~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~

Neki háttal álltam végig amíg beszélt. A hangján hallottam, hogy mennyire megbántottam. A könnyeim most már megállíthatatlanul hullottak és a kezemet a szívemre szorítottam. Muszáj elmondanom neki, igaz, lehet, hogy még dühösebb lesz rám de el kell mondanom neki. Ennyivel tartozom neki. Minimum ennyivel.
- Tudod.... megijedtem.... nem is, helyesebb ha azt mondom, hogy félek. Félek tőled, vagyis félek attól, hogy olyanná válsz majd mint Aizen és társai. Ne... ne szólj közbe légy szíves.-akadályoztam meg a magyarázkodását.- Tudom, hogy furcsán hangzik. De így van. Félek, hogy ha Hueco Mundoba jönnél akkor olyan lennél mint ők. Vagy éppenséggel ha a fejedbe szállna a hatalom, mert míg Aizen szolgája vagy addig az arrancarok nem bánthatnak és ezért... és ezért lehet, hogy hajlamos lennél elhajítani engem mint egy rongybabát.
Fordultam meg. A szemeimből már patakokban folytak a könnyek és így néztem rá. Éreztem, hogy még mindig nem tudnék hozzáérni. Pár lépést tettem, hogy kicsivel közelebb legyek hozzá, majd kinyújtottam a kezem. Rá akartam erőltetni magamra, hogy megsimogassam az arcát, de pár centivel azelőtt megállt.
- Látod? Félek... félek, hogy ha arra kerül a sor akkor elveszíthetlek. Így most hozzád sem merek érni. Olyan vagy most számomra mint egy porcelánbaba.
Miután ezeket a szavakat kimondtam a közben beborult égből eleredt az eső. A kezemet visszahúzva és kicsit felemeltem egy gargantát nyitottam pár lépésre tőlünk. Közben az eső már annyira felerősödött, hogy szinte teljesen eláztam. Az esőcseppek a könnyeimmel olvadtak egybe és tehetetlenül, meg szótlanul álltam a fiú előtt. A garganta nagy fekete szája pedig most hívogatóan hatott.
- Mindenképp találkozunk öt nap múlva...
Mondtam halkan és újra felnéztem a fiúra, de nem tudtam sokáig tartani a tekintetét. Most nehéznek éreztem, olyan nehéznek mintha vasból lenne és olyan nyomasztó érzés volt ez számomra. Ráadásul az eső és a beborult ég is csak rátett egy lapáttal. Lassan a garganta felé fordulva sétálva elindultam felé. Vonzott az a sötétség. Vajon meg lehet állni a két világ között?

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~

Dühös voltam magamra, amiért képes lennék így itt hagyni őt. Örültem volna, ha valaki most kettévágta volna a testem. Legalább nem bántanék meg soha többé senkit. Még alig tettem meg pár lépést mikor a kezemen az övét érzem, majd magához húz és átölel. Bár féltem tőle, hagytam. Mégsem tehetem meg, hogy kikászálódom a kezei közül és itt hagyom. Összetörném a drága szívét. Kiabált... de tűrtem. A szavai nagyokat koppantak a lelkemben. Elhagyja a Gotei 13-at miattam.... csak is miatta. Egy olyan ember miatt aki ma megharagította őt. Egy értéktelen létforma miatt aki nem képes megálljt parancsolni sem a testének sem az érzéseinek. És azok a gyönyörű szemeik amiket most az enyémbe fúr...
- Hülye... nagyon hülye vagy...
Pofoztam meg olyan gyengén, hogy az leginkább simogatásnak lehetett mondani, majd átöleltem a nyakát és hozzábújtam. Azt hiszem, hogy csak ennyi kellet nekem, hogy az iránta táplált félelmem elmúljon és a szeretetem felerősödjön.
- Miattam nincs értelme, hogy otthagyd a shinigamikat. Akkor csak vadásznának rád és űzött vadként kéne élj. És én nem tudom mit csinálnék ha elfognának és megölnének téged. Ki se bírnám...
Bújtam még jobban hozzá, közben a könnyeim újra eleredtek. Most lehet, hogy eláztatom ezt a kedves teremtést de nem érdekel. Most nem engedem el semmiképp sem. Történhet bármi, jöhet bárki. Akár egy háborút is rendezhetnek itt... Háború... Az égben most az dúl. Hangosan mennydörög miközben az eső felerősödik. Most már teljesen eláztam, de nem érdekel. Amíg itt van elem addig nem érdekel semmi..

