*A menostól biztos távolságban ácsorogva szemléli a műveletet, ahogy René két nagy sebtapasszal "kezeli" a sérülést, miközben beszél a sebesülthöz. Némán hallgatja a másikat, és látszólag a kert virágait tanulmányozza, magában azonban azon gondolkozik, milyen is lehet Hueco Mundo, ha még a saját fajtársaikat is megtámadnák... Jó, mondjuk a menosok nem éppen az önálló, értelmes gondolataikról híresek, de azért nem kéne saját "rokonukat" is szétszednék... Bár Seireitei sem különb, ha arra a száz évvel ezelőtti éjszakára gondol... Aminek folyományaként most itt van Karakurában.*
- Rendben...
*Bólint, ahogy meghallja az invitálást a nyugágyakhoz, és leül, Renére emelve tekintetét, amikor az beszélni kezd. Kissé értetlenül néz a másikra, de igyekszik a szemeibe nézni - ez azonban nem igazán sikerül, mivel vendéglátója úgy lesüti azokat, mintha szégyellne valamit...*
- Szerinted nem tudtam volna már régen elmenni innen, ha akartam volna?
*Szólal meg halkan, és feláll, hogy úgy helyezkedhessen el, hogy muszáj legyen Renének is a lány szemébe néznie. Látszik rajta, hogy nem tudja, miért kérnek tőle nagyjából másfél nap alatt többször bocsánatot, mint az eddigi kétszáz év során összesen... Ráadásul Shun szerint semmi ok nélkül - ő legalábbis nem tudna mondani így hirtelen semmit, ami okot adott volna a haragra...*
- Miért ne akarnálak látni?
*Kérdez vissza ismét, és közvetlenül René mellé ül.*

Makacsul ellenálltam Shun azon erőfeszítésének, hogy a szemembe néz, de mikor felállt és közvetlenül elém lépett, nem tudtam elkerülni a tekintetét. Elég kellemetlenül érintett, hogy ismét sikerült zavarba hoznia, nem igazán voltam hozzászokva, hogy egy nő így kiforgasson önmagamból. Szívesen morogtam volna magamban pár sort már csak a miheztartás végett is, de Shun mondandója után sehogy sem sikerült szigort erőltetnem az arcomra. Válasz helyett csak egy beletörődött sóhajra futotta, majd erőtlenül elterültem a nyugágyon.
- Miért ne akarnálak látni? - ütötte meg fülem a lány édes hangja, miközben csukott szemmel próbáltam túltenni magam a gyengeségem miatt érzett bűntudatféleségen.
- Hát, én nem lennék maradéktalanul megelégedve a vendéglátómmal, ha hozzávetőlegesen tizenkét óra alatt annyiszor olyan lehetetlenül viselkedik, mint én. Nem csodálnám, ha az agyadra mennék, hiszen már engem így felbosszant a tutyimutyiságom, pedig amúgy -gondolom nem árulok el vele zsákbamacskát- nincsenek önértékelési problémáim... - nevettem el magam kelletlenül miközben továbbra is csukott szemmel Shun keze után matattam. - Az a baj, hogy hiába vagyok tisztában vele, hogy azt sem érdemlem meg, hogy végighallgasd a semmitmondó fecsegésem, nem akarok lemondani rólad. - Vigyorogtam el magam fél szemmel Shunra sandítva.
A szikrázó napsütéstől annyira sem láttam mint általában, ha nem fogtam volna meg Shun kezét, minden bizonnyal pánikba esve kerestem volna addig, amíg orra nem esek benne. A derűs csendet csak Hittatrutty egy-egy horkanása törte meg, de túlságosan kiegyensúlyozottnak éreztem magam, hogy haragudjak rá.

*Elgondolkodva mered maga elé, ahogy némán hallgatja René monológját, időnként a privaron espadára lesve. Szeme már nagyjából hozzászokott a vakító napfényhez, de még hunyorog egy kicsit. Halvány mosollyal teszi kezét Renéé mellé, hogy ne kelljen tovább keresnie azt a másiknak.*
- Én viszont meg vagyok vele elégedve...
*Válaszol halkan, és teljesen René felé fordul, le nem véve szinte már zavaróan élénkzöld íriszeit a másik arcáról.*
- ...Legalább száz éve nem ettem normális ételt és nem láttam forró fürdőt... Azon kívül pedig szerintem inkább én hoztam rád néhányszor a szívbajt, például tegnap este...
*Vigyorodik el, majd rögtön el is komorodik tekintete, ahogy szóba hozza előző napi magánszámát. Ezt valahogy sokkalta zavaróbbnak tartja, mint a René által említett "tutyimutyiságot"...*
- Egyébként pedig nyugodj meg, ha valamin megsértődtem volna, már rég törött orral ücsörögnél valahol...
*Nevet fel, zavarában kissé elvörösödve és haját szórakozottan igazgatva, majd váratlanul teljesen René felé hajol. Orra csupán néhány centire van vendéglátójának orrától, és az előző komolyságnak már nyoma sincs arcán.*
- Nem most kellene elkapnia az önbizalomhiánynak...
*Vigyorodik el, tekintetét a privaron espadáéba fúrva. Szó nélkül néz ismét mélyen René szemeibe - már így is jóval többet beszélt, mint egyébként szokott...*

