//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

Előzmények

Nem telt bele öt percbe, máris itt voltunk. Hajnal felé jártunk már. Az előszobában néhány sörös doboz elgurult. Nyikorgást hallottam Nazo szobájából. Éreztem, hogy ő volt az. Kába fejjel elő bukkant, majd érdekesen nézte a női jövevényt.
- Na mivan Yuké! Sikerült egy csajt összehoznod? Gratula- mondta, majd elborult tovább alva. Éreztem hogy nem aludt, de meggyőzte a piros koncentrikus körök a szememből. Elmosolyodtam... jó tesó volt. Odamentem a hütőhöz, és megnéztem mi maradt. Habos torta, egy kis tegnapi leves, és áhh! Egy kis frissebb hús. Gyorsan kiszedtem, és bevágtam a sütőbe. Kerestem egy finom vörös bort amivel majd jó lesz kicsit felönteni. Tejjel elkeverve felpuhítottam a húst, összedobtam azt ami kell. Najó nem volt kedvem várni.
- Hadou 31: Shakkahou- suttogtam, és pillanatok alatt átsütöttem a húst, közben fellocsolva a borral. Hagytam, hogy Maya körül nézzen, és felvigye a kaktuszomat a szobámba. Egy gyors útbaigazítással elküldtem. Egy kis magány kellett nekem. Egy pillanatig teljesen olyan volt, mint régen. Átárasztotta a testemet, és megnyugtatott. Közben unokatestvérem visszamászott a lányokhoz, akiket a mai este sikerült összehoznia. Megdörzsöltem a homlokom. Készen lett közben a hús is. Valami köretnek öööö van rizs, rizs és rizs. Azt hiszem a rizs jó lesz. A gáztűzhelynél felraktam egy kis vizet. Valami lazító teát akartam összedobni. Almás! Az jó lesz. Visszajött Maya is eközben. Felállítottam egy kis asztalt, és rátettem egy szép gyertyát. A zippommal meggyújtottam, majd megterítettem. Már éppen akartam hozni a vörösboros poharakat, mikor eszembe jutott az anti-alkoholisták egyik mintaképe. Hajjajj. Nazo tudta, hogy ezt a finom italt nem szabad egy partyn így elinni, még örültem, hogy bontatlanul találtam a rejtekhelyünkben. Akkor mit igyunk? Vizet? Azt igya meg a ló. Majd megkérdem a borral a kezemben, hátha szugerálhatom arra, hogy mégis igyunk egy jót. Leültettem a lányt, majd vele szemben én is helyet foglaltam. Szétkaptam a húst és szedtem neki. Egy mosollyal elintéztem. Igazából izgultam, hogy ízlik-e neki a főztöm.
- Hát itt élek manapság... Egy svájci kastéllyal cseréltem el, amit még anno Yuu-sannal pucoltunk ki a Bountok kezéről. Aztán Hollowok telepedtek le, azt távozásomkor-itt egy kis szünetet tartottam. Igen akkor nagyon dühös voltam, nem csoda, hogy gond nélkül eltakaraítottam őket az útból- intéztem el. Itt szereztem személyazonosságot, és munkát. Ennyi a nagy sztori amit eddig itt töltöttem. Meg még valami... Keresek egy személyt, nem tudom hallottál-e róla. A Tamachi palotában vannak archiválások róla. Az Ő serege kell nekem, hogy megvédhessem Soul Societyt, ha már a Gotei 13 nem képes rá. Még nem mondtam le teljesen a szülőhazámról- mosolyogtam. Még pár kérdés átfutott az agyamon, és végül egyet kiválasztottam.
- Hogy van a jó 10. osztag kapitánya? Úgy hallom jó barátságban vagytok... még nem sikerült megismernem őt

Végül sikeresen eltereltem a beszélgetést a kínos témáról, és ez fölöttébb elégtétellel töltött el. Magától értetődik, hogy otthon majd bezárkózom a szobámba egy időre, de azt nem engedhetem meg, hogy a magánéletem hiányán való kesergés a munkám rovására menjen. Végülis mégiscsak egy kapitány vagyok, és az osztag összes problémájával nekem kell megküzdenem. Nem bántam, talán ha belemerülök majd a munkába, akkor könnyebben túllépek majd ezen az egészen. Ha már eddig nem ment, pedig tényleg azt hittem. Mint valami idióta…
Az irónia csak annyi volt az egészben, hogy egy kicsit felcserélődtek az életkörülményeink. Ő ezentúl itt, Karakurában fog élni, és előbb-utóbb a síromtól is elbúcsúzik majd, tisztában vagyok vele. Nem vagyok olyan fontos személyiség, hogy bárkinek is hosszabb ideig fájdalmat okozzon a hiányom. Biztos talál majd valakit, talán egy embert, vagy egy másik shinigamit, aki boldogabbá teheti, mint én. Nálam csak boldogabbá teheti.
Én a magam részéről teljesen egyértelműnek éreztem a dolgot, hogy ha már Uraharához megyek, kérek tőle egy póttestet. Nem sok változás történt a ruházatomban sem: a megszokott punk – rocker ruha volt rajtam, amit csillogó szemekkel nyugtáztam. Amikor nem öltöztem egyértelműen behódolva a zenei stílusnak, hiába magyaráztam, hogy azt szeretem, egyszerűen nem hitték el. Pedig nagy hiba volt, mert én tényleg azt szeretem. ><
Szóval, fel sem tűntek az olyan apróságok, mint Yuke póttestének a hiánya. Elég kínos volt azon filózni, hogy hülyeként rángattam magam után a levegőt, a nagy semmit, és még beszéltem is hozzá. Leforrázva köszörültem meg a torkom, és beleegyezésként csak bólintottam egyet. Nem esett nehezemre követni az általa felvett tempót, kifejezetten jól is esett egy kis futkározás a kora délelőtti órákban. Aztán a nagyra tágult szemekkel meredtem Yukéék palotájára, ami hamarosan megjelent a szemem előtt. Nem tudom, hogy be akart-e hívni, vagy nem, de a „party után” állapotra nem voltam kíváncsi. Kiváltképp, hogy a „Nazoék” arra utalt, hogy nem csak ketten sörözgettek este a focimeccs alatt. Nem szerettem volna mindenhol pucéran heverő nőcskéket találni, mert az csak rontott volna a helyzetemen, főképp, hogy nem vagyunk együtt, és amúgy is, semmi közöm sincs ahhoz, hogy mit műveltek. Szívesen lefékeztem volna a kapunál, és nem is mentem volna tovább, de a következő pillanatban, amire emlékszem, már Yukéék birodalmában találtam magamat. Szép volt a házuk, és kínosan igyekeztem nem arra gondolni, hány pucérnak látszó nőt láttam az egyik szobában, amikor kitárult az ajtó. Ráadásul engem is valami csajnak titulált Nazo, aki kicsit másképp festett, mint legutóbbi találkozásunkkor. Örültem, hogy mérgemben nem törtem össze a kaktuszt, és pár pillanatig némán gondolkozva pislogtam volt drágám szobaajtajára. Vajon hány nőt találok odabent? Mély lélegzetet vettem, és benyitottam: úgy szakadt rám a mérhetetlen megkönnyebbülés, hogy meg is állított. Persze az, hogy az az aljas alfaj jelenleg nincs itt, semmit sem jelent. Gyorsan leraktam az ablakpárkányra a virágot, megsimítottam a tüskéit, és egy kicsit el is fintorodtam, amikor a tüskék fájó ujjamhoz értek. Aztán gyorsan kimentem a szobából, miután egy kósza pillantást vetettem az ágyra. A lépcsőn egészen rövid ideig tartózkodtam, mert miután az egyik sörös dobozban majdnem hasra estem, inkább lerohantam, és szembe találtam magam egy gőzölgő menüvel. Yuke pont úgy szolgált ki, mint régen, és láttam, hogy egy pillanatra lefagy, kezében a borral együtt. Hát, akkoriban még tényleg előbb vágtam volna le a karom, semmint hogy akár egy korty italt is igyak. Azóta ez egészen más irányba változott, amihez ő is nagyban hozzájárult. Tudniillik, a behallucinált, papucsot tologató cilinderes zöld kacsák és az asztalon táncolás énekléssel tarkítva sokkal elviselhetőbb, mint a kínzó magány. Így mosolyogva köszöntem meg a bort, és kortyoltam bele. Persze a célom most nem az volt, hogy részegre igyam magam, hanem az, hogy egyek egy jót.
- Annyira finom lett! Már majdnem elfelejtettem, hogy ennyire finomakat tudsz összehozni. - mosolyogtam rá boldogan, és megint eszembe jutott szinte minden. Így inkább az evésnek szenteltem a figyelmem, és minden egyes nyeléssel elszántan elküldtem a fenébe az egyre növekvő gombócomat.
- Nabe-kun? Igen, ismerem. Köszönio szépen, biztos jól van Mitsuval együtt... De lenne nekem is egy kérdésem. Mit tud ő csinálni ... illetve mit keres itt Karakurában? - mosolyogtam szelíden, mintha csak egy vicc volna az egész. Majdnem felálltam és elkezdtem hevesen magyarázni, hogy Nabe-kun semmit sem csinál. Aztán rájöttem, még időben, hogy én csak egy pici pont vagyok... Ki vagyok én ahhoz, hogy Nabe-kun elmondja mit csinál? De ha valami hülyeség... ha valami marhaság, amivel veszélyezteti magát, esküszöm elhalasztom a bőgést a szobámban és előtte jól tarkónvágom párszor, amiért ekkora idióta balfék, hogy veszélyezteti magát >.< De csak szépen lassan! Eltökéltségemből semmit sem mutattam, inkább maradtam a szelíd, eszegető és ártalmatlan kislány, akit Yuke annyira szeretett egykor.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//


