Próbáltam kivenni alakom tükörképét az ablak üvegében, de olyan homályosnak és bizonytalannak tetszett, mint amilyen én magam is voltam. Valami biztos pontot kerestem a zavaros képben, amikor Shun a vállamra tette a kezét.
- Mi történt? Tudok segíteni valamiben? - Hallottam lágyan csengő hangját.
- Mm... Csak maradj még itt egy kicsit.... - Válaszoltam egy erőtlen mosoly kíséretében.
Nem tudtam megmagyarázni az okát, de nagyon jól esett a lány közelsége, a nap folyamán többször is benne találtam megerősítésre, támaszra, és valami néven nem nevezhető dologra. Nem voltam benne biztos, de talán ez zaklatott fel annyira, mármint hogy ennyire függök egy nőtől, akit 384 évig és 365 napig nem is ismertem, és most hirtelen felzargatta az eddig viszonylag kiegyensúlyozott életemet. Jó lett volna magamhoz szorítani, beletemetni arcom hosszú ében színű hajába, és feszélyezett a tudat, hogy nem tehetem meg. Csupán az töltött el némi keserű elégedettséggel, hogyha pontosan nem is, de nagyjából már tudtam mi bánt és ténylegesen be is ismertem magamnak, csak a gyógyírt tartottam elérhetetlennek.
- Tudod..... Azt hiszem kezdelek komolyan megkedvelni... - Kezdtem bele mondandómba egy hirtelen vezérelt ötlettől. Annyira lehetetlennek láttam a helyzetet, hogy önkéntelenül is nevetnem kellet magamon. - Kérlek ne rémülj meg, tényleg nem tudom mi ütött belém, biztos csak ez a rémes álom váltotta ki belőlem... - Hunytam le zavartan a szemem és dőltem hátra a kanapén. Újra eszembe jutottak az álom egyes jelenetei. Megint láttam Elza rideg arcát, a rajta csillogó keserű könnycseppet és akkor végre rájöttem, mit akart megértetni velem. Abban a pillanatban ő elengedett, így rajtam a sor, hogy megtegyem ugyan ezt.
Hosszú évek után újra élni akartam, nem csupán létezni egy üres testben.

- Csak maradj még itt egy kicsit...
*Beleegyezően bólint, majd fejét hátravetve a plafon bámulásába kezd. Keze ezalatt továbbra is René vállán pihen. Szemét lehunyva élvezi a beálló csendet - bárcsak örökké tarthatna ez a másodperc... Hamarosan azonban vége szakad a némaságnak. És mégsem sajnálja, különösen akkor nem, amikor felfogja René szavainak értelmét...
Igen. Benne is hasonló gondolatok kavarognak, de nem tudja megfogalmazni ezeket... Így hát ismét megszorítja a mellette ülő férfi vállát, jelezvén, hogy egyetért vele, és kicsit előrébb dől, arcán keserédes mosollyal. Milyen különös, hogy ahhoz, akit nem is olyan régen még képes lett volna hidegvérrel megtámadni, most legszívesebben hozzábújna és átölelné - ráadásul úgy, hogy valójában alig ismerik egymást... A sors furcsa fintora...*
- Nem voltak rémálmaim, mégis ugyanazt érzem, mint te...
*Válaszol végül halkan. Az a néhány percnyi szótlanság, míg összeszedte magát, szinte óráknak tűnik számára, de most már megkönnyebbülten pillant a mellette ülőre, majd ismét helyezkedni kezd. Fél lábát maga alá húzza, és nekidől a háttámlának, fejét pedig oldalra, a még mindig René vállán lévő karjára hajtja.
Tudja, hogy egyre fáradtabb, ezért igyekszik nyitva tartani szemeit, és elnyomni ásításait. Minden kimerültsége ellenére azonban mégis jól érzi magát - jobban, mint eddig bármikor. Rájött arra, hogy a hiányérzet, ami kisebb-nagyobb mértékben, de az eltelt évek alatt szüntelenül beárnyékolta kedvét, mintha lassanként kezdene megszűnni...*

Kinyitottam egyik szemem, úgy fürkésztem a lány arcát ami most a vállamon heverő karján pihent. Szemeit lehunyta, így szabadon veszhettem el az elsőre még annyira ridegnek tűnő vonásokban, ami azóta minden pillanattal többet árul el gazdájáról, ám mégsem eleget ahhoz, hogy elveszítse varázslatos misztikumát. Minden nyomasztó érzés elhagyott ahogy Shun megszorította a vállamat, csak egy baljós gondolat keringett a fejemben. Tudtam, hogy ez az este is véget ér egyszer, és féltem, hogy képtelen leszek újra ilyen szintre emelni a kettőnk közt lévő kapcsolatot.
- Nem voltak rémálmaim, mégis ugyanazt érzem, mint te... - Törte meg az ismét beállt csendet halk hangja. Mosolyogva néztem őt szótlanul, miközben azon morfondíroztam, hogy lehetetlenség úgy érezni, ahogy én éreztem az adott pillanatban, mégis én lennék a legboldogabb, ha nem lenne igazam. Óvatosan arrébb söpörtem egy tincset ami kószán a homlokára csúszott füle mögül. Arca meg sem rezzent kezemmel ellentétben, ami tétován megállt a levegőben, miközben ismét elmerültem egyszerű gyönyörűségében. Olyan volt, mintha egy olyan tárgyat tartanék a kezemben, ami után hosszú hosszú ideje vágyakozom és végre megkaptam. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, és kezem is ügyetlenül remegett annak ellenére, hogy én magam teljesen teljesen kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Megfogtam a kezét és szórakozottan nézegettem az ujjait, majd felé fordultam, hogy egész közel hajolhassak az arcához. Erre már kinyitotta szemeit és kissé rémülten nézett az enyémbe.
- Ha valóban így van, örülök, hogy ezt mondod.... - Reagáltam végre a válaszára egy huncut mosoly kíséretében. - Látom álmos vagy, amit nem is csodálok. Hosszú nap volt ez a mai, és ha jól sejtem, nem sokat aludtál... - Dőltem hátra a tarkómat vakarászva. Kicsit gonosznak tartottam magam, de imádtam nézni a megszeppent arcát, ezért egy hirtelen mozdulattal felkaptam a karomba, majd dobtam rajta egyet a megfelelő fogás érdekében.
- A szívemre venném, ha a fáradtságtól esnél most össze nekem... - Vigyorogtam felé, majd megindultam az emelet felé. Miután pár (nem véletlenül) hirtelen manőver után megérkeztem az ágyhoz, a lehető legóvatosabban tettem le Shunt afféle bocsánatkérésként, amiért több ízben is sikerült ráhoznom a frászt. Gondosan betakargattam, majd én is elhelyezkedtem a saját felemen.
- Szép álmokat, rózsás csókokat... - Suttogtam alig hallhatóan miközben végigsimítottam kezem szeppent arcán.

*Talán egy-két percre sikerül is elaludnia így, ülve, az ismét bekövetkező rövid csendnek köszönhetően. Mintha fel sem tűnne számára, ahogy René óvatosan arrébb söpri arcába lógó haját, azonban halvány mosoly ül ki arcára, ami elárulja, hogy mégis észrevette a mozdulatot... Amikor pedig megfogja a kezét, fél szemét kicsit kinyitja, és lopva sandít arrafelé.
Azonban nem leskelődhet sokáig, René ugyanis váratlanul teljesen az arca fölé hajol. Gyorsan kinyitja szemeit, és kissé ijedten bámul a másikra. Megkönnyebbülten hallgatja végig szavait, bár az a mosoly kicsit gyanús számára...*
- Már vagy száz éve...
*Válaszolna, ha lenne rá ideje - azonban, legnagyobb meglepetésére, René szó nélkül ölbe kapja...*
- Hé! Mit csin...
*Vonja kérdőre a másikat riadtan, mialatt ösztönösen zanpakutójáért nyúl, és még éppen idejében sikerül elérnie a levegőbe dobás előtt.*
- Tegyél le!
*Tiltakozik nem túl meggyőzően - igaz ugyan, hogy lábaival szüntelenül kalimpál, szabad karjával azonban erősen kapaszkodik közben a privaron espada nyakába... Hamarosan már ez a gyenge ellenkezés is abbamarad, és nyugodtan hagyja, hogy felcipeljék az emeletre.*
- Vigyázz már!
*Szólal meg riadtan néhány hirtelen manőver után, és még erősebben kezd csimpaszkodni a másik nyakában.
Végül megérkeznek az emeletre, majd René elővigyázatosan leteszi az ágyra és betakargatja, mialatt ő az éjjeliszekrénynek támasztja zanpakutóját.*
- Neked is.
*Fordul René felé mosolyogva, és megfogja a kezét, amikor az végigsimít arcán.*

