Gyakorlatilag ez a ház volt az oka, hogy René a városba érkezett, mert mivel a telek egyharmadán egy elhagyott temető áll, ráadásul kint van a város szélén, nevetségesen olcsó áron lehetett hozzájutni. Itt húzatta fel René szerény kis vityillóját, ami kívülről a következőképpen néz ki:


A konyha tágas és világos, egybe nyílik az étkezővel és a nappalival. A falak nagyrészt üvegből vannak, így tökéletes a kilátás a városra és az erdőre ami gyakorlatilag körülöleli a pár város széli házikót.




Az emeleten található a hálószoba, amelyből nyílik a fürdő és egy erkély

Mire megérkeztünk, már majd szétvetett az éhség. Az a szomszéd néni is épp akkor ért haza, akinek délelőtt saját készítésű gyümölcskenyeret vittem, így kedélyesen integetett felénk. Mosolyogva köszöntöttem az üdvözlésre válaszolva, majd kinyitottam Shun előtt a kertkaput. Végigvezettem az előkerten, majd a lépcső tetejére érve az ajtóhoz léptem a kulcscsomóval szöszölve.
- Ez lenne az én kis rejtekhelyem... Nem túl nagy, de nekem pont elég - Tessékeltem be Shunt a házba miután végre sikerült kinyitnom az ajtót.
- Elnézést az összevisszaságért, ma vagyok itt harmadszor, és még nem találtam meg mindennek a pontos helyét... - Magyaráztam a lánynak amíg előkotortam egy ránézésre megfelelő méretű mamuszt, és arrébb toltam fél centivel egy kővázát.
- Foglalj helyet kérlek. - Mutattam a bőrkanapé felé, miután én is mamuszba bújtam. - Mit innál szívesen?
Felvettem egy barna lenvászon kötényt majd bementem a pult mögé, és italt készítettem elő Shun számára utána pedig kivettem a hűtőből egy tálat, amin különböző sajtszeletek feküdtek virágszirom mintájára. Délelőtti unalmas perceimben már kigyúrtam a bagettnek való tésztát, így azt már csak be kellett tennem a sütőbe. Amíg az felvette aranybarna színét, nekiláttam a parmezántortának, és a kész masszát sütőbe raktam a bagett helyére.
- Ne haragudj, igyekszem minél előbb kész lenni! - Kandikáltam ki a pult mögül - Nézelődj nyugodtan, de akár egy lemezt is feltehetsz ha ahhoz volna kedved... Kérlek érezd magad otthon! - Mosolyogtam annyira barátságosan amennyire csak tudtam, majd kicsit zavartan töröltem le egy lisztfoltot az orromról. A főzés visszahozta végre az életkedvem, így nagy elánnal folytattam az ételek elkészítését. Miközben a torta sült, a sajttálat locsolgattam olívaolajjal, borral és díszítgettem tört dióval és radicchioval. Végezetül még leöntöttem a tálat egy kis mézzel, a tortát pedig vörösboros mártással.
- Voilá! Sajttál mézzel és diós radicchioval, valamint parmezántorta vörösboros mártással - Emeltem fel a két tálat ünnepélyesen miután megváltam a kötényemtől. - Nem nagy durranás, de remélem ízleni fog. Hol ennél szívesebben, az étkezőben, fent a teraszon, avagy kint a kertben? - Álltam előtte a két hatalmas tányérral a karomon.

- Viszlát!
*Köszön el ő is a teázóban a lánytól, majd kilép az ajtón és elindul az úton. Már csak azt nem ártana tudnia, hogy tulajdonképpen merre is menjen... Szóval a nagy lendület ellenére igyekszik minél gyorsabban megállni - ami kicsit talán furán jöhet ki -, és bevárni Renét.
Odafelé menet megállás nélkül figyeli a környező utcákat, és igyekszik eszébe vésni az útvonalat. Rövid idő múlva pedig meg is érkeznek René házához... Kissé megszeppenve biccent a rájuk köszönő néni felé, majd belép a kapun.*
~ Hűha... ~
*Kerekedik el szeme, amikor meglátja a házat. Az előkerten átsétálva is a környezetet figyeli, ahogy azt általában teszi, ha eddig ismeretlen helyre kerül. Ahogy belép a házba, azonnal leveszi papucsát, és belebújik az elé rakott mamuszba.*
- Teljesen mindegy...
*Válaszol, és leül a kanapéra, szokásával ellentétben azonban nem dől hátra, ami jelzi, hogy eléggé zavarban van.*
- Nézelődj nyugodtan, de akár egy lemezt is feltehetsz, ha ahhoz volna kedved... Kérlek, érezd magad otthon!
- Igyekszem...
*Vakarja meg szórakozottan fejét, és tovább nézelődik, mialatt időről időre a pult mögé sandít, hogy éppen mit csinál a másik. Egyértelműen látszik rajta, mennyire szeret főzni, mintha teljesen más ember lenne, mint aki a teázóban volt... Ezt látva ismét halvány mosoly ül ki Shun arcára, azonban hamar elszontyolodik - eszébe jut, hogy ő semmiért sem képes ennyire lelkesedni. Igaz, hogy szívesen rajzolgat, azonban a Seireitei-ből való szökés óta ez is csak amolyan időkitöltés... Mostanában már jobban illik firkálására a gépiesség - tulajdonképpen azért próbál rajzolni, hogy egyáltalán csináljon valamit, de mindig megunja rövid idő után. És inkább levonul a konyhába, hogy nézze a többiek műsorát... Ami pedig szinte mindig ugyanaz.
Borús gondolataiból René hangja zökkenti ki, amikor ismét megszólal, és felemeli a tálcákat.*
- Ez gyönyörű...
*Áll fel, és sétál oda a pulthoz, hogy megnézze az elkészült uzsonnát. Látszik rajta, mennyire szokatlan számára az ilyen étel... A raktárban valahogy sosem töri magát senki arra, hogy nagy szakáccsá képezze ki magát, pedig az ilyen tálak láttán nem ártana...*
- Háát... Talán a teraszon. Segítsek valamiben?
*Nézi továbbra is lenyűgözve a tányérokat.*

- Ez gyönyörű... - Ámult Shun, miközben odajött a pulthoz, és leste a két tálat. Furcsa, úgy tűnik, ő nincs hozzászokva ehhez, pedig számomra ez a természetes. Elhatároztam, hogy még jobban kiteszek magamért, azt akartam, hogy olyan elbánásban legyen része, amilyenben még soha. A racionális felem még mindig nem tudta mire vélni a dolgot, de ezzel már rég nem foglalkoztam. Károgó hangját elnémította Shun csillogó tekintete.
Ha valahol máshol lettünk volna, most bizonyára megint zavarba estem volna a különös érzések kavalkádja miatt, de megnyugtatott a terep, amit én alakítottam olyanná amilyen.
- Háát... Talán a teraszon. Segítsek valamiben?
- Ugyan, ne fáradj. Akkor menjünk fel a teraszra. - Mosolyogtam a tálakkal lavírozva miközben megindultam felfelé. Gyorsan átvágtattam a hálón, majd a jobb lábammal addig ügyeskedtem, amíg kinyitottam a tolóajtót. A két tálat leraktam egy-egy székre, majd Shun előtt is kihúztam egyet.
- Egy pillanat és jövök, csak leszaladok még pár dologért. Jut eszembe, az ételhez illő borom is van talán! - Kaptam észbe majd megindultam a beszerző körútra.
- Weninger - Frettner Cuveé barrique, kétezer hármas évjárat! Remekül fog passzolni a sajtokhoz! - Kiabáltam fel a lánynak miközben egy emelettel lejjebb szöszmötöltem. Én, aki tényleg csak akkor szól, ha muszáj, legszívesebben egyfolytában beszéltem volna hozzá.
- Meg is volnék! - Ejtettem meg egy mosolyt miután felértem. Szerintem háromszáz év alatt nem vigyorogtam ennyit.
Megterítettem az asztalt miután letakartam egy krém színű csipketerítővel, majd egy pokrócot nyújtottam Shun felé. Szépen sütött a nap, de mivel már igencsak a délutánban jártunk, eléggé lehűlt a levegő ahhoz, hogy akár fázni is lehessen.
- Rossz rád nézni, nem fázol? - Kérdeztem kicsit aggodalmasan, de meg sem várva a válaszát, a vállára terítettem a pokrócot.

