Ezerévnyi tudás között oly’ butának érzi magát az ember, még akkor is, ha mások géniusznak titulálnák. Jómagamra is igaz az előző mondat, hiszen már órák óta görcsölök a Sukéék által hozott tekercsek megfejtésén. Rég elfeledett nyelven alapszik, ráadásul még a könyvtárban is csak egy hiányos szótárszerűségre bukkantam. A Hitoshival megszerzett iránytű nem túl messze pihen Tőlem az asztal közepén, tökéletes felületén vörösen csillog a fáklyafény. Nem gondoltam volna, hogy ekkora fejtörést fog okozni a dolog, azonban jól láthatóan tévedtem. A tárgyat nem lehet erővel működésre bírni, érdekes módon minden energiaalapú támadást magába szippant. Annyit már sikerült kiderítenem, hogy a Mennyei Menedékben megszerzett tekercsek egyfajta használati utasításként működhetnek. Jelenleg még nem több egy egyszerű iránymutató eszköznél, de hamarosan már teljesen más dologra is lehet majd használni, csupán idő és még egy kis kutatás szükségeltetik hozzá. Körülöttem egyre csak gyűlnek a használhatatlanná vált papírgalacsinok, melyek rossz ötleteim bizonyítékait hordozzák. Ingerülten csapom le tollam az asztalra, azután fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, amik alatt vastag, fekete karikák terpeszkednek a kialvatlanság miatt. Rövid keresgélés után egy doboz cigarettát húzok elő köpenyem egyik rejtett zsebéből, ezt követően máris kacskaringózik a plafon felé a szürke füst. Pihenésként épp az öngyújtómmal szórakozok, amikor belépést érzékelek a Fészket körülölelő mágikus mezőn. Legnagyobb szerencsétlenségemre olyan váratlanul ér ez az érzés, hogy a gyújtó kiesik a kezemből, egyenesen a nehezen megszerzett tekercsekre. Egy pillanatra a szívem is megáll, s már kezdeném lélekszakadva oltani a felcsapó lángokat, ám nem történik semmi.
- Mi a fene? – teszem fel a kérdést magamnak, miközben az iratokat szemlélem. Az ősrégi papiruszok nemhogy égni kezdenének, hanem ehelyett aranyszín felizzanak és újabb sorok jelennek meg rajtuk. – Szóval ebben rejlett a titok nyitja… Bolondság volt azt gondolnom, miszerint nem védték meg ezeket az efféle dolgok ellen. Pedig annyira kézenfekvő volt! Suke elmondása szerint már alapból tűzzel védték őket, s csak nem voltak olyan felelőtlenek, hogy a csapdával veszélybe sodorják az útmutatók épségét. Ez szinte hihetetlen!
Jelenleg az őrült tudós benyomását keltem, aki magában beszélve osztja meg felfedezését az üres szobával. Ilyenkor gondolkodóba esem, mely szerint ez a játszótéri hallucinációs eset még lappangó mellékhatása vagy csupán elmém kezd már észrevehető mértékben megbomlani. Nos, most ez számít legkevésbé, viszont az említett egyénnek hamarosan köszönetet kell mondjak közbenjárásáért, hiszen jól érzékelhetően a 10. osztag kapitánya tart lefelé a bázisban. Valószínűleg először a Tanácstermet fogja felkeresni és csak utána kezd bele a többi „emelet” átkutatásához. Remek, ezt az időt el tudom tölteni sokkal hasznosabb módon is, így nem pocsékolom az időmet előkerítésére. Gyorsan összeszedem a tüzem, mielőtt még meggyulladnának a kevésbé ellenálló papírok, s az egész helyiség lángokba borulna. A szokásos hidegvíz-teafű-Haien kombinációnak köszönhetően máris az asztalon gőzölög a legfinomabb teáim egyike. Kitöltök két pohárnyit az aranyló nedűből, ezt követően visszatelepszem székembe és nyugodtan várom a belépő shinigamit. Talán egy kicsit morcosnak tűnik, amiért nem mentem fel érte, de hát nagy kutatómunkában vagyok, ezért igazán megértheti lustaságom okát.
- Köszöntelek „itthon”, Suke! – csendül hangom harsányan, míg egy laza mozdulattal hellyel kínálom a belépő férfit. – Megdöbbentő felfedezésre jutottam, most már csak órák kérdése és megfejtem a tekercseket. Még nem tudom mi fog történni az iránytűvel, hogyha rendeltetés szerint használjuk, szóval ezért is kérettelek ide. Ha valami rosszul sülne el, akkor a Te felada…
Muszáj vagyok félbeszakítani a mondatot, mert újabb belépőt érzékelek. Rövid töprengés után Hitomi energia-lenyomatát vélem felfedezni, ami igencsak kedvezőtlen a jelenlegi helyzetben. Hiába a közös edzések, még mindig nem tudtam elfeledtetni Vele a kicsinyes bosszúját, amelyet a halálistenek irányába táplál. Nem barátomat féltem, hisz’ testvériségünk harmadik legerősebb tagja, hanem inkább a lányt, mivel ilyen helyzetben képes meggondolatlanul is cselekedni. Bosszúsan felsóhajtok, ezt követően elhadarom az utasítást végét, ami az esetleges komplikációk kezeléséről szól. Ez két lehetőséget von maga után: elpusztítani vagy lepecsételni a virgonckodó tárgyat. Megpróbálok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, igazából kíváncsi vagyok, hogy milyen reakciókat fog kiváltani a megismerkedés a két félből. Mindenesetre résen leszek, hátha közbe kell majd lépnem.

Tarkómat vakargatva haladok a csöndes erdőben a Fészek felé, és egy elnyújtott ásítással jelzem, hogy nem sokat aludtam előző éjjel. Pedig volt rá alkalmam, meg aludni is akartam, még sem ment olyan egyszerűen. Bár kifáradtam kissé a küldetéstől, jobban foglalkoztatott az, hogy Yuu-chan mire jut a tekercsekkel ,elvégre azon állt vagy bukott a dárda darabjainak megtalálása, hogy meg tudja e fejteni a Daitenshi feje a tekercsekben leírtakat. Miután leadtuk a tekercseket Daial, már mehettem is vissza Seireiteibe, méghozzá úgy, hogy ne vegyenek észre, illetve meglegyen minden, ami az alibimet alátámasztja. Mostanában elég zsúfolt a menetrendem, nem elég az osztagot kézben tartani, de még a Szervezetnél és tevékenykedni, aktívkodni kell, így jobb ötletem nem lévén, bedobtam magam Karakurába "járőrözni". Így senki sem fogja megtudni, hogy mit csinálok, mivel mostanában egyre kevesebb shinigami van Karakurában, másrészt meg egy eléggé a város szélén lévő, amolyan gettó szerű területre írtam be magam, ahol amúgy sem járnak shinigamik, hollowok meg még úgy sem. Így miután reggel korán felkeltem, egyből elindultam tenni a kötelességem, vagyis járőrözni. Kérdezni senki sem mer, hogy miért pont oda, és miért pont ilyenkor, szóval teljes biztonságban tudhatom magam. Hamarosan megérkezem a komplesszumot védő mágikus falhoz, majd át is lépek rajta. Valószínűleg Yuu-chan már tudja, hogy jövök, ezért nem okozok meglepetést neki, már csak meg kell találnom. Utam először a tanácsterembe vezet, hisz általában ott szoktunk összegyűlni, és megvitatni a dolgokat. Egy ízben majdnem magam alá csinálok, mikor a legnagyobb nyugalommal haladok a terem felé egy sötétebb folyosón, és elhalad előttem az egyik vízköpő, aminek elviekben mozdulatlanul kéne gubbasztania valahol, nem pedig mászkálni. Rosszallóan ciccentek egyet, majd indulok tovább, és néhány lépés után belépek a hatalmas terembe, ám a ott található asztal, és az ahhoz tartozó székek üresen állnak. Gőzöm sincs, hol lehet Yuu-chan, mert annyira nem ismerem még ezt a helyet, szóval némi álldogálás után úgy döntök, hogy magam keresem meg, mivel arra aligha várhatok, hogy szívélyes mosollyal elém fog jönni. Jobb ötletem nem lévén, erősen elkezdek koncentrálni, hátha megérzem a vaizard lélekenergiáját, bár valószínűleg eléggé visszafogja magát, mégis sikerül nagy nehezen bemérnem a tartózkodási helyét, és kissé bosszús arccal elindulok arrafelé, amerről a férfit sejtem. Ha tippelnem kéne hogy hol van, a könyvtárat mondanám, hisz ezekhez a tekercsekhez nem mindenhol adnak használati útmutatót, talán még ott sem. Emlékezetem szerint az a második emeleten van, így ráérősen elindulok egy lépcsősoron, ami talán oda vezet. Mivel egyre erőteljesebben érzem Yuu-chan lélekenergiáját, merem feltételezni, hogy mindjárt ott vagyok a könyvtárban, és néhány perc múlva át is lépem a könyvtár bejáratát, ahol már ott szorgoskodik a Daitenshi vezére.
- Reggelt'!...Igazán megnevelhetnéd a vízköpőidet. A frászt hozta rám az egyik... - köszöntök kissé morcosan, majd leülök a székre, amire a srác mutatott, és érdeklődve figyelem, hogy mit csinál, miután egy jóízűt kortyolok a már előre kikészített teáscsészében gőzölgő teából. Már épp kérdezném, hogy halad a munkával, mikor kérdés nélkül is belefog a magyarázatba. Homlok ráncolva hallgatom végig, amit mondd, és azon gondolkozom, hogy mivel állíthatnám meg, ha történik valami, és mi fog történni, ha egyeltalán történni fog valami...
- Mi az? Jött valaki? - kérdezek vissza, mikor Yuu-chan egy megkezdett mondata hirtelen félbeszakad. Mivel nem én vagyok ezen hely feje, így nem is igazán tudom, hogy mikor ki lépi át az épületet védő mágikus védőfalat, és mivel eléggé le van "szigetelve" ez az egész hely, csak úgy veszem észre, ha valaki közeledik, ha koncentráltan kezdek kutatni a lélekenergiája után. Meg is kezdem a feltérképezést, és kis idő múlva egy gyengébb fajta lélekenergiát vélek felfedezni. Hirtelen nem ugrik be, kié lehet, hisz Dainak és Hitosinak is más, és nem utolsó sorban erősebb a lélekenerigiája, így nem tudok másra következtetni, minthogy egy esetleges új tag tart felénk épp.
- Új tagot vettél fel a Szervezetbe? - kérdem érdeklődve Yuutól, majd kényelmesen hátradőlök a székben, és előkotrok nadrágom zsebéből egy doboz jobb fajta cigit. Megkínálom a vaizardot, majd magam is előhalászok egy szál nikotin rudacskát a dobozból, és rágyújtok. Merengve figyelem, ahogy a dohány szürke füstje kavarogva száll fel a plafon felé, és azon gondolkodom, hogy vajon ki lehet az új tag, már ha új tag egyeltalán ,és nem egy betolakodó, bár azt hiszem, akkor nem jutott volna sokáig, ha nem békés szándékkal lépte volna át a mágikus védelmet.

