~ Terjengő romlás ~

Végre sikerült keríteni időt arra, hogy tartsunk egy rövid gyűlést, hiszen két fontosnak tűnő dolog is terítéken volt. Az egyik az új tagok bemutatása volt, hiszen nem csak én, de Yuu- chan is megtalálta az új tanítványát, így immár teljessé vált a testvériség, legalábbis a megtervezett hierarchia szerint. Ryouji-chan igazán aranyos volt, amikor ellenkezni próbált a megszólítása ellen, és alapvetően teljesen normálisnak is tűnik, szóval örülök neki, hogy csatlakozott a szervezethez, Asuka-channal pedig annyi közös van a múltunkban és a felfogásunkban, hogy nem foghattam vele mellé. Azt hiszem lassan ideje lenne megismernem Shizune-chant és Yukét is, utóbbiról szörnyen keveset tudok ahhoz képest, hogy társak vagyunk már egy ideje :/ Pedig ő még törődik is velem és figyel rám, én viszont ezt nem nagyon tudtam eddig viszonozni. Tulajdonképpen csak Yuu-channal vagyok igazán közeli kapcsolatban, de most vele kapcsolatban is elbizonytalanodtam azok után, ami a szökése után történt. Kicsit úgy érzem, hogy nincs meg a megfelelő kohézió a szervezeten belül, pedig erre szükség lenne pláne most, amikor bajban vagyunk.... legalábbis látszólag, a nyakékek miatt. Prezentáltam a megfigyeléseimet már neki és Yuke-channak, hiszen ez volt a másik fontos téma, igaz sokra nem mentünk vele, mert megoldást nem találtam a problémánkra, csak azt tudtam velük közölni, amit már eddig is sejtettünk. De legalább a medálokat sikerült helyettesíteni azzal a karkötővel, amit sebtiben összeállítottam. A tárolókapacitása véges és alacsony, illetve a hatótávolsága is kicsi, ami a jeladó funkcióját illeti, de átmeneti megoldásnak megteszi egyelőre. Mindenképp meg fogom próbálni növelni a tudását, főleg ha nem sikerül megoldást találni az ékkövek problémájára, de bíztam benne, hogy a könyvtárban lesz majd valami nyom, éppen ezért is jártam a Fészekbe minden szabadidőmben, hogy az ősi tekercseket olvasgassam és feljegyzéseket készítsek róluk. Most azonban az volt a feladatom, hogy körbevezessem Asuka-chant a búvóhelyünkön, így ezen is munkálkodtam éppen.
- Nem valami lakájos, ugye? Persze nincs is olyan épeszű ember, aki itt huzamosabb ideig lakni akarna, én például még semmit sem kezdtem a szobámmal, mint láthatod. Yuu-chan viszont azért belakta a sajátját, van teafőzője, meg a ruhatára egy részét is itt tartja, de ő többet is tartózkodik itt, mint bármelyikünk.
Magyaráztam a lánynak a nekem kijelölt szoba közepén mutogatva. Nem nyúltam hozzá gyakorlatilag semmihez, mivel itt legfeljebb csak akkor tartózkodom, ha egy edzés után le akarok kicsit pihenni, hogy kifújjam magam. Pedig lenne mit feldobni rajta, otthon a szobám is kifejezetten lányos, csak azt nem látja senki rajtam kívül. Még Vayu-chan sem mehet be oda, szóval neki is marad a nappali meg a konyha letisztult egyszerűsége és praktikussága. Oda az való, a szobámba meg az, amit szeretek *>*
- Azt hiszeeeem... a velem szemben lévő szoba üres, mit szólnál ha azt kapnád meg te?
Kérdeztem kicsit bizonytalanul forogva, a következő lépésen gondolkodva. Az utolsó szinten az edzőteremben most Ryouji-chanék vannak, még nem voltam biztos benne, hogy szeretném megzavarni őket, ha esetleg egy rövidke edzésre adták a fejüket, ahogy annak idején az én esetemben is így tett a vaizard. Amúgy is ott vannak még azok a faforgácsok az ostáblás kalandunkból, azt az átkozott napot pedig nem nagyon volt kedvem elmesélni Asukának, ha esetleg rákérdezne véletlenül, hogy miért nincs kitakarítva... Én megmondtam Yuu-channak, hogy azokhoz én hozzá nem nyúlok, egy pasi meg nyilván nem fog söprögetni, mert pasi, szóval ja... úgy maradt ._. Ellenben a kinti óbégatás és szöszmötölés egyre jobban zavart, lehet már végeztek az edzőteremben?
- Yuu-chan, muszáj ennyire hangoskodni??
Dugtam ki a fejemet morcosan az ajtón, a hirtelen bekövetkező robbanás szele azonban az ajtófélfának vágott. Sajgó háttal estem össze és kicsit meg is szédültem, de úgy egy fél perc alatt összeszedtem magam annyira, hogy fel tudjak tápászkodni és megláthassam, mi történt. Nem kellett azonban látnom ahhoz, hogy megérezzem az idegen lélekenergiát a folyosón, illetve a hozzátartozó fajt beazonosítsam. Arrancar... Kezem reflexszerűen ökölbe szorult, tekintetem pedig rideggé és hűvössé vált egy csapásra. Fel sem fogtam néhány pillanatig, hogy abszolút semmi keresnivalója nincs itt egy ilyennek, hiszen a Fészek tökéletesen védve és rejtve van a kíváncsi szemek elől. Ez az arrancar most mégis itt van. Szoknyám rejtekéből azonnal előhúztam egy dobókést, az erőszabályozó karkötőmet pedig feltekertem a határértékre, ahol a nyakláncom még nem reagál. Reméltem, hogy ennyi is elég lesz elintézni egy csúszómászót...
- A pokol tüzében táncolj, arrancar! Hogy jutottál be ide és mit keresel itt?
