Egy pislogásnyi idő alatt materializálódunk ismét, feltehetőleg zárt területen, mivel immáron nem érzem az esőcseppek hideg érintését a testemen. Acélkék íriszeimet felvillantva megbizonyosodom róla, hogy a Fészek tanácstermébe érkeztünk, mint ahogy az előzőleg meg lett beszélve. Szótlanul Hitominak és Yukezonak, miszerint foglaljanak helyet, amíg jómagam Shizunet támogatva kioldalozok a helyiségből. Vaizardságából kiindulva túlzottan nem aggódom a testi épsége miatt, különleges regenerációja miatt rövid időn belül képes lesz majd felépülni. Természetesen visszatérve a raktárba meg fogom kérni Hacchit egy kis elsősegélynyújtásra, viszont egyelőre meg kell elégednie egy kissé kényelmetlen ággyal a lakószobák egyikében. A visszafelé úton halántékomat dörzsölgetve próbálom felfrissíteni elnehezült szellemem, úgy érzem, mintha már napok óta egy pillanatra sem hunytam volna le a szemem. Egyáltalán nem a legjobb módon alakultak a dolgok, tökéletes kudarcként könyvelhetem el a visszatérésről szőtt terveket. Ennyi évnyi harc és rengeteg szörnyűség láttán még mindig valószínűtlenül naiv módon alapoztam már nem is az emberi jóindulatra, hanem a hála érzésére. Hányszor feltételezzük a legjobbakat és bukunk el csúfosan, amíg végre megtanuljuk a leckét? Részemről a mai napon telt be a pohár, innentől nincs lejjebb. Csalódottságom persze csak másodlagos egy másik érzés mellett, amit szerelmem és fiaim hiánya kelt bennem. Soul Societyben nem féltem Őket, Chiyo-chan a 4. osztag kapitányaként a város hősének nevezhető, hisz’ ugyanolyan bátran küzdött, mint bármelyik kizárólagosan erre kiképzett taichou. S lényegében a sebesültek gyógyításánál nincs is fontosabb feladat, nélküle minden kétséget kizáróan hatványozottan többen estek volna el.
Halk sóhaj kíséretében érintem meg ujjaim hegyével menet közben a sötét márványfalat oldalamon, muszáj vagyok valamilyen szinten elfoglalni magam, mielőtt még beleörülnék a történtekbe. Vágyakozóan keresek valamiféle kiállót vagy repedést a kőzeten, hiába tudom pontosan, hogy egyetlen ilyen sem található a főhadiszállás területén. Tökéletes, nem olyan, mint az életem mostanában. Már csak pár lépés választ el a terem bejáratától, amikor eddig ismeretlen előérzet csap meg. Szinte lehetetlennek tűnik, ám mégis támadás ért Minket! Megtorpanva kezdek összpontosításba, elmém egyik hátsó zugában felsejlik előttem az épület tervrajza, amin fényes pontok jelzik az ittlévő tagokat. Értetlenül kell konstatálnom, hogy senki sincs itt Rajtunk kívül. Ettől függetlenül az árny jelenléte bizonyos, de számomra ismeretlen módon ki tudta játszani az érzékelőket, valamint az éberségünket is. Minél hamarabb ki kell ürítenem a bunkert és egyedül utánajárni az ártó szándék mibenlétének. Elhatározásomat sietve szeretném átvinni a gyakorlatba, viszont mielőtt akár egy lépést is tehetnék, valószínűtlenül nagy erő vág mellkason, amitől hátratántorodom. Meglepetten terjesztem ki ismét érzékeimet, ám semmi különös nem vonja magára a figyelmem. A helyzet majdhogynem több, mint nevetséges, emlékeim szerint semmilyen elmezavaró technikát nem kaptam el, ámbátor az ételbe ettől függetlenül belekeverhettek valamit. El tudom tüntetni a szervezetemből, de ehhez egy nagyobb adag lélekenergiát kell felszabadítani, ami közömbösíti a méreg esetleges hatásait. Mivel a napokig tartó raboskodás a Senzakyuuban teljesen lemerített, ezért a medálból szeretnék némi reiatsut szerezni, lévén a tárolót nem tudhatta senki megbuherálni az Engem fogságba ejtő tisztek közül.
- Mi a…?! – teszem fel a kérdést motyogva, miután a megszokotthoz híven elkezdem a rituálét. Egyelőre semmi nem történik, ami némileg zavarba ejtően hat, hiszen alig tíz perccel ezelőtt még használtam. Váratlanul elképzelhetetlen mennyiségű energia szabadul fel, aminek nagysága szerénységemet is térdre kényszeríti. Kevés alkalommal kerültem olyan szituációba, ahol vissza kellett töltenem tartalékaimat, ennek megfelelően igencsak nagy mennyiség maradt benne. Fogalmam sincs mi lett az ékszerrel, azonban minden kétséget kizáróan csak rosszat jelenthet. Ingerülten próbálom meg letépni a nyakamból, de érthetetlen módon nem járok sikerrel. Hirtelen mindent elsöprő robbanás középpontjában találom magam, amibe beleremeg a Fészek alapzata is, s a falak is meggörbülnek belé. Artikulálatlan ordítás szakad fel mellkasomból, mialatt szememből, valamint a mellkasomon függő opálból aranyszínű fény csap ki. Amilyen gyorsan elkezdődik a jelenség, olyan gyorsan véget is ér. Vér fémes ízét érzem a számban, miközben négykézláb támaszkodva kísérlem meg összeszedni meggyötört valómat. Remegő kézzel nyúlok látószerveim irányába és megilletődve kell tapasztalnom, hogy arcomat is a fentebb említett nedv mocskolja be, véres könnyek ezek. Kezdeti rémületem sebesen száll tova, ennyitől azért nem fogok a gatyámba piszkítani. Beletelik némi időbe, ám végül sikeresen feltápászkodom és a tanácsterem ajtajához botorkálok.
- Baj van… - szólalok meg elhaló hangon, miután beléptem a terembe. Fehér, vörös cseppektől elcsúfított ruházatom felsőrészét széthúzva mutatom meg, mire is gondolok pontosan. A drágakő, amely korábban a láncon függött most a szegycsontomba ágyazódva izzik földöntúli fénnyel. Hm, szerintem ez nem természetes…