Nem értem mi baja van Sukénak a vízköpőkkel, szerintem igazán vicces lények. Jó, néha ráhozzák a cifrafosást az emberre, ha váratlanul elmozdulnak a helyükről, de legalább nem reklamálnak az alacsony fizetésért és a rossz munkakörülményekért. Felvillantok egy bocsánatkérő vigyort, azután tovább kortyolom teámat. Következő kérdéseire nincs időm válaszolni, hiszen Hitomi feltűnik az ajtóban. Vidáman köszön, de a hangulat rohamosan kezd más irányba elfordulni. A lány teleportálását nem vagyok képes szemmel érzékelni, csupán az elmozdulással járó lélekenergiát látom. Pont Suke mögött jelenik meg, s úgy tűnik, hogy valami gyilkos technikával próbálkozik. Tökéletes reflexeimnek köszönhetően hamarabb villan fel mutatóujjam hegyén az aranysárga fény, semmint gondolataimban megfogalmazódik a „Bakudou 61: Rukujyoukourou!” parancs. Egyre magasabb szintre jutok a Kidouhasználat terén, szinte már olyan természetességgel tudom őket lövöldözni, mintha csak levegőt vennék. Cselekedetemnek köszönhetően hat fénypallos jelenik meg a semmiből, s fogja közre a gyilkos indulattól remegő lányt. A 10. osztag kapitányának megvédésével nemigen foglalkozom, ha a villám el is éri, akkor sem tudna benne nagy kárt tenni. Talán kicsit túllőttem a célon, mivel egy Esper ellen nem kellett volna ilyen magas rendű bénító mágiát alkalmaznom, ám ugye jobb félni, mint megijedni. Poharamat lassan visszahelyezem az impozáns faasztalra, azután a lány mögé sétálok. Kezeimmel finoman megszorítom a vállait, miközben lehull a Bakudou.
- Nyugalom, nincs közöttünk ellenség. – szólalok meg határozottan, de még nem engedem el a nőt, hátha újra támadni akarna. – Úgy van, Suke. Bemutatom testvériségünk legújabb tagját, Sakai Hitomit. Ő fog összeköttetőként működni a szervezet és az Esperek között. Hitomi-chan, Ő itt Watanabe Yuusuke kapitány, a 10. osztag vezetője.
A bemutatást követően még mindig elég fagyos a hangulat, ami egy részről érthető is. Egy shinigamivadász és prédájának találkozása. Habár kétségtelenül a halálisten az erősebb jelenleg, akkor sem lenne jó, ha pont itt kezdenének el harcolni. Nem a testi épségüket féltem, hanem a rengeteg értékes pergament, amit itt van! Eközben barátom is előrántja lélekölőjét, s ezzel sikerül egy gondterhelt sóhajt kiváltania belőlem. Mindig csak az erőszak! Jobbnak látom közéjük állni, mielőtt még tényleg megölik egymást. Pusztakézzel tolom el a Zanpakutuot, ám az mégsem képes megvágni a tenyerem. Egyetlen megrovó pillantással jelzem, miszerint legalább Taichouként visszafoghatná magát egy kicsit, majd ismét megszólalok.
- Ahogy már mindkettőtöknek mondtam, a Daitenshiben nincs faji megkülönböztetés. Aki nem ért Velem egyet, annak harcban kell bizonyítania igazát… - jelentem ki hidegen, s egyértelmű lesz a válasz. Nem csak azért lettem a testvériség vezetője, mert jómagam találtam ki, hanem azért is, mert megvan a parancsoláshoz kellő erőm. – Ideje lenne végre egy kis önuralmat gyakorolnotok és arra összpontosítani, ami igazán fontos jelenleg! A további nézeteltéréseiteket pedig legyetek szívesek az edzőtéren tisztázni, de ne merészeljétek végezni egymással… Értve vagyok?
Remélem kellő hatást gyakorol rögtönzött monológom, de a biztonság kedvéért inkább az asztal átellenes végébe ültetem le Hitomit, magam mellé. Valószínűleg ezt követően rengeteg kérdéssel fognak bombázni vagy ócsárolni kezdik a másikat. Nevetséges, hogy milyen fárasztó lehet a csapaton belüli sárdobálás. Miután mindenki lenyugodott egy kicsit, visszatérek a pergamenek tanulmányozásához. Öngyújtómmal csalom elő az új sorokat, amikből már egész sok mindent megértek. Kapkodva veszek elő egy üres papírt, valamint egy tollat és sebes jegyzetelésbe kezdek. Néhány szimbólumot az iránytűn is fel vélek fedezni, így már tényleg csak idő kérdése a titok megfejtése. Elképzelhetetlenül ősi dialektust használtak, leginkább a latinra hasonlít, már amennyire szegényes nyelvtudásommal tudok tippelni. Igazából most kezd csak szórakoztatóvá válni a dolog, azonban a síri hangulat kezdi megölni a partit. Gondoltam, hogy nem fog olyan könnyen menni a találkozás, de azért ennél kicsit jobb reakciókra számítottam. Hálát adok az égnek, amiért Hitoshi nincs itt, hiszen az kétszeresére növelné az eddigi problémákat is. Percekig csak a tollhegy sercegése hallatszik a papíron, ami kezd egyre idegesítőbbé válni. A legjobb az lenne, ha egymás között intéznék el a dolgot, s nekem nem kellene játszanom a közvetítő szerepét. Ráadásul már csak egy karnyújtásnyira vagyok a talány nyitjától, melynek köszönhetően talán ráakadhatunk a Sors Dárdájának első darabjára. Eme nagy erővel bíró tárgyat elképzelhetetlenül nehéz lesz megszerezni, szóval nem jönne jól a széthúzás.

Épp rakom le a félig telt teáscsészémet az asztalra, mikor lépteket hallok közeledni a folyosóról. Nyilván az új tag lehet, vagy valaki más, ki tudja, de az biztos, hogy ide tart. Mikor résnyire tárul az ajtó, és meglátom, hogy egy nő lép be vidám köszöntéssel a szobába, kellemesen csalódom, hisz inkább számított volna az ember egy izomkolosszusra, vagy egy mogorva valakire, akit csak a küldetés érdekel. Hamarosan azonban a kellemes csalódás átmegy kellemetlenbe, amint felállnék, hogy köszöntsem az út tagot, meglátom az eltorzul grimaszt a lány arcán, aki igazából már nem is ott van, ahol az előbb állt, hanem mögöttem, és kezét a szívemnek szegezi. Ez aztán a szívélyes fogadtatás mondhatom. Nem erényem a gyengébb nem bántalmazása, sem megölése, azonban amikor a saját életemről van szó, ezek a szabályok nem érvényesülnek. Már nyúlnék lélekölőm után, hogy kivédjem a támadást és utána tettleg toroljam meg az engem ért sérelmeket, de Yuu megelőz, és egy ártalmatlanító kidouval megbénítja a lányt. Gyorsan felállok a székről és néhány lépést teszek hátra, mert ki tudja, mire készül a nő, Aokit pedig magam előtt tartom védekezés gyanánt, hogy bármikor lépes legyek kivédeni egy esetleges támadást. Valószínűleg nem tudja, kivel áll szemben, különben nem rontott volna neki egy kapitány szintű shinigaminak. legyen akármilyen erős ember, valljuk be, egy kapitánnyal szemben semmi esélye sem lenne. Jól gondoltam, hogy Ő lenne az új tag. Kissé kiábrándító azonban, ahogy bekezdtük a dolgot. Lassan leeresztem zanpakutom és visszasüllyesztem sayájába, de még kicsit gyanakodva nézek a nő fele, ki tudja, mikor akar megint megtámadni, majd ezek után visszaülök a székemre.
- Ne nekem mondd..nem én támadtam rá. Nem is ismerem, mi okom lenne rá..? Legközelebb eszközölhetnél egy elmevizsgálatot is, mielőtt valakit beveszel a Szervezetbe... - kérdem kicsit bosszúsan Yuu-chantól. Nem nekem kéne magyaráznia, kivételesen nem én vagyok itt a hibás, hanem más. Mindegy, nem a legjobb alkalom ez most a hadakozásra, így egy bólintással a vaizard tudtára adom, hogy megértettem és Én nyugton maradok, persze csak addig, amíg Hitomi nem támad rám újra. Tekintetemmel végig kísérem a lányt, míg leül az asztal másik oldalára és inkább megiszom maradék teámat is, hogy a beálló kínos csöndben valamit csináljak, és ne őket kelljen néznem. Nem tudom, mi lehet a csaj baja, de az biztos, hogy én nem csináltam semmit, szóval nem rajtam kéne megtorolnia a sérelmeit, mert az nem biztos, hogy jó hatással lenne az egészségére. Egy utolsó nyeléssel eltüntetem a pohárból a kihűlt frissítőt, majd rászánom magam arra, hogy béküljek. Nem kéne széthúzni a Szervezetet főleg most, mikor a dárda darabjainak megszerzésére készülünk. Majd végül felállok, és odalépek a lány elé és jobbomat nyújtom neki.
- Üdv az Szervezetben. Mint azt Yuu is mondta, én vagyok a 10. osztag kapitánya. Nem tudom, mi bajod a shinigamikkal, de én nem tettem neked semmi rosszat, ezért úgy gondolom, hogy nem is kéne így viszonyulnod hozzám. Mivel mindannyian egy célért küzdünk, társak vagyunk, szóval úgy is kéne viselkednünk. Igaz is, mivel ember vagy, gondolom foglalkozol is valamivel. Mi a szakmád, ha szabad tudnom? - mondom a lánynak nyugodt hangnemben, és várom, hogy elfogadja a kéznyújtásomat. Jó ideje nem tudom már, hogy mi folyik az emberekkel ebben a világban a mindennapok forgatagában, de az biztos, hogy valamiből élniük kell, szóval kézenfekvőnek érzem kérdésem. Miután ezen túl vagyok, rákönyöklök az asztalra a vaizard mellé, és figyelem, ahogy dolgozik. Meg sem próbálom elolvasni a tekercseket, mert úgy sem tudnám, ehelyett teszem, amiben jó vagyok, vagyis kempelek.
- Jut eszembe. Jó lesz figyelni a Kígyókirálynő volt Tanácsadójára. Még okozhat kellemetlenségeket az a tetű. - jegyzem meg enyhe dühvel a hangomban. Még mindig nehezemre esik elfogadni a tényt, hogy gyakorlatilag hülyét csinált mindenkiből csak azért ,hogy átvehesse a hatalmat, és még a Királynőt is megölte. A legrosszabb az egészben az, hogy mindezt úgy csinálta, hogy úgy tűnjön mi tettük, így most Aizené mellett még egy "csendes" kis hegyi falucska is vadászik ránk.