Vontam kérdőre, gyűlöletem a faja felé ebből a két mondatból is nyilvánvalóvá válhat számára a megvető hanglejtésemből. Szemeim szikráztak az utálattól, még nem szó szerint, de sok esélyt láttam rá, hogy a gyakorlatba is átültetem ezt a kifejezést. A kőtörmeléket taposva lassan kimerészkedtem a folyosóra, szembe a férfival. Legalább két méter magas, szürke haj, vörös szemek, élveteg fej és visszataszító tekintet, olyan amit a huligánoktól szoktam látni, amikor körbevesznek egy ártatlan és védtelen lányt.
- Asuka-chan... A szobámban el tudsz rejtőzni, de ha harcolni akarsz te is, akkor légy nagyon óvatos. Ez nem egy közönséges lidérc...
Szóltam a lányhoz halkan, de tekintetemet egy pillanatra se vettem le az ellenségemről. Ellenségem pusztán azért is, mert létezik, az már csak adalék, hogy pont itt van, ezen a helyen. Espada-szintű... a lélekenergiája nagysága alapján, bár ez engem nem különösebben ijeszt meg, mióta játszi könnyedséggel legyőztem egyet Fake Karakurában.
- Espada vagy?
Tettem fel végül a kérdést, miközben eldöntöttem, hogy az első mozzanat nem az enyém lesz. Ha Asuka-chan támadni akar, nem fogom megállítani és támogatást nyújtok neki távolról, ha pedig az arrancar mozdul előbb, hát istenem, legyen, ezen nem fogok vele összeveszni.

~ Terjengő kalamajka romlás ~

Hátam még mindig sajgott az ajtófélfával való kellemetlen találkozástól. Sose gondoltam volna, hogy a légnyomás majd pont itt fog nekirepíteni valaminek, ahogy azt sem hogy arrancart látok majd ezeken a folyosókon. Mondjuk tény és való, hogy a hely védelme gyakorlatilag elenyésző, ha az épületet védő erőteret áttörik, de pont az lenne benne a trükk, hogy az energiapajzs tökéletesen elrejti a helyet. Anélkül képtelenség megtalálni, hogy valaki tudja, hogy keresse, tehát vagy van egy áru köztünk, amit kizártnak tartottam, vagy pedig valaki óvatlan volt, amikor átlépett a bunker erőterén, és ezzel fedte fel a helyét. Mattaku... bárki is volt az, alapos fejmosást fog kapni Yuu-chantól és tőlem is. Úgy éreztem nem a lidércfajzaté az egyetlen idegen lélekenergia, ami felettébb nyugtalanító volt, de tulajdonképpen nem meglepő. Nyilván nem egy magányos arrancar fog ide betörni, ennek egy megtervezett támadásnak kellett lennie. Vagyis akárki dolgozik ellenünk, úgy döntött hogy megteszi a kezdőlépést. Már csak az a kérdés, hogy mi a célja ennek az öngyilkosnak tűnő műveletnek.
- U-urusai, baka >.> Ha ilyen okostojás tudsz csak lenni, meg se szólalj inkább >.> - reagáltam a bejutást illető válaszára zavartan motyogva, minden bizonnyal paprikavörös arccal magamat ismerve. Sikerült kifognia az egyetlen olyan jelzőt, amitől helyzettől függően zavarba jövök és elveszítem az uralmamat a koncentrációm felett Megráztam a fejemet és megpróbáltam az összpontosításomat újra összekaparni, ami nem volt könnyű úgy, hogy ugyanaz az egy szó visszhangzott a fejemben. Egyetlen dolog segített, hogy a fickó aki mondta, még köszönőviszonyban sincs a jóképű jelzővel, inkább egy... mindegy, hagyjuk, nem szeretek káromkodni.
- Az arrancarok a lidércek egyfajta evolúciós továbbfejlődései, az espada pedig a legerősebb arrancarok csoportosulása. Sokkal erősebbek és szívósabbak, mint egy közönséges hollow - feleltem Asuka-chan kérdésére, de közben egy pillanatra sem vettem le a szememet az ellenfelünkről. Igyekeztem felmérni a helyzetünket is, ami sajnos nem volt túl rózsás úgy, hogy a legerősebb képességeimet nem használhatom, valamint a márványfalak között vasporból is csak nagyon limitált mennyiség áll rendelkezésemre. Ráadásul zárt térben vagyunk, szóval nagyon oda kell figyelnem a kisüléseim irányítására, egy félrepattanó szikra kárt tehet a tanítványomban is.
- Szóval nem vagy espada - vontam le a következtetést, összeráncolva a szemöldököm. Ha az lenne, nem hinném hogy kibírta volna, hogy ne kérkedjen vele, vagy megpróbáljon megfélemlíteni azzal, hogy a legerősebb arrancarok közé tartozik.
Kezemet azonnal támadásra emeltem, amint Asuka-chan mozgásba lendült, de arra nem számítottam, hogy hiába találta el a férfi térdhajlatát, az nem esett össze. Fogamat csikorgatva vettem tudomásul, hogy a lány és a nyomorék közötti erőkülönbség sokkal nagyobb, mint gondoltam. Pedig körülbelül akkora, mint ami Yuu-chan és köztem volt a belépésem idején, de én képes voltam legalább valamiféle ellenállásra késztetni a vaizardot. Ennyire visszafogta volna magát az egykori kapitány, míg felmérte az erőmet? Kuso...
- Asuka-chan! - kiáltottam fel aggódva, de mielőtt tehettem volna valamit, a nyakamban felizzott a medálom és egy vakító fénynyalábot bocsátott ki magából. Rémülten pillantottam le, azt hittem hogy aktiváltam valahogy a beolvadási folyamatot, ám fájdalmat nem éreztem, csupán... gyengültem Ellenfelünk reakciójából ítélve ő csinált valamit, de 10-12%-nál nem tudta lejjebb tornászi a lélekenergiámat, a változás elhanyagolható volt. Nem kellett hozzá sok ész hogy rájöjjek, ellopta az erőmet, és pillanatokon belül észrevettem, hogy ezzel csak a két oldal erejének kiegyenlítődését érte el. Már ha képes lennék a teljes kapacitásomat használni, ez akkor lenne igaz.