~ Ködös jövendő ~

Bár visszatértünk a Fészekbe, megmaradtam szótlanul. Komor arccal ültem le a tanácsteremben és lábamat keresztbe téve habozás nélkül hozzáfogtam epres édességrúdjaim módszeres elpusztításának. Ideges voltam, vagyis talán inkább feszült. Tudtam, hogy számomra kockázatos lesz ez a kis kaland, de bíztam benne, hogy elég gyorsak leszünk ahhoz, hogy ne találkozzak a nővéremmel. Hát nem jött össze... Így, hogy szemtől-szemben találkoztunk, sokkal nehezebb volt feldolgozni az egészet, mintha csupán abban a tudatban éltem volna, hogy majd megtudja valamikor, hogy én is ott voltam. Haragudtam Yuu-chanra, ez az egész az ő felelőtlenségéből fakad. Ha csak egy kicsit is körültekintőbb lett volna, és nem bízik meg vakon abban, hogy az áruló shinigamik elleni segítsége elegendő lesz ahhoz, hogy majd megbocsássák a bűneit, akkor mindezt elkerülhettük volna. A Soul Society-béli törvényekről szinte semmit sem tudok, de az emberi bíróságok sem felejtik el a bűnözőnek a tettét csak azért, mert megbánást mutat, vagy jót cselekszik. Csupán enyhítik a büntetést. Ennyi esze kellett volna hogy legyen ennek a fafejűnek, mielőtt visszamegy Reménykedtem benne, hogy Kotomit nem rázta meg nagyon, amit tettem, tudom hogy az ő szemében én még az a kislány vagyok, aki a légynek sem tudna ártani. Ó, ha tudná... Talán ideje lenne neki elmondanom a titkomat, még ha ezzel örökre meg is utáltatom magam vele. Jobb lenne tiszta vizet önteni a pohárba, hogy megérthesse, miért is segítek egy Yuu-chan kaliberű embernek vaizardnak. Más kérdés, hogy most egy darabig egészen biztosan nem fogunk tudni találkozni, hiszen minden bizonnyal most engem is bűnösként kezelnek odaát, amiért egy árulónak segédkeztem, ő pedig a Gotei 13 tagjaként köteles lenne ellenlépéseket foganatosítani ellenem. Nem tudná megtenni nyilvánvalóan, ahogy én sem tudnék ártani neki. De nem fogja kockáztatni a találkozást, azzal a nyomomra vezetheti a shinigami társait. Márpedig tudom jól, hogy mennyire semmibe veszik egyes halálistenek azokat, akiket meg kellene védeniük, túl arrogánsak. Azonban azzal így sem értettem egyet, hogy ellenségünkként kezeljük a Gotei 13-at, ennek semmi értelme nem lenne. Remélem ezt az ostoba kijelentését utólag vissza fogja vonni.
Gyakorlatilag néhány perc múlva már dobhattam is el a dobozt, amiben a pocky volt. Nagyot sóhajtottam, még magam sem voltam biztos benne, hogy mennyivel kellene óvatosabbnak lennem most. Yuke-chan szótlansága kicsit meglepett, de talán csak látja, hogy nem ildomos most hozzám szólni... vagy esetleg szimplán aggódik Shizune-chanért. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy teljes erejű rúgást kapott e Kotomitól, elismerésre méltó a lány keménysége. Ha engem találna el ilyesmi, talán túl sem élném, ahhoz túl törékeny a testem. A váratlanul felszabaduló lélekenergia és a Fészekbe beleremegő robbanás hatására azonban már felpattantam, kezemben pedig szikrák kezdtek játszani. Rátaláltak volna a megtalálhatatlannak hitt búvóhelyünkre? Értetlenül néztem össze Yuke-channal, és pattanásig feszülő idegekkel próbáltam valami nyomot találni érzékeim kiterjesztésével. De csak Yuu-chan lélekenergiáját érzékeltem, ahogy közeledik felénk.
Nem tudtam mire vélni a látványt, ahogy belépett. Nem volt semmi jele annak, hogy támadás érte volna a helyet, a vaizard mégis sérültnek és megviseltnek tűnt. Gondoltam, ennyire csak nem vesztette el az eszét, hogy saját magában tegyen kárt, és néhány pillanaton belül fény is derült arra, hogy minek köszönheti a vért a ruháján. Reflexszerűen nyúltam a saját medálomhoz, de az nem épült be a mellkasomba szerencsére, ellenben képtelen voltam megmozdítani. Jobbnak láttam nem erőlködni, hátha az indítja be a folyamatot, ha megpróbálják levenni.
- Mattaku -.-" Részletesen meséld el, hogy mit csináltál, ne csak nagy vonalakban, ha lehet
Egészítettem ki a shinigami kérdését. Valami nem stimmelt, és ha lehet, szerettem volna elkerülni azt a sorsot, ami a mesteremet sújtotta. Sőt, ha lehetséges, ettől a bigyótól is szerettem volna mihamarabb megszabadulni, veszélyesnek tűnt. Annyira nem fontos számomra a létezése, elvétve fordultam csak segítségért a benne tárolt energiához.
- Itt az ideje hogy elmeséld, hol tettél szert ezekre a medálokra. Már korábban is meg kellett volna kérdeznem...
Utóbbi mondatot már inkább csak magamnak jegyeztem meg, de most már késő, bele kell törődnöm, hogy olyan ajándékot kaptam a férfitól, ami lehet, hogy fog még nekem problémát okozni. Yuke-chan ötletére a könyvtárba vonultunk, hátha találunk valami feljegyzést a medálról. A tekercsek nyelvét megtanultam, néhányat át is tanulmányoztam, de erre utaló papiruszra nem akadtam még rá, igaz az ott lévő írásoknak csupán a töredékét láttam csupán. Amíg a férfi keresgélt, én jobbára a beágyazódott, izzó követ vizsgáltam: megérintettem, gyenge reiatsut próbáltam belé vezetni, a körülötte lévő bőrt néztem meg alaposan, ilyesmik. Azonban a mozdulataimból talán Yuu-chan számára is érezhető volt, hogy kissé távolságtartóan viselkedtem vele szemben, egyfajta feszültség pattogott köztem és közte. És itt most nem az ujjamból kiáramló apró szikrákra gondoltam.
- "A bosszú nem old meg semmit. Elindulsz egy úton, ami csak a sötétségbe vezet. Azt hiszed, elérted a célod, pedig a kis hadjáratodnak köszönhetően pont olyanná válsz, mint akik ellen annyira küzdesz." Emlékszel? Szó szerint ezt mondtad nekem, amikor először találkoztunk. Ha a Gotei 13 ellen fordulsz most, akkor ugyanabba a hibába fogsz beleesni, amibe annak idején én is. Ne hagyd, hogy elvakítsanak az érzelmeid. Én nem tanultam a szavaidból, a következménye pedig ez lett.
Mutattam rá a még mindig jól látható forradásra, ami a jobb alkarom belső felén húzódott végig. Örökké ott fog maradni emlékeztetőnek arra, hogy mit is tettem rosszul, és hogy miért is kell vezekelnem majd egész életem folyamán. Őszintén reméltem, hogy a férfi van annyira okos, hogy tanuljon a példámból, és ne úgy ébredjen rá a hibájára, mint én.
- Nehogy azzal gyere, hogy a te okod más, mert nem igaz. De annyit előrebocsátok, hogy ha Soul Society ellen fogsz vonulni, abban ne számíts az én segítségemre. Ahogy most azt is kijelentem, hogy nem fogok több szívességet megtenni neked, most jött el az a pont, amikor úgy érzem kvittek vagyunk.
Jelentettem ki halk, nyugodt hangon. Az események fényében itt volt az ideje, hogy függetlenítsem magam Yuu-chantól, mielőtt még nagyobb bajba kever engem. Azt hiszem eleget tettem neki azért cserébe, hogy kirántott a gödörből. Persze ha a világ megmentéséről van szó, abban továbbra is a rendelkezésére fogok állni, mint a Daitenshi erre felesküdött tagja. De a Gotei 13-tól nem kell megmenteni a világot.

[Ködös jövendő]

Kábán, szinte az eszméletvesztés szélén botladozva húzódok beljebb a terembe, erőtlen lökéssel kísérelve meg bezárni a mögöttem lévő hatalmas ajtót. Természetesen ez nem sikerül, ennek megfelelően a helyiség falain, szédítő magasságban pihenő vízköpők egyikét utasítom a feladatra. Különös módon rövidesen mégsem érzem már a korábbi fájdalmat, csupán a zavaró gyengeség az, amit negatív tényezőként meg tudnék említeni. Lehunyt szemmel próbálom a megszokott ritmusra visszaállítani kalapáló szívem, miközben balom ujjainak végére kevés lélekenergiát összpontosítok, majd a gyomrom felett egy csavaró mozdulatot teszek. Mivel a Seireiteibe való visszatérés kudarcba fulladt, így már semmi értelme nincs lepecsételve tartani lelkem hollow-részét, mely egyébként legnagyobb problémáim egyik forrása. Feltehetőleg ezen mozdulatsor némileg elhamarkodottnak tűnhet, ám mivel semmi nem történik, ezért pillanatnyi aggodalmam is tovaszáll. Homlokomat ráncolva kell konstatálnom, miszerint bár fizikai teljesítőképességem jelenleg a minimális felé tendál, reiatsum ugyanolyan hatalmas maradt, mint amilyen volt. Gondolataim közepette futó pillantást vetek társaimra, aminek következményeként bennragad a szó, amivel a kialakult szituációt magyarázni akartam volna. Eddig sosem tapasztalt kétséget látok íriszeikben, feltehetőleg nem hisznek döntéseim helyességében. A megvilágosodás érzése bármilyen sérülésnél fájdalmasabban markol bensőmbe, de leküzdve keserűségemet mégis megpróbálom összeszedni emlékképeimet az elmúlt néhány perc eseményeiről. Jól mondta a Zöldfülű, egyikük sem érti meg, hogy mi is történt valójában. Nem fogok mentegetőzni és egyetlen kimondott szót sem fogok visszavonni. Döntésem megmásíthatatlan, végleges.
- Olyat biztos nem tettem, ami eltért volna a megszokottól… - szólalok meg rekedten, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a nő megrovó stílusát. – Napokig erőmtől megfosztva tartottak, kezdtem elfonnyadni, mint egy sötét szobában tartott növény. Fel akartam kissé frissíteni magam, amikor a medál hirtelen felizzott és visszanyomta a testembe az összes eltárolt energiát. Lévén már nem voltam lekorlátozva, ennélfogva a szervezetem kilökte a felesleget, valószínűleg ezért történt az előbbi robbanás is. Mire ismét feleszméltem, az opál már beékelődött a mellkasomba. Valaki, valamikor módosított a nyakékeken!
Elsötétülő tekintettel juttok az előbbi következtetésre, majd ezt követően össznépi átvonulás kezdődik a könyvtár irányába, ahol Yukezo szeretne mutatni valamit kettőnknek. Sebesen forgó agytekervényekkel próbálok megoldást találni a láncok eltűntetésére, ám semmilyen használható kidou nem jut az eszembe. Bár némileg értek az Ősök mágiájához, hiszen a Fészek irányításához erre van szükség, viszont ez ösztönszerű, nem pedig tanult képesség. Kétlem, hogy a régi tekercsek között megtalálnánk a gyógyírt, ettől függetlenül mégis engedelmesen sorjázom be utolsóként az ősi papírosok tárolójába. Valóban, egészen idáig egyszer sem került szóba a Daitenshi-ékszerek származása, személyem pedig nem tartotta olyan fontos közleménynek ezt, amit mindenképp meg kell osztani mindenkivel. Alaposan megvizsgáltam, s egyetlen olyan utalást sem találtam rajta, amiből ártó szándék sugárzott volna. Annyira azért nem vagyok bolond, miszerint egy teljesen kipróbálatlan valamit sózzak a társaim nyakába, míg jómagam le nem teszteltem. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek és az elmúlt másfél év alatt tökéletesen működött, a megrendelés szerint képes volt eltárolni és vissza is adni az energiát. A kovácsmester állítása alapján ezeknek az idők végezetéig kellett volna szolgálniuk Minket, azonban az enyém jól láthatóan ellenem fordult. Még mindig némaságba burkolózva hallgatom meg Yuke fordítását egy régi hősről, ki látszólag végtelen hatalomnak parancsolt. Igazából sosem volt kétséges, hogy a tárolók olyan tudással készültek, amiről Nekünk fogalmunk se lehet. Elpusztíthatatlanság, csodás képességek, nem volt túlzottan nehéz párhuzamot vonni a Sors Dárdájával. Feltehetőleg a vének igencsak vonzódtak a különleges relikviákhoz, ezért csináltak ilyesmiket.
- Shala’zhar Kenshin hagyatéka nem csak a célból és a Kohrihebi no Su tulajdonjogából állt. – kezdek bele egy sóhajtással, miközben háttal az ajtófélfának dőlök. – A szívében rejtőző sötétség megőrjítette, így végeznem kellett Vele… Habár a Király szeme visszatért jogos tulajdonosához, lelkiismeretem nem engedett nyugodni. Visszatértem Soul Society azon részére, ahol egykor a próféták palotája magasodott.