Halványan elmosolyodtam, mikor meghallottam Shun halk válaszát, majd megszorítottam a kezét, amit az enyémre tett. Azon elhatározásom ellenére, hogy már nem alszok vissza, elég hamar elnyomott az álom.
Reggel pontban kilenc órakor keltem, ugyanis ilyenkor mindig reflexszerűen kipattan a szemem attól függetlenül, hogy tizenkét órát aludtam, avagy felet. Óvatosan nyújtóztam egyet, hogy ne ébresszem fel a még békésen szuszogó Shunt, majd egy gyors arcmosás után kedélyesen leszökdécseltem a lépcsőn. Mielőtt nekiláttam volna a reggeli elkészítésének, felraktam egy Edith Piaf lemezt, majd fütyürészve kezdtem kikeverni a palacsinta tésztáját. Artista módjára hadonásztam a serpenyőkkel, néha közben fél kézzel a cseresznyés öntetet kevergettem. A kész tészták közé édes túrót kentem, majd a palacsintatortát nyakon öntöttem a sziruppal végül a tetejére pár szebb cseresznyét pakoltam díszítés gyanánt. A tálcára amire a reggeli került, raktam még két tányért, frissen facsart grapefruitlével teli poharakat, de valami még hiányzott, amitől igazán rám jellemző lenne. Mikor végre felgyúlt a kis villanykörte a fejem felett, kivettem a hűtőből a tartalék bonbont, szép dobozba pakoltam, majd úgy ahogy voltam, pizsamában, átnyargaltam a szomszéd nénihez. Szegénykém igencsak meglepődött, amikor olyan alul öltözötten elé álltam, ezért sűrű bocsánatkérések közepette a kezébe nyomtam a bonbonos dobozkát, majd megkérdeztem, hogy nyeshetnék e egy fehér rózsát a kertjéből. Az anyóka egy kedves "Persze fiacskám" kíséretében megsimogatta kócos fejemet, én pedig kissé zavarban ugyan, de nekiláttam a tökéletes virág kiválasztásához. Miután megtaláltam az igazit, azzal a hévvel rohantam vissza a konyhába, ahogy elhagytam azt, hogy azelőtt szolgálhassam fel a reggelit, hogy kihűl. Egyszerű vázába tettem a rózsát, majd miután helyet találtam neki a tányérok között, fütyürészve indultam az emeletre.
- Szép jó reggelt, Kisasszony! - Köszöntöttem kedélyesen az épp nagyokat nyújtózó Shunt. - A reggeli tálalva! Palacsintatorta túróval töltve cseresznyés mártással... Tudom, nem valami komplikált fogás, de az előtt szerettem volna elkészülni, hogy felkelsz. Kint ennél a teraszon, vagy inkább az ágyban? - Vigyorogtam mint a vadalma a láthatóan még elég kómás leányzó felé. Hiába, lelőni se lehet, ha igazán elememben vagyok.

*Pár percen belül elnyomja az álom, és az éjszaka hátralévő részét úgy átalussza, mintha fejbe vágták volna... Még horkol is kissé.
Végül azonban elérkezik az a pillanat is, amikor fel kell kelnie... Ez pedig jelenleg amiatt következik be, mert félálomban úgy érzi, mintha fázna a lába... Kelletlenül nyitja ki szemeit, hogy megnézze, mi az oka ennek. Hamarosan megvilágosodik: alvás közben már megint sikerült úgy elforgatnia magán a takarót, hogy az már keresztben van rajta, szabadon hagyva végtagjait. Így már az is érthető, miért álmodta azt közvetlenül felkelés előtt, hogy még nagyobbra nőtt. Mintha az a cirka 183 centi nem lenne elég...
Ráérősen heverészik továbbra is az ágyon, miközben a többi álmát próbálja felidézni, de akárhogy is töri rajtuk a fejét, nem jut eszébe semmi - sőt, egyre kevesebbre emlékszik. Nem hitte volna, hogy ennyire szokatlan lesz az, hogy kivételesen nem kisebbfajta tömegverekedés zajaira ébred fel... A kómás és mogorva arckifejezése azonban a tőle jól megszokott, ami egészen addig el is fog tartani, amíg 1-2 nagy bögrényi kávéval fel nem ébred ténylegesen.
Kábán néz körül a helyiségben, óra után kutatva. Végül aztán megtalálja az egyik éjjeliszekrényen a keresett tárgyat, és megállapítja, hogy jó néhány órával túlszárnyalta eddigi alvásrekordját...
Éppen nagyokat nyújtózkodik és ásít, amikor René felér az emeletre, és bambán figyeli a kezében lévő tálcát.*
- 'Reggelt...
*Viszonozza az üdvözlést kómásan, és még a 'kisasszony' megnevezés se tűnik fel neki, amiért előző nap még úgy prüszkölt...*
- Talán inkább a teraszon...
*Pislog bambán maga elé, és egy újabb nagy nyújtózkodás közepette kimászik az ágyból, majd lassan elindul az üvegajtó felé, fejét vakargatva.*

*'Reggelt...* - idéztem fel összetörve Shun szavait. Derűs mosolyom egy csapásra olvadt le arcomról, a fagyos köszöntés hatására a tálca is majdnem kifordult a kezemből. *'Reggelt..* - hallottam fejemben ismét a szavakat amik jeges dárdaként találtak telibe, majd megállíthatatlanul hömpölyögve borított maga alá a mély depresszió. Ahogy ott álltam lehorgasztott fejjel kezemben a tálcával, amin lelkem minden vidámságát és szeretetét magába ölelő palacsintatorta pislogott bánatosan, Shun csoszogott el előttem az üvegajtó felé, aminek majdnem neki is ment. Igyekeztem túllépni a szívemet marcangoló fájdalmon, de a lány nyúzott és feltűnően ingerült arcát látva legszívesebben hanyatt homlok menekültem volna ki a világból. Nagyot szippantottam a levegőből önmagam bátorításaképpen, és fejemet felszegve vonultam ki Shun után a teraszra. Sértődöttségemből fakadóan úgy viselkedtem, mint egy arrogáns pincér, kelletlenül pakoltam a tányérokat és a poharakat az asztalra.
*Te idióta vadbarom, mégis hogy gondolhattad, hogy minden olyan szép és jó, ahogy azt te elképzelted azzal az irreálisan szentimentális bugyuta eszeddel?* - ostoroztam magam, mikor megpillantottam a rózsát, amit olyan művészi gonddal válogattam ki legalább kétszázötven társa közül.
Szótlanul tömtem magamba a palacsintatortát, még jó étvágyat sem kívántam lázadásképpen. Érző kis szívem sajgott a keserű fájdalomtól amiért nem hittem a logikus felemnek, aki este szüntelenül károgta a fülembe, hogy Shun csak játszadozik velem, és reggel újra ugyanúgy semmibe fog venni, mint amikor először találkoztunk. Durcásan ráncoltam a homlokom akár egy kisgyerek, akinek megígérték, hogy elviszik a vidámparkba, majd közlik vele, hogy csupán egy áprilisi tréfa volt.
*Tegnap..... tegnap volt bolondok napja....... A..... Szülinapom....* - Csapott belém a felismerés, majd meggyötört arccal meredtem Shunra. Én a szívem lelkem kitettem ő pedig ócska tréfát űzött belőlem, és ami a legrosszabb, visszaélt azzal, hogy komolyan megszerettem... Hatalmas, sötét felhők gyűltek a fejem körül én pedig, hogy menedéket leljek e rút világban, felhúztam a térdeimet, hogy beletemethessem arcomat.
- Nem muszáj megenned.... Menj csak el..... Nem akarlak feltartani..... - Nyöszörögtem kínkeservesen térdeim közül