Összehúzott szemmel tanulmányoztam, ahogyan hazudni próbált nekem. Régen sem tette jól, most sem ment neki, de én aztán nem fogom neki jelezni. Különben is, lehet hogy hülyének tűnök, de annyira azért mégsem vagyok az, hogy ne tűnjön fel, ha hazudnak nekem. Gyanús volt ez az egész, és ha már a bátyám nyakláncáról érdeklődik, akkor itt igenis van valami! Valami, amit nem tudok, és valami, amit nem is kellene tudnom. Tehát: mindenáron meg kell tudnom.
- De, igazán szép az a nyaklánc. Mellesleg… igen, elsősorban kapitány vagyok, de tudod, nem a legjobb fajtából. Én nem árulom be a barátaimat, és a jövőben sem fogom. - igen, persze hogy megéreztem azt, hogy félt valamit. Ugyan már… én aztán nem foglalkozok vele, ha megtudom mi lesz az. De azért némi sértődöttség volt bennem: én képes vagyok elárulni neki, hogy vaizard vagyok, és ő nem képes nekem elmondani? Ezt meg fogom rajta bosszulni, le fogom rajta verni, ha beledöglök, akkor is. Mára már tény, hogy kedves, egykori tiszt-pajtosom mára meglehetősen túlszárnyalt engem, de ez mégsem sértettséggel, sokkal inkább mérhetetlen örömmel töltött el. Annyira ügyes volt! *.* De… nem fog ártani neki egy-két húgi pofon, mert kezd nagyon elkanászodni. Érjek csak haza, első dolgom lesz elővenni őt egy kis beszélgetésre, lesz, ami lesz alapon. >.<
Mélázva nyaldostam körbe a villámat a maradék kajamorzsák reményében, majd szépen letettem a tisztára takarított tányérra, és rámosolyogtam Yukéra. Attól, hogy tényleg vége annak, ami köztünk volt, nem jelenti azt, hogy csak úgy engedem majd, hogy kiszálljon az életemből. Nem, ezt már ott elhibázta, hogy meglátott engem.
- Figyelj csak… attól, hogy már nem leszünk együtt… még nem akarlak elveszíteni. Szóval szeretnélek majd még látni, ha nem nagy baj. – mondtam neki, miközben idegesen piszkáltam a hajamat. Egyrészt, mert megint meg akartam ölelni, hogy a többiről ne is szóljak. Hogy lehet ezt bírni? Pár órája még csak, hogy szerelmet vallottunk egymásnak, megint, erre így… a fenébe az egész rohadt énemmel. >.< Hogy a pokol nyelné el ezt az egészet. >.<
Olyan szépen megmerevedtem a lányok szó hallatán, hogy szinte megirigyelhettek volna a kőszobrok lefehéredett arcomat látva. Aztán inkább gyorsan lehajtottam a fejem, mert attól tartottam, hogy túlságosan ádáz vigyor ült ki a képemre.
- Érzéki… abban tényleg nem szenvedsz hiányt emlékeim szerint. – mondtam visszafojtott mosollyal, és most már tényleg elkezdtem tőle félni, hogy lassan olyan leszek, mint valami magában őrjöngő hisztérika. Némán követtem inkább ki a kertbe, és ültem le a pléd szélére. Térdemre hajtottam a fejem, és egészen elmerültem az önutálatban, amikor megfogta a kezem, és úgy éreztem magam, mint akibe a villám hasított. Annyira hiányzott minden, ami vele kapcsolatos… Még az is, ahogy megorroltam rá néha tényleg hülyeségek miatt, amiket én véresen komolyan veszek… ahogyan elszántan igyekezett kiengesztelni.
- Aha, szép idő van… - motyogtam, és inkább élveztem azt, hogy itt lehetek. Közben pedig az agyamba furakodott mindenféle rémes gondolat, mely szerint valami idióta bűnbandába akar belépni Yuke vagy Nabe-kun… vagy ami még jobb, mindketten. Mondjuk, engem addig nem érdekel, hogy mit csinálnak, amíg bajuk nem esik. Elsősorban akkor leverem azt, aki bántotta őket, utána meg őket magukat, amiért voltak olyan idióták, amiért hagyták magukat bántani. Miután ilyen jól el is döntöttem, hogy mit fogok csinálni ebben az esetben, vidáman nyújtóztam ki, és néztem én is a szemébe. Szívesen mosolyogtam volna, de inkább elmerültem a pillanatban, és még csak megmozdulni sem akartam. Aztán, mielőtt a veszélyes gondolataim megvalósulni kezdtek volna, gyorsan megtörtem a felmerült csendet:
- Biztos vagy benne, hogy azt akarod, hogy maradjak itt? – kérdeztem megszeppenve. Olyan volt ez, mintha elhúzták volna az orrom előtt a mézesmadzagot. A zsebemben találtam még két szem cukrot, az egyiket odanyomtam a kezébe, aztán bekaptam az enyémet.
- Egyél, egész finom! – biztattam, és leheveredtem a plédre. Jobbnak láttam nem nézni az arcát, mielőtt olyat tettem volna, ami bár jól esett volna, de csak kínosabbá tette volna a helyzetet. Szelíd mosollyal nyugtáztam saját ostobaságom, és visszatornáztam magam ülő helyzetbe.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