Szerencsére mindenki lenyugodni látszik és ez igencsak kedvező fordulat. A hangulatot ugyan még nem nevezném barátinak, de legalább egyelőre még nem fognak egymásnak esni. Fel se pillantva munkámból emelem fel két ujjamat a lány felé, ezzel válaszolva feltett kérdésére. A lehető legerősebb társakat kerestem, s ezekre természetesen Seireiteiben lehet csak igazán ráakadni, ott is a kapitányi tanácsban. Hitoshit még tisztkorában vettem magam mellé, s lám mára a Taichuok sorait erősíti. Némán jegyzetelek tovább, miközben a csend egyre kínosabbá válik. Nem zavartatom magam, hiszen jelenlegi munkám koncentrációt igényel, ezért megfelelőbb számomra a hangtalanság. Futó vigyor villan át ajkaimon, amint felpillantva Hitomi elterülését vélem felfedezni az asztalon. Nos, igen. Ez nem épp a legizgalmasabb megbeszélésünk, de ilyenekre is szükség van. Ráadásul most nincs is itt az egész Daitenshi, pedig a fontosabb dolgokat az egész testvériség előtt akarom megvitatni. Míg gondolataim el-elkalandoznak, addig Suke közelebb jön, s megpróbál békejobbot nyújtani a Shinigamivadásznak. Alig bírom visszafojtani a nevetésem, amikor Sakai egyszerűen elutasítja a gesztust, azután még egy kisebb villámot is belelő a kinyújtott jobba. Végülis válaszol a feltett kérdésre, de álláspontja változatlan marad. Velem se lenne olyan a kapcsolata, amilyen, hogyha nem lennék valamelyest hollow. Ámbátor a halálistenség nem csak egy faji besorolás, hanem hivatás is, így mivel Én áruló vagyok, egyáltalán nem nevezhetem magam annak. Watanabe utolsó kijelentésére felkapom a fejem munkámból, míg homlokomat az összpontosítás ráncai hálózzák.
- Rendben van. – szólalok meg egyszerűen, ezt követően visszatérek a pergamenek fölé görnyedéshez. – Gondolom, Ő tehet Renai haláláról is… - fűzöm tovább gondolataimat, azután megpillantva Suke arcát szomorkásan elmosolyodok – Ne kérdezd, de megvannak a módszereim, amikkel tájékozódhatok a nagyvilágban… A Kígyókirálynő egy közeli rejtett falu vezetőjeként funkcionált, aki mellesleg hajdanán egy régi barátom ismerőse is volt. Az Ő közbenjárásának hála sikerült megszereznünk ezeket az iratokat.
Utolsó mondataimat egyértelműen Hitomi-channak szánom, hisz’ a 10. osztag vezetője már tisztában van a dolgokkal, sőt személyesen is volt lehetősége találkozni az említett hölggyel. Az egyik mozgó vízköpő kihallgatta néhány falubeli beszélgetését, akik szerint két vándor ölte meg a szeretett Úrnőjüket. Ezt természetesen nem voltam hajlandó elhinni, mivel parancsot adtam Daijéknak, hogy lehetőleg kerüljék az erőszakot. Yuusuke figyelmeztetését hallva tökéletesen összeállt bennem a kép az odaát történtekről. Sajnálatos veszteség, annyi szent. Viszont legalább most már együtt lehetnek Kenshinnel valahol, ami már túl van eme világ határain. Valamiért boldogság tölt el, ha erre gondolok, ezért sokkal nagyobb lendülettel fordítom le az utolsó sorokat is. Ez egy használati utasítás, most már biztos vagyok benne. Bizonyos szavak kimondásával lehet aktiválni az iránytűt, mely valószínűleg majd a dárdához vezet minket. Óvatosan kezembe veszem a szerkezetet, azután egy laza mozdulattal felpattintom a tetejét. Teljesen hétköznapi eszköznek tűnik, attól eltekintve, hogy színaranyból van. Az utasítást követve addig forgolódok ültő helyemben, amíg a tű hegye egyenesen előre nem mutat. Azonban csak ezt követően jön a varázslat igazi része, amit természetesen jómagam fogok elvégezni.
- Végre megvan! – jelentem ki emeltebb hangon, ha eddig nem lett volna egyértelmű. – Most már ketten vagytok, így sokkal jobban tudtok vigyázni Rám. Ha ez a cucc megpróbálna beszippantani vagy elzárni az erőmet, akkor gondolkodás nélkül távolítsátok el a kezemből. Valószínűsíthetőleg magamtól nem leszek rá képes, ezért kérlek Titeket. Mindegy milyen módszert használtok, a lényeg az eredményesség! Bízok bennetek…
Nem lenne szerencsés, hogyha le kellene csapni a kézfejem, ezért remélem minden jól fog elsülni. Miután mindenki felkészült lelkiekben és félretették a közöttük feszülő ellentéteket, ismeretlen nyelven skandálni kezdek. A kiejtésem nem épp a legjobb, de legalább próbálkozok. Jól láthatón sikerrel járok, mivel az iránytűn sorra villannak fel a különböző szimbólumok. Most még semmit sem érzek, szóval nincs okom az aggodalomra. Ám amint e gondolat végigfut az elmémen, elképzelhetetlen kín hasít a testembe. A meglepetés és a fájdalom kettősétől felordítok, miközben az egész tárgy fényesen ragyog. Fogaimat összeszorítva próbálom meg kizárni a felesleges érzéseket a fejemből, eközben egy intéssel jelzem társaimnak, hogy még ne csináljanak semmit. Egyre inkább kezd olyan érzésem lenni, miszerint valamit nagyon elcsesztem, mivel a szilárd arany hirtelen megolvad, majd beeszi magát a bőrömbe. Hitetlenkedve meredek jobb alkaromra, ahol lassan egy tetoválásra emlékeztető valami jelenik meg. Kimerülten rogyok le székembe, ám még mindig remegek egy kicsit a történtek miatt. Szóval így volt értelmezhető az a sor, amely a következőket mondta: „Kínodért cserébe mutatom az utat, ami után sóvárgó szemed oly’ régóta kutat.” Igaz, számíthattam volna ilyesmire, azonban ez a dózis még Engem is padlóra küldött.
- Vizet… - nyögöm elhalló hangon, ezen idő alatt kiseprem szemeimből a hideg verejtéktől nedves hajtincseimet. Acélkék íriszeimet egyszerűen képtelen vagyok levenni az ábráról, ami még most is mozog, annak ellenére, hogy már a testembe került. A tű most céltalanul forog körbe-körbe, viszont hamarosan be fogom tudni hangolni, viszont előbb egy kis pihenésre van szükségem. Meg legalább egy szál jó cigire.

Ujjam enyhe rándulással jelzi, hogy találkozott Hitomi apró villámaival, ám más nem történik. Felvont szemöldökkel nézek a lányra, kicsit meglep, hogy ilyen unszimpatikus vagyok neki, de ez van. Ettől függetlenül NEM én öltem meg a családját, hanem egy másik shinigami, és ezért nem kéne az egész fajtánkat utálnia, de mindazonáltal joga van hozzá. Nem nagyon szeretem, ha flegmáznak velem, meg semmibe vesznek, szóval talán annak is köszönheti még azt, hogy életben van, hogy Yuu-chan is a közelben tartózkodik. Nem szoktam nőket bántani, távol áll tőlem (Verát meg Erast nem számoljuk bele, az más volt xD), de nem szeretem ha kis taknyosok szórakozni próbálnak velem. Mindenesetre úgy döntök, hogy nem pocsékolom erre a drága időmet, majd ha akar valami a lány, szól, de nem fogom keresni a barátságát, sem a közelségét. Talán egy nap megmentem az életét és akkor belátja, hogy nem minden shinigamit kell gyűlölni.
A beszélgetés témája aztán egy kellemetlenebb témára terelődik, amit én hoztam fel. Élénken él bennem még azóta is a Királynő holtteste, és a Tanácsadó önelégült képe, miután hívatta az őröket. Egy nap még csúnyán meg fog fizetni e tettéért méghozzá kamatostul. De ami volt, elmúlt, előre kell nézni, nem visszafelé. Megeresztek egy mély sóhajt, majd visszasétálok az asztal másik oldalán elhelyezkedő székemhez, és helyet foglalok. Mivel a teám már elfogyott, így kezembe veszem a csészét, és szórakozottan lökdösni kezdem az asztal sima felületén, hogy valamivel elfoglaljam addig is magam. Gondolataim minduntalan el-elkalandoznak a Seireitei felé, azon belül is a 10. osztagban található szobám irányába, ahol minden bizonnyal Kedvesem fürdik épp, vagy fetreng az ágyon. Nem tagadom, szívesebben csatlakoznék hozzá, de sajnos most más dolgunk van, épp a világot készülünk megmenteni. Néha ezt is kell.
A révedezésből Yuu-chan hangja ránt vissza a valóságba, aki végre megtalálta a tekercset titkát, és használni tudja majd az iránytűt. A csésze csesztetését abbahagyom, és felegyenesedem a székben, mert eddig félig fekvő félig ülő testhelyzetben kempeltem, azonban most, hogy valószínűleg történni fog valami, oda akarok figyelni. Homlokráncolva hallgatom végig a vaizard utasításait, majd jól láthatóan bólintok, hogy megértettem a dolgomat. Mivel Hitomi "csak" egy ember, rendelkezzen bármilyen képességgel is, én erősebb vagyok nála. Bármennyire is gyűlöl, nem akarom, hogy baja essen, vagy valami. Inkább én, mint egy nő, ez elvi kérdés. Így odalépek Yuu-chan mellé, hogy közbe tudjak lépni, ha történik valami. A férfi számomra érthetetlen, minden bizonnyal ősrégi, rég elfeledett nyelven szólal meg, bár hallani lehetett, hogy kissé bizonytalan a dologban, de senki sem hibáztatja azért, mert egy több ezer éves nyelven nem tud normálisan beszélni. Tekintetem az iránytűre téved, ami most fényesen világít, és jól láthatóan aktivizálódott. Hogy ez nekünk jót vagy rosszat jelent, azt senki sem tudja, bár következtetni már tudnék, mivel Yuu hirtelen felüvölt a fájdalomtól. Nem tudom, mit tegyek, ezért nem is lépek egyelőre semmit, ebben meg is erősít a srác, mikor felemeli kezét, hogy még várjunk. Kínosan lassan telnek a másodpercek. Türelmetlenül várom a jelzést, hogy közbelépjek, de szerencsére erre nem kerül sor, hisz a jelenség olyan gyorsan fejeződött be, amilyen gyorsan elkezdődött. Az egyedüli nyom, amit hagyott maga után, az egy tetoválás Yuu-chan kezén, ami egy iránytűt ábrázol. A Daitenshi vezérét láthatóan megviselték a történtek, de legalább nem esett komolyabb baja. Nem kér mást, csak vizet, és kérésének eleget téve intek fejemmel Hitominak, hogy hozzon egy pohár frissítőt gyorsan, míg én a srácon tartom szemem. Hülyeség lenne feltenni a szokásos "Jól vagy?" kérdést, mivel ránézésre sem érzi magát jól, szóval ezt mellőzöm. Amúgy sem az a fajta, aki miatt aggódni kéne, szóval elkönyvelem magamban, hogy semmi baja, szívott már nagyobbat is az életben. Érdekes, és elképesztő látvány azonban, hogy a férfi karján lévő iránytű szüntelenül mozog, még így is, hogy a bőrébe van égetve tetoválás gyanánt. Azthiszem, ez az attrakció megér egy szál cigarettát, méghozzá nem is akármilyet, így egyik mély zsebemből előhalászok egy doboz Djarumot és megkínálom vele a vaizardot. Nem hinném, hogy Hitomi dohányozna, de azért megkínálom Őt is, mivel nem akarok bunkó lenni. Maximum kapok még egy strigulát az utálatmérőmhöz, ami így is elég magasan volt már.
- Remek, ezen túl vagyunk...és most? - kérdem Yuutól, miután meggyújtom az energiarudacskát és egy jóízűt szívok belőle, mintha csak én csináltam volna végig az egészet az előbb.

