[ Meeting – Touma is bringing sexy back]

*A sok telefon, tárgyalás, és a menedzserrel való találkozások végül elérték a kívánt eredményt. Amikor még gólyaként először tettem be a lábam a műhelybe, ahol akadémiai éveim jelentős részét töltöttem, még csak álmodozni mertem arról, hogy valaha egy nagy nevű bandát öltöztethetek, s hogy ez pont az az együttes lesz, akikért odáig vagyok meg vissza… akkoriban csak reménykedhettem abban, hogy van elég tehetségem és egyediségem hozzá. Olyan elérhetetlennek tűntek, s mégis… ma először életemben, találkozhatok velük! *.*
Azt már nem engedem, hogy a lelkesedésemből túlságosan visszavegyen az, hogy csak Ricchannal és Umival fogok tudni találkozni. Elégtétellel tölt el a tudat, hogy Skyt is eleget fogom látni, és teszek arról, hogy a lehető legjobb dolgokat hallja vissza rólam. Hogy fantasztikus vagyok, menő, és természetesen profi!
Az idegesség lassan kezdi átvenni az uralmat felettem, hiszen már rég itt kéne lennie bálványaimnak. Fél percenként a karórámra pillantok, frusztrációm pedig ujjaim tördelésével próbálom levezetni. Már mindent előkészítettem, ami szükséges, így az új „irodám” valóságos paradicsomnak hat egy divatra és szépségre kiéhezett szem számára. Persze az egyik sarkot most egy jókora függöny takarja, ami mögött személyre szabott ajándékaim lapulnak. Hiába, sosem árt, ha az embernek vannak kapcsolatai, a szponzorok pedig örömmel ajándékozták oda ezeket a ruhadarabokat. Farmerek, cipők, felsők, kiegészítők, s egy-egy parfüm, természetesen a legnagyobb cégek ajándéka. Nekik jó reklám, és nekem is jól jön, a srácoknak is, mit kell ezen még taglalni?
Az a tíz perc, amit várakozással töltök, egy örökkévalóságnak tűnik, megunván az ülve maradást a kijelölt dohányzó helyiség felé veszem az irányt. Engedve a csábításnak még egy energiaitalt is veszek, habár gondolhattam volna arra, hogy ez csak felfelé pumpálja az adneralin szintem. Dohányból most is egy drágább fajtát szívok, ami még egy régi buliról maradt meg. Idejét sem tudom annak, hogy mikor gyújtottam rá utoljára, Natsuki miatt nem is nagyon merek, mert tudom, hogy tőből letépné a karom miatta. >.< Meg ez a cigaretta legalább nem hagy rajtam olyan szagot, hogy bárki is észrevegye rajtam.
Az energiaital dobozát összegyűröm, és a legközelebbi szemetesbe dobom, ahogyan a cigarettámat is eloltom, s abban a reményben sietek vissza, hogy esetleg már megérkeztek. S valóban… közeledve az új műhelyemhez egyből megpillantom a nyitott ajtót, s mintha a menedzser terelgette volna befelé a fiúkat…
A háttérből felhangzó zene ironikus módon tökéletesen illik a helyzetemhez, a New York és Japan-os része mindenképp. Tán egy isteni sugallat vezérel csupán, azonban most mégis úgy vonulok be, mintha én magam is egy modell lennék. Fekete farmerom remekül feszít fenekemen, s a fehér ingem mellé tökéletes kiegészítő a zöld és vajszínű, csíkos sálam. Utóbbinak persze funkciója van, hiszen csak pár nap telt el azzal a vámpírral való találkozás óta, és hát a garbós felsőknek lassan lejár az ideje, kénytelen voltam valami megoldást találni a problémára. >.<
Szenvtelen arcomon egy kacér mosoly fut végig, s abban a pillanatban, amikor a dalban is kalapról van szó, egy laza mozdulattal lejjebb tolom azt, majd egyszerűen elhajítom, s az egyik kényelmes puffon talál helyet. Élvezettel nézem végig az ámuló és bámuló pillantásokat, miközben a menedzser facepalmol a háttérben, ám nem zavartatom magam, amiért őt kicsit fárasztja a divatmogul bevonulása.*