Magas, szikár férfi lépdel könnyedén a harmatos fűvel borított tisztáson. Léptei nyugodtak, ám mozgása tétovának tűnik, mintha nem tudná, jó helyen jár-e. Hófehér haorijának hátán a Hachibantai jelképe díszeleg, tudatva mindenkivel, hogy eme ruhadarab viselője a Gotei Juusantai kötelékének kiemelt tiszteletnek örvendő tagja. Egy kapitány, a legjobbak egyike. Nos, igen… Egy külső szemlélő bizonyosan ezt a leírást adná Rólam, ha látna. Elégedettséget kellene éreznem, hisz’ elvégeztem a kiszabott feladatot és megtettem, amit a feljebbvalóim elvártak Tőlem. Kiiktattam a fenyegetőnek nyilvánított entitásokat, önös érzéseim ellenére is. A legjobb barátom letért az ösvényről, amit már réges régen kitűztünk magunk elé, szerelmem és az Én életemre tört, s ezért legyen bármennyire erős is a régi kapocs, választásom egyértelmű volt. Sebesen pörögnek lélektükreim előtt azon nap eseményei, fájón, mélyen beleégve elmémbe, ekképp téve árulásomat még kínzóbbá. Klasszisokkal képzettebb volt Nálam, ám a végén mégis csak Dotonryuu vitte be a halálos találatot. Fortuna kegyességének köszönhetem az életem, illetve a szemnek, ami visszaadta azt. Fürgén kalapáló szívvel haladok tovább előre, mintha ismét csak kisgyermek lennék, aki tilosban jár. Természetesen senkinek nem tartozok elszámolással útjaimat illetően, ámbátor hadnagyom bizonyára örömmel szimatolna utánam, hátha Rám tudja húzni a vizes lepedőt. Arcomon gunyoros mosoly fut át a gondolatra, szegény önérzetét nem múló sértettség piszkálja, amiért inkább Engem választottak taichounak, semmint Őt. Lássuk be, ennyi idő távlatából egyértelműen ez jobb döntés volt. Ugyanúgy megcsinálhatja a papírmunkát és végezheti az osztag ügyes-bajos ügyeit, mint eddig, csupán azzal a különbséggel, hogy a végső aláírásokkal szerénységem rendelkezik. Fárasztó is a munka, nemhiába pihenek napi tizennyolc órát.
Töprengésem közepette érkezem tehát meg egy romos épülethez, melynek oldalfalainak egyikén jól látható lyuk tátong, a hely, ahol kiutat vágtunk magunknak. Hm, a megállapítás nem teljesen helyes, mivel akkoriban éppen ájultan lógtam valamelyik bajtársam hátán. Az elmúlás semmivel össze nem keverhető bűze lengi körbe a területet, baljós gondolatokkal töltve meg bárki fejét, aki véletlenül erre keveredne. Fokozottan veszélyesnek bélyegezték ezt a körzetet, ettől eltekintve viszont nincs már itt semmi, ami ártalmas lenne. Hosszúra nyújtott villámtánc segítségével szökkenek az egyik stabilabbnak tűnő kőhalom tetejére, ahonnan jobban szemügyre vehetem a pusztítás mértékét. Kenshin halálával az építmény is megadta magát, eltemetve ezzel az ocsmány szörnyek hadát, amiket az őrült vaizard prófétaként aposztrofált. A gondolatmenet alapján persze egykori bajtársam lett az Isten, kinek akaratát ezek hirdették. Az eltulajdonított ereklyével nem tudom milyen céljai lettek volna, azonban a szerkezet működését ismerve biztosan vissza akart menni a múltba, s ott megtorolni az Őt ért sérelmeket. Csalódott hümmögések közepette rejtem kezeimet hakamám zsebeibe, majd egy újabb ugrással folytatom megkezdet sétámat. A megérkezéskor azonban valami reccsen a talpam alatt, az éles szilánkok pedig majdhogynem összekaszabolják a lábamat. Érdeklődve mozdulok arrébb, így jobban szemügyre vehetem az egyszerű maszkot, amikkel a gyilkos lények kíséreltek meg emberi kinézetet kölcsönözni maguknak. Elfeledett árnyak rohamoznak meg, de nem veszek róluk tudomást, elég volt azt a harcot egyszer megvívni. Lövésem sincs, miért jöttem ide valójában, ideje lesz visszaindulni, mielőtt még valakinek feltűnik az eltűnésem az osztagból. Már-már éppen elindulnék, amikor fémes csillanás vonja magára a figyelmem. Szinte rohanvást indulok meg abba az irányba, azonban a törmelék félredobálása után egy teljesen használhatatlan kardmarkolat kerül a szemem elé.
Nem tudom mire számítottam, talán egy utolsó üzenetre a síron túlról, ami leveszi a vállaimra rótt terheket? Gyermeki naivságom szinte gyomorszájon rúg, még a reiatsumra reagáló penge látványa sem tud már izgalommal eltölteni. Jó fegyver ez, ám lélekölőmmel nem versenyezhet. Lomha suhintással próbálom kitapasztalni a kard súlyozását, amikor váratlanul meghasad előttem a tér a vágás nyomvonalán. A Tiszta Lelkek Városán kívüli területeket már nem védi pajzs, ebből kifolyólag jelenhetnek meg efféle átjárók itt, mint ahogy a lidércek is átjutnak néha. Némi tétovázással fordulok körbe, de megerősítést hiába várok a halott környezettől. Talán veszélyes lehet a portál… Megacélozva eltökéltségemet mégis belépek, kapitány vagyok, nem félek semmitől!
- Áhh, Sierashi-sama! – köszönt egy halovány hang, miután ismét materializálódom egy műhelynek tűnő helyiségben. – A testvére már korábban ideszólt az érkezésével kapcsolatban, hogy van a jó öreg Kenshin-san? Ó, de mit is fecsegek, kérem bocsássa meg egy szenilis vénember zagyvaságait, gondolom siet… Mivel szolgálhatok?

- Az öreg készítette azokat a pallosokat, ahogy sok más remek ereklyét is. – teszem hozzá mintegy magyarázatként, visszaterelve a beszélgetés fonalát a jelenbe. – Minden előre meg volt tervezve. A Jégkígyó halála, a kiválasztottság továbbadása, minden-minden. Már akkor tudtam, miszerint egyedül nem megyek semmire. Az az összecsapás megmutatta a korlátaimat. Akartam egy szimbólumot, ami kellőképpen kifejezi eltökéltségemet, valamint azokét, akik talán csatlakoznak majd hozzám. Ekkor született meg a Daitenshi ötlete. Amik ezután történtek, azokkal tisztában vagytok…
Hosszúra nyúlt monológomat követően ismét csend telepszik a könyvtárra, hagyok időt mindenkinek megemészteni magában a hallottakat. Hamarosan Hitomi-chan sétál közelebb, ám egy újabb jobbegyenes helyett inkább a beágyazódott ékkövet kezdi el vizsgálgatni. Nem érzem úgy, mintha egy természetellenes anyag kapcsolódott volna hozzá a testemhez, holott kétségtelenül ez történt. A függőnek amúgy is volt egy megfoghatatlan tulajdonsága, mintha érzett volna. Talán legjobban a tumor kifejezés illene rá, lévén a szervezetemhez csatlakozó organikus valami. Ettől függetlenül túlzottan nem foglalkoztat már a jelenség, sokkalta inkább vonja magára figyelmem a mozdulatok kimértsége. Érdektelen maszkká keményedett vonásaimon semmi nem tükröződik vissza, nincs kedvem egyetlen rezdüléssel is elárulni, miszerint észrevettem a változást. Nem vagyok hajlandó tudomást venni erről, kapcsolatunkat azért ennél valamivel mélyebbnek érzem, feltehetőleg Chiyo-chan után az esper az, aki a legtöbbet tud Rólam. Ezért is esik olyan rosszul kioktatása, ami miatt a mellkasomban nyugvó harag ismét fellángol. Miért nem látja át a helyzetet?! Többet veszítettem, mint bármelyikük, miért Nekem kéne meghunyászkodnom?! Egyre növekvő indulattal seprem le magamról kezeit, azután megkerülöm az asztalt, ily’ módon alakítva ki a lehető legnagyobb távolságot kettőnk között.
- Ne adj olyan tanácsot, amit Te sem fogadtál meg! – szúrok oda fagyosan, midőn teljes magasságomban kihúzom magam. – Mind körözöttekké váltunk, Én pedig nem fogom hagyni, hogy levadásszanak Minket, mint valami vadállatokat! Az életünket kockáztattuk értük és ez a hála. Az ostoba feltételezéseket kérlek máskor hagyd el, természetesen eszemben sincs egy hadsereg ellen vonulni egyedül, sem Veletek karöltve. Ettől függetlenül tartom magam ahhoz, miszerint ellenségként kezelek minden olyan shinigamit, aki akár csak egy kicsit is fenyegetné a szövetség tagjait.
Nem vagyok már az a rémült ficsúr, aki alig két éve megrögzötten keresett társakat maga mellé a nagyobb jó védelmének érdekében. Felnőttem és a körülmények felnyitották a szemem. Egy olyan eszme után futottam, aminek létezésében szinte már senki nem hisz. Az Emberek Világa persze még mindig feltétlen védelmemet élvezi, az itt élő emberek nem tehetnek semmiről. Lövésem sincs milyen módon fajultak eddig a dolgok, viszont most ez van, Nekünk pedig alkalmazkodnunk kell, hacsak nem akarunk eltűnni a süllyesztőben. Aizen nem egy harmadrendű bugris volt, ahogy legyőzését követően a Negyvenhatok Tanácsa beállította, hanem az egyik legnagyobb csapás a dimenziók történelmében. Az igazat megvallva sokkalta nagyobb horderejűnek éreztem részvételünket a hamis Karakura feletti csatában, azonban feltehetőleg túlbecsültem mind a saját, mind az 5. osztag egykori vezetőjének szerepét. Most, hogy valaki már eltakarította a mocskot, a vezetőség learatja magának a babérokat egyedül is, s köszönik szépen! Lehet választani az ezerévnyi börtön vagy a halál közül!

