféle aprósággal, inkább önállósítottam magam. - némileg felvillantva halovány, gúnyos mosolyomat hajolok le gyorsan a leejtett nyomdatermékért, amit utána kapkodva be is rakok a dobozba a többi mellé. - Igaz is, milyen faragatlan vagyok, be sem mutatkoztam, habár biztosan hallott már Rólam. Sierashi Yuusuke, Daitenshi és Yasuji kapitány férje. Pontosan az Ő megbízásában járok el, itt hagyott néhány dolgot, amelyeknek hasznát veheti a kutatásai során, ezeket szállítom át a mostani szállására. Jobb szeretek egyedül dolgozni, ugye megérti?
Errefelé igen sokan járnak különbözőféle flancos öltözetekben, mindazonáltal egy kapitányi haorit ezer közül is megismernék, eleget hordtam ilyet annak idején, azokról az időkről nem is beszélve, amikor az Akadémián álmodozva figyeltük a látogatóba érkező főtiszteket. Sokak álma volt eme kiegészítő viselése, ámbátor igen keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy a Tizenhárom Védelmi Osztag egyikének élére állhasson. Tudás, határozottság és józan mérlegelőkészség szükséges egy ilyen poszt betöltéséhez... vagy esetleg brutálisan nagy erő, az is egy megoldás. Akinek ezek közül az összes megadatik, abból lesz főkapitány vagy az Arkangyalok vezetője. Vicces elképzelés, ámbár kitudja, meddig ívelhetett volna karrierem Soul Societyben a kis félrelépésem nélkül. Monológomat követően jobban szemügyre veszem a férfit, bár stílusából egyértelműnek tűnik számomra, nem egy Kenpachi került a 4. osztag élére. Minden harcos valahogy lenézéssel viseltetik a szanitécek iránt, kizárólag azért, mert nem küzdenek az első sorban a juuichibantaiosok mellett. Feladatuk ellenben ennél sokkalta fontosabb, nélkülük vajon ki varrná össze az idiótákat, miután szétkaszaboltatták magukat a harctéren? Bevallom őszintén, ifjabb koromban szerény személyem is elsütött egy-két ízléstelen poént velük kapcsolatban, mint például: Ha a katana rossz oldalát fogod meg, menj inkább a Yonbantaiba! Ezek az évek viszont tovaszálltak, megtanultam tisztelni a munkájukat, valamint mostanság érdeklődni kezdtem némely gyógyító technika után, hiszen testvériségünk legnagyobb erőssége továbbra is a gyors csapásmérés, nem pedig a hosszan tartó ütközetek, de munkálkodom ezen hiányosságunk kiküszöbölésén. Mindig van hova fejlődni, ezt megtanultam már.
- Néhány doboz azért jól jönne... - kapok hirtelen észbe, gyilkos pillantásokat lövellve a tépett kartonokra. - Történt egy kis... khm... technikai malőr, ami miatt kevesebb van, mint kellene. Nos, milyen érzés helyettesíteni?
A pakolás folytatása közben szúrom oda kérdésem, ami ugyan nélkülöz mindenféle provokációs elemet, ettől függetlenül véleményemet egyértelművé teheti Névtelen-san számára. Kedvesemnél kevés jobban képzett gyógyítóval találkoztam pályafutásom során, éppen ezért kényszerű leváltását nem képességeinek megkopása idézte elő.

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Vas. Május 19, 2013 11:56 pm

[Változó szelek]