- Ricchaaaaaaaaaaaaaa~n! *.* Umiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! *.* - *vetődök a nyakukba, nem bírva visszatartani hirtelen elhatalmasodó rajongásomat, hisz életemben először ölelhetem kedvemre kedvenc énekeseimet. Aztán vörös arccal próbálom rendbe szedni magamat, hiszen mit is gondolhatnak most rólam? Hogy csak egy vagyok a többi rajongó közül? Neeeeem, én jóval több vagyok annál, nekem az ő zenéjük életforma!*
- B-bocsánat, kicsit elragadtattam magam… - *szedem rendbe hajtincseim, s próbálom leplezni vigyorgási kényszerem, persze sikertelenül.*
- Shihuru Touma vagyok, az új stylistotok. New Yorkban tanultam ki a szakmát, a legjobbak közé tartozom. Ez itt pedig az a műhely, amit a jövőben gyakran fogtok látogatni. Világsztárt csinálok belőletek, fiúk. - *vált teljesen komolyra az arcom, mosolyomból pedig egyértelműen kitűnik, hogy nem vicceltem az utóbbi kijelentésemmel.*

[Meeting – Touma is bringing sexy back]

*Néha jellemző rám, hogy hagyom magam elragadtatni, hisz ki nem venné a világ legtermészetesebb dolgának, hogy kedvencei nyakába boruljon, ha találkozik velük? Egyszer talán tényleg ez a közvetlenségem az, ami a sírba fog vinni. Hisz gondolhattam volna, hogy Ricchan nem az a személy, aki tűri, hogy a rajongók hada szétmarcangolja szeretetével. Talán én is csak egy közönséges fannak tűnök, pedig nem vagyok az! Több vagyok annál…
A felém nyújtott kezet inkább békejobbnak veszem, talán ad nekem még egy esélyt, mert lehet, kissé nevetségesen festhettem ezzel a bevonulással, mintha csak egy bohóc lennék. Még szerencse, hogy a hangszórókból már valami lazítósabb zene megy, valami kanadai underground együttes kellemes ritmusú számai következtek a lejátszólistán, akiket igazán megszerettem a rock-os hangzású dalaik miatt, na meg az énekesnőjüknek igazán megvan a maga egyedi stílusa, mindig is odavoltam az elegáns ruhákért. Na persze, most nem azért vagyok itt, hogy egy kanadai együttesről áradozzak, hanem hogy kezet rázzak Ricchannal, és őszintén remélem, hogy nem fogja rossz néven venni a bevonulásom, s a most elejtett, kicsit szomorkás és zavart mosolyt. Volt alkalmam megtanulni akkor is mosolyogni, amikor semmi okom és kedvem nem lenne rá, mert általában így nem kérdeztek tőlem sokat, és azt hitték, minden rendben van velem. Azt hiszem, lassan itt is ideje lenne pszichológust találnom, aki legalább annyira jól végzi a munkáját, mint odahaza Dr. Wade.
Umi viszont így, élőben sokkal közvetlenebbnek bizonyul, mint a monitor képernyőjén át. S még mielőtt levegőt is vehetnék, csak hogy kigondoljam, hogy most mi legyen. Szívem megtelik mérhetetlen mennyiségű örömmel, s csak még izgatottabb leszek, amikor bálványom elmondja, hogy ő mindent látni akar, most és azonnal. Még kicsit sikerül is megkönnyebbülnöm, hisz úgy tűnik, hogy őt tényleg érdekli az, hogy mivel is foglalkozok, hiszen voltaképpen az ő javát akarom, s az ő érdekében fogom talán egész lényében megmásítani külsejét. A stylistkodás nem csak abból áll, hogy próbababák helyett élő embereket öltöztetsz divatos és drága göncökbe, sokkal több ennél. Arculattervezés. Minden cégnek, bandának, személynek megvan az arculata, és cseppet sem könnyű ezt tudatosan, mesterségesen befolyásolni úgy, hogy mindez természetesnek tűnjön. A menedzserek, sminkesek, mesterfodrászok mind ezen dolgoznak, hisz nem elég az, ha csak tehetséges vagy. A megjelenésedre és személyiségednek a tükrözésére is ugyanúgy szükséged van, ha igazi sztárrá akarsz válni. Japánban pedig nem találnak nálam jobb szakembert, ezzel pedig a menedzser is tisztában volt, amikor meglátta a jelentkezésem.