~ Ködös jövendő ~

Bár elég kacifántos választ kaptam a kérdésemre, azért a lényeget sikerült leszűrnöm. Szerettem volna azt hinni, hogy csak Yuu-chan nyakéke bolondult meg, de tekintve, hogy Yuke-chan és én sem tudtuk levenni azokat, így nyugodtan feltételezhettem az ellenkezőjét. Ha valami alantas, lappangó funkciója lépett működésbe, akkor kerülnünk kell a nagymértékű reiatsu-használatot. Ki tudja, talán nem csak beágyazódik, hanem további használat esetén más károkat is okozhat a szervezetünkben. Szinte reflexszerűen vettem le a legalacsonyabb fokozatra az erőszabályozó karkötőmet, hogy még csak véletlenül se szökhessen ki az életemhez szükségesnél több lélekenergia a szervezetemből. Már csak az a kérdés, hogy miért éppen most történt mindez, hogy mi válthatta ki. Yuu-channak le volt pecsételve a lélekenergiája napokig, ez lehetne magyarázat, de nekünk kettőnknek nem. Valami más áll a háttérben, valami olyasmi, amire információk hiányában nem tudtam rájönni. Időzítve volt talán, vagy a Sors Dárdájának energiája okozhatott a láncban valami mutációt?
- De mikor? Mióta nálam van a nyakék, senki sem férhetett hozzá. Szinte állandóan rajtam van, és amikor nincs, akkor is olyan helyen van, ahol szemmel tudom tartani.
Hitetlenkedtem egy sort a feltételezésre. Benne volt a pakliban ez is, de nem tudtam elképzelni, hogy mégis hogyan férhettek volna hozzá. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én vigyázok úgy erre az ékszerre, mintha az életem függne tőle, az, hogy mindhármunkén módosítsanak anélkül, hogy észrevennénk... impossibru Ráadásul ki? Ha minden igaz, a technológia az Ősöké, rajtuk kívül nem hiszem, hogy értene hozzá bárki is, hogyan lehet megreparálni egy ilyen eszközt. Márpedig Ősökbe nem lehet belebotlani minden sarkon, a dárda keresése közben eggyel sem találkoztunk, pedig elég rendesen érintve voltak a témában.
Bár az eszközeim limitáltak voltak, úgy tűnt, hogy a medál mélyen beágyazódott Yuu-chan mellkasába, így anélkül nem lehetett erőszakkal kiszedni, hogy ne okozzunk neki súlyos sérülést. Talán nem is hagyná magát az ékkő, így nagyon magas kockázatot rejtett az eltávolítása. Más módszernek is kellett lennie, de anélkül, hogy ismerném a pontos folyamatot, esélyem sem volt arra, hogy kulcsot keressek a megfordításához. Már ha meg lehet fordítani. Magamat viszont eszem ágában sem volt feláldozni, Yuke-chanról nem is beszélve. Remélhetőleg a vaizard állapota nem fog súlyosbodni és a nyakék békén marad, de ha nem, és nem találunk addig más megoldást, akkor kénytelen leszek átélni azt, amit a férfi is átélt. Más kérdés, hogy akartam-e én még ilyen áldozatot hozni Yuu-chanért, amikor a felelőtlensége már nem egyszer sodort minket bajba szükségtelenül. Segítő kezet nyújtottam neki van amikor még kérés nélkül is, és már legalább féltucat alkalommal mentettem meg az életét. Bár ő is megtette ezt, most már úgy éreztem, hogy kvittek vagyunk.
- Talán ha gondolkodás nélkül megöljük az ellenünk forduló shinigamikat, az majd elősegíti ennek a bizonyos új rendszernek a létrejöttét? - lövelltem szúrós tekintetem Yukezo felé. - Éppen ellenkezőleg, ha így viselkedünk, csak bebizonyítjuk a Gotei 13-nak, hogy veszélyesek vagyunk rájuk. Ti szeretnétek, hogy egész életetekben bűnözőként kezeljenek titeket odaát? Még az esélyét is elveszítitek annak, hogy egyszer majd máshogy fognak nézni ránk, ha megöltök több tucat csupán a parancsát követő halálistent, csak mert megtehetitek, nincs az a rendszer, ami valaha megbocsátana! Mattaku -.-" Amúgy sem szabadna harcba bocsátkoznunk, amíg a nyakékeink rendellenesen viselkednek.
Próbáltam győzködni a két izomagyút arról, hogy ezúttal nem az erőszak a helyes megoldás, de volt egy olyan érzésem, hogy csupán falra hányt borsó lesz ez egész. Épp elég nagy slamasztikában voltunk, erre még súlyosbítani akarják a helyzetüket. Ennyire nem lehetnek ostobák, a francba is :/ A feszültség tapintható volt, Yuke távozásának pedig egyértelműen az volt az oka, hogy megengedje, bokszoljuk le egymás között ezt a nézeteltérést. Ő szó nélkül követi Yuu-chant, így ha a vaizard azt fogja mondani, hogy kerüljük a harcot, vagy hogy ugorjon ki az ablakon, meg fogja tenni. Én viszont szerettem volna beleverni egy kis észt a férfi fejébe :/
- Nézd, Yuu-chan, pontosan tudom, hogy mit érzel. Én már keresztül mentem azon az ösvényen, amire most ráléptél, és tapasztalatból mondom, hogy hiába tűnik könnyűnek, nem fogsz elégedettséget érezni, ha átsétálsz rajta. Arról nem is beszélve, ami a végén vár >.> Ha azért nem akarod megfogadni a tanácsomat, mert én sem fogadtam meg a tiédet annak idején, az... no comment. De legyen, mondok jobbat. Képzeld magad el úgy, hogy még mindig a Gotei 13 kapitánya vagy. Mit tennél, ha egy olyan szökött shinigami, mint amilyen te vagy, megölné a feleséged, a gyerekeidet? Mit éreznél? Érdekelne, hogy valójában nemes célokat követett az a halálisten, úgy gondolnál rá, mint valakire, aki megbocsátást érdemel? Ugye hogy nem? Én nem azt mondom, hogy ne védd meg magad vagy a testvériséget a halálistenektől, hanem azt, hogy erre van más módszer is azon kívül, hogy végzel azokkal, akik ellened fordultak.
Mondtam immár ismét nyugodt hangon az asztal túloldalára menekülő egykori kapitánynak. Ha mindennek ellenére is kitart emellett az idióta döntése mellett, akkor én már nem tudok mit tenni. Az én számból különösen hülyén hangzik ez, de ha egyszer odajutunk, akkor... akkor én könnyen lehet, hogy meg fogom védeni azt a shinigamit, akinek Yuu-chanék az életét fenyegetik. Ha ezt ő árulásként kezeli, hát tegye, nekem a lelkiismeretem többet ér. Yuke-chan visszaérkezéséig leültem az asztalhoz, és a szék háttámlájára támaszkodva kémleltem a plafont. Majd a vaizard megmondja, hogy mi a következő lépés a Daitenshi életében, ebben nekem nem volt beleszólásom.

[Ködös jövendő]