Ha egyedül lettem volna, minden bizonyára hatalmasakat ásítva az oldalamra fordulok és elalszom - ha jól éreztem magam, mindig elfogott a vágy egy kósza szundítás után. Mikor Shun beszélni kezdett gyűrött homlokkal hunyorítottam felé, miközben igyekeztem elnyelni ásításaimat, ami következtében meglehetősen furcsa grimaszokkal az arcomon hallgattam.
- Ha ez minden vágyad, segíthetek.. - vigyorogtam kissé kajánul - Embertelenség hideg vízben fürödni, az ajtóm pedig természetesen mindig nyitva áll előtted..
A mosolyom egy csapásra eltűnt, mikor Shun remekül szórakozva megemlítette a betört orrot.. Igaz is, hirtelen ki is ment a fejemből annak a kissé hűvös és távolságtartó Shunnak a képe akit először megláttam, és aki minden bizonnyal különösebb hezitálás nélkül bármelyik pillanatban orrba vágott volna. Riadt pillantásokkal bandzsítottam tökéletes ívű szaglószervemre és Shunra felváltva, és lélekben már bele is törődtem, hogy talán már nem lesz sokáig páratlan arcélem nemes dísze eszményi orrom.
Rémületemet meglepettség váltotta fel, amikor Shun váratlanul fölém hajolt, a még sértetlen orrom kísértően közel került az övéhez.
- Igazad van, arcátlanság lenne a részemről, ha visszahúzódan viselkednék egy ilyen páratlan hölgyemény társaságában.. - viszonoztam a mosolyát, majd megcsókoltam. Hiába fogtam fel hajának nagy részét ahogy beletúrtam, így is sűrű függönyként omlott az arcomba, bezárva egy olyan világba, ahol nincs senki más, csak ő meg én. Már éppen teljesen belefeledkeztem volna a pillanat varázsába, amikor undok módon az agyamba fúrta magát egy igen csak lehetetlen gondolat. Rettenetesen nyomasztóan éreztem magam miatta, ezért kicsit távolabb toltam Shunt, hogy riadtan a szemébe nézhessek.
- Nem tudod véletlenül hány óra? - kérdeztem teljes zavarban, mivel tisztában voltam a helyzet idióta mivoltával.
Mikor nem kaptam választ (ami teljesen érthető, hasonló helyzetben azt hiszem én is lefagytam volna) az órámra sandítottam, hogy aztán szívroham közeli állapotba kerülhessek.
- Te jóságos ég, már fél egy, és még nem láttam neki az ebédnek!!! - Pattantam fel a nyugágyról totális pánikban. - Hogy lehettem ilyen figyelmetlen, éhen fogsz halni még a végén!! - Járkáltam fel alá a teraszon teljes kétségbeesésben, miközben valami egyszerű recept után kutattam az agyamban, ami az elkészítés időtartamát tekintve is belefér a keretbe.
Elégedetten csettintettem, majd berohantam a konyhába, mikor bevillant a mandulás, gyümölcsös jércemell ötlete. Kapkodva pakoltam ki a pultra az összes hozzávalót, mikor a konyhaasztalról egy serpenyő szédült a fejemre. Különösebben nem viselt meg a dolog, de a csörömpölés arra tökéletes volt, hogy lehiggadjak kicsit. Búbos fejemet lapogatva emelkedtem föl a konyhapult mögül, miközben a legidiótább mosolyomat villogtattam Shun felé.
- Nincs kedved esetleg.... Szóval... Nincs kedved segíteni? - vigyorogtam rá továbbra is rémisztően bambán. - Mármint lehet, hogy ez csak számomra szórakoztató, ha nem szeretnél, mondd meg nyugottan.. *A francba, a francba, a francba!!! Már megint olyan vörös vagyok mint egy szocreál hőkonvektor, szedd már össze magad!!*- kezdtem belső vívódásba, mikor éreztem, hogy áthalad rajtam egy hőhullám - Mármint, jó mókának tűnik együtt főzni, nem tudom, még sose viseltem el mást a konyhában...- erőltettem vissza arcomra a magabiztos mosolyomat, ami kicsit furán hatott a fejemen dudorodó púppal együtt.

*Nem veszi észre René elfojtott ásítozásából fakadó grimaszait - ha látná, minden bizonnyal hasonló fejeket produkálna ő is a csodálkozástól...*
- Remélem, nem hiszed azt, hogy csak a meleg víz miatt jönnék...
*Mondja megjátszott sértődöttséggel, de vigyora egyértelműen elárulja, hogy nem gondolja komolyan. A következő pillanatban pedig el is neveti magát, ahogy észreveszi René rémült pillantásait a "törött orr" kifejezés hallatán.*
- Nyugi, nem szándékozom elrontani hibátlan profilodat...
*Jegyzi meg vidáman. Annak ellenére, hogy előző délután még elég sokszor megfordult ez a verzió fejében, estére már nyoma sem volt ezeknek a gondolatoknak... Agresszivitása azonban egy pillanat alatt ismét előtörne, ha valaki most zavarná meg őket...*
- Nem mondtam, hogy engem fé...
*"...nyezz" - fejezné be a mondatot René felé hajolva, ha nem fojtaná belé a szót a privaron espada csókja. Ez kissé váratlanul éri - bár még mindig jobb, mintha ijedtében lefejelték volna egymást -, meglepettségét azonban hamar felváltja az a jóleső érzés, ami a pillanattal együtt magával ragadja...*
- Tessék?
*Motyogja értetlenül, amikor René finoman eltolja magától és kérdez tőle valamit. Kell néhány másodperc, amíg eljut tudatáig, hogy az érdekli a másikat, hogy mennyi az idő... Tanácstalanul kotorná elő zsebéből telefonját - hagyományos órát nem hordott magánál sosem -, de rögtön abbahagyja a keresést, ahogy vendéglátója felkiált.*
- Figyelmetlenség? Éhen halás?
*Néz bambán a már teraszon cirkáló René felé, ahogy halkan visszakérdez, mintha csak ízlelgetné a szavakat. Ilyesmi meg sem fordult a fejében - ilyen lakótársak után, mint a többi vizard, úgy gondolja, már a jég hátán is képes lenne megélni, nem fenyegetné holmi egyszerű éhhalál...
Gyorsan követi konyhába beviharzó vendéglátóját és figyeli, hátha tud segíteni valamiben.*
- Nagyon megütötted magad?
*Pattan szinte azonnal René mellé, amikor nagy csörömpölés kíséretében fejére esik egy serpenyő, és riadtan méri fel az egyre növekvő púpot.*
- Nincs kedved esetleg.... Szóval... Nincs kedved segíteni?
- De... van!
*Jelenti ki határozottan elmosolyodva, majd körülnéz a helyiségben bármiféle hideg fém után kutatva. Feltett szándéka ugyanis, hogy lenyomja René búbját... Nemsokára meglát az asztalon egy késtartót, aminek egyik "lakosát" aztán ki is kapja onnan.*
- Nyugalom, csak el akarom tüntetni azt az izét a fejedről... Ne mozogj... Várj, mindjárt megvan...
*Nyugtatja a másikat megállás nélkül, ahogy a kést oldalával a kérdéses területre nyomja. Az viszont örömmel tölti el, hogy végre sikerült hasznossá tennie magát. Eddig tulajdonképpen mindent csak René csinált...*
- Na, kész is... És örülök, hogy én vagyok az első, akit ezek szerint elviselsz itt... Bár szerintem nem sok hasznomat fogod venni...
*Vakarja meg fejét szórakozottan, miután befejezte a "púplenyomó akciót" és a kést tisztítás után visszatette helyére.*