Valami jel lehet, hogy pont ma, amikor a fésűm nem bújt el előlem, s így teljesen rendezett lehetett a hajam, pont ezen a napon törtek be hozzánk. Sajnos kénytelen vagyok betörésként megfogalmazni, mivel az illető nem a Gotei 13 kötelékeibe tartozik. ~Már, hogyha jól tudom, hogy a Daitenshi nem tartozik az őrosztagok közé.~ Valamint azért is kénytelen vagyok betörés fogalmával élni, mivel nem a gyengélkedőbe sietett, vagy valamelyik osztályunk épületéhez, irodájához, hanem a szállásunk felé. Oda, meg tényleg csak engedéllyel léphet be, és tényleg csak jól megindokolt ok miatt. Viszont Daitenshi-san egyáltalán nem kért indokot… vagyis engedély. Mikor láttam, hogy a mi egykori, még mindig nagytiszteletű kapitányunk szobájába hatolt be, akkor nagyon is eldöntöttem, hogy jól a fejére olvasok, legyen akár milyen erős, attól a szabály az szabály, és mindenkire vonatkozik! >Viszont nem sikerült olyan szigorúra a megdorgálásom, sőt olyan reakciót mutatott, amire nem voltam felkészülve… Megijedt tőlem! O.O ~Ennyire nem vagyok rémisztő! T.T És lehet, hogy le akarom szidni, de akkor is… nem kellett volna megijednie! T.T Főleg nem az első szavamtól! T.T~ Néhány pillanatra egy világ omlott össze bennem attól, hogy felkiáltósan, könyvelejtősen megijedt tőlem. Viszont miután újra rendbe jött a kicsi lelkivilágom, rögtön felmerült bennem kettő ok is, amiért megijedhetett. Az első, hogy ennyire csúnya, rossz a lelkiismerete, a másik, meg, hogy hiába nagy az ereje semmit sem ért a lélekérzékeléshez. Harmadik lehetőség, hogy mindkettő, bár azt azért nem szeretném elhinni. Viszont annyira okos, hogy egyből tudta, hogy melyik tiszttel van dolga, ez mindenképpen pozitívum számára. ^^ ~Bérgyilkos, én? o.O?~ Csodálkoztam a szavain, no meg azon, hogy így, egyáltalán el nem rejtett lélekenergiával, és úgy, hogy megszólítottam bérgyilkosnak hisz, lehet. ~Lehet, hogy a fejében nincs minden rendben? o.O?~
- Legközelebb inkább szóljon, s akkor nem fog bérgyilkosnak hinni véletlenül sem. ^^ – Jegyeztem meg mosolyogva, s már megbocsájtva neki azt, hogy nem szólt. Fölösleges lett volna tartani a haragot, hiszen egyelőre ez csak egyszeri alkalom volt, talán többször nem fog előfordulni.
A neve rémlett, s egy rövid gondolkozás után fel is rémlett, hogy honnan Sierashi Yuusuke a Daitenshi vezetője. S mint most kiderült, Yashuji-sama férje. o.o Azt tudtam, hogy van férje, de azt ez eddig nem tudtam, hogy kicsoda.
- Kicsit hihetetlenül hangzik egy szervezet vezetőjétől, hogy egyedül szeret dolgozni, viszont, hogyha ezt mondja, akkor elfogadom. Viszont, azért néha jól jönne önnek is segítség. ^^ – Tekintetemmel a hadisérült dobozokra néztem, ami azt bizonyította, hogy a nagy erő nem mindig jár együtt ügyességgel is. – Oh, mielőtt elfelejtem, vagy elsiklanánk felette, én is elárulnám a nevem, hiszen az illem így kívánja. Chiruochiba Airisu, Yonbantaichou. – Hajoltam felé az illemnek megfelelően. – Hogyha elmondja, hogy mikre van szüksége, akkor talán segíthetnék pakolni, hogy mihamarabb megkaphassa a szükséges dolgait, hogy mihamarabb visszatérhessen. ^^ – Ajánlottam fel a segítségemet. Valamint hangomból talán kicsenghetett, hogy tényleg várjuk a visszatérését, hiszen, ahogy Yuki-fukutaichou-chan-tól hallhattam, „Yashuji-sama a legeslegjobb”. Én csupán egy nagyon halovány árnyképe lehetek, viszont igyekszem az elvárásoknak megfelelni, s minden tudásommal azon lenni, a mellett, hogy minél kevesebbek távozzanak el, hogy az osztagunk ne fulladjon káoszba. Hogy ez, mennyire sikerült eddig? Nos, egyelőre megfelelően, hiszen az osztagunk működik, s még mindig képes a sérültek, betegek ellátására.
- Nem dőlt össze a világ, igaz? ^^ – Kérdeztem, mintegy költőin. – Utánanézek, hogy van-e. ^^ A kérdésére válaszolva megtisztelő és nehéz, de igyekszem. ^^ – Azután indultam is a raktár felé, mert hogyha valahol, akkor ott lennie kell néhány doboznak. Szerencsére akadt több is, négyet megfogtam, s a leltárba feljegyeztem a kivételt, valamint okát, hogy „Yasuji-sama szükséges tárgyai szállításához.”. Mikor visszaértem kopogtam, s egyszerre torkot köszörültem, hogy nehogy megint megijedjen, mert hogyha túl sokat ijedezik, még a végén a gyengélkedőre kellene vinnem, s akkor a mi kedves, egykori kapitányunk nem kaphatná meg a holmijait, amit meg nagyon nem akartam! T.T
- Mielőtt még valami „technikai ok” végett ezek a dobozok is elhaláloznának, kinyitom önnek, Sierashi-san. ^^ – Mondtam kedves hangleejtéssel, mosolyogva.
A dobozokat néhány ügyes mozdulattal kinyitottam, s a megfelelő formára hajtogatta, utána egy kérdést intéztem az utólag engedélyt „kérő”, kapó vendégünk felé.
- Hogyha nem veszi tiszteletlenségnek, vagy túlzott kíváncsiságnak, meg szeretném érdeklődni, hogy hogyan ismerkedett meg a mi Yashuji-samankkal? Tudja kicsit szokatlannak tűnik, hogy a Daitenshi vezére a férje a Yonbantai egykori kapitányának. Hogyha nem kívánja elmondani, az sem baj, és elnézést, hogy ennyire túlzott érdeklődést mutattam. ^^” – Tényleg nem akartam tiszteletlen lenni, valamint tényleg érdekelt, hogy hogyan ismerték meg egymást. Hiszen Yashuji-sama shinigami, Sierashi-san, meg… valami más, már ahogy a lélekerején érezhettem. Hogyha nem válaszol, az sem baj, csupán az aggasztott, hogy a zanpakutou szellemeim csendben voltak, túl nagy csendben. Ilyenkor általában valamire készültek, valószínűleg most figyelték, hogy hogyan viselkedek, s milyen reakciókat kapok, hogy azután jól kiröhöghessenek, vagy majd, állandóan a szememre vethessék. >.>

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Hétf. Május 20, 2013 1:14 am

[Változó szelek]

Mosolyom kezd némileg erőltetetté válni, éppen ezért gyorsan rendezem vonásaimat, s inkább a feladatomra koncentrálok. Furcsa pillantásaiból egyértelművé válik számomra, miszerint nem értette meg a helyzetben rejlő humorforrást, valamint szarkazmusomat sem. Neutral