- Ragaszkodom hozzá, hogy itt maradj >.< . Én mindig csak nálad aludtam, most aludj Te nálam-mondtam már teljesen gyerekesen. Miért is ne maradhatna itt. Tudja mi a helyzet velem. Ha valamihez ragaszkodok, abból nem engedek. Legyen az egy cukor, az apám halála, vagy hogy itt maradjon. Egészen pontosan ennyihez ragaszkodtam életemben úgy, amiről nem tudok lemondani. Ha tényleg ez a legutolsó napunk, amit így töltünk, akkor nem engedem. Kell még nekem ő, ha már ennyit szenvedtem ezért a napért. Kitudja még mi lesz ebből az egészből, valószínüleg az amúgy, hogy összeesem és elalszom. Nazo már három napja virrasztat minket, és ez nem okés. Két napja van rajtam ez a páncél, mert közben keresem a 15. osztag kapitányát. Nehéz megtalálni ha Dél-amerikáról csak annyi infóm van, hogy több a föld alatti Zikkurat, mint égen a csillag. És én pont egy ilyet keresek, ahol ember nem volt még. Sóhajtottam egyet, majd tudomásul vettem, hogy még hosszas keresés vár rám. Meg a kardot is meg kell még találnom. Nai Aruji. Mekkora erő lehet benne, és ez csak rám vár. Szerencsém, hogy ükükükükükük-nagyapám Jakotte a szolgálatába állt. Jó tárgyalási alap, és az archiválás miatta nálunk maradt fennt. Csillogott a szemem ettől az erőtől. Végre meglesz a kellő hatalmam, hogy megvédjek mindenkit. Tudtam, hogy Maya is erről álmodott, ezért éreztem ennyire sajátnak ezt is. Gyorsan hangot is adok neki.
- Hamarosan meg lesz az a hatalom, amit már hónapok óta keresek. Hamarosan mindkettőnk álmát, véghez tudom vinni. Nem fogom hagyni, hogy eluralkodjon rajtam nyugi... Csak én máshogy nem tudom megvédeni Soul Societyt. Mikor eldőlt, hogy Paragon így akarja a Bankait összehozni, azóta tudom, hogy magamtól is össze kell kovácsolnom valamit, mert ez a zanpakuto nem fogja azt tenni, amit mondok neki, hiába győztem már le egyszer- mosolyogtam rá. Bekaptam végül a cukrot is. *-* . Annyira finom volt. Ennek hatására besiettem még egy kis teáért, és tálcákért. Hamar kihoztam mindet, végülis ez az egyik kedvencem ebben a házban. Van tea-készlet. A másik amit szeretek, az a vizipipa. Vártam, hogy lereagálja amit előbb mondtam, és eszébe jusson a sereg, amit a vacsinál említettem meg. Behunytam a szemem, mintha félnék valamitől... féltem is. Hogy lecsap. Ez pont nem egy olyan dolog, amit ő nagyon is szeretne, de hát ez van. Van egy több mint 2000 éves muksó, akinek a hatalma jogosan az enyém lehet.
~ Ne csapjon le, ne csapjon le, ne csapjon le~ rimánykodtam, végül az eredmény megszületett. Függetlenül tőle, belekortyolok a teámba. Isteni volt. Visszatérve az előző gondolatmenethez, rájöttem, hogy nehezen bírnám ki, hogy elveszítsem őket örökre, így az a kérdéskör, hogy ezután is barátok maradhassunk-e gyorsan letisztázódott. Már az is bennem volt, hogy találni fog magának még valakit, aki úgy fog rá vigyázni, és érezni iránta, ahogy ezt most én is teszem. Furcsa mód örömmel töltött el a tudat, hogy számára ilyen téren van jövő. Számomra? Hát számomra ki tudja. Lehetek olyan, mint unokabátyám, csak az szerintem nekem nem elég. Meg az emberek nem élnek addig, ameddig én. Igaz megkereshetem őt Rokungaiban, de az nem valami jó. Megöregszik, és belenyugodvik a halálába. Ergó, nekem nincs boldog élet itt.
~ Hiba volt hagynod, hogy elmenjek. Miért álltál ott tétlenül?~ tettem fel magamban az elszomorító kérdést. Tényleg miért? Talán mert tudta, hogy búnös vagyok, és tudta, hogy el kell engednie? Fejen csaptam magam. Mit mondtam? Ezzel most nem törődök. Boldog leszek. Kinyitottam a szemem, és azon találtam magam, hogy átöleltem. Meglepődtem, hát még ő hogy csodálkozhatott. Erre még én sem készültem fel. De olyan jó érzés volt. Csak úgy árasztotta magából azt, ami most kellett a lelki békémnek. Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam elereszteni. Nem ment. Mi a fene szórakozott velem. Végül lelassult az idő körülöttem. Olyan volt, mintha egy élet egy másodperc lenne. Éreztem a szívverésének minden fokozotatát. A szuszogását, és teste működését. Erre a jelenségre egy választ volt csak. A homok, amifelkúszni látszott a lábamon teljesen észrevétlenül.
~ Nazo, mi a fenét művelsz...~ gondoltam ésszerűen, majd tekintetemmel őt kerestem. Az ablakban állt. Intettem neki, hogy takarodjon a francba, és mikor az idő normálissá lett, lenyugodtam. Csak ekkor vettem észre, hogy Mayára is átment. Most ő érezheti ezt a felemelő érzést. Hagytam egy kicsit, majd reiatsut gyűjtöttem magamba, és lefújtam a homokot róla, ami megfutamodva tért vissza gazdájának az órájába. Ennek hála el is tudtam engedni őt. Vissza is feküdtem.
- Hitotoki Bakko- jegyeztem meg, és beugrott a kard szellem képe. Wááá. Az a kaszás mindig megrémít- Szóval itt maradsz velem egy éjszakára?- tettem fel egyszerűen a kérdést.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

Olyan viccesnek tűnt ez az egész, ha kívülről szemléltem. De tényleg. Egy idióta, aki nem akar elmenni, és mégis el akar menni. Sőt, már azt is tudja, hogy nem is jöhet majd vissza, ha elmehet. Abban a jellegben nem, mint amiben most van. Most? Miféle jellegben vagyok én itt most? Nem vagyok a barátnője, csak egy volt barátnő vagyok a múltból. Akár magamra is húzhatnám azt a ruhát, amit Hanával viseltünk az ámokfutásunk során. Illetve, azt is én irányítottam… Ne engedd ki a szellemet a palackból, mert abból csak baj lesz. Az én esetemben a szellem én voltam, a palack a hétköznapok, és ami kienged a hétköznapokból, az az alkohol. Csínján kell vele bánnom, különben a megszokott hülyeségeimen kívül véghezviszek még valamit, ami után csak foghatom a fejemet.
Kénytelen voltam mosolyogni, amikor meghallottam, mennyire ragaszkodik hozzá, hogy maradjak. Nem kellett engem győzködni olyan nagyon, csak bizonyosságot kellett szereznem róla, hogy szükség van rám.
- Okés! Akkor maradok, és ugye majd megnézünk valami hiper-szuper-mega filmet a moziban vagy dvdn? Annyira rég volt időm ilyesmire! – lelkendeztem felcsillanó szemekkel. Régen tényleg sokat csináltunk ilyet, és ha ez a nap már a nosztalgiázásé, akkor adjuk meg a módját! Szépen fel fogom én oldani magamat a stressz alól, mivel már egyszer végigjátszottam azt, hogy végigbőgtem pár hétig az éjjeleket, és a kísértetek is szebbek voltak nálam. Tényleg szív nélkül téptem össze a meghívó mintákat, amiket amúgy csak úgy előre rendeltem meg, hogy majd a szebbeket mutassam meg neki.
- Egyébként tudod, hogy nem volt ellenemre az, hogy nálam maradj. No meg én is ott ragadtam néha, nem? – gondolkoztam összevont szemöldökkel, és a válasz egy határozott igen volt – ami persze csak magamban hangzott el. Kinyújtóztam, és elhessegettem magamtól a kétségbeesést, ami szívesen lopózott volna vissza a tudatomba. Nem kell az ide, örülök, hogy valami csoda folytán elzártam magamba ezt a sok idióta érzelmet.
Nagyra tágult, csillogó szemekkel pislogtam a teáskészletre, és áhítozva érdeklődtem a mentatea hogyléte felől. Végülis az volt a kedvencem, egészen érthető okokból… a menta és én elválaszthatatlanok vagyunk! Bizonyos értelemben egymásért „élünk”.
Mosolyogva fogtam meg az én csészémet, és kortyoltam bele, majd lehunytam még a szemem is, hogy átadjam magam egyik kedvenc időtöltésemnek, a teázásnak. Híven kortyolgattam a finom nedűt, amikor az az apró, nyugtalanító tényező előtérbe tolakodott az agyam hátsó zugaiból, és egy komplex képpé állt össze, mindössze egyetlen pillanat alatt. Félrenyeltem a teát, köhögni kezdtem, és inkább leraktam az egyik tálcára a csészét, mert nem akartam elvesztegetni az isteni teát. Ez a bolond egy hadsereget akar szervezni, hiszen mi mással is védhetné meg Seireteit? Úgy nőtt bennem a méreg, mint az elvarázsolt tök az esőben: szemem össze is szűkült, úgy néztem Yuke arcát.
- Te… ide figyelj. Én esküszöm, hogy kinyírlak, ha bajod esik. Ha bajba sodrod magad, odamegyek, de csak azért, hogy felképeljelek, meg hogy megöljelek. Azt ajánlom, okosan, nagyon okosan csináld. Mellesleg. Én is ott vagyok Soul Societyben. Szerinted engedném, hogy bármi történjen a várossal, a benne élőkkel és a lelkekkel? Előbb vágnám le a karom… nem a vezetőséghez vagyok hű, Yuke. A városhoz, és az ott élőkhöz. – mondtam hevesen, és karba tettem a kezem duzzogásom jeléül. Tényleg felmérgelt, de nem akartam nyakon vágni meg terrorizálni – pedig a kezem tényleg elindult taslit osztogatni, de még időben szorítottam ökölbe, és nyeltem le a mérgem. Ebben a tekintetben semmit sem változtam, és már csak azt nem értem, hogy erre is hogy voltam képes. Bíztam benne, hogy nem fogadja elutasítással az ötletemet, miszerint maradjunk barátok. Ez nem az a fajta sablon-szöveg volt, amit mondani szoktak egymásnak az éppen szakító párok, és aztán egymáshoz sem szólnak. Én tényleg komolyan gondoltam ezt, és teám elfogyasztása közben vártam a válaszát. Az előbb már eldöntöttem, hogy nem engedem ki csak úgy az életemből. Sok mindent köszönhetek neki, és talán, ha nem a barátnője leszek, aki csak kínozza, hanem egy barát, akkor talán többet segíthetek majd neki. Visszagondolva az elszökése estéjére, csak bűntudatot éreztem. Nemhogy megölni, még csak megmozdulni se voltam képes. Annyira elfoglalt a rám szakadó keserűség, hogy meg sem próbáltam megállítani vagy követni. Szánalmas vagyok.
Sikeresen ledöbbentem attól, hogy megölelt, de annyira jól esett. Kezeimmel görcsösen kapaszkodtam belé, és még levegőt sem volt energiám venni, amikor lelassult az idő. Olyan volt, mintha egy végtelennek tűnő pillanat részesévé váltam volna. Miután lemászott rólam a homok, szinte remegve hajtottam le a fejem, hogy a takaró mintáit fixírozzam, amit egyébként nem is láttam. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a Hitotoki Bakko egy shikai, és majd meg kell köszönnöm Nazonak a szívrohamot, ami követte. Meg a szép emléket…
Sóhajtottam, és jelenleg jobban vágytam arra, hogy gondolatok nélkül ténferegjek, semmint hogy mindenféle következményen törjem a fejem. Kétlem, hogy bármi baj lenne belőle. Amúgy is, én vagyok a gyenge…