Boldogan konstatáltam magamban Shun igenlő válaszát, majd -a nap folyamán már sokadszorra- ismét rémület lett rajtam úrrá, mikor a lány egy jól megtermett húsbárdot előrántva lépett felém.
- Nem lehetne, hogy mégis csak kézzel üss? - kérdeztem félig komoly, félig viccelődő hangon mialatt a kés felé mutogattam, azon töprengve, hogy vajon mit kezd vele.
- Nyugalom, csak el akarom tüntetni azt az izét a fejedről... - Érkezett a teljesen természetesen ható válasz, ami hatására egy cseppet sem éreztem magam nyugottabbnak...
- Nade.. nade...!! - habogtam tágra nyílt szemmel, miközben hátrálva próbáltam menekülni, de a hűtő hamar elvágta az útvonalat - Nem gondolod, hogy nem az a legjobb módja annak, hogy "eltüntessük ezt az izét a fejemről", hogy levágod egy félméteres bárddal?! Ennyi erővel akár húskloffolóval is visszaerőszakolhatnád a helyére!!! - drámáztam kétségbeesetten kalimpálva, miközben Shun hajthatatlanul, a dudorommal szemezve közelített felém.
- Ne mozogj... - teremtett le finoman, majd lapjával a puklimra szorította a kést. Meg se tudtam szólalni, annyira zavarba ejtett ez a váratlan fordulat. A fene gondolta volna, hogy egy ekkora késsel nem a fejemet akarja lecsapni...
- Na, kész is... És örülök, hogy én vagyok az első, akit ezek szerint elviselsz itt... Bár szerintem nem sok hasznomat fogod venni...
Shun a mondandója alatt még a kést is megtisztogatta, én viszont még mindig ugyan olyan riadt grimasszal támasztottam a hűtőt, hiába, nem sokszor tapasztaltam ilyen halálfélelmet ezidáig.
- Öööm, köszönöm.. Köszönöm szépen! - legyingettem a kezemmel a lehető legzavartabb mosolyomat felöltve. A megérzéseimen kívül ezután az akció után teljes bizonyosságot szeretem róla, hogy Shun valószínűleg csak akkor fog a kezében konyhakést, ha egy búbot akar lenyomni, vagy ha szívenszúrni készül valakit, így hosszas elmélkedés után arra jutottam, hogy a barackszeletelés talán még testhezálló feladat is lenne számára.
- Ha felszeleteled ezt a pár barackot, azt nagyon szépen megköszönöm. - Toltam elé egy tál gyümölcsöt széles mosolyom kíséretében, majd nekiláttam a csirkének.
Miközben a húst tojásban és pirított mandulával dúsított lisztben forgattam, néha-néha oldalra pillantgattam a barackokkal bíbelődő Shunra. Ahogy komolyan rákoncentrálva a feladatára, nyelvét kicsit kidugva trancsírozta a gyümölcsöt igazán elragadó látványt nyújtott, nem is volt szívem megzavarni, és közölni vele, hogy nem kenyeret vág a kolbász mellé. Nagyjából egyszerre végeztünk; miután én kisütöttem a húsokat és főztem egy adag rizst, Shun diadalittas mosollyal tolta elém a barackdarabokat.
- Igazán csodálatos szeleteket vágtál, kimondottan avantgarde szemszögből közelítetted meg a feladatot! Ha nem passzolnának olyan remekül a csirkéhez, bizonyára vitrinbe helyezném őket! - Viccelődtem minden rosszindulat nélkül, hiszen valóban elvarázsolt a lány ezen oldala. - Gyere, terítsünk meg.. - Nyomtam egy puszit az arcára majd magam előtt tolva odavezettem az ebédlőasztalhoz.