Az Onmitsukidō megfigyelőit is sikerült kiszúrnom némi időt követően, habár ebben az is közrejátszott, hogy a kezdetektől fogva tisztában voltam a ténnyel, mely szerint árgus szemekkel nézik minden lépésünket. Képzett kidōmesterként különösen jó érzékkel rendelkezem a lélekenergia manipulálásának terén, éppen ezért annak érzékelésében is kiemelkedőnek mondhatom magam. Lényegtelen is egyébként, máris megvan a második pluszpont, amit Chiyo-chan neve mellé írok oda az újonc ellenében. Igazából a kapitány már alapból vesztésre áll, hiszen egyáltalán nem tetszik Nekem, illetve két utódomat sem hozta világra, ami lássuk be, igencsak meghatározó teljesítmény. Balta arccal hallgatom végig fejtegetését a szólózást illetően, szám széle némileg rángatózásba kezd, azonban nem szeretnék teret engedni egy újabb gúnyos vigyornak. A Daitenshi vezetőjeként valóban több emberrel dolgozom együtt, ettől függetlenül megtartottam azon rossz szokásomat, hogy szeretnék mindent saját kezűleg elintézni. Ítélőképességemmel véleményem szerint semmi gond nincs, éppen ezért eszemben sincs társaimat olyan helyzetbe hajszolni, amit képtelenek megoldani, s ebből adódóan bajuk eshet, netalán tán el is halálozhatnak. A Hachibantai élén is ugyanezt a mentalitást képviseltem, eszemben sem volt a háttérben teázgatni, akkor éreztem elememben magam, amikor vált vállnak vetve küzdhettem a többiekkel az első sorban. Erre akadt lehetőségem, hisz' a papírmunkát, valamint az ehhez hasonló ostobaságokat hadnagyom készségesen átvállalta Tőlem.
- Megtisztel! - reagálok rezignáltan a doboznyitós poénra, be kell látnom, ez talált. - Elmesélhetem, nincs benne semmi titkolnivaló... Közel öt éve egy napon áthelyeztek a Juusanbantaihoz, ahol 3. tiszti rangot kellett betöltenem. Chiyoko is akkoriban került az osztaghoz, s egy véletlen folytán egymásba estünk! Szó szerint, lévén mindkettőnk figyelmetlenségének köszönhetően összeütköztünk a folyosón. Hihetetlenül kemény feje van! - nosztalgikus érzés önt el, önkénytelenül is jókedvre derít az emlék. - Nem mindig voltam az Arkangyalok vezetője, Chiruochiba taichō, egykoron a 8. osztagot igazgattam hatalmas beleéléssel, mígnem egyszer a kötelesség máshova szólított, egy olyan útra, amin a Gotei Juusantai kötelékében képtelen lettem volna járni. Egy nagyobb jó érdekében hátrahagytam mindent, ami számított... Ostobaság, ugye?
Eléggé annak tűnik visszatekintve a jelenből, ám akkoriban teljesen más idők járták, más voltam Én is, ahogy a szituáció is, amibe kerültem. Választanom kellett a saját boldogságom, illetve a világ sorsa között és szerénységem az utóbbi mellett tette le voksát. Keveset profitáltam belőle, habár azt bizton állíthatom, kapitányként közel sem tudtam volna olyan magasságokba emelkedni, melyekben most járok. Aizen Sōsuke közbenjárásának hála képes lehettem átlépni a határt, ami megköti a shinigamikat, mindazonáltal eme erő tiltottnak számít a Seireitei törvényeit figyelembe véve. A vaizardok egyike sem kérte a kapott átkot, viszont megtanultunk együtt élni vele, igába hajtottuk, erejét pedig felhasználtuk saját magunk gyarapítására. Groteszk helyzet, annak tartozom köszönettel, akinek tervében egész Soul Society pusztulása kiemelkedő szerepet kapott. Ott voltam, amikor legyőztük, nem sokon múlott, hogy magunk is odavesszünk. Elégedetlenül csóválom meg a fejem, túlzottan veszélyes életben hagyni őt, ám amíg a Hōgyoku a mellkasában van, képtelenség megölni. Egy másodpercre majdnem a kezemben tarthattam a lélekbontó gömböt, viszont ekkora hatalom birtokában ugyanolyan zsarnokká válnék, mint amilyen Las Noches ura is volt. Fáradt sóhajtás kíséretében nyalábolok fel legalább egy féltucatnyi könyvet, amiket óvatosan elhelyezek a sötét hajú férfi által kibontogatott kartondobozok egyikébe. Néhanapján elgondolkodom ama visszásságon, mely szerint az elmúlt száz évben kevés Nálam virtuózabb kardforgató született, az apró, precíziót igényló mozdulatsorok mégsem mennek a mindennapi élet folyamán. Egyszer próbáltam meg önerőből felszerelni a polcot, ami majdhogynem halálos áldozatokat követelt, azóta igyekszem elkerülni az ilyen helyzeteket!
- Régóta szolgál a Yonbantaiban? - teszem fel a kérdést mintegy mellékesen, egy különös szerkezet forgatása közben, amit valamilyen módon bele kéne szuszakolni a tárolóba. - Egy időben meglepően sokat vendégeskedtem egyik-másik kórteremben, de Önre nem emlékszem, holott az arcmemóriám kifogástalan!
Nos, némely esetben biztosan így van, viszont az alkalmak döntő többségében képtelen vagyok arcot kapcsolni egy névhez, amennyiben az illető nem tett valami fontosat, amiért érdemes emlékezni rá. Meglehet ez a szemlélet túlzottan arrogánsnak tűnhet, de értelemszerűen csak olyan személyeket tartok fejben, akik valamilyen okból kifolyólag hírnevet szereztek maguknak, vigyázni kell velük vagy csak egyszerűen régi barátok.

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Pént. Május 24, 2013 1:35 am

[Változó szelek]

Meglepetten hallottam, hogy Sierashi-san egykor shinigami feladatokat látott el. Tény és való, hogy nem én vagyok Seireitei legjobb lélekenergia szakértője, viszont arra eddig megesküdni mertem volna, hogy a férfi reiatsuja, bár hasonlatos a shinigamikéra, mégsem az. Ez egy kissé megkavart, s talán az értetlenség kissé ki is ülhetett az arcomra. ~Lehet, hogy meg kellene látogatnom Yoriko-taichouchant, hogy megkérdezzem tőle, hogy akkor ez hogyan lehet. Valamint azért is illene meglátogatnom, hogy gratuláljak a kinevezéséhez. Talán ő, vagy valamelyik osztagtársa fel tud világosítani arról, hogy ez hogyan lehetséges. Bár az is lehet, hogy csupán az ilyen nagy lélekerejű… nem, a Soutaichounak teljesen shinigami reiatsuja van…~ Kissé elkalandozott a gondolatom bár, de szerencsére nem annyira, mint a Kingyoban, mikor Yashuhiro-ojiiniisamaval, Sakura-neesannal és Chiyo-channal teáztunk, s én a vanília finom, kellemes felhőjén lebegve tova szálltam a gondolataimban, s mit sem tudtam, hallottam a környezetemről. Nem, most nem kalandoztam el annyira, ezért a Daitenshi vetőjének a szavait hallottam, s fel fogtam. Viszont a Nyolcadik osztag egykori kapitányának a kérdésére mégsem tudtam azonnal válaszolni, vagy legalábbis azt hittem, hogy nem válaszolok, csupán elgondolkozok. A reggelem – amit a lustább shinigamik hajnalnak neveznének >.> – rémlett fel, valamint újra a shinigami viszonylatban nem annyira, de mégis régi döntésem, mi szerint én is a Gotei Juusantai kötelékeibe álltam.
- Mindig döntéseket hozunk. Kisebbeket, nagyobbakat, az nem számít, mind kapcsolódik a jelenünkhöz, önmagunkhoz. – Mondtam, mintegy elgondolkodva, nem Sierashi-sannak, hanem inkább magamnak, a levegőbe, viszont arról, hogy mindezt hangosan is kimondom, mit sem tudtam, azt hittem, hogy csak én hallom, hogy magamban, magamnak mondom. – Hogy egy döntést hiba volt meghoznunk, azt nem tudhatjuk biztosan. Hiszen itt van az én esetem, én Misa-chant ott hagytam a betegágyánál, Sakura-channal, aki próbálta meggyógyítani, mindezt azért, hogy gyógyító shinigami lehessek, és meggyógyíthassam, de Misa meghalt. Így fölöslegesen hozam ilyen döntést, de mint a Yonbantai shinaigamija segítettem másokon, így viszont mégsem. – Ezután a váratlan vendégünkre néztem, s a szavaimat már neki címeztem, abban a tudatban, hogy az eddig elhangzottakat ki se mondtam. – Nem tudom pontosan, hogy ön miért hozta meg a döntését, azt se tudom, hogy pontosan mit is hagyott hátra. Talán a hátrahagyott dolgok, személyek, célok szempontjából ostobaság volt, viszont, hogyha nem tette volna meg, akkor a döntése utáni cselekedetei talán meg sem történtek volna, semmilyen formában… Nem vagyok én annyira tapasztalt, hogy ilyenek mondjak, tudom, viszont van egy érzésem, hogy nem lehetett nagy ostobaság. ^^ – Fejeztem be mosolyogva, talán kicsit kínosan mosolyogva, hiszen tény és valóság, hogy nem én vagyok Seireitei, sőt talán a Yonbantai legbölcsebb személye, ezért nem igen lehet jogosultságom csak úgy kijelenteni ilyesmiket.
~Airisu…~ Hallottam Samuraikatagi hangját. ~Lehet, hogy meg kellene tanulnod figyelni arra, hogy mit mondasz ki hangosan, és mit nem.~ Valamint a háttérben Ginyuushijin fojtott nevetését is hallhattam. Hirtelen ledermedtem, s a szemeim kikerekedtek, miközben enyhe pír húzódott az arcomra. Tudtam, hogy ezek ketten nem véletlenül hallgattak, figyeltek, hogy mit szúrok el, hogy a fejemhez vágják, vagy kiröhögjenek.
- Emm… ömm.. én… e… – Kezdtem el habogni, mivel nem tudtam, hogy vajon mely gondolatom hallatszódhatott ki, vagy melyik nem. Embarassed