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

Számomra egyértelmű volt, hogy mit akarok látni. Annyi plakátot láttam róla, hogy biztos voltam benne, hogy elmaradhatatlan élmény lesz. Olyan kék lények voltak bennük, meg repülők, robotok, emberek. Biztos, hogy nem szerelmes film, nem olyan lesz amin bekempel az ember.
- Avatar! – tapsoltam lelkesen, és mosolyogva vittem be a holmikat a házba, belepakoltak a mosogatóba, és elhatároztam, hogy mielőtt elmegyek, elmosom őket. Ennyivel tartozom a finom kajáért, aminek már csak az emlékére is fájdalmasan kezdett el mocorogni a pocakom. Áhítozva gondoltam a finom husira, amit Yuke készített nekem, és még az emlékére is megnyaltam a számat. Aztán belevigyorogtam a mosogatólébe, mert eszembe jutott, hogy valószínűleg Nazo el is felejtette, hogy ki vagyok. Nem mintha akkor valaki lennék, de ez akkor is vicces. Dúdolgatva raktam be a szekrénybe a pár poharat meg tálcát, és feltáncoltam bekapcsolni a tvt meg összedugdosni a dvd lejátszó kábeleit. Levettem a kabátomat, mert itt azért nem volt olyan hideg. Mag Yuke megjött, megöntöztem a kaktuszát, és melléraktam az enyémet is. Azután leültem az ágy szélére, persze előtte levettem a cipőmet. Mélyet sóhajtottam, és a térdemre hajtottam a fejem. Mielőtt bármire is tudtam gondolni, betoppant Yuke a dvdvel. Csillogó szemmel ragadtam meg és kezdtem el lejátszani, majd úgy öt perc múlva tökéletesen belemerültem a na’vik és Pandora gondjaiba. Mikor véget ért a film, megszólalni sem tudtam, annyira a hatása alatt voltam.
- Ez egyszerűen szuper volt! Annyira jó hogy a srác feladja az emberi lényét csak, hogy azzal a lánnyal legyen… - csillogtak a szemeim, majd akaratlanul is ásítási kényszer tört tám, amit éppen, hogy vissza tudtam fojtani. Yuke odamászott elém, és megölelt, én meg felsóhajtottam. Fejem a vállára bukott, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Köszi hogy megnézhettem. – lelkesedtem és pillantásom az órára tévedt. Lassan hajnalodott, nekem pedig fel kellene készülnöm az indulásra. De túlságosan jól esett még maradni, ráadásul kezdett vonzó lenni számomra az ágy, és az általa nyújtott lehetőségek ezre. Nem tudtam magam visszafogni, és belefészkeltem magam Yuke lébe, majd a vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Szinte félálomban éreztem magam, és miután a karjaimat is a nyaka köré fontam, tényleg olyan volt, mint pár hónappal ezelőtt. Mindent el akartam raktározni, ami vele volt kapcsolatos, hogy majd később legyen mire emlékeznem. Úgyis olyan lesz ezután az átpakolt szobámban mászkálni, mintha a szívemet hagytam volna itt. Akkor meg, legalább ha lehunyom a szemem, tök jól bele fogom magamat élni. Vagy talán végre le tudom zárni az egészet. Lehet, hogy csak a befejezés fájt annyira nekem? Az, hogy nem is volt igazi befejezés? Mert legalább egy óriási veszekedéssel ért volna véget, vagy gyűlöltük volna meg egymást. De nem is ez történt… így legalább értelmes (?) vége lesz.
Akár örökké így tudtam volna maradni, és szinte sóvárogtam azért, hogy megcsókoljam. Tényleg vissza kellett magamat fognom… Olyan volt ez, mint az a könyv, a Twilight, meg a folytatásai. Csak én most nem vérre meg csókra szomjazok, jelenleg megelégednék a csókkal is. Egyébként meg az egész könyv arra megy ki csak, hogy a sok hülye lányt beszédítsék a moziba és kiszedjék a pénzt a zsebükből. Eh, mindennel ez van már manapság. Sajnos be is válik. Kétlem, hogy lenne bárki is, aki azért ír, mert meg akar valamit osztani a többiekkel… Ma már nincsenek ilyenek.
- Úgy tűnik, a végéhez közeledik a mi kis bónusz-napunk, nem igaz? – motyogtam elszontyolodva. Végül kivettem az arcomat a vállából, és tekintetemet az övére függesztettem: atv fénye éppen annyi fényt szolgáltatott, hogy a szemeit, az arcát még láttam. Lassan elengedtem a nyakát, és inkább összekulcsoltam az ujjaimat.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