- Nem szokásom késekkel másokat vagdosni... Akkor már inkább a démonmágia vagy a cero...
*Nyújtja ki nyelvét Renére, amikor észreveszi, hogy mennyire megrémült. Aki jobban ismeri Shun harcmodorát, az tudja, hogy az igazat mondja... Bár ez sem lehet túlzottan megnyugtató a másik számára...*
- Ha felszeleteled ezt a pár barackot, azt nagyon szépen megköszönöm.
- Szívesen!
*Mosolyodik el, ahogy megkérik a gyümölcsszeletelésre. Az az apróság viszont későn jut már eszébe, hogy még nem igazán vágott fel gyümölcsöt, pláne nem barackokat... Tanácstalanul bámulja egy darabig az elé tolt tálat, miközben arról győzködi magát, hogy csak nem lehet olyan bonyolult feladat... Aztán sajnos kiderül, hogy az ő konyhai téren tanúsított analfabétaságához képest igenis az. Eleinte még viszonylag könnyedén is megy a művelet, rendkívül összpontosítva a feladatra - még kicsit nyelvét is előrenyújtja, annyira belefeledkezik dolgába -, azonban a vége felé egy pillanatra lankad koncentrációja. Ennek eredményeként pedig a barack helyett az ujját vágja meg kicsit...*
- Au!
*Szisszen fel halkan, majd reflexszerűen szájához kapja kezét.*
~ Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek... ~
*Szitkozódik magában és kicsit felfüggeszti a munkát, azonban semmi pénzért nem szólna Renének az előbbi balesetről... Majd, miután úgy ítéli, hogy már nem vérzik ujjbegye, folytatja a vagdosást. Pár perc múlva végez is a maradék gyümölccsel, és büszkén tolja a privaron espada orra elé a kész szeleteket. Ekkor elég feltűnő lehet a vágás kezén... Diadalittas mosoly ül ki arcára - vendéglátójának szavai igazán jólesnek neki...*
- Miért pont Karakurába jöttél? Nem mintha baj lenne, vagy ilyesmi... És nem is kell válaszolnod, ha nem szeretnél... De azért biztosan van jó néhány ennél szebb hely is...
*Kérdezi meg az ebédlőasztal mellett állva, majd rögtön heves magyarázkodásba is fog egyre vörösödő arccal, nehogy félreértse szavait René.*

A gondolataim kissé elkalandoztak, miközben Shunt tereltem az ebédlőasztal felé, igyekeztem fejben végigfutni a terítés folyamatán. Bizonyára már így is kellőképpen érdekes benyomást keltettem magamról a fura szokásaimmal, a világért sem tetőztem volna ezt egy nyílt drámázással párosított terítőválogatással.
Mialatt azon elmélkedtem, hogy a csirkemell mandulás bundájához és a rizshez nyilvánvalóan bézs színű teríték illene, sötétbarna terítővel és mindezt feldobandó almazöld szalvétával, Shun mintha egy kérdést motyogott volna az orra alatt.
- Ne haragudj, mondtál valamit? Kicsit elkalandoztam.. - vakarásztam vigyorogva a tarkómat, majd amikor Shunra néztem volna....
- Te szentséges ég!!!! De hiszen te megsebesültél!! - Ragadott magával a pánik be egy szempillantás alatt, mikor a lány kezén észre vettem a feltehetően konyhakéstől származó vágást. - Egy percig se aggódj, azonnal ellátom a sérülésed!! - Nyekeregtem olyan hangon, ahogy egy ellő szuka visít mikor a farkára lépnek, majd felszáguldottam a fürdőszobába.
Hiába keresgéltem a fiókban, rá kellett jönnöm, hogy az utolsó ragtapasz Hittatrutty orrán virít, így egy gönygyöleg kötszerrel tértem vissza a földszintre.
- Ne haragudj kérlek, nem kellett volna befognom téged a főzésbe... - Motyogtam az orrom alatt, miközben lefertőtlenítettem, majd vagy hússzor áttekertem Shun sebesült ujját.
Mikor elkészültem a tíz centi átmérőjű, hernyógubóra emlékeztető alkotásommal, egy masnit kötöttem a tetejére, majd bűnbánó hangon visszakérdeztem, hogy Shun mit is kérdezett az incidens előtt.
- Hogy miért pont Karakura? - vakartam meg a tarkóm a kérdés hallatán. - Miután a kufárral elkészítettem a gigaiomat, meghagytam neki, hogy értesítsen Aizen említésre méltó lépéseiről. Így ő úgymond rendelkezhet velem, hiszen végtére is, bár különbözőek a módszereink és a világról alkotott elképzelésünk, a célunk hasonló, én pedig általa közelebb kerülhetek Aizenhez. És különben is... Jelen körülmények között szebbnek látom ezt az átlagos városkát, mint Franciaország legromantikusabb zugait. - Mosolyodtam el a mondandóm végén, mialatt végigsimítottam Shun arcán.

*Nem tudja eldönteni, hogy véletlenül vagy szándékosan engedi-e el füle mellett kérdését René, emiatt továbbra is egyre élénkvörösebb arccal ácsorog, miközben zavartan igyekszik másfelé nézni. Már éppen kezdene szabadkozni, hogy ne is foglalkozzon a kérdéssel, és nem is szólt semmit tulajdonképpen, amikor tudatosul benne az, hogy tényleg véletlenül nem hallotta szavait a privaron espada... Erre azonban már nincs ideje, mivel egy pillanatra szinte megfagy ereiben a vér, ahogy vendéglátója felkiált a sebet meglátva...*
- De...
*Próbálná meg lenyugtatni Renét, egyelőre sikertelenül. A privaron espada ugyanis meg sem várva Shun tiltakozását, felviharzik az emeletre... Maga után hagyva a felváltva ujját, felváltva pedig a lépcsőt értetlenül bámuló vizardot. Nem igazán érti, mire fel van ez a nagy rémület, hiszen csak egy vágásról van szó... Semmi komoly, legalábbis szerinte... Ráadásul az ő hibája, hogy megvágta magát.*
- Csak egy kicsi vágás, nem kellene ekkora felhajtást csinálnod miatta...
*Kezd bele ismét a magyarázkodásba, ahogy visszaér René a kötszerekkel, de gyorsan rájön, hogy valószínűleg hamarabb szabadul az elsősegélynyújtástól, ha nem tiltakozik.*
- Dehogy haragszom, csak kicsit megcsúszott a kés a kezemben... Volt már rosszabb sérülésem is...
*Neveti el magát zavartan, majd halkan felszisszen, ahogy a fertőtlenítő csípni kezdi a vágás helyét. Ez valamennyire új számára - csak most jut eszébe az, hogy egészen eddig tulajdonképpen alig ismerte a "hagyományos" megoldásokat. Mindig volt valaki, aki egyszerűbben begyógyította sebeit - hol valaki a negyedik osztagból, hol Hacchi, hol saját maga látta el sérüléseit... És most szégyelli, hogy ilyen keveset tud az emberek világáról...
Újabb önmarcangolásából - aminek ideje alatt bambán nézi a nagy kötszergombolyagot, amely mélyén elméletileg az ujja rejtőzködik valahol - ismét a privaron espada szavai zökkentik ki. Kérésére halkan megismétli előző kérdését.*
- Kisuke pedig nem az az alak, aki elutasítaná az ilyen felajánlásokat...
*Jegyzi meg elgondolkodva, ahogy végighallgatja René válaszát.*