Sajnos nem ez volt az első esett, hogy nem tudva arról, hogy hangosan gondolkodtam el. És ezt a zanpakutou lelkeim pontosan jól tudták…
~Válaszolj a kérdésére, az talán segít!~ Vetette közbe Ginyuushijin nevetve, én meg teljesen nem tudtam, hogy milyen kérdésre gondol, hiszen az előbb válaszoltam rá… Néhány pillanatnyi habogás közben felrémlett, hogy Yashuji-sama férje arról érdeklődött, hogy mióta szolgálok az osztagban.
- Na… nagyjából e-egy éve. – Feleltem még mindig kissé dadogva, piruló arccal, s a torkomból már lecsúszott szívvel. – Ezé-ért lehet, hogy ne-nem emlékszik rám, mert amikor a gyengélkedőben ven… vendégekedett, akkor én vagy még akadémista, vagy még Rukongai lakója lehettem. ^^
Reméltem, hogy nem olyasmi gondolatom hallatszott ki a kobakomból, ami miatt beszélne egykori kapitánytársaival, vagy magával a Soutaichouval, hogy váltsanak le, mert mégsem vagyok megtűrhető a Negyedik osztag kapitányi posztján. Bár van benne valami, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb, és minden bizonnyal vannak mások, akik sokkal jobban illenének kapitányi rangba, viszont Yuki-fukutaichou-channal ezt nem csinálhatják! T.T Ő nem érdemli meg, hogy ilyen sűrű és sok kapitányváltás legyen… Hacsak nem őt tennék meg kapitánynak. Tényleg reméltem, hogy nem mondtam semmi nagyon nagy ostobaságot, sem olyan dolgot, ami kellemet lenne. Természetesen mind, Ginyuushijin, mind Samuraikatagi újra a némaság leplébe burkolóztak. ~No, majd esete jól, a fejükre olvasom ezt, hogy nem szóltak hamarabb. >.>~ Bár, nem minthogyha én, nem ezt tettem volna most, hogy válaszoltam Sierashi-san kérdésére.

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Pént. Május 24, 2013 10:24 pm

[Változó szelek]

Halkan hümmögve hallgatom a kapitány okfejtését, s egyet kell értenem vele. Nem tudhatjuk mi történne, ha egyes döntéseinket megmásítanánk, talán a jelenleginél is rosszabb helyzetbe kerülnénk, netalán tán sokkalta borzalmasabb történéseket sikerült elodáznunk. A választás olyan, akár a pocsolyába dobott kavics, hullámokat kelt a víz felszínén. Megállok kissé a pakolásban, fürkésző tekintetemmel újra végigmérem a férfit, aki emiatt ismét kínosan érezheti magát, amennyiben habogása után ez elmúlt volna. Ránézésre lehetetlenség megmondani Soul Societyn belül, miszerint ki milyen idős, ráadásul a Gotei Juusantai vezetőségi tagjai akkora lélekenergiával rendelkeznek, amely képes meggátolni a test elöregedését. Halálom óta igencsak keveset változtam, feltehetőleg néhány sebhely kivételével ugyanúgy nézek ki, mint százharminc évvel ezelőtt. A Tiszta Lelkek Városában másképpen telik az idő, több emberöltőt is leélhetünk anélkül, hogy ennek akár legkisebb jele is meglátszana rajtunk. A Yonbantai vezetőjének tapasztatatlansága a szavak terén még visszaüthet egyszer, jobban teszi, amennyiben megtanulja először végiggondolni, amit mondani akar és csak utána megszólalni, ekképpen elkerülhetővé válnak az ilyesfajta helyzetek. Némileg hitetlenkedve emelkednek szemöldökeim magasra, hogyha egy évnyi szolgálat elegendő volt kinevezéséhez, akkor elképesztően tehetséges lehet gyógyítás terén vagy pedig rendelkezik a megfelelő kapcsolatokkal. Az utóbbit rövid hezitálás után ki is zárom, aki Rukongaiból érkezik, annak nem nagyon lehetnek mecénásai felsőbb körökben, ezt tudom jól, lévén egykoron magam is kóbor lélek voltam, mielőtt jelentkeztem volna a Lélektovábbképző Akadémiára, amit szinte rekordnak számító időmennyiség alatt végeztem el. Régi, szép idők...
- Az őszinteség erény. - jegyzem meg félvállról, miközben két vaskosabb könyvet egymásra halmozok a doboz belsejében. Szerencsére nem kötnek a fizikai lét gyengeségei, egyedül egy hozzám hasonló alkatú férfi biztos nem tudna egyszerre elvinni ennyi terhet. - Ám vigyáznia kell vele, mert néhányan kihasználhatják! Ne bánkódjon, amiért nem tudta megmenteni Misát, fájó a gondolat, de egyszer mindannyiunknak vissza kell térnie a körforgásba. S a tragédia elkerülésének akarata vezérelte erre a pályára, ahol hozzá hasonlóak tucatjait mentheti meg. Magam is sokat elmélkedem a múlton, holott előre kell néznünk, nem hátra!
Való igaz, a kesergés még nem támasztott fel senkit a halottak közül. Bizonyos életkor felett az ember önkénytelenül is vissza-visszagondol az elmúlt időszakra, feleleveníti életének boldog pillanatait, amik értéket adnak létezésünknek. A probléma akkor adódik, ha valaki képtelen elszakadni az emlékek által készített tükörtől és a jelennel mit sem törődve megsemmisíti jövőjét. Tetteink mind-mind kihatással vannak sorsunkra, még ha az előre elrendeltségben nem is hiszünk. Egyszer régen magam is a szkeptikusok táborába tartoztam, azonban midőn kezemben tartottam a Sors Dárdáját, átláthattam a végzet fonalait. A döntés az, ami meghatározza merre megyünk tovább, hiszen akár fel is használhattam volna az ereklyét eltörlése helyett, akkor jelenleg biztosan másfajta világrend uralkodna. Bort iszok, de vizet prédikálok! Gondolataim minduntalan elkalandoznak, így nemigen lehet haladni a csomagolással. Néhány percig élvezem a csendet, mialatt különbözőféle mérőműszerek elrakásával foglalatoskodom. Chiyo-chan utasításait követve valamiféle puha lapba csavarom be ezeket, ami leginkább szivacsra emlékeztet Engem. Unalmas egy procedúra, ráadásul az ilyen apró, precíziós mozdulatokban sosem voltam jó, ami pofátlanság testem részéről, hisz' egy laza csuklómozdulattal képes vagyok bárkit lefegyverezni lélekölőm segítségével! Születésnapok, illetve karácsony alkalmával mindig előre becsomagoltatom a boltossal a vett árut, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem bízom képességeim megfelelőségében a feladat elvégzésének terén. Habár meg kell mondanom, kellő mennyiségű celluxszal, bármit lehetséges odaerősíteni bármihez! Remélhetőleg egyszer keresnek majd a csodaragasztó reklámfilmjébe szereplőt, biztos jelentkezni fogok a meghallgatásra.
- Ezek is megvannak... - szusszanok fel feladatom végeztével, gondolatbeli listámon kihúzva az eltett tárgyakat. - Sikerült beilleszkedni a taichōk közé? Nem mindig fogadják osztatlan örömmel az újoncokat, főleg, ha egy régi ismerőst váltanak fel.
Ártatlan kérdésnek tűnik, valami ehhez hasonlót tettem fel Nara Shiratorinak is azon a napon, amikor felkeresett a Hűség tornyában. Nincs benne semmi különös, azonban rengeteg következtetést le lehet vonni belőle a parancsnoki körben uralkodó körülményekről, egyet nem értésekről, s ehhez hasonló finomságokról. Egy kis repedés is képes szétszakítani egy hegyet, szóval jobb odafigyelni az ilyen jelekre. Az információgyűjtés fontosságáról nem felejtkeztem el, a tudás az, ami előnyt biztosít számunkra a harcban.