Mondhatni a torkomba helyeződött át a szívem a kis közjátékot lesve, és mivel én is perverz egyénke vagyok a szelíd felszín alatt, az orrvérzéses haláltól rettegve bambultam a szemem előtt kibontakozó sztriptízt. Legalábbis nekem az volt, mert hát annak tűnt, és enyhén zavarba jőve piszkáltam a takarót. A most mi lesz kérdést inkább hanyagoltam, mert féltem, hogy a fejem hirtelen vörösre vált át. Inkább készségesen mentem segíteni, leszedni magáról a vastag páncélzatot. Sajnáltam, hogy nem tudtam leszoktatni a viseléséről, de hát ő így erősítette magát. A sebszerzési rekordját nem tudta megállítani így sem a páncélzat, szóval szerintem teljesen feleslegesen viselte, meg amúgy is… Ne dugdossa a felsőtestét >< Kiváltképp ne előlem. ><
- Hogy mennyi seb van rajtad… de vedd tudomásul, meg is érdemelted, amiért úgy , olyan csúnyán otthagytál, és kinyírtad a tisztjeim – barátaim. És mégsem tudlak érte utálni… - motyogtam, és megpusziltam azt, amit miattam kapott. Ennyit arról, hogy én nem bántok senkit sem… Szerencsétlen miattam hordja ezt a kötést is. Bűntudatosan másztam vissza az ágyhoz, és ültem le a szélére. Hogy hogy kerültem úgy két másodperc alatt a mellkasához – ami jelzem, pucér volt, tehát hálás voltam a sötétségnek, amiért elrejtette elpirult arcom, és még levegőt is alig mertem venni. Szívesen bújtam hozzá, jól is esett, megnyugtató is volt meg felpiszkáló. Nem puszira számítottam, az már igaz, de ez is olyan volt, mintha megpendítettek volna bennem egy húrt. Tudom, hülyén hangzik, de ha egyszer tényleg így éreztem. Mély levegőt vettem, és lenyeltem a belőlem feltörni akaró kérdést. Vajon jobb lenne itt megállni, vagy ha tovább is megyünk, akkor később fájni fog? De aztán meg, mi van, ha nem akar semmit sem? Nemhogy mást, de még a csókot sem? És ha azt akarja, hogy menjek el, csak nem mondja meg? Kezdtem egyre jobban megzavarodni, és a csókjának köszönhetően el is vesztettem a fonalat, amit csak mélyített a szobában eluralkodó sötétség. Közelebb bújtam hozzá, majd megszólaltam:
- Tényleg nem… - sóhajtottam, aztán vettem egy mély levegőt. A virrasztás nem tett jót nekem sem, és úgy láttam rajta, hogy egy pár napja ő sem aludt túl sokat. Mondjuk ez az én esetemben inkább a papírmunka miatt volt, meg azért, mert elfogyott minden kajám, amit megfőzhettem volna. Szomorkásan elmosolyodtam, bár ebből úgysem látszott semmi. Kibújtam az öleléséből, és felhúztam magammal, majd megcéloztam a fürdőszobát, ahol az előbb már voltam. Nem akartam megszólalni, féltem, hogy valami hülyeséget mondanék, ami már úgyis annyira megszokott volt tőlem. Sokkal jobb volt hallgatni, és cselekedni. Rámosolyogtam, majd mentem fürdővizet csinálni, és nem sajnáltam bele a habfürdőt. Olyan jó illat lett a fürdőszobában, hogy nem győztem szimatolni. Bár az éhségtől lassan sült hús illatát hallucináltam bele, de nem bántam, szimatoltam tovább nagyon is lelkesen. Közben eszembe jutott a kaktuszkám, és az is, hogy milyen jól festett a másik mellett. Lehet, hogy itt kellene hagynom, legalább az a kaktusz ne legyen magányos, ha én már úgyis az leszek…
- Csináltam fürdővizet, fürödjünk! – lelkesedtem, majd Yuke kezébe nyomtam egy nagy, puha törülközőt, ami nem rózsaszín volt legnagyobb örömömre. Annyira utáltam azt a színt, a világból ki lehetne üldözni vele. Elhatároztam ám magam, bár a megvalósításba belefogni, illetve folytatni igencsak nehéz volt. Bátortalanul felpislogtam az én drága volt vőlegényemre, majd pillantásom a kijáratot jelentő ajtóra esett. Ha elég gyorsan szaladok, kibújhatok mellette, és míg fürdik, feltakarítom a házat a partyjuk után. Lehet, hogy önkínzás lesz, de akkor is egészen jó kényszer szülte ötlet, nem?
- Megyek, és kitakarítok nálatok, jó? – kérdeztem megszeppenve, pislogva lefele a szoknyámra, mai már tökéletesen össze volt gyűrődve. Mennyire slampos lehetek, édes istenem… Nem csoda hogy utál. Biztos nem akar fürdeni velem. Nem is csoda, csak rám kell nézni. Szörnyű. Ráadásul biztos inkább menne aludni…
Halkan megköszörültem a torkom, és elindultam mellette, de még az ajtóig sem jutottam, amikor vissza lettem húzva. Boldogan fordultam vissza és bújtam hozzá kicsit, majd visszafojtottam a nevetésemet. Szánalmas vagyok. Egyik pillanatban akarom, a másikban már rettegve akarom körberohanni a házat…
Szépen lassan összehajtogattam a ruháimat, aztán belemásztam a meleg, habos, illatos vízbe, le is buktam alá, csak hogy ne legyen energiám gondolkozni. Szívesen maradtam volna még lent, de eszembe jutott a tengerpartos kalandunk, és inkább kidugtam az arcom levegőért.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

A szívem egy pillanat alatt megállt, amikor elsötétedett a szoba, és csak egy rémült nyögés hagyta el a torkomat. Az is felmerült bennem, hogy valami Scream-féle gyilkos szórakozik a házzal, és én itt és most fogok meghalni. Pillanatok alatt lepergett előttem az életem, és az is, hogy mit szerettem volna még elérni. Az elhatározás már megvolt, most már tényleg csak az kellett, hogy megembereljem magam. Mint mindenhez csak ennyi kellett volna, amit elterveztem. Összébb húzódtam a vízben, és rettegve meresztettem a sötétben a szememet, hogy a legkisebb hang hallatán is felvisítsak és megpróbáljak rohanni a zanpakutuomért. Aztán persze jött a Yuke féle megnyugtatás, ami csak annyit eredményezett, hogy majdnem meghaltam a szívrohamtól, ami rám tört.
- Gratulálok… majdnem meghaltam a rémülettől. Láttad te a Sikolyt? Vagy bármilyen fürdőszobában gyilkolós horrort? - motyogtam, és szétcsúsztam a kádban. Igazán jól esett az a kis kényeztetés, amit a meleg víz meg a jakuzzi szolgáltatott. Nem sokszor ültem még ilyen luxuskádban, és egyenesen el voltam tőle bűvölve. Attól meg még inkább, hogy fekete volt. A számomra legkedvesebb szín, ami csak létezik. Aztán megdermedtem, mert valaki elkezdett mellem szuszogni.
- Te… a szívrohamot hozod rám a szuszogással… tudod, hogy ilyen esetben a halálomat várom? – kérdeztem morcosan, kicsit megszeppenve, aztán kiszedtem a hajamat az arcomból, és hátrasimítottam. Vizesen kezelhetetlen volt, mint minden, ami vizes szokott lenni. Halk sóhajjal adtam meg magam akaratának, és az egész megint az arcomban kötött ki. Inkább lebuktam a víz alá, hogy legalább kiszedjem az arcomból a hajat, és megkönnyebbülten bukkantam fel, hogy levegőt vegyek, amikor is Yuke átölelt, és magához szorított. Az ezt követő csókoktól teljesen elbódultam, és lassan kezdtem magamat önállósítani is, ráadásul meg sem kellett magamat erőltetni ahhoz, hogy én is aktívkodjak kicsit, meg viszonozzam a dolgokat. Úgyis olyan régóta hiányzott már nekem ő is, meg az érintése is…