*Egyre jobb. Már a feje is hasogat... Nem gondolta volna, hogy ennyire rossz hatással van rá a nyugodt kelés... Mondjuk a raktárban legalább annyi előnye van, hogy egyrészt majdnem mindenki kiállhatatlan, másrészt pedig ismerik már annyira Shunt, hogy tudják róla, milyen "vaddisznóként" viselkedik reggelente.
Kábultságáról az is árulkodik, hogy sikeresen - valamint a reggeli állapotához képest viszonylag nagy lendülettel - nekimasírozik az üvegajtónak, és halkan káromkodva kap beütött orrához... Normális esetben ez a szitkozódás is jóval hangosabb lenne, de igyekszik legalább egy kicsit visszafogni magát. Ahogy azonban kilép a teraszra, és megcsapja a frissítő, enyhe szél, valamivel már normálisabban érzi magát. Mélyet szippant a levegőből, és csak egy-két plusz lépés után ül le az asztalhoz, homlokát masszírozva.*
- Jó étvágyat...
*Szól erőtlenül, miközben kissé bandzsítva méri fel az asztalon lévő reggelit. Ugyan megpróbál olyan képet vágni, mintha értelmes lény lenne, ez nem igazán jön össze, ráadásul még elég látványosan szenved is... Szemét tovább dörzsölgetve dönti hátra fejét. Legszívesebben rágyújtana - amivel általában szintén sikerül észhez téríteni magát -, de az ehhez szükséges kellékeket minden bizonnyal az éjjeliszekrény környékén hagyta... Vissza pedig inkább nem megy értük, mert valószínűleg ismét képes lenne felkenődni az ajtóra.
Csak akkor sikerül észrevennie, hogy René mennyire magába zuhant valami miatt, amikor visszahajol az asztal felé, és meglátja elkeseredett arcát. Az előzőnél jóval bambább tekintettel pislog maga elé, ahogy teljesen sikerül feldolgoznia a másik szavait.
Pár perc elmélyült gondolkozás után világosodik csak meg - hiába, ilyenkor még ez sem megy olyan egyszerűen... Teljesen elfelejtette, hogy René most szembesült először Shun reggeli félkómájával... Gondolatban a saját hülyeségét szidva áll fel a székről, és átsétál a privaron espada mögé. Itt aztán hátulról váratlanul szorosan átkarolja Renét.*
- Mi történt...?
*Kérdezi halkan, teljesen közel hajolva hozzá, majd egy kisebb sóhaj után reménykedve hozzáfűzi:*
- Nincs véletlenül egy kis kávéd...? Felkelés után még a szokásosnál is rosszabb vagyok egy darabig...

Összezuhanva bugyogtam magamban kizárva a külvilágot, így észre se vettem, mikor Shun felállt az asztaltól. Tágra nyílt szemmel, és majd kiugró szívvel konstatáltam a lány szoros ölelését, pár másodpercig köpni nyelni nem tudtam a hirtelen rémülettől.
- Mi történt...? Nincs véletlenül egy kis kávéd...? Felkelés után még a szokásosnál is rosszabb vagyok egy darabig - suttogta a fülembe, mire bennem végre összeállt a kép. Szinte láttam magam, ahogy színes pici csillagokat és virágokat árasztok a boldogságtól, amiért csupán a reggeli nyűgösségnek volt betudható Shun viselkedése. A lány közelségétől egy csapásra visszatért az életkedvem, a fejem köré gyűlt viharfelhőket legszívesebben csaholó kiskutya módjára zavartam volna el. Természetesen az, hogy én tisztában vagyok a ténnyel, hogy mindjárt kiugrok a bőrömből, nem jelenti azt, hogy ezt másnak is tudnia kéne. Jól néznék ki, ha Shun tudomására jutna, hogy gondolatban néha olyan vagyok, mint egy kilóméterhiányos, érzelemtúltengésben szenvedő kisgyerek. Kimérten köhintettem tehát, és fél szemmel felé sandítottam.
- Nem vettem volna rossz néven, ha nem csak akkor ölelsz meg, amikor kávét szeretnél… - mosolyodtam el halványan, majd lefejtettem magamról a finom kezeket, hogy fel tudjak állni a székről. - Na gyere, főzünk neked egy jó erős kávét. - Vigyorogtam, majd a kezénél fogva levezettem magam után a konyhába. Már az előbb is feltűnt, hogy nem közlekedik túl magabiztosan, ezért jobbnak láttam, ha én mutatom az utat.
- Egy bögrével elég lesz? – Próbáltam viccelődni, és eléggé meglepett, amikor Shun továbbra is nyúzott arckifejezéssel csak némán bólintott egyet. - *Ehehhehe, nem egyszerű eset..* - vakartam zavartan a tarkóm egy idióta mosoly kíséretében, majd nekiláttam elkészíteni a kávét, ami egy téli álmából ébred medvét is egyből felrázott volna. Kicsit megint elragadott a hév, Shun figyelmeztető köhintései zökkentettek ki a pepecs munkámból, ekkor tűnt csak fel, hogy már vagy két perce dekorálom lelkesen karamellsziruppal a kávé tetején lévő tejhabot. Mikor végeztem, készségesen átnyújtottam neki legújabb alkotásom, amit ő egy pillanat alatt kivégzett. Tágra nyílt szemmel és rángatózó szemöldökkel figyeltem, ahogy egy húzásra kiitta a bögrét.
- Hátöhm… Ezek szerint ízlett, akkor örülök… - Mosolyogtam ismét zavartan a szépen lassan magához térő lányra. - Amíg befejezed a reggelit, készíthetek neked egy kellemes fürdőt, ha gondolod. Remélem, nem sietsz nagyon… - Fejeztem be kicsit elmélázva, miközben Shun egyik hajtincsét az ujjaim köré csavartam.

*Halvány, megkönnyebbült mosollyal konstatálja, hogy remélhetőleg sikerült visszahoznia René életkedvét előző akciójával.*
- Miből gondolod, hogy a kávé miatt öleltelek meg? Az csak utána jutott eszembe...
*Válaszol egy kis megjátszott sértődéssel hangjában, arcáról le nem hervadó vigyora azonban egyértelműen elárulja, hogy nem gondolja komolyan ezt. Elengedi a másikat, majd ismét nyújtózik egy hatalmasat, és ásít is mellé.
Szó nélkül hagyja, hogy kézen fogva vezessék le a konyhába. A lépcsőn lefelé azért igyekszik szabad kezével a korlátba kapaszkodni, időnként pedig kicsit megdörzsöli szemeit, amik már szerencsére kezdenek egyre több értelmet tükrözni.*
- Egy bögrével elég lesz?
- Remélem...
*Bólint fáradtan, és a kávé készítésére igyekszik összpontosítani maradék figyelmét. Egy darabig még nagyjából sikerül is ez, azonban amikor René már jónéhány perce csak a tejhabot csinosítgatja, kezd elfogyni türelme, és halk köhécselésbe kezd, mintegy jelzésként.*
- Köszönöm.
*Mosolyodik el a bögre átvétele közben, majd egy hajtásra kiissza a tartalmát. Már szinte a következő pillanatban érzi, ahogy egyre jobban kezd visszatérni életkedve és energiája.*
- Igen.
*Szólal meg kis idő múlva. Hangján is érződik, hogy már kezd teljesen felébredni... Még egyszer megdörzsöli szemét.*
- Azt hiszem, jobb lenne, ha inkább lezuhanyoznék...
*Válaszol elgondolkozva, és szeme sarkából az éppen hajával babráló Renére les mosolyogva.*
- Nem sietek...

- Azt hiszem, jobb lenne, ha inkább lezuhanyoznék...
- Neem nem, hidd el, hogy nagyon jót fog tenni az a fürdő! Nem kell rohanni, zuhanyozni márpedig a rohanó emberek szoktak... - Goboztam ki kezem Shun hajából, hogy aztán elkezdhessem a vállát masszírozni. - Értve vagyok? Legalább ma próbálj meg egy kicsit lazítani... - Mosolyogtam bambán a válla fölött, majd továbbra is masszírozva igyekeztem felfelé terelni az emeletre, hogy aztán én lekanyarodhassak a fürdőszoba ajtajában.
- Tessék megenni a palacsintát, különben rettentően megsértődöm..... És akkor elvárom, hogy kiengesztelj.. - Vigyorogtam gonoszan az ajtóban, majd eltűntem a fürdőszobában.
Megengedtem a vizet, vaníliás fürdősót dobtam bele, majd a kád szélén ülve néztem, ahogy nagy, színes buborékok nőnek a víz tükrén. Kedvtelve pukkasztottam ki őket, miközben megállás nélkül zakatolt az agyam. Fogalmam sem volt, hogyan értelmezzem ezt az egész helyzetet, hiszen egyrészt hosszú évekig úgy formáltam a nőkkel való különböző szintű kapcsolataimat, ahogy az nekem megfelelő volt, másrészt Shun egy kivételesen kirívó eset, mint ahogy azt már többször is megállapítottam magamban. Valószínűleg akkor sem tudnék rajta kiigazodni, ha már száz éve ismerném, nem hogy így, egy egynapos ismeretség után.
Annyira elbambultam, hogy csak az térített magamhoz, hogy majdnem túlcsordult a kád. Elzártam a csapot, majd kilestem az ajtón.
- Kész a víz. - Félig hangosan kiáltottam a reggeleiével végző Shun felé, majd erőtlenül nekidőltem az ajtófélfának.