Majd Umi látványosan körbefordul, hisz a frissen festett hajáról kéri a véleményem. A probléma viszont ott merül fel, hogy én világosan megüzentem, hogy a barna melyik árnyalatához hasonló színt szeretnék látni, hisz az arcformájához sokkal jobban illene a gesztenyeszín, ennek ellenére Umi most szőkébb, mint valaha. Nincs szívem összetörni a lelkét, úgyhogy máris elhatározom, hogy egyből megpróbálom felvidítani. A világosabb hajszín még nem jelent rikító szőkét, az csak nekem áll jól.*
- Hát… Én inkább valami gesztenyebarnára gondoltam, de sebaj, majd a napokban egyeztetek a fodrásszal. - *jelentem ki, és terelem a témát inkább a szobában található látványosságra, és remélem, hogy Umi elfogadja a tényt, hogy még el kell majd töltenie bő két órát a fodrásznál egy új és sokkal dögösebb frizura érdekében.*
- Hú, hát itt minden van, ami ehhez a szakmához szükséges! Például ezek itt főleg a saját ruhaterveim, mellette pedig magazinok és katalógusok vannak. - *mutatom meg az iratszekrényt, talán kicsit hevesebben is, mint szerettem volna. A lámpalázam fokozatosan kezd elmúlni, úgy érzem, hisz most az én világomban járunk, ahol minden az én személyiségemet és érdeklődésemet mutatja. *
- Aztáááán, amint látod, a szekrény is tele van ruhamodellekkel, meg anyagokkal, bár ez csak néhány darab belőlük, ugyanis a másik munkahelyemen foglalkozok inkább velük, mert ruhákat is tervezek. És persze a kedvenc helyem pedig ez a falrész. - *mutatok az asztal melletti falra, amit rengeteg polaroid fénykép telít be. Igen, láthatóan már kényelmesen berendezkedtem. A fényképekről különböző emlékek köszönnek vissza. Natsukiról és Zedről van a legtöbb, mert hát a húgom az oka annak, hogy egyáltalán hajlandó voltam hazaköltözni, hisz könnyedén le is telepedhettem volna odaát. De némelyik fényképen feltűnően amerikai környezetben vagyok, főleg az ottani barátaimmal, melyek közül a kedvencem a Cedric-kel készült közös képem, amint egy-egy feles tequilát emelünk magunk elé. Meg persze a The Stake-Out Clubról is vannak képeim, meg a régi sulimról, a gimis barátnőmről, mert igenis, volt nekem az is, még ha az akadémiai években kicsit meg is változtam. Meg a befogadó családom, a BBC épülete, Manhatten, szóval millió fénykép, emlékekről, barátokról, családról. El is határozom, hogy ha a fiúk megengedik, akkor készítenék is egy közös fényképet róluk, vagyis rólunk, mert szeretném őket is kiakasztani a falra. A polaroid fényképezőgépem most is itt hever az asztalon, a laptopom mellett. Remélem, hogy ők is legalább olyan lelkesek, hisz annyi mindent szeretnék nekik megmutatni! *.* Mégis kétségkívül a fényképek azok, amik a legfontosabbak számomra az egész műhelyből.*

[Meeting – Touma is bringing sexy back]

*Persze, egészen más a való életben találkozni azokkal, akiket eddig csak képekről, monitorról, TV képernyőről, újságokból, magazinokból, plakátokból és poszterekről ismertél. Umi úgymond cserfesebb és hiperaktívabb, mint hittem volna, ami nem feltétlenül jelent rosszat, sőt, kifejezetten jól esik érdeklődése. A túlbuzgóságból még sosem volt hátrány, s miért is lenne rossz, ha az, akivel mostantól dolgoznia kell, őszintén érdeklődik a szakmám, sőt, az életem iránt? Valóban, a fényképek pedig mindennél értékesebbek számomra… Ó, igen, az egyik az első kempingezésemnél készült… Akkor próbáltam meg életemben először fára mászni. Tisztán emlékszek arra, hogy mennyi időt kellett utána a kórházban töltenem, csak mert megláttam egy hollowt, és emiatt leestem a fáról. *.* Aztán ott van az első közös fényképem Kamill-chanról, aki természetesen kiemelt helyet kapott a fotógyűjteményemben, közvetlenül egy morgós fejű Natsuki-chan kép mellett. Nagy lelkesedéssel ecsetelem tehát, hogy az egyik szőke lány az én drága kis hugicám, aki most fog érettségizni, és orvosnak tanul, míg a másik szőkeség pedig a világegyetem legcsinosabb és legokosabb nője, aki mellesleg a barátnőm, és magánnyomozó, bár talán sikerül egyszer rávennem arra, hogy modellkedjen, mert minden adottsága és tehetsége megvan hozzá, és szerintem remekül festene a kifutón.