*Az addig még rendben van, hogy a teraszt választotta - de hol is van az említett hely...? Elgondolkodva néz körül ismét, valószínűleg az oda vezető utat keresve, amikor elindul René. Shun pedig villámgyorsan utána, nehogy lemaradjon, miközben azon töpreng, vajon hogyan képes a másik ilyen sebességgel haladni úgy, hogy közben két tálat is egyensúlyoz...
Ahogy felérnek, rögtön gyönyörű kilátás tárul elé. Még sosem látta így a várost és a környező erdőt... Először nem is veszi észre emiatt, hogy idő közben René neki is kihúz egy széket, majd halványan elvörösödve foglal helyet, amikor észbe kap. Amíg ismerőse egy emelettel lejjebb keresgél, Shun továbbra is elmerül a tájban való gyönyörködésben. A város felé nézve azt igyekszik magában belőni, merre vannak az általa jól ismert helyek. Ebből aztán René kiáltása zökkenti ki, bár szavainak csak nagyjából a felét érti.*
~ Biztosan... ~
*Pillant az ajtó felé, a számára kimondhatatlan nevű bor hallatán. Hamarosan a hang gazdája is visszatér terítővel és pokrócokkal, ő pedig visszamosolyog rá, anélkül, hogy tudatában lenne ennek.*
- Köszönöm.
*Húzza magán kicsit szorosabbra a pokrócot, és nekidől a szék háttámlájának. Hirtelen fel sem tűnik neki, hogy ennyire lehűlt a levegő; pedig az előző, kisebb légmozgástól még kicsit libabőrös is lett karja...*

- Szép, ugye? - Néztem le a városra, észrevéve hogy a még beburkolózott Shun a távolba mereng.
Ahogy ott álltam mellette én is elvesztem a kilátás varázsában, és olyan nyugalmat éreztem, amilyet nagyon régóta nem. Furcsa, hogy egyedül nem voltam képes elérni ezt az állapotot, sokáig abban a hitben éltem, hogy a nyugodtsághoz elengedhetetlen hozzávaló a magány. Ekkor jöttem rá, mekkorát tévedtem, és hogy mennyire fog hiányozni majd ez a pillanat, amikor egyedül lopom a napot a kanapémon.
Nagy nehezen mozgásra bírtam a végtagjaimat, és bort öntöttem a poharakba, majd felvágtam a parmezán tortát.
Szótlanul kezdtünk el csipegetni a sajttálról. Én személy szerint szívesen mondtam volna valamit, de hirtelen fogalmam sem volt, miről beszélhetnék. Ha abban a tudatban lettem volna, hogy ez a nap még nagyon sokáig nem ér véget, valószínűleg beértem volna a hallgatással, sőt, teljesen át is éreztem volna a varázsát, de tudván, hogy hamarosan besötétedik, nem akartam elvesztegetni egyetlen pillanatot sem.
- Látod innen a raktárat? - Kérdeztem fél kezemmel a borospoharat tartva.
Azt szeretem az ilyen hidegtálakban, hogy nem kötik az embert az asztalhoz, elég csak akkor az asztalhoz menni, ha éppen megkívánunk egy falatot. Épp ezért nem tartottam udvariatlanságnak, hogy felálltam, és a terasz korlátjához léptem kezemben a borospohárral.
- Nem mutatnád meg nekem, hogy melyik épület micsoda? Nem ártana addig kiigazodnom a városon, amíg nem tévedek el.. - Mosolyogtam a pokrócba csomagolt Shun felé.

*A kérdést meghallva csak bólint egyet - nem szeretné megtörni a hirtelen támadt nyugalmat és csendet. Egyébként is olyan kellemes érzés így ücsörögni a teraszon, a kilátást bámulva... Mintha mindentől távol lenne, és mégis az egész várost jól láthatja innen... A lenyűgöző kilátás szinte teljesen a hatalmába keríti, észre sem veszi, hogy közben René vág a tortából és bort is tölt a poharakba.*
- Látod innen a raktárat?
*Hallja az újabb kérdést, és feltápászkodik a székről, amin az előbb olyan kényelmesen elhelyezkedett, majd pedig a korláthoz sétál a pokrócot még mindig magán tartva, és alaposabban kezdi el fürkészni a környéket.*
- Arrafelé lesz valahol...
*Néz a város másik vége felé, amerre már csak régi és elhagyatott épületek vannak, mialatt fél kezét szemei felé tartja, hogy ne süssön szemébe a nap. Kicsit hunyorít is, hogy jobban láthassa a romokat.*
- Megvan! Az lesz az!
*Mutat néhány másodperc múlva diadalittasan az egyik legtávolabbi raktárépület irányába, ami még a többi elhagyatott helytől is távolabb van valamivel. Csak most fogja fel, hogy milyen Isten háta mögötti területen van lakhelye - valahogy eddig fel sem tűnt neki. Talán azért, mert sosem gondolkozott ilyesmiken...*
- Megpróbálhatom...
*Néz mosolyogva a mellette álló Renére, majd ismét belemerül a város tanulmányozásába, és azon agyal, melyik épület micsoda is. Olyan szokatlan ilyen távlatból látni őket...*
- Ott, nyugatra, az a kisebb épület a kerttel, Urahara boltja, ha jól látom... Az a nagy pedig, ami szinte egy vonalban van vele, a középiskola talán... Tőle balra meg a városi parkot láthatod, a szélén a régi kórház romjaival... Biztosan arrafelé van a teázó is...
*Mutogat nagy lendülettel a megnevezett helyek irányába, miközben a hirtelen mozdulatok miatt néhányszor majdnem le is csúszik hátáról a pokróc.*