- Úgy tűnik valamit nagyon elronthattál, arrancar. Engem is erősebbé tettél, nem csak magadat! - jegyeztem meg fölényes magabiztossággal, és amit mondtam, nem volt hazugság. A lélekenergiám mennyisége valóban csökkent, ám mivel a medál beolvadási folyamatához egy bizonyos mennyiségű reiatsu kibocsátása szükséges, nem pedig egy százalékos érték, így képes lettem a lélekenergiától független képességeimet nagyobb intenzitáson használni. Az eddigi 50%-os hatásfokom körülbelül 55%-ra nőtt.
- Yabai o.O - kaptam észbe kissé ijedten, mikor megláttam hogy a férfi Asuka-chanra támad. Úgy tűnt van annyi esze, hogy előbb a gyengébbet iktassa ki, és ezzel gyorsan lecsökkentse az ellenfelei számát egyre, de nekem eszem ágában sem volt ezt hagyni. Meg se próbáltam kezdeni valamit a felém indított, roppantul egyszerű és átlátszó támadásával, majd pont egy láncon kilőtt dobókés fog gondot okozni nekem Kardomat előrántva villámgyorsan az arrancar és a tanítványom közé teleportáltam. Tartottam attól, hogy a kaszába vitt erő sok lesz Asuka-chan karpengéinek, így a felfelé indított íves vágást én védtem ki azzal, hogy a fegyveremet egy gyors felfelé tartó suhintással nekitámasztottam a legfelső pengének, és egy erőteljes mozdulattal megrántottam fölfelé, hátha sikerül kivernem a kezéből az ormótlan fegyvert. Mindeközben a jobbomban tartott dobókésbe már adagoltam az energiát.
- Nesze, ezt védd ki >.> - emeltem fel a kezemet, és így, közvetlen közelről lőttem ki felé a kunait. Nem volt rá időm, hogy a railgun-effektushoz elegendő elektromágnesességet összegyűjtsek, de így is komoly tornamutatványra lesz szüksége az arrancarnak, ha nem akar egy csinos kis lyukat a mellkasába a lövedékként felgyorsított késtől. Hiszen a fegyverével, ami épp a kardom foglya, nem védheti ki és remélhetőleg a láncát sem tudja időben visszahúzni. És még ha ki is kerüli, még mindig ott volt Asuka-chan, aki pont ezt a pillanatot kihasználhatja egy támadásra. Úgy gondoltam ez lesz a legjobb taktika, az én támadásaimat még ebben az állapotomban is muszáj lesz kivédenie ennek a nyálas képű disznónak, és amíg velem foglalkozik, addig a tanítványom előtt megnyílik az esély, hogy karóba húzza a karpengéivel a nyomorékot.

~ Terjengő kalamajka romlás ~

Terjengő romlás

Ez a nyomorék képes volt arra, hogy minden egyes megnyilvánulásával egyre jobban felforralja az agyvizemet. Egyáltalán nem voltam vevő a gyenge humorára, sem a piszkálódására. Egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy ha ő nem hajlandó befogni, akkor én tapasztom be a lepénylesőjét, amíg hülyeségeket beszél, addig úgy sem fogunk belőle kicsikarni egetlen hasznosnak tűnő információt sem. Pedig több, mint rejtélyes volt a Fészket ért támadás, csak annyit tudtam megmondani, hogy három idegen lélekenergia tartózkodik az épületben, illetve hogy Yuu-chan és Yuke-chan reiatsuját jóval halványabban érzékelem, mint kéne. Gondolom nekik is leszívták az erejüket az ellenfeleik. Viszont akárki is mozgatja a szálakat, ostoba stratégiát dolgozott ki, ahelyett hogy felosztja a támadókat, többre mentek volna, ha mindannyian egyszerre egy helyre mennek és egyesével iktatnak ki minket. Legalábbis így lenne logikus, ha az lenne a célja, hogy végezzen velünk, a jelenlegi taktikának csak akkor volna értelme, ha valami mást akar elérni. Például hogy mindannyiunkat egyszerre foglaljon le, időhúzás vagy figyelemelterelés céljából. Elméletileg a tanácsterem üres, de ott nincs semmi, amit meg lehetne szabotálni, és Yuu-channal egyetemben azt is érezném, ha valaki a káoszt kihasználva láthatatlanul akarna sunnyogni. Yuke-chan és a többiek lélekenergia-érzékelését mondjuk nem ismerem, lehet nekik is feltűnne... szóval azt hiszem azt kizárhattam, hogy valaki a radar alatt próbál keresztbe tenni nekünk, mint a nyakékekkel.