Mégis, hiába kapom meg a 200%-os érdeklődést a társaság egyik felétől, a másik fele viszont teljesen passzívan viselkedik. Persze, nem kötelező érdeklődést mutatni a munkám iránt, nem muszáj úgy tennie, mintha akár egy kicsit is szimpatizálna egy stylist munkájával. Zavart mosolyra húzódnak ajkaim, amikor Umi azt súgja a fülembe, hogy valószínűleg a másik féltékeny, s ezért viselkedik úgy, ahogy. Végtére is, ha valóban csak ennyi a probléma, akkor megvan a megoldás, hiszen van ám nekem életem szerelme, még ha csak most bimbózik is kapcsolatunk, és csak az imént mutattam meg Uminak is a közös képünket! Persze, arról talán jobb nem tudniuk, hogy tulajdonképpen férfiakkal is voltak már kapcsolatom, mert ez még félreértésekhez vezethet, azt pedig ők se szeretnék.
Persze sikerül megtalálnia egy olyan modellt, amit nem véletlen rejtettem el a kíváncsi szemek elől, és egészen mellékesen nem számára készítettem el. Azt hiszi, ő az egyetlen, aki számára arculatot és megjelenést tervezek? Vele ellentétben nekem kemény és fáradtságos utat kellett bejárnom, mire a legjobbak közé kerültem a szakmámban. Talán azt hiszi, csak bohóckodás részemről az egész, pedig nem! El kellett viselnem megannyi elutasítást a siker felé vezető úton, miközben a quincyk terhét is hordozom vállaimon. Nap mint nap igyekszem normális életet élni, s úgy tenni, mintha nem látnám azokat a dolgokat, amiket mások sem. Persze, talán nem vagyok klánom mintapéldája, most mégis megmozzant bennem valami, ami ezelőtt soha. Mégis mit képzel ez a Rii magáról? Mit gondol, kivel beszél? Semmit nem tud a való világról, semmit! Neki csak a rivaldafényből meg a bugyijukat dobálgató fangörljeiből áll az élete, mert azt hiszi, ha beletúr a hajába, és csábosan mosolyog közben, azzal az egész világ a lábai előtt hever. Pénz, pénz és pénz… Tisztán látom, hogy ez lenne az eleminek nem mondható erő, ami mozgatja Riit. Eddig csak szunnyadt bennem quincy büszkeségem, de azt hiszem, hogy már értem, hogy Natsuki miről szokott zagyválni néha. Talán még szerencse is, hogy Noa még nem képzett ki, mert minden bizonnyal eljön annak is az ideje, és van egy olyan érzésem, hogy nem lesz lehetőségem elmenekülni, pedig lehet, hogy így egy évem sincs hátra az életemből. Azt azonban nem fogom hagyni, hogy egy ilyen életre méltatlan, a munkámat lealacsonyító kis senki keserítse meg ezt az egy évet.