Jóval később egy heverőn tértem magamhoz, és álmosan pislogtam ki a takaró alól, ami rajtam volt. Némi mocorgás árán arról is meggyőződtem, hogy mellettem van Yuke, és inkább kicsit nyugton maradtam. Fogalmam sem volt, hány óra volt, vagy, hogy mennyit aludtunk, de még bírtam volna kicsit pihenni. De amint kinyitottam a szememet, tudtam, hogy képtelen lennék visszaaludni. Inkább addig fészkelődtem, míg sikeresen meg nem láttam a vállát, aztán az arcát. Előbbire óvatos puszit leheltem, a másikat meg addig néztem, míg már lassan vissza sem tudtam magamat fogni, hogy ne érintsem meg. Lehet, hogy már lassan délre járt az idő? A gyomrom is elkezdett rendetlenkedni, így egy halk sóhaj kíséretében óvatosan kievickéltem a takaró alól úgy, hogy ne költsem fel őt. Miután felöltöztem, elmosolyodtam, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Vagyis csak akart halk lenni, mert valamiért hangosabban kattant az a hülye kilincs, mint kellett volna. Kicsit várakoztam, de nem sok hangot hallottam kiszűrődni, így biztos voltam benne, hogy nem költöttem fel, így elnyargaltam valami reggelit készíteni, hogy mire lejön, finom sült husit találjon maga előtt. De mivel a hűtőben nem találtam semmit sem, amit fel tudtam volna használni, így elmentem az egyik boltba venni pár dolgot. Két nagy és nehéz szatyorral tértem vissza, amik lehúzták a kezem. Ráadásul, mire beléptem a konyhába, úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak, mert egészen meleg nap köszöntött ránk. Huszonnégy órával ezelőtt még a saját, 3. osztagbeli ágyamban hevertem, azon töprengve, hogy mihez kezdjek a napommal.
Vidoran cipeltem az alapanyagokat tartalmazó szatyrokat, halkan még dudorásztam is, és a konyhában belefutottam az immár felöltözött és igencsak különösen néző Yukéba. Nem tudtam, hogy azért vág ilyen arcot, mert azt hitte, egyből leléptem a ma hajnal után, vagy azért, mert volt képem visszajönni. Kicsit megszeppenve pislogtam rá, aztán megköszörültem a torkom, és szelíden felszólaltam:
- Ne haragudj, hogy visszajöttem, de szerettem volna neked csinálni egy finom reggelit. Ha nem bánod, hozzá is látok! – lepakoltam a két szatyrot, és halkan dúdolva láttam hozzá a reggeli elkészítésének. Gondoltam rá, hogy Nazo és a kedves vendégei is éhesek lesznek, így a megszokott rakat adagomat megduplázva főztem, és munkám végeztével kifáradva rogytam le az egyik székre. Persze csak azután, miután letettem Yuke elé tálcán a reggelijét. Agyamba kezdett befurakodni, hogy lassan tényleg nem lesz több okom a maradásra, ezért egy levegővétel után gyorsan felpattantam, és elindultam takarítószerekért. Amíg kitakarítok, addig még maradok. Legalább jó képet őrizzen rólam. ><
- Feltakarítok! De most tényleg! – magyaráztam neki, mikor vödrökkel, tisztítószerekkel és minden egyébbel megpakolva lefékeztem előtte. Futó pillantást vetettem a tányéromra, amin ott volt a kaja nekem is, majd sóhajtva pillantottam az órára. Már délutánra járt, szóval jó hosszút aludhattunk... Apróbb mosollyal arcomon indultam az utamra, és kis idő múlva egy egész halom sörös dobozt gyömöszöltem bele a kukába "alkoholisták" felszólalás kíséretében.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//



Mit mondhat az ember, ha a takarítás kellős közepén be van ölelve? Én még mindig a folyamatos sokk állapotában voltam a hajnali kis megfullasztom magam-magánakcióm után. Hány olyan ember él ezen a világon, aki rajtam kívül képes lenne ilyeneket produkálni? Több mint valószínű, hogy rohadtul nem sok. Bár így visszagondolva, annyira azért mégsem fuldoklottam, csak az általam keltett pánik volt nagy. Hiszen én igenis tudok úszni! Az csak egy dolog hogy utálok, gyűlölök, egyenesen rettegek belemenni a vízbe… A legrosszabb dolog, amit a Jóisten kitalált – bár én még mindig a világ tudományos keletkezéstörténetét vallom, de akkor is ><- az kétségkívül az úszás. Az ember a szárazföldre való, és teljességgel kiábrándító, hogy egyáltalán víz kell ahhoz, hogy fürödjünk. Bár, még mindig jobb a víz, mintha lenyaldosnánk és megennénk a szutykot magunkról… hú, de még mennyire unhigiénikus lenne… Te szentséges ég! Nem a fürdéssel volt bajom, imádtam pancsolni a kádban vagy a jacuzziban, csak hát a hirtelen lemerülések kiugrasztották belőlem a lelket. Ami egyébként mostanában elég nagy teljesítmény, tekintve, hogy javarészt leszarom, hogy mi akar megrémíteni, és mi nem. Ha le bírom küzdeni, akkor úgyis leküzdöm, de ha erősebb nálam, mit feszengjek rajta? Bár akkor se nagyon szoktam feladni…. Éljen az az idióta önfejűségem meg makacsságom, amit még a sok előző felettesem és küldetés meg mindenek sem tudtak kiirtani belőlem.
Pislogva fókuszáltam a hozzám legközelebb álló szekrényre, és szelíden megölelgettem kedves volt vőlegényem. A helyzet csupán csöppet volt ironikus, de már kezdtem megszokni, és valami idiótán abszurd módon még könnyebb is volt. Az, hogy nemsokára elválnak útjaink már közel sem rémített meg annyira, mint annak előtte: Legalább azt tudom, hogy barátként még igényt tart rám. Az én drága Cukormanóim segítségével pedig a francot hagyom én őt békén >< Végülis, továbbra is marad nekem fontos, csak majd lassacskán elszakítjuk a kettőnket összekötő szerelmetes érzelmeket. Jó, továbbra is fogom szeretni, mert miért is ne szeretném, csak ezentúl nem úgy, mint hímecskét, hanem úgy, mint egy igazi, kincset érő jó barátot. És mint ilyent, kénytelen leszek anyáskodni fölötte, nehogy baja legyen.
Némán figyeltem ahogy a szó szoros értelmében verekszik az étellel, hogy le bírja nyelni. Biztos megint valami hülyeség jutott az eszébe, és ki a franc tudja, hogy nem akarja-e megvalósítani, vagy nem valósítja-e meg. A kardszellemét, Paragont a mai napig rühellem, egyszerűen irtózok tőle. Az anyukáját szurdossa átfele, ne az én Yukémat. ><
- Izé…. Mi a fenétől félsz? Mondjad csak el! Majd kieszközölöm én a problematika megoldását! – vágtam be egy hírós vicces énfajta pózomat, majd hátracsaptam a hajamat. Elétoltam egy pohár forró teát, és türelmesen pislogtam feléje, várva a válaszát. Őszintén szólva biztos voltam benne, hogy magát valamiféle extra-dark gonosztevőnek látja, aki körbekacsázza a világot és kinyírja a szeretteit. Mindig ilyenek parázik szegénykém, és tényleg nem érti, hogy úgysem fogom hagyni. Ha kell, én leszek az akit elsőnek megöl, de utánam senkit sem fog bántani >< Megpaskoltam a kezét, és bátorítóan rámosolyogtam. Nem olyan sötét ám a világ, mint ahogy most látszik.
- Nézd, Yuke… A lelkedet a döntéseid formálják. Ha elhatározod maga, akkor semmi rossz nem fog megtörténni. Légy erős, és nem fog baj lenni. – mosolyogtam.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//