- Ha már ennyire ragaszkodsz hozzá...
*Vigyorodik el a rábeszélés hallatán, és feltápászkodik, majd hagyja, hogy René visszaterelje a teraszra. Kicsit hátra is dől, így majdnem elveszti egyensúlyát, amikor a privaron espada hamarabb lekanyarodik végül az emeleten. Szerencséjére azonban még időben meg tud kapaszkodni, és tovább battyog az üvegajtó felé.*
- Rendben!
*Fordul vissza még egyszer vigyorogva az ajtóból, amikor meghallja az újabb "fenyegetést", majd kisétál a teraszra, és leül az asztalhoz. Lassan nekilát a palacsintának is, miközben elmélyülten figyeli a távolinak tűnő várost. Szemeivel ismét megkeresi azt a helyet, amerre a raktárat sejti, és azon gondolkodik, vajon észrevették-e egyáltalán a többiek a hiányát. Ugyan efelől nincsenek túl nagy reményei, hiszen, ha jól látta, még a parkban tőle nem messze lévő Masaki és Shiori se vette észre lelépését... Biztos túlságosan el voltak foglalva azzal a barom halálistennel. Egyébként is: eddig egyikőjüket sem érdekelte túlzottan, hogy mi van a többiekkel - mondjuk Shun meg sosem szólt senkinek arról, hogy hova megy, ha éppen volt valami dolga...*
~ Eh... túl sokat foglalkozok ilyenekkel mostanában... ~
*Sóhajt fel magában, és lenyel egy újabb falatot, és folytatja előbbi gondolatmenetét. Végül is megérti, amiért nem érdekli a vizardokat, hova megy és mit csinál - nem a legfinomabban fejtette ki általában, hogy hagyják békén...*
- Megyek...
*Kiált vissza, miután befejezte a reggelit, és elindul a fürdőszoba felé. Már az egész helyiséget betölti a a vaníliás illat, amikor beér...*
- Jól vagy?
*Kérdezi meg halkan Renétől, amikor meglátja az arcát.*

- Jól vagy? - Kérdezte Shun halkan, mikor megállt a fürdőszoba ajtajában.
- Öhm, persze! - Vakarásztam zavartan a tarkómat, majd mosolyogva arrébb álltam, hogy magára zárhassa az ajtót. Nyűgösen dörgöltem a szemem, majd kissé belassulva indultam meg a szekrény felé, hogy magamra kapjak valami ruhát. Keserves kutakodás után kihalásztam egy egyszerű szürke pólót és egy farmert, amit sikerült úgy elkövetnem, hogy a szekrény tartalmának 80%-a a padlón végezte. Elég nyomott voltam ahhoz, hogy ne vegyem észre a majd' félméteres ruhahalmazt, így hatalmas robajjal vágódtam el benne. Miután hosszasan szitkozódva kikászálódtam a kupac alól magam után vonszolva a gondosan kiválogatott öltözéket, négykézláb indultam meg az ágy felé. Átkoztam magam, amiért ilyenkor tör rám a kialvatlanságból fakadó tompa fáradtság, de legalább Shun nem volt tanúja nevetséges vergődésemnek. Miután felkúsztam az ágy szélére pár percnyi szenvedés után magamra rángattam a
farmert, de a pólóval már rendesen meggyűlt a bajom. Addig ügyetlenkedtem, amíg hátravágódtam az ágyon félig a pólóba gabalyodva. Fájdalmasan nyekeregve igyekeztem újra ülő pozícióba kerülni, ami erőm nem lévén nem hogy nem sikerült, még jobban kifárasztott. Arra jutottam, hogy inkább meg sem mozdulok, amíg nem szedem össze magam, így csendben hallgattam a fürdőszobából kihallatszó lubickolást. Olyannyira sikerült ellazulnom, hogy szépen csendben elnyomott az álom. Fogalmam sincs, hogy két percet szundítottam avagy tizenkettőt, de mikor magamhoz tértem végre, Shunnal találtam szembe magam.
- Mi.. hogy..? Elaludtam!! - Kezdtem el pánikolni egy gyors felülés után.
- Ne haragudj, megtaláltad a törülközőt??? És a tusfürdőt?? Van valamire szükséged esetleg?? - Próbáltam kicsit hisztérikus állapotban ugyan, de felvetni egy témát miközben továbbra is a pólóval szerencsétlenkedve körbe körbe szaladgáltam a szobában. Lányos zavaromban majdnem elhasaltam másodszorra is a ruhakupacban, ami ugyan nem következett be, de hirtelen rémületemben sikerült végre lehiggadnom kicsit.
- Ehhehhe... Azt hiszem, teljesen hülyét csináltam magamból.. - Nevetgéltem keserűen mikor rádöbbentem, hogy mit is művelek valójában.

- Akkor jó!
*Mosolyodik el ismét, és bezárkózik a fürdőszobába. Bent aztán legelőször törülköző után kezd el kutatni - kissé kellemetlen lenne ugyanis, ha a fürdés végeztével, csuromvizesen akarná feltúrni az egész helyiséget emiatt... A keresett tárgyat végül egy széken találja meg, néhány percnyi megfeszített keresgélés után.*
~ Épphogy ki nem ütötte a szemem... ~
*Rándul meg szemöldöke rezignáltan, amikor észreveszi a gondosan összehajtott anyagot, majd a székkel együtt a kád mellé pakolja azt. Ezt követően meggyőződik arról, hogy rendesen bezárta-e az ajtót, majd gépiesen levetkőzik, ruháit a szék támlájára teríti, és belemászik a vízbe. Pontosabban szólva csak belemászna, ha az nem lenne túl forró számára... Hiába, "kicsit" elszokott a forró fürdőktől, különösen, mióta Masaki a raktár meleg vizének nagy részét felhasználja reggelente, ő pedig túl későn jut el odáig, hogy lezuhanyozzon... Legszívesebben hangosan felkiáltana, de erőt vesz magán, és inkább gyorsan a vízbe merül. Néhány perc után már kezd hozzászokni a fürdő hőmérsékletéhez, és amennyire csak tud, kényelmesen elterül a kádban. Eleinte a plafont bámulja elmélyülten, majd szemeit behunyva áztatja magát tovább.
Aztán majdnem sikerül is elaludnia... Riadtan ül fel - ha most visszaalszik, akkor megint visszatér a reggeli mogorva hangulata... Azt se tudja hirtelen, mennyi ideje fürdőzik már, de jobbnak gondolja, ha inkább befejezi a fürdést. Egyébként se akarja túlságosan megváratni Renét... Szóval gyorsan összeszedi magát, kimászik a kádból és megtörölközik, végül pedig felöltözik. Leengedi a vizet, majd haját is alaposan megtörli, bár ennek az eredménye inkább az összevissza álló tincsekben mutatkozik meg, amik folyton arcába hullnak. Kis idő múlva aztán megunja a hadakozást velük, és kivonul a hálószobába.
Kicsit föléhajolva figyeli az ágyon szunyókáló Renét, amikor az felébred. A hirtelen felülés miatt majdnem sikerül lefejelnie a másikat, de szerencsére idejében kiegyenesedik...*
- Mindent megtaláltam...
*Válaszol mosolyogva, majd meglepetten pislogva figyeli René szaladgálását - nem érti, miért pánikolt be annyira a másik...*
- Azt hiszem, teljesen hülyét csináltam magamból...
- Ugyan már! Nem mondanál ilyeneket, ha ismernéd azokat, akikkel eddig találkoztam...
*Próbálja megnyugtatni komoly arcot vágva vendéglátóját, miközben a szemébe lógó hajszálait igyekszik helyükre igazítani.*

Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, mikor meghallottam Shun nyugtató szavait. Amikor volt pár szabad pillanatom, hogy kívülről szemléljem magam az elmúlt huszonnégy óra alatt, mindig megdöbbentem, milyen szélsőségesen abszurd módon viselkedtem mikor velem volt és mikor nem. Mintha én se tudnám ki vagyok valójában, csak próbálgatnám a szerepeket amiket eddig elnyomtam magamban, hátha az egyikben megtalálok valami olyan értéket, ami mellett ezidáig elsiklottam, vagy pedig simán és egyszerűen gyengeségnek tartottam. Olyan voltam, mint egy doboz kirakós, amiből több különálló képet is ki lehet rakni, valamiért mégis a zavaros ugyan, de egységes egészet alkotó, több kép kirakóiból összetákolt bizarr összevisszaságban leli meg az ember az igazi képet.
Mélázva meredtem a hajtincseivel játszó Shunra, a lányra, aki egy nap alatt kirakta azt a groteszk kirakóst, amit maga az élet sem tudott összeállítani háromszáznyolcvanöt év alatt. Én sem tudom mi késztetett cselekvésre, de felemeltem a kezem hogy pár kósza hajtincset a lány füle mögé tűrjek, majd finoman végigsimítottam a megszeppent arcon. Olyan mondatok cikáztak a fejemben amiknek már csak a gondolata is teljesen zavarba ejtett, mégis arra készültem, hogy a velem szemben álló lánnyal is megosszam gyerekesen érzelgős és naiv érzelmeimet... Amikor megszólalt a csengő. Az összes arcizmom görcsbe rándult, kezemet ökölbe szorítva próbáltam kizárni a fülsüketítő sípolást. Mikor már két perce álltam mozdulatlanul Shun előtt mint egy idióta, rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom tettetni, hogy vakságom mellet még süket is vagyok ezért kezem elemeltem Shun arcáról, hogy helyette megfogjam a kezét.
- Lejönnél velem megnézni, hogy ki az a szerencsétlen halálra ítélt, aki zaklatni merészel? - Kérdeztem legártatlanabb mosolyommal az arcomon, majd mivel valószínűleg a meglepettségnek köszönhetően nem érkezett válasz, lementem az emeletről, magam előtt terelve a lányt. Leültettem a kanapéra, én pedig homlok ráncolva kimentem a kapuhoz, hogy végezzek a betolakodóval. A házhoz szállító cég embere valószínűleg leszűrte az arckifejezésemből, hogy nem nagyon örülök az érkezésének, ezért mély hajlongások és bocsánatkérések közepette nyomott a kezembe egy egy méterszer egy méteres papírdobozt. Mikor elolvastam, hogy honnan érkezett, megenyhültem kissé mert tudatosult bennem, hogy azok a vázák, tálak és egyéb ketyerék érkeztek meg, amiket nemrég rendeltem. A helyzethez képest a lehető legbarátságosabb "dögölj meg" nézésemmel a fickó kezébe nyomtam a szállítási költséget, majd továbbra is félhangosan zsörtölődve fordítottam neki hátat.
Kicsit izgatottan mentem vissza a házba a dobozzal a kezemben, az előző kellemetlen pillanat képei mellé már bekúsztak a tervek, hogy melyik vázát hova fogom pakolni.
- Ne haragudj, csak megjött pár vázám és dísztányérom - Vigyorogtam idiótán a kanapén ülő Shunra, majd leraktam mellé a dobozt, hogy kinyithassam. Próbáltam a lehető legkimértebben nekiesni a csomagolásnak, de mire felbontottam, már extázisba esve dobáltam ki a habszivacsokat, hogy hozzáférjek a doboz tartalmához. Elégedetten nézegettem a szebbnél szebb cserépvázácskáimat mikor már a kezem ügyébe akadtak, büszkén mutogattam őket Shunnak, majd raktam az asztalra. Már csak pár tányér volt a doboz alján, mikor láttam, hogy az egyik gondosan becsomagolt küldemény alakja nem emlékeztet se tányérra se vázára. *Hát persze... Ebben a csomagban jött meg tehát a címer is...* - Világosodtam meg egy szomorú mosoly kíséretében, majd óvatosan lehámoztam a csomagolást a fél méteres, lapos tárgyról. Bágyadtan néztem a három árbócú hajót, amit két oroszlán fogott közre, tetején a spanyol királyi koronával, Shun kíváncsi tekintete azonban hamar kizökkentett nosztalgiázásomból.
- Portugalete címere.. A város, ahol születtem és haltam meg. - Mutattam a címert erőtlenül mosolyogva Shunnak, válaszul a kérdő pillantásokra.
- Igazából azért rendeltem, hogy egy mozdulattal porrá égessem. Azt hittem, csak így szabadulhatok meg a rémálmaimtól... - Folytattam, miközben szórakozottan tapogattam a címert. - De úgy hiszem, pontosabban már lassan egy órája teljesen biztos vagyok benne, hogy le zártam, ami eddig nem hagyott nyugodni, és ezt csak is neked köszönhettem... Különös, nem? - Mosolyodtam el végül zavartan, mikor a címerről a lányra néztem. A tekintetében megtaláltam a kirakós utolsó darabját. Végre egész voltam.

*Tovább hadakozik száradófélben lévő hajával, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ebbe a tevékenységbe aztán annyira sikerül belemerülnie, hogy először észre sem veszi René érintését, csak akkor, amikor már arcán simít végig. Tétovázva nyúlna felé, hogy megfogja kezét, és mintha mondani is akarna valamit - a hirtelen csengőszó azonban megszakítja a mozdulatsort. Riadtan összerezzen, majd gyorsan arra kapja fejét, amerre a bejárati ajtót sejti, gyilkos tekintettel figyelve arrafelé.
Meglepetten bólint, amikor René megszólal és arra kéri, menjen le vele a földszintre. Szó nélkül el is indul lefelé, majd leül a kanapéra, bal lábát maga alá húzva. A háttámlára könyökölve bámul kifejezéstelen arccal az ajtó felé. Ez azonban gyorsan átvált kíváncsivá, amikor René visszaérkezik, mégpedig egy nagy dobozzal kezében. Különösen amiatt érdekli, mert a privaron espada arca már nem bosszúságot, hanem izgatottságot tükröz...*
~ Vázák és dísztányérok? ~
*Mered értetlenül a dobozra, és úgy helyezkedik, hogy jól lássa a szóban forgó edényeket. Időnként felvesz egy-egy kisebb vázát az asztalról, hogy közelebbről megvizsgálhassa - próbál úgy tenni, mintha értene legalább egy kicsit is az ilyesmihez. Magához képest rendkívül óvatosan teszi vissza helyükre az edényeket, nehogy véletlenül összetörje valamelyiket.*
- Ez mi?
*Hajol érdeklődve a csomag egyik nagyobb darabja felé, amit éppen akkor bont ki René. Valamiféle címernek tűnik, de nem tudja hova tenni. Ami mondjuk érthető is, hiszen sosem mozdult ki Seireitei-ből, majd Karakurából... Most érzi csak igazán, mennyire nem ismeri az emberek világát. És ez az első alkalom, hogy sajnálja is ezt...
Szinte issza a másik szavait, ahogy hallgatja a választ, és elmélázva pillant ismét a címerre. Bátortalanul nyújtja felé a kezét, hogy megérintse, majd megfogja René kezét.*
- Igen, különös...
*Mosolyodik el végül elmélázva, és mélyen a másik szemébe néz.*

