~ Ködös jövendő ~

Bár visszatértünk a Fészekbe, megmaradtam szótlanul. Komor arccal ültem le a tanácsteremben és lábamat keresztbe téve habozás nélkül hozzáfogtam epres édességrúdjaim módszeres elpusztításának. Ideges voltam, vagyis talán inkább feszült. Tudtam, hogy számomra kockázatos lesz ez a kis kaland, de bíztam benne, hogy elég gyorsak leszünk ahhoz, hogy ne találkozzak a nővéremmel. Hát nem jött össze... Így, hogy szemtől-szemben találkoztunk, sokkal nehezebb volt feldolgozni az egészet, mintha csupán abban a tudatban éltem volna, hogy majd megtudja valamikor, hogy én is ott voltam. Haragudtam Yuu-chanra, ez az egész az ő felelőtlenségéből fakad. Ha csak egy kicsit is körültekintőbb lett volna, és nem bízik meg vakon abban, hogy az áruló shinigamik elleni segítsége elegendő lesz ahhoz, hogy majd megbocsássák a bűneit, akkor mindezt elkerülhettük volna. A Soul Society-béli törvényekről szinte semmit sem tudok, de az emberi bíróságok sem felejtik el a bűnözőnek a tettét csak azért, mert megbánást mutat, vagy jót cselekszik. Csupán enyhítik a büntetést. Ennyi esze kellett volna hogy legyen ennek a fafejűnek, mielőtt visszamegy Reménykedtem benne, hogy Kotomit nem rázta meg nagyon, amit tettem, tudom hogy az ő szemében én még az a kislány vagyok, aki a légynek sem tudna ártani. Ó, ha tudná... Talán ideje lenne neki elmondanom a titkomat, még ha ezzel örökre meg is utáltatom magam vele. Jobb lenne tiszta vizet önteni a pohárba, hogy megérthesse, miért is segítek egy Yuu-chan kaliberű embernek vaizardnak. Más kérdés, hogy most egy darabig egészen biztosan nem fogunk tudni találkozni, hiszen minden bizonnyal most engem is bűnösként kezelnek odaát, amiért egy árulónak segédkeztem, ő pedig a Gotei 13 tagjaként köteles lenne ellenlépéseket foganatosítani ellenem. Nem tudná megtenni nyilvánvalóan, ahogy én sem tudnék ártani neki. De nem fogja kockáztatni a találkozást, azzal a nyomomra vezetheti a shinigami társait. Márpedig tudom jól, hogy mennyire semmibe veszik egyes halálistenek azokat, akiket meg kellene védeniük, túl arrogánsak. Azonban azzal így sem értettem egyet, hogy ellenségünkként kezeljük a Gotei 13-at, ennek semmi értelme nem lenne. Remélem ezt az ostoba kijelentését utólag vissza fogja vonni.
Gyakorlatilag néhány perc múlva már dobhattam is el a dobozt, amiben a pocky volt. Nagyot sóhajtottam, még magam sem voltam biztos benne, hogy mennyivel kellene óvatosabbnak lennem most. Yuke-chan szótlansága kicsit meglepett, de talán csak látja, hogy nem ildomos most hozzám szólni... vagy esetleg szimplán aggódik Shizune-chanért. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy teljes erejű rúgást kapott e Kotomitól, elismerésre méltó a lány keménysége. Ha engem találna el ilyesmi, talán túl sem élném, ahhoz túl törékeny a testem. A váratlanul felszabaduló lélekenergia és a Fészekbe beleremegő robbanás hatására azonban már felpattantam, kezemben pedig szikrák kezdtek játszani. Rátaláltak volna a megtalálhatatlannak hitt búvóhelyünkre? Értetlenül néztem össze Yuke-channal, és pattanásig feszülő idegekkel próbáltam valami nyomot találni érzékeim kiterjesztésével. De csak Yuu-chan lélekenergiáját érzékeltem, ahogy közeledik felénk.
Nem tudtam mire vélni a látványt, ahogy belépett. Nem volt semmi jele annak, hogy támadás érte volna a helyet, a vaizard mégis sérültnek és megviseltnek tűnt. Gondoltam, ennyire csak nem vesztette el az eszét, hogy saját magában tegyen kárt, és néhány pillanaton belül fény is derült arra, hogy minek köszönheti a vért a ruháján. Reflexszerűen nyúltam a saját medálomhoz, de az nem épült be a mellkasomba szerencsére, ellenben képtelen voltam megmozdítani. Jobbnak láttam nem erőlködni, hátha az indítja be a folyamatot, ha megpróbálják levenni.
- Mattaku -.-" Részletesen meséld el, hogy mit csináltál, ne csak nagy vonalakban, ha lehet
Egészítettem ki a shinigami kérdését. Valami nem stimmelt, és ha lehet, szerettem volna elkerülni azt a sorsot, ami a mesteremet sújtotta. Sőt, ha lehetséges, ettől a bigyótól is szerettem volna mihamarabb megszabadulni, veszélyesnek tűnt. Annyira nem fontos számomra a létezése, elvétve fordultam csak segítségért a benne tárolt energiához.
- Itt az ideje hogy elmeséld, hol tettél szert ezekre a medálokra. Már korábban is meg kellett volna kérdeznem...
Utóbbi mondatot már inkább csak magamnak jegyeztem meg, de most már késő, bele kell törődnöm, hogy olyan ajándékot kaptam a férfitól, ami lehet, hogy fog még nekem problémát okozni. Yuke-chan ötletére a könyvtárba vonultunk, hátha találunk valami feljegyzést a medálról. A tekercsek nyelvét megtanultam, néhányat át is tanulmányoztam, de erre utaló papiruszra nem akadtam még rá, igaz az ott lévő írásoknak csupán a töredékét láttam csupán. Amíg a férfi keresgélt, én jobbára a beágyazódott, izzó követ vizsgáltam: megérintettem, gyenge reiatsut próbáltam belé vezetni, a körülötte lévő bőrt néztem meg alaposan, ilyesmik. Azonban a mozdulataimból talán Yuu-chan számára is érezhető volt, hogy kissé távolságtartóan viselkedtem vele szemben, egyfajta feszültség pattogott köztem és közte. És itt most nem az ujjamból kiáramló apró szikrákra gondoltam.
- "A bosszú nem old meg semmit. Elindulsz egy úton, ami csak a sötétségbe vezet. Azt hiszed, elérted a célod, pedig a kis hadjáratodnak köszönhetően pont olyanná válsz, mint akik ellen annyira küzdesz." Emlékszel? Szó szerint ezt mondtad nekem, amikor először találkoztunk. Ha a Gotei 13 ellen fordulsz most, akkor ugyanabba a hibába fogsz beleesni, amibe annak idején én is. Ne hagyd, hogy elvakítsanak az érzelmeid. Én nem tanultam a szavaidból, a következménye pedig ez lett.
Mutattam rá a még mindig jól látható forradásra, ami a jobb alkarom belső felén húzódott végig. Örökké ott fog maradni emlékeztetőnek arra, hogy mit is tettem rosszul, és hogy miért is kell vezekelnem majd egész életem folyamán. Őszintén reméltem, hogy a férfi van annyira okos, hogy tanuljon a példámból, és ne úgy ébredjen rá a hibájára, mint én.
- Nehogy azzal gyere, hogy a te okod más, mert nem igaz. De annyit előrebocsátok, hogy ha Soul Society ellen fogsz vonulni, abban ne számíts az én segítségemre. Ahogy most azt is kijelentem, hogy nem fogok több szívességet megtenni neked, most jött el az a pont, amikor úgy érzem kvittek vagyunk.
Jelentettem ki halk, nyugodt hangon. Az események fényében itt volt az ideje, hogy függetlenítsem magam Yuu-chantól, mielőtt még nagyobb bajba kever engem. Azt hiszem eleget tettem neki azért cserébe, hogy kirántott a gödörből. Persze ha a világ megmentéséről van szó, abban továbbra is a rendelkezésére fogok állni, mint a Daitenshi erre felesküdött tagja. De a Gotei 13-tól nem kell megmenteni a világot.

[Ködös jövendő]

Kábán, szinte az eszméletvesztés szélén botladozva húzódok beljebb a terembe, erőtlen lökéssel kísérelve meg bezárni a mögöttem lévő hatalmas ajtót. Természetesen ez nem sikerül, ennek megfelelően a helyiség falain, szédítő magasságban pihenő vízköpők egyikét utasítom a feladatra. Különös módon rövidesen mégsem érzem már a korábbi fájdalmat, csupán a zavaró gyengeség az, amit negatív tényezőként meg tudnék említeni. Lehunyt szemmel próbálom a megszokott ritmusra visszaállítani kalapáló szívem, miközben balom ujjainak végére kevés lélekenergiát összpontosítok, majd a gyomrom felett egy csavaró mozdulatot teszek. Mivel a Seireiteibe való visszatérés kudarcba fulladt, így már semmi értelme nincs lepecsételve tartani lelkem hollow-részét, mely egyébként legnagyobb problémáim egyik forrása. Feltehetőleg ezen mozdulatsor némileg elhamarkodottnak tűnhet, ám mivel semmi nem történik, ezért pillanatnyi aggodalmam is tovaszáll. Homlokomat ráncolva kell konstatálnom, miszerint bár fizikai teljesítőképességem jelenleg a minimális felé tendál, reiatsum ugyanolyan hatalmas maradt, mint amilyen volt. Gondolataim közepette futó pillantást vetek társaimra, aminek következményeként bennragad a szó, amivel a kialakult szituációt magyarázni akartam volna. Eddig sosem tapasztalt kétséget látok íriszeikben, feltehetőleg nem hisznek döntéseim helyességében. A megvilágosodás érzése bármilyen sérülésnél fájdalmasabban markol bensőmbe, de leküzdve keserűségemet mégis megpróbálom összeszedni emlékképeimet az elmúlt néhány perc eseményeiről. Jól mondta a Zöldfülű, egyikük sem érti meg, hogy mi is történt valójában. Nem fogok mentegetőzni és egyetlen kimondott szót sem fogok visszavonni. Döntésem megmásíthatatlan, végleges.
- Olyat biztos nem tettem, ami eltért volna a megszokottól… - szólalok meg rekedten, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a nő megrovó stílusát. – Napokig erőmtől megfosztva tartottak, kezdtem elfonnyadni, mint egy sötét szobában tartott növény. Fel akartam kissé frissíteni magam, amikor a medál hirtelen felizzott és visszanyomta a testembe az összes eltárolt energiát. Lévén már nem voltam lekorlátozva, ennélfogva a szervezetem kilökte a felesleget, valószínűleg ezért történt az előbbi robbanás is. Mire ismét feleszméltem, az opál már beékelődött a mellkasomba. Valaki, valamikor módosított a nyakékeken!
Elsötétülő tekintettel juttok az előbbi következtetésre, majd ezt követően össznépi átvonulás kezdődik a könyvtár irányába, ahol Yukezo szeretne mutatni valamit kettőnknek. Sebesen forgó agytekervényekkel próbálok megoldást találni a láncok eltűntetésére, ám semmilyen használható kidou nem jut az eszembe. Bár némileg értek az Ősök mágiájához, hiszen a Fészek irányításához erre van szükség, viszont ez ösztönszerű, nem pedig tanult képesség. Kétlem, hogy a régi tekercsek között megtalálnánk a gyógyírt, ettől függetlenül mégis engedelmesen sorjázom be utolsóként az ősi papírosok tárolójába. Valóban, egészen idáig egyszer sem került szóba a Daitenshi-ékszerek származása, személyem pedig nem tartotta olyan fontos közleménynek ezt, amit mindenképp meg kell osztani mindenkivel. Alaposan megvizsgáltam, s egyetlen olyan utalást sem találtam rajta, amiből ártó szándék sugárzott volna. Annyira azért nem vagyok bolond, miszerint egy teljesen kipróbálatlan valamit sózzak a társaim nyakába, míg jómagam le nem teszteltem. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek és az elmúlt másfél év alatt tökéletesen működött, a megrendelés szerint képes volt eltárolni és vissza is adni az energiát. A kovácsmester állítása alapján ezeknek az idők végezetéig kellett volna szolgálniuk Minket, azonban az enyém jól láthatóan ellenem fordult. Még mindig némaságba burkolózva hallgatom meg Yuke fordítását egy régi hősről, ki látszólag végtelen hatalomnak parancsolt. Igazából sosem volt kétséges, hogy a tárolók olyan tudással készültek, amiről Nekünk fogalmunk se lehet. Elpusztíthatatlanság, csodás képességek, nem volt túlzottan nehéz párhuzamot vonni a Sors Dárdájával. Feltehetőleg a vének igencsak vonzódtak a különleges relikviákhoz, ezért csináltak ilyesmiket.
- Shala’zhar Kenshin hagyatéka nem csak a célból és a Kohrihebi no Su tulajdonjogából állt. – kezdek bele egy sóhajtással, miközben háttal az ajtófélfának dőlök. – A szívében rejtőző sötétség megőrjítette, így végeznem kellett Vele… Habár a Király szeme visszatért jogos tulajdonosához, lelkiismeretem nem engedett nyugodni. Visszatértem Soul Society azon részére, ahol egykor a próféták palotája magasodott.