Valamelyest megnyugodva láttam, hogy azért Asuka-chan is meg tudja védeni magát, szóval nem kell annyira féltenem. Ez rólam is levesz egy kevés terhet, komolyan visszavetne, ha még arra is figyelnem kéne, hogy őt megvédjem harc közben. Így viszont csak arra kellett összpontosítanom, hogy a lányt érő erősebb támadásokat eltérítsem vagy felfogjam. Remek, ez egy jó hír. Kettő az egy ellen még akkor is előnyben vagyunk, ha kiegyenlítődtek az erőviszonyok a gyűrűnek köszönhetően. Meg kell osztania a figyelmét, így vagy csak egyikünkre összpontosít teljesen és a másik meglepheti, vagy mindkettőnkre megpróbál figyelni, és akkor növekszik a hibalehetőség a részéről. Úgy éreztem, hogy már a kombinált támadásunk is sikerrel járhat, hiszen több, mint kedvező felállást sikerült kialakítani, de legnagyobb döbbenetemre dobókésemmel pont a hollow-lyukát lőttem keresztül, és egy fülsiketítő ordítással megzavarta Asuka-chant is. Kezemet a fülemhez kapva térdeltem le a hanghatásra, libabőrös lettem és a lábaim is megremegtek. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, zavarba hoz, megsüketít és zöldségeket beszél... na nem, ebből elég volt >.>
- Kuso... most már fogd be! Seishuku dougi! - intettem az arrancar felé mérgesen, használva egy némító technikát. Kíváncsi voltam mit fog szólni hozzá, hogy egy hang se fog kijönni a torkán... ja hopp, semmit Kárörvendő vigyort csalt az arcomra a jelenet, ráadásul nem csak az a haszna, hogy végre nem kell hallgatni a marhaságait, de így a resurrecciónját se fogja tudni előhívni. Ettől függetlenül támadni még tudott, és a padlót felszakító kardcsapása több, mint kellemetlen volt. Kicsit későn ugrottam el, így eltalált néhány kődarab, fájdalmas zúzódásokat okozva a lábamon, a kósza barák elől viszont sikerült félrehúzódnom a falhoz lapulva.
- Asuka-chan! - kiáltottam a tanítványomra a közelben lévő ajtó felé mutatva, mikor megláttam, hogy a plafon is készül ránk szakadni, majd a folyosón átvetődve én is bevetődtem az egyik romokban álló helyiségbe, miközben olyan hangokat hallattam, mintha maga alá temetett volna a leszakadó törmelék. A porfelhőtől elkapott egy kisebb köhögő roham, amit sikerült elfojtanom, szerencsére megúsztam-megúsztuk a nagyobb bajt.
- Mattaku... elegem van a piszkos trükkjeiből már most... - sandítottam hátra suttogva, majd megragadtam a lány kezét és rápillantottam - Jól figyelj rám, stratégiát váltunk! Az arrancar arra számít, hogy a törmeléken át kell kecmeregnünk, ha minden jól megy, azt hiszi hogy alatta van legalább az egyikünk. Ne lepődj meg, mögé foglak teleportálni. Most te leszel az, aki eltereli a figyelmét. Tettesd azt, hogy elhibázod a támadásod, csapd be azzal, hogy sebezhetőnek mutatod magad, és hagyd hogy visszatámadjon! Én abban a pillanatban fogok lecsapni rá. Ügyelj rá, hogy el tud kerülni a támadását! Jelezz, ha kész vagy! - komolyan néztem a szemébe, közben én is felkészítettem magam arra a kombinációra, amit terveztem. Szerencsére amíg le nem ülepszik a por, addig a kinti látási viszonyok is csekélyek, amit az előnyömre válthatok. Amíg a támadásra koncentrál, addig sebezhető lesz, és képes lehetek arra, hogy teljesen szétziláljam a védelmét néhány trükkel.
Amint Asuka felkészült, a vállára tettem a kezem, és a folyosó állapotára visszaemlékezve elteleportáltam őt ellenfelünk mögé, kiindulva abból, hogy éppen hol érzékeltem az arrancart. Ezt követően kisvártatva én is felpattantam és lélegzetemet visszatartva kirontottam a szobából. A radarszerű érzékelésem a szemcsék miatt nem működött, de most nem is volt rá szükségem, kitisztult annyira a levegő, hogy láttam szabad szemmel is, mi történik. Első mozdulatommal mikrohullámokat bocsátottam ki a férfi kaszát tartó kezére koncentrálva, abban bízva, hogy az égető fájdalomtól, amit okoz, kiejti a kezéből a fegyverét. Második tettemmel néhány méretesebb kődarabot teleportáltam a feje fölé, teljesen ellenkező irányba terelve a figyelmét, majd némi fénytöréssel két méterrel magam elé vetítettem a képemet, és így támadtam rá a bal oldalról és mellkas-magasságú keresztirányú vágással. Értelemszerűen, mivel csak egy érzéki csalódást lát, így a támadás nem valódi és ezt követte az a pillanat, amikor elé kerültem és egy Ryoudanra emeltem a kardomat. Ennyi trükk és összezavaró momentum után nem tudtam elképzelni, hogy még elég összeszedett legyen ahhoz, hogy kivédje a lefelé tartó erőteljes suhintást, és akkor még itt volt Asuka-chan is, aki reményeim szerint szintén támadást fog indítani az arrancar ellen. Talán még a gyűrűt is sikerülhet levágni a nyakáról, láttam, hogy a partnerem is próbálkozott vele. Ami azt illeti, nem is volt rossz ötlet, ha sikerül Asuka-chanhoz eljuttatni az ékszert, végleg a mi javunkra fordulhat a mérleg nyelve.

Komoly és folyamatos összpontosítást igényelt mindaz, amit elterveztem a fejemben, ebben a legyengített állapotomban meg aztán különösen. Abban egy milliszekundumig sem kételkedtem, hogy nem fogom tudni végrehajtani a kombinációt, maguk az összefűzött technikák egyenként nem voltak bonyolultak. Legfeljebb az okozhatott némi aggodalmat, hogy kétbalkezességem nyomán a kardom nem mindig állt tökéletesen a kezemben, és hiába a gyakorlás, egy-egy mozdulatot azért mindig elszúrtam alkalmanként. Inkább az foglalkoztatott, hogy utána mi lesz. Nem egy olyan támadás volt, amivel végezni lehet az ellenféllel, legalábbis szerencse kellett volna hozzá, hogy így végződjön az egész, az pedig mintha nem a mi oldalunkon állna ma, viszont a megerőltető koncentrálástól könnyen elfáradok fejben. Legyek bármennyire is erős, legyen akármilyen magas az IQ-m, ettől én még csak ember vagyok, olyan korlátokkal, amelyek hátrányba sodornak egy túlvilági lénnyel szemben. Csakhogy nekem ezeket a hátrányokat ki kellett egyenlítenem, magamért, a Daitenshiért, és most már Asuka-chanért is, hiszen érte tartoztam a legnagyobb felelősséggel. Nem tetszett, hogy máris harcba keveredett egy nála ennyivel erősebb ellenféllel, igaz, én is rögtön a mély vízbe kerültem annak idején. Ha jól emlékszem, már pedig miért ne tenném, Yuu-chan akkoriban nagyjából olyan erős lehetett, mint most én vagyok, ahogy Asuka-chan és az én akkori erőm között is párhuzamot lehet vonni. Sőt, még Skull is olyasmi erőt képviselt, mint ez az arrancar. A párhuzamok azonban remélem itt be is fejeződnek, én ugyanis nem szeretném ideiglenesen elveszíteni a lábamat, és azt sem, hogy a Pokol úrnője megszállja tanítványom testét ._.
Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, mikor láttam, hogy a suhintásom sutasága ellenére is megsebesítette ezt a nyálas képű nyomorékot. Kifejezetten jól esett a csend, mármint az, hogy egy nyikkanást sem lehetett tőle hallani. Borzasztóan zavart és idegesített a stílusa, ildomos lenne lezárni ezt a harcot addig, amíg a technikánk hatása tart. Öröm volt azt hallani, hogy a lány is arra gondolt, amire én és egyszerre mondtuk ki ennek a némító képességnek a nevét.
- Asuka-chan, a gyűrű? - kiáltottam oda, miután láttam, hogy sikerült leszednie a férfi nyakából a láncot, azonban jelzése egyértelművé tette, hogy nem jött össze az ékszer megkaparintása, és erről az is tanúskodott, hogy nem esett a lidércfajzat lélekenergiája. Kissé lihegve ugrottam hátra, tartva egy esetleges ellencsapástól, és persze pont a legjobb pillanatban csúszott meg a lábam a törmelékeken. Éreztem, ahogy elvesztem a talpam alól a talajt és tehetetlenül esek hátra botlásom következtében. Kezeimmel igyekeztem tompítani az esést, ami alapvetően sikerült is, mert nem ütöttem meg magam nagyon földet éréskor, viszont a tenyerembe hasító fájdalom arról tanúskodott, hogy valami mégis balul sült el. Lepillantva láttam, hogy egy márványdarab felhasította a kezem... ennyit arról, hogy két kézzel meg bírjam fogni a kardom >.> Sajgott a kezem, fájdalom nyilallt a hátamba és nehezemre esett már mindezt kizárni a tudatomból, hogy tiszta fejjel figyelhessek.
Nyöszörögve próbáltam újra talpra állni, ám vesszőfutásom még csak most kezdődött. A barák sorozata elől ugyanis nem tudtam elmenekülni, így újabb és újabb találat okozott kisebb égési sebeket és fájdalmat, mígnem sikerült annyira összekaparnom magam, hogy magam elé emeljek egy Daiyaheit, és a pajzzsal megvédjem magam. Megviselten, légszomjtól zihálva pillantottam fel, pedig egy-két perccel ezelőtt még szinte sértetlen voltam. Mattaku ^^" Tekintetemmel Asuka-chant kerestem, de a felverődött por a látásomat és az érzékelésemet is megölte, ráadásul a köhögés is elkapott tőle. Azért nagy nehezen sikerült feltápászkodnom végre, és a kardomat magam elé emelve vártam az újabb támadást, keresve közben az ellenséget. A fegyveren végigcikázó szikrák vörös árnyba vonták az arcomat, csakhogy más vörös fényforrás is aktiválódott ebben a pillanatban.
- Kuso... Asuka, fedezékbe! - kiáltottam újra, noha még mindig nem tudtam, hol van a lány. A cero jól láthatóan nem minket célzott, sunyi módon megint az épületet akarta ellenünk fordítani ez az idióta. Önmagában ez nem lenne ijesztő, a gond azonban az volt, hogy a lábam nem igazán akart mozogni, a fájdalom pedig lehetetlenné tette az erőm használatát, nem tudtam koncentrálni. Fogaimat összeszorítva kíséreltem meg egy felfelé irányuló vágással kettészelni a fejemre omlani készülő szikladarabot, Rakurai élességének köszönhetően ez össze is jött, de a törmelék így is fejen talált. Épp csak annyira kábultam el, hogy a következő pillanatban már arra térjek magamhoz, hogy immár minden porcikám sajog és súlyos márványtáblák alatt fekszem. Fel sem mertem mérni mennyi zúzódásom lehet, de szerencsére úgy éreztem, hogy nem tört el semmim és nem is émelyegtem vagy szédültem, így hiába csordogált a fejemből vér, az agyrázkódást is megúsztam. Derekamat megemelve próbáltam lelökni magamról a törmeléket, de az meg sem moccant. Túl gyengének éreztem magamat, és ahhoz sem éreztem magam az energiát, hogy kiteleportáljak a börtönöm alól. Eszembe sem volt Asuka-chan után kiáltozni, és ezzel felhívni magamra az arrancar figyelmét, így a lánytól nem számíthattam segítségre. Azt hiszem... ebben a kiszolgáltatott helyzetben egyetlen megoldás maradt, amivel elegendő erőhöz juthatok ahhoz, hogy kiszabaduljak és befejezhessük ezt a harcot. Megérne egy külön misét, hogy hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe, és hogy kerülhettem volna ezt el, de most elég volt azt belátnom, hogy ebben az állapotban képtelen lennék legyőzni ezt az arrancart, bármennyire is bosszantó megállapítás, hogy egy efféle szerzet kihívást okozhat nekem >.> Így hát összeszorítottam szemem, felkészülve a fájdalomra, és maximumra tekertem a csuklómon lévő szabályozó karkötőt...