Akaratlanul is megrökönyödött, száraz kacagás tör fel torkomból, azonban tekintetem elárulja, miszerint az öröm szikrája sincs most jelen bennem. Hitomi-channak tényleg lövése sincs a Seireiteiben folyó dolgokról, ezért gondolkodhat olyan abszurd ideán, mely szerint egyszer csak megbocsájtanak majd kettőnknek, mert az milyen jó! Nem túl nehéz levonni a következtetést a most történtekből, hiszen ha a segítségnyújtás ellenére is pár napon belül halálos ítéletet hoztak felettem, akkor ez egyértelműen elutasító válaszként értelmezhető. Yukezo durva kirohanásával ugyan nem értek teljesen egyet, lévén nem akarok fejvesztve öldöklésbe kezdeni, ám annyiban helyes a fejtegetése, hogy a mostani rendszer mellett Minket sosem fognak visszafogadni. Az emberekkel ellentétben a lelkek ideje szinte végtelen, nem egy rukongaii lélek is már évszázadok óta tengeti életét a Tiszta Lelkek Városán kívül. Amennyiben egyszer mégiscsak enyhülne a bírák szíve, amit amúgy igencsak kétlek, akkor is több száz, ha nem ezer esztendőnek kéne eltelnie. Ennyire előre viszont senki sem képes tekinteni, ebből adódóan Én sem fogok lehetséges végkimenetelekkel számolni. A jelenlegi helyzet megkívánja a durva döntéseket, s amidőn ténylegesen hajtóvadászat indul ellenünk, akkor Nekem eszemben sincs csendben megvárni, míg egymás után elkapnak és kivégeznek mindannyiunkat. Tamachi szavai elégedettséggel töltenek el, amennyire kételkedtem egykoron szavahihetőségében, annyira vált hűséges szövetségessé. Most egyértelműen a lány a feketebárány a csapatban, pedig igazán átláthatná végre a helyzet igazságtalanságát, valamint döntésem mozgatórúgóját. A bosszú a gyengék eszköze, jómagam csak egyszerűen meg akarom védeni azt, ami fontos és ha ehhez végeznem kell támadóinkkal, hát legyen!
- Túlzottan szűklátókörűen vizsgálod a szituációt. – szólalok meg érzelemmentes hangon, mialatt Yuke elhagyja a helyiséget. – Itt már régen nem arról van szó, hogy mit akarok vagy milyen ellenérzéseim vannak a Gotei Juusantaijal szemben. Ezentúl - ugyan megnevezésünk még mindig szökött bűnöző lesz – nem akarnak majd elfogni Minket, rögtön megölnek, amint módjukban áll. Felőlem vallhatod a pacifista nézeteidet, ahogy eddig, úgy ezután sem foglak olyasmire kötelezni, amivel nem értesz egyet. Kissé abszurdnak tartom a nők és a gyerekek gyilkolását egy lapon említeni a nemes szándékkal, szerintem egyáltalán nem ismerjük egymást, ha feltételezésed szerint ártatlanokat mészárolnék. Az általad felvázolt helyzetre természetesen egyértelmű nem a válasz, viszont a példa, amit felhoztál még csak köszönőviszonyban sincs a Mi problémánkkal, mivel nem tartok igényt senki megbocsátására. Másrészt örülnék, amennyiben többet nem emlegetnéd a családomat az ilyesfajta vitákban, köszönöm.
Miután a shinigami visszatér Fészeknéző körútjáról, egyelőre lezártnak tekintem ezt a témát, sokkal fontosabb esemény miatt kell aggódnunk, semmint hogy talán be sem következő eshetőségekre adandó válaszreakciók mibenléte miatt marjuk egymást. Tanítványommal szemben érzett keserű csalódottságomat is sikerül lenyelnem, figyelmemet pedig ismét a mellkasom közepén lévő ékkőre szegezem. Az opál jól érezhetően pulzál, valamint a testhőmérsékletemmel megegyező hőt sugároz magából, tökéletesen úgy viselkedik, mint egy külső szerv. Ebből a tényből adódóan az eltávolítása valószínűleg súlyos károkat okozna a szervezetemben, már ha egyáltalán lehetséges kivenni a hordozó elhalálozása nélkül. Értelemszerűen további információk nélkül magam is elvetem a piszkálását, így is egy teljesen hétköznapi cselekedett hatására gárgyult meg, bele se merek gondolni, miszerint mit csinálna erőszakos feszegetésre válaszul. A másik férfihez hasonlóan első lépésben az öreg kovácsot kellene felkeresnünk, hisz’ ha valaki, akkor Ő bizonyosan tisztában van a nyakék különleges képességeinek kóros elváltozásaival. Homlokomat ráncolva próbálok meg visszaemlékezni, majd elégedetlen mordulással kell rájönnöm a tényre, mely szerint botor módon megszabadultam a kardmarkolattól, amelynek hála megnyílt az átjáró. Pánikra persze semmi ok, nem hiszem, hogy bárki is megközelítette a próféták erődjének romjait az elmúlt pár évben, szóval csak egyszerűen be kell teleportálnunk abba a felbőszült viperafészekbe, amit Soul Societynek hívnak, mi sem egyszerűbb ennél! Sajnos szerény személyem sem tud túl sokat az ürgéről, mindössze kétszer találkoztam Vele, egyszer a rendelés leadásakor, másodszor pedig a függők átvételének napján. Remélem nem szenderült azóta jólétre, elég zavaró lenne számunkra.
- Nem tudom, Yuke, de tényleg… Biztos valami perverz élvezetet okoz számukra a halandók kínzása. – sóhajtok fel reflektálva társam korábbi főkérdésére. – Eddigi tudásom alapján az Ősök által készített tárgynak csak a hozzá hasonló ereklyék árthatnak, így a mostani állapot valószínűleg a Sors Dárdájához köthető. Nem egyszer forgattuk mind kezünkben a darabjait, talán akkor szivárgott át valami a fegyverből. Lehetséges, hogy pusztulása miatt a medáljaink is megzavarodtak és azért viselkednek ennyire furcsán. Nem meglepő, miszerint az Enyém reagált a leghevesebben, hisz’ a Pokolban használtam az összeillesztett változatát is… Legjobb lesz, ha magának a készítőnek tesszük fel majd a kérdéseinket!
Íriszeim sajnálkozva villannak a Villámvándor felé, lévén gondolatmenetem alapján annak van a legnagyobb esélye, hogy a következő alkalommal Ő lesz a helyemben. Nem tudhatjuk pontosan milyen tevékenységek indítják be a mechanizmust, ezért némileg egyetértek az esperrel, miszerint rövid időre hanyagolnunk kell a csatározást, mielőtt még valami súlyosabb sérülést nem okoz testvériségünk szimbóluma.

~ Ködös jövendő ~

Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ott vagyunk, ahol a part szakad. A gúnyos kacaj és a sértődött, ellentmondásoktól hemzsegő válasz egyértelművé tette, hogy a vaizard nem fog és nem is akar hallgatni az érveimre. Számára a vitánk már akkor lezárult, amikor még el sem kezdtük. Bár igazából nem is tudom mire számítok, amikor én sem láttam tovább az orromnál hasonló helyzetben. Ő legalább tanulhatna az én példámból, hiszen az orra előtt zajlott le az egész, de lehet, túl sokat várok el egy olyan személytől, akire a mentoromként nézek fel. Mi több, az is lehet, hogy túl sokat képzelek a kettőnk kapcsolatába, ha még csak annyira sem veszi figyelembe a véleményem, hogy elgondolkodjon rajta. Inkább kinevet és lesöpri magáról az érveimet, a tanácsaimat. És még én vagyok a szűklátókörű? Már annak sem láttam értelmét, hogy erre a monológra válaszoljak, hiszen mintha a falnak beszélnék. Újra és újra elismételgetni ugyanazokat a dolgokat, no ehhez nem volt se kedvem, se energiám egy olyan csatában, amit nem nyerhetek meg. Pedig nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja, de értelmetlen küzdelmet nem fogok erőltetni. És az egészben az a legrosszabb, hogy Yukezo még bólogatott is ehhez, megerősítette Yuu-chant ebben az ostobaságban. Inkább csak dermedten álltam az asztal túlsó felén, és eltöprengtem rajta, hogy vajon mi is vagyok én a vaizard számára... Egy eszköz? Egy báb? Egy feláldozható játékkatona? Vajon mindazok után, amin együtt keresztül mentünk, ha most kijelenteném, hogy nem kívánok tovább asszisztálni a céljaihoz, akkor egyszerűen megsemmisítene, ahogy azt anno "ígérte"? Ez valóban az a Yuu-chan, akire felnéztem, aki támogatott és csitított, amikor mondjuk pánikrohamot kaptam? Vajon most is megtenné, vagy szimplán megvonná a vállát, mondván majd elmúlik? Lehet elvette az erő és a hatalom az eszét, és csak az eltorzult elméjének eredményét látom most magam előtt? Úgy érzem valami megváltozott benne, méghozzá rossz irányba. Régen is voltak ostobaságai, különösen az ajtókkal akadtak nézeteltérései, de most már életekről van szó, megkímélhető életekről és szükségtelen vérontásról. Na meg olyan felelőtlen tettekről, mint a visszatérése Soul Societybe. Mintha elragadta volna egy örvény, és azzal, hogy kapálózik, nem segít magán, hanem csak egyre mélyebbre süllyed.
Jól láthatóan sértődötten, szó nélkül vonultam félre, és támaszkodtam a falnak karba tett kézzel. Talán nincs rá igazán okom, hogy így viselkedjek, de nem is a férfi szavai, inkább a viselkedése váltotta ki belőlem ezt a reakciót. Tüntetőleges reakcióm viszont mindkettőnek szólt. Legalább nem erőltette rám az akaratát, és megtarthattam a hozzáállásom. Remélem nem fog kérdőre vonni, ha olyan helyzetbe kerül, amikor ellentétesen fogok cselekedni az akaratával. Merthogy úgy éreztem, hamarosan el fog jönni ez a pillanat, sőt, már túl is lennénk rajta, ha tudom, hogy mi vár rám Soul Societyben, hiszen akkor garantáltan nem vállaltam volna részt ebben az akcióban. Valahogy engem most nem különösebben izgatott a medáljaink ügye, hiszen fennállt az esélye, hogy elveszítem a kapcsolatot az egyetlen családtagommal, akiről még tudok. Ráadásul 2. osztagos... Kotomit könnyen lehet, hogy ez a Suwun taichou majd fel akarja használni arra, hogy a nyomunkra bukkanjon. Bár Onee-chantól már sok pozitív dolgot hallottam róla, mégis óvatosságra intett az a kevés, amit az Onmitsukidouról tudok. Ám Yuke-chan szavait hallva az is biztossá vált bennem, hogy én nem fogok úgy bujdokolni, mint ő(k). Semmi rosszat nem tettem, nem érezném helyesnek, ha bűntudatom lenne amiatt, ami történt. Csupán a nővérem felé éreztem ilyesmit. Ha pedig felfedeznek és megtalálnak, nekem számos opcióm van arra, hogy kihúzzam magam a bajból, és ezek közül csak a legeslegeslegutolsó mentsvár a harc. Előbb futok el, mint hogy újra ártsak egy ártatlan shinigaminak, aki arra esküdött fel, hogy megvéd minket, embereket és Soul Societyt, ami most Kotomi otthona.
Második némasági fogalmamat nem törte meg a két férfi diskurzusa a kovácsról és a medálról, ezeket a lehetőségeket már átvettem magamban és arra jutottam, hogy ilyen kevés információból nem nagyon fogjuk tudni kitalálni, hogy mi történt. Yuu-chan elmondásából legalábbis nem lehetett következtetéseket levonni. Lehetett a dárda is, de ezt a menedéket is az Ősök építették, akár az is kiválthatta az ékkövek rendellenes viselkedését. Ki tudja, talán ha elhagyjuk a Fészket, a hatás is elmúlik. De mindezt felesleges lett volna elmondanom, hiszen egyrészt többnyire csak papagáj lennék, meg hát a vaizardot nem is érdekli a véleményem... ugyebár. Talán jobb is lenne, ha inkább hazamennék, nem láttam sok értelmét az ittlétemnek.

