-250 ryou lesz uram.
Csengett a fülemben az eladónő hangja. Nadrágom farzsebéből elővettem a pénzem, majd számolgatni kezdtem, hogy a megfelelő összeget adjam oda a nőnek. Egy intéssel köszöntem el, majd pénzemet elrakva a helyére, megfogtam a szatyor fülét, amiben az általam vásárolt termékek volt, távoztam a létesítményből. Jól esett, hogy reggel óta a levegő hőmérséklete most már elviselhető volt. Igen reggel korán keltem és eléggé hűvös volt még. Csendben sétálgattam az utcán. Előttem egy kis háromfős csapat sétált. Egy magas szőke, egy ugyan olyan magas férfi akinek a haja a zöldnek valamilyen árnyalata volt, illetve egy vörös hosszú hajú lány alkotta a kis csapatot. Egy vállmozdítással döntöttem úgy, hogy inkább gondolataimba merülök. Még a végén azt hinnék, hogy őket követem és le akarom ütni őket a kezemben lévő szatyorral.
~ Azt mondja, hogy most van egy kis szabadidőm. A mai illetve holnapi napom teljesen szabad. Talán nem ártana valami szórakozás után néznem. Esetleg egy kis vadászat is szóba jöhet.
Forgattam agyam fogaskerekeit, hogy kitaláljam szabad időmet lehetőleg foglalttá tevő programokat. Ami úgy tűnt, hogy a mai napi már ki is került. Sóhajtva néztem fel az égre, majd arcomon széles mosoly jelent meg, miután megláttam azt az ormótlan nagy dögöt ami épp egy fekete lyukból lépett ki a mi világunk dimenziójába. Fél szemmel az előttem sétálgató kis csapatra néztem akik látszólag elindultak arrafelé.
~ Hát ezek meg? Talán látják azt a hollowot? Vagy esetleg.... csak tudatlan emberek akik a lehető legrosszabb felé mennek ebben a pillanatban?
Futott át a gondolat a fejemen, majd egy ugrással a közeli ház tetején voltam és elrejtettem a szatyromat, majd tetőről-tetőre ugrálva közeledtem a Gilian felé párhuzamosan a három fős kis csapattal.

Bank… utálom a bankokat. Igazából én se tudom, hogy miért, csak egyszerűen utálom őket. A hideg ráz attól a gondolattól, hogy folyamatosan figyelnek. Legszívesebben oda mennék az őrhöz, és úgy képen törölném, hogy a fogai egyenként potyognának ki. De mivel szeretnék úgy tenni, mint egy tisztességes, agyilag teljesen normális polgár, ezért ilyet nem tehetek. Egyébként meg biztos sittre vágnának megint egy időre, tekintve az előéletemet, és hát az nem tenne jót a biznisznek. Elvégre valakinek el kell végeznie a piszkos munkát, ha már a shinigamik képtelenek rá. Ha én nem lennék, a hollowok boldogan falnák fel egymás után a lelkeket, és még a végén kapásból felfejlődnének arrancar szintre, ami hát… ismét csak rossz lenne.