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~

Az eső hamarosan tombolni kezdett és rövid idő alatt nagy számban hullottak az esőcseppek. Most már mindketten át voltunk ázva, de én könnyeimmel látszólag igyekeztem az eddiginél is jobban eláztatni a szeretett egyént akibe most kapaszkodtam. A sírásomban pillanatnyi megállást okozott az, hogy a fiú megpuszilta a fejem, majd a vállamra hajtotta a fejét. Bár teljesen átfáztam a hideg eső miatt, a fejemen és a vállamon mintha bekapcsolták volna a fűtést. Ugyanakkor a mellkasomban is ezt éreztem körülbelül ott ahol egy ember szíve lehet. A szavak, amiket a fülembe suttogott nyugtatóan és felmelegítően hatottak rám. Legszívesebben elvinném magammal, de azt nem lehet. Megölnék... és azt lehet, hogy nem bírnám ki élve. Vagy legalább is megbolondulnék.
-Nem félek ameddig veled vagyok... Ha pedig valaki el akarna szakítani tőled, arra csak a könyörtelen halál várna.
Mondtam rekedt és szipogós hangon. Úgy látszik a hangszálaimat a hideg és az érzelmek egyszerre roncsolják és ezért mondhatni hamarosan tönkre mennek. De ez most nem érdekel. Most bármit hagynék neki, hogy csináljon csak, hogy boldog legyen. Na jó azért mindent nem, mert ha valami hülyeséget csinál amivel megbánt akkor biztos, hogy faképnél hagyom. De ez természetes, hisz nem vagyok egy kéjenc, vagy éppenséggel egy utcalány akivel bármit meg lehet csinálni. De nem félek, ő nem ilyen... Számomra most ő jelenti a mennyországot. Azt a helyet ahol egy ilyen értéktelen lény értéket és helyet nyer. Az a hely, maga az álom.

