*Mondhatni, aranyéletem van. Két munkahely, ahol minden kreativitásomat kiélhetem! *.* Imádok élni, mondtam már? A Hell’s Rose által a saját ruhakollekcióm is kiadhatom, s melyik stylistnak ne lenne maga a paradicsom, hogy kedvenc popbandáját öltöztetheti kénye-kedve szerint? Vagyis megfogtam az Isten lábát, vagyis valójában csak azt a hatalmas kézitáskát, amivel kénytelen vagyok végigvonulni a városon. Nagy részét ruhatervek foglalják el, meg egy hatalmas bevásárló lista, hiszen nem elég csak megtervezni a ruhakölteményeket, s nem szeretem másra bízni az anyagkiválasztást. A sétáló utca környékén van is egy megfelelő textilbolt, s már az üzlet tulajával is sikerült barátságot kötnöm. Mindig jól jön némi árkedvezmény.
Persze nem sietek sehová, mert ha Natsuki véletlenül megtudná, hogy kötetlen a munkaidőm, és nem feltétlen szükséges minden nap este 6-ig bent dekkolnom a Hell’s Rose-ban vagy a POPcorp-ban, biztos vagyok abban, hogy aljas módon quincymunkára fogna. De minimum edzésre. Pedig edzek én eleget, ugyanis hogy nézne már ki, ha hájas divattervezők rohangálnak az utcákon?
Na mindegy, szóval nem szeretem, amikor személyi edzőnek nevezi ki magát, mert nekem tökéletesen megteszi az, hogy ő a húgom, és kész. Nem kérek a csalódott pillantásaiból, épp elég büntetés az nekem, hogy amióta visszaköltöztem Karakurába, megint egyre több hollow-val vagyok kénytelen találkozni. A sebességem még mindig a régi, sőt, mintha még gyorsabb lennék napról napra, bár ez számomra már oly lényegtelen… Az erőnek viszont híján vagyok, ahogy valljuk be, a bátorságnak is. Emlékszem, hogy annak idején, amikor New Yorkban megjelent valami hollow, pár pillanat múlva már ott se voltam, még a legnagyobb bulit is ott hagyva. Valami különös oknál fogva sosem sérült meg egyik haverom se, pedig eleinte sokat vívódtam magammal, amiért képes voltam ott hagyni a haverjaim, de amikor már sokadik alkalommal mindenkit sértetlenül láttam, úgy gondoltam, nincs értelme tovább marcangolni magamat s lelkiismeretemet. Persze kínos magyarázkodásokba kellett mindannyiszor kezdenem, hogy hova az istenbe tűntem már megint. Vagyis Cedric nem kérdezett, mert talán már annyira beletörődött a dolgokba, hogy úgy vélte, felesleges magyarázatokat keresnie a különös eltűnéseimre.
A szívroham kerülget, amikor egy Cedric-hasonmás hirtelen az utamba áll, ráadásul még azon a néven is szólít, amit ő aggatott rám annak idején. Mert hát mit is keresne itt Cedric, akinek valahol az USA-ban a helye? Meg amúgy is, szerintem már másfél éve legalább nem láttam, ha nem több. Hallottam olyan hollowkról, akik képesek egy szívedhez közel álló egyén alakját felvenni, de legalább bábként használni, azonban az előttem álló Cedric-klón nem sugároz magából hollow lélekenergiát, azt felismerném.
A kezdeti döbbenet valószínűleg látványosan az arcomra lett festve, ám nagyjából tizenöt másodperc kell ahhoz, hogy rájöjjek, hogy nem képzelődöm, és senki sem akar Cedricnek öltözve megölni, hanem valóban az én drága jó, főleg ivócimborám áll előttem. Persze eközben sikerül kiejtenem a táskát is a kezemből, minek hatására néhány, sebtében belegyömöszölt ruhaterv a földön, a koszos földön landol, s ha ez még nem lenne elég, egy járókelő nem veszi észre, hogy milyen fontos papíron hagyja ott cipője talpának a nyomát.*
- Hogy én mit keresek itt? Te mit keresel itt? Talán rémlik még, de ez a szülőotthonom. Tudod, japán vagyok. - *nevetek rá Cedricre ugyanolyan önfeledten, mint annak idején, néhány feles tequila után. Aztán persze kapcsolok, hisz nem maradhatnak így a ruhatervek sem, kénytelen vagyok felvenni őket a földről abban a reményben, hogy egyik se ment tönkre nagyon. Legalább lesz újabb kifogásom arra, hogy miért nem akarok ismét edzeni.*
- A munka várhat, most viszont irány valami bár, mert olyan nincs, hogy nem iszunk meg valamit, ha már pont a szülővárosomban futok össze veled. Komolyan, öreg, biztos, nem álmodok? - *csapom fel vállamra a táskát, közben pedig meg is csípem magam, hátha felébredek. De ez nem történik meg, és Cedric tényleg itt van. Persze, eddig is tudtam, milyen kicsi a világ, a múltkor például Kouta-kunnal futottam össze egészen véletlenül. De ez azért már túlzás, nem igaz? xD*

*Valahogy meg se lepődök azon, hogy utunk egyből a legközelebbi bárba vezet. Már-már egészen nosztalgikus a helyzet, s a bár, amit találtunk, még kicsit hasonlít is a The Stake-Out klubra, ami annak idején a törzshelyünk volt. Na jó, azért jóval kisebb nála, de a hangulata azért megvan, s a hangszórókból szóló zene is elég jó. Meg legalább nem olyan hangos, hogy kiabálni kelljen a másiknak, csak hogy felfogjon valamit abból, amit mondani akarsz.
Szóval elég hamar megtaláljuk a helyünket, Cedricben pedig pláne nem kell csalódnom, mert máris rendelt egy kör tequilát. A pincérnőtől egy doboz cigarettát is kérek, a legdrágábból, természetesen. Idejét sem tudom már, mikor gyújtottam rá újra, szerintem amióta ismét Japánban vagyok, azóta egyszer sem. Egyrészt, mert inkább alkalmi dohányos vagyok, és csak néhány bulin engedem meg magamnak, másrészt pedig mert félek, hogy Natsuki letépi a fejemet. Azt hiszem, már így is megorrolt rám egy kicsit, és attól tartok, hogy itt már nem csak a quincy dologról van szó. Valami határozottan nem stimmel köztünk, s hiába töröm rajta a fejem, igazán nem értem, hogy mi ez a feszültség köztünk. Pedig én tényleg nagyon imádom őt, ő viszont… Mintha kifejezetten szégyellne, és félek, hogy teljesen nélkülözhető vagyok számára. *
- Ugyan már, csak nem gondolod, hogy ekkora karrier mellett ráérek csak úgy bulizgatni? - *kutatom elő mindhárom mobilomat a táskámból. Egy céges, egy magáncélra, meg egy plusz, hogy nehogy még egyszer úgy járjak, mint a múltkor. Na igen, elég kellemetlen volt eltévedve császkálni Karakurában, működő telefon nélkül, hogy még taxit se hívhassak. Meg is lett az eredménye, hiszen az a két kicsi lyuk a nyakamon máig emlékeztet arra az utcalánynak kinéző vámpírra. Elég kellemetlen emlék, és a fenéért se lenne képes ez a hülye seb teljesen begyógyulni. >.< Szerencsére ingem gallérja tökéletesen takarja azt a két pöttyöt, nyakam szépségének megrontóját! *drámai karlendítés*
S hogy bebizonyítsam, mennyire fontos nekem a karrierem, látványosan kikapcsolom a telefonokat, és táskám legmélyére süllyesztem őket. Vagyis csak kettőt a háromból, mert Natsukit mindenképp felhívom, hogy kicsit később megyek haza, már ha hazajövök. Gyanítom, elkerülhetetlen, hogy pár óra múlva ne a földön csúszva könyörögjek még több alkoholért, teljesen szétesve. Na meg igazából sosem bírtam a piát, csak hát kínos lemaradni egy olyan törzsgyökeres alkoholistával, mint Cedric. xD*
- A húgomat muszáj felhívnom, mert képes lenne levadászni, ha nem jelzek neki vissza, pillanat. - *pötyögöm be Natsuki nevét keresve a telefonkönyvben, hogy aztán pár mondattal közöljem vele, hogy későn megyek haza, és hogy ne aggódjon miattam. Tud magára vigyázni, és gyanítom, most inkább attól tart, hogy én nem tudok magamra. Persze nem kezdtem bele magyarázkodásba, hogy Cedric-kel találkoztam, mert úgy se hinné el, hogy ennyire kicsi a világ.
A hívás végezte után ezt a telefonom is kikapcsolom, hiszen döntöttem, ma végre bulizok! Elég ritkán adatott meg nekem, és igazából most is anyagokat kéne vennem, hogy tudjak miből dolgozni a Hell’s Rose-ban, most egy igazán extrém menyasszonyi ruhát kell ugyanis elkészítenem, de… az most ráér. Még majdnem két hónapom van arra, hogy elkészüljek vele, a méreteket pedig már levettem a menyasszonyról, ahogy a ruhatervek is megvannak már. Egy nap halasztás igazán nem számít.*
- A helyi gimiben tanítasz akkor? Csak mert a húgom, Natsuki is oda jár. Már meséltem neked róla eleget. Ja, meg egy unokatesóm művészettörténetet és németet tanít. Mori Kouta, talán ismered. - *csukom be a táskám, hogy a mobiloknak, így a karriernek még az emléke se jusson el hozzám. Közben pedig a pincércsaj is megérkezik a tequilával, sóval, citrommal, s a cigarettával. Cedric tekintete elég jól elidőzik a dekoltázsán, bár amennyi ruha van rajta, nem is nagyon csodálom, még az én tekintetem is odaréved egy-két pillanat erejéig. Hiába, egyszerűen szembeötlő.*
- Na jó, hagyjuk a munkát, már kicsit az agyamra ment. Aztán csak óvatosan az adagokkal. Tudod, nem mindenki bírja annyira a tequilát, mint én. - *gyújtok rá egy szálra, majd az első kör tequilát is elfogyasztom. Félek, még elég sok fog következni. *

*Hát na… Sosem bírtam az alkoholt annyira, amennyire kellett volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy kihagytam volna bármilyen bulit, de hát japán vagyok, a génjeimben van, hogy a gyenge piáktól is képes vagyok hamar összeesni. Az első kört máris kipirult fej követi, mert mégsem „gyenge” szakét iszunk, hanem valami sokkal erősebbet. Ennél szinte csak a whisky jobb! *.* Ha jól emlékszem, még maradt is egy-két üveg, amit odaátról, a tengerentúlról „csempésztem”. Elvileg csak egy liter alkoholt lehet áthozni a határon, de hát nem kutatták át a táskáim, éppen csak megröntgenezték őket, hogy van-e bennük gépfegyver, meg drogcsempész sem vagyok, szóval a kutyák sem találhattak volna benne semmit. Meg nincs is szerencsére olyan fejem, mint valami drogdílernek vagy banditának, hál’ Istennek. Egy üveggel tehát adtam is Zednek, amolyan békülési szándékból, amit persze közösen meg is ittunk, de az már egyszer biztos, hogy soha többé nem fogok bűntudatot érezni csak azért, mert eltulajdonította tőlem a báty szerepét. Tehetek én róla, hogy piszok nagy mázlim volt már általános iskolában is, és mehettem ki cserediáknak? Nem mintha a szüleim tiltakoztak volna az ötlet ellen. Addig se kellett egy olyan failure-ral foglalkozni, amilyen én vagyok, mert biztosan az vagyok. Natsuki-chan is úgy néz néha rám, mint a romlott joghurtra, és egyre inkább azt érzem, hogy a háta közepére se kíván. Másrészt pedig, amikor nincs ott Zed, és nem kell épp a családi degeneráltságunkról beszélgetni, akkor végre ismét azt érzem, hogy van családom. Hülyülünk, meg minden, és a múltkor Kouta-kunnal is milyen jól szórakoztunk! Nem értem, miért nem lehet minden egyes napom ilyen. Meg miután találkoztam Noa-val, Natsukin is láttam az aggódás nyomait, vagyis biztosan jelentek még neki valamit. Különben nem lett volna olyan dühös… Bár a beígért esti gyakorlatozás gondolatára máris egy gombóc keletkezik a torkomban, amit nem tudok lenyelni, és nem, ez nem az alkohol hatása. Sajnos el tudom képzelni, hogy milyen feladatokkal fog ellátni engem ezen a bizonyos edzésen, és biztos egy olyan időpontot fog választani, amikor nem tudok elmenekülni, és még a fáradtságom se lesz kifogás. T_T
A figyelmem persze nem kerüli el az erre kószáló lelket; hiába, ők is megérzik az átlagosnál magasabb lélekenergiát, azonban nem igazán tudnék neki segíteni. Kénytelen lesz megvárni, míg egy halálisten megjelenik és elküldi őt a Lelkek Városába.*
- Na igen, Karakura már csak ilyen… Mintha a világ közepe lenne, nem igaz? - *vakargatom idegesen a tarkómat, ám nem nagyon akarok belemenni a témába, ami a várost illeti. Vagyis, hogy Karakura tényleg a világ központja, mert Kubi bácsi így tervezte el a világot. A shinigamik is itt őrjáratoznak a legaktívabban, meg Aizen is ezt a várost szemelte ki magának harctér színhelyként, meg minden. De ezt úgyis tudja mindenki.
Az idilli találkozás hatalmas kudarcba, és talán káoszba is fog fulladni, hisz a pultnál benyúló kéz, a hozzá tartozó, fehér maszk, s persze ez az idegen, borzongató reiatsu egyből elárulja nekem, hogy gáz van, ideje tiplizni. Ami viszont ennél is jobban megdöbbentőbb, hogy Cedric is elkezd káromkodni, én pedig falfehér arccal nézem végig, amint Cedric kezeiben villámok kezdenek el cikázni. Nem, nem, ennyitől tuti nem rúgtam be… Arra sincs időm, hogy a fekete színű nikotinrudat elnyomhassam, lábaim automatikusan váltanak menekülő üzemmódra, csupán arról feledkeznek el, hogy előbb fel is kéne állni. Az egészből így egy hatalmas pofára esés lesz, a székkel együtt felborulok, s ösztöneim ezután azt parancsolják, hogy legalább próbáljak meg megidézni egy nyilat. Gondolkozni se lesz időm, a gyenge nyíl repül is a lidérc felé, csak repül és repül, ki tudja, hol áll meg, és a lidércet hogy nem találja meg. Ahogy az lenni szokott, valahol a hollow feje előtt fél méterrel ér földet. Remek, most sikeresen magamra vontam a figyelmét. Vagyis magunkra. Cedric is elkerekedett szemekkel néz rám, mint aki nem akar hinni annak, amit látott.*
- Ugye te nem látod a… - *rebegem halkan, de a mondatot befejezni már nincs időm. A hollow furcsa hangján a quincy szót vicsorogja, míg felénk baktat. Nem, nem, ez már tényleg a vég. Néha a menekülés sem jön össze úgy, ahogyan kellett volna…*

= Amikor a régi spanok összefutnak.... =

*A döbbenetből még akkor sem sikerül teljesen kilábalnom, miután Cedric lelép a kis kocsmából. Azt a vigyort, amivel gyakorlatilag bejelentette, hogy neki is volt titkolnivalója barátságunk során, sosem felejtem el. Nemcsak a hollowkat látja, de ezek szerint felfedezte a képességemet is. Már amennyiben magaménak mondhatom a dolgot. Hiszen gyakorlatilag ez minden, amit tudok. Már magamnak sem akarom bebizonyítani azt, hogy képes vagyok arra, amire az őseim és a húgom igen. Inkább tartom magam abban a hitben, hogy kötöm magam az egyezséghez, amit a shinigamikkal kötöttünk. Nem avatkozok bele a dolgaikba, és lidérceket sem állok le mészárolni (hahaha), cserébe nem leszek se kísérleti patkány, se zanpakuto vacsora, se semmi. Vagyis egy valami leszek. Normális ember, normális élettel, normális baráti körrel, normális munkával.
A normális baráti körről ennyit. Hihetetlen, hogy évekig sikerült titokban tartanunk a titkainkat egymás elől, bár valószínűleg az lehetett az oka, hogy egy-egy hollow támadás esetén mind a ketten inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy a saját alibink meglegyen. Emiatt természetes emberi reakció, hogy annyira figyelünk saját magunkra, hogy fel se tűnik, hogy a másik személyre kéne gyanakodni. Az én esetemben a gyors eltűnések, Cedric pedig… Talán érthető, hogy miért tűntek el mindig azok a hollowk. De mi van, ha valójában Cedric mindig is tisztában volt quincységemmel? Akár valami kormány beépített ügynöke is lehet, csak mert espereket akarnak létrehozni a tudomány segítségével. Azt hiszik, hogy a mágia, vagy akárminek is nevezzük ezt, pótolható. Valahogy nehezen esik elhinnem pont Cedricről, hogy talán az egész barátságunk csak ezen a hülye „örökségemen” alapul, viszont mégis ott motoszkál a fejemben az, hogy valójában mindig is csak megfigyelés alatt álltam. Nem hagyom, hogy válaszok nélkül meneküljön el. Lehet, csak az én agyam kattog megint másképp, mint kéne, és ismételten csak téves következtetéseket vonok le, mint általában mindig, ugyanis valami különös oknál fogva nagy hajlandóságot mutatok az idióta téveszmék kialakításához. Még mielőtt elfajulna a dolog, cselekednem kell. Cedricért és magam miatt is.
Még mindig sápadtan tápászkodok fel, s gyorsan én is kifizetem a számla rám eső részét, aztán felkapom a táskám, sebtében eldugom a cigarettám, hirenkyaku-t használva pedig távozok is, hogy aztán Cedric előtt teremjek.
Ismerem ezt a tekintetet, már hogy a fenébe ne ismerném! Mindig ő volt a „rosszfiú” a csapatban, én meg a „jófiú”, akit bele kellett vinni a rosszba. Azonban ha azt hiszi, hogy ezzel meg tud ijeszteni, akkor téved. Hisz emberek vagyunk, és rám még azokkal a hülye gömbjeivel sincs olyan hatással, mint amit mondjuk egy újra felbukkanó lidérc tudna okozni. Ha emberekről van szó, igenis, a sarkamra tudok állni, és kiállok magamért. Majdnem minden esetben.*
- A sebedet minél hamarabb el kell látni. Szóval ülj le szépen valahova, és engedd, hogy meggyógyítsam. - *kapok máris a zsebemben lévő gintouk után, amikre szükségem lesz a folyamathoz. Már csak meg kell győznöm, hogy üljön le egy padra, és ne az utca közepén kezdjen el kötözködni akárkivel, pláne nem egy ekkora sebbel. Kicsit feltűnőek lehetünk, amire csak rágyúr Rick viselkedése.*
- Amúgy is beszélnünk kell. Már tudtad ezelőtt is a kis problémámat, vagy tényleg csak most jöttél rá? Amúgy meg láttad, mit tudok, ennél többet ne is várj tőlem. Nem vagyok a világ megmentője típus. - *haladok mellette, mert engem aztán nem fog érdekelni, ha semmibe se vesz, akkor sem hagyom, hogy elvérezzen nekem. Ha pedig szerencsém van, sikerül is leültetnem egy padra egy félreeső, kisebb utcában, ahol talán nem leszünk annyira feltűnőek. Még szerencse, hogy a hollow miatti riadalom szinte minden csepp alkoholt eltüntetett belőlem, így tudok tiszta fejjel gondolkozni. A "Die viere Spitzen" parancsszó elhangzása után pedig meg is kezdődik a gyógyulási folyamat, elvégre van még pár percunk, míg teljesen be nem gyógyulnak a sebek. Igaz, a futáson kívül a gyógyítás az egyetlen dolog, amihez igazán értek.*

*Mégis miért haragszik? Csak mert nem akartam, hogy bárki is úgy tekintsen rám, mint valami korcsra? Nem akarom, hogy quincyként nézzenek rám. Nem vagyok épp klánom mintapéldánya, és ezzel teljesen tisztában vagyok. Ha tudtam volna, hogy Cedric különleges képességekkel bír, akkor sem osztottam volna meg vele ezt a titkom. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudnak mások. Ez csakis rám és a családomra tartozik. Nekem tökéletesen megfelelt a tudatlanság, és boldog lettem volna, ha Rickről sosem tudom meg, hogy látja a lidérceket, meg minden. Nem értem, miért kellett ennek a hülye városnak ennyire megváltoztatnia mindent. Volt egy jó haverom, akiben bízhattam annyira, hogy a normális emberek hétköznapi problémáit megoszthassam vele, erre kaptam a nyakamba valakit, aki majd még jobban lenéz azért, mert egyszerűen nem vagyok jó quincy. Mintha nem lenne elég az, hogy Natsuki és Zed olyan lekezelően kezel. Valószínűleg ő is meg fog utálni azért, mert nem bírom követni a családi hagyományokat, és nem is áll igazából szándékomban.
Tiltakozásával nem törődök, és akkor is begyógyítom a sebét, bár érzem rajta, hogy szívesebben húzna haza, hogy szenvedjen meg káromkodjon egy sort. Aztán mondott valamit. Valamit, amitől mindig féltem, hogy egyszer hallani fogom. Remegő lábakkal állok fel, és nézek rá úgy Cedricre, mintha épp a világomat tette volna tönkre. Hiszen valóban ezt tette; ilyen csúnyát még soha senki sem mondott nekem, pedig elég gyakran szoktam szidalmak célpontja lenni. Voltak, akik a nemi identitásom miatt kötöttek belém, mások a szakmámba vagy a hozzá nem értésembe, s sokan pedig a quincyk igazi szégyenének kiáltottak ki, és egyszerűen gyávának neveztek, mert valljuk be, tényleg az vagyok. De ilyet még soha senkitől sem hallottam, és tökéletesen kifejezte minden aggodalmamat a quincységgel kapcsolatban. A quincyk ezek szerint nem is emberek? Már egy teljesen más faj vagyunk, akik nem érdemlik meg azt, hogy emberként kezeljék őket? Nem lehet sohasem normális életem?
Nem arról van szó, hogy olyan könnyen meg lehet ríkatni, kivéve talán egy-két igazán megható filmmel, azonban a gondolat, miszerint talán még csak nem is születtem embernek, és sohasem lesz jogom normális életet élni, bőven elég ahhoz, hogy kék szemeim elhomályosuljanak. A táskámat a földre ejtem, és nehezen, de sikerül visszaszorítanom a könnyeimet, csupán egy keveset kell letörölnöm arcomról. Ricknek pedig nincs is más problémája, csak hogy egy szál cigarettához jusson. Más esetben vidáman ugrottam volna, hogy öltöztethető babának használjam a srácot, hiszen ez a munkám, és szakmai ártalomnak is nevezhetjük a dolgot, azonban ez az eset más volt. Mintha utasított volna, hogy szerezzek neki ezt meg azt, különben ő jaj, de dühös lesz, és cseppet sem foglalkozik azzal, hogy nekem milyen érzés ezt hallani tőle. Neki meg csak a cigi kell… Hihetetlen. Ő volt az, aki évekkel ezelőtt rávett arra, hogy kipróbáljam ezt a szemetet, bár szerencsére még így is csupán az alkalmi dohányosok táborát erősítem, különben Natsuki tuti eltörné a karom.*
- Sz-szóval szerinted n-nem vagyok ember? - *nézek dacosan rá, bár elég gyakran megcsuklik a hangom. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bátornak kelljen tűnnöm, de ha azt hiszi, hogy nem merek kiállni magamért még vele szemben sem, akkor most bebizonyítom, hogy merek! Nem csak ő lehet nagyszájú, meg menő, meg mit tudom én, hogy micsoda! És nem csak neki van joga ahhoz, hogy embernek nevezhesse magát.*
- Azt-azt hiszed, hogy nekem nincs jogom úgy élni, mint egy normális embernek? Csak mert van egy kis családi problémám? Szerinted én nem vérzek, ha megsebeznek, és én nem érzek semmit sem, ha megbántanak? Mondtak már rám sok csúnya dolgot, de mind közül ez volt a legfájóbb. - *meredek még mindig mozdulatlanul Rickre, már sikeresen eltüntetve a remegést a hangomból, amit felvált a csalódottsággal vegyes düh. Burkoltan le is hülyézett, ami már csak úgymond olaj volt a tűzre, pedig nem vagyok az! Az egyáltalán nem érdekel, hogy Cedric egyáltalán honnan tud a quincykről, nem is érdekel, csak a jogaimat akarom… Én ember vagyok, akárcsak ő! És jelenleg minden problémám nagyobb annál, mintsem hogy cigarettát adjak neki. Tekintetem elidőzik arcvonásain, még mindig kicsit remegek, de nem igazán értem, hogy a félelem vagy a düh váltotta ki belőlem a dolgot. A véres ruháit tényleg jobb lenne leváltani, mert kicsit úgy fest így, mint valami tömeggyilkos. Aztán arcom sápadttá válik, míg elidőzik tekintetem rajta. Hiszen én sohasem bírtam a vér látványát.*
- Az ott… az ott vér. - *ájulok el kijelentésem után, hisz az eddig a fejemben kavargó gondolatok nem igazán engedték meg nekem, hogy ezzel foglalkozzak. Talán valóban nem vagyok ember. Egy embernek sosem kéne ilyen megaláztatásokon keresztül mennie. Ha ember lennék, sose kellett volna ilyen helyzetbe kerülnöm, és sose kellett volna látnom a lidérceket. Csak hagynom, hogy a Rick-félék elintézzék helyettem és elvérezzenek.*

//Egy régi ismerős... egy régi utca... egy új barát, hm? Érdekesnek ígérkezik O_o//

Ballábbal keltem fel, aznap de szó szerint. Alig tettem meg néhány lépést az ágyamból máris sikerült valamibe belebotlanom és pofára esnem. Csodálatos kezdet egy csodálatos naphoz. Természetesen a nap folyamán mindent elbénáztam, amit csak lehetett és kaptam is a leszidásokat és a beszólásokat. Hol azért mert neki mentem valakinek és szétszóródtak az iratai és miközben segítettem felszedni neki kaptam a fejmosást vagy, mert ebédkor sikeresen meglöktem egy tisztet, aki kiöntötte az innivalóját és küldött melegebb éghajlatra. Teljesen megszívtam magamat ezért muszáj volt valami kikapcsolódás találnom. Az első gondolat, ami az eszembe jutott, azaz emberek világa. Ott biztos, hogy senkivel se fogok találkozni, aki akár csak egy kicsit is tovább feszítené azt a bizonyos húrt, ami már így is elpattanni készült. Gyorsan a szobámba siettem magamhoz vettem valami kényelmesebb ruhát elszaladtam egy póttestért és járőrözés címszó alatt siettem a Karakurába. Először fogalmam sem volt, hogy mit is akarok csinálni vagy, hogy szándékozok lenyugodni ezért csak elkezdtem valamerre sétálni. Úgy egy óra séta után már egészen megnyugodtam. Ekkora eszembe jutott Miharu-chan gondoltam meglepem valamivel ezért a Sétáló utcát vettem célba, ott biztos találok valamit. Csak sajnos az pont az ellenkező irányba volt, mint amerre én eredetileg elindultam. Na, mindegy sarkon fordultam és elindultam egy kényelmes tempóban és közben azon töprengetem, hogy minek is örülne a legjobban. De mire odaértem rájöttem, hogy teljesen fölösleges ezen gondolkozni, mert közben megváltozhat a véleményem úgy, hogy inkább elkezdtem lesni a kirakatokat. Azonban ezt rövidesen megunom, mert a vásárlás nem nekem lett ki találva nem is szeretek vásárolni főleg nem egyedül úgy, hogy inkább kerestem egy padot és leültem pihengetni. Szép szobrok, vidám, nevetgélő, vásárló tömeg és még az idő is csodálatos volt. Hihetetlenül nyugtató hatása volt rám. Már csak egy jégkrém vagy fagyi kellett volna és a szám a fülemig érne. Egy jó ideig csak ott szétnyúlva a padon nézegettem a járkáló sokaságot. Azonban már eleget lustálkodtam, és ha itt vagyok, akkor már tényleg kéne valamit vennem Miharu-channak úgy, hogy elkezdtem megint a kirakatokat lesni. Eleinte semmi olyat nem találtam, ami különösebb kép felkeltette volna a figyelmemet. De amikor egy édesség bolt elé értem eszembe jutott, hogy milyen vidáman majszolgatta a vattacukrát úgy, hogy veszek neki valamit. Vettem is egy csomag gumicukrot meg egy doboz bonbont. Na, akkor már csak valami értelmes ajándékot kéne találnom, mert a ”körítés” már megvan. Teljesen belemerülve figyeltem a kirakatokat hátha találok valamit, amikor megzavart valaki. Eleinte nem is éreztem, hogy közeledik annyira belefeledkeztem, hogy vegyek valamit Miharunak. Lehet, hogy megtaláltam a ”belső nőt” ami állítólag minden férfiban ott van? O_o Haha, basszus ez még viccnek is rossz.