Miután elmeséltem a kedves kisasszonynak, hogy pénzt szeretnék kivenni a bankból, kicsit furcsán nézett rám. Valószínűleg azt hitte, valami szuperbankrabló vagyok, akinek stukker se kell a rabláshoz, mert kapásból elkezdett kacsingatni az őr felé, hogy kísérjen már ki az irodába. Amint megéreztem a tepsi méretű mancsokat a vállamon, hátra fordítottam a fejem. Bájvigyorral a képen fogtam meg csuklóját, és értesítettem arról, hogy ha rövid úton nem veszi le rólam mocskos pracliját, akkor nagy valószínűséggel a sürgősségin fog kikötni. Úgy tűnt, hogy bevált a dolog, mert szorítása elgyengült, végül pedig elengedett. Jó, ha így hallgatnak az emberre, főleg, ha az tényleg képes lenne összeverni az illetőt úgy, hogy a maradék hátra levő életében szívószálon keresztül tudja csak megenni a csokitortát. Nem értem, hogy mi baja lehet velem annak a sok embernek, pedig teljesen úgy nézek ki, mint bármelyik másik normális ember. Van hajam, fogam, még a fejem is a helyén van, na meg gyúrok is néhanap, ami mondjuk meg is látszik. Lehet, hogy ez lehet a hibás? De azért már megtanultam Bent, hogy jó, ha gyúr az ember, mert akkor többen félnek tőle. Annak idején minden szarrágó belém kötött, akivel útközben találkoztam, most meg… Rám nézni is alig mernek. Mazsolák… >.> (xD)
A bejáraton kilépve, valami óriási, és nagy méretű csapódott be, kisebb földrengést okozva. Nem sok hiányzott, hogy rám zuhanjon az az izé, de még sikerült időben elugranom előle. Már épp azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehetett, amikor éreztem, hogy valahogy nagyon szarul érkeztem meg a földre. Elvesztem az egyensúlyom, és hátra zúgok, mint egy zsák krumpli. Mi a francnak van ekkora patám, ha állni is képtelen vagyok rajta? Az esés következtébe beverem a fejem a bank üvegfalába, amitől néhány pillanatra elvesztem az eszméletem. Ki gondolta volna, hogy ekkora balfék vagyok? Mondjuk ez lehetetlen, hogy eldőljek, mint valami fogyatékos, aki képtelen megállni a saját két lábán, szóval biztos a járdával lehetett valami gond. Biztos hibás volt, vagy tudom is én…
Felkelve néhány percig még homályosan látok, azonban annyi tiszta, hogy valami nagyon nem frankó a helyszínen. Ahogy kitisztul a látásom, és körbe nézek, máris kiszúrok egy ismerős tököt a sok közül. Valami Torma, vagy mi volt a neve, de rohadtul nem érdekel. Mondjuk jó, sajnáltam, mikor szerencsétlennek tök véletlenül kiböktem az egyik szemét, de hát kivel nem fordul elő ilyesmi nap, mint nap? Bárkivel megesik, hogy csak úgy kilövi a szemét egy másik embernek nem? Amúgy is, az ő hibája volt… Miért nem ugrott el a nyíl elől? Bár ahogy eddig ismerem, valószínűleg egy csiga elől is képtelen lenne kitérni, nem hogy egy száguldó quincy nyíl elől…
- Látom már a hugyosokat is ideengedik – jegyzem meg Tormáékhoz érve. Valahogy úgy tűnik, mintha én lennék itt a legmenőbb, mert hát csak nézzen rám az ember. Nem én vagyok a legtökéletesebb, és legveszélyesebb férfi Karakurában?
- Amúgy meg mi a frászkarika folyik itt? Jöttek a földön kívüliek, hogy elvigyék Tormát tanulmányozni? – simogatom a fájó kuglimat, és próbálok arról meggyőződni, hogy nem tört be, esés közben. – Amúgy meg mit keres itt egy Gillian? Nem úgy volt, hogy sétálni viszik őket póniföldre? – bökök a benga, és rendesen sötét lényre, ami nem rég majdnem összetaposott. Az anyja úristenit, hogy nem képes otthon maradni, és kevesebb melót csinálni nekem. Ezért tuti, hogy ki fogom nyírni, még ma. Remélhetőleg úgy, hogy közben ez a sok degenerált nem lesz az utamban. Nagy meglepetés lenne, ha a shinigamik is megmozdítanák a kényelmes kis feneküket…

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire összefog ellenem két élő rokonom... Mi az hogy nem akarnak edzeni?! Ha már quincyknek születtünk, ez a kötelességünk. Toumától már igazán megszokhattam volna, na de Kuka-kuntól... Legszívesebben szétordítoztam volna magamat, amiért ennyire nem lehet mit kezdeni a két sráccal.