Shun felállt, majd pokrócostul ő is a terasz szélére battyogott. Hogy eltakarja a lassan lemenő napot, szeme elé emelte kezét, úgy hunyorgott a távolba. Mikor megtalálta lakhelyüket, diadalittas mosoly ült arcára. Igyekeztem csak a szemem sarkából nézni őt, miközben memorizáltam az útvonalat, hátha egyszer megunnám az életem, és ellátogatnék a farkasverembe.
Miközben elkalauzolt a város fontosabb pontjain, hoztam neki is egy pohár bort, és a magamét is szótlanul iszogattam. Amennyire beszélni akartam eddig, most ugyan olyan szívesen hallgattam volna Shun beszámolóját még hosszú órákon át.
Olyan nagy elánnal mutogatta a főbb épületeket, hogy hátáról minden mozdulatnál lejjebb csúszott a pokróc. Nem tudtam, mire fogja vélni, amit tenni szándékoztam, de rossz volt nézni, ahogy fél kézzel próbálja magára ügyeskedni a vékony takarót. Mögé léptem, és egy határozott mozdulattal megigazítottam a lehullani készülő pokrócot, majd elegyengettem a gyűrődéseket a hátán.
- Ne haragudj, folytasd csak.. - Néztem rá bizalmasan, mikor ő az akcióm hatására hátra kapta a tekintetét. Ahhoz képest, hogy nemrég még attól is rosszul lettem, hogy rám mosolygott, most teljesen ura voltam a helyzetnek, újra önmagam voltam, bár mégsem teljesen. Valami más volt, de nem tudtam eldönteni, hogy pontosan micsoda.. Az az igazság, hogy akkor éppen egyáltalán nem érdekelt. Kizártam minden zavaró gondolatot, és elvesztem a pillanat varázsában.
Hogy még komfortosabban érezzem magam, letettem a poharam a terasz párkányára, hogy elővehessem a cigarettás dobozomat. Miután megkínáltam Shunt, én is rágyújtottam egy szálra.
- Mikor kell menned? - Kérdeztem a lehető legérzelemmentesebb hangon. Túlságosan egyszerűen volt jó ez a délután, és túlságosan sok mindent váltott ki belőlem ahhoz, hogy előjöjjön az ilyen vészhelyzetekre tartalékolt rideg, és racionális énem. Mosolyogni szerettem volna, de nem ment. Tudtam, hogy hamarosan úgyis véget ér ez az egész...

*Mindeddig nem is tudatosult benne, hogy kis híján lecsúszik róla a pokróc - tulajdonképpen reflexszerűen próbálta megigazítani a vékony takarót, anélkül, hogy tudatában lett volna mozdulatainak. Arra eszmél fel, ahogy René hirtelen a háta mögött terem, és szó nélkül megigazítja rajta a pokrócot... Kissé megrázkódik, majd meglepetten les hátrafelé. Egyértelműen látszik rajta, hogy váratlanul érte ez az egész - azonban tekintetében nyoma sincs szemrehányásnak vagy hasonlónak... Sőt, kifejezetten jól esett neki a segítség annak ellenére, hogy nem igazán szereti, ha hozzáérnek... Mondjuk ennek főleg az lehet az oka, hogy a raktárban ez leginkább azt jelentette, hogy általában egy fél pár papuccsal került közvetlen kapcsolatba Hiyori jóvoltából...*
- Hirtelen nem jut más épület az eszembe...
*Mosolyodik el zavarodottan, amikor arra ösztönzi René, hogy folytassa a beszámolót. Hogy legalább részben megpróbálja leplezni zavarát, gyorsan iszik egy kortyot a borból, majd a poharat visszateszi óvatosan a párkányra. A kínáláskor ismét kivesz a dobozból egy szál bagót, majd fél kezével igyekszik előkotorni zsebéből saját öngyújtóját, aminek a takaróval való újabb hadakozás az eredménye.*
- Mikor kell menned?
*A kérdés hallatán alig láthatóan összerezzen. Egyrészt a hirtelen beálló csendben nem számított erre, főleg nem egy ilyen tárgyilagos hangnemben kérdésre... Csak szótlanul áll továbbra is, elgondolkodva. Tényleg, meddig maradjon...? Ez eddig eszében sem volt, de nem is tudna rá válaszolni. Valahogy sosem érdekelte a többieket az, hogy melyikőjük meddig marad el, és egyszer sem tűnt úgy, hogy bármelyikükért is aggódtak volna... Igyekszik azzal nyugtatni magát, hogy biztos azért van ez az egész, mert jól tudják, hogy képesek megvédeni magukat...*
- Sosem szabjuk meg egymásnak... Addig maradhatok, ameddig nem zavarok...
*Válaszol a másik szemébe nézve, miután összeszedte magát.*
- Miért hagytad ott Las Nochest?
*Teszi fel kérdését kis idő múlva.*

- Sosem szabjuk meg egymásnak... Addig maradhatok, ameddig nem zavarok... - Hallottam a választ, de nem jutott el igazán a tudatomig. Ugyan úgy, márványszobor módjára álltam a terasz korlátjának dőlve, mint mielőtt feltettem a kérdést. Unottan szívtam a cigarettámat - olyan voltam, amilyen mindig is szoktam lenni, az előző eszmefuttatásom hatására végleg felülkerekedett rajtam féltve leplezett érzéketlen és hideg oldalam. Láttam Shun arcán, hogy nem tudja mire vélni a helyzetet, de legalább rájön, milyen vagyok valójában. Igazából nem akartam ezt az arcomat mutatni neki, de tudtam, hogy nincs más lehetőségem, ha valóban meg akar ismerni, hát tessék... Ha eddig kételkedett volna, most szembesül azzal, hogy én is csak olyan vagyok mint az összes többi fajtámbeli: az ő szemszögéből csak egy kártékony csótány ami pusztulásra van ítélve. Ma valamiért elvesztettem a józan ítélőképességem, és voltam olyan hülye, hogy azt higgyem, talán kiléphetek a szerepből, amit az élettől kaptam. Sajnáltam, hogy csak eddig tartott.
Minden zaj megfagyott, ordított a csönd. Szinte már hallottam, ahogy Shun agytekervényei zakatolnak, miközben valószínűleg azon töpreng, mit mondjon amivel elhessegethetné a beállt feszült csendet.
- Miért hagytad ott Las Nochest? - Bökte ki végül.
Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor meghallottam a kérdést, mivel válaszom újfent csak azt fogja igazolni, hogy semmi jó érzés nem maradt bennem.
- Mert nem tudtam elviselni, hogy egy jött-ment senki ugráltasson, azt meg pláne nem, hogy megfosszanak a rangomtól.... - Fújtam ki a választ a füsttel együtt.
Valahol megvetettem magam, amiért egy ilyen gyerekes indok vezérelt, hogy otthagyjam egykori lakhelyem, de általában keserűséggel kevert büszkeséget éreztem, amikor erre gondoltam. Most mégis az első érzés lett úrrá rajtam, nem éreztem magam bátrabbnak vagy erősebbnek mint a többi aki fülét farkát behúzva ott maradt, egyszerűen szánalmasnak láttam magam, ahogy kegyetlen valómban álltam Shun előtt. Szerettem azt hinni, hogy jobb vagyok mint ami valójában, de az elmúlt pár percben csak azt bizonyítottam, hogy egy üres páncél vagyok. Nem akarok többé hinni. Tudni volna jó, hogy egyszer olyan lehetek még, mint amilyen egykor voltam.