- Igen, különös... - Nézett rám tétován és megfogta a kezem. Pórusaim kitágultak az érintéstől, finom kezének legapróbb ráncait, minden egyes porcikáját érezni akartam és a sajátoménak tudni. A szeme tükrében jobbnak láttam magam mint amilyen valaha is voltam és mint amilyen lehetnék, valami behatárolhatatlan furcsa érzés mégis azt a képzetet keltette bennem, hogy érte, egyedül csak érte még valóban más lehetek.
Újra a címerre pillantottam, de többé nem éreztem azt kínzó gyötrelmet, ami oly sokáig emésztett. Hanyagul ejtettem le a kanapéra és közben éreztem, ahogy elpattannak súlyos láncaim, amik mindez idáig elszakíthatatlannak tűntek. Szabad kezemmel végigsimítottam Shun karcsú nyakán, majd gyengéden a a hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz. A szívemet mardosó jóleső kíntól lehunytam a szemem, összeráncolt homlokomat az éjsötét hajzuhatagba temettem, hogy erőt merítsek az illatából. Óvatosan megszorítottam a kezét, mikor átfutott a gerincemen a hideg, ahogy a nyakamon éreztem lágy leheletét. Végem volt. Nem tudtam, hogy vajon hang képes e elhagyni a torkomat, így engem is váratlanul ért a szavaimból áradó nyugalom.
- A halál megváltás lesz, ha a te arcod lesz az utolsó amit láthatok.... Nem tudom, nem tudom, hogy érdemes vagyok e rá.... - Suttogtam halkan a fülébe, miközben némán elemésztett az az új, számomra eddig ismeretlen érzés ami azóta kínzott, mióta felriadtam álmomból tegnap éjszaka. Nem a múlt fájt, hanem a jelen, olyan erővel borított maga alá, hogy nem bírta el a szívem, amiben eddig csak az üresség tombolt. Óvatosan egy apró csókot leheltem a szája szélére, mire az összes testrészemet elérte a bénító fájdalom, feloldozva minden keserűség alól. Remegve szívtam bele a mámorítóan illatos levegőbe, miközben homlokomat az övének támasztottam.
- Ne haragudj...- Motyogtam ezúttal alig hallhatóan szemeimet összeszorítva. Úgy éreztem, képtelen vagyok megmozdulni többé.

*A kanapéra hulló címerre pillant, de látszik rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár... Vagy, pontosabban szólva, sehol. Egyszerűen leblokkolt, és csak hagyja magát sodródni... Nem tudja kezelni a helyzetet - amiben végül is nincs semmi különös; életének eddigi kétszáz éve alatt még nem fordult vele elő ilyesmi... Mondjuk egészen eddig arra sem volt példa, hogy bárkivel szemben is így viselkedett volna. Mintha teljesen más személy lenne... De úgy gondolja, ez sem áll távol tőle. Részben a múltra emlékezteti; még azokra az időkre, amikor kezdő shinigami volt. Azóta azonban annyi minden történt, ami rásegített arra, hogy az akkor még ritka mogorvasága, introvertáltsága váljon meghatározóvá természetében - bárcsak sosem fogadta volna el azt az előléptetést...! És mégis, akkor most nem lenne itt, úgy érezvén, hogy végre megtalálta azt, amit tudat alatt keresett...
Maga sem tudja eldönteni, hogy most akkor melyik Shun is az "igazi", ennek ellenére mégsem érzi kellemetlennek a szituációt. Hagyja, hogy René közelebb húzza magához, és óvatosan, szemét lehunyva a privaron espada vállára hajtja fejét, hogy elmerüljön a nyugtató csendben. Fél szemét kinyitva, kissé hunyorogva sandít fel a másik arcára, amikor az megszólal végül. Érzi, hogy neki is kellene mondania valamit... bármit, de nem jön ki hang torkán... Ehelyett azonban ezúttal ő szorítja meg René kezét.
Ki tudja, meddig álldogálna még így, a férfire támaszkodva némán... Aztán rövidesen kizökken eddigi nyugalmából. Meglepetten néz Renére, majd teljesen elvörösödik, ahogy tudatosul benne, hogy pont az előbb csókolta meg a másik...*
- Miért haragudnék?
*Kérdez végül vissza, mélyen René szemébe nézve, miután visszanyeri lélekjelenlétét és eredeti arcszínét.*

Egyszerre semmisültem meg, és teljesültem ki. Ahogy szép lassan kitisztult a fejem és körvonalazódtak bennem tettem lehetséges következményei, azt kívántam, bár láthatatlanná válnék. Furcsa mód az eszembe sem jutott, hogy elszeleljek, ott akartam maradni, de még is féltem, mi vár rám.
- Miért haragudnék? - Kérdez vissza a lány meghökkentő nyugalommal egy kis csendszünet után. Hirtelen csodálkozást váltott ki belőlem a reakció, de hamarosan egy mosoly jelent meg az arcomon. Alig bírtam magammal, nagy erőfeszítésekbe tellett, hogy a mosolyom ne menjen át pszichopata vigyorba. Shun valószínűleg már teljesen hülyének nézhetett, mert már legalább két perce álltam mozdulatlanul, miközben vigyoromat szám harapdálásával próbáltam leplezni. *Annyira, de annyira szánalmas, hogy úgy vigyorgok, mint egy féleszű, aki kiszökött az intézetből..* - Futott át az agyamon a kétségbeejtő felismerés, így jobb ötlet híján, és mivel amúgy is eszelősen vágytam rá, újra megcsókoltam őt. Már közel sem olyan riadtan és kétségbeesetten, csak egy egyszerű csók volt, olyan mint amilyet egy férfi akkor ad a szeretett nőnek, miután kifogta élete legnagyobb fogását, vagy úgy vezetett haza részegen, hogy nem törte össze a kocsit.
Két kezembe fogtam kipirult arcát, és csak néztem azokat a gyönyörű szemeket. Nem volt már mit mondanom, amúgy is épp eleget beszéltem, talán túl sokat is.
Pár perc múlva egy különös érzés zökkentett ki bukolikus hangulatomból, éreztem, hogy közvetlenül a kertemben nyílik egy átjáró, és egy elhanyagolható mennyiségű lélekenergia gazdája halad át rajta. Pár másodpercig azt hittem, hogy csak hallucinálok, hiszen az nem létezik, hogy pont most zavarjon meg valami féreg, de mikor Shun kardját felkapva faképnél hagyott, arcon csapott a rideg valóság. Szépen lassan éreztem, ahogy maga alá temet a határtalan düh, elöntötte a fejemet a vér, ahogy az erek megduzzadtak a nyakamon. Nem akartam vérengző vadállat módjára viselkedni Shun előtt, így a tarkómat masszírozva indultam meg a terasz felé, hogy helyre tegyem a betolakodót. Először csak Shun elképedt arcát láttam az üvegajtón keresztül, tekintetét követve eléggé magasra kellett néznem, hogy tudatosuljon bennem, mivel is van dolgom.
- Na ne.... - Bámultam a betolakodóra ledermedve. Shun kiáltása térített észhez, kicsit későn kapcsoltam ugyan, de kivetődtem a teraszra, hogy megállítsam a lányt, aki épp kettévágni készült egy gilliant. Óvatosan ragadtam meg a két vállát attól félve, hogy engem is elevenen felfal.
- Nyugalom, semmi baj, ő csak Hittatrutty! -Igyekeztem a leghatározottabb mosolyommal meggyőzni Shunt egyrészről, hogy nem vagyok teljesen hülye, másrészt pedig arról, hogy egy idióta álomban van, és már csak pillanatok kérdése, hogy álmából ébredve, fáradtan emelje föl vállamról a fejét. - Látod, Hittatrutty, ehehehe... Ő jó fiú, nem bánt... - Nevetgéltem zavartan, miközben Shun szépen lassan eltorzuló arcát fürkésztem a tekintetét keresve.
- Moaaaaaaaah! - Hallottam a félreismerhetetlen, artikulátlan, boldog üvöltést.
- Na te dög, ha nem láttalak volna vagy száz éve, most biztos felaprítanálak! - Vigyorogtam a behemót rusnyaság felé, de Shun vállát továbbra sem engedtem el attól félve, hogy puszta kézzel marcangolja szét az én régen látott háziökrömet.