Magas, szikár férfi lépdel könnyedén a harmatos fűvel borított tisztáson. Léptei nyugodtak, ám mozgása tétovának tűnik, mintha nem tudná, jó helyen jár-e. Hófehér haorijának hátán a Hachibantai jelképe díszeleg, tudatva mindenkivel, hogy eme ruhadarab viselője a Gotei Juusantai kötelékének kiemelt tiszteletnek örvendő tagja. Egy kapitány, a legjobbak egyike. Nos, igen… Egy külső szemlélő bizonyosan ezt a leírást adná Rólam, ha látna. Elégedettséget kellene éreznem, hisz’ elvégeztem a kiszabott feladatot és megtettem, amit a feljebbvalóim elvártak Tőlem. Kiiktattam a fenyegetőnek nyilvánított entitásokat, önös érzéseim ellenére is. A legjobb barátom letért az ösvényről, amit már réges régen kitűztünk magunk elé, szerelmem és az Én életemre tört, s ezért legyen bármennyire erős is a régi kapocs, választásom egyértelmű volt. Sebesen pörögnek lélektükreim előtt azon nap eseményei, fájón, mélyen beleégve elmémbe, ekképp téve árulásomat még kínzóbbá. Klasszisokkal képzettebb volt Nálam, ám a végén mégis csak Dotonryuu vitte be a halálos találatot. Fortuna kegyességének köszönhetem az életem, illetve a szemnek, ami visszaadta azt. Fürgén kalapáló szívvel haladok tovább előre, mintha ismét csak kisgyermek lennék, aki tilosban jár. Természetesen senkinek nem tartozok elszámolással útjaimat illetően, ámbátor hadnagyom bizonyára örömmel szimatolna utánam, hátha Rám tudja húzni a vizes lepedőt. Arcomon gunyoros mosoly fut át a gondolatra, szegény önérzetét nem múló sértettség piszkálja, amiért inkább Engem választottak taichounak, semmint Őt. Lássuk be, ennyi idő távlatából egyértelműen ez jobb döntés volt. Ugyanúgy megcsinálhatja a papírmunkát és végezheti az osztag ügyes-bajos ügyeit, mint eddig, csupán azzal a különbséggel, hogy a végső aláírásokkal szerénységem rendelkezik. Fárasztó is a munka, nemhiába pihenek napi tizennyolc órát.
Töprengésem közepette érkezem tehát meg egy romos épülethez, melynek oldalfalainak egyikén jól látható lyuk tátong, a hely, ahol kiutat vágtunk magunknak. Hm, a megállapítás nem teljesen helyes, mivel akkoriban éppen ájultan lógtam valamelyik bajtársam hátán. Az elmúlás semmivel össze nem keverhető bűze lengi körbe a területet, baljós gondolatokkal töltve meg bárki fejét, aki véletlenül erre keveredne. Fokozottan veszélyesnek bélyegezték ezt a körzetet, ettől eltekintve viszont nincs már itt semmi, ami ártalmas lenne. Hosszúra nyújtott villámtánc segítségével szökkenek az egyik stabilabbnak tűnő kőhalom tetejére, ahonnan jobban szemügyre vehetem a pusztítás mértékét. Kenshin halálával az építmény is megadta magát, eltemetve ezzel az ocsmány szörnyek hadát, amiket az őrült vaizard prófétaként aposztrofált. A gondolatmenet alapján persze egykori bajtársam lett az Isten, kinek akaratát ezek hirdették. Az eltulajdonított ereklyével nem tudom milyen céljai lettek volna, azonban a szerkezet működését ismerve biztosan vissza akart menni a múltba, s ott megtorolni az Őt ért sérelmeket. Csalódott hümmögések közepette rejtem kezeimet hakamám zsebeibe, majd egy újabb ugrással folytatom megkezdet sétámat. A megérkezéskor azonban valami reccsen a talpam alatt, az éles szilánkok pedig majdhogynem összekaszabolják a lábamat. Érdeklődve mozdulok arrébb, így jobban szemügyre vehetem az egyszerű maszkot, amikkel a gyilkos lények kíséreltek meg emberi kinézetet kölcsönözni maguknak. Elfeledett árnyak rohamoznak meg, de nem veszek róluk tudomást, elég volt azt a harcot egyszer megvívni. Lövésem sincs, miért jöttem ide valójában, ideje lesz visszaindulni, mielőtt még valakinek feltűnik az eltűnésem az osztagból. Már-már éppen elindulnék, amikor fémes csillanás vonja magára a figyelmem. Szinte rohanvást indulok meg abba az irányba, azonban a törmelék félredobálása után egy teljesen használhatatlan kardmarkolat kerül a szemem elé.
Nem tudom mire számítottam, talán egy utolsó üzenetre a síron túlról, ami leveszi a vállaimra rótt terheket? Gyermeki naivságom szinte gyomorszájon rúg, még a reiatsumra reagáló penge látványa sem tud már izgalommal eltölteni. Jó fegyver ez, ám lélekölőmmel nem versenyezhet. Lomha suhintással próbálom kitapasztalni a kard súlyozását, amikor váratlanul meghasad előttem a tér a vágás nyomvonalán. A Tiszta Lelkek Városán kívüli területeket már nem védi pajzs, ebből kifolyólag jelenhetnek meg efféle átjárók itt, mint ahogy a lidércek is átjutnak néha. Némi tétovázással fordulok körbe, de megerősítést hiába várok a halott környezettől. Talán veszélyes lehet a portál… Megacélozva eltökéltségemet mégis belépek, kapitány vagyok, nem félek semmitől!
- Áhh, Sierashi-sama! – köszönt egy halovány hang, miután ismét materializálódom egy műhelynek tűnő helyiségben. – A testvére már korábban ideszólt az érkezésével kapcsolatban, hogy van a jó öreg Kenshin-san? Ó, de mit is fecsegek, kérem bocsássa meg egy szenilis vénember zagyvaságait, gondolom siet… Mivel szolgálhatok?

- Az öreg készítette azokat a pallosokat, ahogy sok más remek ereklyét is. – teszem hozzá mintegy magyarázatként, visszaterelve a beszélgetés fonalát a jelenbe. – Minden előre meg volt tervezve. A Jégkígyó halála, a kiválasztottság továbbadása, minden-minden. Már akkor tudtam, miszerint egyedül nem megyek semmire. Az az összecsapás megmutatta a korlátaimat. Akartam egy szimbólumot, ami kellőképpen kifejezi eltökéltségemet, valamint azokét, akik talán csatlakoznak majd hozzám. Ekkor született meg a Daitenshi ötlete. Amik ezután történtek, azokkal tisztában vagytok…
Hosszúra nyúlt monológomat követően ismét csend telepszik a könyvtárra, hagyok időt mindenkinek megemészteni magában a hallottakat. Hamarosan Hitomi-chan sétál közelebb, ám egy újabb jobbegyenes helyett inkább a beágyazódott ékkövet kezdi el vizsgálgatni. Nem érzem úgy, mintha egy természetellenes anyag kapcsolódott volna hozzá a testemhez, holott kétségtelenül ez történt. A függőnek amúgy is volt egy megfoghatatlan tulajdonsága, mintha érzett volna. Talán legjobban a tumor kifejezés illene rá, lévén a szervezetemhez csatlakozó organikus valami. Ettől függetlenül túlzottan nem foglalkoztat már a jelenség, sokkalta inkább vonja magára figyelmem a mozdulatok kimértsége. Érdektelen maszkká keményedett vonásaimon semmi nem tükröződik vissza, nincs kedvem egyetlen rezdüléssel is elárulni, miszerint észrevettem a változást. Nem vagyok hajlandó tudomást venni erről, kapcsolatunkat azért ennél valamivel mélyebbnek érzem, feltehetőleg Chiyo-chan után az esper az, aki a legtöbbet tud Rólam. Ezért is esik olyan rosszul kioktatása, ami miatt a mellkasomban nyugvó harag ismét fellángol. Miért nem látja át a helyzetet?! Többet veszítettem, mint bármelyikük, miért Nekem kéne meghunyászkodnom?! Egyre növekvő indulattal seprem le magamról kezeit, azután megkerülöm az asztalt, ily’ módon alakítva ki a lehető legnagyobb távolságot kettőnk között.
- Ne adj olyan tanácsot, amit Te sem fogadtál meg! – szúrok oda fagyosan, midőn teljes magasságomban kihúzom magam. – Mind körözöttekké váltunk, Én pedig nem fogom hagyni, hogy levadásszanak Minket, mint valami vadállatokat! Az életünket kockáztattuk értük és ez a hála. Az ostoba feltételezéseket kérlek máskor hagyd el, természetesen eszemben sincs egy hadsereg ellen vonulni egyedül, sem Veletek karöltve. Ettől függetlenül tartom magam ahhoz, miszerint ellenségként kezelek minden olyan shinigamit, aki akár csak egy kicsit is fenyegetné a szövetség tagjait.
Nem vagyok már az a rémült ficsúr, aki alig két éve megrögzötten keresett társakat maga mellé a nagyobb jó védelmének érdekében. Felnőttem és a körülmények felnyitották a szemem. Egy olyan eszme után futottam, aminek létezésében szinte már senki nem hisz. Az Emberek Világa persze még mindig feltétlen védelmemet élvezi, az itt élő emberek nem tehetnek semmiről. Lövésem sincs milyen módon fajultak eddig a dolgok, viszont most ez van, Nekünk pedig alkalmazkodnunk kell, hacsak nem akarunk eltűnni a süllyesztőben. Aizen nem egy harmadrendű bugris volt, ahogy legyőzését követően a Negyvenhatok Tanácsa beállította, hanem az egyik legnagyobb csapás a dimenziók történelmében. Az igazat megvallva sokkalta nagyobb horderejűnek éreztem részvételünket a hamis Karakura feletti csatában, azonban feltehetőleg túlbecsültem mind a saját, mind az 5. osztag egykori vezetőjének szerepét. Most, hogy valaki már eltakarította a mocskot, a vezetőség learatja magának a babérokat egyedül is, s köszönik szépen! Lehet választani az ezerévnyi börtön vagy a halál közül!

~ Ködös jövendő ~

Bár elég kacifántos választ kaptam a kérdésemre, azért a lényeget sikerült leszűrnöm. Szerettem volna azt hinni, hogy csak Yuu-chan nyakéke bolondult meg, de tekintve, hogy Yuke-chan és én sem tudtuk levenni azokat, így nyugodtan feltételezhettem az ellenkezőjét. Ha valami alantas, lappangó funkciója lépett működésbe, akkor kerülnünk kell a nagymértékű reiatsu-használatot. Ki tudja, talán nem csak beágyazódik, hanem további használat esetén más károkat is okozhat a szervezetünkben. Szinte reflexszerűen vettem le a legalacsonyabb fokozatra az erőszabályozó karkötőmet, hogy még csak véletlenül se szökhessen ki az életemhez szükségesnél több lélekenergia a szervezetemből. Már csak az a kérdés, hogy miért éppen most történt mindez, hogy mi válthatta ki. Yuu-channak le volt pecsételve a lélekenergiája napokig, ez lehetne magyarázat, de nekünk kettőnknek nem. Valami más áll a háttérben, valami olyasmi, amire információk hiányában nem tudtam rájönni. Időzítve volt talán, vagy a Sors Dárdájának energiája okozhatott a láncban valami mutációt?
- De mikor? Mióta nálam van a nyakék, senki sem férhetett hozzá. Szinte állandóan rajtam van, és amikor nincs, akkor is olyan helyen van, ahol szemmel tudom tartani.
Hitetlenkedtem egy sort a feltételezésre. Benne volt a pakliban ez is, de nem tudtam elképzelni, hogy mégis hogyan férhettek volna hozzá. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én vigyázok úgy erre az ékszerre, mintha az életem függne tőle, az, hogy mindhármunkén módosítsanak anélkül, hogy észrevennénk... impossibru Ráadásul ki? Ha minden igaz, a technológia az Ősöké, rajtuk kívül nem hiszem, hogy értene hozzá bárki is, hogyan lehet megreparálni egy ilyen eszközt. Márpedig Ősökbe nem lehet belebotlani minden sarkon, a dárda keresése közben eggyel sem találkoztunk, pedig elég rendesen érintve voltak a témában.
Bár az eszközeim limitáltak voltak, úgy tűnt, hogy a medál mélyen beágyazódott Yuu-chan mellkasába, így anélkül nem lehetett erőszakkal kiszedni, hogy ne okozzunk neki súlyos sérülést. Talán nem is hagyná magát az ékkő, így nagyon magas kockázatot rejtett az eltávolítása. Más módszernek is kellett lennie, de anélkül, hogy ismerném a pontos folyamatot, esélyem sem volt arra, hogy kulcsot keressek a megfordításához. Már ha meg lehet fordítani. Magamat viszont eszem ágában sem volt feláldozni, Yuke-chanról nem is beszélve. Remélhetőleg a vaizard állapota nem fog súlyosbodni és a nyakék békén marad, de ha nem, és nem találunk addig más megoldást, akkor kénytelen leszek átélni azt, amit a férfi is átélt. Más kérdés, hogy akartam-e én még ilyen áldozatot hozni Yuu-chanért, amikor a felelőtlensége már nem egyszer sodort minket bajba szükségtelenül. Segítő kezet nyújtottam neki van amikor még kérés nélkül is, és már legalább féltucat alkalommal mentettem meg az életét. Bár ő is megtette ezt, most már úgy éreztem, hogy kvittek vagyunk.
- Talán ha gondolkodás nélkül megöljük az ellenünk forduló shinigamikat, az majd elősegíti ennek a bizonyos új rendszernek a létrejöttét? - lövelltem szúrós tekintetem Yukezo felé. - Éppen ellenkezőleg, ha így viselkedünk, csak bebizonyítjuk a Gotei 13-nak, hogy veszélyesek vagyunk rájuk. Ti szeretnétek, hogy egész életetekben bűnözőként kezeljenek titeket odaát? Még az esélyét is elveszítitek annak, hogy egyszer majd máshogy fognak nézni ránk, ha megöltök több tucat csupán a parancsát követő halálistent, csak mert megtehetitek, nincs az a rendszer, ami valaha megbocsátana! Mattaku -.-" Amúgy sem szabadna harcba bocsátkoznunk, amíg a nyakékeink rendellenesen viselkednek.
Próbáltam győzködni a két izomagyút arról, hogy ezúttal nem az erőszak a helyes megoldás, de volt egy olyan érzésem, hogy csupán falra hányt borsó lesz ez egész. Épp elég nagy slamasztikában voltunk, erre még súlyosbítani akarják a helyzetüket. Ennyire nem lehetnek ostobák, a francba is :/ A feszültség tapintható volt, Yuke távozásának pedig egyértelműen az volt az oka, hogy megengedje, bokszoljuk le egymás között ezt a nézeteltérést. Ő szó nélkül követi Yuu-chant, így ha a vaizard azt fogja mondani, hogy kerüljük a harcot, vagy hogy ugorjon ki az ablakon, meg fogja tenni. Én viszont szerettem volna beleverni egy kis észt a férfi fejébe :/
- Nézd, Yuu-chan, pontosan tudom, hogy mit érzel. Én már keresztül mentem azon az ösvényen, amire most ráléptél, és tapasztalatból mondom, hogy hiába tűnik könnyűnek, nem fogsz elégedettséget érezni, ha átsétálsz rajta. Arról nem is beszélve, ami a végén vár >.> Ha azért nem akarod megfogadni a tanácsomat, mert én sem fogadtam meg a tiédet annak idején, az... no comment. De legyen, mondok jobbat. Képzeld magad el úgy, hogy még mindig a Gotei 13 kapitánya vagy. Mit tennél, ha egy olyan szökött shinigami, mint amilyen te vagy, megölné a feleséged, a gyerekeidet? Mit éreznél? Érdekelne, hogy valójában nemes célokat követett az a halálisten, úgy gondolnál rá, mint valakire, aki megbocsátást érdemel? Ugye hogy nem? Én nem azt mondom, hogy ne védd meg magad vagy a testvériséget a halálistenektől, hanem azt, hogy erre van más módszer is azon kívül, hogy végzel azokkal, akik ellened fordultak.
Mondtam immár ismét nyugodt hangon az asztal túloldalára menekülő egykori kapitánynak. Ha mindennek ellenére is kitart emellett az idióta döntése mellett, akkor én már nem tudok mit tenni. Az én számból különösen hülyén hangzik ez, de ha egyszer odajutunk, akkor... akkor én könnyen lehet, hogy meg fogom védeni azt a shinigamit, akinek Yuu-chanék az életét fenyegetik. Ha ezt ő árulásként kezeli, hát tegye, nekem a lelkiismeretem többet ér. Yuke-chan visszaérkezéséig leültem az asztalhoz, és a szék háttámlájára támaszkodva kémleltem a plafont. Majd a vaizard megmondja, hogy mi a következő lépés a Daitenshi életében, ebben nekem nem volt beleszólásom.