*Az előbb még jól eső, nyugtató csend az utóbbi percekben érezhetően megtelt feszültséggel... Annyiban biztos, hogy valami történt ez alatt Renével - és el is dönti magában, hogy mindenképp ki fogja szedni belőle. Túl nagy a változás... Csak még azt nem tudja, hogyan törje át a jeget.
Hátat fordít a város látképének, és úgy támaszkodik a korlátnak, higgadtan füstölve, miközben leplezetten tovább fürkészi René arcát. Csak szeme sarkából pillant rá, amikor megkapja kérdésére a választ.*
- A rang semmit sem ér, csak fölösleges teher... Egyszer, még hadnagyként a saját beosztottaim támadtak meg...
*Szakítja meg az ismét beálló csendet. Hangján nem érződik semmiféle indulat, olyan, mintha csak az időjárásról állapítana meg valamit... Sőt, maga is meglepődik azon, milyen nyugodtan mondta ki ezt. Meg azon, hogy egyáltalán kimondta... Eddig sosem beszélt erről senkinek: társai hallomásból ismerték a történetet, másnak meg, úgy gondolta, semmi köze hozzá.
Ezután ismét némaságba burkolózik - arra viszont kíváncsi, hogyan fog szavaira reagálni a másik. Egyszerűen nem akarja elhinni, hogy olyan érzéketlen, mint amilyennek - talán tudat alatt - igyekszik beállítani önmagát... Az a legrosszabb az egészben, hogy többé-kevésbé magára ismer ebben a viselkedésben... Néha (pontosabban szólva elég gyakran) még a többi vizarddal is így viselkedik...
Nemsokára kirázza a hideg, így szorosabbra húzza magán a pokrócot. A fene se gondolta volna, hogy ilyen hamar lehűl a levegő... Elgondolkodva figyeli az üvegajtóban tükröződő képét. Olyan különös, hogy nemrég még René próbálta áttörni a Shun által felépített falat, most pedig ő igyekszik ugyanezt megtenni, de gőze sincs arról, hogyan...
Aztán hirtelen kellemetlen érzés keríti hatalmába. Szédül... Mintha látása is kezdene elhomályosodni lassanként. Gyorsan megdörzsöli szemeit, de nem segít semmit. Bár... mi mást várt ettől az apró mozdulattól? Érzi, hogy minél hamarabb le kell ülnie. Sietve elindul a székek irányába, lábait azonban egyre kevésbé bírja felemelni - hamarosan fel is bukik bennük és összeesik. De ezt már észre sem veszi. Ezalatt ugyanis forogni kezd körülötte a világ, majd teljesen elsötétül...*

- A rang semmit sem ér, csak fölösleges teher... Egyszer, még hadnagyként a saját beosztottaim támadtak meg... - Törte meg Shun a kijelentésemet követő feszült csendet
*Semmit sem ér.... A rangom volt a tanúbizonyság arra, hogy honnan jöttem és mit értem el, egy stabil pont volt abban a zűrzavaros világban.. Még hogy nem ér semmit...* - Zsörtölődtem magamban, majd szöget ütött a fejemben Shun második mondata. Mikor ránéztem, nem láttam keserűséget az arcán, mintha észrevétlenül is, de elfogadta volna a múltját, hogy szembe nézhessen vele. Súlyos szavak voltak ezek, hiszen nincs annál szörnyűbb, ha azok árulnak el akik között élsz nap mint nap, akikben megbízol a végletekig. Ha ő meg tudott ezzel birkózni, én miért nem vagyok képes legyőzni a saját démonjaimat? Hiába gondolkoztam mit mondhatnék, nem tudtam felelni semmit, csak csendben szívtam a cigarettámat.
Ahogy ott álltam merengve, egyszer csak láttam a szemem sarkából, hogy Shun a szemét dörgöli, és furcsán tántorog a székek felé. Kérdően ráncoltam a homlokom, mert biztos voltam benne, hogy nem az egy pohár bor hatása jelenik meg ilyenképp. Nem sok időm volt ezen morfondírozni, mert a következő pillanatban Shun úgy omlott össze a szemem előtt, mint egy marionettbaba, akinek elvágták a zsinórjait. Minden előző érzés és gondolat kihullott a fejemből, reflexszerűen ugrottam a már földön fekvő lányhoz, felborult poharakat hagyva magam mögött. Vérfagyasztó pánikban karoltam fel Shunt, majd mikor láttam, hogy a légzése és a szívverése normális, óvatosan felemeltem. Lassan haladva bementem vele a hálószobába és letettem a bevetett ágyra. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem, csak akkor láttam valakit öntudatlanul összeesni, mikor épp én magam végeztem vele. Miközben a szekrényt néztem át újabb pokrócot keresve, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Az agyam zakatolt, a fülem zúgott, nem tudtam, miért történt ez az egész ahogy azt sem, hogy képes vagyok úgy kezelni a helyzetet, ahogy azt kell. Abban a reményben ráztam meg a fejem, hogy kitisztul talán, de mivel hasztalannak tűnt minden próbálkozás, görcsösen lépkedve mentem vissza az ágyhoz, hogy Shunra terítsek még egy takarót. Leültem az ágy mellé húzott puffra és a tenyerembe temettem az arcom. Sikerült elhatároznom, hogy ha romlik Shun állapota, elviszem a Kalaposhoz, ő biztos tudni fogja mit kell ilyenkor tenni. Meg is lepődtem, hogy jelenlegi pszichés állapotomban képes voltam egy épkézláb döntés meghozatalára, de ez az érzés nyomban elszállt, mikor Shun hófehér arcára néztem. Azt hittem, bármire képes vagyok, nincs olyan, amivel ne birkóznék, erre tessék, ott ülök tehetetlenül, miközben a lábam alól megállíthatatlanul csúszik ki a talaj.
Minden perc egy órának tűnt, a nap viszont olyan hamar szállt le, mintha csak egy kapcsolóval kényszerítették volna nyugovóra. A város fényei, és a terasz időközben automatikusan felkapcsolódó lámpái világították meg a szobát, én pedig csak ültem mozdulatlanul, és vártam, hogy a bennem tátongó sötétségbe is bekússzon egy fénynyaláb.

*Nem érzékel semmit a körülötte lévő történésekből és álmai sincsenek. Csak a sötétség... Időnként rázkódik egyet, erősen megszorítja az idő közben ráterített újabb takarót, majd elereszti. Arcizmai is megrándulnak időnként, mintha csak álmodna...
Aztán valami megváltozik. Lassanként kezdi visszanyerni tudatát... Igaz, eleinte csak Herufuaia hangját, hangjait hallja, és nem is érti, miről beszél zanpakutójának lelke. Mindössze néhány szót ért meg, amik arra próbálják ösztönözni, hogy keljen már fel, mert a szívrohamot hozza valakire... Ez hamarosan egyre sürgetőbbé és fenyegetőbbé válik, így Shun - annak ellenére, hogy gőze sincs, mire céloz a zanpakutója - végül lassan kinyitja szemeit...
Hogy utána ne akarjon hinni nekik. Egy ágyon fekszik, betakargatva... Nem messze tőle pedig egy alak ül, de nem látja, hogy ki az. Ahogy teljesen kezd magához térni, fokozatosan eszébe jutnak a nap eseményei, egészen a filmszakadásig. Amikor eljut addig a részig, hogy Renével állnak a teraszon, hirtelen felül az ágyban - és rögtön fejéhez is kap, mert a gyors mozdulattól ismét megszédül kicsit. Értetlenül néz körül - ekkor veszi észre, mennyire besötétedett...*
- Mi történt...? Meddig...?
*Szólal meg kis idő múlva. Teljesen elvesztette időérzékét, egyedül arra emlékszik, hogy az "előbb" még világos volt. Hogy percek, órák vagy akár napok teltek-e el azóta, nem tudná megmondani...*
- Alig aludtam mostanában, biztos az az oka...
*Mondja halkan, és gondolatban hozzáfűzi:*
~ Vagy inkább száz éve... ~
*Mióta össze van zárva a többi vizarddal, elég gyorsan rászokott a farkasokéra hasonlító alvásmódra - mindig túlságosan éberen alszik, így a legtöbb zajra felriad, ami miatt nem sikerült sosem kipihennie magát igazán...*