Nos, nem épp ilyen reakcióra számítottam, de legalább nem szívta el az erőmet és még a karom is a helyén maradt. A fájdalom csak nem akar szűnni, holott semmi külső sérülés nem látszik. Mégis olyan érzés tölti el végtagomat, mintha izzó lávába nyomtam volna. Mindenesetre megpróbálom túltenni magam a megpróbáltatáson, s egy hálás pillantás kíséretében veszem át a pohár vizet. Hitomi nagyon segítőkész, azonban kicsit érzékenyen érint, miszerint nagy harcos létemre nem tudok egyedül inni. Suke kérdését egy apró fejrázással hárítom, még nem szedtem elégé össze magam a beszédhez. Természetesen a cigarettát készségesen elfogadom, nehogy kárba menjen itt még a végén! Pár másodperc múlva már száll is fölfelé az édes illatú füst, ami sokkal kellemesebb, mint az egyszerű égett dohány szaga. A szegfűszeg semmivel össze nem téveszthető aromája átjárja a számat, ezzel sikerül egy fintort kiváltania belőlem. Nem szeretem az ízét, ennyi erővel ehetnék gyümölcslevest is, kb. ugyanazt érném el vele csak nikotin nélkül. Végre tompulni kezd a sajgás a csuklóm környékén, s már-már teljes lelki nyugalomba süllyednék, amikor az Espernél hirtelen elszakad a cérna. A nagy hangzavar sérti a fülem, amit csak tetéz a kintről beszűrődő pusztítás zaja. Gondterhelten felsóhajtok két slukk között, azután nehezékesen megpróbálok kibotorkálni a folyosóra. Volt kapitánytársamnak egy intéssel jelzem, hogy jobb lenne, ha Ő inkább bent maradna. Kilépve a könyvtárból nem kell messzire lennem, ami egy jó pont a jelenlegi helyzetemet nézve. Eme kis sétának köszönhetően kezd visszatérni az erő a lábaimba, ám mégis megkönnyebbüléssel rogyok le a fal tövébe, a lány mellé. Sosem voltam valami nagy vigasztaló májszter, így előbb erőt kell merítenem a bagómból és csak utána szólalok meg.
- Tudom, ez nem könnyű Neked… - kezdem el a szokásos dumát, de ha más nemigen jut az eszembe, akkor nincs mit csinálni. – Azonban meg kell értened, hogy Watanabe nem olyan, mint a többi shinigami. Még véletlenül se ártana az embereknek, ahhoz túlságosan is kötelességtudó. Ráadásul Ő volt az első tanítványom, ugyanazt az utat járta be, amit jómagam is. A Daitenshiben minden tag a végletekig hűséges hozzám és egymáshoz is. Kérlek, tedd félre egy kicsit a személyes érzéseidet a nagyobb jó érdekében! Nem lesz egyszerű beilleszkedned, ez tény. Megnyugtatásképp közlöm, hogy csak megbeszélések és bevetések alkalmával fogtok találkozni, Velem meg ugye nincs gond, hiszen csak kedvelni lehet, nemde?
Utolsó kérdésemet egy önelégült vigyorral nyugtázom, amivel jobban létemet is sikerül bizonyítanom. Nadrágom zsebéből egy tiszta anyagzsebkendőt villantok elő, majd Hitomi felé nyújtom. Eközben a Djarum is elfüstölög, s már csak a múló illat és a csikk emlékeztet a cigaretták császárára. Megvárom, míg a nő összeszedi magát, azután magam előtt kormányozva visszavezetem a terembe. Kint létünk alatt Suke már biztosan falra mászott az unalomtól, de ez legyen a legkisebb problémája az életben. Másrészről nagy tapasztalata lehet ilyen téren, mivel kapitányként rengeteg papírmunkával kell megküzdenie. Szerencsére minden hős Taichounak van egy önjelölt aktakukaca, aki készségesen elvégzi az adminisztratív munkákat. Áldom az eget, amiért a titkos testvériségekben nem kell ilyen dolgokkal vesződni. Lassacskán mindenki ismét helyet foglal, ezért elérkezettnek látom az időt a válaszadásra.
- Egyelőre még nem tudtam felülkerekedni az iránytűn, de már folyamatban van a dolog. – szólalok meg, miközben az egyre lassuló mutatóra bökök. – Ha helyesen fordítottam le a papírokat, akkor ez a kis szerkezet képes a használója által keresett tárgy vagy személy pontos helyét meghatározni. Remélem, nem kell ecsetelnem, hogy ez milyen előnyökkel járna számunkra…
Igencsak makacs egy cuccal van dolgom, mert hiába próbálom akaratomat rá erőltetni, egyre csak kicsúszik elmém béklyójából. Minimális energiavesztést érzékelek, ebből arra tudok következtetni, hogy az útmutató reiatsuval táplálkozik. Alig észrevehető mennyiséget vesz el, kb. annyit, mint amennyit egy erőteljesebb ütés emészt fel. Elhanyagolható. Rövid töprengés után másik irányból közelítem meg a problémát. Lélekenergiát koncentrálok a kézfejembe, miközben a Dárda egyik darabjára gondolok. Nem sok reményt fűzök ehhez az akcióhoz, ám egy próbát azért megér. Legnagyobb meglepetésemre a mutató nyugati irányba fordul, ezt követően egy kissé homályos képet vetít a szemben lévő sötét könyvespolcra, mintha valami projektor lenne vagy ilyesmi. Piramisszerű építmények, gigászi szobrok és rengeteg homok. Nincs időm memorizálni a képet, mivel az oly’ gyorsan tűnik el, mint amilyen gyorsan megjelent.
- Öhm… Azt hiszem, Egyiptomba kell mennünk. – jelentem be drámai hangon, még mindig küzdve a jelenség okozta sokk-kal. Az odajutás lesz a küldetés egyszerűbb része, viszont a hely pontos megtalálása igencsak nehéz lesz.

Kissé gondterhelt arccal fürkészem a vaizardot, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne, de túl jól ismerem már Yuut ahhoz, hogy ez megtörténjen. Ettől függetlenül úgy tűnt, hogy borzalmas kínokkal járt ez az "egyesülés" az iránytűvel. Azért az egyből látszik, hogy nincs olyan rosszul, ha már a márkás cigimet elfogadja és el is kezdi szívni, akkor semmi gond sincs már, mégis látni azért az arcán hogy még így az egyesülés után sem kellemes dolog az a tetoválás. Nem lepődök meg, mikor Hitomi nem fogadja el a cigarettát, hisz amúgy sem tűnt egy gyárkéménynek, de nem akartam bunkó lenni. Ettől függetlenül az itt eltelt néhány perc alatt látszólag semmit sem változott a hozzámállása, mivel elég barátságtalanul utasította vissza a dohányt. Egy felőle megértem, hisz, mint élő hús-vér ember, neki árthat a cigaretta, velem ellentétben. Íme a shinigami lét egyik előnye a sok közül. Bevallom, Én sem dohányoztam, míg ember voltam, azonban azóta nagyon sok dolog megváltozott. Jobban belegondolva, nem ártana valamikor kiruccanni egyet a hegyekbe sátorozni Mitsuval, mert még úgy sem voltam vele, és gyakorlatilag az osztag kertjén és a zanpakutom lelkén kívül nem igen járok mostanában a természet lágy ölében. Majd ha ennek az egésznek vége lesz, talán időt szakíthatok efféle kikapcsolódásra is. Úgy tűnik, eddig bírta a lány idegekkel. Pedig igazából nem csinálok semmit, csak állok...nem értem miért utál ennyire. Megértem, ha shinigamik ölték meg a családját, de nem én voltam az. Yuu-chan lassan felkászálódik, és elindul a lány után, miután kintről egy kisebbfajta robbanás hallatszik be a szobába. Tanácstalanul nézek rá, legszívesebben én is kimennék és beszélnék a lánnyal, de a jelek szerint nem lenne a legjobb ötlet. Nem magam féltem, hanem Őt.
Sajnos ez van, ember voltam, shinigami lettem, ezzel nem tudok mit csinálni. Nem tudom már meg nem történtté tenni ezt a dolgot, és ha hatalmamban állna, akkor sem tenném meg. Gyakorlatilag itt fogott partot az életem, itt kezdett ívelni felfelé, mert eddig elég lapos volt. Nem mondom, hogy nem volt jó a hétvéngenkénti túrázások, de ez más. Vállat vonok Yuu-channak, majd odalépek az egyik székhez, és a támlájára támaszkodva kezdek kutatni valamelyik zsebemben a sok közül egy kevésbé minőségibb dohány doboza után. A Djarum csak akkor fogy, ha kivételes alkalom van, mint például az előbbi eset, amúgy meg nem pazarom, mivel minden szála aranyat ér. Hamarosan elő is kerül a szóbanforgó doboz, majd számban füstölög már a meggyújtott szál cigaretta. Nem gondoltam volna, hogy ilyen "problémás" lesz ez a dolog, pedig amúgy tök helyesnek meg jófejnek tűnik Hitomi, és szerintem az is, csak nem velem. Kicsit bánt, hogy olyasmiért gyűlöl, amit nem én csináltam, hanem valamelyik agyhalott fajtársam, de ez van, utál. Vagy megenyhül, vagy nem. Épp befejezem a cigit és a földön eltiprom, hogy ne füstölögjön, mikor visszatérnek az érintettek. Nem nézek rá a lányra, így is elég neki elviselni engem, nem akarom még nehezebbé tenni a helyzetét. Sajnos azonban nem tudok úgy tenni, mintha nem léteznék, szóval ha nem változik a hozzáállása irányomban, nehézkes küldetéseknek nézünk elébe. Mindenki helyet foglal, vagyis pontosabban ők, én maradok úgy, ahogy eddig, vagyis háttal nekik, és töprengve bámulom a földet. Remélem a lány is látja, hogy mi mindent megteszek csak azért, hogy neki könnyebb legyen, pedig abszolút nem kéne megtennem.
- Oks, keressük meg a legközelebbi Mcdonaldsot, éhes vagyok. - mormogom viccesen a vaizardnak, majd inkább csöndben maradok. Kis ideig semmi sem történik, mindenki csöndben van, koncentrál és várja az eredményeket, aztán megtörténik a csoda, és erre már én is odafordítom a fejem a közeli könyvespolcra, ahol egy halványan derengő kép materializálódik, majd amilyen hirtelen megjelent, úgy szerte is foszlik. Nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy leolvassa az ember, mit látott a képen. Elég volt megpillantani a piramisokat, és egyből világossá válik, hogy Egyiptomba kell mennünk.
- Napszemüveget pakolj... -jegyzem meg viccesen. Úgy tűnik ma vicces kedvemben vagyok, pedig az eddig történtekben nem volt semmi szórakoztató, de néha ez is kell.
- Szóval? Egyből indulunk, vagy mi? - teszem fel a kérdést, mert nem ártana tudni, hogy mikor megyünk oda, ugyanis meg kell tennem majd a szükséges előkészületeket a Seireiteiben, hogy zökkenőmentesen lehessek távol addig, ameddig szükséges.