*Az eredetiség egy olyan dolog, amit sokan irigyelnek. Persze, ez a XXI. század, s rettentően nehéz önmagadra lelned s rátalálnod a saját stílusodra. Megesik, hogy az embernek megtetszik ez-az, s bizonyos elemeket átvesz mástól, ami teljesen természetes, hisz emberek (vagyis az én esetemben shinigami) vagyunk. Azonban teljesen lemásolni egy bizonyos stílus vagy egy adott téma képviselőjét már talán cseppet túlzás. Szép és jó dolog egy manga főhősét egyfajta példaképként tekinteni, hisz ezért hozták létre, hogy egy igazi példakép lehessen a kis fostosoknak, akik azt hiszik, hogy majd kardokkal fognak hadonászni, ha végre levált a tojáshéj a rusnya fenekükről, viszont vannak, akik annyira beleélik magukat az adott karakter helyzetébe, annyira elvarázsolja őket a téma s annyira hasonlítani akarnak rá, hogy kicsit túlzásba viszik. Teljesen lemásolják kedvenc hősüket, s igyekeznek azt előadni, hogy ez egy eredeti ötlet, hisz ők is szeretnék átélni azt, amit példaképük, ám ezáltal csak saját magukat teszik végtelenül nevetségessé, hisz mindenki számára egyértelmű, hogy kiről is koppintották perszónájukat. Komolyan annyira hülyének nézi a környezetét, hogy majd nem veszik észre, mennyire sekélyes, hogy mekkora egy kis jelentéktelen senki? Egyáltalán annak is örülnie kéne, hogy hajlandó vagyok foglalkozni vele, bár veres pistánk lehet, hogy immunis lenne még magára az Eleven Tébolyra, csak mert azzal áltatja magát, hogy ő jó, hogy ő hibátlan és tökéletes, hogy ő eredeti és semmi baj nem érheti. Itt egyedül Én vagyok az, aki tökéletes, csak Nekem nincsenek hibáim, hiszen én Felsőbbrendű vagyok, s felette állok a földi teremtményeknek. Hihetetlen, hogy képes voltam egyáltalán hozzányúlni a zanpakutomhoz, amikor igazából hakudával is képes lennék elintézni.
Eperke – bár hogy ne keverjük túlzottan össze a narancsfejű tökkelütöttel, akit lekoppint, szólítsuk inkább Málnácskának vagy Szamócának, az olvasóra bízom a döntést – azt hiszi, hogy képes lenne engem meglepni, pedig elég egyértelmű, hogy még kardot is ritkán fogott ezelőtt. Úgy tartja, mint valami kis fostos a ceruzát, na meg ez a testtartás… Jót tenne neki pár év sorkatonaság.*
- Igaza van, nem érdekes… Ön cseppet sem szórakoztató, s még a szenvedése se mulattatna, halandó. - *térek ki sokadjára is a béna suhogtatása elől, shunpomnak pedig mint mindig, most is remek hasznát veszem. Végül egy erős ütés a tarkóra, aztán egy rúgás a gyomorba, persze csak miután puszta kézzel hátrafeszítem a karjait, melyek hangos reccsenéssel adják meg magukat.*
- Látod? Ennyi voltál, aranymoszat… További kellemes napot. - *hajítom el a használhatatlan testet és annak is örülhet, hogy egyáltalán még képes lélegezni. Érdekel is engem, ha beveri a csinosnak nem titulálható buksiját? Az ő baja, minden esetre én mára végeztem, így egy senkai kaput megnyitván még magamban beleröhögök a képébe, nem mintha ilyen távolságból látnám szerencsétlent. Mindegy is, mára még sok a dolgom, az a fránya papírmunka… *

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~


A fülembe súgott mondat meglepve ért és ezért feltört belőlem a nevetés. Kicsit szorosabban bújtam hozzá. Boldog voltam, hogy vele vagyok, de ugyanakkor szomorú is hisz hamarosan el kell válnunk. Ezt csak megerősítette a feltűnő lélekenergia.
- Majd... megfésülöm...
Nevettem, majd ezután eltolt magától. Nem túlságosan, csak annyira, hogy egy kis hely legyen kettőnk között. Ezután egy olyan dolog történt ami az előbbi beszólásához hasonlóan meglepett, de ez a meglepettség most nem az agyamra hatott. Megcsókolt. A meglepettségem elmúltával lassan lehunytam a szemem és az eddiginél is jobban átöleltem a nyakát. Igaz, hogy nem tartott tovább pár másodpercnél, de valamiért egy egész örökkévalóságnak számított. Miután ajkaink elválasztódtak, még nem engedtem el a nyakát.
-Akkor... öt nap múlva...
Suttogtam a fülébe, majd hozzátettem.
-Addigra már biztos nem lesz göndör a hajam.
Nevettem halkan, majd elengedtem. Jobbomat felemelve újra megnyílt az garganta.
- Ideje indulnunk. Téged vár a kötelesség, engem... engem meg a túloldal.
Pusziltam meg még búcsúzóul majd hátrálva beléptem a gargantába. Még láthattam amint elmegy mielőtt az átjáró szája becsukódott volna. Tüsszentésem azt jelezte, hogy kihatott rám az eső. Ez elég érdekes... hisz az arrancarok is meg tudnak fázni? Vagy ezt a megfázást csak beképzelem magamnak? Visszaérve Las Nochesbe, a szobám felé tartva még intek egy rám köszönő arrancarnak, majd belépek a kuckómba. Miután megszárítottam magam és a hajammal is sikerült elbíbelődnöm, lefeküdtem. Valamiért roppant fáradtnak éreztem magam és ahogy lenni szokott pár pillanat múlva már az álmok szigetén voltam. Erről jut eszembe... az arrancarok tudnak álmodni? o.O