- De ide figyeljetek. Nem leszek mindig ilyen kedves... Kaja után megyünk, edzünk, és kész! Nem érdekelnek a kifogások! - magyaráztam teljes beleéléssel, és beleharaptam a dobozból kicsempészett fánkba. Érdekes volt rájönni, hogy annyi édességet ehetek, egyszerűen nem hízok meg. Nem az örökölt gének miatt, sokkal inkább azért, mert annyit mozgok, hogy ez így már fizikai képtelenség. Ettől pedig megnyugodva harapdáltam a csokikrémes ínyencséget, és fejet csóváltam a másik kettő szerencsétlen kifogásait hallgatva.
Sikeresen eltüntettem a fánkot, és elmélyülten nyalogattam az ujjamon maradt porcukrot, amikor is elfogott a jól ismert érzés. szendén pislogtam kedvenc rokonaimra, és megállapítottam Touma lesápadt képéről, hogy ő is tökéletesen érzékeli a hollowokat.
- Nahát akkor, nem is kell a gyakorlótérre menni! Mekkora szerencse, nem igaz? - mosolyodtam el negédesen, és ragadtam őket karon. Mivel Kuka-kun volt a csomaghordó, így teljesen akadálytalanul vonszolhattam őket a hollowok felé. Meg is találtuk őket, szép számmal összegyűltek, és még egy Gillian is át akart jönni egy Gargantán.
- Nézd csak, Touma! Ő pont megfelel neked ellenfélnek! - mutattam fel rá, és fordítottam felé Toumát. Többé-kevésbé számítottam rá, hogy összeájulja magát, így olyan távolságba álltam tőle, hogy el tudjam kapni. De azért nem volt idő szegénykém összeomló lelkivilágával foglalkozni, valakinek a hollowokat is gyilkolni kellett! Miután pedig a fejük helyére Touma barátnőjének képét vizualizáltam, elég gyorsan ment a dolog. Nem tehettem róla, nem bírtam azt a nőt, és kész. Touma valahogy így lehetett Zeddel, bár nem értem, mi a baja az én imádott partneremmel...
Aztán jöttek szépen sorban a többiek is, és mit ne mondjak, a hányinger elkapott a shinigami reiatsut megérezvén. Mekkora tré már, hogy akkor jönnek ide, mikor majdnem vége már a mókának! Mégis, micsoda dolog már ez, kérem szépen? Nem nekik kellene egyből itt teremni? Mindig így van... Mindig nekünk, quincyknek kell a kezünket törni azért, hogy az átlag emberekből ne legyen vacsora! >.<
Ráadásul az a mocsok is idetolta a képét, aki kibökte a bátyám egyik szemét.
- Hogy a rohadás álljon beléd. van képed idetolni azt a sunyi fejedet?! - mordultam fel rá, és beálltam elé, csak hogy jól megnézzem magamnak. Legutóbb Touma vérző fejével voltam elfoglalva, azért nem jutott időm rá, hogy szétrúgjam a seggét. Most még szívességet is tett, hogy idetolta a képét... Hogy volt képe bántani az én nagyszerű bátyámat?
- Egyébként meg, én rendeltem, csak neked. Reméltem hogy akkor érkezik meg, amikor alszol, és így simán bekajál... - morogtam Raidennek, és még egy hollow fejét lőttem át a nyilammal, odavizualizálva egy fél Raiden-Kamill fejet.

- De Natsuki-chan, már tudományos kutatások is bebizonyították, hogy étkezések után legalább fél órát pihenni kell, amíg emészt az ember... Hát hogy maradjunk így egészségesek Touma-kunnal, ha rögtön evés után edzünk is?