- Na igen... - vakartam meg a tarkómat Shun válaszát hallva - Bevallom őszintén, nem szándékozom egy ilyen kétes hírű kalmár rabszolgájává válni... Bár azt hiszem már mindegy. - Vigyorodtam el kínomban, majd kihúztam Shun előtt egy széket, majd én is asztalhoz ültem.
- Hát jó étvágyat, Kedves - Biccentettem felé mosolyogva, majd nekiláttam az ebédemnek.
Mivel a reggel inkább zavartan tologattam a palacsintát magam előtt, minthogy ettem volna, az éhség kínzó fájdalomként járta át a testem minden egyes porcikáját. Bár szívem szerint púposra szedtem volna a tányéromat a hússal és a körettel, az etikett megkövetelte a lehető legminimálisabb tányérra szedett adagot. Persze a fél fogamra se lett volna elég, így hozzávetőlegesen kétpercenként pakoltam meg újra a tányérom halvány pírral az arcomon, ami a zavarba ejtően nagy étvágyam feletti aggodalmam jeleként tűnt föl.
Mikor már az ötödik adagot igyekeztem elfogyasztani, fél szemmel a már kész Shun felé pillantottam, ami hatására eddigi zavartságom a duplájára növekedett, és inkább letettem az evőeszközöket.
- Remélem jól laktál, egészségedre! - Vigyorogtam idiótán, ezzel próbálván leplezni mérhetetlen feszengésemet, és hogy valamivel lefoglalhassam magam, leszedtem a terítéket.
- Nem jössz ki... A teraszra? Rágyújtani... - Nyilvánultam meg a lehető legösszefüggéstelenebbül az ajtó felé mutogatva, miután visszatértem a konyhából.
Minden energiámat arra öszpontosítottam, hogy valahogy eltereljem a témát, de egy értelmes gondolat sem talált meg. Ekkor, mintha szégyenemet érezte volna csak meg Hittatrutty sietett, akarom mondani bégetett a segítségemre.
- Moaaaaaaaaaaaaah! - hallatszott kintről a keserves sírás
- Te jó ég, Hittatrutty!! Elfelejtettem neki ebédet adni! - Kiáltottam rémülten, majd a kamra felé száguldottam, nem sokkal később pedig egy hatalmas rekesz körtével tértem vissza.
- Ha megbocsájtasz egy pillanatra... Megetetem ezt a mamlaszt - Mosolyogtam kedélyesen Shun felé előző szégyenemről teljesen megfeledkezve.
- Na figyelj ide nagyfiú, és tátsd ki a szád! - Szólítottam fel Hittatruttyot cselekvésre, majd a láda tartalmát beleöntöttem, mintha egy konténerbe gyűjteném egy költözésből marad felesleges bútorokat.

- Bevallom őszintén, nem szándékozom egy ilyen kétes hírű kalmár rabszolgájává válni...
*Hallja fél füllel René válaszát és nem tudja megállni, hogy ne fűzze hozzá vendéglátója szavaihoz:*
- Akármennyire is olyan, mint egy rabszolgatartó, legalább segít, ha szükség van rá...
*Arcára rövid időre szokatlan komolyság ül ki - maga is meglepődik, hogy ilyet egyáltalán kimondott Uraharáról...*
- Ó, és nagy árengedményt ad a bagójából, ha utána takarít vagy pakolászik neki az ember...
*Fejezi be mondandóját kis elgondolkodás után a bokor-cosplayer exshinigami üzletének számára egyik legfontosabb szolgáltatásával. Azt a viszonylag kis rabszolgamunkát meg már egészen megszokta a Karakurában eltöltött idő alatt...
Egy halk "köszönöm!" kíséretében ül le a kihúzott székre, majd megvárja, míg René is helyet foglal.*
- Jó étvágyat neked is.
*Mosolyodik el. Aztán ez hamarosan le is fagy arcáról, amikor meglátja a felsorakoztatott evőeszközöket... Zavarát igyekszik leplezni, miközben azon agyal, hogyan is kell a viselkedéskultúra alapvető szabályai szerint enni... Szerencséjére hirtelen eszébe villan, amit még fiatalkorában sulykolt belé családja. Nem hitte volna, hogy valaha is hasznát veszi egy jelentéktelen, ugyanakkor magát túl sokra tartó klán mániáinak...
Miután hirtelenjében sikerült felidéznie néhány pontot, ő is nekilát az ebédnek; kisigényűsége miatt azonban elég hamar befejezi az evést - már annyira megszokta a túl egyszerű kajákat és kicsi adagokat, hogy észre sem veszi magát... De remélhetőleg nem fogja megsérteni ezzel Renét...*
- Rendben...
*Egyezik bele a teraszon való rágyújtásba, majd feltápászkodik az asztaltól és elindul az említett hely felé, miközben fél kezével zsebeiben kutat a számára kincset érő nikotinadag és öngyújtója után. Miután megtalálja ezeket, szó nélkül rá is gyújt, de előtte megkínálja Renét is - ritka alkalom, Shun ugyanis eddig gyakorlatilag senkivel sem osztotta meg bagóját...
A kertben leledző gillian újabb nyekergésének hallatán összerezzen; teljesen kiment az utóbbi percekben fejéből ez az apróság...*
- Körték?!
*Szólal meg elkerekedett szemekkel, és meglepettségében még a cigi is majdnem kiesik szájából... Eddig még nem hallott olyanról, hogy egy menos mást is evett volna a társain kívül. Bár egészen mostanáig arról se volt semmi tudta, hogy az espadák ennyire jóban lennének a gillianokkal...*