Sukenak úgy tűnik kajakra megártott az egyedüllét, mert hülyébbnél hülyébb poénokat kezd mondani. Hitomi kuncogását meghallva menthetetlenül felveszem a facepalm-testhelyzetet, mivel erre már nem tudok érdemien reagálni. Szerencsére sikerül túllendülnünk a holtponton, hiszen a lány néhány érdekes információval tud szolgálni a piramisokról, valamint következő úti célunkról. Mindazonáltal van egy olyan érzésem, hogy nem a már feltárt építményekben találjuk majd meg azt, amit keresünk. Túl pesszimistán nézek a dolgok elébe, lehet, tévedek. Hirtelen mindenki olyan éhes lett, pedig egy igen fontos megbeszélés közepén tartunk! Alig hallhatóan morgok valamit az orrom alatt, ami leginkább az „Éretlen kölykök…”-re hasonlít. Legszívesebben tovább tanulmányoznám a bőrömbe égett szerkezetet, de mint jó vezetőnek muszáj meghajolnom bizonyos esetekben a többség akarata előtt. Megadóan feltartom a kezem, majd ezt követően gyorsan elrakom a tekercseket a közeli polcra. Most elindulni teljességgel felelőtlen dolog lenne, ráadásul az odajutás is időt venne igénybe. Ezenkívül egy dárdadarab lehetséges lelőhelyéről van szó, így nem mehetünk csak hárman, akármilyen erőt is képviseljünk. Gyorsan végigpillantok magamon, s miután kellően utcainak könyveltem el viseletem, megszólalok.
- Botor döntés lenne ilyen meggondolatlanul nekivágnunk az útnak. – adok végre hangot gondolataimnak, miközben lazán a mögöttem lévő bútordarabnak dőlök. - Hitomi-chan, örülnék, hogyha megpróbálnád az említett szűkítést, mert az nagyban megkönnyítené a dolgunkat. Nos, úgy látom már mindenki menetelre kész, szóval nem is húzom tovább az időt. Induljunk!
Kicsit még botorkálva ugyan, de megindulok kifelé a könyvtárból. A fájdalom már csak tompa sajgássá gyengült a karomban, szinte teljesen meg tudok feledkezni róla. A felfelé vezető út eseménytelenül telik, csupán néhány lézengő vízköpőt kell megreguláznom, akik ismét csak az épületben csavarognak az őrködés helyett. Igazán értelmes lények, nem is értem miért hozták a frászt Sukera. Zsebemből egy az előbb kapott cigarettára hasonlító dohányszálat húzok elő, ám ez nem kretek, hanem egyszerű ízesített bagó. Ráérős mozdulattal rágyújtok és az édeskés vanília íz máris megtölti a számat. Van pár ötletem, hogy hova menjünk, ezért gyors mérlegelés után a Flamoland nevű ételbárt említem meg a többieknek. Kicsit tovább tart ugyan odajutni, mintha villámtánccal mennénk, de jelenleg nem érzek magamban erőt a reiatsu ezirányú felhasználására. Így hát kezeimet összekulcsolom a hátam mögött, s gyalogszerrel vágok neki az útnak.
Ugyan egy félórás menetelés kellett hozzá, ám sikeresen bejutottunk a belvárosba. Legjobb emlékeim szerint valahol a sétáló utca közelében kell keresnünk a helyet, de nem vagyok biztos benne. Rövid ideig dolgoztam is a gyorsétteremben, még Seireitei szökésem után nem sokkal. Viszont hamar ráébredtem, miszerint a munka nem az én sportom. Ráadásul valahogy az emberekkel sem sikerült valami jó kapcsolatot kiépítenem, mert elégé antiszociális voltam az árulást követően. Mindenesetre remélem kiszolgálnak minket, és nem kell tovább járkálnunk. A séta meghozta az étvágyamat, ezért kicsit türelmetlenül pillantgatok hátra a vállam fölött, hogy a csapatom többi tagja is beérjen. A hangulat úgy-ahogy rendeződni látszik, s kijelentésével ellentétben még a Shinigamivadász-hölgy sem fojtotta meg a fehérhajú kapitányt.
- Öröm látni ezt a békességet! – kiáltok fel csillogó szemekkel, majd elmorzsolok egy képzeletbeli könnycseppet a szemem sarkából. – No, gyertek már gyertek, mindjárt éhen halok. Ha még tovább kell itt kint ácsorogni, akkor megfogom és bekajálom azt a hamburgerjelmezes fickót ott!
Mondjuk még nem olyan súlyos a helyzet, ami megkívánná a kannibálságot, de kitudja. Türelmetlenül toporgok az ajtó előtt, miközben már gondolatban be is burkoltam vagy kettő-három-négy-öt-hat sajtburgert. Valahogy megfeledkeztem azon aggályaimról, amelyek még a Fészekben kínoztak. Egy kilencéves kisgyerek szintjére degradáltam le magam, ami igencsak nagy visszaesés a megfontolt vezetőhöz képest. Fásultan felsóhajtok, amint realizálódik menthetetlenségem és a kilincs lenyomását követően belépek az étterembe.

[Yuke beFészkeli magát, avagy hadd lássuk azt a zuhanyt!]

Mozgó árnyak, lomha léptek súrlódó zaja a kopott grániton, halk vijjogás. Lehet kellemesebb egy reggel annál, ha ilyen hangok köszöntenek? Költői kérdés csupán, a válasz egyértelmű. A napi rutin most se változik meg, első utam természetesen a Fészekbe vezet, ott is a tanácsterembe, mivel a vízköpőkkel foglalkozni kell, különben elkanászosodnak. Sötét kabátomat laza mozdulattal dobom a márványasztalra, miközben ében tincseimből kirázom a vízcseppeket. Kint zuhog a változatosság kedvéért, napsütéses időben már el sem indulok! Tenyereimet néhányszor összecsapom, ezzel keltve zajt, melyre gyors reakciót várok. Nos, ha fejvesztett rohanásra számítottam, akkor csúfos csalódás ér. Semmi sem mozdul a helyiségben, mintha minden kővé dermedt volna. Halk köhintéssel kísérlem meg újra felhívni a lakók figyelmét, ám ezúttal sem járok sikerrel. Homlokomon kidagad egy ér, ezzel jelezve bosszankodásom tényét. Valamiért azt képzelik a kedves védelmi rendszert szolgáló lények, hogy nem tartoznak tisztelettel uruknak. Yare-yare, szóval így állunk. Elégedetlen morgolódás közepette lövök el egy idézés nélküli Shakkahout az egyik távolabbi sarokba, ami nagyobb csattanás kíséretében célt is ér. Tompa vonyítást követően egyszerre három jómadár szakad a padlóra, szitáló kőporral borítva be mindent. Szemmel szinte követhetetlen mozdulattal lendülök előre, s máris a trió előtt termek. Nemtetszésemet kinyilvánító fejrázás közepette pöckölöm homlokon mindet, holott legalább ötször akkorák, mint amekkora Én vagyok. Ám a méret nem sokat számít, ha nincs meg hozzá a kellő erő. Fabian, Vladimir és Grigory bután pislogva merednek Rám kőpofájukból, mintha most látnának először, s nem itt parádéztam volna már tíz perce. Egy újonnan jött elborult pillanatomnak hála az összes védelmezőt elneveztem orosz nevekkel, mert az olyan maffiás hangulatot kelt, ráadásképp még hallgatnak is megnevezésükre!
- Ejnye, Fiúk… - rovom meg ismét a díszes kompániát, miközben a hátamon lévő sayából előhúzom lélekölőmet. – Nem hagytok más választást, mint a megfékezhetetlen erőszakkal való nevelést. Egyszer már lejátszottuk ugyanezt, nem? Ehh, minek is beszélek, úgyse tudtok válaszolni.
Ettől függetlenül minden szavamat értik, így nem tartom meglepőnek, amikor sivító vihogás közepette mindannyian Felém ugranak. Vonásaim vadállatias vigyorba torzulnak, amint egy könnyed villámtánccal ellépek a veszélyessé vált körzetből. A három jómadár így egymásnak csapódva kerül ismét a földre, grandiózus jajveszékelés közepette. Nagyon értenek a színészkedéshez, kétségtelenül még rá is játszanak – nem is kicsit -, hisz’ teremtésük pillanatától fogva szinte elpusztíthatatlanok. Kenshin valószínűleg nem foglalkozott Velük ilyen sokat, mint jómagam, az egész bagázs teljesen antiszociális lett. Gyerekkoruk sem lehetett egy sétagalopp szerencsétleneknek rengeteg lelki problémája van. Sajnálatos módon nem vagyok pszichológus, így csak egy jó kis összecsapással tudom őket visszazökkenteni a mindennapok forgatagába, már amennyire ez egy poros, s dohos bunkerban lehetséges. Talán be kellene őket tanítani takarításra vagy valamiféle szellőzőrendszer kiépítésére. Eme új projekten elmélkedve hárítom a lassú csapásokat fél kézzel, miközben másik kézfejem a zsebemben pihen. Lusta, tohonya, semmirekellő banda! Gyorsaságomat kihasználva egyetlen villanásnyi idő elég ahhoz, hogy a lények mellkasán lévő rovátkák eggyel bővüljenek. Kacagva fordulok a meglepett csapat felé, akik hirtelen azt sem tudják mi történt. Katanám hegyével a karcolások felé bökök, Ők pedig egymást átkarolva, vert seregként kullognak vissza szolgálati helyükre. Fejemet ingatva csúsztatom vissza fegyverem tartójában, eközben a mosoly levakarhatatlan képemtől. Bemelegítésnek is kevés volt ez a kis csetepaté, de a mai nap nem is a küzdelem jegyében fog telni, sajnos.
A könyvtár. Hihetetlen mennyiségű felhalmozott tudás otthona. A szokásos alázattal lépek be az ódon tekercsek szentélyébe, egyetlen elkapkodott mozdulat akár ezerévnyi bölcsességet tüntethet el nyomtalanul a Föld színéről. Az első dárdadarab megszerzésének hála úgymond kiegyenlítetté vált a versengés Aizennel szemben, most legfontosabb feladatom kideríteni azt a helyet, ahol Hueco Mundon belül el lehetett rejteni az ereklyét. Elég frusztráló módon ismét a találgatások és a mítoszok szövevényes ingoványában kell járnom, egyetlen tiszta utalás sincs az Ősök történeteiben. Minden mondat rébuszokban írva, ráadásul ősnyelven, az egész egy nagy összevisszaság! Ingerülten csapok az asztalra, ennek hála a bútordarabon lévő hamuzó majdnem letáncol róla. Még idejében kapom el, semmi kedvem nem lett volna még sepregetni itt. Ekkor érzékelem elmém egyik hátsó zugában az enyhe érintést, amelyet csak egy tag közeledte válthat ki. Tamachi jelenléte fényes pontként izzik az erőtérben, s pontosan irányomba tart. Ő eddig még egyetlen alkalommal járt a főhadiszálláson ezen kívül, ezért nem meglepő jövetele. Köszöntését követően egy intéssel engedélyezem a rágyújtást, jómagam is sokszor pöfékelek itt hajnalok hajnalán, amikor már a hócipőm is tele van a térképekkel és leírásokkal. Gratulációját egy biccentéssel fogadom, azután válaszolni kezdek feltett kérdésére.
- A Seireiteinek csak akkor lesz fogalma tetteimről, ha Én is úgy akarom. – jelentem ki hidegen, ám azután barátságosabb hangnemre váltok, vonásaim ellazulnak. – Élem a nyárspolgári életet, Yukezo, nem történik Velem semmi említésre méltó. Időm nagy részében kutatok tovább, hogy egyszer sikerrel járjunk.
Igazából nem értem miért konfrontálódik egyfolytában Mayával, amikor egyszer már otthagyta, a további közeledéssel csak még több fájdalmat okoz. Nincs jogom beleszólni a magánéletébe, azt csinál, amit akar. A 3. osztag kapitánya jó lány, attól függetlenül, hogy kissé szertelen és a szemérmesség szót maximum a szótárból ismeri. Nosztalgikus mosoly tűnik fel az arcomon az utolsó találkozásunk emlékének hatására, majd ez rögtön átcsap bosszúvágyba, amiért olyannyira megszégyenített. No, sebaj, egyszer fent, másszor lent. Következő alkalommal nem Én leszek az, aki a felkelő nap aranysárga sugaraiban fürödve, pucéran néz szembe a felé közelítő munkáshadsereggel! Gondolataim túlságosan elkalandoztak a beszélgetés témájától, komoly dolgokról fog most szó esni, így nincs helye a botorságnak. Gyászos búcsút veszek a komikus helyzettől, s acélkék íriszeimet lehunyva néhány másodpercig masszírozom zárt látószerveimet.
- A Daitenshi fő feladata jelenleg a Sors Dárdájának felkutatása, ezenkívül a Lelkek Világának, valamint az Emberek Világának védelme. – sóhajtok fel kényszeredetten, egy szusszal elmondva az egészet. – Az ereklye, amit keresünk, rossz kezekbe kerülve pusztulást hozhat mindannyiunkra. A nevéből adódóan valószínűleg az összes létező élőlény életének menetét képes irányítani, azaz egyetlen gondolattal véget vethetnek a Gotei 13 vezetőségének. A kitörő káosszal természetesen felvennénk a harcot, azonban rövid úton Mi is hasonló véget érnénk. Ezért kell minél hamarabb megszereznünk és elpusztítanunk.
Monológom végén helyet foglalok székemben, hiszen eddig az asztal fölé görnyedve ácsorogtam, a régi pergameneket bújva. Kijelentésére szemöldököm feljebb emelkedik, reiatsujában nem vettem észre változást, ezért kétségtelenül valami másról fog beszélni. Egy intéssel átengedem a szót, s nadrágom zsebéből magam is előhalászom a cigarettásdobozomat. A vaníliás dohány kellemes illata rögtön megtölti a levegőt, ezután egy szálat ajkaim közé illesztek és mutatóujjam végén egy parányi lila lángot gyújtva beizzítom azt. Fáradtan dőlök hátra, az első slukkot követően pedig várakozóan tekintek a férfira, ezzel adva engedélyt történetének elmesélésére.