A felszabaduló lélekenergia a szokásosnál jóval hevesebben tört ki, könnyedén söpörte le rólam a hulladékot. Éreztem, ahogy a mellkasom alá szorult medál pulzálni kezd és mikor kivetette magából az eltárolt reiatsut, még én is fulladozni kezdtem tőle. Bíztam benne, hogy Asuka-chant nem érte el a lökéshullám és a nyomás fojtogató hatása, csak az arrancart, de ebben nem lehettem biztos. Csak a pokoli fájdalmat éreztem, ahogy a Daitenshi jelképe végül beleolvad a testembe. Arra számítottam, hogy a mellkasomban fogom csak érezni a kínt, de az egész szervezetemet megrázta, és különösen a fejem hasogatott, míg a jelenség véget nem ért. Utána egyszerre éreztem magam gyengének és erősnek, olyan volt mintha az izmaimból kiszökött volna minden energia, ám a reiatsum a maga teljességében áramlott az ereimben. A mellkasomra lepillantva viszont nem találtam sem sebet, sem a beolvadt ékkövet, és egészen addig meglepetten pislogtam, mígnem a homlokomról csordogáló vér el nem érte a szememet. Látószervemet becsukva tapogattam meg a fejem, és a homlokom közepén fedeztem fel a medálban található kristály ismerős tapintását. Persze arra bizonyíték nem volt, hogy feltétlenül a mellkasba olvad bele a kő, ám mégis meglepett a variáció felbukkanása. Csakhogy most nem törődhettem mindezzel egy harc közepén. Kellett néhány perc, hogy elcsigázott szervezetem magára találjon, addig legfeljebb védekezni tudok, illetve ha szükséges, Asukát megvédeni. Csak tudnám, hová tűnt...

Fogalmam sincs, hogy miért de egyre inkább kezdett elhomályosulni a szemem előtt minden a harccal kapcsolatban. Na persze ezt nem kell félreérteni, mert teljesen tisztán láttam, csak mintha egyre kevésbé bíztam volna abba, hogy igenis, meg fogjuk nyerni ezt a csatát. Nem is magamat féltettem, hisz én már egyszer "legyőztem" a halált. Sokkal inkább amiatt félek, hogy újdonsült mesterem fog az örök vadászmezőkre távozni.
Az általa diktált dolgokat gondolkodás agy ellenvetés nélkül csinálom, még tiszta véletlenül sikerül is vele egyszerre megnémítanom az arrancart, viszont ezt még mindig nem éreztem elegendőnek. A stratégiával felállított támadás természetesen nem volt hatásos. A ránk zuhanó törmelékek egy részét pedig igyekeztem a tőlem telhető legjobb módon elkerülni, viszont figyelmetlenségemnek köszönhetően egy nagyobb darabnak sikerült maga alá temetnie. Most igazán örültem annak, hogy a testem minden porcikája gyémántból van, így kevésbé érzem a fájdalmat és nem törik el semmim. Viszont fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek, mert valamit mindenképp tennem kellett, hisz míg én úgymond védve vagyok a súlyos sérülésektől, addig ugyanez Hitomira nem igaz. És nekem tennem kell valamit.
~ Miért vagyok ilyen gyenge? ~ fakadtam ki magamban és legszívesebben a padlót püföltem volna, ha lett volna rá lehetőségem. Eddig úgy "neveltek", hogy képes vagyok mindenkit megölni aki az utamba kerül, legyen az állat vagy ember. Erre most itt fekszem egy törmelék alatt egy olyan ellenség közelébe aki sokkal erősebb nálam. Mégis tenni akarok valamit. Megölni, vagy legalább halálosan megsebezni. Visszafizetni neki minden sérelmet ami engem és Hitomit ért.
Tovább is síránkoztam volna még, hogyha hirtelen valami erős és kifejezetten tömény lélekenergiát nem érzékelek. Mire felfogtam, hogy kié és honnan származik azt vettem észre, hogy két lábon állok és az egész testem furcsa, kékes színben villog, majd egyre jobban elhalványul, végül ugyan olyan lesz, mint azelőtt. Nem kellet sok idő ahhoz, hogy összeálljon a fejemben a kép és rájöjjek mindennek az értelmére.
A Hitomi által kibocsájtott tömör lélekenergia mennyiség egy részét a kristálytestem magába zárta és ezt felhasználva, valamint annak elemi energiáját sikerült kiszabadulnom a törmelék alól. Persze ennek köszönhetően egy remek kis terv is az eszembe jutott, aminek köszönhetően a remény kis lángocskája eléggé nagy tűznyalábbá nőtte ki magát bennem.
- Van egy ötletem. - jelentem meg Hitomi mellett. Nem volt nehéz megtalálni, hisz egy ilyen erős lélekenergia forrást ilyen közelről lehetetlenség lenne kiszúrni. - Fel kell töltened a testemet annyi elektromos energiával amennyit csak nélkülözni tudsz. A testem olyan gyémántokból áll, melyek képesek tárolni az energiát és fel is használni azt. Erre az előbb jöttem rá, mikor az általad szabadjára engedett energiának köszönhetően sikerült kiszabadulnom a törmelékek alól. - magyaráztam el neki a dolgot röviden és dióhéjban. Egészen még én magam sem értem ezt a dolgot, viszont most ez az egyetlen esélyünk. Valahogy kétlem, hogy Hitomi ebben az állapotban képes lenne a komoly fizikai harcra, így ez a megoldás az egyetlen járható út.
- Ne aggódj. Bízz bennem. - mosolygok rá, mielőtt bármi ellenvetése is lehetne a dologgal kapcsolatban. Különben sem ez a tökéletes hely és idő ahhoz, hogy ezt a döntésemet megvitassuk. most cselekedni kell.
- Én készen állok. - változtattam át az egyik karpengémet emberi kéz alakra és odanyújtottam a lánynak. Szerencsére nem kellett túl sokat várnom a válaszára, hisz hamarosan éreztem a karomon a kezét. Még egy utolsó bólintással jeleztem, hogy minden rendben lesz, majd mély levegőt véve felkészültem a nagy mennyiségű energia befogadására.