//Harctérről összekaparódás//

*A felkavarodó portól és füsttől hunyorogva figyelné támadásának sikerét, ha látna egyáltalán valamit, de egyre kevésbé bír mozdulni is - most jön ki rajta igazán az előző harc "eredménye"...
Arra eszmél fel, hogy Retsu lélekenergiája, ami oly mértékben taszította kétségbe, véglegesen eltűnt, arcát pedig mintha gyengéd szél érintené. És valaki erősen tartja karjai közt... Habár jól tudja, ki a perpillanat titokzatos megmentője, inkább minden erejét összeszedve megpróbál felnézni és meggyőződni annak személyazonosságáról. Az utóbbi percek miatt ugyanis már semmiben sem érzi magát biztosnak, hiába fonja körül védően már ismerős lélekenergia és illat - még túlságosan előző ellenfelének szavai vannak rá hatással... Miket is mondott?*
~ "Te árultad el őket!", "Nem vagytok jobbak azoknál a vad lidérceknél, akik az ösztönüktől vezérelve lelkeket fogyasztanak!" ~
*Még ilyenkor is, ahogy akaratlanul elméjébe tolulnak a mondatok, ugyanúgy elevenbe vágnak... És ugyanúgy igaznak érzi őket - éppen eléggé megmérgezte velük az espada Shun gondolatait. Most sem tud máson járni esze, csak azon, hogy bizonyítást keressen ezekre az állításokra. Hiszen tényleg volt olyan már - igaz, csak rövid ideig -, mint egy utolsó hollow... Amikor saját, kifordított maga ellen küzdött testének irányításáért száz évvel ezelőtt; amikor tudat alatt a legnagyobb lelki nyugalommal képes lett volna elpusztítani, elárulni bárkit, aki a közelében van...
Egy pillanatra ekkor kinyitja szemeit, hogy beazonosítsa tartózkodási helyét. Nem tudja, hol vannak éppen, de igazából nem is érdekli már... Vadidegennek érzi magát, akinek létezése, sorsa senkit sem izgat. Máskor talán még kellemesnek is tartaná talán, ahogy szinte repítik valamerre, ezúttal azonban nem képes foglalkozni az ilyesmivel. Hirtelen erősen megragadja René pólóját, fejét pedig igyekszik belefúrni, hogy ne látszódjon könnyes tekintete, testének enyhe remegését pedig, ami a sírásról árulkodik, megpróbálja erőltetett köhögésnek álcázni...*

Az égbolt és a föld csupán egy halom pasztell szín volt egy impresszionista művész lószőr ecsetének nyomán, ahogy a kellemesen langyos levegőt szeltem, karomban alélt kedvesemmel. A táj, az illatok sokasága, a kavargó szellő egyvelege nélkülözte a legcsekélyebb mértékű diszharmóniát. Egy utópisztikus világ, egy felszabadító ábránd, mely mindannyiszor megnyugvást hoz fáradt lelkemnek, mikor az álmok mámorító hercegnője és a zöld tündérek palotájába repít a káros szenvedélyemnek való alázatos hódolás. Néha megvetés áztatta gyűlölettel tekintek magamra, ki félredobva szentnek hitt elveit, ilyen átkos leányok karjaiba veti magát egy meghitt együttlétre a kéj oltárán, csak hogy a saját arcába köpje a szégyenítő igazságot, mi szerint nem képes elviselni sanyarú sorsát... De hisz minden férfi gyarló, én miért ne könnyíthetnék meggyötört szívemen, míg nem feledkezek meg önmagam állította értékrendemről?
Éreztem a keserűséget, mely Mi Vida egész csodás lényét felemészteni készült, így hosszú hosszú évek után újra imával fordultam édesanyám Istenéhez, akiben halálom megtörte addig oly ájtatos hitemet, és akiben most újra bízni akartam, hogy tisztítsa meg a szeretett nő szívét a gyötrő bánattól, aminek nem ismertem az okát. Mintha csak vágyamnak kívánna táptalajt biztosítani, Shun olyan kétségbeeséssel szorította meg a testemet fedő textíliát, ahogy elszánt matrózok vívják ádáz csatájukat a gyilkos hullámokkal egy kötelet markolva, mely rostjaitól egy bajba jutott társuk élete függ. Hiába öleltem magamhoz, tudtam, mennyire egyedül érzi magát, így én is magamra maradtam dühöngő tehetetlenségemmel.
Az erdő felőli kapun közelítettem meg a házat, hogy ne keltsek felesleges feltűnést a szomszédok kíváncsi tekintetétől kísérve. Hittatruttyot már elnyomta az álom, csak egyenletes morgásai nyomták el a lépcsőn kopogó lépteim zaját, majd az üvegajtó susogását, ahogy oldalra lökődött a sín mentén. A nappaliba lépve eszméltem rá, hogy semmi tervem nincs arra vonatkozólag, hogy jobbítsak valahogy Mi Vida állapotán.... Józanítást remélve ráztam meg a fejem száműzve a negatív gondolatokat, hogy Shun még véletlenül se érezhesse meg pillanatnyi megingásom. Egy óvatos csókot nyomtam a homlokára egyfajta biztatásként mindkettőnk számára, majd karomban törékeny testével felindultam a hálószoba felé.
A helyiséget itt is csak a terasz lámpáinak fénye világította be, művészi kontraszttal ölelve szépségem csodás alakját és lelkembe maró sebeinek körvonalait, melyek ringva alászálló pernyeként borították be bársonyos bőrét. Sose volt gondom a beszéddel, főleg ha női lélek megnyugvására kellett gyógyírt találnom, de most még se tudtam mit mondani, hiszen nyilvánvalónak tetszett, hogy Mi Vida szívét nem csak egy vesztes harc keserűsége nyomja. Homlokához szorítva az enyémet próbáltam a gondolataiba látni, de csak a szorongó rémület volt az, ami az elmémbe beférkőzni próbált. Fejemet hátra döntve szippantottam mélyet a szoba levegőjéből, majd egy sóhaj kíséretében újra szemügyre vettem az erőtlen testet borító sérüléseket. Rövid mérlegelés után Mi Vidát bal oldalára fektettem az ágyon, majd mellé guggolva egy apró csókot leheltem a karmazsin színben játszó ajkakra. Hiába reméltem, hogy végre jönnek majd a reményt adó szavak, de ismét néma maradtam. Bocsánatért esdekelve ráztam a fejem alig láthatóan, majd egy csalódott sóhajjal kísérve simítottam végig ujjbegyeimet a meggyötört arcon.
Tudtam, hogy vissza kell szereznem a hidegvérem, így már szándékosan elutasítva a szavakat álltam fel hirtelen, hogy a hálóból nyíló fürdőszobában megnyithassam a csaptelepet.
A kád szélén ülve, arcomat félig tenyerembe temetve engedtem, hogy megbabonázzon az alázúduló vízsugár, miközben a nő, akit szeretek, minden valószínűséggel a kínok kínját éli át a testét és lelkét sújtó fájdalomtól. Rettenetesen nyomasztott, amiért magára kellett hagynom, de ha nem cselekedtem volna így, minden bizonnyal engem is magával rántott volna a métely lelki defektusom legmélyére taszítva, így lehetetlenítve el az erőfeszítéseimet, hogy objektíven szemlélve a helyzetet hozzam rendbe Mi Vidát, és hogy ne avatkozzak bele abba, ami nem rám tartozik.
Tíz perc elteltével zártam el a csapot, majd egy csészényi gyógyfüves olajat öntve a vízbe visszatértem Mi Vida mellé a hálóba, immár a higgadt és érzelemmentes kívülálló maszkjával arcomon. Egy ideig csak némán álltam a falat támasztva, gyakorolva a maghabiztos és ellenállást nem tűrő hajcsár szerepét, majd egy határozott mozdulattal a karjaimba kaptam Mi Vidát.
- A sebeidet mindenképpen ki kell tisztítani, így bátorkodtam készíteni egy forró fürdőt. Engedelmeddel most leapplikálom rólad ezeket a rongyokat, hogy belerakhassalak a kádba. - Körülményes megfogalmazásom mögül most hiányzott az előzékeny udvariasság, inkább hangzottak ezek egy szigorú apa szavainak mint egy szerelmes férfiének, de attól tartottam, hogy ha nem lépek fel erélyesen, Shun talán megpróbálja kibekkelni a szituációt, hogy átadhassa magát az önsanyargatásnak.