A szemem hamar hozzászokott a félhomályhoz, ha mindig ilyen élesen látnék mint ilyenkor, nem hogy szemüvegre nem lenne szükségem, még átlagon felülinek is mondható lenne ezen képességem. Még mindig ugyan olyan pozícióban voltam, mint amilyenben leültem lassan fél órája, leginkább egy, az úttest szélén gubbasztó ázott macskára hasonlíthattam. Két ujjam közül görcsösen szugerálva fürkésztem Shunt, próbáltam a fejébe látni, és rájönni, vajon mi zajlik le a fejében. Hiába néztem már gyakorlatilag nem láttam, az össze-vissza cikázó gondolatok betöltötték az egész elmémet. Teljesen hozzászoktam a szoba mozdulatlanságához, így erősen szívroham közeli állapotba kerültem, mikor Shun megdöbbentő hirtelenséggel felült az ágyon.
- Te jó ég, Shun! - Kiáltottam halálra vált arccal, miközben hevesen kapáló szívemhez kaptam. - Jól vagy? - Kérdeztem aztán kissé túlságosan is aggodalmaskodó hangon, miután túltettem magam az első ijedtségen.
- Mi történt...? Meddig...? - Fogta a fejét a kérdezett, és hunyorogva próbálta felmérni helyzetét.
- Összeestél a teraszon... Olyan fél órája fekhetsz itt, még csak negyed kilenc... - Állapítottam meg az órámra pillantva, majd az ágy szélére ültem, hogy megnézzem, lázas e.
- Úgy tűnik, nincs hőemelkedésed... Viszont jobban örülnék, ha még itt maradnál estére, én majd alszok a földön vagy valamelyik fotelban. De amennyiben mindenképp haza szeretnél menni... Akkor elviszlek. - Méregettem homlokomat ráncolva a lány továbbra is színtelen arcát, majd felé nyújtottam a már bekészített vizespoharat.

- Ááá, nem akartalak megijeszteni!
*Szabadkozik riadtan, amikor meglátja, hogy ráhozta a szívbajt Renére, majd komolyabb hangnemre váltva válaszol a másik kérdésre:*
- Igen... Csak kicsit szédülök...
*Vakarja meg fejét, és ismét körülnézve a szobában hallgatja végig vendéglátóját. Szóval fél órája esett össze. Gondolatban igyekszik felidézni, mikor történt vele ilyesmi legutoljára, de nem jut eszébe. Arra emlékszik, hogy hadnaggyá való kinevezésekor is sikerült összeesnie, annyira meglepte kapitányának döntése. A másik ilyen eset meg közvetlenül belső lidércének legyőzése után fordult elő, az viszont már szintén a kimerültségtől. Annyi különbséggel, hogy akkor a nap hátralévő részét átaludta utána... Még szerencse, hogy ezúttal "csak" fél órába tellett... A harmadik eszméletvesztés pedig természetesen akkor következett be, amikor azon az éjszakán kiküldték őket, hogy kivizsgálják Kensei és Mashiro eltűnését - de annak teljesen más okai voltak... Más hirtelen nem is jut eszébe.
Elmélkedéséből az zökkenti ki, ahogy René átül az ágy szélére, és megnézi, van-e láza. Szó nélkül hallgatja végig a másikat.*
- Nem akarok zavarni...
*Kezdene gyenge tiltakozásba, azonban időközben René kezébe nyomja a vizespoharat - és talán nem is akar annyira ellenkezni...*
- Wakahisa...
*Szólal meg kis idő után, majd gyorsan hozzáfűzi:*
- ...a vezetéknevem...
*Mosolyodik el erőtlenül, és iszik a pohárból.*

Láttam rajta, hogy kellőképpen megviselte ez az ájulás ahhoz, hogy elhagyja az ereje, így nem is szándékoztam tovább faggatózni, erőtlen tiltakozását igenlésnek vettem.
- Akkor maradsz. - Mondtam ellentmondást nem tűrően, de azért egy mosolyt még megengedtem magamnak, hogy ne hozzam szegény lányra a frászt.
Éppen hátat fordítottam az ágynak, hogy újabb paplant keressek a szekrényben, mikor Shun szólt a hátam mögül.
- Wakahisa... A vezetéknevem...
- Örülök, hogy ezt nem nekem kellett kihúznom belőled.. - Mosolyogtam felé a vállam fölött, majd belemerültem az ágyneműk válogatásába. Mivel nem akartam Shunt kirángatni az ágyból ami fiókjában lapult a saját paplanom, magamnak is és Shunnak is előhalásztam egy egy garnitúrát. Ki se látszottam a takarók mögül, ügyetlenül lavíroztam az ágy felé, majd a lepakoltam az egyik sarkába miután többé kevésbé sikeresen odaevickéltem. Eszembe jutott, hogy ugyan én kitűnően látok, Shun nem biztos, ezért felkapcsoltam az egyik éjjeli lámpát, majd kimentem a teraszra, hogy összeszedjem az uzsonna maradékait. Bánatosan baktattam le a konyhába kezemben a törött poharakkal, az érintetlen parmezántortával, egy balul sikerült este emlékeivel. A hűtőben matattam valami kész elemózsia után, amikor megláttam az én gyönyörűséges bonbonjaimat, amiket még utolsó állomáshelyemen Perpignanban készítettem. Kikaptam hát a tálcát, és széles vigyorral az arcomon felbaktattam az emeletre.
- Egy kis házi készítésű bonbon a Kisasszonynak? - mutattam felé a tálcát mosolyogva, majd letettem a mellette lévő éjjeli szekrényre.
- Örülnék, ha ennél egy kicsit. Hidd el, egy kis csokoládé mindent megold! - vigyorogtam felé továbbra is, miközben a szekrényből elővettem egy törülközőt.
- Gyorsan elszaladok zuhanyozni, ha nem haragszol. És ha nem fogyatkoznak meg a bonbonok kellően mire visszaérek, akkor... - Próbáltam fenyegetően előadni magam, de mikor rájöttem, hogy ötletem sincs, mi történik, ha " nem fogyatkoznak meg a bonbonok kellően" mosolyogva megvontam a vállam, majd beléptem a fürdőszobába.