Először azt éreztem, hogy égetően forró érzés járja át a karomat, majd az egész testemet, aztán hirtelen egyik pillanatról a másikra villámcsapáshoz hasonló érzést éreztem. hangos sikoly szakadt fel a testemből a belém hatoló energia hatására, de tudtam, hogy most egyikünk sem szakíthatja meg a kapcsolatot. Összeszorított fogakkal tűrtem a belém hasító fájdalmat. A gyémántok a testemben egyre-másra kék színben felizzottak, valamint látszott, amint a testemben elektromos szikrák képződnek. Végül hangos hanghatás kíséretében először kisebb, majd egyre nagyobb repedések jelentek meg a testemen. Végül egy erős robbanás következett, aminek köszönhetően a külső egyszerű kristályok leválva repültek el mindenfelé nagy sebességgel, a körülöttem levő törmelékekkel és Hitomival együtt.Ennek köszönhetően, valamint a Hitomi által adott energiának immáron egy új, eddig sohasem látott formát öltöttem fel.
- Ez kifejezetten furcsa. - szólaltam meg, viszont meglepett az is, hogy a hangon is egy kis módosuláson ment át. Ugyan olyan gépies volt mind eddig, de sokkal erősebb és mennydörgéshez hasonló volt.
- Jól vagy? - fordultam mesterem felé és még csak most vettem észre, hogy valójában pár centivel a föld felett lebegek. Jobbnak láttam nem hozzáérni, hisz fogalmam sem volt arról, hogy az én lélekenergiámmal átitatott elektromosság milyen hatással lehet rá... Erről jut eszembe, hogy még van egy kis elintézni valóm.
- Mutasd magad, arrancar. - lendítettem meg a kezemben tartott fegyvert, hogy az általa keltett lökéshullám eltakarítsa a folyosót ködként beborító porfelhőt. Mondhatni, hogy a gyilkolási vágy tiszta és félreérthetetlen, jelen esettben villáma, cikázott a szememben. Bármennyire is legyen bunkó ez a létforma, bizonyára fel fogja tudni ismerni a szándékaimat.
- Kíváncsi vagyok, hogy jelen esetben mennyire leszel szerencsés. - emeltem magam elé a fegyverem, amin elektromosság cikázott. Igaz, hogy fogalmam sem volt, hogy ezt a valamit, hogy is kell használni, de úgy döntöttem, hogy a képzelőerőmmel majd megoldom a dolgot. Különben is, jelen esetben Hitomi elemi energiájával rendelkezem, tehát az ő pusztító ereje az, amit lehetőségem van fegyverként hasznosítani. Koncentráció segítségével a lehető legtöbb energiát koncentráltam a fegyver élére, ahol lassan egy egyre nagyobbra növő gömb keletkezett. Végül, mikor már nem voltam képes tovább kordába tartani egy mozdulattal, mintha csak ki akarnám szúrni indítottam el az arrancar felé. A gömb a korábban látott, az arrancar által használt, technikához hasonlóan sugárként indult el beborítva a teljes folyosót. Van egy olyan érzésem, hogy Yuusuke-san nem fog örülni a takarítás azon módjának amit én választottam, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé. Az arrancarral pedig lesz ami lesz.
- Azt hiszem, vége. - hullok finoman a talajra és lépek közelebb mesteremhez. Igazán meglepő, hogy rögvest nem változtam vissza. Feltehetőleg még maradt a testemben egy kevés energia.
-Van egy olyan érzésem, hogy nagyon rá fogok fázni erre a dologra. A test még megmaradt. Gondolom addig nem engedi a képességem a megszüntetését, amíg az összes elemi energia nem tűnik el. Jobb lenne valami biztonságosabb helyet keresnünk. - indultam volna is el az arrancar korábbi helyével ellentétes irányba, de az első lépést követően hatalmas fájdalom hatolt át a testemen. Olyan érzés volt, mintha a lábamban a csontok ripityára törtek volna egytől egyig. Ráadásul rögvest ezután a testem több pontján is hasonló fájdalom alakult ki, majd egyre nehezebbnek éreztem a testemet. Még akartam valamit mondani, vagy segítséget kérni, de egy hang sem jött ki a torkomon, ehelyett a testem egyszerűen előre dőlt és a következő pillanatban már a padló kemény felületét éreztem. A testemet képtelen voltam megmozdítani és hamarosan minden elsötétült a szemeim előtt.

Tagjaimat ólomnehéznek éreztem, alig bírtam megmozdítani a kezeimet vagy a lábaimat. Látásom homályos volt, még a szememet is nehezemre esett nyitva tartani, annyira kimerített az előbbi jelenség. A fájdalom lassan csillapodott, így képessé váltam arra koncentrálni, hogy mi történik körülöttem és felkészültem a védekezésre is, ha esetleg az arrancar kiszagolná a lehetőséget. Fél szememet becsukva, szaporán lélegezve pillantottam fel, légszomjamnak köszönhetően a számon keresztül is vennem kellett a levegőt. Igyekeztem azt a mocskot bemérni vizuálisan is, azonban mire ez sikerült volna, valaki hirtelen mellettem termett. Reflexszerűen húzódtam el és mozdítottam a kezemet, hogy pajzsot kreáljak, azonban az alak nem támadott. Helyette kristályos csillogása ragadta meg a figyelmemet.
- Asuka-chan... - kezdtem bele, mire viszont megkérdezhettem volna, minden rendben van-e vele, a szavamba vágott. Mondandójára végignéztem rajta, testét pedig mintha halvány világoskék ragyogás borította volna be, nem olyan volt, mint eddig. Nem volt még alkalmam a kristályokat megvizsgálni, melyből a teste ilyenkor áll, de ha ez így van, abból egy igen érdekes kísérleti anyag lehet. Energiatároló kristályok...