Ritka pillanatok egyike, amikor nem mosolygok, mert én még kínomban is vigyorgok általában. Most azonban olyan arckifejezéssel meredek Riire, mintha valami halálos főellenségem, egy riválisom lenne, s épp a végső összecsapásra készülünk, ahol áll vagy bukik minden. Azt ugyan lesheti, hogy pitizve a kegyeit keressem, nem azért fizetnek. A stylistkodásban az a jó, hogy a többi alkalmazottal ellentétben nekik nem szabhatják meg, mit csináljanak, vagyis ha én úgy döntök, Riit ezentúl neonzöld ruhában, vörös hajjal szeretném látni, akkor az úgy is lesz. Szerencséje, hogy nem áll szándékomban Elvis Presley imitátorként megszégyeníteni, hisz rohamosan csökkenne népszerűsége, bár az is igaz, többen lennének kíváncsiak, hogy kárörvendően nevethessenek rajta. Az én munkámat egy közönséges, a világról semmit sem tudó ember csak ne kritizálja, mert bármennyire is nagymenőnek képzeli magát, nem tudna jobbat. Én tanultam ki a szakmát, nem ő. Híres mesterek tanítottak ki, s még több gyakorlaton bizonyítottam, hogy nem csak a lelkesedésem, hanem a tehetségem is megvan. Szívemet és lelkemet is beleöntöm egy-egy ruhába, nem csak rongyokat pakolgatok egymásra, hisz igazi műalkotás, amit végrehajtok. Teljes passzívsággal veszem tudomásul Umi tökönrúgó kísérletét, s ha nem néznék pacifista nézeteket, én is bizonyára szívesen fedném fel valódi kilétemet, viszont a nézeteim megkövetelik, hogy ne csináljak ostobaságot. Elvégre erőszakkal nem oldunk meg semmit, sokkal jobb a békesség, és mindig is inkább szavakkal oldottam meg a konfliktusokat, vagy pedig meneküléssel.
Umi talán ugyanannyira rosszul viseli Rii viselkedését, mint én, mivel igencsak kiakad, s valljuk be, jogosan. Míg ő elszalad, talán rémületében, vagy nem tudom, addig én lassú léptekkel Rii elé állok, már ha sikerül felegyenesednie Umi magánakciója után. Eddig melegséget sugárzó, kék íriszeim most jegesen csillognak, de veszekedni? Nem, az nem az én műfajom. Magyarázkodásra sincs semmi okom, nem tettem semmit, amibe neki beleszólása lehetne. Mellesleg már mindketten aláírtuk a szerződést, szóval kénytelen lesz egy olyan személlyel együtt dolgozni, akinek flitteres ujjú kezeslábasa van a szekrényében.*
- Ha valami nem tetszik, nyugodtan el lehet menni, Mr. Jégcsap. - *hangzik el számból érzelemmentesen az utasítás, mert valóban nem kötelező több időt a műhelyben töltenie. Akárhogyan is dönt, most az egyszer valóban cigarettára van szükségem. Megfordulva gondterhelten túrok bele a hajamba, hisz cseppet sem így képzeltem el a bemutatkozásom. Majd leülve az egyik kényelmes puffra, a hamutálam közelebb tolva magamhoz gyújtok rá egy fekete színű nikotinrúdra, aminek legalább nincs meg az a jellegzetes cigaretta szaga, és illata nem szívja bele magát a ruhákba és a bútorokba. Nem azért jöttem, hogy a kegyeiket keressem, felőlem játszhatunk üzletembereset is. Bár számukra és számomra is elviselhetőbb lenne a munka, ha nem csak tárgyilagosan oldanánk meg az ügyeinket, elvégre művész vagyok, nem jogász.*

[Meeting- … ]

*Amikor még csak kezdő tanoncként, remegő lábakkal léptem be először egy igazi divattervező műhelyébe, felkészítettek arra, hogy a valóság egészen más, mint amit az egyszerű nézőközönség lát. A munkával ugyanis az a kellemetlen dolog jár, hogy felfedik előttünk az illúziókat, s teljesen másképp látjuk a nagy sztárokat, egy olyan oldalukat, ami nem feltétlenül pozitív, s esetenként teljesen ellentétes a média által a nép felé tükrözött personával. Olyan ez, mintha egy bűvészmutatvány trükkjét fednék fel előtted még azelőtt, mielőtt egyáltalán megpróbálnád egyáltalán megfejteni a titok nyitját. Nem, a bűvész trükkökre nem szabad rájönni, addig jó, míg nem ismerjük ki őket, s míg nem tudjuk, mi lapul a háttérben. Hiszen azáltal, hogy már ismerjük, tudatában vagyunk a legnagyobb titkoknak, elveszik a varázs, s minden olyan sivárnak tűnhet, csak az a keserű szájíz az, ami állandó. S persze vannak, akik önmaguk is bűvészmutatványosokká válnak, hogy másokat ámítsanak, s hagyják, hogy apró, de hatásos, s esetenként lélegzetelállító trükkjeik elámítsanak másokat, beléjük fojtsák a szót, s teljesen elkápráztassák őket azáltal, hogy valamiféle külön világot teremtenek, ahol illúzióik alapján ők szablyák meg, hogy mi a valóság – holott ők maguk sem hisznek a csodákban. Azt hiszem, hogy én is egyfajta bűvész vagyok, aki valahogy mégis próbál hinni a csodákban, bár mindez egyre nehezebb a sok pofára esés miatt, amikor szembesülok egy-egy bálványom tökéletlenségével. Márpedig Rii… Ő messze van a tökéletestől, még csak meg sem közelíti azt. Valahol mindig is tudtam, hogy ő csak nyomokban olyan, ahogyan az a Star☆Shine magazinban meg van írva, mégis bíztam abban, hogy most az egyszer nem veszik le rólam a mámorító bűbájt. Tévedtem. Többé nem fordul elő.