*Arcán enyhe értetlenséggel figyeli, ahogy René mozdulatlanul állva küzd vigyorgása ellen, majd újfent elvörösödik, amikor a privaron espada ismét megcsókolja. Némán álldogálva néz továbbra is a másik szemeibe. Ki tudja, meddig ácsorognának még így - azonban, ahogy az már lenni szokott, pont ilyenkor kell valami váratlan dolognak történnie...
Jelen esetben pedig ez az esemény egy furcsa lélekenergia megjelenése a közelben. Nem valami nagy mennyiségű, de mégis elég ahhoz, hogy Shun hirtelen arrafelé kapja fejét és megpróbáljon további információkat gyűjteni a reiatsu tulajdonosáról... Miután sikerült beazonosítania, hogy valamiféle hollowról van szó, egy gyors shunpóval felkapja kardját, majd elviharzik egyenesen arra, amerre a behatolót sejti. Hiába, nem tudja visszafogni magát, ha lidércet érez a közelben...
Gondolkodás nélkül ront ki a kertbe, majd gyilkos tekintettel keresi a betolakodót. Arcáról azonban hamarosan lefagy a düh, amikor egy nagy fekete folt kerül látóterébe. A sötétséget szemmel követve aztán szembesül magával a lélekenergia tulajdonosával... Egy gilliannal. Néhány másodpercig elképedve bámul a nagy dögre, végül felülkerekedik meglepetésén, majd káromkodni kezd. Méghozzá hosszan, hangosan és cifrán. Ha René hallaná, minden bizonnyal nagyon gyorsan megváltoztatná eddigi véleményét a vizardról...
Hamarosan már zanpakutóját előhúzva indul a menos felé. Illetve csak indulna, ha valaki nem érintené meg hátulról vállát... Először idegesen pillant hátra, majd, miután tudatosul benne, hogy René próbálja visszafogni, megenyhül tekintete, és lassan leereszti a fegyvert. A következő pillanatban azonban már értetlenül néz a másikra, és ez az arckifejezés egyre "értelmesebbé" válik, ahogy René magyarázkodni kezd. A szakemberek minden bizonnyal sírva fakadnának a gyönyörűségtől, és azért vetélkednének, hogy melyikőjük írhasson többkötetes tanulmányt Shun reakciójáról...*
- Kicsoda?
*Kérdez vissza végül pár perc múlva, miután visszanyerte nyugalmát. Bár van egy olyan érzése, hogy jobb addig, amíg nem tudja, honnan ismeri René a gilliant... Gyanakodva méri végig hol a privaron espadát, hol pedig a menost, miközben magában a "biztos csak álmodom" és az "ilyen nincs" mondatokat ismételgeti megállás nélkül, mint valami mantrát.*

Fogalmam sem volt, hogy sírjak vagy nevessek. Egyrészről, nehezemre esett bevallani, de valóban megörültem Hittatrutty bamba képének, másrészről elhagyni készült a lélek, amikor Shun egyre riasztóbb arcára néztem. *Ezt sehogy nem fogom kimagyarázni..... Előbb végez velem, és csak aztán trancsírozza szét ezt az idióta vadbarmot... Mondj már valami értelmeset...* - Zakatolt az agyam, miközben zavartan rágtam a számat, és igyekeztem egy nyugtató mosolyt felölteni.
- Kicsoda? - Kérdezett vissza Shun, miután bemutattam neki azt a benga vadbarmot. Hangja olyan szinten volt érzelemmentes és rideg, hogy a hátamon felállt a szőr. Idiótán nevetgéltem, hiába próbáltam olyan arcot vágni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy több emelet magas gillian tör az emberre, nem vagyok benne biztos, hogy sikerült.
- Hát egy gillian... Hittatrutty... - Böktem ki a nem túl értékes információt pár másodperc gondolkozás után.
- Hittatrutty..? - Nem is tudom, hogy ez kérdés volt e, vagy pedig egy olyan kijelentés, amit az ember akkor mondogat magának, amikor olyan abszurd dologgal szembesül, amit képtelenség elhinni annak ellenére, hogy minden valószínűség szerint nem a képzelete szüleményével van dolga.
- Öööm.. Tudod... Egyszer véletlenül megmentettem, és a nyakamon maradt.. Azóta megvan az a kétségbeejtő szokása, hogy nem igen szándékozik békén hagyni.
- Moaaaaaah! - Hallottam a kétségbeesett nyekergést amint kimondtam a mondatot. Az agyatlan krumpliszsák úgy görnyedt össze magába roskadtan, mint egy óvodás, akitől elvették a pónilovát.
- Ne drámázz itt feleslegesen, te nagyra nőtt szemeteszsák... - Fordultam felé egy kicsit bűnbánóan. - Nézd csak, ő itt Wakahisa Shun kisasszony, legyél jól nevelt fiú, és viselkedj előtte rendesen, kérlek. - Álltam a még mindig elég morcos lány mögé a vállát fogva abban a reményben, hogy Hittatrutty ettől kissé jobb kedvre derül.
A behemót félig felegyenesedett, le nem véve bamba szemeit Shunról, majd egy hozzá képest hirtelen mozdulattal lehajolt hozzánk, olyan közel, hogy hosszú orra pár centire volt a lány arcától.
- Moaaaaah! - Óbégatott ránk közvetlen közelről a hülyéje, mire én reflexből a két szeme közé könyököltem.
- Észnél vagy te vadbarom?! Ha még egyszer a frászt hozod rá, puszta kézzel töröm be a képed te közveszélyes őrült!!! - Teremtettem le kellőképpen ingerülten a megszeppent gilliant, miközben kicsit túl szorosan öleltem magamhoz a minden bizonnyal önkívületi állapotban lévő lányt.
- Moaaaaaah! - Kiáltott fel keservesen az az idióta, majd pár lomha mozdulat után irdatlan valójában elterült a pázsiton.
*A...a... fikuszaim....* - Konstatáltam heves szemöldökrángás közepette, hogy az a barom szétlapítja a növényeimet. Nehezemre esett megállni, hogy ne törjem le az orrát egy mozdulattal, de jobbnak láttam Shunnal foglalkozni.
- Minden rendben? Ha meg akarsz ölni inkább menjünk be, nem szeretném a frászt hozni a szomszédokra. - Próbáltam viccelődni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Finoman tolva visszatereltem a szobába felkészülve a lehető legrosszabbra is.

*Próbálja ugyan meggyőzni magát arról, hogy a kilátást eltakaró sötétség nem egy rohadt nagy menos grande, ők pedig nem arról értekeznek, hogyan szegődött René mellé "házikedvencként", de sajnos nem sikerül - az egész túl valódi, ráadásul ennyire elborult álmai nem szoktak lenni...*
- Erre valahogy magamtól is rájöttem.
*Jegyzi meg halkan, miközben a magyarázatot hallgatja, ezalatt pedig tovább bámul az ég felé. Időnként pislog párat, mintha abban reménykedne, hogy a gillian eltűnik, mire ismét kinyitja szemét. Egyelőre azonban semmi ilyesmi nem szándékozik történni, ami egyre jobban elbizonytalanítja... Elég nagy önuralmat kell összeszednie ahhoz, hogy nyugodtan maradjon és ne duplázza meg az egy kertre jutó gillianok számát.*
- És száz év után pont most talált meg...?
*Kérdezi meg végül felsóhajtva, ahogy megérzi René szorítását vállán, és lassan leereszti kardját. Hogy aztán ismét védekezőn kapja maga elé, mikor a bamba jószág váratlanul lehajol...*
~ Kettétöröm az orrodat... ~
*Néz fenyegetően maga elé, szemével pedig kis híján ölni is tudna... Legalábbis arcizmainak intenzív rángatózása erről árulkodik. Hamarosan szerencsére úgy dönt a menos, hogy inkább elterül a fűben, és nem foglalkozik semmivel, még gazdájának gondosan ápolt kertjével sem...*
- Igen...
*Bólint beletörődve a hogylétét taglaló kérdés hallatán. René szavainak másik felére inkább egyáltalán nem reagál - jelenleg legfeljebb a kint hempergő "háziállatkát" nyúzná meg, de a privaron espadát elnézve ez nem lenne túl jó ötlet. Egyértelmű számára, hogy a látszat ellenére valójában mennyire ragaszkodik a gillianhoz...
Szó nélkül hagyja magát visszaterelni a házba, bent pedig leül az első arra alkalmas helyre, és zanpakutójára támaszkodva néz maga elé.*