[Ködös jövendő]

Érzelemmentes, fagyos tekintetem lesiklik tanítványomról, midőn sértődötten úgy dönt, immáron nem hajlandó tovább vitázni. Miután íriszeim már Yukezora összpontosítanak, mélységes szomorúság költözik beléjük. Azt hittem ennél azért bensőségesebb kapcsolatot ápolunk Hitomival, de mint annyiszor mostanában, ismét csalódnom kellett. Tudhatná, miszerint önszántamból sosem vezetném Őket veszélybe, ráadásul nem egyszer mentettük meg egymás életét kölcsönösen, egyszóval szerintem nem érdemlem meg ezt a hozzáállást. Számíthatott volna Rá, hogy a Senzakyuu a Seireiteiben van, s ebből kiindulva egy csomó shinigami fogja védeni. Az igazat megvallva nővérének feltűnése nem várt meglepetés volt, majdhogynem az első és eddig egyetlen tenshink életébe került a nem várt megjelenése. Normál körülmények között ilyesfajta támadás nem juthatott volna el a Zöldfülűig, ám mivel alig láttam tovább kettőnél, így lehetőségem se volt bármilyen védekező technika alkalmazására. A beállt kínos csöndet Yuke fejtegetése töri meg, aki feltehetőleg hasonlóképpen vélekedik, mint jómagam, bár visszagondolva egy régebbi beszélgetésünkre itt a könyvtárban, ezt nem is tartom annyira meglepőnek. Hűsége már akkor is töretlen volt, ám a pusztításban látta az egyetlen kiutat a Soul Society romlottságából. Akkor lehurrogtam emiatt, úgy gondoltam tisztességes eszközökkel is lehet eredményeket elérni, de sajnos tévedtem. Mindegy is, egyelőre lezártnak tekintem ezt a témát, ám kétségtelenül nem egyszer fel fog még bukkanni a közeljövőben, erre akár a nyakamat is rátenném. Hitomi tüntető jellegű duzzogásán nem vagyok hajlandó felhúzni magam, egyszer majdcsak képes lesz megérteni a jelenlegi helyzetünket, valamint hogy mit miért mondtam. Viszont addig is fontosabb dolgaink vannak jelenleg.
- Egyetértek, a Tiszta Lelkek Városában most teljes a zűrzavar, még folynak az újjáépítések és mindenhol halálistenek nyüzsögnek. - adok igazat az ősz hajú férfinek egy bólintás kíséretében. – Hamarabb bemérnék a helyzetünket, minthogy akár körülnézhetnénk. Itt biztonságban vagyunk, ez a hely tökéletesen el van rejtve, eddigi tapasztalataim alapján lehetetlenség megtalálni. Viszont nem bujkálhatunk örökké, - mutatok rá a tényre, ami kényszerű helyzetünkből adódik – s legyen akármilyen jó a reiatsu-kezelő képességünk, teljesen egyikünk sem tudja elrejteni a kisugárzását. Az Omnitsukidou a nyomunkban lesz, ehhez tényleg nem fér kétség, ezúttal nem fogjuk olyan simán megúszni a dolgot, mint korábban. Segítséget kell kérnünk és Én tudom is kitől… Ideje lesz ismét felkeresni Urahara Kisuket.
A különc boltos nem egyszer jó szolgálatot tett már az évek során és mindig segítő jobbot nyújtott azoknak, akiknek szüksége volt arra. Kezdetben, mikor még a Sors Dárdája után való kutatás még igencsak gyerekcipőben járt, szerény személyem pedig a Gotei 13 kapitánya voltam, kölcsönadott egy remek köpenyt, aminek köszönhetően egyetlen kidou nélkül védelmet kaptam az árgus szemmel figyelő 12. osztag ellenében. Valamilyen megfoghatatlan indok által vezérelve visszaadtam, holott most igazán jó szolgálatot tehetne. Fáradt sóhajtással kell belátnom, miszerint ezúttal nem fogja olyan egyszerűen örökre odaadni azokat, mint egykoron. Ismerve a kalapos üzleti érzékét, feltehetőleg még száz év múlva is eme alku törlesztését fogom nyögni. Ezzel valamilyen szinten megoldódott az egyik problémánk, azonban a Villámvándor újra visszaterelte a beszélgetés fonalát a legzavaróbb problémához. A kovácsot minden kétséget kizáróan meg kell keresni, ha rájövünk a történtek miértjére, ha nem. Homlokomat ráncolva próbálok eleget tenni a kérésének, de véleményem szerint minden információt megosztottam Velük. A felvetést, mely szerint a Fészket körülvevő védőfalon keresztül történt a dolog, kategorikusan elutasítom. Ez a bunker egyszerűem sebezhetetlen, védekező mechanizmusa miatt pedig csak azok képesek megtalálni, akinek előtte a tulajdonos szóban engedélyt adott rá. Amennyiben következtetésem alapján tényleg módosított valaki a medálon, azt még Soul Societyben tette, amikor minden egyéb ingóságommal együtt azt is elkobozták. A felismeréstől kicserepesedő szájjal rogyok le az egyik puha karosszékbe, majd könyökeimet térdeimre támasztva tenyerembe temetem az arcom.
- A kapcsolat… - szólalok meg végül, ekképp adva a többiek tudtára is felfedezésemet. – Minden függő összeköttetésben van a másikkal, ezért tudjuk a sugallat alapján megtalálni egymást, bárhol is legyünk éppen. Elegendő volt az Enyémet módosítani, abban a pillanatban, amint újra aktiváltam átformálta a Tiéteket is. Valaki az életünkre tör, mégpedig elég ügyesen teszi, amennyiben sikerült feltűnés nélkül bejutnia egy fokozottan őrzött helyiségbe és elvégezni a varázslatot, ami ezzel járt. Raboskodásom alatt számtalanszor lehetett erre lehetősége az illetőnek, ha tézisem helyes. Most már csak az a kérdés, hogy Nálatok mi fogja beindítani ezt a reakciót, valamint milyen módon fogunk megszabadulni ezektől? Túlzottan is békésnek tűnik, ami aggodalomra ad okot.
Monológom végén jobbom mutatóujjával megkopogtatom az opál felszínét, melynek belsejében ugyanolyan nyugodtan kering a lélekenergia, mint eddig. Eszemben sincs az ördögöt a falra festeni, ám az be kell vallanunk eddigi tapasztalataink alapján, hogy az ilyen veszélyes robbanások sosem jelentenek túl jót. Az ilyen szituációkban kellene a leginkább összetartanunk, azonban a széthúzás máris megvetette lábát közöttünk. Bevallom őszintén, minden bizonnyal kinevetem azt az illetőt, aki másfél évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy a falnál ácsorgó esper fog a shinigamik védelmére kélni Velem szemben. Ironikus…