[Yuke beFészkeli magát, avagy hadd lássuk azt a zuhanyt!]

Némán hallgatom végig mondandóját családja áruló mivoltáról, valamint a gömbről, melyet hamarosan már a kezemben is tarthatok. Némi koncentrálást követően már érzem is a benne rejtőző lélekenergiát, valószínűleg egyazon elven működhet a nyakékekkel, csak teljesen más rendeltetéssel. Egy magánhadsereg megléte igen csábító ajánlatnak tűnik, nem kellene élő embereket feláldozni, hiszen a gépek nem éreznek, azt tehetünk velük, amit akarunk. Már-már elgondolkodom a lehetőségen, amikor figyelmeztetésével felhívja magára a figyelmemet. Visszaadom a szerkezetet, ezt követően meg hallgatom igencsak impozáns beszédét a szent céljairól, valamint az általa elképzelt utópisztikus rendszerről. Akármekkora sereg irányítója is lehet, egyedül képtelenség megoldani egy ilyen feladatot. Ráadásul nem is támogatom ezt a rendszert, mert az így teremtett állapot minden lenne, csak béke nem. Egyetértésemmel egy újabb zsarnok születését segíteném, erre pedig semmi szüksége nincs az amúgy is megtépázott univerzumunknak. A természetes körforgást nem szabad megtörni, mert az mindenképp pusztuláshoz vezet. Ahogy egy növényt megfosztunk a napfénytől, az tovább nem lesz képes fotoszintetizálni, majd ezt követően megáll a növekedésben, s egyszerűen semmivé válik. Terve több sebből is vérzik, ezt pedig tudtára is fogom adni, mielőtt még valami meggondolatlan őrültségbe kezdene. Az igazat megvallva, nem értem miért pont ilyen módon akarja elérni az áhított állapotot, azonban a felvázolt lehetőséggel nem fogja siker koronázni próbálkozásait. Cigarettámból elgondolkodva szívok még egy slukkot, majd miután a parázs hőjét érzem ujjaim külső felén, jobbnak látom elnyomni azt. Néhány pillanatig csak a hamuzó aljához dörzsölődő csikk sziszegése szolgál zajforrásként.
- Sajnálom, de ha valóban ezek a terveid, akkor nem tudhatod magadénak a Daitenshi támogatását. – szólalok meg halkan, tárgyilagos hangnemben, míg ujjaimat sátor módjára összeillesztem mellkasom előtt. – Amiről Te beszélsz, az nem más, mint egyszerű diktatúra. Az átjárók elzárásával megakadályoznád a shinigamik utazását ebbe a világba, ami pedig csak káoszhoz vezethet. Lehetsz akármilyen gyors, teleportálhatsz bárhova, ha nem vagy képes az összes lelket átküldeni a Tiszta Lelkek Városába, akkor máris elbuktál. Plusok nélkül a Seireitei nem kapna utánpótlást, ezen kívül a kallódó szellemekből egy idő után hollow válna, ezzel pedig pont az az oldal erősödne, melytől meg akarjuk védeni a számunkra kedves helyeket és személyeket. A dimenziók egymásra épülnek, a halál pedig az élet velejárója. Felsőbbrendűségünk tudatától vezérelve nem lennénk képesek sokáig fenntartani a békét, a halandók is ugyanúgy háborúznak, habár elenyésző jelentőségű dolgok miatt.
A dzsungel törvénye még a fejlett korban is megfigyelhető, ám sokkal korlátoltabb, s aljasabb formában. Az árulás mindennapos a Földön, csupán kevés olyan férfi és nő létezik, aki egy kedvezőbb állásajánlat vagy nagyobb fizetés reményében nem tenne keresztbe a versenytársainak. A témáról az Adán-sannal való beszélgetésem emléke úszik be, így csak fél füllel koncentrálok Yukera. Hasonló álmokat dédelget Ő is, mint Tamachi, azonban a megvalósításáról nincs ilyen kiforrott képe. Elgondolkodva vizsgálgatom az egyik ábrát, melyről egy csontvázszerű gépszörny köszön vissza. Valóban helyes lenne ilyenfajta gyilkoló eszközökkel a csatába vonulni? Semmi biztosíték nincs arra, hogy az irányítás nem csúszik ki a bukott nemes kezei közül, s az eddig szövetségesnek hitt ócskavasak nem támadnak Ránk. Jobbnak látom egy kis pihenőt tartani, mivel nem válaszolok rögtön az ősz hajú kérdésére, csak egy vállrándítással adom tudtára, miszerint az órák már rég összefolynak a vaizard előtt, ha egy ilyen elásott bunkerben tengeti az idejét. Kimenni felesleges lenne, a védőmező finom pulzálásból arra tudok következtetni, hogy fent zuhog az eső. Az ilyen helyzetekre felkészülve a közeli szekrényhez lépek, azután egy kannát, valamint további eszközöket varázsolok elő belőle. Legjobb lenne friss vízből főzni az italt, viszont érthető okokból csapán palackossal tudok szolgálni, mivel nincs bevezetve a vízvezeték, legalábbis egyelőre. Halk dúdolászás közben készítem el a nedűt, Kidou segítségével forrósítom fel a folyadékot, majd laza mozdulattal beleszórom a teafüvet. Egyszerű mentaízesítésű, az értékesebb teáimat otthon tartom, egy biztonságos helyen. Felidézem az elhangzott talányokat, ezt követően nekikezdek a válaszadásnak, ám előbb a fiú elé is leteszem csészéjét.
- Fiaim megfoganásáról akkor értesültem, amikor árulásomat követően első alkalommal lopóztam vissza a Seireitebe. – kezdek bele a mesébe, miközben kezemet a kerámia oldalán melengetem. – Chiyoko valószínűleg már lelépésemkor is állapotos volt, ám erről egyikünk sem tudott. Azóta hetente vagy havonta találkozgatunk leginkább Nálam, mivel Neki sokkal egyszerűbb átlógni ide, mint Nekem Soul Societybe. Nem is olyan régen Watanabe áthozta a srácokat a Fészekbe, de természetesen maguktól sose találnák meg a helyet. Fogalmam sincs hogyan történhetett, talán a reiatsunk nagysága miatt, de két egyéves csecsemő helyett, egy párnyi tinédzserkorú suhanccal találtam szembe magam. Először meg akartak ölni, ám persze kudarcot vallottak. Mostanra sikerült elsimítanunk a félreértést, viszont ettől függetlenül eléggé meglepődtem. Sérült is voltam akkor, szóval csak a szerencsének és a tapasztalatnak köszönhettem, hogy nem esett bajom. Látszik Rajtuk, hogy az Én véreim, ugyanolyan jó harcos válik belőlük egy napon, mint az apjuk.
Szavaimból nem kis büszkeség érezhető ki, valamint szerénykednem is felesleges, mindketten tisztában vagyunk vele, milyen erőt is képviselek. Monológom befejezését követően kényelmesen hátradőlök, majd miután megfújtam az ital felszínét, óvatosan kortyolok belőle egyet. Érdekes módon most nem égettem meg a nyelvem, pedig rossz szokásom ilyen procedúra közben kárt tenni magamban. Érdemes lenne egy kicsivel több türelmet elsajátítanom, mert leginkább ez okozza bajaimat.

[Yuke beFészkeli magát, avagy hadd lássuk azt a zuhanyt!]