[Ködös jövendő]

Akaratlanul is megrökönyödött, száraz kacagás tör fel torkomból, azonban tekintetem elárulja, miszerint az öröm szikrája sincs most jelen bennem. Hitomi-channak tényleg lövése sincs a Seireiteiben folyó dolgokról, ezért gondolkodhat olyan abszurd ideán, mely szerint egyszer csak megbocsájtanak majd kettőnknek, mert az milyen jó! Nem túl nehéz levonni a következtetést a most történtekből, hiszen ha a segítségnyújtás ellenére is pár napon belül halálos ítéletet hoztak felettem, akkor ez egyértelműen elutasító válaszként értelmezhető. Yukezo durva kirohanásával ugyan nem értek teljesen egyet, lévén nem akarok fejvesztve öldöklésbe kezdeni, ám annyiban helyes a fejtegetése, hogy a mostani rendszer mellett Minket sosem fognak visszafogadni. Az emberekkel ellentétben a lelkek ideje szinte végtelen, nem egy rukongaii lélek is már évszázadok óta tengeti életét a Tiszta Lelkek Városán kívül. Amennyiben egyszer mégiscsak enyhülne a bírák szíve, amit amúgy igencsak kétlek, akkor is több száz, ha nem ezer esztendőnek kéne eltelnie. Ennyire előre viszont senki sem képes tekinteni, ebből adódóan Én sem fogok lehetséges végkimenetelekkel számolni. A jelenlegi helyzet megkívánja a durva döntéseket, s amidőn ténylegesen hajtóvadászat indul ellenünk, akkor Nekem eszemben sincs csendben megvárni, míg egymás után elkapnak és kivégeznek mindannyiunkat. Tamachi szavai elégedettséggel töltenek el, amennyire kételkedtem egykoron szavahihetőségében, annyira vált hűséges szövetségessé. Most egyértelműen a lány a feketebárány a csapatban, pedig igazán átláthatná végre a helyzet igazságtalanságát, valamint döntésem mozgatórúgóját. A bosszú a gyengék eszköze, jómagam csak egyszerűen meg akarom védeni azt, ami fontos és ha ehhez végeznem kell támadóinkkal, hát legyen!
- Túlzottan szűklátókörűen vizsgálod a szituációt. – szólalok meg érzelemmentes hangon, mialatt Yuke elhagyja a helyiséget. – Itt már régen nem arról van szó, hogy mit akarok vagy milyen ellenérzéseim vannak a Gotei Juusantaijal szemben. Ezentúl - ugyan megnevezésünk még mindig szökött bűnöző lesz – nem akarnak majd elfogni Minket, rögtön megölnek, amint módjukban áll. Felőlem vallhatod a pacifista nézeteidet, ahogy eddig, úgy ezután sem foglak olyasmire kötelezni, amivel nem értesz egyet. Kissé abszurdnak tartom a nők és a gyerekek gyilkolását egy lapon említeni a nemes szándékkal, szerintem egyáltalán nem ismerjük egymást, ha feltételezésed szerint ártatlanokat mészárolnék. Az általad felvázolt helyzetre természetesen egyértelmű nem a válasz, viszont a példa, amit felhoztál még csak köszönőviszonyban sincs a Mi problémánkkal, mivel nem tartok igényt senki megbocsátására. Másrészt örülnék, amennyiben többet nem emlegetnéd a családomat az ilyesfajta vitákban, köszönöm.
Miután a shinigami visszatér Fészeknéző körútjáról, egyelőre lezártnak tekintem ezt a témát, sokkal fontosabb esemény miatt kell aggódnunk, semmint hogy talán be sem következő eshetőségekre adandó válaszreakciók mibenléte miatt marjuk egymást. Tanítványommal szemben érzett keserű csalódottságomat is sikerül lenyelnem, figyelmemet pedig ismét a mellkasom közepén lévő ékkőre szegezem. Az opál jól érezhetően pulzál, valamint a testhőmérsékletemmel megegyező hőt sugároz magából, tökéletesen úgy viselkedik, mint egy külső szerv. Ebből a tényből adódóan az eltávolítása valószínűleg súlyos károkat okozna a szervezetemben, már ha egyáltalán lehetséges kivenni a hordozó elhalálozása nélkül. Értelemszerűen további információk nélkül magam is elvetem a piszkálását, így is egy teljesen hétköznapi cselekedett hatására gárgyult meg, bele se merek gondolni, miszerint mit csinálna erőszakos feszegetésre válaszul. A másik férfihez hasonlóan első lépésben az öreg kovácsot kellene felkeresnünk, hisz’ ha valaki, akkor Ő bizonyosan tisztában van a nyakék különleges képességeinek kóros elváltozásaival. Homlokomat ráncolva próbálok meg visszaemlékezni, majd elégedetlen mordulással kell rájönnöm a tényre, mely szerint botor módon megszabadultam a kardmarkolattól, amelynek hála megnyílt az átjáró. Pánikra persze semmi ok, nem hiszem, hogy bárki is megközelítette a próféták erődjének romjait az elmúlt pár évben, szóval csak egyszerűen be kell teleportálnunk abba a felbőszült viperafészekbe, amit Soul Societynek hívnak, mi sem egyszerűbb ennél! Sajnos szerény személyem sem tud túl sokat az ürgéről, mindössze kétszer találkoztam Vele, egyszer a rendelés leadásakor, másodszor pedig a függők átvételének napján. Remélem nem szenderült azóta jólétre, elég zavaró lenne számunkra.
- Nem tudom, Yuke, de tényleg… Biztos valami perverz élvezetet okoz számukra a halandók kínzása. – sóhajtok fel reflektálva társam korábbi főkérdésére. – Eddigi tudásom alapján az Ősök által készített tárgynak csak a hozzá hasonló ereklyék árthatnak, így a mostani állapot valószínűleg a Sors Dárdájához köthető. Nem egyszer forgattuk mind kezünkben a darabjait, talán akkor szivárgott át valami a fegyverből. Lehetséges, hogy pusztulása miatt a medáljaink is megzavarodtak és azért viselkednek ennyire furcsán. Nem meglepő, miszerint az Enyém reagált a leghevesebben, hisz’ a Pokolban használtam az összeillesztett változatát is… Legjobb lesz, ha magának a készítőnek tesszük fel majd a kérdéseinket!
Íriszeim sajnálkozva villannak a Villámvándor felé, lévén gondolatmenetem alapján annak van a legnagyobb esélye, hogy a következő alkalommal Ő lesz a helyemben. Nem tudhatjuk pontosan milyen tevékenységek indítják be a mechanizmust, ezért némileg egyetértek az esperrel, miszerint rövid időre hanyagolnunk kell a csatározást, mielőtt még valami súlyosabb sérülést nem okoz testvériségünk szimbóluma.

~ Ködös jövendő ~

Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ott vagyunk, ahol a part szakad. A gúnyos kacaj és a sértődött, ellentmondásoktól hemzsegő válasz egyértelművé tette, hogy a vaizard nem fog és nem is akar hallgatni az érveimre. Számára a vitánk már akkor lezárult, amikor még el sem kezdtük. Bár igazából nem is tudom mire számítok, amikor én sem láttam tovább az orromnál hasonló helyzetben. Ő legalább tanulhatna az én példámból, hiszen az orra előtt zajlott le az egész, de lehet, túl sokat várok el egy olyan személytől, akire a mentoromként nézek fel. Mi több, az is lehet, hogy túl sokat képzelek a kettőnk kapcsolatába, ha még csak annyira sem veszi figyelembe a véleményem, hogy elgondolkodjon rajta. Inkább kinevet és lesöpri magáról az érveimet, a tanácsaimat. És még én vagyok a szűklátókörű? Már annak sem láttam értelmét, hogy erre a monológra válaszoljak, hiszen mintha a falnak beszélnék. Újra és újra elismételgetni ugyanazokat a dolgokat, no ehhez nem volt se kedvem, se energiám egy olyan csatában, amit nem nyerhetek meg. Pedig nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja, de értelmetlen küzdelmet nem fogok erőltetni. És az egészben az a legrosszabb, hogy Yukezo még bólogatott is ehhez, megerősítette Yuu-chant ebben az ostobaságban. Inkább csak dermedten álltam az asztal túlsó felén, és eltöprengtem rajta, hogy vajon mi is vagyok én a vaizard számára... Egy eszköz? Egy báb? Egy feláldozható játékkatona? Vajon mindazok után, amin együtt keresztül mentünk, ha most kijelenteném, hogy nem kívánok tovább asszisztálni a céljaihoz, akkor egyszerűen megsemmisítene, ahogy azt anno "ígérte"? Ez valóban az a Yuu-chan, akire felnéztem, aki támogatott és csitított, amikor mondjuk pánikrohamot kaptam? Vajon most is megtenné, vagy szimplán megvonná a vállát, mondván majd elmúlik? Lehet elvette az erő és a hatalom az eszét, és csak az eltorzult elméjének eredményét látom most magam előtt? Úgy érzem valami megváltozott benne, méghozzá rossz irányba. Régen is voltak ostobaságai, különösen az ajtókkal akadtak nézeteltérései, de most már életekről van szó, megkímélhető életekről és szükségtelen vérontásról. Na meg olyan felelőtlen tettekről, mint a visszatérése Soul Societybe. Mintha elragadta volna egy örvény, és azzal, hogy kapálózik, nem segít magán, hanem csak egyre mélyebbre süllyed.
Jól láthatóan sértődötten, szó nélkül vonultam félre, és támaszkodtam a falnak karba tett kézzel. Talán nincs rá igazán okom, hogy így viselkedjek, de nem is a férfi szavai, inkább a viselkedése váltotta ki belőlem ezt a reakciót. Tüntetőleges reakcióm viszont mindkettőnek szólt. Legalább nem erőltette rám az akaratát, és megtarthattam a hozzáállásom. Remélem nem fog kérdőre vonni, ha olyan helyzetbe kerül, amikor ellentétesen fogok cselekedni az akaratával. Merthogy úgy éreztem, hamarosan el fog jönni ez a pillanat, sőt, már túl is lennénk rajta, ha tudom, hogy mi vár rám Soul Societyben, hiszen akkor garantáltan nem vállaltam volna részt ebben az akcióban. Valahogy engem most nem különösebben izgatott a medáljaink ügye, hiszen fennállt az esélye, hogy elveszítem a kapcsolatot az egyetlen családtagommal, akiről még tudok. Ráadásul 2. osztagos... Kotomit könnyen lehet, hogy ez a Suwun taichou majd fel akarja használni arra, hogy a nyomunkra bukkanjon. Bár Onee-chantól már sok pozitív dolgot hallottam róla, mégis óvatosságra intett az a kevés, amit az Onmitsukidouról tudok. Ám Yuke-chan szavait hallva az is biztossá vált bennem, hogy én nem fogok úgy bujdokolni, mint ő(k). Semmi rosszat nem tettem, nem érezném helyesnek, ha bűntudatom lenne amiatt, ami történt. Csupán a nővérem felé éreztem ilyesmit. Ha pedig felfedeznek és megtalálnak, nekem számos opcióm van arra, hogy kihúzzam magam a bajból, és ezek közül csak a legeslegeslegutolsó mentsvár a harc. Előbb futok el, mint hogy újra ártsak egy ártatlan shinigaminak, aki arra esküdött fel, hogy megvéd minket, embereket és Soul Societyt, ami most Kotomi otthona.
Második némasági fogalmamat nem törte meg a két férfi diskurzusa a kovácsról és a medálról, ezeket a lehetőségeket már átvettem magamban és arra jutottam, hogy ilyen kevés információból nem nagyon fogjuk tudni kitalálni, hogy mi történt. Yuu-chan elmondásából legalábbis nem lehetett következtetéseket levonni. Lehetett a dárda is, de ezt a menedéket is az Ősök építették, akár az is kiválthatta az ékkövek rendellenes viselkedését. Ki tudja, talán ha elhagyjuk a Fészket, a hatás is elmúlik. De mindezt felesleges lett volna elmondanom, hiszen egyrészt többnyire csak papagáj lennék, meg hát a vaizardot nem is érdekli a véleményem... ugyebár. Talán jobb is lenne, ha inkább hazamennék, nem láttam sok értelmét az ittlétemnek.