~ Ködös jövendő ~

Továbbra is a falnak támaszkodva ácsorogtam. Időnként egy-egy pockyt tömtem a számba, de ezen túl csak karba tett kézzel figyeltem a két férfi beszélgetését, mást nem tettem. Sokféle gondolat kavargott a fejemben, és csak annyiban voltam biztos, hogy jelen pillanatban itt szeretnék a legkevésbé lenni. Egyszerűen nem érdekelt ez az egész a medálokkal kapcsolatban, ők már az ördögöt festették a falra, holott még gyakorlatilag semmit sem tudtunk arról, hogy mi is történt, történik az ékkövekkel. Én messze nem tartottam annyira aggasztónak a helyzetet, majd ráérek aggódni ha bebizonyosodik, hogy valami nagyobb baj támadt annál, hogy éppen széthullani készült az atommagnál is kisebb méretű családom. Nagyon kevés embert engedek igazán közel magamhoz, ebből a legfontosabbal éppen pengeélen táncolt a kapcsolatom, annyira bizonytalan volt a jövőm, egy másikkal meg pont most vesztem össze, miután kiderült, hogy semmit sem jelentek a számára mindannak ellenére, amin együtt keresztülmentünk. És... hát nagyjából ennyi volt a létszám, a nyúlfarknyi lista így lesz semmivé. Mínusz egy nővér és mínusz egy barát, helyette kiderült, hogy nem lehetek több egy eszköznél. Sebaj, lehet egyedül maradtam, de azért én dolgozni fogok azon, hogy minél több jót tegyek a világgal, a Daitenshivel és attól függetlenül is. Nekem ez a küldetésem, jóvá tenni a hibáimat. Ettől nem tántoríthat el senki és semmi.
A reakcióim kimerültek gesztusokban, szóval ha kevéssel is, de azért jelzéseimmel hozzájárultam a beszélgetéshez, ha mással nem, hát bólogatással. Így tettem Yuu-chan felvetésére is, a medálok közti kapcsolat valóban magyarázatot adhatott a mi nyakékeink viselkedésére, és az is elképzelhető volt, hogy a raboskodása alatt buherálták meg az övét. Ez azt jelenti, hogy még azok a medálok is meghibásodtak, amelyek most nincsenek rajtunk, szóval a jövőbeli tagok semmiképp sem kaphatnak ezekből az eszközökből. Agytekervényeim máris működésbe léptek, hogy a felmerülő problémákat hogyan lehetne megoldani, és míg Yuke-chan kifejezte irányomban az aggodalmát, addig össze is irkáltam az ötleteimet a nálam lévő jegyzetfüzetbe. Nem azért, mert elfelejteném, hanem mert nem voltam hajlandó megszólalni. Papíron viszont szívesen kommunikálok velük, nem fogom cserben hagyni a szervezetet. Arra nem volt semmi okom.
- "Elmegyek Uraharához. Teleportra nem lesz szükség." - dugtam a fehér hajú férfi orra alá egy papírost, bár az írás rajta nem valami szép, de azért remélhetőleg olvasható. Nem elég finom a kezem ahhoz, hogy gyöngybetűkkel írjak. Ellenben pár perc alatt el tudok jutni a város egyik feléből a másikba, minimálisra tudom csökkenteni a reiatsum kisugárzását és láthatatlanná is tudok válni a fény manipulálásával, szóval az esélye annak, hogy elkapnak útközben, kevesebb, mint 0,68% A shinigami mellett ellépve kissé borús arccal sétáltam oda az asztalhoz Yuu-chan mellé, és letettem mellé is egy lapot.
- "Hazamegyek és megvizsgálom a medálomat. Kellene egy másik is, ha van. És összeállítok egy eszközt két héten belül, ami kiváltja a nyaklánc funkcióit." - állt a cetlin, majd egy kevés mutogatással kifejezésre juttattam, hogy ha kapok egy ép medált, és nincs rám már szükség, akkor én hozzálátnék a feladatomhoz, szóval távoznék. Volt egy olyan érzésem, hogy a kutatásaim eredményétől függetlenül egy párszor be fogok térni ebbe a könyvtárba a következő napokban, hogy az Ősök mágiájáról szerezzek információkat.

[Ködös jövendő]

Homlokomat összeráncolva hallgatom Yukezo fejtegetését és az igazat megvallva nem nagyon értem azt, amit mond. A medálok közötti összeköttetés ugyan mindig létezik, azonban egymás érzékelése csak akkor lép működésbe, ha valamelyikünk aktiválja a függő ezen képességét. Ebből kifolyólag esély sem volt rá, miszerint érzékeljük a változást, lévén fogalmam sem volt semmi ilyesmiről. Miután ezen kiigazítást megosztottam a férfival, figyelmemet ismételten a rejtőzködés témájára összpontosítom. Nos, valóban, a legnagyobb biztonságot a raktárban élvezhetem, mivel Hachinak köszönhetően olyan erős akadály veszi körbe, ami tökéletesen lefedi a bent lévők kisugárzását. Sajnálatos módon addig mindenképpen mozdulatlanságra vagyunk ítélve, mígnem megszerezzük azokat a flancos köpenyeket, melyek segítségével már feltűnés nélkül járkálhatunk a nagyvilágban. Arcomról az alvadt vért kapargatva bólogatok a felvetésre, mialatt gondolataim már teljesen más irányba kalandoznak. Amennyiben feltevéseim helyesek, ismeretlen ellenséggel állunk szemben, aki feltehetőleg sokkal jártasabb az Ősök mágiájában, mint amennyire Én valaha is lehetek. Elméletileg ezeknek az ékköveknek sérthetetlennek kellene lenniük, ebből kiindulva talán még elpusztítani sem lehetne őket olyan könnyedén, ily' módon szabadulva meg a további kellemetlenségektől. A lépések zajára kedvtelen érdeklődéssel emelem fel pillantásom a közelítő nőre, majd miután orrom előtt van a kis cetli, ismételten elfog a harag. Ez a gyermeteg viselkedés már kezd minden határon túlmenni, ennél azért több komolyságot várnék el. Rendben, volt egy vitánk, de vannak fontosabb problémáink is jelenleg. Indulatomat legyőzve tápászkodom fel a székből, azután az egyik közeli polchoz lépek.
- Ismerve mennyire veszélyes egy titkot több emberre is rábízni, ezért csupán féltucat medaliont készítettem, így maximalizálva a testvériség létszámát. – kezdek a magyarázatba halkan, mialatt egy dísztelen ládikát helyezek az asztalra. – Suke nyaklánca sajnos eltűnt Vele együtt, ebből kifolyólag csak két használt ékszerrel tudok szolgálni. A kapcsolat ugyan már megszakadt, ám ettől függetlenül még lehet bennük egy kevés lélekenergia, amit hátrahagyott az egykori viselőjük. Bánj óvatosan ezekkel, veszélyesek lehetnek…
A figyelmeztetés önkéntelenül is kicsúszik a számon, pedig jelenleg elég mérges vagyok Rá ahhoz, hogy ilyesmiket ne mondogassak. Kifejezéstelen arccal helyezem az asztalra a két angyalszárnyas medált, nem akarván tudomást venni az egyik véres láncáról. Voltak veszteségeink, azonban áldozatok minden háborúban vannak, ezért nem érdemes sírni az elvesztésük miatt, inkább remélni kell, miszerint majd egy jobb korban éledhetnek újjá. Az igazat megvallva egyáltalán nem kedvemre való a bujdosás, sosem kedveltem túlzottan a kiszolgáltatottság érzését. Elfordítani a fejem egy esetleges hollow-támadásról sem lesz egy egyszerű menet, a régi eskü még mindig köt, habár nem a Soul Societyhez, hanem inkább az ártatlan lelkekhez és emberekhez, kik nem érdemelnek ilyesfajta szörnyű véget. Értelemszerűen jobban teszem, hogyha bezárkózom a szobámba, s elpusztítom a kulcsot, amíg nincsenek meg az álcázók, máskülönben hamarabb találom magam ismét a Senzakyuuban, mint ahogy azt akarnám. A megbeszélés irányítása egyértelműen kicsúszik a kezeim közül, Nekem meg nincs se erőm, sem pedig ingerenciám ahhoz a hálátlan kötelességhez, mely szerint emlékeztessem is a népeket, hogy ki is a Daitenshi vezetője. Vészhelyzetben mutatkozik meg igazán egy szervezet valós ereje, így jómagam kíváncsian várom széthullunk-e vagy sikeresen vészeljük át ezt a krízist. Vidámabb gondolatok előhívásával kísérlem meg elhajtani a pesszimizmus sötét fellegeit, ám csalódottan kell tapasztalnom azok hiányát. Ugyanott vagyok, mint másfél évvel ezelőtt, viszont most hiányzik a nagyobb cél, amiért érdemes vállalni a szenvedést. Önmagunk védelmében szinte sosem harcoltunk még, a nemes eszme pátyolgatása sokkalta fennköltebb az elmúlástól való gyáva reszketésnél. Íriszeim lassan vándorolnak jobbom kézfejére, amely nem remeg, mozdulatlan, akár a szikla. Elfelejtettem volna milyen is rettegni?
- Akkor cselekedjünk így. – adom beleegyezésem Tamachi javaslatára. – Rejtőzködve élünk, amíg kellően el nem csendesednek az események. Shizunet egyelőre szintén a vaizardok búvóhelyére kell vinnünk, egyikőnk sem rendelkezik olyan tudással, aminek hála szakszerűen el tudnánk látni. Ha felgyógyult, bújjatok el jól az Andokban. Ugyan Karakura a legerőteljesebben veszélyeztetett körzet, de halálistenek bárhol feltűnhetnek. Hitomi, járj nyitott szemmel az esperek között, szövetségesekre van szükségünk! Kényszerű pihenőmet a Rukongaiba való behatolás megtervezésével töltöm, valahogy fel kell térképeznem, hogy valóban ott vannak-e még a romok.
Suta biccentéssel köszönök el tanítványomtól, ezt követően választ sem várva kiviharzok a teremből és a lakószint felé kormányzom lépteimet. Viseletem csapzottságával mit sem törődve szedem össze fegyvereimet, nem tervezek a szükségesnél több időt a Fészekben tölteni. A Zöldfülű állapota stabilnak látszik, habár ujjaim tűzforrónak érzik a lány homlokát. Láz gyötri, de hamarosan már kutyabaja sem lesz. Egy csonttörés semmi, ha van a háznál egy képzett gyógyító. Mellkasom előtt összefont karral ingázok a helyiségben, mígnem a Villámvándor fel nem tűnik, onnantól kezdve Ő vezeti az utazás további részét.