- Mi a?... – fordulok meg, hogy megnézzem, hogy ki szegez kardot a nyakamnak.
- Basszus, Yukezo, a francért ijesztgetsz engem. Majdnem bepiszkítottam a nadrágomat. – és toltam el az egyik mutató ujjammal a kardját a torkomtól.
- Bocsánat, nem is köszöntem. Szervusz és amúgy mi járatban vagy erre felé? És mellesleg nincs kedved visszabújni a póttestedbe, hogy ne tűnjön úgy, mint ha most szöktem volna egy elmegyógyintézetből? Persze, hogy ha van. – tettem fel a kérdéseimet.

//Egy régi ismerős... egy régi utca... egy új barát, hm? Érdekesnek ígérkezik O_o//

Éppen hogy elmondtam a mondani valómat már el is tűnt mögülem, de valami hihetetlen sebességgel. Mondjuk idefelé se volt lassú, sőt és szinte már-már hálaimát mormoltam, amiért nem így kellett nemrégiben harcolnom vele, mert úgy patkoltam volna el, hogy azt sem tudtam volna, hogy mi történt. Pár pillanattal később már ott is állt előttem öltönyben. Nem értettem, hogy minek így kiöltözni főleg ilyen jó időben. Már attól levert a víz, hogy csak ránéztem. Kezet ráztunk, majd ha jól láttam szemügyre vette a kezemben szorongatott zacskót és a tartalmát és azonnal megállapította, hogy én mit csinálok és persze ő is hasonló cipőben jár. Szóval egy lánynak jött vásárolgatni kíváncsi vagyok, hogy milyen lány is lehet, de ez még ráér, előbb felelnem kéne a kérdésére.
- Nos, nem hiszem, hogy ismered. Nakashima Miharu a 9. Osztag 6. Tisztje és mellesek az újdonsült barátnőm. – nyugtáztam a mondani valómat egy szerény mosollyal. Ekkor megvakargatta a fejét és egy nőre kacsintott. Mi a…?! Néztem értetlenkedve. Gondoltam, hogy ha egy lánynak vásárolgat, akkor az a barátnője lehet, de akkor minek kacsingat más nőkre? Na, jó ezt én nem értem, de majd rákérdek. Körülnézett és sebesen megindult egy könyves bolt felé, de előtte intett, hogy menjek én is. Követtem is, de én nem mentem be a boltba inkább csak a kirakatból figyeltem az eseményeket. Egy nagyrakat könyvet kapott fel tíznél is többet. Lerakta a pultra és valamit mondott az eladónak és átadott neki egy papirost és egy rakat pénzt. Az igen jól ki van tömve annyi szent. Kijött az üzletből és miután elmondta azt, hogy miért is mentett meg és hogy mi a munkája kicsit meglepődtem. Könyvelő akkor érthető, hogy honnan a sok pénz meg a puccos öltöny. Hát, ha véletlen valami folytán egy minimális kölcsönre lenne szükségem, akkor lehet, hogy hozzá is tudnék fordulni. Mondjuk, én nem vagyok olyan ”vásárolgató költsük el egyszerre minden pénzem” típus, de ha egyszer Miharu beindul, akkor lehet, hogy lecsórósodok.
- Tudod, hálás vagyok, amiért te voltál az ellenfelem, mert ha valaki mással futok össze, akkor én most már alulról szagolnám az ibolyát. Ami pedig az elmegyógyot illeti velem együtt szökhettél meg mivel ki az, aki megmenti az ellenfelét? Amúgy meg az volt a minimum hogy segítettem rajtad, már amennyire tudtam. És ami engem illet én ”őrjárat” címszó alatt vagyok itt, de valójában muszáj, volt kikapcsolódnom kicsit mielőtt valaki tönkretenné a megmaradt kis idegszálaimat és gondoltam veszek valamit a kedvesemnek, ha már erre járok. – néztem körül és tudatosult bennem, hogy ez nem a legjobb hely a beszélgetésre.