[Ködös jövendő]

Érzelemmentes, fagyos tekintetem lesiklik tanítványomról, midőn sértődötten úgy dönt, immáron nem hajlandó tovább vitázni. Miután íriszeim már Yukezora összpontosítanak, mélységes szomorúság költözik beléjük. Azt hittem ennél azért bensőségesebb kapcsolatot ápolunk Hitomival, de mint annyiszor mostanában, ismét csalódnom kellett. Tudhatná, miszerint önszántamból sosem vezetném Őket veszélybe, ráadásul nem egyszer mentettük meg egymás életét kölcsönösen, egyszóval szerintem nem érdemlem meg ezt a hozzáállást. Számíthatott volna Rá, hogy a Senzakyuu a Seireiteiben van, s ebből kiindulva egy csomó shinigami fogja védeni. Az igazat megvallva nővérének feltűnése nem várt meglepetés volt, majdhogynem az első és eddig egyetlen tenshink életébe került a nem várt megjelenése. Normál körülmények között ilyesfajta támadás nem juthatott volna el a Zöldfülűig, ám mivel alig láttam tovább kettőnél, így lehetőségem se volt bármilyen védekező technika alkalmazására. A beállt kínos csöndet Yuke fejtegetése töri meg, aki feltehetőleg hasonlóképpen vélekedik, mint jómagam, bár visszagondolva egy régebbi beszélgetésünkre itt a könyvtárban, ezt nem is tartom annyira meglepőnek. Hűsége már akkor is töretlen volt, ám a pusztításban látta az egyetlen kiutat a Soul Society romlottságából. Akkor lehurrogtam emiatt, úgy gondoltam tisztességes eszközökkel is lehet eredményeket elérni, de sajnos tévedtem. Mindegy is, egyelőre lezártnak tekintem ezt a témát, ám kétségtelenül nem egyszer fel fog még bukkanni a közeljövőben, erre akár a nyakamat is rátenném. Hitomi tüntető jellegű duzzogásán nem vagyok hajlandó felhúzni magam, egyszer majdcsak képes lesz megérteni a jelenlegi helyzetünket, valamint hogy mit miért mondtam. Viszont addig is fontosabb dolgaink vannak jelenleg.
- Egyetértek, a Tiszta Lelkek Városában most teljes a zűrzavar, még folynak az újjáépítések és mindenhol halálistenek nyüzsögnek. - adok igazat az ősz hajú férfinek egy bólintás kíséretében. – Hamarabb bemérnék a helyzetünket, minthogy akár körülnézhetnénk. Itt biztonságban vagyunk, ez a hely tökéletesen el van rejtve, eddigi tapasztalataim alapján lehetetlenség megtalálni. Viszont nem bujkálhatunk örökké, - mutatok rá a tényre, ami kényszerű helyzetünkből adódik – s legyen akármilyen jó a reiatsu-kezelő képességünk, teljesen egyikünk sem tudja elrejteni a kisugárzását. Az Omnitsukidou a nyomunkban lesz, ehhez tényleg nem fér kétség, ezúttal nem fogjuk olyan simán megúszni a dolgot, mint korábban. Segítséget kell kérnünk és Én tudom is kitől… Ideje lesz ismét felkeresni Urahara Kisuket.
A különc boltos nem egyszer jó szolgálatot tett már az évek során és mindig segítő jobbot nyújtott azoknak, akiknek szüksége volt arra. Kezdetben, mikor még a Sors Dárdája után való kutatás még igencsak gyerekcipőben járt, szerény személyem pedig a Gotei 13 kapitánya voltam, kölcsönadott egy remek köpenyt, aminek köszönhetően egyetlen kidou nélkül védelmet kaptam az árgus szemmel figyelő 12. osztag ellenében. Valamilyen megfoghatatlan indok által vezérelve visszaadtam, holott most igazán jó szolgálatot tehetne. Fáradt sóhajtással kell belátnom, miszerint ezúttal nem fogja olyan egyszerűen örökre odaadni azokat, mint egykoron. Ismerve a kalapos üzleti érzékét, feltehetőleg még száz év múlva is eme alku törlesztését fogom nyögni. Ezzel valamilyen szinten megoldódott az egyik problémánk, azonban a Villámvándor újra visszaterelte a beszélgetés fonalát a legzavaróbb problémához. A kovácsot minden kétséget kizáróan meg kell keresni, ha rájövünk a történtek miértjére, ha nem. Homlokomat ráncolva próbálok eleget tenni a kérésének, de véleményem szerint minden információt megosztottam Velük. A felvetést, mely szerint a Fészket körülvevő védőfalon keresztül történt a dolog, kategorikusan elutasítom. Ez a bunker egyszerűem sebezhetetlen, védekező mechanizmusa miatt pedig csak azok képesek megtalálni, akinek előtte a tulajdonos szóban engedélyt adott rá. Amennyiben következtetésem alapján tényleg módosított valaki a medálon, azt még Soul Societyben tette, amikor minden egyéb ingóságommal együtt azt is elkobozták. A felismeréstől kicserepesedő szájjal rogyok le az egyik puha karosszékbe, majd könyökeimet térdeimre támasztva tenyerembe temetem az arcom.
- A kapcsolat… - szólalok meg végül, ekképp adva a többiek tudtára is felfedezésemet. – Minden függő összeköttetésben van a másikkal, ezért tudjuk a sugallat alapján megtalálni egymást, bárhol is legyünk éppen. Elegendő volt az Enyémet módosítani, abban a pillanatban, amint újra aktiváltam átformálta a Tiéteket is. Valaki az életünkre tör, mégpedig elég ügyesen teszi, amennyiben sikerült feltűnés nélkül bejutnia egy fokozottan őrzött helyiségbe és elvégezni a varázslatot, ami ezzel járt. Raboskodásom alatt számtalanszor lehetett erre lehetősége az illetőnek, ha tézisem helyes. Most már csak az a kérdés, hogy Nálatok mi fogja beindítani ezt a reakciót, valamint milyen módon fogunk megszabadulni ezektől? Túlzottan is békésnek tűnik, ami aggodalomra ad okot.
Monológom végén jobbom mutatóujjával megkopogtatom az opál felszínét, melynek belsejében ugyanolyan nyugodtan kering a lélekenergia, mint eddig. Eszemben sincs az ördögöt a falra festeni, ám az be kell vallanunk eddigi tapasztalataink alapján, hogy az ilyen veszélyes robbanások sosem jelentenek túl jót. Az ilyen szituációkban kellene a leginkább összetartanunk, azonban a széthúzás máris megvetette lábát közöttünk. Bevallom őszintén, minden bizonnyal kinevetem azt az illetőt, aki másfél évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy a falnál ácsorgó esper fog a shinigamik védelmére kélni Velem szemben. Ironikus…

~ Ködös jövendő ~

Továbbra is a falnak támaszkodva ácsorogtam. Időnként egy-egy pockyt tömtem a számba, de ezen túl csak karba tett kézzel figyeltem a két férfi beszélgetését, mást nem tettem. Sokféle gondolat kavargott a fejemben, és csak annyiban voltam biztos, hogy jelen pillanatban itt szeretnék a legkevésbé lenni. Egyszerűen nem érdekelt ez az egész a medálokkal kapcsolatban, ők már az ördögöt festették a falra, holott még gyakorlatilag semmit sem tudtunk arról, hogy mi is történt, történik az ékkövekkel. Én messze nem tartottam annyira aggasztónak a helyzetet, majd ráérek aggódni ha bebizonyosodik, hogy valami nagyobb baj támadt annál, hogy éppen széthullani készült az atommagnál is kisebb méretű családom. Nagyon kevés embert engedek igazán közel magamhoz, ebből a legfontosabbal éppen pengeélen táncolt a kapcsolatom, annyira bizonytalan volt a jövőm, egy másikkal meg pont most vesztem össze, miután kiderült, hogy semmit sem jelentek a számára mindannak ellenére, amin együtt keresztülmentünk. És... hát nagyjából ennyi volt a létszám, a nyúlfarknyi lista így lesz semmivé. Mínusz egy nővér és mínusz egy barát, helyette kiderült, hogy nem lehetek több egy eszköznél. Sebaj, lehet egyedül maradtam, de azért én dolgozni fogok azon, hogy minél több jót tegyek a világgal, a Daitenshivel és attól függetlenül is. Nekem ez a küldetésem, jóvá tenni a hibáimat. Ettől nem tántoríthat el senki és semmi.
A reakcióim kimerültek gesztusokban, szóval ha kevéssel is, de azért jelzéseimmel hozzájárultam a beszélgetéshez, ha mással nem, hát bólogatással. Így tettem Yuu-chan felvetésére is, a medálok közti kapcsolat valóban magyarázatot adhatott a mi nyakékeink viselkedésére, és az is elképzelhető volt, hogy a raboskodása alatt buherálták meg az övét. Ez azt jelenti, hogy még azok a medálok is meghibásodtak, amelyek most nincsenek rajtunk, szóval a jövőbeli tagok semmiképp sem kaphatnak ezekből az eszközökből. Agytekervényeim máris működésbe léptek, hogy a felmerülő problémákat hogyan lehetne megoldani, és míg Yuke-chan kifejezte irányomban az aggodalmát, addig össze is irkáltam az ötleteimet a nálam lévő jegyzetfüzetbe. Nem azért, mert elfelejteném, hanem mert nem voltam hajlandó megszólalni. Papíron viszont szívesen kommunikálok velük, nem fogom cserben hagyni a szervezetet. Arra nem volt semmi okom.
- "Elmegyek Uraharához. Teleportra nem lesz szükség." - dugtam a fehér hajú férfi orra alá egy papírost, bár az írás rajta nem valami szép, de azért remélhetőleg olvasható. Nem elég finom a kezem ahhoz, hogy gyöngybetűkkel írjak. Ellenben pár perc alatt el tudok jutni a város egyik feléből a másikba, minimálisra tudom csökkenteni a reiatsum kisugárzását és láthatatlanná is tudok válni a fény manipulálásával, szóval az esélye annak, hogy elkapnak útközben, kevesebb, mint 0,68% A shinigami mellett ellépve kissé borús arccal sétáltam oda az asztalhoz Yuu-chan mellé, és letettem mellé is egy lapot.
- "Hazamegyek és megvizsgálom a medálomat. Kellene egy másik is, ha van. És összeállítok egy eszközt két héten belül, ami kiváltja a nyaklánc funkcióit." - állt a cetlin, majd egy kevés mutogatással kifejezésre juttattam, hogy ha kapok egy ép medált, és nincs rám már szükség, akkor én hozzálátnék a feladatomhoz, szóval távoznék. Volt egy olyan érzésem, hogy a kutatásaim eredményétől függetlenül egy párszor be fogok térni ebbe a könyvtárba a következő napokban, hogy az Ősök mágiájáról szerezzek információkat.

[Ködös jövendő]