- Akkor maradsz.
*Hallja, és beleegyezően bólint, az idő közben teljesen kiürült vizespoharat tovább szorongatva. Elgondolkozva figyeli Renét, ahogy a szekrényben kutat valami után - hamarosan az is kiderül számára, hogy ágyneműt keresett a másik. Már kezdenek szemei nagyjából hozzászokni a félhomályhoz, de korántsem mondható jónak ilyenkor látása; inkább csak a dolgok körvonalait veszi ki úgy-ahogy. Ekkor pedig - mintha csak megérezte volna Shun gondolatait, - René felgyújt egy éjjeli lámpát. Kicsit hunyorogni kezd, ahogy szoktatja szemét a hirtelen támadt fényhez. Amikor végül René lebattyog a konyhába, maga elé meredve nézi tovább poharát. Próbálna ugyan gondolkozni, de most egyszerűen nem jön össze... Így hát csak amolyan félig öntudatlan állapotban ücsörög tovább. Kis idő múlva, amikor sikerül visszarángatnia magát a jelenbe, helyzetet változtat: lábait felhúzza törökülésbe, a még mindig kezében lévő vizespoharat pedig az éjjeliszekrényre teszi le. Ekkor érkezik vissza René, kezében egy tálcával...*
- Köszönöm...
*Néz rá bambán, majd érdeklődve lesi meg a tálca tartalmát. Házi készítésű bonbonok... Óvatosan kivesz egy szemet, majd megkóstolja. Ezalatt pedig vendéglátója elvonul a fürdőszobába... Alig láthatóan bólint, amikor meghallja ezt, és kicsit kellemetlenül is érzi magát miatta: amilyen egyedül szeretett volna lenni pár órája, most legalább ugyanannyira - ha nem jobban - zavarja, hogy magára marad, még ha csak kis időre is...*

Megkönnyebbülten léptem a zuhany alá, valamiért nagy biztonságérzetet adott a tudat, hogy Shun kint ül az ágyon, és talán már a bonbont majszolja. Hosszú percekig álltam lehunyt szemmel a zuhany alatt, élveztem ahogy a kövér vízcseppek az elmúlt nap minden kellemetlen pillanatát kimossák a fejemből, a szép momentumokat viszont felélénkítik. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, még a gyászhuszár felem is mély hallgatásba burkolózott. Egy régi francia dalt fütyörésztem hajmosás közben azzal az eshetőséggel nem számolva, hogy akár ki is hallatszik; a zuhany és az, hogy Shunnal minden rendben van feltöltött jókedvvel és energiával. Igyekeztem nem sokáig pepecselni a krémekkel és balzsamokkal, nem akartam Shunt túl sokáig magára hagyni, ami magamhoz képest sikerült is, ugyanis is az elvonulástól mérve rekordnak számító 13 perc 27 másodperc múlva léptem ki a fürdőből.
- Kész is volnék - Mosolyogtam zavartan miközben egy törülközővel a hajamat töröltem. Még a pizsamámul szolgáló trikó és nadrág is rajtam volt, így battyogtam végig a szobán a törölközővel a fejemen.
- Most zuhanyoznál, vagy inkább reggel? - Lestem ki a törölköző alól. - Hm, lehet, a reggel jobb lenne.. - vitatkoztam magammal az érintett válaszát meg sem várva. - A végén még megint elveszti az eszméletét, és... - Ezen a ponton arcomon ugyan egy izom se rezdült, de láthatottan átfutotta a pír, ami csak sötétebb színt öltött, mikor ráébredtem, hogy hangosan beszélek.
- Ehhehe, ne haragudj, persze ahogy gondolod - Nevetgéltem teljes zavarban a fejemet, pontosabban mondva a törölközőt vakarva.
Cselekvési kényszer lett úrrá rajtam, így kényes gonddal kezdtem el "megágyazni" magamnak a fotelben. Előre láttam magam, ahogy nyöszörögve fetrengek egész este, de már a zuhany alatt végiggondoltam, hogy mi mindenről fogok majd morfondírozni álmatlan pillanataimban. Néha fel-fel pillantgattam Shunra, egyik ilyen alkalommal szédült le a törölköző is a fejemről. Hajamat éppen nem a rendezett rendezetlenség jellemezte leginkább, sokkal találóbb volt rá a vihar tépte szénakazal hasonlat. Még attól is rosszul voltam, ha csak magam szembesülök ezzel az elborzasztó látvánnyal, érthető tehát, hogy teljesen megsemmisültem, amikor Shun előtt is világossá vált, hogyan is festek zuhanyzás után. Meg se mertem moccanni, némán tűrtem ahogy elmerülök lelkem sötét fájdalmában.

*Csak két-három szem bonbont rágcsál el ráérősen. Amikor a víz fürdőszobából kiszűrődő hangjába halk fütyörészés is vegyül, ismét elmosolyodik. Szórakozottan kezdi el babrálgatni fél kezével fülbevalóit. Jólesik neki a tudat és megnyugtatja, hogy pár lépésnyire tőle van valaki, aki anélkül segített rajta, hogy ténylegesen ismerné... Emiatt nem is foglalkozik az idő múlásával, bár úgy érzi, órák teltek el azóta, hogy René belépett a fürdőszobába...
Amíg a másik zuhanyozik, Shun az ágyban ücsörögve alaposan végigméri a helyiséget. Nem is tudna mást csinálni - nem szeretne megint ráhozni Renére egy kisebbfajta szívrohamot azzal, hogy nekiáll mászkálni a szobában... Szerencsére hamarosan feltűnik ismét a másik.*
- Igazad van, jobb lesz reggel.
*Mosolyodik el, ahogy végighallgatja René eszmefuttatását, és vesz egy újabb szemet az édességből.*
~ Mondj már valamit... ~
*Próbálja ösztönözni magát, amikor észreveszi, hogy milyen gondosan igyekszik megágyazni a fotelben René. Rossz belegondolnia, hogy azon a kis helyen fog szegény majd szenvedni egész éjszaka, ráadásul a saját lakásában...*
- Miért akarsz ott aludni?
*Kérdezi meg félénken, miután összeszedte magát. Nem is mer ránézni Renére, inkább úgy tesz, mintha a terasz üvegajtaján akarna kilesni. Csak szeme sarkából figyel a fotel felé. Akkor fordítja arra a fejét, amikor a törülköző lecsúszik a férfi fejéről.*
- Jó tudni, hogy másnak is önálló életet él a haja...
*Nevet fel, miután szembesült René megszeppent arcával, és kisöpri saját szemébe lógó hajszálait.*

- Jó tudni, hogy másnak is önálló életet él a haja... - Nevetett felém Shun jóízűen. Először kicsit magamra vettem, és csak mélyebbre lökött a depressziómban, aztán valami különös oknál fogva elkezdtem nevetni. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy rendesen rácsodálkozzak a dologra, hiszen a napját se tudom már, mikor nevettem utoljára. Olyan jól elkacarásztam a dolgon, hogy beleborultam a megágyazott fotelbe, és a rázkódás hatására még az ágyneműbe is rendesen belegabalyodtam. Most, hogy így vízszintesben voltam, olyan erővel tört rám a fáradság, hogy ha a két lábamon álltam volna, valószínűleg hanyatt esek. Szememet dörgölve igyekeztem kiszabadulni a pokróc fogságából, majd miután sikerült, laposan pislogtam Shunra.
- Miért akarsz ott aludni? - Kérdezte a lány kicsit félénken, az üvegajtó felé bambulva.
- Hm... Gondoltam mivel te az ágyon alszol... - Nyöszörögtem miközben a koncentrálás jeleként becsuktam a fél szemem. Igencsak nehezemre esett kinyitni, rá kellett döbbennem, hogy ha nem fekszek le záros határidőn belül, ülve alszok el.
Megvan az a nagyon furcsa szokásom, hogy elalvás előtt és után igen szélsőségesen viselkedek. Vagy kezelhetetlenül ideges és hisztériás vagyok, vagy átmegyek lustán fetrengő kölyökrókába. A második eshetőségtől mindig jobban tartottam ha társaságban voltam, ugyanis az első viselkedési forma még annyira nem is lehet meglepő tőlem, de a második... Szerencsétlenségemre pont most kellett úrrá lennie rajtam, bele se mertem gondolni, mi következik ezután.
- Hát jó, akkor alszok veled. - Böktem ki bágyadt hangon, majd összekapartam az ágyneműmet, és megindultam az ágy felé. Úgy éreztem magam, mint a részeg, aki félig még tudatában van tetteinek, de kontrollálni már nem tudja azokat. Az éber oldalam sikítva rángatta volna vissza a másikat, aki épp arra készült, hogy a valószínűleg teljesen frászban lévő Shun mellé bevackolja magát. Kérlelhetetlenül csörtettem előre, majd felpattantam az ágyra, és Shun felé fordulva belefúrtam magam a takaróba. Kábán pislogtam felé miközben a pokróc szélét markolásztam és nagyokat ásítoztam.