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Csüt. Jún. 20, 2013 9:03 am

[Változó szelek]

Mikor végig mért, az a gondolat futott át az agyamon, hogy biztosan normálatlannak, nem kapitánynak valónak néz, és ettől kissé feszélyezve éreztem magam, amitől úgy éreztem, minthogyha az egyenruhám nem állna jól, és ezért igazgatni kezdtem. Bár igaz, hogy nem én vagyok a világ legjobb kapitánya, valamint az is igaz, hogy Sierashi-san se nem kapitány társam, se nem felettesem, mégse akartam rossz benyomást tenni nála, amit viszont lehet, hogy sikerült. Ez a frusztráltságom mellé szomorúságot is hozott, vagyis csupán addig, amíg tanáccsal és vigasztalással nem állt elő, s így el nem árulta nekem, hogy a gondolataim közül mi hallatszódott ki, aminek talán nem kellett volna. Bár visszagondolva, talán szándékosan is kimondhattam volna, viszont egy kicsit másképpen fogalmazva. ^^””
Csendben figyeltem, ahogy pakolt, s közben a szavait emésztgettem, s próbáltam rájönni, hogy valakinek az őszinteségét hogyan lehet kihasználni? Hiszen az, hogy valaki őszinte egyáltalán nem bűn. Viszont ahogy gondolkoztam, s belegondoltam helyzetekbe, dolgokba, titkokba, megértettem Sierashi-san intelmét. Eddig szerencsém volt, és csupán vicces, kínos helyzetekbe sodort néha a figyelmetlenségem, hogy a gondolataim kihallatszódtak. ~Lehet jobban oda kéne figyelnem a jövőben? ~
Bánkódni, hogy nem tudtam megmenteni Misa-chant? Igen, olykor-olykor bánkódom rajt, viszont ami még jobban bánt, hogy nem lehettem vele az utolsó perceiben. Tudom jól, hogy ezek felett hiábavaló a kesergés, és csupán a „mi lett volna ha…” labirintusa, melyben könnyen mocsárba fulladhatok, hogyha túlzottan beletévedek. Viszont egyelőre olykor-olykor beletévedek, talán az idő előre haladtával egyre kevesebbszer fogok, s csupán a gyász marad utána, a nyugodt beletörődéses fajta, amivel talán a felejtés is vele fog járni. Én nem akartam elfelejteni Misa-chant, se Akira-kunt és Kira-kunt, ahogy Nishihira-sant sem, valamint egyik kedves ismerősömet sem, sőt elveszíteni se kívánom egyiküket sem.
Ezekkel a gondolatokkal teli még az agyam, de a beléjük való révültségből visszazökkenek, a Daitenshi fő angyala szavaira.
- Itto… – Kezdtem bele a feleletembe kisvártatva. – Eddig nem értesültem, hogy bárkinek is panasza lenne rám, és igyekszem nem rászolgálni senki ellenszenvére. – Sőt egy-két kapitány társammal már, mondhatni jó viszonyban vagyok, s itt főleg Kavicsos kapitányra, Yoriko-taichouchanra, valamint Kawashima-taichoura gondoltam. ~Yoriko-t majd fel kellene keresnem, egyrészt, hogy gratuláljak, hogy ilyen ifjú hölgy létére kapitány lett, valamint elbeszélgessek vele, hátha tud valami hasznos dolgot, találmányt, amivel még gyorsabbá, könnyebbé tehetnénk az osztag működését.~
Néhány pillanatos szünetet hagytam a kérdés előtt, mivel kissé elkalandoztak a gondolataim.
- Hogyha nem veszi tolakodásnak, ön, mikor kapitánnyá avatták, hogyan fogadta önt a többi kapitány? – Kérdésem egyszerű kíváncsiságnak is tűnhetett, viszont mögötte az a remény lappangott, hátha hallhatok újabb tanácsokat, vagy csak intelmeket, amiknek hasznát vehetem valahogyan, főleg a köztem és a kapitánytársaim közötti jó viszony ápolására. Hogyha számba kellene vennem, hogy mely taichouval nem szeretnék rosszban lenni, vagyis, hogy valamiért haragudjon rám… egyikük ellenszenvét nem kívántam, hogyan is kívánhattam volna. Viszont akiktől igazán tartottam, az Suwun-taichou, Mizushima-taichou és a Kenpachi. Mindhármukat félelmetesnek tartottam, de főleg Suwun kapitányt, vele nagyon nem akartam haragos viszonyban lenni, sőt egyáltalán semmilyen negatív jellegű viszonyban nem kívántam kerülni a kapitányasszonnyal.
Ezeknek a balsejtelmes gondolatoknak látható jele is volt. Megrázkódtam, minthogyha hirtelen a hideg rázna. Természetesen közben a nem mindennapi vendégre is figyeltem.