Megsemmisülve álltam az ebédlőasztal melletti székek egyikén ücsörgő Shun előtt, de igyekeztem lehető legmagabiztosabb képet vágni, azt sugallva, hogy teljesen ura vagyok a helyzetnek, és ha a hölgy úgy kívánja, egy csapással végzek az alkalmatlankodó szörnyeteggel.
- Elnézést a kellemetlenségekért, bevallom őszintén, nem számítottam rá, hogy ez a mamlasz pont most fog betoppanni. - Guggoltam le Shun elé kissé megenyhülve, mikor láttam, hogy őt valószínűleg jobban megviselte Hittatrutty megjelenése. - Nem innál valamit? Kicsit mintha kipirultál volna... - Simítottam végig kicsit aggodalmaskodóan az arcán, majd meg sem várva a választ elindultam a pult felé azzal az elhatározással, hogy minden áron belé diktálok fél liter vizet, amikor....
- Moaaaaaah!!! - szűrődött be a csukott ajtón is Hittatrutty keserves zokogása. Egy mély sóhajjal próbáltam kiszűrni az óbégatást, miközben immár vizespohárral a kezemben guggoltam le ismét Shun elé.
- Ezt idd meg kérlek, tudo...
- Moaaaaaaaaaaaaaaaaaah!!! - szakított félbe egy újabb fájdalmas üvöltés. Összeszorított szemmel próbáltam kitalálni valamit, amivel hallgatásra bírhatnám azt a szép életűt, de egyre ismétlődő ordításai az összes gondolatot kiűzték a fejemből.
- Mit szólnál, ha feltennék egy lemezt? - Néztem olyan ártatlanul Shunra, mintha csak úgy kedvtelés gyanánt, a hangulat fokozása képpen raknám fel a zenét, majd rövid bogarászás után a lejátszóba betettem egy Lance Armstrong lemezt. Hiába tekertem fel a hangerőt már-már elviselhetetlenül hangosra, Hittatrutty még azt is képes volt túlüvölteni. Üveges tekintettel bámultam Shunra, mit sem törődve a ténnyel, hogy nem túl éles látásom mellé még halláskárosult is leszek. Szépen lassan kezdtem elveszíteni a fejem, ahogy a tűrhetetlen hangerősségű zaj elérte a hallójáratomat átváltozott dühvé ami szépen lassan uralma alá hajtotta az egész elmémet. Kívülről ez a folyamat leginkább csak annyiban mutatkozott meg, hogy a kezem és a szemöldököm egyre erőteljesebben kezdett rángatózni, az alsó ajkamba pedig olyan erővel haraptam, hogy teljesen eldeformálódott arcom főleg egy aszott dióra emlékeztetett.
Elszakadt a cérna. Vérben forgó szemmel téptem ki a hifi torony zsinórját a konnektorból, majd az első kezembe akadó tárgyat -jelen esetben egy távirányítót- baseball játékosokat megszégyenítő karmozdulattal vágtam a csukott ajtón keresztül Hittatrutty felé. Az üvegajtó szilánkokra tört, a távirányító pedig Hittatrutty két szeme között kötött ki.
- Te jó ég, Hittatrutty!!! - Rohantam ki a a bambán pislogó gillianhoz, miután magamhoz térített az üvegcsörömpölés.
- Mo.... - Dörmögött egyet kábán, miközben bandzsítva próbálta szemügyre venni a szemei közt lévő repedést.
- Ne.... Ne haragudj.... Nem akartam, sajnálom..... Ez a seb... Jó hogy nem tört el a maszkod, így is hamar meg kell vizsgáltatni valahol, elég csúnya ez a repedés.... - Tanulmányoztam összetörten a sebet amit okoztam, miközben bátorítóan simogattam Hittatrutty fejét.
- Shun... - kiáltottam hátra kicsit bátortalanul - Nem szívesen kérlek meg erre, mert tudom, hogy nem vagy túlságosan odáig a menosokért.... De lennél olyan drága, és hoznál a fürdőszobából egy nagyobb ragtapaszt? Kérlek... - Fejeztem be a mondandómat lehajtott fejjel.

*Teljesen magába süllyedve ücsörög a széken, időnként Renére pillantva, hol pedig az üvegajtón bámul kifelé. Akkor emeli fel csak fejét, amikor a privaron espada megszólal, majd leguggol mellette. Nem szól semmit, ehelyett inkább a másik szemébe néz, és alig láthatóan bólint.
A továbbiakban igyekszik nem meghallani a kintről beszűrődő zajokat. Ez egy ideig egész jól is megy - nagyjából addig, amíg kezébe nem nyomják a pohár vizet. Éppen emelné fel, hogy igyon belőle, amikor ismét felordít kint a "házigillian"... Ijedtében még a pohár is kicsúszik a kezéből, és hangos csörömpöléssel ér földet, a padlót beterítve szilánkjaival...*
- Jaj, a fenébe is!
*Pattan fel a székről rákvörös arccal, arra azért ügyelve, hogy lehetőleg ne lépjen bele az üvegcserepekbe, és sűrű "ne haragudj!" felkiáltások közepette azt figyelve, tud-e segíteni a feltakarításban. Mindenesetre egy előnye van ennek: legalább magához tért az előző spleenből... Hogy átadja helyét szép lassan az elfojtott indulatnak...
Mogorván bámul a kert felé, ahonnan szünet nélkül szűrődnek befelé a nyöszörgések... Még a teljes hangerővel működő hifitorony sem tudja elnyomni... Pedig már lassan Shun is kezd belesüketülni annak ellenére, hogy a raktárban már megszokta a folyamatos hangzavart... Azon viszont rendesen meglepődik, hogy már René is elveszti türelmét, és a lejátszót kihúzva nekihajít a menosnak egy távkapcsolót.*
~ Legalább nemcsak én törtem szét üveget... ~
*Néz az ajtó maradványai felé, majd az időközben teljes pálfordulást végrehajtó - és már a gillian sebeit ápolgató - René irányába fordul. Értetlen arccal bólint aztán, amikor arra kéri meg a privaron espada, hogy hozzon le sebtapaszt a fürdőszobából.*
- Rendben...
*Sóhajt fel, és hamarosan el is tűnik az emeleten. A fürdőszobában aztán elidőzik jó néhány percet - azt ugyanis nem tudja, pontosan merrefelé lehet a sebtapasz... Fejét vakarászva túrja fel a polcokat, míg végül megtalálja a keresett tárgyat. Ezt követően diadalittasan sétál vissza a kertbe, és nyomja René kezébe a csomagot.*

Elmerengve vakarásztam Hittatrutty fejét, amíg Shunra vártunk. A gillian bűnbánóan pislogott felém, de életemben először eszembe sem jutott őt hibáztatni a történtekért. Úgy éreztem magam, mintha csak álmodtam volna az elmúlt napot, és most, visszazökkenve a rideg valóságba ismét szembesültem a saját korlátaimmal és azzal, ami valójában vagyok.
A visszatérő Shun diadalittas arcát elnézve muszáj volt megejtenem egy mosolyt, majd menthetetlenségemen keserűen nevetve elvettem a csomagot.
- Na, készen is vagyunk. Nézzenek oda, kimondottan jól áll, igazán fess vagy! - Mosolyogtam elégedetten Hittatrutty szemi közt lévő két, keresztbe ragasztott sebtapaszt szemlélve.
- Figyelj nagyfiú, most egy ideig itt maradsz. Ha visszamennél Hueco Muncodba egy pillanat alatt szétszednének, látva, hogy nem sok tartja egyben a maszkodat. Most pihenj egy kicsit, addig én beszélgetek a kisasszonnyal. - Paskoltam meg búcsúzásképpen a gillian bágyadt fejét, mire egy fáradt "Moah"-t kaptam válaszul.
Kérdően néztem Shunra, miközben azon gondolkoztam, hogy húzhatnám tovább az időt, nem akartam magamnak sem bevallani amit be kellett, nem hogy neki.
- Gyere üljünk le.. - Mutattam két nyugágy felé, majd miután odatereltem, leültem vele szemben.
- Tudod, rájöttem, hogy túl sokat kérek bocsánatot... Többször mondtam ki ma és tegnap este ezt a szót, mint egész életem alatt, és azt hiszem, ennek nem így kellene lennie... Túl sokszor hoztalak kellemetlen helyzetbe, túl sokszor alakultak úgy a dolog ez alatt a pár óra alatt úgy, ahogy nem akartam. Legszívesebben lenyelném a ház kulcsait, hogy itt maradj örökre... Megértem, ha nem kívánsz többet látni, ezért még utoljára engedd meg, hogy bocsánatot kérjek... - A monológom során bármennyire is szerettem volna, nem mertem ránézni, úgy meredtem magam elé, mint egy kisfiú, aki nem meri megmondani a szüleinek, hogy rossz érdemjegyet hozott haza az iskolából.