Azt hiszem máris minden okom megvan arra, hogy ingerült legyek. Bár sejtettem, hogy a Mazoku Szindikátus még az Insignis Reliquiánál is sokkal alantasabb csürhe, arra mégsem számítottam, hogy ennyire elégedetlen leszek, ráadásul ilyen rövid időn belül. Egyetlen apróság sincs, amely legalább halvány pozitív érzelmet keltene bennem ezzel a fertővel kapcsolatban. Hmpf... Nem azért mentem bele az együttműködésbe, hogy Nocturn máris a hátam mögött ügyködjön és belekeverje az egészbe azt a mocskos drowt a tudtom nélkül. És ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen megannyi bosszúság csatlakozik ehhez az irritáló rajtaütéshez, kezdve azzal, hogy gyűlölök tétlenül várni egészen addig, hogy csak az egyik célpontomról van tudásom. Róla legalább viszont szinte mindent tudok, köszönhetően annak, hogy a Fake Karakurában Karasu Vexszel harcolt Arany színben pompázó szemeim jelzik, hogy bizonyos óvintézkedéseket már megtettem a küzdelem előtt, Atlantiszban szerzett ereklyém most jó szolgálatot fog tenni... Van valami, ami viszont mindennél jobban zavar, mégpedig az, hogy Fredonn arra a patkány Sierashira bízta az erőtér feltörését. Majdnem bizonyos vagyok benne, hogy az akadályt meg lehetne szüntetni egy Ős-igével is, ám a maszkos alak mégsem engem választott, az egyetlen olyan személyt, aki képes valódi mágiát használni >.> Lee kontár munkája még akkor sem garantálta a sikert, ha a rokoni kapcsolat miatt érzékeny rá az a pajzs. Nevetséges döntés...
Mindezek miatt igencsak sötét tekintettel vártam a shinigami jelét a nyirkos erdőben megbújva. Rossz hangulatom egészen biztosan az ellenfeleimen fog lecsapódni, nem kifejezetten éreztem úgy, hogy sokat akarnék játszani velük. Remélem fognak annyi kihívást nyújtani, hogy legalább feldobjanak és érdekeltté tegyenek a megkínzásukban :/ Már csak az hiányzik, hogy unalomba fulladjon ez az idegölő nap :/ Az égbe szökő fénycsík alapján annak a féregnek mégis sikerült valahogy betolakodnia az erőtéren belülre, így jómagam is mozgásba lendültem és csatlakoztam a shinigami és a drow párosához kagummal együtt. Mihelyst a pajzson belül voltunk, úgy döntöttem hogy elveszítem fizikai formámat, amíg rá nem találok célpontjaimra, így temérdek pillangóvá bomlott a testem. Nem sokkal később a könyvtárnak látszó helyiség ajtajának résein keresztül szivárogtak be a lepkék. Remek helyszín, nem csak tágas, de az ősrégi tekercsek még a hasznomra is lehetnek.
- Ara-ara, remélem nem zavartam meg semmit~ - szólaltam meg gúnyosan visszhangos hangomon, a fehér hajú hím és nősténye párosa körül keringve pillangóim képében. Lassan harcképessé materializálódtam előttük, elegáns fekete ruhám és aranyló, szőke hajam bizonyára elkápráztatja majd őket. Végül pálcám is megjelent a kezemben, melyet ferdén tartottam ki oldalra, míg az alját a lábamnak támasztottam. Aljas vigyorral az arcomon pillantottam végig a két szánalmas patkányon, akiknek fájdalomtól szenvedő arca már meg is jelent lelki szemeim előtt. Remélem nem csalódom bennük~
- Lássuk csak, mi is lenne a harci etikett következő lépése? Azt hiszem be kéne mutatkoznom, ugye? De minek, még csak azt sem sejthetitek, hogy mi is vagyok valójában, nemde? - megvető pillantásom mellett egy kényes legyezgetést is kaptak, mintha pusztán az undorítana, hogy egy légtérben vagyok velük. Persze az időhúzásnak megvan a célja, hiszen amíg beszélek, az ajtó mögé folyosó helyett végtelen üresség kerül, immár nem vezet sehova. Ha menekülni akarnának, nem sikerülne nekik, még a shinigami teleportáló képessége sem működik. Ennek a teremnek innentől kezdve én vagyok az úrnője~ Ujjaimra végül három gyűrű kerül váratlanul, ebből az egyik az az ereklye, amit Fredonn adott. Ha működik, márpedig a felizzásából ítélve működik, akkor Tamachi Yukezo nyakékén keresztül elszívom a lélekenergiája egy részét.
- Nahát, én majd kicsattanok az erőtől! Ti hogy vagytok ezzel? - szólalok meg végül, miután megéreztem az elcsalt reiatsut a zsigereimben. Kár, hogy sok mindent nem jelent mindez számomra, de a halálisten gyengítése a fontos. Noha ilyen olcsó trükkök nélkül is képes lennék őt legyőzni, de mégis csak kettő az egy ellen harcolok, és az egyik tényező ismeretlen számomra. Inkább kihasználom, amit tudok, mielőtt kellemetlen meglepetés érne
- Hm... azt hiszem a gyengébbikkel kéne kezdenem... - morfondíroztam félhangosan, majd jobb kezemet hanyag eleganciával kinyújtottam a fruska felé, és három könnyed tűzlabdát lőttem ki feléje, kihasználva az elemi gyűrűm által biztosított kicsiny előnyt.

*A könyvtár egyik asztalát választom ezúton egyik kedvenc elfoglaltságomnak. Rajzolok, még pedig ruhagalacsin cosplayeket, ahogyan gyűlésen magyaráz. Lassacskán egy egész füzetnyi Yuu-chan koppintásom lesz; de hogy mit kezdek vele, az kétséges. Mindenesetre jól esik egy kis feszkót ebbe vezetni le, mert még csak ezt követően jön a délután. Reiért kell majd menni, meg egyebek. Fáradt vagyok kissé, de hiába nézek Yukera nem hajlandó ő se megmoccanni. >.> Egy idő után viszont feltűnik nekem valami, valami egészen különös. Sosem voltam jó a lélekenergiák érzékelésében, de azért kérem-kérem..egy fülsüketítő vinnyogásra még én is felfigyelek. Unottan emelem fel tekintetem a rajzomról, s lábaimat továbbra sem vagyok hajlandó levenni az asztalról. Már éppen szembesíteni akarom legújabb erre tévedőnkkel, hogy mi a pálya, amikor Yuke a szokottnál agresszívebben osztja le. Morranok erre egyet.*
- Héé..ez az én szerepem. Te maradj meg a villám embernek, oké?! >.> *Hah, mi az, hogy ellopja a szerepemet? Én akartam visszaszólni ennek a..kislánynak? O.o Végig nézek a lányon, de én kajak egy kis libát látok magam előtt. Kárörvendőn nevetem el magamat, mert ez a hét vicce. Na jó nem, de azért ez komikus. *Így hát végül a rajzaimat biztos helyre téve emelkedek fel lassacskán székemből, s várok egy kicsit. Kiroppantom néhány ujjamat, de csak most veszem észre, hogy a hátam mennyire el van zsibbadva. Yuke edzései lassan kezdenek tényleg kikészíteni, kellene már egy kis pihenő. Így hát sóhajtok egyet, s azon kezdek el gondolkodni, hogy mit keres ez itt egyáltalán? A fészekbe tudtommal csak azok jutnak be, akik tudják hol keressék. S még ha tudják is, hogy hol van..akkor sem lehet csak úgy bejutni. Így aztán elgondolkodtató tényező mégis csak, hogy ki ez a lolinak öltözött picsa? Villanó szemeimet rávezetem ugyan, de megzavar egy aprócska momentum ebben a történetben. Mikor meglátom Yuke mellkasán az izzást elhűlten kezdem el bámulni a shinigamit. Pillanatokig fel sem fogom mi történik valójában, s a végére már azon kapom el magam, hogy három tűzgolyó halad felém. Nem lenne semmi bajom, ha csak úgy ki kerülhetném; ám ezzel van egy kis probléma...Basszus könyvtárban vagyunk! S mi történik akkor, ha tűz éri a könyvtárat? >.>*
- Szakadj meg! >.> *Nyögöm fel végül, majd támad egy ötletem hogyan vágjak vissza ennek a nyomoréknak. Fájni fog, de azt hiszem, a fájdalomhoz kezdek már hozzászokni. Hagyom, hogy a ruhám ujját eltalálja mind a három golyó, amitől az lángra kap. Fájdalmasan szisszenek fel többször is, s idegesen keresni kezdem azt a nyavalyás üveget, amit ott hagytam az asztalnál. Mire sikerül lelocsolnom magam, addigra richtig a karom égési sérülést kap, nem beszélve arról, hogy a felsőm már megint KO-t kapott. Teli erőből felkapom az egyik széket és a nő felé vágom, nem törődve azzal, hogy akár Yukezot is eltalálhatom. Nem hiszem el..már megint a felsőm! T_T*
- Te degenerált nyomorék! Szakadj le a tűz technikákról.. >.> *Egyik kezem sikeresen fél használatúvá vált. Élénken érzem a forró hasogatást a jobb karom egészén. Ezzel azonban aligha volna időm törődni. Így hát lesz, ami lesz..de ezért péppé verem ezt a szemetet. Elindulok felé - oldalamon a zanpakutommal - s egyelőre ahol érem, ott próbálok lekeverni neki egy akkorát, hogy a falig repüljön ezért. Támadna egy olyan ötletem is, hogy rá boríthatnék egy egész szekrénysort, csak sajnos itt nem értékelik a raktár eventet. T_T Így hát inkább kigáncsolom ezt a szerencsétlent.*
- Menjél vissza az óvodába és edd meg a főzeléked. Vagy esetleg segítsek befonni a hajad? *Szívesen megtenném neki, komolyan. Mi az, hogy ide jön azt pattog, mintha övé lenne ez a kéró? Chh kikérem magamnak, itt csak mi pattoghatunk! *