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Kedd Jún. 25, 2013 1:19 am

[Változó szelek]

Kijelentése önkénytelenül is gúnyos somolygásra késztet, habár ezt igyekszem Neki hátat fordítva elrejteni. Igazi yonbantaios, ennél meggyőzőbb bizonyítékra nincs is szükségem. Feladatukból adódóan a szanitéceknek kerülniük kell a konfliktust a harcmezőn, hiszen amennyiben megsérülnek, úgy nem csak a saját, hanem mások élete is veszélybe kerülhet, lévén nem lennének képesek megfelelően ellátni rendeltetésüket. Ezzel szemben szerény személyem mindig is a veszélynek élt, sosem húzódtam meg a hátsó sorokban kapitányként sem, holott a megszokott viselkedési forma az lenne, hogy a legerősebb harcos utolsóként lép a harcmezőre, amikor igazán válságossá válik a helyzet, s a gyengébbek már nem tehetnek fabatkát sem! Valójában egyáltalán nem értem ezt a fajta mentalitást, meglátásom szerint az erő azért van, hogy megvédjük azokat, akik híján vannak belőle, éppen ezért ostobaság lemészároltatni egy hordányi gyalogot, csak azért, miszerint utána megmentőként tetszeleghessünk. Persze nem lehet mindenki kellően bátor vagy bolond ehhez, éppenséggel manapság nehezemre esik eldönteni melyik csoportosulásba is tartozom, talán ki kellene vizsgáltatnom magam Chiyo-chan utódjával. Természetesen a gondolatot rögtön elvetem, tisztában vagyok vele, milyen problémáim vannak és igencsak kételkedem benne, miszerint Chiruochiba-san bármivel is képzettebb lenne, mint feleségem. Elég csak összehasonlítani melyikük hány éve szolgál a Gotei Juusantaiban, így megkapjuk a tapasztalatból adódó pluszt is. Kérdését hallva megállok egy pillanatra, töprengő arcot vágva igyekszem visszagondolni azokra az időkre. Nem volt túlzottan rég, mindazonáltal azóta rengeteg dolog történt Velem, megannyi emlék, ami másnak egy életre sok volna!
- Nagyrészt pozitív volt a fogadtatásom, azt hiszem… - szólalok meg elmélázva, miközben arra a bizonyos napra gondolok. – A Juusanbantai sansekije voltam, sokakat megismertem azalatt a közel másfél évszázad alatt, amíg csak egyszerű shinigamiként szolgáltam. Aztán egy napon az elődömet előléptették, Engem pedig a kapitányom felterjesztett a rangra. Megkaptam, ám ahogy ez lenni szokott, mindenkinek vannak irigyei. Nekem például az egykori hadnagyom sorolható ide, Ő megkérdőjelezte rátermettségemet a pozícióra! – vonásaimon a teljes felháborodottság tükröződik, ám ez rövidesen eltűnik. – Persze a történteket figyelembe véve valamilyen szinten igaza lehetett… Az Én generációm kapitányai közül sokukat nevezhettem barátomnak, azonban a jelenlegi gárdában elhanyagolható azoknak a száma, akikben tökéletesen meg tudok bízni vagy fordítva.
Értelemszerűen a dezertálás nem tesz túlságosan kedvező benyomást egy katonai szervezetben, főleg akkor, ha ezzel egyidejűleg a vezetői kar több tagját is súlyosan megsebesíti valakit. Természetesen egyiküket sem akartam megölni, ámbátor képességeim megfelelővé tettek volna rá, de a hihetőségnek ára van. Ezután nem tettem olyan lépéseket, mint Aizen, csendben meglapultam a háttérben, mellőzve a feltűnést gyűjtögettem magam köré a Daitenshi alapítóatyáit, kikkel elkezdhettem a kutatást a Sors Dárdája után. Ezért közel sem kapott üldözésem akkora hangsúlyt, nem mintha lenne olyan egyén a főkapitányon kívül, aki képes megadásra bírni egy ütközetben. A 4. osztag taichōjának remegését némileg értetlenül fogadom, nem is meséltem olyan durva történéseket, holott van néhány a tarsolyomban! Talán eszébe jutott, amit a kapitányi gyűlések alatt mondhattak rólam, feltételezem nem tűntettek fel túlzottan jó színben, miért is tették volna? Az okozat a lényeg, az kézzel fogható nem pedig az ok, melyet úgy csűrhetünk-csavarhatunk, ahogy azt kedvünk tartja. Bevallom, hasonló mód gondolkodom magam is, a szavak kevesebbet jelentenek számomra, mint a tettek. Tégy krízishelyzetbe valakit, rögtön megláthatod az igazi valóját! Mennyire igaz! A döntéseink határoznak meg minket, hisz’ a külvilág ezeken keresztül alkot képet rólunk, amely torz lehet vagy elnagyolt. Az előítéletek, a gyanakvás, az ármánykodás mind-mind megmételyezik az életet, viszont ezek nélkül az ember észre sem veszi, s máris tört forgatnak a hátában. Mindig figyelni kell, mindig készen kell állni, az összes eshetőséget szem előtt tartva felkészülni akár a legrosszabbra is! Túlzott óvatosságnak vagy paranoiának is nevezhető, mindamellett eddig még nem haltam meg, szóval valamit jól csinálhatok. Könnyen észre fogom venni, ha már nem így lesz.
- Ne akarjon mindig megfelelni. – adok kéretlenül is jó tanácsot, mialatt lezárom az egyik teli dobozt. – Úgysem fog sikerülni! Tapasztalataim alapján mindig lesznek olyan egyének, akik ferde szemmel nézik, bármit is csinál. Felül kell emelkednie a kicsinyes érzéseken és kizárólag azok véleményére adni, akik igazán számítanak. Közeli barátok, család, esetleg egy szerető… Van ilyen az életében, Yonbantaichō-san?
Talán tolakodó a felvetés, nem tudom, valahogy gyengeségemnek számít a társas kapcsolatok ápolása. Hangos sóhajtás kíséretében ülök a leragasztott tároló tetejére, belső zsebemből egy szál cigarettát veszek elő, amit rövidesen meg is gyújtok. Kérdő tekintettel kínálom meg a főorvost, bár biztos vagyok benne, nem dohányzik. Tessék, ismét egy előítélet! Tudom, hogy a kard gyilkos fegyver, ettől eltekintve szeretek vívni, ez körülbelül ugyanez.