//Összekaparódás harctérről~//

*Így, Renébe kapaszkodva még kevesebbet lát az útból, mint eddig, és nem is érdekli, hol tartanak. Sőt, erősebben szorítja a ruhadarabot, miközben igyekszik belefúrni fejét a másik mellkasába. A másokba fektetett eddigi kevés bizalma is elillant ugyan nemrég, önzőségében azonban mégis olyan jól esik neki, hogy valaki magához szorítja - annak ellenére is, hogy meg van győződve arról, semmi érzelem nincs mögötte. És ami határozottan előnyös számára, hogy így legalább még kevésbé látszik az újra meg újra feltörő zokogás...
A homlokára kapott csókot megérezve eszmél fel végül további önvádaskodásából. Könnyáztatta arccal, kicsit szipogva les a René arca felé, remélve, hogy a privaron nem veszi észre pillantását. A hirtelen sötéthez ugyan nem szokott hozzá még szeme, így feladja, hogy bármiféle választ leolvashasson René viselkedéséből - úgyis azt érzi, csak arra nézve nyerne bizonyítékot, amiket az az espada mondott neki harc közben... Úgysem tudja feleslegesen áltatni magát tovább. A vereség csak egy dolog. Persze azért önérzetén is súlyos csorba esett azzal, hogy így el lett páholva - meg milyen jogon képzelte, hogy ilyen hatalmas erőfölény ellen labdába rúghat?-, de sokkal jobban fájnak a még mindig igazságként kezelt szavak, mik folyamatosan mérgezik lelkét azóta, hogy először elhangzottak...
Amikor pedig belesüllyed a jól ismert ágyba, ezzel párhuzamosan ereszkedik rá a helyzetbe való abszolút beletörődés. Eddig talán próbált küzdeni a tények ellen, most azonban annyira elönti a fáradtság, hogy már sírással is képtelen ellenállni a tévhiteinek.
Fásultan mered maga elé, semmit sem reagálva az újabb óvatos csókra. Mintha teljesen üres lenne belül... Tekintete teljesen élettelenül bámul a semmibe. A máskor élénk smaragdzöld színben játszó szemek most inkább hasonlítanak az ősz végi pázsit fáradt, haldokló zöldjére - kétségkívül nem önmaga most Shun. Talán öntudatánál sincs teljesen... Egészen addig, amíg René mozdulatait nem veszi észre a félhomályban, melyhez időközben hozzászokott látása nagyjából. Egy apró fejrázás, egy csalódott sóhaj, egy tétova arcsimítás, végül pedig a hirtelen, szó nélküli távozás - és mindegyik jelentését annyira félreértelmezi a lány...
Egymaga maradt a hálószobában. Fél füllel mintha vízcsobogást hallana a fürdő felől, de mindez oly távolinak tűnik, ahogy tovább marcangolja magát gondolataiba mélyedve... Lábait felhúzza, és úgy általában véve igyekszik minél jobban összegömbölyödni és kevésbé észrevehetővé válni - a hirtelen újult erővel fellépő fájdalom miatt aztán felszisszenve függeszti fel erre irányuló erőfeszítéseit, és süllyed bele ismét passzív rezisztanciájába.*
- Tegyél le.
*Tiltakozik fásultan, mikor végül ölébe kapja René váratlanul, de semmi mást nem tesz - és ellenkezése sem valami határozott vagy erős. Nem is csodálkozna rajta, ha semmi visszatartó ereje nem lenne szavainak. Ráadásul egyetlen pillanatra sem néz a másik szemébe; szándékosan igyekszik elkerülni a privaron tekintetét...*

//Mikulásajándék, mert miért is ne *>* //

*Miután a más helyen már részletezett módon beszereztem Rei-chan csokijait, nekiálltam a projekt második részének, mégpedig azon belül is az első lépcsőnek: kitalálni, mit is kapjon ajándékba. Legszívesebben ugyan egy-két pofont osztanék ki, de arra nincs garancia, hogy a leendő szenvedő alanyt is megtalálom majd, szóval azt inkább elnapolom addigra, amikor újra találkozunk. Az, hogy még csak egy képeslapot nem tud küldeni, hogy él-e még egyáltalán vagy meghalt, igenis nagyon zavar. Persze nem mintha lenne címem vagy ilyesmi, de azért ha akar, biztosan talál valamiféle módot arra, hogy tájékoztasson, és ne várjak rá, mint valami elvakult kis tinilány. Jópárszor meglátogattam már a házát is, de a szokásos elsötétített függönyök és látszólag kihalt telek várt - mintha csak bújkálna előlem vagy ilyesmi. Ha kiderül, hogy tényleg ezt teszi, majd azért is elmagyarázom a magamét... Hiába, éppen itt az ideje másokra gondolnia, nemcsak magára. És mégis... piszkosul hiányzik, akármilyen öntelt tud lenni néha (na jó, egészen gyakran). Akár még azt is kinézem belőle, hogy visszatért Las Nochesbe egy időre, hogy egyedül nyalogassa a vélt sebeit a becsületén. Esetleg meglátogatta a híres-hírhedt rokonságát, akik folyton hívnak családi ebédre...
Hosszú percek kemény agymunkája során végül eljutok egy kósza ajándékötletig: megpróbálok sütni valami süteményt! Elvégre ilyenkor édességet kell ajándékozni, és akármennyire vagyok is rá bosszús, saját készítésű holmit szeretnék adni. A raktárban azonban mégse kísérletezhetek - amúgy is, ki ért hozzá az ottaniak közül eléggé? -, pláne, hogy Rei-chan még mindig ott tüsténkedik a csizmákkal és még a végén leleplezném magamat, szóval muszáj egy köztes megoldást találnom. Be is villan a felismerés, amint véletlenül elbattyogok az Urahara Shoten előtt - Tessai biztosan ért is a sütés-főzéshez és szívesen segítene! Vagyis hát akkor is segítenie kell, ha nem akarja.
Ugyanezzel a lendülettel vágódok be az ajtón keresztül és keresem az alanyomat, hogy berángassam a konyhába és előadjam követelé-, akarom mondani, kérésemet. Persze először azt hiszi, csak szórakozok vele (hiába no, mindenki túl jól ismeri sajnos a házimunkához való hozzáállásomat), de rövid bizonygatás után sikerül megértetni mindenkivel szándékomat. Közösen keressük a receptet hát, aminek kellőképpen egyszerű az elkészítése (ergo még Rei-chan is egyedül meg tudná csinálni), ugyanakkor finom a végeredménye. Egy hagyományos narancsos-mazsolás kekszre esik végül a választás, ami gyorsan is megvalósítható a fenti kritériumokon kívül. Mondjuk nem kapok túl sok feladatot: szedjem össze a hozzávalókat először, aztán, miután Tessai gondosan kiméregetett mindent, összeöntöm azokat az alkotóelemeket, amiket diktál. Magam is meglepődök ugyan, de még a tészta kikeverésére is képes vagyok egymagam! Büszke vagyok igazán. Végül még a mazsola is belekerül a masszába, és jöhet a sütés. Vagyis jöhetne, ha előtte nem kellene még kiadagolni is őket a talléroknak... Két kiskanállal szaggatni a trutyit, cöh O.o Talán mondanom sem kell, hogy az első tepsi után megunom ezt a fajta pepecs munkát, és ráveszem kuktámat, hogy csinálja meg helyettem a maradék melót. Amúgy meg nem is akartam én ilyen irdatlan mennyiséget készíteni, csak néhány szemet! Ez bezzeg egy hadseregnek is elég volna, ahogy elnézem. Persze a raktárba nem viszek egy darabot se; ismerem már őket annyira, hogy tudjam, ha meglátnák alkotásomat, ezzel húznának jó darabig, így hát néhány szemmel megjutalmazom a konyhát biztosító személyeket, hadd örüljenek nagyvonalú természetemnek, és vegyék úgy, ezt kapták az én Mikulásomtól.
Miután a nagy hadműveletet bevégzem, még hátra van a csomagolás: egyszerű, piros papírral borítom be a sütisdobozkát, aranyszínű szalaggal átkötöm (elvégre ez a sztenderd színkombináció ilyenkor, nemde?), majd egy kis kártyát is besuvasztok a csomagba, melyen a címzett neve van rajta egy kis rajzocskával együtt.
Aztán, mikor a raktárbeli csokiosztással is végeztem, rohamtempóban indulok egyenesen René háza felé. Az ominózus épülethez közeledve egyre inkább érzem, ahogy görcsbe rándul gyomrom az izgalomtól - talán, talán most végre otthon lesz! Óvatosan az egyik földszinti ablakhoz osonok végül a kerítésen átugorva, hogy oda helyezzem el a dobozt. Vagy talán jobb lenne az ajtóhoz? Erről rövid gondolkodás után lemondok aztán, és egy közeli ablakhoz sétálva leteszem a kinti párkányra a csomagot, miközben az üveget is megkocogtatom, hátha meghallja és kijön. Még úgyis terveztem itt várakozni néhány percet, hogy ne mellőzzük el egymást, ha tényleg itt van...*