Ha nem lennék elfoglalva saját gőgömmel, bizonyára Rii segítségére sietnék, ám jelenleg nem vagyok olyan kedvemben, hogy egy elkényeztetett senki kicsinyes problémáival foglalkozzam. Ideje felnőnie, nem körülötte forog az egész világ csak azért, mert néhány pénzes egyén volt kedves még több pénzt csapolni le róla. Nem ringatom bele magam többé olyan álmokba, miszerint mindig a legtehetségesebbeket karolják fel, hisz hiába tud valaki igazán jól énekelni, ha éppen a személyisége és a külseje nem elég jó ahhoz, hogy lehetőleg még több pénzt csináljanak belőle. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kedvenc bandámba egy cseppnyi tehetség sem szorult, nem erről van szó, csupán arról, hogy inkább a nagy mázlijuknak köszönhetik azt, hogy ideáig jutottak, én pedig a POPcorp többi munkatársával együtt azon fáradozunk, hogy ne égjenek ki egy-két év alatt és ne tűnjenek el csak úgy a süllyesztőbe, ahogyan annyi más énekes és banda. Lehet, még ő sem fogta fel, hogy mekkora munkálatok is folynak a háttérben csak azért, hogy nekik jó legyen. Más részről meg, nem csak mi vagyunk a sztárokért, hanem ők is értünk. Épp ezért nem vagyok hajlandó tűrni, hogy Rii holmi alulfizetett segédszerkesztőnek nézzen, akit kénye-kedve szerint csicskáztathat, s a szerződésem sem arról szól, hogy velem szórakozzon. Puffogjon csak egymagában, felőlem aztán duzzoghat az egyik sarokba letelepedve, s játszhatja a hűvös jégkirályfit, de Én nem fogom hagyni magam, s nem fogok csak az ő kedvéért pattogni a műhelyben, csak hogy valami elégedett vigyort lássak a sunyi képén. Umi viszont megérdemli, hogy emberként kezeljem, s lerí róla, mennyire igyekszik megfelelni, talán túlságosan is. Mindenképp tennem kell valamit azért, hogy lenyugtassam, de legalább eltereljem valamivel a figyelmét, hisz ő igazán nem tehet arról, hogy társa egy pökhendi alak, egy igazi bunkó.*
- Ami a fodrászt illeti, a jövő héten elmehetünk, még időpontot kell egyeztetnem vele. És, hát, nem tudom, mire vagy még kíváncsi a műhelyből, végül is itt csak a legfontosabb dolgaim tartom. Valamint beszélem néhány nagyobb céggel, akik szívesen elvállalnák, hogy szponzorálnak titeket, és küldtek egy kis ajándékot, bár igaz, nem így képzeltem el odaadni, de… mindegy. - *húzok félre egy függönyt, mely a terem egyik sarkát takarta el a kíváncsi szemek elől, bár számítok arra, hogy Rii maximum kíváncsian ideles a gülüivel ahelyett, hogy felemelné a csini popsiját és idetotyogna hozzánk. Na igen, nem éppen így képzeltem el ezt a napot, valahogy túlzottan optimista voltam, amikor azt hittem, hogy majd minden szép és jó lesz, és hogy még esetleg a munkámat is megtisztelik.