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Hétf. Júl. 29, 2013 8:07 am

[Változó szelek]

Bár én a kapitányságom előtt nem futhattam be olyan hosszú pályafutást, mint Sierashi-san, viszont volt szerencsém eddig megismerni több shinigami társamat, valamint köztük néhány kapitány társamat, mint Yoriko-taichouchant, akit szintén nem régen neveztek ki, Kawashima-kidoushuutaishout, akit a férfiegyletből ismerek, – ahova a mai napig megmagyarázhatatlan módon kerültem be, – valamint Nara-taichoutól volt szerencsém, az általa megrendezett osztagok közi edzésen, – egyik ilyen edzésén találkoztam először Yoriko-val, aki akkor még nem volt kapitány, ahogy én sem,l – érdekes dolgokat tanulni. Ezek mellett annak is örülök, hogy attól, hogy kapitány lettem, nem változott meg a viszonyom a barátaimmal. ~Kagehime-neesan-t meg kellene valamikor látogatnom! O.O!~ Természetesen, amit Daitenshi vezér mondott, arra is figyeltem, a gondolataim nem kalandoztak el.
- Remélem, Shierashi-san, hogy legalább jó szomszédi viszonyt fogunk ápolni. Én nem látom okát, hogy nehezteljek önre, a… khm… kalandjai miatt, hiszen most úgy nézz ki, szerintem a dolog, hogy sorszerű volt, valamint pozitív hatású. ^^
~Lehet, hogy kissé felelőtlenül szóltam, hiszen nem ismerem a pontos történteket. Sőt, igazából alig tudok többet, mint bármelyik más shinigami. Ellenben, a Negyvenhatok tanácsa beengedte őket Seireiteibe, valamint valamiféle szövetség, vagy mi a mumus van a Gotei 13 és a Daitenshi között, ami arra ad következtetést, hogy nem lehetnek rosszfiúk, -lányok.~ Ezt az eszmefuttatást a szavaim után közvetlen lejátszottam, s a végére egy bólintást is oda tettem. S, minthogyha nem is lenne nagyobb kérdés, felmerült bennem, hogy vajon Yashuji-taichou férje szereti a vaníliás édességeket? Egyszer talán ezt is megtudom…
Tanácsa, mint a derültéjszakában a villámlás úgy ért váratlanul. ~Nem is akarok megfelelni mindenkinek! O.O Csupán nem szeretnék bajt, sem bajt okozni, valamint jobban szeretem a békességet, illetve segíteni szeretnék, meg nem akarok elveszíteni több társat!~
Hogyha a tanácsa meglepett, úgy a kérdése sóbálvánnyá változtatott, nem tudtam hova tenni, így első nekifutásra, csupán egy „Ömm…” futott ki a számból. Viszont kisvártatva érdemben is meg tudtam szólalni.
- Igazán köszönöm, a tanácsát, igyekszem megfogadni, viszont… amolyan jellemhibának betudható, hogy én nem szeretnék senkivel sem rosszban lenni. Természetesen nem úgy értem, hogy egy barátommal összeveszek valami apróságon, s utána egy fél órával már újra együtt nevetünk… A kérdésére válaszolva vannak barátaim, mint Taki-kun, Ginyuushijin-chan, Samuraikatagi-san, Rosui-neesan, Chiyo-chan. Valamint hála, a véletlennek, újra találkozhattam, még a kapitányságom előtt, Sakura-neesannal, aki Rukongaiban a legidősebb nővérem volt, és neki köszönhetően megismerhettem Yashuhiro-ojiiniisamat, aki egyébként az emberivilágos családom egyik ősöreg tagja. Így mondhatjuk, hogy van családom is! ^^ Szeretőm… itto… – Csupán ahogy kimondtam a szót tudatosult bennem igazán, hogy mire is fogok válaszolni. Valahogy az ilyesfajta témától hirtelen lázam támadt mindig is. Nekem se feleségem, se barátnőm, se szeretőm nincs… Nekem eddig nem volt időm ilyesmikkel foglalkozni. Neutral

– Nincs… – Szólaltam meg egy torokköszörülés után. – N-nincs feleségem, hogy mellette szeretőm legyen. Embarassed

– Ilyenkor egy szórakoztató, illetve tanító történet rém lett fel, amit még valamikor régebben olvastam, amiben a Sógunnak a felesége mellett volt egy szeretője, aki viszont egy szamuráj húga volt, s amikor a szamuráj rájött, hogy a vezére, akit addig tisztelt a becsületéért, az a húgával csalja meg a feleségét. Miután megtudta nem csak elköltözött a Sógun birtokáról, hanem haraggal a szívében bosszút esküdve az ellenséges Sógun szolgálatába állt. Természetesen a végére a képmutató Sógun meghalt, ezzel lakolva a bűnéért, valamint amiért, ilyen szörnyű tettet követett a szamuráj, hogy addigi esküjét megszegte, és az addigi hazájára romlást hozott, ezért harakirit végzett el magán. A lényeg a lényegben, hogy a szeretteinket bántani, valamint a feleségünket megcsalni nem szép dolog. – Valamint, hogyha lenne… feleségem… akkor sem lenne szeretőm, mert nem szép dolog! U-ugye, Sireashi-san nem csalja meg Yashuji-samat? Mert, hogyha igen, akkor… akkor… – Emeltem rá az újjamat, még mindig pírban úszó arccal. – Nem állok jót magamért! >.<
Nem sikerülhetett valami komolyra a fenyegetésem, hiszen egyértelmű, összetéveszthetetlen erő fölénye volt velem szemben, valamint a kócos hajam, a pírban úszó arcom, és a nem túl harcias, fenyegető tartásom, hangom se adhatott nyomatékot a szavaimnak, csupán a háttérben megbúvó, tényleges szándék, amivel a kapitányomat védeni kívántam, csak az volt. Viszont a szándék nem biztos, hogy érzékelhető Daitenshi-san számára is, de én éreztem, és ez volt a lényeg! >.< Reménykedtem benne, nagyon is reméltem, hogy Yashuji-taichou férje nem olyan ember, mint a Sógun, őt inkább a szamuráj szerepében képzelném el szívesen… azt leszámítva, hogy a végén ő is meghal. ~Nem szép dolog, csak úgy meghalni! >.>~
A vaníliás kérdés biztosan váratni fog még magára, előtte meg kell győznie, hogy nem árulja el a kapitányomat! >.< Azután talán megkérdem, hogy szereti-e a vaníliás édességeket, sőt talán még kap hat is a személyes készletemből… De csak akkor, hogyha jófiú! >.>