- Nem akarunk inkább valami kevésbé zajos és zsúfolt helyre menni és ott folytatni a beszélgetésünket? Esetleg egy jó tea mellett…

//Egy régi ismerős... egy régi utca... egy új barát, hm? Érdekesnek ígérkezik O_o//

Egyre furcsább kezd lenni nekem ez az alak. Olyan információkat tud, hogy a fülem is kettéáll. Így mondjuk értem, hogy Miharu miért esett össze és lett olyan éhes. Szinte már köszönettel tartotok Yuke-nak. Majd egyszer valamikor talán meghálálom, de természetesen nem fogom megosztani vele hogy miért is. Sőt valószínűleg magától kitalálja majd illetve rájön.
- Hm, érdekes, de azt azért leszögezném, hogy nem fekete, hanem sötét barna és én voltam az a halálisten és nagyon jól informált vagy, mert tényleg az akadémiára vittem. – mondtam mind ezt rezzenéstelen arccal. Semmi érzelmet nem lehetett belőle kiolvasni pedig az igazat megvallva eléggé meglepődtem a hallottak alapján. Közben megérkeztünk a teázóba. Rendelt két kanna teát, egy mentásat és egy vérnarancsos kókuszos ananászos jóságos teát. Elképedve figyeltem, hogy ez mégis milyen teát kér. Ilyenről még életemben nem hallottam és elképzelni nem tudtam, hogy milyen lehet. Én is rendeltem magamnak egy mentásat az majd tuti hogy teljesen lenyugtat és amúgy is, ha jó a tea, akkor jöhet bármikor, bármilyen mennyiségben. Miután rendeltünk megkínált a cigarettával, de én csak intettem, hogy nem kérek bár szerintem ő is tudta, hogy nem fogom elfogadni csak pusztán udvariasságból kínált, meg ami végül is érthető, hiszen nemesi családból származik. Rágyújtott, elszívott pár slukkot majd szóra nyitotta a száját. Igaza volt ez tényleg jó hely és mindig lehet találni valami elfoglaltságot, de azért Sereitei-nek is megvan a maga varázsa. És megint felhozza ezt az életmentősdit de most megpróbálom lezárni és esetleg meggyőzni az igazamról.
- Nos, elhiszed, hogy ha azt mondom neked, hogy nem érdekel az, ha kiderül, és valami büntetést akarnak kiszabni nekem? Néha át kell hágni a szabályokat és azt kell tenni, amit helyesnek vélünk és nem azt, amit mások akarnak. Amúgy meg pont te mondod, hogy nem szabad megszegni a szabályokat, aki már a létező szabály többségét megszegte ráadásul még a te családod találta ki a legtöbbet az elmondásod alapján. Nekem ez eléggé ellentmondásos. – mondtam el a szövegemet még mindig amolyan semmilyen képet vágva. Már nagyon vártam a teámat, mert már kezdett kiszáradni a szám ebben a hőségben meg a beszélgetésben és nem beszélve az előtte lévő órás sétáról. Azonban a teánk még várat magára egy kicsit egyelőre még Yuke storyzgat. Legyek boldog Miharuval, ezzel azt hiszem, hogy nem lesz problémám és igen, szerencsés vagyok, ami egyébként ritka eseménynek számít nálam. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor ”ütöttem meg bármiben is a főnyereményt”. De amikor elmondta, hogy hány éves, vagyis pontosabban szólva mutogatta tágra nyíltak a szemeim. 219 évet töltött már be én pedig még csak 37 vagyok. Óriási a különbség, és ami még jobban meglepett, hogy két lányt is említett bizonyos Maya-t és Rika-t, akik még nálam is fiatalabbak 18 évesek voltak. Én el se tudnám magamat képzelni egy ennyivel fiatalabb lánnyal bár ennyire öregnek se tudom magamat elképzelni.
- Köszönöm és emiatt nem kell aggódnod, vigyázok rá, mint a szemem fényére hogy nem jobban. És mit ne mondjak igen szép khm… kort megéltél már és megkérdezhetem, hogy ki az a két hölgy, akit emlegettél? Ne vedd tolakodásnak csak kíváncsiság, és hogy tudjam őket hova tenni, csak mert egyiküket se ismerem, de gondolom ezt mondanom sem kell. – miközben partneremhez beszéltem a teák is megérkeztek. Ki is töltöttem magamnak egy adagot, de én semmivel se édesítettem meg. Kicsit kavargattam majd egy kisebb korty után letettem az asztalra és válaszoltam a közben elhangzott kérdésre.
- Hát nem, nem mondhatnám semmi komoly. Csak egy két kisebb hollowot kellet megszabadítani az életétől. Úgy néz ki, hogy a múltkori kis incidensünk óta nem igen akarnak harcba küldeni, aminek örülök is. Semmi kedvem nincs mostanában hadakozni inkább élem nyugis kis életem. – fejeztem be a mondani valóm és kortyoltam még egyet a teámból.
- És, te az óta harcoltál más shinigamikkal?