*Nevetése lassanként egy halvány mosollyá csillapodik. Örül, hogy végre sikerült valamivel kilöknie előző komor hangulatából Renét. A következő pillanatban azonban Shunra kerül a "szívrohamkapás" sora: vendéglátóját ugyanis egyik másodpercről a másikra elnyelik az ágyneműk... Reflexszerűen ugrik ki az ágyból, hogy segítsen, azonban a hirtelen mozdulat miatt ismét megszédül kicsit, így az éjjeliszekrény sarkába kapaszkodva huppan vissza előző helyére. Erőteljesen kell kapálóznia, hogy ülve maradjon és ne vágódjon végig háttal az ágyon.
Amikor sikerült megőriznie egyensúlyát, ismét elhelyezkedik előző pozíciójába, és úgy figyeli a további eseményeket. Csodálkozva figyeli, ahogy fél szemmel hunyorog René, és, bár nem tudja mire vélni ezt, nem is tulajdonít neki nagy jelentőséget.*
- Hát jó, akkor alszok veled.
*Hallja Shun rövidesen a másik bágyadt hangját. Jól láthatóan meglepi a válasz, és rendesen el is vörösödik. Nem pontosan erre számított, valami miatt azt hitte, erőteljesen fog tiltakozni bármiféle hasonló ellen René... Ennek ellenére - igaz, hogy magának sem meri bevallani, - örül a fejleményeknek, mintha titkon ebben reménykedett volna...
Aztán egyre értetlenebb kifejezés ül ki arcára, ahogy René, kezében az ágyneművel, elindul az ágy felé, majd nekifog bevackolni magát mellé... Ekkor pedig még jobban elvörösödik, bár ez nem biztos, hogy látszik az egy szem éjjeli lámpa fényénél. Enyhén szólva nem nézte volna ki Renéből az ehhez hasonló viselkedést... Talán leginkább egy állatkölyökre hasonlít most a másik... Hamarosan Shun is hanyatt dől végül, kinyújtja lábait, karjait pedig feje alá teszi, és halványan elmosolyodik előző megállapításán, a látványosan ásítozó Renére pillantva.*

Ha másnap emlékezni fogok mindarra amit így féltudatlan állapotban cselekedtem, minden bizonnyal eret vágok magamon. Elég idióta látványt nyújthattam, ahogy 385 éves fejjel úgy fúrtam az arcom a párnába, mint egy 6 éves kölyök. Shun először kicsit zavartan feszengett mellettem, majd ő is végigterült az ágyon. Szerencsére annyi önkontrollom még volt, hogy ne bújjak hozzá, bár álmomban is elég aktív vagyok, úgyhogy még bármi megeshet... Miközben józan felem magába zuhanva siratta becsületét és önbecsülését, én kicsit közelebb mászva Shunhoz mély álomba szenderültem.
Amikor idióta vagyok, általában az álmaim is idióták és persze most sem volt ez másként. Először az a parmezántorta kelt életre, amit én a kukába száműztem. Fenyegetően közeledett felém, és fülsiketítő hangon üvöltött velem franciául, amiért vettem a bátorságot és kidobtam anélkül, hogy egy falatot is ettem volna belőle. Én magam tökéletesen alakítottam az elmegyengét, nyüszítve rohangáltam fel-alá a lakásban a dühös desszert elől egészen addig, amíg bele nem zuhantam egy hatalmas tál olvasztott csokoládéba. Egy ideig vidáman lubickoltam a rögtönzött medencében, amíg észre nem vettem hogy az a rohadék Aizen fondüvillával próbál kihalászni a tálból. Valahol tudtam ugyan, hogy álmodok és az egész egy abszurd marhaság, mégsem tudtam pozitív irányba terelni a dolgokat. Mikor nagy nehezen végre jelenetet váltottam, egy hideg folyosón találtam magam, az előző incidensek nyomai teljesen eltűntek. Nem tudom miért, de féltem, sokkal jobban, mint amikor a bosszúszomjas parmezántorta elől menekültem. A fal mellett haladtam céltudatosan, mintha tudnám, hova megyek, és mit készülök tenni, csak még nem vagyok vele tisztában. Mikor egy ajtóhoz értem, nekitapasztottam a fülem, és lélegzetvisszafojtva füleltem. A kiszűrődő szarvasbőgéshez hasonló hangok hallatára elmém elborult, dühöngő vadállat módjára törtem be a szobába. Már tudtam, hogy a halálom éjszakáját élem át újra, de a ráismerés pillanatában valami mégis megriasztott. Elza, a nő akit szerettem, és akiért kész voltam meghalni, most nem állt ellen az őt ostromló hájas disznónak, sőt. Kaján vigyor ült az arcán, miközben egyenesen a szemebe nézett. Nyögései szavakká alakultak át, nemsokára már teli torkából üvöltött, de én mégsem értettem mit mond. Sarkon fordultam, és dühtől remegve rohantam ki a szobából majd végigszáguldottam a folyosón, az őrök nyilai azonban most is gyorsabbak voltak nálam, és mire kiértem a kastély előtti parkba jó pár nyílvessző állt ki a hátamból. Az erőm ismét elhagyott, magatehetetlenül zuhantam térdre várva a megváltó halált. Mikor azt hittem, már egyedül vagyok, hangot hallottam a hátam mögül, Elza hangját.
- Felejts el, te bolond... Nem voltam igazán a tiéd soha, és már nem is leszek az, fogadd el végre. - Mondta olyan rideg hangon, hogy a csontomig hatolt a fájdalom. Nem bírtam tovább tartani magam, így eldőltem, arccal a zöld fűbe. Annyi erőm még maradt, hogy Elza felé fordítsam a fejem, hogy még lássam őt, utoljára. Oldalt állt, lehorgasztott fejjel, megkeményedett, gyönyörű arcán mégis mintha egy könnycsepp hullott volna le.
Tekintetem elhomályosult, azt hittem végre utolér a vég, ám ehelyett elkezdett esni a hó. A hideg kicsit magamhoz térített, így újra abba az irányba emeltem a fejem, ahol Elzát sejtettem. Ott állt dideregve, egy pokróccal a vállán. Mikor megszólítottam volna tűnt fel, hogy aranyszőke haja barna lett és vonásai is megváltoztak, mégsem riadtam meg. A fejem visszahuppant a hóba, én pedig végre elaludtam, most már örökre.
Zihálva ébredtem, de megmozdulni nem tudtam a rémülettel kevert magányos érzéstől. Kétségbeesetten járattam tekintetem az újra sötétségbe borult szobán, kerestem valamit ami hiányzik, és ami nélkül elvesznék a semmiben. Oldalra fordítottam a fejem, és végre megláttam ami után kutattam. Nem volt erőm megszólalni, kétségbeesetten kapkodtam levegő után, miközben kérlelően fürkésztem az arcot, ami az enyém mellett pihen a párnán.