Homlokomat összeráncolva hallgatom Yukezo fejtegetését és az igazat megvallva nem nagyon értem azt, amit mond. A medálok közötti összeköttetés ugyan mindig létezik, azonban egymás érzékelése csak akkor lép működésbe, ha valamelyikünk aktiválja a függő ezen képességét. Ebből kifolyólag esély sem volt rá, miszerint érzékeljük a változást, lévén fogalmam sem volt semmi ilyesmiről. Miután ezen kiigazítást megosztottam a férfival, figyelmemet ismételten a rejtőzködés témájára összpontosítom. Nos, valóban, a legnagyobb biztonságot a raktárban élvezhetem, mivel Hachinak köszönhetően olyan erős akadály veszi körbe, ami tökéletesen lefedi a bent lévők kisugárzását. Sajnálatos módon addig mindenképpen mozdulatlanságra vagyunk ítélve, mígnem megszerezzük azokat a flancos köpenyeket, melyek segítségével már feltűnés nélkül járkálhatunk a nagyvilágban. Arcomról az alvadt vért kapargatva bólogatok a felvetésre, mialatt gondolataim már teljesen más irányba kalandoznak. Amennyiben feltevéseim helyesek, ismeretlen ellenséggel állunk szemben, aki feltehetőleg sokkal jártasabb az Ősök mágiájában, mint amennyire Én valaha is lehetek. Elméletileg ezeknek az ékköveknek sérthetetlennek kellene lenniük, ebből kiindulva talán még elpusztítani sem lehetne őket olyan könnyedén, ily' módon szabadulva meg a további kellemetlenségektől. A lépések zajára kedvtelen érdeklődéssel emelem fel pillantásom a közelítő nőre, majd miután orrom előtt van a kis cetli, ismételten elfog a harag. Ez a gyermeteg viselkedés már kezd minden határon túlmenni, ennél azért több komolyságot várnék el. Rendben, volt egy vitánk, de vannak fontosabb problémáink is jelenleg. Indulatomat legyőzve tápászkodom fel a székből, azután az egyik közeli polchoz lépek.
- Ismerve mennyire veszélyes egy titkot több emberre is rábízni, ezért csupán féltucat medaliont készítettem, így maximalizálva a testvériség létszámát. – kezdek a magyarázatba halkan, mialatt egy dísztelen ládikát helyezek az asztalra. – Suke nyaklánca sajnos eltűnt Vele együtt, ebből kifolyólag csak két használt ékszerrel tudok szolgálni. A kapcsolat ugyan már megszakadt, ám ettől függetlenül még lehet bennük egy kevés lélekenergia, amit hátrahagyott az egykori viselőjük. Bánj óvatosan ezekkel, veszélyesek lehetnek…
A figyelmeztetés önkéntelenül is kicsúszik a számon, pedig jelenleg elég mérges vagyok Rá ahhoz, hogy ilyesmiket ne mondogassak. Kifejezéstelen arccal helyezem az asztalra a két angyalszárnyas medált, nem akarván tudomást venni az egyik véres láncáról. Voltak veszteségeink, azonban áldozatok minden háborúban vannak, ezért nem érdemes sírni az elvesztésük miatt, inkább remélni kell, miszerint majd egy jobb korban éledhetnek újjá. Az igazat megvallva egyáltalán nem kedvemre való a bujdosás, sosem kedveltem túlzottan a kiszolgáltatottság érzését. Elfordítani a fejem egy esetleges hollow-támadásról sem lesz egy egyszerű menet, a régi eskü még mindig köt, habár nem a Soul Societyhez, hanem inkább az ártatlan lelkekhez és emberekhez, kik nem érdemelnek ilyesfajta szörnyű véget. Értelemszerűen jobban teszem, hogyha bezárkózom a szobámba, s elpusztítom a kulcsot, amíg nincsenek meg az álcázók, máskülönben hamarabb találom magam ismét a Senzakyuuban, mint ahogy azt akarnám. A megbeszélés irányítása egyértelműen kicsúszik a kezeim közül, Nekem meg nincs se erőm, sem pedig ingerenciám ahhoz a hálátlan kötelességhez, mely szerint emlékeztessem is a népeket, hogy ki is a Daitenshi vezetője. Vészhelyzetben mutatkozik meg igazán egy szervezet valós ereje, így jómagam kíváncsian várom széthullunk-e vagy sikeresen vészeljük át ezt a krízist. Vidámabb gondolatok előhívásával kísérlem meg elhajtani a pesszimizmus sötét fellegeit, ám csalódottan kell tapasztalnom azok hiányát. Ugyanott vagyok, mint másfél évvel ezelőtt, viszont most hiányzik a nagyobb cél, amiért érdemes vállalni a szenvedést. Önmagunk védelmében szinte sosem harcoltunk még, a nemes eszme pátyolgatása sokkalta fennköltebb az elmúlástól való gyáva reszketésnél. Íriszeim lassan vándorolnak jobbom kézfejére, amely nem remeg, mozdulatlan, akár a szikla. Elfelejtettem volna milyen is rettegni?
- Akkor cselekedjünk így. – adom beleegyezésem Tamachi javaslatára. – Rejtőzködve élünk, amíg kellően el nem csendesednek az események. Shizunet egyelőre szintén a vaizardok búvóhelyére kell vinnünk, egyikőnk sem rendelkezik olyan tudással, aminek hála szakszerűen el tudnánk látni. Ha felgyógyult, bújjatok el jól az Andokban. Ugyan Karakura a legerőteljesebben veszélyeztetett körzet, de halálistenek bárhol feltűnhetnek. Hitomi, járj nyitott szemmel az esperek között, szövetségesekre van szükségünk! Kényszerű pihenőmet a Rukongaiba való behatolás megtervezésével töltöm, valahogy fel kell térképeznem, hogy valóban ott vannak-e még a romok.
Suta biccentéssel köszönök el tanítványomtól, ezt követően választ sem várva kiviharzok a teremből és a lakószint felé kormányzom lépteimet. Viseletem csapzottságával mit sem törődve szedem össze fegyvereimet, nem tervezek a szükségesnél több időt a Fészekben tölteni. A Zöldfülű állapota stabilnak látszik, habár ujjaim tűzforrónak érzik a lány homlokát. Láz gyötri, de hamarosan már kutyabaja sem lesz. Egy csonttörés semmi, ha van a háznál egy képzett gyógyító. Mellkasom előtt összefont karral ingázok a helyiségben, mígnem a Villámvándor fel nem tűnik, onnantól kezdve Ő vezeti az utazás további részét.

Azt hiszem máris minden okom megvan arra, hogy ingerült legyek. Bár sejtettem, hogy a Mazoku Szindikátus még az Insignis Reliquiánál is sokkal alantasabb csürhe, arra mégsem számítottam, hogy ennyire elégedetlen leszek, ráadásul ilyen rövid időn belül. Egyetlen apróság sincs, amely legalább halvány pozitív érzelmet keltene bennem ezzel a fertővel kapcsolatban. Hmpf... Nem azért mentem bele az együttműködésbe, hogy Nocturn máris a hátam mögött ügyködjön és belekeverje az egészbe azt a mocskos drowt a tudtom nélkül. És ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen megannyi bosszúság csatlakozik ehhez az irritáló rajtaütéshez, kezdve azzal, hogy gyűlölök tétlenül várni egészen addig, hogy csak az egyik célpontomról van tudásom. Róla legalább viszont szinte mindent tudok, köszönhetően annak, hogy a Fake Karakurában Karasu Vexszel harcolt Arany színben pompázó szemeim jelzik, hogy bizonyos óvintézkedéseket már megtettem a küzdelem előtt, Atlantiszban szerzett ereklyém most jó szolgálatot fog tenni... Van valami, ami viszont mindennél jobban zavar, mégpedig az, hogy Fredonn arra a patkány Sierashira bízta az erőtér feltörését. Majdnem bizonyos vagyok benne, hogy az akadályt meg lehetne szüntetni egy Ős-igével is, ám a maszkos alak mégsem engem választott, az egyetlen olyan személyt, aki képes valódi mágiát használni >.> Lee kontár munkája még akkor sem garantálta a sikert, ha a rokoni kapcsolat miatt érzékeny rá az a pajzs. Nevetséges döntés...
Mindezek miatt igencsak sötét tekintettel vártam a shinigami jelét a nyirkos erdőben megbújva. Rossz hangulatom egészen biztosan az ellenfeleimen fog lecsapódni, nem kifejezetten éreztem úgy, hogy sokat akarnék játszani velük. Remélem fognak annyi kihívást nyújtani, hogy legalább feldobjanak és érdekeltté tegyenek a megkínzásukban :/ Már csak az hiányzik, hogy unalomba fulladjon ez az idegölő nap :/ Az égbe szökő fénycsík alapján annak a féregnek mégis sikerült valahogy betolakodnia az erőtéren belülre, így jómagam is mozgásba lendültem és csatlakoztam a shinigami és a drow párosához kagummal együtt. Mihelyst a pajzson belül voltunk, úgy döntöttem hogy elveszítem fizikai formámat, amíg rá nem találok célpontjaimra, így temérdek pillangóvá bomlott a testem. Nem sokkal később a könyvtárnak látszó helyiség ajtajának résein keresztül szivárogtak be a lepkék. Remek helyszín, nem csak tágas, de az ősrégi tekercsek még a hasznomra is lehetnek.
- Ara-ara, remélem nem zavartam meg semmit~ - szólaltam meg gúnyosan visszhangos hangomon, a fehér hajú hím és nősténye párosa körül keringve pillangóim képében. Lassan harcképessé materializálódtam előttük, elegáns fekete ruhám és aranyló, szőke hajam bizonyára elkápráztatja majd őket. Végül pálcám is megjelent a kezemben, melyet ferdén tartottam ki oldalra, míg az alját a lábamnak támasztottam. Aljas vigyorral az arcomon pillantottam végig a két szánalmas patkányon, akiknek fájdalomtól szenvedő arca már meg is jelent lelki szemeim előtt. Remélem nem csalódom bennük~
- Lássuk csak, mi is lenne a harci etikett következő lépése? Azt hiszem be kéne mutatkoznom, ugye? De minek, még csak azt sem sejthetitek, hogy mi is vagyok valójában, nemde? - megvető pillantásom mellett egy kényes legyezgetést is kaptak, mintha pusztán az undorítana, hogy egy légtérben vagyok velük. Persze az időhúzásnak megvan a célja, hiszen amíg beszélek, az ajtó mögé folyosó helyett végtelen üresség kerül, immár nem vezet sehova. Ha menekülni akarnának, nem sikerülne nekik, még a shinigami teleportáló képessége sem működik. Ennek a teremnek innentől kezdve én vagyok az úrnője~ Ujjaimra végül három gyűrű kerül váratlanul, ebből az egyik az az ereklye, amit Fredonn adott. Ha működik, márpedig a felizzásából ítélve működik, akkor Tamachi Yukezo nyakékén keresztül elszívom a lélekenergiája egy részét.
- Nahát, én majd kicsattanok az erőtől! Ti hogy vagytok ezzel? - szólalok meg végül, miután megéreztem az elcsalt reiatsut a zsigereimben. Kár, hogy sok mindent nem jelent mindez számomra, de a halálisten gyengítése a fontos. Noha ilyen olcsó trükkök nélkül is képes lennék őt legyőzni, de mégis csak kettő az egy ellen harcolok, és az egyik tényező ismeretlen számomra. Inkább kihasználom, amit tudok, mielőtt kellemetlen meglepetés érne
- Hm... azt hiszem a gyengébbikkel kéne kezdenem... - morfondíroztam félhangosan, majd jobb kezemet hanyag eleganciával kinyújtottam a fruska felé, és három könnyed tűzlabdát lőttem ki feléje, kihasználva az elemi gyűrűm által biztosított kicsiny előnyt.

*A könyvtár egyik asztalát választom ezúton egyik kedvenc elfoglaltságomnak. Rajzolok, még pedig ruhagalacsin cosplayeket, ahogyan gyűlésen magyaráz. Lassacskán egy egész füzetnyi Yuu-chan koppintásom lesz; de hogy mit kezdek vele, az kétséges. Mindenesetre jól esik egy kis feszkót ebbe vezetni le, mert még csak ezt követően jön a délután. Reiért kell majd menni, meg egyebek. Fáradt vagyok kissé, de hiába nézek Yukera nem hajlandó ő se megmoccanni. >.> Egy idő után viszont feltűnik nekem valami, valami egészen különös. Sosem voltam jó a lélekenergiák érzékelésében, de azért kérem-kérem..egy fülsüketítő vinnyogásra még én is felfigyelek. Unottan emelem fel tekintetem a rajzomról, s lábaimat továbbra sem vagyok hajlandó levenni az asztalról. Már éppen szembesíteni akarom legújabb erre tévedőnkkel, hogy mi a pálya, amikor Yuke a szokottnál agresszívebben osztja le. Morranok erre egyet.*
- Héé..ez az én szerepem. Te maradj meg a villám embernek, oké?! >.> *Hah, mi az, hogy ellopja a szerepemet? Én akartam visszaszólni ennek a..kislánynak? O.o Végig nézek a lányon, de én kajak egy kis libát látok magam előtt. Kárörvendőn nevetem el magamat, mert ez a hét vicce. Na jó nem, de azért ez komikus. *Így hát végül a rajzaimat biztos helyre téve emelkedek fel lassacskán székemből, s várok egy kicsit. Kiroppantom néhány ujjamat, de csak most veszem észre, hogy a hátam mennyire el van zsibbadva. Yuke edzései lassan kezdenek tényleg kikészíteni, kellene már egy kis pihenő. Így hát sóhajtok egyet, s azon kezdek el gondolkodni, hogy mit keres ez itt egyáltalán? A fészekbe tudtommal csak azok jutnak be, akik tudják hol keressék. S még ha tudják is, hogy hol van..akkor sem lehet csak úgy bejutni. Így aztán elgondolkodtató tényező mégis csak, hogy ki ez a lolinak öltözött picsa? Villanó szemeimet rávezetem ugyan, de megzavar egy aprócska momentum ebben a történetben. Mikor meglátom Yuke mellkasán az izzást elhűlten kezdem el bámulni a shinigamit. Pillanatokig fel sem fogom mi történik valójában, s a végére már azon kapom el magam, hogy három tűzgolyó halad felém. Nem lenne semmi bajom, ha csak úgy ki kerülhetném; ám ezzel van egy kis probléma...Basszus könyvtárban vagyunk! S mi történik akkor, ha tűz éri a könyvtárat? >.>*
- Szakadj meg! >.> *Nyögöm fel végül, majd támad egy ötletem hogyan vágjak vissza ennek a nyomoréknak. Fájni fog, de azt hiszem, a fájdalomhoz kezdek már hozzászokni. Hagyom, hogy a ruhám ujját eltalálja mind a három golyó, amitől az lángra kap. Fájdalmasan szisszenek fel többször is, s idegesen keresni kezdem azt a nyavalyás üveget, amit ott hagytam az asztalnál. Mire sikerül lelocsolnom magam, addigra richtig a karom égési sérülést kap, nem beszélve arról, hogy a felsőm már megint KO-t kapott. Teli erőből felkapom az egyik széket és a nő felé vágom, nem törődve azzal, hogy akár Yukezot is eltalálhatom. Nem hiszem el..már megint a felsőm! T_T*
- Te degenerált nyomorék! Szakadj le a tűz technikákról.. >.> *Egyik kezem sikeresen fél használatúvá vált. Élénken érzem a forró hasogatást a jobb karom egészén. Ezzel azonban aligha volna időm törődni. Így hát lesz, ami lesz..de ezért péppé verem ezt a szemetet. Elindulok felé - oldalamon a zanpakutommal - s egyelőre ahol érem, ott próbálok lekeverni neki egy akkorát, hogy a falig repüljön ezért. Támadna egy olyan ötletem is, hogy rá boríthatnék egy egész szekrénysort, csak sajnos itt nem értékelik a raktár eventet. T_T Így hát inkább kigáncsolom ezt a szerencsétlent.*
- Menjél vissza az óvodába és edd meg a főzeléked. Vagy esetleg segítsek befonni a hajad? *Szívesen megtenném neki, komolyan. Mi az, hogy ide jön azt pattog, mintha övé lenne ez a kéró? Chh kikérem magamnak, itt csak mi pattoghatunk! *

Ara-ara, nem számítottam ilyen kedves fogadtatásra. Értetlenkedés és magyarázatok kérése helyett inkább a nemlétező intelligenciájukat csillogtatták meg ellenfeleim... azaz inkább áldozataim, vagy ha úgy tetszik, játékszereim. Szemernyi kétség sincs afelől, hogy egyikük sem rendelkezik azzal a tudással, amellyel nekem árthatnának. Erővel lehet, de az ellenem önmagában mit sem ér, ha nem társul mellé ész is, amivel használni tudják a rendelkezésükre álló hatalmat. De persze ketten együtt sem érik el az én intelligenciaszintemet, ez teljesen nyilvánvalóvá vált a reakciójukból, és ennek az a kellemetlen következménye van rájuk nézve, hogy azt tehetek velük, amit akarok.
- Nocsak-nocsak, egy magadfajta szánalmas létforma tudja, mi az az opera? Minő meglepetés... mindenesetre köszönöm a bókokat~ - szólaltam meg ismét gúnyosan, tettetett meglepetéssel a hangomban. Megvető pillantásomat rájuk emelve konstatáltam ismételten, hogy ennek ellenére is hiányzik tekintetükből az értelem szikrája. Különösen a lány tűnt ostobának amellett, hogy gyengébb is. Ahelyett, hogy elkerülte volna a kóstolgatásnak is gyenge tűzgolyóimat, egyenesen beléjük állt és karjával fogta fel őket. Megemeltem szemöldökömet az égő kéz látványára.
- Nem tartóztatom fel a kisasszonyt, ha élve akar elégni, de ennél sokkal hatékonyabb és gyorsabb megoldást is ismerek, ha érdekel... - kommentáltam az eszement liba tettét, ám ekkor a másik szó szerint kámforrá vált. Tisztában voltam vele, hogy Tamachi Yukezo gyorsasága páratlan, de szemtől-szembe tapasztalva még engem is meglepett a sebessége. Csupán egy széllökést éreztem, azonban a testemen megnyíló sebek nyilvánvalóvá tették, hogy mivel is próbálkozott. Megtántorodtam, és egyensúlyom elbizonytalanodása okán egyet hátraléptem, hogy kitámasszam magamat, de a megrázkódtatás néhány pillanata elmúlt, arcomra pedig eszelős vigyor ült ki. Fájdalom, mennyei fájdalom járta át a zsigereimet! A shinigami megtámadott és megsebzett, csorba kardjával a létfontosságú szerveimet célozta. Ám én mégis állva maradtam a sérüléseimből szivárgó vér ellenére és kiszakadt belőlem az éktelen nevetés. A felém hajított székkel mit sem törődtem, a csitri vak dühében még célozni is elfelejtett és pontosan bajtársát találta tarkón*, aki talán most értetlenül állt az események előtt. Hadd uralkodjon el rajtuk a káosz! Csupán az zavart, hogy vért köhögtem fel, fémes íze pedig gyomorforgató volt
- Három létfontosságú szervemet szúrtad keresztül, vajon miért is vagyok még életben? Ugye ez jár a fejedben, Tamachi Yukezo? - találgattam, miközben a szám szélén kicsorgó vért egy kendővel itattam fel, hogy ne csúfítsa szépségemet. - Ezt az ostoba kérdést a tudatlanságod szülte. A rejtély kulcsa abban rejlik, hogy mi vagyok, de mivel nem mutattál érdeklődést eziránt, így csak a nevemet árulom el. Rinaaya vagyok, a számodra talán ismerős Karasu Vex életének birtokosa.
Gyújtottam legalább egy kevés világosságot a férfi fejébe, majd inkább a másik felé fordultam és végigmértem a benne okozott kárt. Minél gyorsabban ki kívántam iktatni a gyengébbik Daitenshist, ha még segít is nekem ebben, egész könnyű dolgom lesz. Csakhogy a halálisten úgy tűnik nem tudott ellenállni a varázsomnak és alkalmazta azt a kidounak csúfolt műmágiát, amit már kagum ellen is bevetett. Mennyire kiszámítható, hmpf... Lenéző pillantást vetettem a kezével hadonászó alak felé, akinek a varázslata ugyanolyan hatástalan volt, mint az előbbi támadása, csakhogy ezzel még sérüléseket sem okozott nekem. Aranyszínű kontaktlencséim megakadályozták a mágia hatását.
- Ne zavarj, Tamachi, játszani akarok az ágyasoddal. A silány trükkjeid semmit sem érnek ellenem - közöltem ridegen, de ha ennyire pattogni akar, majd teszek róla, hogy ne legyen annyira virgonc. A Fredonn által megtanított igét elmormolva aktiváltam a gyűrűm teljes hatását, a medálja pedig vakító fénysugár képében megszabadította az ereje nagyjából felétől. A belém áramló lélekenergia mennyiségéről kicsit megszédültem, talán ennek is volt köszönhető, hogy a liba akadály nélkül képes volt a mögöttem álló polcnak repíteni egy rúgással, míg én el voltam foglalva a shinigamival. Hmpf... gyűlölök két ellenfél ellen harcolni.
- Most nézz oda, poros lett a ruhám >.> - méltatlankodtam, miközben megpróbáltam a törmelék alól kikászálódni. Türelmetlen ribanc, megmondtam, hogy vele óhajtok először harcolni, igazán nem kellett volna ennyire sietnie. Kicsit kótyagosan, szédelegve álltam talpra, majd leporoltam magamat, mintha mi sem történt volna. A fájdalom, amit éreztem igazán jókedvűvé tett, úgy éreztem kárpótolva leszek a sok engem ért, mai bosszúságért. Szemmel tartva a két ellenfelemet kezdtem a pocok mentén sétálni, egy intésemre pedig néhány tucat pillangót engedtem szabadjára. Azt a parancsot kaptam, hogy fel kell gyújtsam a könyvtárat, ám nekem ehhez nem volt sok kedvem... egyáltalán kinek képzeli magát az az Ős, hogy nekem parancsolgat? Ó nem, először megszerzem a számomra értékes tekercseket, lepkéim pedig megmutatják, hol vannak ezek.
- Ha tüzet nem használhatok, mit szólnál egy kis jéghez? - kérdeztem ártatlanul a felém tartó csitritől, gáncsolási kísérlete pedig ennek megfelelően egy jégpajzsba ütközött, hogy aztán módszeresen átterjedjen a jég a lábára és megfagyassza. Nem kételkedtem benne, hogy szét fogja tudni törni a fagyott vizet, de addig is odébb sétáltam, és egy intéssel tucatnyi muskétát teremtettem magam köré. Meglátjuk Tamachi így mennyire gyors, egy elegáns mozdulattal ugyanis elsütöttem a puskákat, melyekből számos jégrepesz csapódott ki nagy sebességgel, többször is egymás után. Amíg pedig a férfi azzal volt elfoglalva, hogy a folyamatosan tüzelő mágikus fegyvereket valahogy elpusztítsa, a lány számára is tartogattam valamit. A két mögöttem megjelenő fabábu a kedvenc fegyvereim közé tartozott, hiszen rengeteg piszkos trükkel szereltem fel őket. Rejtett, izombénító méreggel átitatott pengéik tökéletes eszközök voltak arra, hogy a számomra nem túl kedvező harcmodorát semlegesítem, köszönésképpen máris félrecsúszott a bábuk szeme, hogy négy dobótőr repüljön ki a réseken Tachibana felé. Parancsomra pedig végül mozgásba is lendültek, hogy ha a kések nem találnak, akkor más úton-módon sebezzék meg az ellenfelüket, a vaizardot.

*Nincs más lehetőség, mint támadni. Támadni, még mielőtt ez a szemét tényleg elintézi ezt a helyet. Nem gondoltam volna, hogy a daitenshinek ilyen ellenségeik is vannak, akik így képesek betörni az épületbe. Nem igazán értem, hogy ez hogyan lehetséges, de jelenleg ezzel nincs is idő törődni. Legyen bárki is ez a nő, kezd komolyan felhúzni azzal, amiket csinál. Kezdjük azzal, hogy nagyon nincs itt helye. Aztán tegyük hozzá azt is, hogy kiengedte meg neki, hogy megpróbálja felgyújtani a könyvtárat? Te fogsz takarítani, ha felég! >.> Dühömben jól megindulnék felé, de csak annyit veszek észre, hogy jól összevérez mindent. Tény, ami tény..Yuke nem kegyelmez neki. Emiatt eszem ágában sincs megakadályozni, egészen addig, míg hagy nekem is feltörölni valót. Kicsit elvigyorodom azért, amikor Yuke fejének ér a repülő székem is. Nahát, úgy néz ki ennek a nőnek humora is van! Legyen akkor ez egy figyelmeztetés a shinigaminak, hogy hagyjon nekem ellenfelet, vagy morcos leszek. Komolyan elgondolkodhatnék, hogy én mire is kellek ide, mindenesetre a csajnak, azaz Rinaayanak egy mondata jó hamar ki is akaszt.*
- Baka...nem vagyok az ágyasa! >.> *Rúgok belé, majd kis híján megvakít a fény, ami egyenesen szembe talál. Le van ejtve, de legalább neki esik annak az átkozott szekrénynek és kész. Ez kell ahhoz, hogy jobban érezhessem magamat. Még akkor is, ha idő közben rá kell jönnöm arra, hogy ezek a dolgok mit sem érnek ellene. Egész egyszerűen mintha a használt technikáink átmennének rajta, kiszabadítom magamat a jégből egy láb feszegetéssel. Ettől csak még jobban ideges kezdek lenni, de mire kapcsolhatnék, addigra valami kis izék kezdenek felém repülni. Hogy ezek nem képesek lassabban harcolni, komolyan már! >.> El fogok veszti az események sűrűjében. Ha nem tudnék egy remek technikát, amit még Shiori senpaitól tanultam, akkor most bizony bajban lennék. Utsusemit alkalmazva kerülök egy másik pontba, ami leginkább messze van Yukezo és Rinaayatól. Csak ekkor eszmélek fel arra, hogy valami faroncsok kerülnek a földre. Nem hiszem el, így nem lehet harcolni. Yuke átment valami terminátorba, nem tudom követni. De Rinaaya se követheti annyira. Ettől elvörösödik a fejem.*
- Idióta, nem tudlak követni! >.> *Orrolom le Yuket, amiért hiperaktív mókussá avanzsálta magát. Így értelme nem volna támadnom, inkább kitalálok valami mást, amivel hasznosíthatnám magam. Megyek megszerzem az Uraharától szerzett köpenyem, s míg ezek egymással vannak elfoglalva, berohanok a sorok közé. Összehúzom magamon a ruhadarabot. Tudom, hogy ezzel egyáltalán nem fog majd érzékelni. Lehet, hogy most sikerült átmennem gondolkodó félbe? Muszáj, ha már Yuke lett valami terminátor. Tehát behunyom a szemeimet és gondolkodni kezdek a jelenlegi eseteken. Talán, ha shikait használnék? Feltehetőleg ez ellen még az sem hat, értelme lenne így próbálkozni? Feltehetőleg semmi. Azonban valamit még így is megtudnék tenni, végül is rossza vagyok kidou használatban, vagy nem? Cinkos mosoly kerül erre arcomra, s felállok, hogy meginduljak. Azonban ekkor egy éles pulzálást kezdek el érezni a bal vállamban.* ~ Francba! ~ *Meglepődve pillantok le oda, s csak akkor veszem észre, hogy az utsusemim nem volt a legtökéletesebb. A bal felem, mintha zsibbadni, sőt bénulni kezdene. Kicsit megmozgatom az ujjaimat, de azok alig akarnak nekem engedelmeskedni. Lehunyom szememet.* ~ Nincs idő ezzel törődni, nem hagyhatom magára. ~ *Jobb kezemet ökölbe szorítom, majd villám tánccal ugrok ki a sorok közül, hogy meglepetés szerűen támadjam be a nőt. Ami viszont eltérő jellegű, hogy felugrok az egyik szekrényre, amitől eltolom magam. A nyomás hatására úgymond zuhanni kezdek felé, majd jobb kezemmel materializálom arcomra a maszkom. Nem érdekel, tudom, hogy számomra még mindig veszélyes használni a maszkot, most muszáj lesz. Meg van a rizikója, hogy ismét elnyom majd, de ha ezt nem teszem, akkor kevesebb az esélye annak, hogy sikerrel végzem be a csonttörő mutatványom.*
- Ikkotsu! *Jobbomat használva a gerince felé célzok. S ha azt hinném, hogy sikerrel járok, akkor bizony tévednem kell. Bár nem érzi meg azt, hogy érkezek, viszont mivel az egyik felem (feltehetőleg az egyik penge karcolására) lebénult, így nem mennek úgy a dolgok, ahogy akarom. Repülhetek vagy két métert, mire nagy nehezen kigurulok a földön kisebb csörömpölés kíséretében. Letörlöm az ajkaimon lecsúszó vért.* - Ebből elég. Mi a franc vagy te? Hagyd ezeket a felsőbb rendű dumákat. Ha nem ember vagy, akkor mi? *Egyértelműen kérdezek, mert már nagyon unom ezt a nőt. Egyáltalán most meddig leszek ilyen állapotban? Bassza meg, hogy nem tudok normálisan harcolni, de még Yuke sem az igazi! >.> Kicsit erőtlenül ugyan, de végül csak sikerül fel állnom, hogy a sok felé tört bábúból néhány darabot a nő felé rúghassak. Úgy csinál, mintha csak valami varázsló lenne, amiket a tvben szoktak leadni. Azért jó lenne. ha ilyen dolgok megmaradnának a meséknek. Ha ne tán léteznének, akkor továbbra is hazudni kellene Rei-channak és a többi gyereknek ezekről? Hah, ebbe még belegondolni is ostobaság. Ki ez a nő? A zanpakutomra pillantok. Nem, még mindig úgy érzem, hogy ez nem azaz az időpont, amikor szükségessé válik annak megidézése.*

Nem különösebben izgatott sem a hím gyűlölettel teli tekintete, sem a csitrije paprikás hangulata. Arcomra aljas vigyor húzódott, mihelyst a fegyverek elsültek, valamint a bábuk is mozgásba lendültek. Bizonyára furcsának találják, hogy olyan, mintha meg se kottyannának a támadásaik, hiába ömlött több sebemből is a vér, hiába szenvedett el törékeny testem zúzódásokat a vaizard rúgásától. Ám ez csak a látszat, valójában szenvedek a fájdalomtól, minden mozdulat elviselhetetlen kínt jelent. Egyáltalán nem kedvező számomra a két lény harcstílusa, csakis ennek köszönhető, hogy máris súlyos sérülések éktelenkednek rajtam, még ha nem is életveszélyesek, de igen... kellemetlenek. Legalábbis azok lennének, ha nem élvezném minden pillanatát a tagjaimba hasító fájdalom érzésének. Igen, ez a csodálatos érzés adott erőt ahhoz, hogy úgy tudjak viselkedni, mintha semmi hatással nem lettek volna rám az ellenfeleim, és ezt csak tovább erősíti a tudat, hogy összezavarom őket mindezzel
Váratlanul lefogtak, testembe pedig újra egy kard hatolt, hátulról, ismét a szívem táját célozva. Nem kellett hátrapillantanom ahhoz, hogy tudjam, Tamachi támadott meg újra, de az eredmény ugyanaz volt, mint legutóbb. Azon túl, hogy némi vért köhögtem fel, nem tudott bennem komoly kárt okozni. Ha akartam volna, se reagálok rá, hadd lássa, hogy nem számít hányszor szúr keresztül a fegyverével, engem nem zavar. Bizonyára azt hitte, hogy talált ellenem valami ellenszert, ezért fogott le, és akadályozta meg, hogy rápillantsak, de sajnos téved~
- Azt hittem még egy magadfajta ostoba létforma számára is nyilvánvaló, hogy ezzel a hasztalan vagdalkozással nem mész semmire, de úgy tűnik túlbecsültem az intelligenciádat, shinigami - jegyeztem meg megvető hangszínnel, miközben próbáltam követni a mozgását, ahogy a lövedékeket kerülgette. Némi meglepetésemre a bábukra is rátámadt, és persze amikor azok széttörtek, számos rejtett penge tört elő belőlük teljesen valószínűtlen helyekről és véletlenszerű irányokból támadva. A kis ribi hangját meghallva azonban elvigyorodtam. Úgy tűnik a társulásuk nem kifejezetten olajozott A látványt gyorsan meguntam, így inkább szerteszét szóródott pillangóim után indultam, hátha találtak valami érdekeset. Érdekes módon pont akkor dőlt el egy szekrény, miután éppen elhaladtam mellette. Ara-ara, szerencsés voltam, nemde~? Sajnos a járásomon látszott, hogy nem vagyok teljesen sértetlen állapotban, de annyi baj legyen, amíg a halálisten és a vaizard hadakoztak az általam teremtett eszközökkel, addig én lassacskán nekiálltam begyűjteni a lepkék által kiválasztott tekercseket, és sorjában rejtettem őket köpenyem mélyére. Nem különösebben törődtem azzal, hogy mi is történik, a Tamachinak szóló válaszomat is csak úgy félvállról ejtettem meg. Csak akkor néztem körbe, mikor minden puskaropogás elhallgatott. Lehetséges volna, hogy tönkretették minden fegyverem? És hová tűnt a Shizune nevezetű? Hmpf... úgyis a teremben van még, nem kellett izgatnom magam miatta, bárhogy is rejtette el a jelenlétét.
- Ara-ara, micsoda mélyreható analízis, micsoda kiváló logika tulajdonosa vagy! Milyen kár, hogy tévedsz~ Abban igazad van, hogy vajmi kevéssé érdekel a sorsotok, hiszen hozzám képest jelentéktelen csúszómászók vagytok, de pontosan ezért lelem szórakozásomat abban, hogy eltörölhetlek titeket a föld színéről. Az, hogy itt vagyok, a saját döntésem következménye, nem pedig egy szánalomra sem méltó lény... kérése - feleltem, végül a férfi felé fordulva némi szöszmötölés után. Az ötlettől is undorodtam, hogy Fredonn rendelkezhet az akaratom felett, ha nem lennének itt ezek a tekercsek és nem fulladna unalomba éppen az életem, akkor eszembe sem jutott volna, hogy férgeket irtsak. Ha már viszont itt vannak, akkor miért is ne pusztíthatnám el őket merő szórakozásból? Főleg, ha már ilyen kedvesen még az erejük egy részét is áttestálják rám. Kérdéseit azonban nem méltattam válaszra, semmi kedvem nem volt a hangszálaimat két halott kedvéért koptatni. És ha itt végeztem, azt hiszem meglátogatom azt a kripli Aizen-talpnyalót és segítek a testvérének megölni őt... persze úgy, hogy fel se tűnjön nekik
Készülődését az újabb támadásra unottan néztem végig, azzal csak megkönnyíti a dolgomat, ha nem használja a gyorsaságát. Végre volt alkalmam alaposabban is megfigyelni a kardját, leginkább az volt szembeötlő, hogy mennyire bizonytalan rajta a fogása. Hmpf... még akár én is könnyedén ki tudnám csavarni a kezéből ezzel a tartással, minden bizonnyal a közelharc az egyik gyengéje. Mattaku, kénytelen leszek olyan harcstílust alkalmazni, amiért nem rajongok, de ha megakadályozom a teleportálásában, akkor Tamachit ki is pipálhatom. Offenzívája lassú és kiszámítható volt, bár az úgynevezett démonmágiája meglehetősen impozánsan festett, ahogy aktiválódott a saját és a klónja kezében is. A megannyi penge azonban csak a mögöttem lévő polcokat tette tönkre, jómagam pillangókká bomolva elkerültem a támadást. Egy ilyen nagy volumenű sérülést nem engedhettem meg magamnak a jelenlegi állapotomban. A shinigami számára jól látható helyen materializálódtam újra, sebeimen immár kötések ékeskedtek, tönkrement fekete ruhámat pedig egy új, rózsaszín váltotta fel.
- Legközelebb próbáld meg közelebbről~ - gúnyolódtam a kezemet a derekamra téve, és nyelvet nyújtva, mint egy kisgyerek, azonban támadni nem támadtam egyelőre. Előbb ki akartam találni, hogy melyik a klón és melyik az igazi, ám ahogy mozgásba lendültek, nem sokkal később ez nyilvánvalóvá is vált számomra. Támadásaik elől csupán kitértem, egészen addig a pillanatig, amíg a kis csitri, aki rejtőzködött, váratlanul elrepült mellettem és egy széket összetörve padlót fogott. Arcán maszk volt, valamint egy köpenyt viselt, de nyilvánvalóan csak ő lehetett az, aki megtámadott... és elhibázta Milyen szánalmas kis pondró, no lám, a mozgása alapján eltalálhatta egy-két mérgezett penge is.
- Yare-yare, miért érdekel ennyire, hogy mi vagyok valójában, korcs? Attól tartok, ha el is mondanám, képtelenek lennétek felfogni, hogy személyemben milyen lényt is tisztelhettek - pillantottam rá az eltorzult hangú lányra, fejemet oldalra döntve. Még ha el is árulnám a titkomat, az információ számukra semmitmondó, sosem hallhattak a fajomról. Azonban ideje volt taktikát váltani, így kezembe a szokásos aranyszínű rovarokból összeállva egy kard materializálódott, melynek pengéjét néhány pillanaton belül vöröslő lángok borították el. Megsuhintva Dyrnwynt, kivédtem a felém rúgott fadarabokat, a felperzselődő bábu szilánkjai által pedig a mögöttem álló polc végül tűzbe borult, rajta a Daitenshi számára nyilvánvalóan felbecsülhetetlen értékű tekercsekkel. A hátamat melengető érzés mellett hamarosan megjelent az égett szag is, ahogy a fekete füst terjedni kezdett a teremben.
- Ha túl sokat pattogsz, kicsi bolha, terjedni fog a bénító méreg a szervezetedben - jegyeztem meg a kis fruskának, majd a két Tamachi felé fordítottam a tekintetemet. Itt volt az ideje, hogy én is offenzívába lendüljek s megmutassam, mit tudok valójában. Épen maradt puskáimat a klón felé fordítva elsütöttem őket, miközben a bábu darabjaiban megmaradt apró tűk és pengék is kilökődtek, egy részük Shizunét célozta, a többivel pedig a klón menekülési útvonalát korlátoltam le, kiszámíthatóvá tettem, hogy hová fog menekülni shunpójával. Ott pedig én vártam rá, és mielőtt reagálhatott volna egy elegáns keresztvágással véget is vetettem az életének. Még eljutott az égett hús orrfacsaró bűze az orromba, mielőtt lepkékké bomoltam volna, hogy elkerüljem a felém érkező támadást-támadásokat az igazi Tamachitól és ágyasától. A halálisten közelében jelent meg újra a testem, minél távolabb a másiktól, ezúttal azonban hagytam, hogy pengéjét belé mártsa.
- Olyan meggondolatlan vagy, patkány... taikutsu da... - ásítottam el magam unalmamban, megérintve a vállát hátulról, majd végig is simítottam az arcán mutatóujjammal, miközben fölé lebegtem. Minden bizonnyal meglepte, hogy belőlem is kettő lett váratlanul, de ha visszanézett arra az alakra, ami kardját fogságba ejtette, már csak egy engem mímelő bábot láthatott.
- Nem fogod tudni kihúzni a zanpakutodat, sem elteleportálni vele. Vagy elengeded és nélküle menekülsz, vagy egy csinos robbanás martalékává válsz. Választhatsz - suttogtam a fülébe kedvesen, majd detonáltam a kis játékszeremet, nem hagyva neki időt arra, hogy megidézzen egy kidou-pajzsot, ha van is neki. Ha elengedte a kardját és villámtáncával elkerülte a robbanást, akkor a füstfelhőből a lélekölőjével a kezemben emelkedek ki, amit aztán a köpenyem zsebdimenziójába rejtek, ha viszont nem menekült, akkor nem úszhatta meg könnyű sérülésekkel. Talán nem halna bele, de ha igen, tulajdonképpen az sem baj. Legfeljebb feltámasztom... vagy nem Mindenesetre felemelkedve a levegőbe, lenéző és felsőbbrendű pillantással illettem a csitrit, mielőtt őt is megtámadtam volna, kardomat felülről lendítve egy a mellkasát átlósan átszelő perzselő vágásra. Nevetséges, még csak fegyvert sem tartott a kezében talán? Hogy akar így védekezni? Nem szeretem pedig a gyors győzelmeket :/

*Az elmúlt percekben érzékelhettem leginkább a jelenséget, hogy a hármunk közül még mindig magamat érezhetem a leggyengébbnek. Noha nem minden szempontból kifolyólag, de egyet jelenleg nagyon tudok átkozni. Tudatosan kell felfigyelnem arra, hogy a harci tapasztalataim még igencsak megszámolható jellegűek. Nem vettem részt annyi bajban, hogy tudjam mire számítsak, és hogy azt hogyan kontrázzam vissza. Nagyjából ennek a cseszett levét szívhatom meg most. Hiába történt az a kis síkokkal teli balesetem, vannak dolgok, amelyek lényegesen kimaradtak az életemből az elmúlt tizenkilenc és fél évben. Ennek hiányát pedig jelenleg érzem leginkább. Mindenesetre nem adhatom fel akkor sem, ha éppen most kell megéreznem ez mennyire nem az én harcom. Felfoghatom egy remek bulinak is, hogy szét lehet verni valakit, ám mégsem játék ez az egész. Yuket még nekem is nehezemre esik követni, de szerencsére a kis fruska is ugyanebben az álláspontban van. Addig örülök, míg ez így van, utána majd ráérek problémázni túlzottan. Először is a méregtől kéne megszabadulnom, viszont ez nem fog menni Hacchi nélkül. Tehát ugyanúgy, mint Yuke valamiféle támadásba kezdek a sikert várva. Ez a siker megint csak sikertelenségbe csap át, amitől támad egy érzésem. Egy ismerős érzés kezd el kerülgetni, míg a szervezetemben levő bénító méreg lassan halad a szívem felé. Nem vagyok ember, de az ilyesfajta dolgok engem is megölhetnek; ennyi ész azért szorult már belém.
Maga az érzés némileg belém vágódik, míg a maszkom darabokra törve hullik le a padlóra. Seireitei élet képei jutnak eszmbe, amikor Akanenak akartam visszavágni és lazán kikerült. Utáltam, fújtam miatta, hogy nekem semmi nem sikerül. Nagyjából most is ugyanez a helyzet, hogy az eddigi támadásaimat mind elvétettem. Szar helyzet sokadjára alulmaradni, de azt hiszem, én pont ettől pöccenek be igazán. Nem vagyok baromi zseniális ahhoz, hogy nekem minden elsőre sikerüljön, azonban nagyobb a kitartásom. Hosszasan őrlődöm saját magamban, még eloldalazok a törmelékek elől, amit ketten csinálnak. Aztán elérkezik egy pont, amikor egy olyasmit kell tapasztalnom, ami igazán feldühít. A nő lenéző tekintete. Pontosan úgy néz rám, mint azok akik majdhogynem elkergetett otthonról. Lenéztek, mint egy korcsot, aki nem ide való. Talán lehet benne igazság, hogy nem vagyok természetes eredetű, de ez a tekintet meglehetősen mélyen érint. Haragosan pillantok rá, amikor felém suhintja meg kardját. Elkerülve pedig oldalról akkorát vágok a kardjára, hogy vagy kirepüljön a kezéből, vagy darabokra törjön.*
- Nem mi vagyunk, akiknek pusztítani kell ahhoz, hogy feljebb kerüljenek. Nem mi vagyunk azok, akik a pusztítástól nyerik el kevélységüket! *Esek ismételten féltérdre a méreg hatására. Úgy utálom ezt a helyzetet, hogy nem vagyok képes értelmes küzdelmet folytatni. Beteges próbálkozásokat intézek mikor ennél többre is képes lennék, ha nem lenne ez a nyomorult méreg. Akkor most hogyan is tovább? Több fájdalmas megoldást lehetne kitalálni, amiket ellestem innen-onnan de minderre most nincs idő. Tenni kell valamit, amit ezúttal nem én teszek meg. Yuke egyszerűen berángat a saját dimenziójába, azaz Paragonba. Némileg felsóhajtok.*
- Tök felesleges acsarkodnod Yuke. Nem látod, hogy ezen nem tudsz segíteni? Már kiszedtem a hegyeket a méreg pedig terjed magától. Ha nem lennél ennyire legyengülve, akkor elláthatnád a baját. A helyzet pedig az, hogy felfogja mérni, hogy közelharcban vajmi kevés vagy. Szarul állunk. *Megmondom neki őszintén. Valójában most mit hazudoznék? Tényleg szarul áll a szénánk, amiről javarészt én tehetek. Kellett nekem azokat a nyamvadt tekercseket védenem. Semmi értelme nem volt az egésznek, arról nem is beszélve, hogy már rég shikaira kellett volna váltanom.*
- Egyébként most hol is vagyunk? *Míg meg nem érkezik addig érdeklődöm az új területről. Nem igazán tiszta nekem, hogy ez most Yuke világa, avagy természetes közeg. A helyzet az, hogy kezd a felfogó képességem is tompulni. Szépen benyeltem ezt a mérget annyira, hogy lassan tényleg elvesztem az eszméletemet. Látszik a pillantásomon, erőlködésemen, hogy küzdök az ébren maradással. Zsibbadnak az izmaim, az egyik kezemet gyakorlatilag már mozgatni sem bírom és beszélnem is nehezemre esik. Kevés dolgot tehetnék a ribanc ellen, mert az én zanpakutom nem ehhez a küzdelemhez illő. Túlságosan bizakodó voltam, hogy azt hittem nem kell feloldanom. Ez a baj kettőnkkel; Yuke mellett túlságosan biztonságban érzem magam, ami örök hiba. Örök hiba, ugyanis legalább olyan ostobán fut neki a falnak, mint én tudok.*

Közönyösen vettem tudomásul, hogy nem alakultak az események az elképzeléseimnek megfelelően. Kardom méterekre szállt tőlem a korcs egyszeri fellángolása után, és az egyik égő polcnak ütközve állt meg, miután végigcsúszott a földön, fémes súrlódással kiegészítve a ropogó tűz hangját. A robbanás szele sem hátulról ért, hanem a könyvtár egy távoli sarkát döntötte romokba, így segítve az elharapódzó lángokat, hogy mindent felemészthessenek. Hmpf... szánalmas kis patkányok, kétségbeesetten kapaszkodnak a semmit sem érő életükbe. Kapálóznak, mint a fulladozó ember a viharos tenger habjai között, nem tudják mikor kell meghajolni mindent elsöprő hatalmam előtt. Nem lelem szórakozásomat egy tapasztalt harcos vergődésében emiatt a tulajdonságuk miatt, nincsenek hozzászokva a vereséghez és képtelenek azt elfogadni. Márpedig egy megtört játékszer sokkal mulattatóbb, mint egy folyton talpra álló ostoba tökfilkó.
Nem törődtem azzal sem, hogy mi lesz ezzel a testtel. A shinigami gyorsasága elismerésre méltó volt, a törzsemen keletkező széles és mély seb okozta fájdalom hatására pedig felüvöltöttem. Ha nem lett volna ennyire tudatlan kardforgató, talán ketté is vághatott volna, ahogy a nyakamba mártott fegyver is hatolhatott volna sokkal mélyebbre, ha tanult vívó lenne. Összegörnyedtem, térdre estem és hörögve vért köhögtem fel, azonban ez semmit sem jelentett. Életem nem forgott veszélyben a testem súlyos sérülései ellenére sem. Míg felkaparta a korcsot és menekülőre fogták, én halkan kuncogni kezdtem. Nyomorult, féleszű gyáva férgek! Köszönöm a fájdalmat, amit okoztatok nekem Lassan ismét felegyenesedtem, magamhoz vettem a kardom és nyugodt léptekkel indultam el a térszakadás felé, melyet Tamachi Yukezo zanpakutouja okozott. Súlyos vágott, és immár égési sebek, illetve véráztatta foltok tarkították külsőmet majdhogynem tetőtől-talpig. Hatottak rám a szánalomra méltó porhüvely korlátai, ámde elmém ugyanolyan szabad és tiszta volt, mintha teljesen ép lettem volna. Csupán egyetlen dolog zavart, a lassacskán elapadó varázserőm.
- Ara-ara, ostobább vagy mint hittem, shinigami - bár hangom halvány volt, arcomon pedig kimerültség tükröződött, ez csupán a fizikai lét határainak volt köszönhető. Mint mondani szokták, a szem a lélek tükre, és magabiztos, megvető tekintetem elárulta nekik minden bizonnyal, hogy korántsem érdemes elhinni, amit látnak. Érdeklődve néztem körül a világban, melyet a halálisten irányított, és most szemeim láttára alakult át a táj. Újfent felköhögtem némi vért, melyet bosszúsan töröltem le a szám széléről, majd felpillantottam az előttem lévő társaságra. Egy ájulás határán lévő korcs, egy aranypáncélos halálisten és egy ezüstpáncélos ismeretlen entitás... feltételezem a világ lakója.
- Súlyos hibát követtél el azzal, hogy idecsaltál. Elfelejtetted tán, hogy a gyűrűmnek köszönhetően amúgy is jelentéktelen hatalmad még hitványabb lett? - torkom mélyéről aljas kuncogás tört fel, az ég pedig váratlanul vörös árnyalatba öltözött. Ugyan hogy hihette azt, hogy nem leszek képes manipulálni a teret ebben a dimenzióban? Még könnyebb is volt megtennem, hiszen az egész világ lélekenergiából épült fel! Dyrnwynt a talajhoz érintve pedig meggyújtottam a füvet és egy vékony lángcsíkot küldtem a Tamachi ágyasa felé, mely az utolsó métereken szélesedett ki és lobbant fel csak hevesen. S míg a leány a tűzcsapdámmal foglalkozott, addig a hím és társa is megkapták a maguk kis ajándékát a lábuk alól feltörő közönséges pengék képében. Ez azonban csak elterelés volt, a köztünk lévő távolságot eltüntetve egyenesen a halálisten szíve felé szúrtam lángoló kardommal.
Mielőtt azonban belemelegedhettem volna a Daitenshi végérvényes eltörlésébe, olyan fojtogató aurát éreztem meg a levegőben, mely csak egy dolgot jelenthetett. Végre készen állunk, megtörténhet az, amiért megtámadtuk a nyomorult csótányok főhadiszállását. Megtorpantam mozdulatomban és felpillantottam, majd leengedtem és eltüntettem a kardomat.
- Milyen kár, úgy tűnik a játszadozásunk most véget ér. Kétlem, hogy újra keresztezni fogja útjainkat a sors, nem érdemes bármiféle bosszút forralnotok abban az üres kobakotokban Sayonara - hajoltam meg színpadiasan előttük, majd intésemmel darabokra zúztam a dimenziót, melynek "fogságában" voltunk. A könyvtárban már igencsak elharapódzott a tűz, ha a shinigami nem lenne képes teleportálni, még a kijutásuk is kétséges lenne, hiszen a kijárat felé vezető utat rég elzárták a magasra csapó lángok. Mire felocsúdtak, addigra én ismét aranypilléim formájában repdestem körülöttük és egy utolsó búcsúajándék kedvéért a pillangóraj zápora okozhatott nekik elviselhetetlenül erős fájdalmat, ha hozzá-hozzáértek a teremtményekhez. Azonban pillanatokon belül magukra maradtak a tűz martalékává esett helyen.

Imbolygó lépteim már egy emelettel lejjebb taposták a törmeléket, tekintetem komorsága elégedetlenségemet jelezte. Még a végén a bokám kis kificamodik, ha rosszul lépek Kezemben már ott volt a kristály, mellyel kijuthattunk az épületből egy szempillantás alatt, mikor megböktem lábammal Karasu Vex testét. Szánalmas, két emberfattyú képes volt ilyen kárt okozni benne... Egyikük ájultan feküdt a padlón a törmelékek alatt, a másik nőstény azonban magánál volt és erősen lihegve bámult engem. Homlokából vérpatakok folytak arcára, tekintetén látszott, hogy ha kicsit összeszedi magát, képes lenne öngyilkos módon rám támadni. Igaz varázserőm szinte teljesen kiapadt, ám annyira elegendő, hogy egy legyengült patkánnyal elbánjak. Nem volt azonban érdekem megölni őt, így miután felrántottam kagumat, aktiváltam a kristályt. Közönyös pillantással illettem a halálistent, kire egyfajta társként kellett tekintenem addig a napig, míg el nem játszadozhattam a semmirekellő életével. Hmpf... kész csoda, hogy a rábízott mágia ereje nem tépte szét az ilyesmi kezeléséhez nem szokott testét. Nem különösebben izgatott a hitvány férgek sorsa, sem pedig Fredonn immár a földalatti város katedrálisának lépcsője előtt állva. Remegő kezemre pillantottam, fizikai valóm igencsak elgyötörtnek tűnhetett, de nem én voltam az egyetlen ilyen. Úgy tűnt szükségem lesz néhány napra, míg sebeim begyógyulnak és úgy bomlottam ezúttal lepkékre, hogy addig nem is leszek képes újra testet ölteni, míg teljesen ép nem leszek újra

*Mi ez a világ? Miért nem válaszol senki? Egyedül vagyok, tudom. Nem, én sosem vagyok egyedül. Ha lelekem árnyékosabb dombjaira pillantok, megláthatom a kínok közt vergődő menekülési pontomat. Ez a harc nem az én harcom. Bár a Daitenshi kötelékébe tartozom, mégis a mentorom (vagyis Yuke) nem hagy kibontakozni; de miért? Honnan tudhatnám, hogy mi a szándéka ezzel? Védeni akar, vagy csupán lenézi a harcedzettségemet? Mindent ő maga akar megoldani, ebben talán kicsit hasonlíthatunk is. De válaszra sem méltatja, csak vívja a maga harcát. Így nem leszünk sosem egy csapat. Így sosem fogunk tudni együttműködni, ha mindent ő maga akar csinálni, vagy irányítani. Vajon Hitomi és Yuu is ebből a fajtából való lenne? Ők hogyan kezelik a tanítványaikat?
Nem szabadna elégedetlenkednem amiatt, hogy Yuke ennyire akaratos; azonban ezzel érzem magam leginkább kivetettnek. Nem csak Soul Societyból, de a Daitenshiből is kivetettnek fogom magam érezni, ha olyanokat tapasztalhatok. Tán én foghatom fel ostobán a dolgokat, de úgy érezhetem, hogy Yuke még mindig nem bízik bennem. Nem tudom, hogy mennyire kellene küzdenem azért, hogy egy nap ez ne így legyen. Önmagamért akarok erős maradni. Fogalmam sincs arról, hogy miért lettem egyébként a Daitenshi tagja. Számomra a világ megmentése nem egyéb, mint egy megoldandó, de nem feltétlen fontos feladat. Nem vagyok önző, csak éppen nem hitegetem magam már régóta olymi dolgokkal, amikre úgysem lennék képes. Mindig történni fog valami, ezért vagyok ama státuszban, hogy vagyok, mert csak. Lehetséges, hogy pontosan emiatt a hozzá állásom miatt nem dolgozhatok teljes csapatban Yukevel. Pillanatról pillanatra ábrándulok ki ebből a küzdelemből. Nem tetszik, hogy Yuketől szívják el a lélekenergiát; ugyanakkor az sem tetszik, amit ezek ketten művelnek. Miféle küzdelem ez? Mind a kettő ugyanazt csinálja, hiába ugatnak kutyát, békát a másikra. Saját elhatározásaik mellett a harmadik félről nem nagyon akarnak tudomást venni, ez pedig nem tetszik. Csendben állok sérült, de már gyógyulásnak induló testemmel.
Nehezen, de megtartom magam, hogy végig nézhessem ezen kettőnek viadalát. Csináljanak, amit akarnak, innentől kezdve én ebben nem veszek részt. Az én jelenlétem olyan felesleges itt, akárcsak a szavaké, amellyel semmit sem lehet elérni. Azt hiszem, át kell értékelnem ezt az egész dolgot. Tudom, hogy nem minden tiszta még, de mindig is gyűlöltem, ha semmibe vesznek. Akkor miért tűrném ezt el egy olyan személytől is, aki pedig fontos a számomra, nagyon is. Miért nézném el, hogy Yuke még csak szóra sem méltat? Némiképp lehajtom fejem, és csak a dimenzió talajt kezdem el bámulni. Valami vigasztalást próbálok keresni ebben a szintetikus környezetben, de ez nem sokáig kereshetem; mindennek vége lesz. Pillantásommal sem méltatom kettejüket, csak hagyom, hogy a forró környezetből elvigyen engem.
De, amikor látom, hogy Yuuhoz siet, hogy tanácskozzon, abban a pillanatban úgy érzem, van valami, ami megtört bennem. Ők háttal állnak nekem, így nem láthatják azt a pillantást, amivel a mentoromat illetem. Ridegen pillantok rá, egy merő közönnyel arcomon. Amit az imént művelt, azzal sikeresen csökkent a szememben. Nem gondoltam volna, hogy ő pontosan az a fajta lenne, akinek azok a szavak csak üresek voltak. Pedig, amiket a beszervezésemkor, valamint az Andokban mondott..azok olyannyira komolynak tűntek. Most mégis aszottak, és hamuszerűnek hatottak. Azt hiszem, nem tudok most itt lenni. Nem bírok meglenni egy olyan személy környezetében, akiről kezdem azt érezni, hogy őszinte hitegetésbe ringatott. Pedig ő tudja a legjobban, hogy nekem nem volt családom. Nekem egy ilyesfajta kötelék, - mint a Daitenshi - olyan, mintha vakvilágban világot kapnék. Családot az intézményben, vagy virágot a pusztaságban. Természetesen az is lehet, hogy túlzok és csupán figyelmetlen volt, de nem zárhatom ki azt sem, hogy nem így van. Túl sokszor vertek már át, túl sokszor lettek már a hozzám intézett szavak hamis gyémánttá.
Én pedig elég felnőtt vagyok már ahhoz, hogy ne hagyjam ezt. Lassan távolodva tőlük, nesztelenül igyekszem távozni a főhadiszállásról. Ha pedig észrevennének, - aminek fele arányos esélye van - egyszerűen csak annyit mondok, hogy előkerítem Hachit. A cél amúgy is a vaizard raktár lett volna, hiszen most nem is vágyhatok semmi másra, mint hogy Reit lássam. Látni akarom a legújabb rajzait, mellette pedig okulni az egészből. Igazából lehet, hogy csak most jövök rá, mit is jelent Daitenshisnek lenni. Jól döntöttem, vagy rosszul; oly' mindegy. Az életemnek most már ez az új célja.. angyal lenni a halandó emberek közt.*