Némán álltam egy darabig, aztán jobbnak láttam, ha leülök. Ugyanis Yuke felém áradó szavai olyan mértékben felidegesítettek, hogy legszívesebben képen vágtam volna. Idióta gyerek… talán a negyedét éltem annak, ami ő megélt, de akkor is ő volt szerintem most a gyerekesebb. Lenyeltem, hogy megölte a barátaimat, az osztagom tagjainak egy részét, akikért én feleltem. Nem mondom, hogy könnyű volt, de megtettem. Ez a hülye pedig itt beszél arról, hogy elpusztítja a világot, hogy újat teremtsen. Nem, nem is ez volt a legrémesebb, amit mondott. Ha tényleg nem befolyásoltam, akkor nem tettem érte semmit sem. Jóformán csak egy tárgy voltam neki akkor, amit használt. Összeszűkült szemmel szorult ökölbe a kezem, és nagyon igyekeztem, hogy ne törjön ki belőlem a mérgem. Nem látott teljesen mérgesen még ős sem, tényleg vigyáztam rá, hogy ne borulja k ki előtte. Ő még tényleg csak a sírós-rívós hisztis kislányt látta belőlem. Felsóhajtottam, olyan erővel fújtam ki a levegőt, hogy az már lassan morgásnak hallatszott. Végül tényleg nem bírtam ki, és miután félretoltam a tányért, felálltam az asztaltól, és görcsösen ökölbe szorult kezemmel megpróbáltam megfogni a zanpakutuomat, de még az sem ment.
- Csalódtam benned. Ebben a pillanatodban ugyan vagy, mint Aizen. Nála pedig… senkit sem gyűlölök jobban. Az élet nem erről szól… hogy hős vagy-e vagy sem. Sokkal több annál, mint holmi ostoba játék a hatalommal. – szűrtem a fogam között, és közben megláttam a nyakamban függő gyűrűt. Talán hiba volt az egész, csak az az egy nem, hogy most idejöttem. Így talán tisztán láthatom a dolgokat. Tényleg elvakított a szerelem, beleláttam Yukéba dolgokat, amik valójában nem voltak benne. Az meg csak az én ostobaságom, hogy azt hittem, képes leszek befolyásolni őt, megváltoztatni az egyértelműt. Fanyar mosollyal levettem a nyakamról a láncot, és kezembe vettem a gyűrűt. Tekintetem rávetettem, és végigmértem.
- Gyűlölni téged? Nem, már gyűlölhetnélek azért, amiért elvettél tőlem barátokat. Fogalmad sincs, mennyi erőmbe került az, hogy ne gyűlöljelek érte. Még így is mentegettelek magamban, de úgy tűnik, feleslegesen. Te mindent megteszel azért, hogy porrá zúzz minden kedves emléket bennem. Csak hogy tudd… akkor és ott megölhettelek volna. És ha egyszer megtébolyulsz, és el akarod majd pusztítani a barátaimat, Seireteit, vagy bármi helyet, akkor ott leszek, és mielőtt bárkit bánthatnál, meg foglak ölni. – néztem rá, de már nem azzal az arccal, mit tőlem megszokott. Azok a hosszú, magányos hónapok nagyon is az előnyömre váltak. Kíváncsi lennék, hogy egy olyan ember, akit mindig kedvesnek vagy éppen kicsit bolondnak látnak, mennyire lehet félelmetes, ha megmutatja a határozott, valódi énjét. Még ő sem ismert engem teljesen, még én sem magam. Nem is fogom soha, de nem is akartam, hogy mindent tudjak magamról.
Felé nyújtottam a kezem, benne a láncot a gyűrűvel. Lefelé fordítottam a tenyerem, és hagytam, hogy a gyűrű az asztalra essen.
- Ez itt engem már nem illet meg. Nem tarthatom magamnál, még ha akarnám sem. Most ébresztettél rá arra, hogy mennyit hibáztam még abban is, hogy neked akartam segíteni.
Néhány pillanatig csendben voltam, majd újra ránéztem. Semmi kedvesség nem volt most bennem, csak mérhetetlen harag. Nem is bírtam már fékezni, csak úgy, hogy elnéztem róla. Idióta gyerek… mert most igenis egy idióta gyerek volt.
- A békét pedig nem lehet úgy megteremteni, ahogyan te akarod. Próbáld meg, mit bánom én… De ne merd veszélyeztetni a világomat, Yuke. Számítasz nekem, de nem fogom neked engedni. Ezen felül… ha így látod, nekem itt jelenleg nincs mit keresnem, tekintve hogy úgysem tudlak befolyásolni. – kicsit mintha csattant volna a hangom a szoba csendjében, így jobbnak láttam, ha indulok. Kétlettem, hogy a következő hetekben átjövök Karakurába, vagy egyáltalán találkozni akarok vele. Eléggé felmérgelt ahhoz, hogy a legközelebbi találkozásunkat egy pofonnal kezdjem, ha a közeljövőben esne meg.
Fújtam egyet, majd újra ökölbe szorult kézzel vettem célba az ajtót, és mikor kiértem az udvarra, elővettem a zanpakutuomat, hogy nyissak magamnak egy Senkai kaput, mai egyenesen hazaröpített volna.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

Szavai hirtelen szokatlan erőteljességet csengetett meg, amitől valahol belül megijedtem. Ilyennek még nem láttam. De a lényeg ami lényeg, dühös lett, és én ezt akartam. Ha most dühös, akkor ha ez az egész meg fog történni ő képes lesz megölni. Bármily hihetetlen én ennek örültem. Miután kifejtette, hogy semmit nem tett velem. Hogy MI?! Ez a legnagyobb baromság amit valaha mondhatott! Hogy képzeli, hogy ennyire semmibe veszi magát. Szememben megjelentek a körök, és gyomromból egy elfolytott energia robbant ki, még alig érezhetően. Visszaadta a gyűrűt, amit mindezek emlékéért adtam. Remegett a karom, és a lábam. Mikor kirontott azon az ajtón, kilépett az életemből. És én ezt hagyom? Aizenhez hasonlított engem. Teljesen jogosan. Tudtam, hogy ez közös bennünk, és valahol tiszteltem, hogy mind ezt végre tudta hajtani. Az az elme lehet, hogy gonosz, de zseniális. A Villámvándor Tamachi tehát itt bukott el. Kész vége! Itt az idő befejezni amit elkezdtem. Megkeresem Yuu-sant, csatlakozok hozzájuk, majd megkeresem Nai Arujit. Íme már nem maradt a lelkemben semmi ami visszatartson a tetlegességhez. Éreztem, hogy egy senkai kapu nyílt a közelben. Én annál sokkal gyorsabb vagyok. Odakint már éppen lépett volna át a saját világába, mire én a lerobbant láb-kontrollt is megelőzve felshunpoztam maximális sebességben a zanpakutomért, és aktiváltam. Felkaptam egy bot szerű tárgyat, amit ha eltörnek, akkor az jelez nekem, egy reiatsu lökettel. Ezt is a 12. osztagtól loptam. Ezzel a tárggyal kérnek azonnali segítséget. A sötét dühöm most kiszakadt belőlem, mint az az üvöltés amit ezzel egyidőben hallattam. Gyors teleport Maya elé.
- Jelenj meg, Paragon!- félelmetes sebességgel terjedt szét a gömböm. Ha nem sikerül belehúznom a gömbbe, akkor ennyi volt. Apám sírjához megyek. Ha sikerült, akkor azonnal kioldhatatlan kötélbe szorulva találta magát. Odabent hatalmas viharként kavargott a lilás színű felhős fal.
- HOGY GONDOLOD, HOGY ÍGY SEMMIBE VESZED MAGAD!- üvöltöttem, mint a sakál. Most ő is megismerheti azt a teljes dühöt ami belőlem áramlott egyenesen felé. Eloldoztam egy gondolattal a lányt, és ha megbizonyosodtam, hogy nem öl meg azonnal, akkor hagytam így a dolgot. Könnyek áradata hullott ki a szememből. Úgy felpumpálta bennem az ideget, hogy ezeket mondta magáról.
- Rólam igazad volt, de magadról hogy mondhatsz ilyet! Te egy olyan csodálatos ember vagy. A legjobb dolog az életemben. Mégis úgy döntöttem, hogy ezt teszem, mert ez ellen nem tehettünk már semmit. Érted? Semmit! Apám ezt meg akarta akadályozni. Jót akartam nekem. És erre én megöltem T.T . Egy borzalmas szörnyeteg vagyok, aki egy gyerekként az elveszett cukorkájáért sír folyton. TE! Te nem hibáztál. Meg akartál mindig is javítani... Mindig is a jót akartad nekem. Pont mint apám. Amikor azt mondtam, hogy nem tudtál rajtam befolyásolni, akkor az nem a tied, hanem az én hibám. Csakis az enyém. Azt mondod Aizenhez hasonlítasz, és annál senkit sem gyűlölsz jobban. Hát tedd fel magadban a kérdést. Mit tennél, ha megölném őt, és ezzel az életemet áldoznám, és csupán azért, mert kellene a hatalma. Akkor mit tennél? Ez sosem fog megtörténni. Nem akarok semmilyen hatalmat, ha az túl lő a felelőségemen. Csupán félek. Ki nem félne, ha előtte áll egy olyan út, amit lehet sosem fog bejárni. Akár lehetne itt vége az útnak. ÖLJ MEG! Ha itt véget érhetne a dolog, akkor legyen már vége!- és kitartottam a karjaimat. Három lehetőség jöhet szóba. Egy kard a szívembe, egy pofon vagy a semmi. A harmadiknak örültem volna a legjobban, de erre eléggé kevés esély volt. Szóval válalltam a dolgokat, és ha még élek, a dimenzióm fala eltisztult, és apám sírjánál álltunk a teleportnak hála. Szikrázott még a kardom, és a dühöm sem csillapodott. A narancssárga reiatsu kavargott a Tamachi palota romjainál. Ezzel egy időben a por is köröket rótt. Ha még mindig élek, szóra nyitom a szám. Minden egyes levegő vételem a bankai szintű lélekenergiát sugározta.
- Hát akkor kérlek... Sőt könyörgök. Ha valaha is megtörténne, hogy ártsak a te világodnak. Akkor az első sorban legyél, aki a zanpakutoját belém döfné!- Ekkor mögé teleportáltam és odaadtam a pálcát- Viszont! Az álmom, hogy megvédjelek bármilyen gondtól, vésztől. Akkor fogadd el segítségemet, és törd el ezt a botot. Akkor én repülök hozzád, és megmentelek. Nem szeretném, hogy így vége legyen mindennek. Mindennek ami ilyen szép volt, és meghatározó az életemben. Téged nem akarlak elveszíteni. Ezúton búcsúzok Tőled, Chizuki Maya!- és eltűntem. Talán örökre.