- Őrültség, nem fogsz tudni ennyi energiát kezelni - válaszoltam komolyan az ötletére, és amennyire elcsigázott szervezetem engedte, megmoccantam és kissé bizonytalanul lábra álltam. Lassan, de biztosan. Tanítványom persze nem értett velem egyet, magabiztossága láttán pedig megcsóváltam a fejem. Én pontosan tudtam, milyen az, ha olyan hatalmat irányítasz, amit nem bír ki a szervezeted, volt benne részem, ahogy az egy hónapig tartó mellékhatásában is. Már nyitottam volna újra a számat, de tettével ismét belém fojtotta a szót. Vettem egy mély levegőt, és becsuktam a szemem, hogy átgondolhassam, mire készülünk. Jelenleg teljesen használhatatlan voltam, már ami a komoly harcot illeti, és ez így fog maradni számításaim szerint még legalább négy percig. Annyi időnk nem volt, Asuka viszont egyedül nem tudta felvenni a versenyt az arrancar erejével, még úgy sem, hogy resurrecciónját nem tudta alkalmazni, és talán már ő is kezdett kifogyni a szuszból.
- Mattaku... - méltatlankodtam, hogy rögtön utána az orromba kerülő portól köhögni kezdjek, azonban végül ha kelletlenül is, de megfogtam a lány kezét. Tisztában voltam vele, hogy óriási kockázatot vállalunk, de talán... talán tényleg nem volt más választásunk. Halkan káromkodva-morgolódva gyűjtöttem össze reiatsumat és irányítottam a kezembe, hogy átvezessem Asukába. Fogamat összeszorítva hallgattam a lány szenvedését, de nem engedhettem el a kezét, azzal még nagyobb bajt okoztam volna. Mikor megrepedtek a kristályok, arra gondoltam, hogy nem bírja ki végül a szervezete, csakhogy a bekövetkező robbanás nem olyan volt, mint aminek akkor kellett volna történnie, mikor szétesik apró szilánkokra a teste. A lökéshullám engem is elrepített és a falhoz vágott, gyakorlatilag nem is kaptam levegőt az ütés erejétől. Intettem az espernek, hogy nincs komoly gond, de ettől függetlenül az érzés a homályos látásommal karöltve nagyon kellemetlen volt. Ám a lényeg, hogy látszólag nem történt semmi galiba.
Nem voltam teljesen magamnál, így az ezt követő eseményeket nem tudtam megfelelően követni, csupán a felszabaduló energiákat éreztem. Nem volt gyenge, de körülbelül csak fele olyan erős lehetett, mint az én legerősebb támadásaim. Mire valamelyest helyreállt a légzésem, addigra már vége is volt. Csak annyit láttam, hogy az arrancarra nagy mennyiségű törmelék zúdul a plafon megmaradt darabjaiból, az a féreg pedig alattuk marad. Megkönnyebbülten és kissé bágyadtan elmosolyodtam, azonban ekkor Asuka összeesett. Állapotomat meghazudtoló módon pattantam fel félig ülő-félig fekvő helyzetemből és vetettem oda magam hozzá a nevét kiáltozva. Rögtön tudtam, hogy nagyon nagy baj van, végtagjai természetellenesen álltak. Elszorult a szívem a látványra, nem szabadott volna engednem neki, hogy belevágjon ebbe az őrültségbe, amit kitalált! A pulzusa is gyenge volt, sürgős ellátásra szorult, így azonnal hozzá is értem és minden maradék erőmet bevetve a felszínre teleportáltam a testét. Csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül a folyosón, nem messze tőlem éppen a lidérc testét húzta ki egy kislány a törmelék alól. Látszott rajta, hogy borzasztó rossz állapotban volt, sérülései nagyon súlyosnak tűntek, de mégis meglepően könnyedén mozgott... egyáltalán hogy volt képes mozogni? Pillantásán és auráján érződött, hogy nem barát, így már tápászkodtam is fel, hogy ha megtámad, szembeszállhassak vele, azonban ő az ellenségünkkel együtt kámforrá vált a következő pillanatban, miután elővett valami kristályt.
Valamelyest megnyugodtam, és frissen szerzett lábsérülésemmel küzdve kezdtem el magam kifelé vonszolni, de ekkor hatalmas robbanás volt hallható felettünk, a fejem pedig úgy kezdett lüktetni, mintha szétszakadni készülne. Fájdalmasan felüvöltöttem, csak annyit fogtam fel, hogy vöröses fény tör elő a medálból. Térdre rogytam a halántékomat fogva és vergődtem, mígnem a fájdalom alább nem hagyott, de még így is éktelen fájdalmat éltem át. Erősen lihegve indultam el kifelé négykézláb kúszva-mászva, a kíntól képtelen voltam összpontosítani, így a teleportálás szóba sem jöhetett. Hosszú percek múltán jutottam csak ki az épületből, megviselten és elcsigázottan vánszorogtam oda Asuka-chan súlyosan sérült testéhez. Az állapota szerencsére nem romlott, de még így is gyors beavatkozásra volt szüksége, amit én nem adhattam meg neki, ahogy a Daitenshiből senki más sem. Szükségünk volt egy gyógyítóra. Lévén képtelen lettem volna innen elvinni ebben az állapotomban, végül a saját elektromágneses hullámaimnak ellenálló mobilomat kapartam ki tépett és koszos köpenyem belsejéből, és remegő kezekkel hívtam fel a Raion segélyszámát. A kastély innen nincs túl messze, és ők biztosan tudnak segíteni... sőt, csak ők tudtak segíteni kettőnkön, hagyományos orvosok nem. Mihelyst a hívást bontottam, jómagam is elterültem a földön még mindig sajgó fejemet tapogatva. Éreztem, hogy változott, mintha kidagadtak volna az ereim is. Mibe keveredtünk már megint...?