*Amilyen sokáig fetrengett volna nemrég még félig öntudatlanul alva, most legalább olyan nehezére esik elaludni... Miért kellett Herufuaiának felzavarnia...? Lelki szemei előtt látja is, ahogy a cerberus három feje most egyformán röhög szerencsétlenkedésein... Ismét meggyőződik arról, hogy jobban járna, ha zanpakutójának szelleme inkább békén hagyná, és nem szólna többet hozzá. De egyszer még úgyis visszafizeti ezt nekik...
Szemét lehunyja, és ismét megpróbál elaludni. Igyekszik azokat a taktikákat bevetni, amik általában használnak, ha nem jön álom a szemére, de egyik sem sikeres. Szinte percenként fordul át másik oldalára, hasára vagy hátára... Végül aztán megállapodik az oldalán, így pont szembe kerül Renével.*
~ Vajon miről álmodhat...? ~
*Fut át agyán, amikor meglátja arcát. Lerí róla, hogy nem lehetnek valami kellemes álmai... És a legrosszabb az egészben az, hogy tudja, nem segíthet neki...
Magában felsóhajt. Valami nem a megszokott - mármint azon kívül, hogy a város ellenkező végében próbál meg elaludni egy ágyban egy privaron espadával... El is kezd agyalni azon, hogy micsoda, ha már úgysem képes még egy darabig aludni. Sorra végiggondolja a nap eseményeit, amikor hirtelen belé nyilall a felismerés: nem tudja, hol van katanája...!
Egy pillanat alatt kiveri a hideg veríték, elsápad, gyomra pedig görcsbe rándul. Egyúttal azonban az is megvilágosodik, miért nem volt képes aludni - túlságosan megszokta a mindig ágya mellett heverő fegyver adta biztonságérzetet... Fel sem tűnt neki, de időközben gyakorlatilag elválaszthatatlan lett tőle... Hogy lehetett olyan szerencsétlen, hogy elhagyja zanpakutóját?! Mondjuk ezzel legalább azt eléri, hogy soha többet nem szól hozzá Herufuaia... Minél részletesebben próbálja felidézni a mai napot, hátha eszébe jut valami fontos infó. Egyelőre annyi biztos, hogy amikor elindultak a teázóból, még megvolt fegyvere... Reméli, itt pakolta le valahová, csak elfelejtkezett róla.*
- Nem láttad a zanpakutómat...?
*Suttogja zavartan, amikor észreveszi, hogy René is felébredt idő közben, és futólag megtörli izzadt homlokát.*

- Nem láttad a zanpakutómat...? - Szegezte nekem Shun a kérdést abban a pillanatban, amint ránéztem. Én még mindig nem tértem teljesen magamhoz, így szótlanul ültem fel az ágyon és matattam a kapcsoló után. Miután kigyúlt a lámpa fénye, remegve mentem a szekrényhez, hogy kivegyek egy pulcsit, majd Shun felé fordultam.
- Kint biztos nincs.... Nézzük meg a házban, aztán ha nincs meg, végigmegyünk az útvonalon, amit ma bejártunk... - Mondtam gépiesen a homlokomat ráncolva, majd megindultam a lépcső irányába.
Igyekeztem leplezni, de nagyon rosszul éreztem magam. Nem is feltétlenül azért, mert újraéltem életem legszörnyűbb napját, hanem azért, mert nem tudtam, milyen jelentőséget tulajdonítsak az álomban bekövetkezett változásoknak. Nem akartam felkelni, feküdni akartam addig amíg meg nem nyugszom, élvezni a csendet, érezni, hogy élek és Shun ott fekszik mellettem. Bizonytalanul lépkedtem le a lépcsőn, fél kezemmel a korlátba kapaszkodtam, másikkal a vállamat dörzsöltem abban a reményben, hogy elmúlik a didergés. Láttam Shunon, hogy teljesen összezavarodott amiért nem találja a kardját, szeméből valószínűleg azonnal kiszökött az álom, élénken kapkodta a fejét katanáját keresve.
- Nézd... ott.. - Mutattam még a lépcső egyik fokán állva a kanapé felé, majd a következő pillanatban majdnem hanyatt vágódtam a mellettem elszáguldó Shun menetszelétől. *Ezek szerint meg van a kard, akkor már minden rendben..* - Próbáltam magam győzködni, hogy lépjek végre túl az álom okozta sokkon, ami bármennyire is igyekeztem, sehogy se ment. Megint úgy éreztem magam, mint egy hatéves kisgyerek, de most nem a pajkosan vihorászó fajta, hanem az, aki kétségbeesésében kimenekülne a világból, és keservesen sírdogálna a semmi szélén. Összeszedtem magam annyira, hogy odamenjek a kanapéhoz, majd leültem a katanáját tapogató Shun mellé felhúzott térdekkel. Szerettem volna inni egy nyugtató teát, de nem volt erőm felállni, így csak hátravetett fejjel ültem és néztem ki az üvegfalon az alvó város felé.

*Egyáltalán nem csodálkozna azon, ha René hülyének nézné... Úgy érzi, olyan most, mint egy öt-hatéves kislány, aki nem tud a kedvenc plüssfigurája nélkül elaludni... Csakhogy ő már kétszáz éves múlt, ráadásul egy fegyverhez ragaszkodik ennyire... Lassan ő is kikászálódik az ágyból - most már óvatosabban, mint az előbb; hagyja a hirtelen mozdulatokat.
Renét követve elindul a lépcső felé, fejével szüntelenül kardját keresve. Fél szemével igyekszik a lépcsőfokokra figyelni, nehogy rosszul lépjen, és lábat törve érjen a földszintre...*
- Az lesz!
*Bólint, majd leviharzik a kanapé felé. Ahogy odaér, megkönnyebbülten kapja fel a katanát, és alaposan végigméri. Kicsit ki is húzza a tokból, hogy a pengéjét is ellenőrizze, majd visszatolja a fegyvert helyére. Miután meggyőződött arról, hogy tényleg Herufuaia az, óvatosan a karfára helyezi a zanpakutót, majd hátradől a kanapén.*
- Köszönöm.
*Mosolyodik el, és René felé pillant. Mosolya azonban gyorsan lehervad arcáról, amikor észreveszi, mennyire rossz bőrben van a másik... Hogy aztán a következő percek azzal telhessenek el, amiért gondolatban magát szidja önzősége és figyelmetlensége miatt. Annyira látszik Renén, hogy valamiféle baja van, és mégsem vette észre, mert az adott pillanatban a kardja fontosabb volt egy gyerekes beidegződés miatt - mintha nem tudná magát akár démonmágiával is megvédeni, ha neadjisten szükséges lenne...*
- Mi történt? Tudok segíteni valamiben?
*Hagyja abba végül az önmarcangolást, és megszólal, mialatt fél kezét tétovázva René vállára teszi, bátorítóan megszorítva azt.*