Persze, nem olyan nagy dolgok ezek az ajándékok, csak amolyan gesztus néhány cégtől, hiszen szerencsémre elég jó kapcsolataim vannak, ami elengedhetetlen velejárója annak, ha ebben a szakmában dolgozol, és még sikeres is akarsz lenni. A méretes, világoskék reklámtáskák tartalma különböző farmerek, parfümök, kenceficék, ajándékutalványok, sőt, a Citizen-től még egy-egy karórát is sikerült „bezsebelnem”. Nem mintha mindez segítene azon a hamis mosolyon, amit gyakorlatilag álcaként húztam fel, mint mindig, ha éppen rossz kedvem van, s el akarom titkolni a valódi gondolataim és érzéseim mások elől.*

[Closing]

Nem tetszik? Menj csak… Nem fogok földön csúszva kapálózni utána könyörögvén bocsánatáért. Engem nincs joga összekeverni a rajongó tinilányok hadseregével. Persze, neki jutott a pompa és a csillogás… Cserébe igenis köteles úgy ugrani, ahogyan én fütyülök. Végül is a munkatársi kapcsolat még nem feltétlenül jelenti azt, hogy jó barátokká is kell válnunk, felőlem aztán utálhat, de le nem nézhet, hiszen – még mindig jobb vagyok nála. Csak közös céljaink, nem pedig érzelmeink kötnek össze, s ez az, amely megkülönböztet egy csoportot a tömegtől. Ha pedig valakinek joga van arrogánsnak lenni kettőnk közül, az kétség kívül én vagyok. Többet láttam a világból, mint ő, s képes vagyok kibújni a mesterséges cukormáz alól, ami personámat alkotja. Én irányítok, nem pedig engem irányítanak. Hollywood marionett bábuja, ki azt hiszi, önálló életre kelhet, ám hamar belátja, mennyire téved. Nem vagyok kegyetlen, kifejezetten irgalmas leszek vele, hiszen én nem fogom utálni, csak egyszerűen közönnyel viseltetek iránta. Légy boldog, ha neked ez így jó.
- Menj csak utána, nem érdekes… – búcsúzok ezzel Umitól, ki legalább megpróbált cseppnyi érdeklődést mutatni, s nem fog szerteszét picsogni, ha neki ezt meg azt a szabályt kell betartania. Mert igenis, itt vannak szabályok, mint minden társadalomban, intézményben, csoportban… Ez tartja össze a rendet és a közösséget, ez segít abban, hogy a munka továbbra is gördülékenyen folyjék. S hogy mi lesz szegény, makacs szupersztár kicsiny lelki világával? Nem izgat. Az életben semmi sincs ingyen, s nem fog minden az ölébe hullani úgy, ahogy eddig. Természetesen pontosan tudom, hogyan működik ez a világ, vele ellentétben már rég felnyílt a szemem, hiszen a médiát üzemeltető gépezet egyik legfontosabb fogaskerekét alkotom, ekképpen tökéletes kilátásom nyílik a szakma minden árnyoldalára. Beszélgettem már anorexiával küzdő modellekkel, s nem mondhattam nekik azt, hogy hagyják a fenébe, az egészség fontosabb és gyógyuljanak meg – hisz ez a szakma követelménye. Láttam már hullócsillagot, drogokba menekülő tinédzsert, pénzéhes, művészetet nem értékelő fejeseket. Már nem vagyok holmi naiv tizenéves.
Hideg, tán átlátszó, hazugsággal telített mosoly; a részemmé vált, de így legalább nem aggódnak miattam az emberek. Így búcsúzom Umitól, természetesen csak a következő alkalomig, hiszen nem léphetnek ki csak úgy bármiben egy gálára, de még az utcára sem!
Műhelyem cseppet rendbe téve, a dohány szagát kiszellőztetve hagyom csak el a termet. Félő, a cigaretta szagát még magába szívja a sok anyag és a bútorok, az pedig elviselhetetlen lenne! A munkának mára vége… Nem mintha ez bárkit érdekelne. Otthonnak nevezett Pokol, a családi meghittség cukormázas borítása, fájdalmat és ellentéteket szőnyegként borító kálváriája. Csak ez jutott nekem, hiába.

Spoiler: