- Az biztos nagyon jó lehet, mert betegnek lenni nagyon rossz! >_< - Húztam össze szemöldökömet, bár ha belegondoltam, én sem voltam sosem beteg, lévén a nanobotok, pont erre szolgáltak, nem csupán az öregedés megállítására.
Nem gondoltam volna, hogy vannak mások is, akik efféle dolgokkal vannak felszerelve itt a múltban, mert ebben az időben még közel sem volt annyi különleges képességgel rendelkező ember, mint amennyi a jövőben. Sőt ott tulajdonképpen már nem is voltak különlegesek, hiszen mindenki rendelkezett valamilyen képességgel, ki ilyennel, ki pedig olyannal. Emlékeztem még az első időkre, amikor ráébredtem, hogy mikre is vagyok képes, bár akkor már szerencsére nem a rendszeren belül tartózkodtam. Néha nagyon nehéz volt kezelni, de mióta ide érkeztem, mintha sokkal gyengébben működne, valószínűleg a kevés reiatsu miatt, ami ebben a világban volt jelen, a későbbiekben sokkal sűrűbb lesz itt is. Elkalandozott gondolataimat fejrázással igyekeztem a fiú felé irányítani ismételten.
- Szerintem biztosan nem lakna veled, ha utálna! Én is Umi~jiinél lakom, és nagyon szeretem, és azt mondta, hogy ő is szeret engem, és ahol ez előtt laktam, ott is szerettek, éppen ezért biztosan csak olyannal laksz együtt, akit legalább kedvelsz, nem? :3 – Mosolyogtam rá, miután olyan logikusan levezettem a dolgokat.
Én biztosan nem szívesen lennék együtt valakivel, akit nem kedvelek, ahogy nem eszem meg azt az ételt, aminek nincs jó íze! Persze egy ember nem hasonlítható össze egy étellel, de valamilyen szinten mégis csak így működnek a dolgok. >w< Bár nem tudok igazán semmit róla sem, lehet, hogy van valami különös szenvedélye, ami miatt szeret együtt lenni nem szeretett emberekkel is, és veszekedni, meg mérgesnek lenni.
Hasonlóan kikerekedett szemekkel pislogtam vissza a fiúra, mert bár azt mondta, hogy tényleg áramkör, meg hasonló egy robothoz, de teljesen olyan volt a tapintása, mint nekem, vagy bárki másnak. Ez azért volt fura, mert a jövőben lévő gépek sokkal ellenállóbbak voltak, titánból készült a borításuk, és szinte teljesen lehetetlen volt megsebezni őket.
- Elvileg? Vagyis nem vagy benne teljesen biztos? Az hogy lehet? – Billentettem oldalra a fejemet, mert én teljesen biztos voltam benne mindig, hogy mi is vagyok. ^w^
A módosított lelkekről nagyon sokat tudtam, lévén a shinigamik tudásukat megosztották mindannyiunkkal, és ők készítették őket, azonban sosem találkoztam még igazival. A jövőben egyáltalán nem maradt hírmondójuk sem, bár ez sokakra igaz volt, mi is csupán maréknyian próbáltunk küzdeni a rendszerellenőrök ellen, több-kevesebb sikerrel. A felderengő gondolatok mindig elkomorítottak, mert ilyenkor eszembe jutott, tulajdonképpen miért is érkeztem vissza, és hogy mennyi feladatom lenne, miközben csupán élvezem az itteni életet. Valóban jobb lett volna ide születni, de ha már nem így esett, az én feladatom lenne, hogy legalább a jövőt hasonlatossá tegyem, és megmutassam a többieknek, milyen szép hely is volt ez korábban. ^3^
- Szóval téged lehet programozni, mint egy gépet? o_O – Pislogtam még nagyobbakat, miközben visszahúztam kezemet, majd eszembe ötlött, hogy miért is lepődhetett meg, meg azután, hogy én megtapogattam, és még válaszolt is, és kiderült, hogy nem gonosz, valahogy mégis csak kárpótolnom kellene. – Bocsánat, csak nem tűntél olyan robotosnak, meg fémesnek, és… te is megfoghatsz, ha szeretnél! >w< - Nyúltam a keze után, hogy ne gondolja, hogy ilyen illetlen vagyok, mert nem is, csak nehéz volt elhinnem!
Láttam, hogy szavaim elgondolkoztatták, de tényleg így volt, sokkal kedvesebbnek tűnt mosolyogva. ^w^ Bár ez szerintem a legtöbb emberrel így volt, ha kedvesen mosolyog valaki, egyszerűen kicsit mindig jobban bízunk a másikban. Mondjuk nem tudom ez miért lehet, hiszen az állatoknál a fog mutogatás pont a megrettentést szolgálja, tehát ez nem lenne igazán természetes, mégis az.
- Igen, tudod olyan, aki mindig mérges, pedig még nem is mondtál semmit, csak pont úgy néz, mintha tudná, hogy fogsz! – Umi~jii barátja nézett még inkább haragosan, de ő a szemöldökét is összehúzta, és mormogott is! >_< - Szerintem igen, meg kell hozzá, hogy valami olyanra gondolj, ami boldoggá tesz, és jó kedved legyen! Vagy jó megoldás a csikizés is, de az olyan, mintha nem is kedves lenne a másik, hanem harcolni akarna. :3
Én mondjuk szinte mindig mosolyogtam, amikor tehettem, egyszerűen jól esett, eddig nem sok okom volt rá, pedig sokkal jobb, mint szomorkodni. Ráadásul mostanában észrevettem, hogyha én mosolygok, mások is inkább mosolyognak, és talán kicsit jobb kedvük is lesz ettől, mint a napsütéstől! ^3^
- Igen, énekes, és nagyon ügyes, régen anyukám nagyon szerette, és szerinte hasonlítok is ám rá! *w* - Húztam ki magam, hátha megismeri, kire is gondolok. :3 – Szóval csak fentebb kellett volna másznom? Bár ott nem volt nyitva az ablak, betörni meg nem lett volna jó. :/ - Vakartam meg fejem búbját.
Szipogva próbáltam összeszedni magam, hiszen azt mondta, hogy lehet pótolni, és nincs semmi baj, tehát ez biztosan így van, mert egészen okosnak tűnt Daniel~kun, és ha vannak áramkörei, biztosan intelligens valami, még ha azt nem is tudja biztosan, hogy mi. Így hihetek neki, ha azt mondja, hogy megcsináljuk, és segít is, akkor elrontani sem ronthatom el! >_<
- Akkor csináljuk meg! *w* - Ugrottam talpra, kezét fogva pedig őt is felrántottam a lendülettel, éreztem, hogy tettre kész vagyok, és bármit képes leszek megfőzni! ˘o˘ - Nagyon köszönöm Daniel~kun, megmented a meglepetésemet! ^w^ - Közben egy asztalra tettem a papírzacskót, arra nem volt szükség a továbbiakban, csak a táskára, amit visszavettem a hátamra, így el is készültem, hogy indulhassunk, minél gyorsabban, annál ügyesebbek leszünk. – Umi~jii estig itt lesz, azt mondta, éppen ezért hoztam neki a bentot, mert tudod néha hajlamos arra, ha nem szólok neki, akkor nem eszik! :/
Pedig mindig mondom neki, hogy a munkát meg lehet szakítani addig, amíg eszik egy kicsit, akkor is, ha én nem vagyok ott, de mindig lebukik, ha nem eszik! ˘w˘ Mivel most itt vagyok, hogy vigyázzak rá, nem tehetek mást, addig járok majd a nyomában, amíg meg nem tanulja, hogy nem szabad hagyni, hogy kimerüljön, és még jobban lefogyjon! >w>
- Akkor ezt megbeszéltük! ^w^ - Nyújtottam felé a kezemet, hogy megpecsételjük a megállapodást, amint kész vagyunk a főzéssel, meg is csinálom neki, hogy mire dolgoznia kell, minden rendben legyen.
Követtem, ahogy kifelé tartott, mert egyedül nem ereszkedtem volna le, mégis csak együtt megyünk, és lehet neki nincs kedve biztosan kötelet mászni. Kérdése meglepetten ért, mert valahogy egyáltalán nem számítottam ilyesmire, miközben ráadásul ott is hagyott a gondolataim közepén. Mondjuk így legalább volt időm átgondolni, mit is válaszoljak. Eddig őszintén válaszolt, és még segített is nekem, nem lenne kedves dolog, ha hazudnék, de lehet ha megtudja az igazat, akkor még sem segít majd, azt pedig nem szerettem volna. T_T Végül kikukucskáltam arra, amerre eltűnt, és láttam, hogy beszélget valakivel, majd a lifthez megy, így úgy döntöttem, hogy megyek utána, mert biztos úgy értette az intést, hogy menjek, csak én értettem félre. T///T A csodálkozó nő felé integettem mosolyogva, majd futva utolértem Daniel~kunt, és belé karoltam, hogy legközelebb ne hagyjon el semerre, mert nem nagyon tudom, merre is vagyok ebben az épületben.