Spoiler:

Tárgy: Re: Az osztag szállásai Kedd Jún. 17, 2014 11:50 pm

[Változó szelek]

Nos, úgy tűnik feltételezésem helytállónak bizonyul, hiszen beszélgetőpartnerem nem reagál a felé nyújtott cigarettásdobozra. Mind a mai napig nagyrészt a megérzéseimre hagyatkozom, s az ilyen egyszerű kis hétköznapi dolgok csupán tovább növelik meggyőződésemet azon tekintetben, hogy jól teszem, ha eme szokásomat a továbbiakban is folytatom. Ráérősen engedem ki a füstöt és némileg elmélázva figyelem a vékony füstkígyó kacskaringós útját a mennyezet irányába. Hagyom, hadd elmélkedjen a 4. osztag kapitánya is, jelenleg amúgy sem sietek sehová, ráadásul éppen szünetet tartok, már bepakoltam legalább két doboznyi könyvet! Fogalmam sincs, miképpen lehet ennyi mindent elolvasni, részemről sokszor a Lisától kölcsönkapott mangákat sem tudtam végigolvasni egy ültő helyemben! Igazából nem is a hosszúkkal van a baj, hanem bokros teendőim miatt nemigen van időm semmilyen hobbira. Vágyakozva gondolok vissza azokra az időkre, amikor még nem volt háború, sem ármánykodás, akkoriban rengeteg szabadidővel rendelkeztem, naponta akár órákat tudtam eltölteni azzal, miszerint a Hachibantai kertjében heverészek egy-egy kellemes üveg szaké vagy finom csésze tea társaságában! Sajnos azonban képtelenek vagyunk gátat szabni a változásnak, mióta Urahara-sannak nyoma veszett, azóta be kell érnem a Seireiteiben árusított olcsó teafüvekkel, nem kényeztethetem magam a megszokott különlegességekkel. Utána fogok járni, mi történt kalapos jótevőmmel, mert látszólag Rajtam kívül senkinek sem tűnt fel a hiánya. Merengésemből Airisu-san szavai rántanak vissza, amikre önkénytelenül is gonosz mosoly jelenik meg arcomon.
- Amennyiben a tisztjei nem lopják el a portám elől az újságomat, nem lesz gond. - szólalok meg kedélyesen, bár valójában nincs is előfizetésem Soul Society egyetlen napilapjára sem, szokásos portyázásaim során szoktam beszerezni ilyesmiket a belvárosban. - Sorsszerű? Talán... Az elmúlt néhány évben cselekedeteimet ezen gondolatmenet határozta meg, úgy éreztem hivatott vagyok valamire, amit csak Én tehetek meg, senki más! Az önteltség veszélyes tanácsadó, szerencsére még idejében észhez tértem, ekképpen jöhetett létre a Daitenshi. Mindannyiunkban megvan a képesség életünk folyamának irányítására, nem szabad erről elfeledkeznünk.
Természetesen a shinigaminak fogalma sem lehet róla, mennyire igaz is előző kijelentésem. A megfelelő mennyiségű hatalom birtokában ítélhetünk bárki és bármi felett. A kezemben tartottam a Sors Dárdáját, éreztem a sugallatot, hogy nem létezik olyan dolog, amire ne lennék képes. Ám láttam azt is, ahogy a lándzsa felülkerekedik egyik társamon, elnyomva annak lelkét, bábuként használva testét. Akkor ráeszméltem, egyedül senki sem rendelkezhet ekkora erővel, használja akár jóra, akár rosszra. Persze az önkéntes száműzetésben töltött évek alatt megtanultam, az ilyen egyszerű szavak igazából nem jelentenek semmit, kizárólag érdekek léteznek és azok sajátos manifesztációi. Némileg hitetlenkedve fogadom monológját, szerény személyem valahogy sohasem volt a konfliktuskerülés híve, habár részemről általában nem keresem a bajt, ettől függetlenül az valahogy mindig Rám talál! Mondanom se kell, kifejezetten jól szórakozom zavarán, kacarászásom közepette ki is fordul a cigaretta a számból, majd nemes egyszerűséggel beesik kosodém belső részébe, fájó nyomvonalat hagyva ezáltal felsőtestemen. Halk káromkodás és egy rögtönzött törzsi tánc után sikerül megszabadulnom az égő rettenettől, mérges taposással juttatva a kurafi tudtára, ki is itt a főnök! A közjátéknak hála kissé értetlenül nézek a fenyegetőző férfira, szerintem valamit sikerült nagyon félreértenie szegénynek. Ámbátor valamilyen szinten imponáló, ahogy meg akarja védelmezni egykori feljebbvalóját még akkor is, ha jelenleg már Ő tölti be a vezetői szerepet. Másrészről viszont ostobaság is, a Gotei Juusantaiban egyedül a főkapitány jelenthet számomra kihívást.
- Ne beszéljen sületlenséget, azt meg tegye el, mielőtt megsérül valaki! - horkanok fel bosszúsan, majd könnyedén meglököm a könyökét felfelé, hátha sikerül orrba vágnia magát ennek következtében. szarkasztikus

- Egyetlen szeretőm van, aki a feleségem is egyben. Ne aggódjon, elég fiatalnak tűnik, biztos talál magának egy kedves lányt itt az ápolók között! Most pedig fogja meg az egyik dobozt és segítsen elpakolni Yasuji taichō maradék ingóságát.
Értelemszerűen bevonom a munkába, holott minden bizonnyal ezerszer fontosabb elfoglaltsága lehet, ám lássuk be, éppen az előbb fenyegetett meg, ezek után a legkevesebb, hogy kiveszi a részét a cipekedésből is! Jobban belegondolva az egész az Ő hibája, a helyében már réges régen összepakoltattam volna valamelyik lótifuti tiszttel, a rengeteg csatornatisztítás mellett bizonyára lenne néhány percük erre is. Rolling Eyes

Na de elég a nyavalygásból, azt is ki kell találnom még, milyen indokkal fogom rávenni a Yonbantai vezérét arra, hozza a könyveket egészen Chiyoko új szállásáig...