Miközben sétáltunk, némán suhantak el mellettünk Karakura halgatag monolitjai. Felfelé lassan mind elveszett a szürkeségben. Valahogy így éreztem Tamachi-sannal kapcsolatban is. Egyre több zavaros tényező kezdett napvilágra csusszanni szavai mögül. S ha ez nem lett volna elég még az holow energiája is beköszöntött valahonnan. Apró kis teremtés, annál nagyobb gyorsasággal. Hála a fotografikus memóriámnak pontosan el tudtam helyezni képzeletemben éppen merre jár. Jól jön néha, ez, hiszen én se nem voltam különösen erős, se nem különösebben gyors. Halkan hallottam ahogy a finoman szólva illuminált fickó beszél hozzám de már indult a kezem. Ahhoz nem lett volna idő hogy Makas-et előhívjam. Bár itt pezsgett az oldalamon, éreztem ahogy meglódul a feszültség körülöttem, de nem. Meggondolatlan és botor gondolat lenne kockáztatni. De valami megzavarta a varázslatot, a kis szócskát már nem volt időm kimondani. Tamachi- san már ott állt fenn és kardja már rég átmetszette a lény bőrét.
Milyen ravasz ez az ipse, egyik pillanatban szédül, a másik pillanatban meg úgy eltűnik, hogy még csak a foszlányát is alig láttam. Szép... hát én nem vagyok képes ilyen látványos mutatványra. nem azon lepődtem meg, hogy erre képes, ezt már azelőtt tudtam, mielőtt láttam volna a szememmel. Az energiája sugallta már messziről, sokkal inkább azon, hogy utána megint szédeleg és tántorog, s tekintete egy pillanatra megint zavart.
- Hmm- mormogtam inkább csak úgy magam elé, s önkénytelenül is megigazítottam a szemüvegem. a lelkesedés viszont még mindig nem tért vissza tekintetembe. Míg éltem édesanyámnak igazán frappáns kifejezése volt erre a fajta nézésre, ő úgy hívta ez a halott zöld. Lám, megint csak bebizonyosodott, hogy teljességgel hasznavehetetlen vagyok.
De nem sokáig rágtam magam, mert immár megint csak oda kellet figyelnem Tamachi-san rendhagyó mondatalkotási technikájára. A válaszok gyorsan érkeztek.
- Nos... Tamachi-san, tisztába vagyok az osztagok funkcióival. Nos, mint ha állítod át is lettem verve, az ellen én nem sokat tehetek. Tudod hogy van az, a parancs az parancs. Nem azért vagyok, hogy az ő döntéseiket firtassam. Isten ments, hogy az ő fejükkel próbáljak gondolkodni. Köszönöm nem, még szeretnék egy kicsit emberi maradni. - mondom komoran, ahogy mellette lépek , fakó neon sárga lámpák fény az ő üstökét ezüstfehérre az enyémet lángszínre festi. Ebben a sötét beteg félhomályban egészen váratlannak tűnik a mosoly mit arcomra rajzolt a kósza irónia.
- Őszintén szólva eddig nem érdekel, miért is kell téged figyelnem. Csak a neved olvastam el az aktán, az archívumokba bele sem lestem. Úgy véltem nincs értelme, ami igazán fontos azt magamtól is észre fogom venni. Mint látod nem vagyok a bölcsek közé sorolható, hisz akár meg is várhattam volna míg az a gyáva eliszkol, de ami azt illeti kissé türelmetlen vagyok. Az élethez is meg magamhoz is.- vallottam be, én sem igazán értettem ez most, hogy kerül ide, de fáradt voltam mindent magamnak magyarázni, ezért inkább témát váltottam.
- Nem gondolnám, hogy nekünk kellesz, mert ha így lenne annak személyes okok is kell hogy húzódjanak a háttérbe. De nekünk jelenleg nincs olyan vezetők, aki ilyen parancsokat adhatna. Híján vagyunk egy kapitánynak tudni illik. A mögöttes dolgokon nem gondolkozom elvből. mert hogy megfejthessem előbb át kéne látnom a szövevényes intrikát, az pedig gerinccel együtt nem megy. - Az utóbbi pár lépés mintha lassulna, bizonyára nemsokára megérkezünk. de ekkor újabb meglepetésként érkezik a heves fenyegetés és érzelmi reakció a fickó részéről. Fura nem tűnik túl ingerelhető személynek.
- Ugyan...Ők sem ma jöttek le a falvédőről.- mondom lágy mosollyal.- Tudjak ha akartad volna már rég használtad volna ezt a hatalmat, de ha más célod van velük... úgy hát más reakcióval kell válaszolniuk. Talán azért küldtek mert nem tudják mire készülsz.- gondolkodom hangosan és körbenézek. A kis műszerre alig vetek egy pillantást. Eszem ágában sincs azzal heccelni, hogy elragadom tőle. Láttam milyen gyors, esélyem sincs. Beérvén a lakásban azonnal megcsapja az orrom három nő édes illata. Nemsokára a táska és a kabátok is szemem elé kerülnek. Hm... nagy nőcsábász lehet... mindegy az ő dolga.
- Köszönöm a meghívásod ^^, szívesen elfogadom.- hajoltam meg udvariasan kissé,s mosolyogtam a gesztusra.Hát igen, én még mindig az a régi vágású fazon vagyok. Furcsa érzés kerülgetett. Yukezo úgy kezel engem mint egy régi barátot, bizalmasan viccelődik, meg sem rökönyödik rajtam.
- A csipkebogyó tökéletes lenne.- mondtam miközben levettem a bakancsot. Na igen a póttest gyönyörei, ha akarom minden alkalommal más és más stílust ölthetek magamra. Most éppen úgy néztem ki mint valami újfajta punk-alternatív banda frontembere. A cseresznyevirág méz említésére összefut a számba a nyál. Hú de rég ettem olyat, fenébe az édes számmal >.<. Kezdek megint oldódni. Ez nem jó. Küldetésen vagyok. Küldetésen vagyok! Küldetésen vagyok! Na jó, de csak egy kicsit >.<. még hogy kiönteni egy vödörbe... olyan faragatlannak tűnök? Cöh... látszik ő is ismeri a shinigamik sötét oldalát -.-. De nem sok időm maradt ezen tépelődni, bátortalanul beljebb lépkedtem, s ösztönösen megigazítottam a metszett bőr mellényt magamon. majd figyelmem az első ránézésre is szörnyű józanító bájitalra terelődött. * hmm vajon mi lehet benne... ezen kell majd kísérleteznem...* Véstem az eszembe. Nemsokkal utána, Tamachi-san szemei kiélesedtek, és pár grimasz után már úgy tűnt mintha soha életében nem ivott volna. Rögtön ezután újabb kérdésre kellett választ adnom.
- Oh... a tea ^^, kiváló.Ami azt illeti a vízipipát viszont még sosem próbáltam... úgyhogy fogalmam sincs...- mondtam kicsit megilletődve. Nem vagyok hozzászokva a kedvességhez. Egy kezemen meg tudnám számolni azokat akiket ebbe a kategóriába sorolnék. Körülnézve a szobán, volt egy megfoghatatlan deja vu érzésem. Kellet néhány másodperc, mire rájöttem mitől. Ennek a háznak, otthon illata van... De rég volt már. Akaratom ellenére elmerengtem ezen...