Fogalmam sincs, miképp képes egy egykor lojális ember ilyen durván elfordulni attól, amiben egész életében hit, s évszázadokig szolgált. Jómagam ugyanúgy elhagytam a Gotei 13 köteléket, ám mégsem ócsárolom ilyen szinten, mint a balomon ülő férfi. A felépített rendszerrel nincs gondom, csak azokkal, akik irányítják azt. A korrupció mélyen beette már magát a Seireitei társadalmába és valóban, a legegyszerűbb megoldás lenne kivágni az úgymond férges részeket. Ettől függetlenül nincs jogunk ehhez, nem is lesz soha! Népirtással nem lehet megoldani egy problémát, már többször is bebizonyosodott, miszerint ez egy rossz út. Arra viszont nem számítottam, hogy a vaizardságomat is belekeveri az egészbe. Fenyegetően dőlök előre székemben, nem vagyok süket egyelőre, ekképp bizonyosságot is nyerek felőle. A fajtámra mindig is megvetéssel néztek az elvakult halálistenek, mert szerintük olyan erőket is birtoklunk, melyek nem természetesek. Nem Mi választottuk ezt az életet, egy kísérlet áldozatai lettünk, ami mindent megváltoztatott egy pillanat alatt. Nem értek egyet Yukezo álláspontjával. A mostani kapitányok sokkal elfogadóbbak, mint elődeik voltak, nem egy tud például Maya „másságáról” mégsem köpte eddig még be senki sem. Hallottam híreket Narakut illetően, szerencsére Suke mindig tud fontos információkkal szolgálni Soul Society életéről. Balszerencsés helyzet, pont akkor történik Vele is ilyen, amikor már nem vagyok Taichuo. Könnyedén hatástalaníthattam volna, s talán még most is igazgatná a 2. osztagot, ám a Sors nem ezt az utat jelölte ki számára. A jövő útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás. Az eltorzult kifejezés az arcán további aggodalmakra ad okot, ilyen hozzáállással nem fog sikerrel járni, mert egyszerűen nem fogom engedni, hogy megtegye.
- Felfogtad Te egyáltalán, hogy miről is beszélsz? – mordulok fel végül megelégelve a hallgatást, miközben a leégett cigarettavéget elnyomom a hamusban, s kortyolok egyet a teámból. –Egykori barátnődet megkérdezted, Ő is úgy érez-e, mint ahogy elmondtad? A változás mindenki számára rémítő, ezen nincs mit csodálkozni, ilyen a természetünk. Valóban, az igazságot képviselem, ám mégsem akarok romba dönteni egy olyan rendszert, ami a hitet és a biztonságérzetet adja egy egész nép számára. Régen egyetértettem volna Veled, egy teljesen új rendszer felépítéséről álmodoztam. Viszont az Emberek Világában töltött hónapok alatt ráeszméltem, miszerint ez nem lehetséges. Más szemlélettel álltam immár elő, nem eltörölni, hanem megváltoztatni akarom a dolgokat. Kétségtelenül sokáig fog tartani, évtizedekig vagy akár évszázadokig is, azonban Én hiszek a célomban, s bízok benne, hogy meg tudom valósítani. Az értelmetlen öldökléssel semmivel sem vagyunk jobbak, mint a hollowok.
Átérzem helyzetét, biztos fájó lehet az a bánásmód, amit el kellett szenvednie családjával együtt, holott a hallottakból minden tettükkel a lelkek javát szolgálták. Sötét titkok vannak itt a háttérben, hiszen legutóbbi beszélgetésünk alkalmával még megbánás nélkül beszélt apja haláláról, valamint egy olyan ember képét festette le előttem, kinek vége a köz javát is szolgálta. Sajnálatos módon, akkor döbbenünk rá többnyire a fontos tényekre, amikor már késő. Acélkék íriszeim most fakón maradnak a helyiség mennyezetére, nem látható bennük a tenni akarás jól ismert csillogása. Kenshint se kellett volna elpusztítanom, sokat jelentene most a segítsége Testvériségünk számára. Ám az Őt már megfertőzte a hatalom sötétsége, képtelen volt úgy gondolkodni, mint ahogy Én teszem. Éles emlékképként lebeg előttem arca, amint fröcsögve vágja a képembe, hogy a szeretet érzése csak gyengévé tesz, sosem fogom elérni azt, amit akarok. Nem volt igaza, erre a Daitenshi létezése az egyik legjobb példa. Sokkal tartozom régi barátomnak, a Kohrihebi no Su is az Ő nevéhez fűződik, hisz’ régen mindenki csak Jégkígyónak szólította, leginkább lélekölőjének képessége miatt. Az akkori rendszer rontotta el, most már teljesen más vezetőség áll a 13 Őrosztag élén, s habár a kapitányok többsége fiatal, mégis nagyobb bölcsességet képviselnek, mint némelyik elődjük. Bevallom, szerettem kapitány lenni, azonban árulásom miatt valószínűleg nem kapnék vezető pozíciót soha többé, még akkor sem, ha elmondanám indítékaimat. Az sem biztos, hogy egyáltalán visszafogadnak majd a Seireiteibe, mert ugye megöltem néhány ártatlan tisztet, bár elég jó esélyekkel indulok, mivel több vezető támogatását is a magaménak tudhatom. Elmélkedésemből a papír ismerős zörgése ránt vissza, valamint a férfi újabb monológja. Nem hallottam még ilyen nevű shinigamiról, biztosan évekkel azelőtt szolgálhatott, mielőtt Én még egyáltalán megfogantam.
- Utara Kezomaru… Nem mond semmit a neve számomra. - vallom be végül kellemetlenül, jobban el kellett volna merülnöm az archívumok tanulmányozásában annakidején. – Nem most történt meg először a Tiszta Lelkek Városában az ilyesmi, szóval nem lep meg túlságosan a története. Ettől függetlenül mégsem bízom benne, hiszen mégis csak kellett valaminek lennie, amiért a Gotei 13 cserbenhagyta. Ne érts félre, a Te hűségeddel tisztában vagyok, máskülönben itt sem lehetnél. Azonban mi a garancia arra, hogy ez a fémfejű nem fog gondolni egyet, s magára hagy minket mondjuk egy csata közepén? Lehet Te irányítod az erejét, ám az belőle táplálkozik, ezért biztos van valami köze hozzá. Meg tudnád magyarázni, miként is működik a gömb?
Szeretnék tisztában lenni a szerkezet felépítésével, mert vészhelyzet esetén, ha netán mégis kicsúszna Tamachi kezéből az irányítás, valakinek mindenképp meg kell állítani, s mivel igencsak mártíralkat vagyok, így úgyis Reám hárul eme feladat elvégzése. Érdeklődve veszem, kezembe az egyik papírost, miközben szinte már kiürült csészémet arrébb tolom. Pár sor elolvasását követően már tudom mit tartok magam előtt, ám valamiért egyáltalán nem érzem zavarónak, hogy más titkos naplójában turkálok. Yukezo apja egy menthetetlenül idealista ember volt, ilyen utópiát lehetetlen létrehozni, az Adán-sannal való beszélgetés közben jutottunk erre a következtetésre. Csupán fél füllel hallgatom beszédét, azonban egy részlet felhívja magára a figyelmet, ami mellett nem tudok csendben maradni. Ennek ellenére hagyom, hadd mondja végig egy szusszal az egészet, addig is tudok elmélkedni saját fejtegetésemen. A Király említésére félreérthetetlen grimaszt vágok, megvan a véleményem az uralkodóról, habár még sosem találkoztam Vele személyesen.
- Itt van egy félreértés, amit jó lenne tisztáznunk, ha eddig még nem történt meg. – vágok bele halkan, míg egy újabb bagót izzítok be. – A shinigamik feladata nem visszaküldeni a lidérceket Hueco Mundoba, hanem a lelkük megtisztítását követően Rukongaiba irányítani Őket. Ezért is robbant ki több, mint száz éve a quincyk elleni felkelés, aminek következményeként egy egész faj tűnt el a Föld színéről, szinte maradéktalanul. Íjaikkal teljesen elpusztították a hollowokat, ezzel borítva fel az egyensúlyt. A Lelkek Királya pedig semmi esetben sem fog belefolyni a Mi ügyeinkbe, ebben biztos vagyok. Régen, amikor Aizen kivégezte a 46-ok Tanácsát és ellopta a Hōgyokut, akkor sem tett semmit. Még a 0. osztag sem lépett közbe, ezért egyértelműen arra tudok következtetni, hogy magára hagyta a birodalmát. Ez a probléma a Miénk, Nekünk is kell megoldani.
Néhány perc szusszanásnyi szünetet engedélyezek magamnak, a rengeteg új információ feldolgozása nem épp egyszerű, főleg ha az ember napok óta alig alszik. Fáradtan dörzsölöm meg ismét látószerveimet, majd egy újabb csésze italt löttyintek magamnak. Nem szeretem a kávét, ezért a tea az egyetlen olyan növény, amiből kellő koffeinmennyiséget tudok meríteni. Beszélgetésünk közben a kannában lévő nedű is kellően lehűlt, ennek köszönhetően már rögtön fogyaszthatom is azt. Régen hódoltam már két nagy szenvedélyemnek, szóval a tekercsek fölött görnyedezés helyett kiélvezem ezt a különleges alkalmat.

[Yuke beFészkeli magát, avagy hadd lássuk azt a zuhanyt!]

Kezdem úgy érezni, hogy ez beszélgetés kezd egyre inkább eltérni az eredeti témától és már csak egymástól eltérő tézisek felvetéséről van szó. Fejemben egyre inkább erősödik egyfajta monoton zúgás, ami miatt nem tudok tökéletesen koncentrálni a Velem szemben helyett foglaló férfira. Nem szeretném hangosan kimondani, de valószínűleg nem épp a nagy megvilágosodás vezette Mayát akkor, amikor megpróbálta kioltani Yukezo életét. Olyan stílusban beszél a vaizardságról, mintha valami fertő vagy kórokozó lenne, s fajtánk csak azért van kiközösítve, mert egy meg nem értett betegségben szenvedünk. A halálistenek tájékoztatásával egy teljesen más reakciót érnénk el, kétségtelenül megrémülnének, és így is-úgyis a botfán végeznénk. Viszont van egy másik lehetőség, ami még ennél is borúsabb jövőre enged következtetni. A lidérc erők birtoklása valóban nem természetes, azonban olyan hatalom birtokába juttatja tulajdonosát, ami túlszárnyal minden képzeletet. A tökéletes hibrid megteremtésével eltörlődik a határvonal a shinigami és a hollow között, egyetlen létformaként egyesül ez a két gyökeresen eltérő faj. Rengeteg nagyravágyó tiszt él a Seireiteiben, akik fél karjukat is odaadnák egy ilyen lehetőségért. Valóban azt gondolnák, hogy megállíthatnának egy maszkost, de csupán azért, hogy utána egy boncasztalra vághassák és különböző kísérletek egész sorozatát hajthassák végre Rajta. Azt kell mondjam, inkább élek életem végéig bujdokolva, semmint hogy egy ilyen procedúrának tegyem ki magam. Ráadásul Én még a kevésbé radikálisok közé tartozom, a többieknek azért több elszámolnivalója van a Gotei 13-mal, mint Nekem. Ők tényleg elveszítették a rangjukat és életcéljukat, nem önként mondtak le róla. Aizen fondorlatos cselekedetei miatt az egykori hősöknek rejtőzködniük kell.
- Igen, ezt a világot akarom megmenteni, s meg is fogom. – szólalok meg halkan, azonban hangom mégis metszően csattan a beállt csendben. – A rendszer valóban romlott, olyanok irányítanak, akiknek semmi joguk nincs hozzá. Ám a szeretteim is ott élnek, dolgoznak nap-nap után; arra nem gondolsz, hogy Velük például mi lesz? Az őrosztagok szervezete egy katonai csoportosulás, a politika csak megpróbálja manipulálni azt. Elpusztították a 46-ok Tanácsát, de az újra felállt, a kapzsi nemesek kitöltötték a megüresedett helyeket. Ezek a gyarló emberek igazgatják Soul Society-t. Nem a rendfenntartó hatalomban, hanem a vezetőségben kell a hibát keresni. Egy erős vezéregyéniségnek kell kiemelkednie a mocsokból, kinek irányítása alatt megszűnik majd a korrupció. Nehéz átmenet lesz, talán nem is kivitelezhető, azonban Én szeretnék hinni a jobb jövőben. Tenni fogok az érdekében!
Kezdek úgy beszélni, mint a XIX. század szabadságharcosai, lehet, az is vagyok. Balomat csészém oldalán melengetem, habár a hőfok csökkenni érződik, ebből tudok az italt fogyaszthatóságára következtetni. Két nagy korttyal eltüntetem a maradékot, azután beleszívok egyet nem olyan rég meggyújtott cigarettámba. A helyiség mennyezeténél egy orbitális felhőbe tömörül a füst, földalatti építmény lévén a szellőzés nem épp a legtökéletesebb. Két láncdohányos alak viszont nem foglalkozik ilyen csekélységekkel, Nekünk már úgyis mindegy. Elgondolkozva hallgatom Tamachi szavait, életszemlélete rengeteget változott legutóbbi találkozásunk óta. Néhány dologban talán igaza lehet, ám olyan örökérvényű igazságokat cáfol meg, amihez semmi köze nincs. Részemről inkább szenvednék Rukongai valamelyik mocskos sikátorában, minthogy agy nélkül randalírozzak az Emberek Világában és ártatlan lelkekből zabáljak. Habár elárultam hivatásomat, régen a gyengék védelmére esküdtem fel, ebből adódóan mind a mai napig megvédem és átküldöm az utamba kerülő szerencsétleneket, ha úgy hozza a Sors.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy-egy lidérc lecsapása közben az elkövetkezendő jólétük képe lebeg a szemem előtt. – jegyzem meg unott képpel, azután játszani kezdek az üres kerámiával. – Akkor nem mások, mint kiiktatandó ellenfelek, azonban valahol legbelül érzem, miszerint ezzel Nekik is jót teszek. Úgy tűnik, nem értetted meg a fámát, amit a körfogás fontosságáról ecseteltem. Az egész univerzum az egyensúlyra épül, anélkül felborulna minden. Hadd mondjak egy egyszerű példát, amiből talán megérted a helyzetet… Vegyük például az oroszlánt és a gazellát. Abban az esetben, ha kiirtod a gazellákat, elveszed egy másik faj potenciális prédáját, ezzel végzel azzal is. Nem teljesen passzol a mostani helyzethez, de ebből levonható egy következtetés. A lidércek megeszik a lelkeket, a shinigamik pedig megtisztítják őket. A Seireiteibe átkerülő plusokból potenciális halálistenek lehetnek, akik elhalálozásukkor visszatérnek a halandók közé. Ilyen egyszerű, körforgás.
Kezd megfájdulni a fejem ettől a sok tudományos maszlagtól, harcos vagyok, nem poéta az istenért! Ráadásul a faromat is elültem már, szóval könnyed mozdulattal pattanok fel ülőhelyemről és ide-oda kezdek sétálgatni két hatalmas könyvespolc között, ilyen módon mozgatva meg elgémberedett tagjaimat. Következő felvetésével már a háború felé tereli a szót, amely jól érezhetően elkerülhetetlen lesz. Azt mondják, akkor születtek nagy változások, ha harci helyzet állt fent. A béke csupán egy átmeneti állapot, nincs fejlődés, nincs semmi. A régi korok nagy találmányai is először harcászati céllal készültek, csak ezt követően gondoltak a további felhasználhatósági területekre. A jövő jelenleg elég ködös, képtelenség megjósolni mit hozz a holnap. Egy olyan ellenféllel állunk szemben, kinél eszesebbet keveset hordott a hátán a Föld és még a teljes hipnózis képességét is birtokolja. Nehéz csata lesz, az biztos, de nem megnyerhetetlen!
- A végzet elkerülhetetlen, egy mindent megváltoztató viszály többek között a Mi javunkat is szolgálná. – fejtem ki álláspontomat az üggyel kapcsolatban, míg hátamat az egyik közeli polcnak támasztom. – Persze rengeteg áldozat lenne, de melyik fejlődés nem követelt meg ilyesmit? Gondolatod helyes, ismerek néhány Espadát és Ők sem szívlelik túlságosan Aizent. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy hajlanának összefogásra, még meglátjuk, mit hoz számunkra az idő múlása. Másrészről nem értek Veled egyet… Kapitánynak lenni még mindig a legnagyobb megtiszteltetés, ezzel ismerik el erődet és képességeidet. Előbbi megjegyzésedet akár sértésnek is vehetném. Ám az végtelenül gyerekes lenne, igaz-e?
Hűvös mosolyom egyértelművé teszi, miszerint nem díjazom az Engem ért rágalmakat. Talán nem ilyen céllal mondta őket, azonban ha sértegetni próbál, nagyon megütheti a bokáját. Fogalma sem lehet róla, hogy milyen érzés Taichounak lenni, az nem csak egy cím. Vezetővé válni hatalmas felelősséggel jár, több ember élete fölött dönteni nem egy leányálom. Néha valóban elbizonytalanodom rátermettségemet illetően, viszont ilyenkor mindig eszembe jut Hanae, aki elég jónak tartott a posztra. Sajnálom, hogy nem tudtam beteljesíteni hozzám fűzött reményeit…
- Mindenképp sok reményt táplálok esélyeinkbe… - térek ki a válaszadás elől semlegesen, magam se tudom még igazán. – A Dárda darabjai csak együtt fejtik ki hatásukat, máskülönben csak széttörhetetlen ereklyék. Erejével kétségtelenül lezárhatnánk ezt az egész felhajtást, ám nem fogjuk megtenni. A hatalom megfertőzi az emberi szívet, sikerünk esetén isteneknek képzelnénk magunkat, s akkor nem lennénk jobbak, mint az, aki ellen most harcolunk. Saját erőnkkel kell diadalmaskodnunk, különben semmit nem ér a győzelem.
Véleményem kifejtése után ismét visszaülök kiindulási helyemre és a beszéd közben leégett cigarettavéget ismét elnyomom. Még lötyög némi tea a kanna alján, szóval azt kitöltöm magamnak, hisz’ a nagy ecsetelésben eléggé kiszáradt a szám. A gőzölgő ital felett hunyorogva emelem acélkék tekintetem az egykori nemesre, várva, hátha van még valami hozzáfűznivalója a beszélgetéshez.