- Nem, még sosem jártam máshol, nem volt rá lehetőségem. – Fújtam ki a levegőt a gyors mozgás után, de a liftben sem engedtem el. – Remélem nem zavar, csak féltem, hogy elvesznék az ismeretlen épületben, és így nem érünk vissza időben!
Kifelé menet végig igyekeztem hozzá igazítani lépteimet, bár javarészt inkább húztam magammal, néha kicsit szökdelve. Nagyon élveztem a jó időt, de nem volt olyan fullasztó meleg szerencsére, ahogy korábban a szünet alatt. Szerettem az itteni színeket, a kavalkádot, az emberek tömegét, amin keresztül kellett vágni, de mivel szorosan tartottam Daniel~kunt, biztos lehettem benne, hogy nem veszítjük el egymás ennyi idegen között sem.
- És te jártál már külföldön? – Pillantottam vissza rá, ha már így megkérdezte, engem is kíváncsivá tett. – Egyébként nyugodtan szólíthatsz a keresztnevemen, szeretem a hangzását! Remélem nem baj, hogy Daniel~kunnak szólítalak, vagy senpainak kellene inkább? – Gondolkoztam el, miközben behúztam egy nagyobb áruház ajtaján. – Te tudod mit kellene vennünk az onigirihez? O_O – Álltam meg kővé fagyva, ahogy észrevettem, hogy nem csupán kívülről volt hatalma, de bent is számtalan minden sorakozott a polcokon. Ez biztosan a sors műve! T_T

Félrebillentett fejjel hallgattam, ahogy a lakótársáról beszél, vagyis inkább arról, miként kerültek össze. Úgy látszik itt is vannak olyan személyek, akik kötelezően előírnak másoknak dolgokat, de már nem sokáig, azért vagyok itt, hogy ezt megváltoztassam! Meg nem értettem, hogy pontosan hogyan értheti azt, hogy mindenki zokon venné, hiszen én nem vettem zokon, hogy ő odaköltözött, márpedig valaki voltam bizonyosan! ˘3˘ Én is egyszer csak becsöppentem Umi~jii életébe, de ettől még tudtam, hogy nagyon szeret, mert mindig hagyja, hogy megölelgessem, és engedi, hogy én válasszak műsort, amikor együtt tévézünk!
- Szerintem azért próbáld meg, sokkal jobb olyannal együtt lakni, akit kedvelsz! ^w^ - Mosolyogtam rá vissza. – Biztos van olyan, amit mindketten szerettek, és ezzel máris lesz közös pont, onnantól már csak beszélgetni kell, és barátkozni! :3
Daniel~kun nagyon nyílt volt, és kedves, még ha nem is mosolygott előtte sokat, így biztosan megtalálja majd a közös hangot, nem kételkedtem ebben egy pillanatig sem. Velem is kedvesen viselkedett, nem lökött vissza az ablakon, amin bemásztam, és még a segítségét is felajánlotta, tehát minden bizonnyal egy nagyon rendes… hm… szerintem akkor is hívhatom embernek, ha ő nem így gondolja, mert még ő sem biztos teljesen magában. ^w^
- Én úgy gondolom, hogy nem az fog meghatározni téged, hogy minek neveznek, hanem, hogy minek érzed magad, és miként viselkedsz. Egy nagyon kedves ember vagy! ^_^ - Tettem kezemet vállára, ahogy a nagy beszélgetések alkalmával szokták, hogy a másik érezze a törődést, és a támogatást, mert nem szerettem volna, hogy szomorú legyen. T.T – A jövőben az emberek megválaszthatják gyermekük kinézetét, génállományát, és még a születésének pontos időpontját is, ami kimeríti a tervezés és készítés fogalmát, mégis embernek nevezik magukat. Nem hiszem, hogy el kellene rejtened, azt aki vagy, mert ez nem mi, hanem ki kérdése!
Reméltem ettől kicsit jobb kedve lesz, meg egyébként is komolyan gondoltam, szerintem igenis az számít, ahogy a másikakkal szemben viselkedünk, nem pedig az, hogy milyen kasztúnak születtünk. Karasu is normálisan viselkedett velem, ha azt kedvesnek nem is nevezhettem, épp ezért nem is utálom, hiába arrancar, aki tulajdonképpen emberek lelkét eszi meg. Senki sem választhatja meg azt, hogy micsoda, de abba van beleszólásunk, hogy miként is viselkedünk, éppen ezért azt kell mindig figyelni, és értékelni. :3
- Tudod, én sem vagyok olyan, mint mindenki más itt, nekem is van egy chipem, pontosan itt, beépítve az agyamba! – Mutattam a tarkómon azt a helyet, ahol elhelyezve volt az adattároló, amibe teljes tudásom bele volt táplálva. – Emellett az egész testemben több milliónyi nanobot van, akik azért felelősek, hogy ne legyek beteg, ne öregedjek, és gyorsabban gyógyuljanak a sérüléseim. Furcsa, igaz? ^///^” – Igazgattam meg zavartan hajamat, még Umi~jiinek sem beszéltem erről ilyen nyíltan, bár nem is érdeklődött annyira, és azt hiszem, nem is igazán értené meg. – Engem az anyukám tervezett meg ilyenné, de sosem gondolnám, hogy ettől nem vagyok ember. Talán módosított lélek vagy, de nincs arra szabály, hogy minek érezd magad, és miként viselkedj, tehát ha embernek érzed magad, legyél ember! ^w^
Megértettem, hogy kicsit idegenül érzi magát ezen a helyen, mármint nem az épületben, hanem ebben a világban, ahol nem igazán tudja, hová is tartozik. Néha én is értetlenül pislogtam csak a folyó történéseken, a rengeteg hibán, amit vétettem a tudatlanságom, és szeleburdiságom miatt. Nem tudtam pontosan, hogy akkor most tényleg tartozhatok közéjük, amíg itt vagyok, vagy lehetetlen ennyire eltérő valakiknek együtt lenniük, és jól érezniük magukat. A jövőben hosszú időn keresztül, a shinigamik és az emberek együtt dolgoztak, bár olyan eltérő volt kultúrájuk, és egész lényük, főként, ha olyan személyről volt szó, aki korábban nem volt ember. Mégis alkottak nem egy egészen fantasztikus dolgot, ha már megmenteniük nem sikerült a jövőt…
- Szóval kicsit tompítottak az érzelmi ingereken, hogy nem pusztíts el mindent? – Gondolkoztam el, mert így érthető volt, hogy mért nézett általában inkább kifejezéstelenül, és mért nem mosolygott túl sokat. – Sokat tanultam régen a módosított lelkek kutatásáról, mikor a shinigamik megosztották a tudásukat az emberekkel, akkor ezek az adatok is közéjük tartoztak. Később pont azért zárták el őket, mert a bennük lévő potenciál lehetővé tette, hogy akár sokkal erősebbek legyenek, mint egyes shinigamik, ráadásul a harcra voltak kifejlesztve, messze nagyobb volt hozzá a tehetségük! – Meséltem lelkes hadonászással, majd észhez térve tördelni kezdtem ujjaimat. – Bár ezeket biztosan te magad is tudod… már mint a fejlesztéses részeket… ^_^”
Nem értettem felvont szemöldökét, aztán ráébredtem, korábban mit is mondtam, és ez biztosan félreérthető volt számára, éppen ezért kissé elvörösödve engedtem el. >///> Pedig semmi hátsószándékom nem volt, csak szerettem volna, ha nem érzi magát kellemetlenül az előbbiek miatt. T-T
- Nahát! – Néztem meg közelebbről is, amit mutatott. – A jövőben már olyanok lesznek ezek, hogy észre sem lehet venni, bent a bőr alatt, és a programozáshoz nem szükséges sehová csatlakoztatni, csak egy kézi konzol kell, semmi más. – Magyaráztam, aztán kuncogva a tarkójára fújtam, mert ettől Cherry mindig olyan vicces hangot adott ki, és ha már Daniel~kun alkalmat adott ilyesmire, biztosan megérti majd a viccet is. :3
Nem értettem viszont, hogy mért lesz attól szomorú, hogy nem csikis, még az emberek között sem mindenkit lehetett megcsiklandozni, ez nem olyan rossz dolog. Én nem mindig szerettem csikis lenni, mert lehet néha vicces, de amikor az utolsó szelet pizzáért megy a harc, nagyon gonosz dolog ezzel visszaélni! ˘_˘
- Ettől nem kell szomorúnak lenned, sokan vannak, akik nem csikisek! Ráadásul nevetni nem csak attól lehet. ^3^
Úgy tűnt az indulásra el is szállt a rosszkedve, aminek örültem, mert legalább kicsit nekem is sikerült felvidítanom őt, ahogy neki engem. Nagyokat pislogtam a rám akasztott valamire, kicsit olyan volt, mint mikor Neo~chanra pórázt kell tenni, de úgy tűnt akkor, hogy ő is élvezi a sétákat, így nem sértődtem meg ezen, viszont azért sem engedtem el, mert akkor nem tudtam volna húzni magam után, mivel nagyobb volt mint én, lehetetlen lett volna egy olyan vékony zsinórral! :/
- Fura név? A Hiroto? – Néztem fel rá, mert tulajdonképpen nekem nagyjából minden név furcsa volt, lévén a jövőben csak egy keresztelési szertartás után kaptunk mi felszabadultak igazi nevet, addig a rendszerellenőrzők csupán szám és betűkombinációval tartottak minket számon. – És szép hely? Szerettél ott lenni? Ha igen, akkor mért jöttél el? Vissza akarsz menni? – Száguldott ezernyi kérdés keresztül rajtam, és egy percig sem ötlött fel bennem, hogy megakadályozzam őket a feltevődésben. :3
Sokat tudtam a helyekről, hiszen az adatok el voltak tárolva, de teljesen más tudni, és megismerni valamit. Biztosan nagyon szép hely lehet, bár nem szívesen mennék el hosszú időre, távolra az otthonomtól. Ami azért furcsán hathat, lévén most is távol vagyok tőle, bár inkább időben, mint valóban helyileg.
- Nem kell a san, úgy érzem tőle, mintha nagyon öreg lennék, és mostantól a barátom vagy, tehát megengedem, hogy anélkül szólíts, senpai. – Kacsintottam rá, majd tovább vonszoltam úti célunk felé.
Egy kicsit sem jöttem zavarba, vagy próbáltam meg lassítani annak ellenére sem, hogy számtalan ember volt körülöttünk. Az idős néni, akinek teljesen véletlenül akadtunk bele a táskájába, még kiabált is, pedig rendesen bocsánatot kértünk, így csak felfújt arccal vártam, hogy befejezze a mondandóját, ettől biztos jobb lett a napja. >w> Aztán a senpai pedig ránk csavart egy másik embert is, bár az legalább kedves volt, és nem kiabált nagyon, csak meglepetten pislogott, majd mikor kiszabadítottuk, és bocsánatot kértünk, még mosolygott is. Lehet az öregséggel felgyűlik az emberekben a rosszkedv. :/ Lepislantottam a magát épp kipihenő fiúra, mert azért nem egy maratoni távot futottunk le.
- Többet kellene sportolnod, senpai! Nálunk az iskolában sokan járnak sportklubokba az órák után, bár én még nem választottam magamnak, hová is szeretnék menni, pedig szünet után muszáj lesz csatlakoznom valahová… - Magyaráztam lelkesen, majd rájöttem, ez most nem lényeg, hozzávalókat kell válogatni! >w<
A könyöke felett igyekeztem átnézni, hogy lássam, mit is csinál. Úgy tűnt, mintha valóban az őskorban lennék, ha a technikai felszereltségről volt szó, ami egyébként érdekes volt, szerettem a különböző szerkezeteket szétszedni, megnézni alaposan belülről, majd ismét összeszerelni, bár azt hiszem nem örült volna a senpai, ha szétszereltem volna a telefonját.
- Nem is tudom, túl sok a választék. @_@ Te melyiket szereted, senpai? – Ő mégiscsak fiú, biztos közelebb áll az ízlése Umi~jiiéhez, mint az enyém. – Igen, poliposra sütött virslit, mert Umi~jii is szokott olyat csinálni! *o*
Figyeltem a képeket, de nem nagyon tudtam eldönteni ebből, hogy melyiket lenne könnyebb megcsinálni, vagy milyen ízűek, kételkedtem benne, hogy megkóstolhatnám, ha a képernyőt megnyalnám. :/ Felvetésére felháborodottan húztam fel az orromat.
- Az csalás, azt nem is én csinálnám! T.T – Így miután elvette a kosarat, a friss élelmiszerek felé húztam, jó messzire a kész ételektől. – Vajon milyen rizst kellene venni hozzá? – Álltam meg a nagy választék előtt, kezdtem azt érezni, hogy egyre inkább elveszek a dolgok között, így kétségbeesetten pillantottam fel senpaira, mert ő mégis több ideje van itt, biztosan jobban tudja ezeket.