[Yuke beFészkeli magát, avagy hadd lássuk azt a zuhanyt!]

A lélekbontó megszerzésére magam is gondoltam, azonban még Én sem állok olyan szinten, amivel felvehetném a versenyt Aizen erejével. Talán néhány év múlva elérem azt a szintet, ám addig is csak egy nagyobb csoporttal lennénk képesek térdre kényszeríteni Las Noches új diktátorát. Fogalmunk sincs, milyen képessége van igazából annak a tárgynak, aminek vaizardságom köszönhetem, viszont ha képes eltörölni a határokat két faj között, akkor biztos nem lehet piskóta. Annyi éven keresztül rejtőzött, lappangott az Emberek világában és csak egyetlen balszerencsés döntés kellett ahhoz, hogy minden a feje tetejére álljon. A régi kapitányok is túl gyengék voltak, legalábbis ezt a következtetést tudom levonni, hiszen egy sem volt képes megállítani az áruló triumvirátust. Az igazat megvallva ezen már meg se kéne lepődnöm, mert szerény személyem dezertálását se tudták megakadályozni, pedig egyedül voltam és Urahara senkaián kívül semmilyen segítséget nem kaptam. Remélem, egyszer majd megértik mit miért tettem és nem fognak Rám neheztelni az Elmúlás hegyén történt… khm… félreértés miatt. Yukezo dilemmája elgondolkodtat, egyelőre nem tudok elképzelni egyetlen olyan fenyegető fajt sem, ami miatt az arrancarok és a shinigamik összefognának. Részemről semmi problémám nincs a lyukas hasú népséggel, kivéve az agyatlan zabagépeiket, amelyeknek annyi eszük sincs, mint egy marék lepkének. Amint legalább egy kis intelligenciát fel tudnak mutatni, már rögtön lehet tárgyalni Velük, ámbátor legtöbbször az agresszív véleménycsere a meghatározó. Ezen nincs mit csodálni, hisz’ ősellenségek vagyunk vagy mifene. Túlságosan elmérgesedett a helyzet az évek során, talán csak egy hatalmas csapás változtathatná meg ezt az egészet, ami mindenkire nagy kihatással lenne.
- Felesleges most azon agyalnunk, hogy kik lesznek a következő ellenfeleink, ha ennek az egésznek vége lesz. – fejtem ki véleményem ez ügyben, mialatt egy újabb cigarettát tolok a számba. – Nem hiszek az istenekben, legalábbis a normális értelemben biztosan nem. Te is, Én is természetfeletti lényekként lehetnénk definiálva, holott semmivel sem vagyunk feljebbvalók az egyszerű halandóknál. Ahogy már említettem korábban, néhány évet emberként is eltöltöttem a Földön, most mégis az egyik leghatalmasabb harcosként tartanak számon. Nem tudok biztosat mondani, azonban az egyszerűbb lidércek lélekölővel történő elpusztítása után bizonyosan lélekként ébrednek, de nem ástam túlságosan mélyre ebben a témában, így nem tudok nyilatkozni a Hōgyoku-val kezeltekről. Ellenben az alapelvnek elvileg ugyanannak kell lennie.
Monológom közepette társam feláll, azután a tekercsek irányába sétál és nézegetni kezdi egyiket-másikat. Rosszalló pillantással veszem tudomásul, miszerint a bagóját nem oltotta meg, esküszöm levágom valamijét, ha felgyújtja itt Nekem a könyvtárat. Kérdésére egy magabiztos bólintással válaszolok, azonban nem kívánom bővebben kifejteni a dolgot, egyelőre csak a hely történetét, valamint a főhadiszállást védelmező energiamező mibenlétét derítettem fel, az utóbbit pedig szerencsésebbnek érzem megtartani magamnak, habár bármilyen módosítást csak a tulajdonos tud elvégezni, ahhoz pedig először meg kell ölni az előző gazdát, hogy átadható legyen eme cím. A beszélgetés fonala ezt követően a Bankai felé terelődik, ami régi emlékeket idéz fel bennem. Mióta csak megismertem Zanpakutoum Shikai alakját, minden erőmmel a fejlődésen voltam. Máig pozitív emlékként gondolok vissza Dotonryuu legyőzéséhre, annál könnyebb összecsapásra nemigen emlékszek az utóbbi időkben. Kétségtelenül nagy szerepet játszott benne az a hirtelen erőnövekedés, ami a lidércerők megkaparintásával járt, de alaptalanul nem lettem volna képes elérni azt a szintet. Lélekölőm szelleme igazából nem is küzdött teljes erőbedobással, úgy gondolta, már így is eleget csatáztam ahhoz, hogy kiérdemeljem. Ettől függetlenül egyáltalán nem kímélt, ha jól emlékszem még most is megvan az a heg, amit tüskés farkával való találkozás alkalmával szereztem. A kölcsönös tisztelet nagyon fontos, kettőnk között pediglen tökéletes az összhang. Töprengő arckifejezést vágva hallgatom a Villámvándor fejtegetését, s csak sajnálni tudom, amiért ilyen engedetlen fegyverrel áldotta meg a Sors. Szerény személyem is találkozott már Paragonnal, azonban akkor könnyedén felülkerekedtem mindkettőjükön.
- Megszámlálhatatlan órányi edzéssel, valamint némi külső segítséggel. – kezdek bele a mesélésbe, amint ismét helyet foglalt. – Kisuke-san technikáját használtam, amivel három nap leforgása alatt el lehet sajátítani a Bankait. Természetesen, ha nincs meg hozzá a kellő erőd, képtelen leszel legyőzni lelked másik részét, s elbuksz. Részemről ez elég könnyen ment, azért százhúsz évig gyakoroltam szinte megszállottan, aminek jól látható eredménye lett. Néhány hónappal kapitányi kinevezésem előtt jártam sikerrel, már csak ez hiányzott előrelépésemhez a ranglétrán. Véleményem szerint túlságosan labilis vagy, az együttműködésre kellene törekedned, nem pedig arra, hogy Zanpakutoud behódoljon Neked. Biztosan ez frusztrálja, s ezért nem tudod minden alkalommal kellően kihasználni a benned rejlő lehetőségeket.
Kérése megfontolandó, amúgy is régen volt már részem egy jó kis csetepatéban, lassan belefulladok a sok tekercsbe és papiruszba. Keresve se találhatott volna jobb edzőpartnert, szóval némi gondolkodást követően egy bólintással beleegyezem a dologba. Gyorsan kihörpintem az utolsó korty teát a poharamból, majd miután elnyomta az időközben leégett csikkem és minden elpakoltam, nincs más hátra, minthogy mutassam az utat az edzőtér felé. A legalsó szinten kapott helyet, ami szerintem elég kedvezőtlen terület, mivel egy normál épület esetében a talapzat megsérülésével az egész építmény összeomolhat. Szerencsére ennél azért erősebb a Fészek, így nincs miért aggódnom. Könnyed mozdulattal lépek be a dojoba, azután máris bemelegítésbe kezdek, mivel a sok ülésben nagyon elgémberedtek a tagjaim. Miután ezzel is megvagyok, katanámat lassú mozdulattal húzom elő, ezt követően pedig egy szempillantás alatt a terem közepén termek, hála villámtáncomnak. Laza kezdőállást veszek fel, kardomat féloldalasan magam előtt tartva, ezután várom, miképp is kezdjük el Yuke rögtönzött traccspartiját lelkének egy darabjával.

Folytatás >>