*Magyaráz a lehető legnagyobb beleéléssel - tipikusan azzal a tanári vehemenciával, ami azt hiteti el egy-egy megátalkodottabb pedagógussal, hogy az a tantárgy létezik egyedül a világon (avagy enyhébb esetben: léteznek más tantárgyak is, de az a legfontosabb), amire ő szakosodott. Még kezével-lábával is kalimpálna szavai mellé a nagyobb meggyőzés végett... ha történetesen nem az ő nyakába varrták volna az összes szatyrot. Már megint.*
- Ráadásul nálam betudhatnád a csomagcipelést is az edzésbe, ez simán felér egynapi súlyzózással minimum! Ezek a mai fiatalok, mindig a legidősebbre hagyják a munka nehezét... >.>
*Pöröl tovább, mint valami nyugdíjas vénasszony. És nem is áll távol a valóságtól a hasonlat: Kouta ugyanis ezúttal leplezetlenül parodizálja egyik tanárkollégája szavait és jellegzetes arckifejezését... Még őt is tanította anno, pedig már akkor úgy nézett ki az öreglány, mint aki megérte az ősrobbanást is. Ennek fényében talán nem véletlen, hogy földrajzot tanít többek közt, mind a mai napig terrorizálva a diákságot, mivel nincs jobb dolga, minthogy "meglepetés" dolgozatokat állítson össze... Valószínűleg Natsuki-chant is megverte vele a sors, bár egyáltalán nem biztos benne (még mindig nem jegyezte meg, kik is tanítják kedvenc unokahúgát); mindenesetre reméli, felismeri majd a célzásokat.*
- Na ne...
*Sóhajt fel reményvesztetten, ahogy megérzi a hirtelen feltűnő hollow-kat. Persze neki telik a legtöbb időbe, míg leesik a tantusz, és a felismeréshez nagyban hozzájárul Touma-kun hirtelen elsápadása, illetve Natsuki-chan gyanús mosolya is. A csomagok miatt pedig ellenkezni sem tud az ellen, hogy egyenesen az oroszlán barlangjához ráncigálják...
Mi tagadás, egyáltalán nem fűlik a foga a lidércirtáshoz - úgy véli, van elég quincy rajta kívül, aki képes hatékonyan munkálkodni. Vagyis Koutával ellentétben legalább pontosan tudnak célozni... Plusz ott vannak azok a shinigamik is, akiknek elvileg a lidércek elleni harc a feladatuk, hát végezzenek ők a dögökkel. Elnézve a csatatéren, már észrevették néhányan közülük az incidenst... Sajnálatos módon azonban muszáj részt vennie Koutának is ezúttal, így kelletlenül elhajítja a szatyrokat, majd megidézi íját.*
- Remélem, ezután békén hagysz minket pár napig az edzésekkel, Natsuki-chan!
*Kacsint a lányra, és megcéloz egy, a közelében lévő hollow-t, végül pedig rálő a kiszemelt ellenfélre. Meglepő módon el is találja... Tehát mégis volt értelme anno az edzéseknek nagynénjével! Igaz, az évek során jelentősen megkoptak képességei, de úgy tűnik, quincyskedni is épp olyan dolog, mint biciklizni vagy úszni - ha egyszer már megtanultad, sose felejted el. Azonban, hogy ez most tulajdonképpen jó vagy rossz, nem tudja eldönteni... Jelen esetben talán pozitív, elvégre ha meglátja Natsuki-chan, hogy képes korrektül ellőni egy nyilat, ami még célba is talál, ráadásul megsemmisíti az ellenfelet, talán engedékenyebb lesz a későbbi edzéseken! Ehhez azonban érzése szerint még bizonyítania kell, így a következő percekben még néhány lidércet megsemmisít. Egészen addig, amíg egy újabb ismerős nem tűnik fel a színen - de bárcsak ne tudná, kiről van szó...*
- Legjobb tudomásom szerint még mindig te vagy a fiatalabb, Raiden-san, szóval kicsit degradálónak érzem a megszólítást...
*Dörzsöli meg tarkóját feszélyezetten, előszedve a szellemi fölényben lévő tanár sémáját. Csak néhányszor látta ugyan a főhadiszálláson, mikor arrafelé járt, de már akkor sem tartotta túlzottan megnyerőnek ezt az egoista keménylegényt... Az meg, hogy tönkretette Touma-kunt, csak olaj a tűzre. Igaz, ezt Natsuki-chan mondta el titokban, mert unokaöccse semmi pénzért nem akarta elmesélni, hogy mi történt - Kouta pedig inkább nem is firtatta tovább. Ugyan rosszul esett neki kicsit ez a nagy titkolózás, de abszolút megértette utólag, hogy miért nem akarta beavatni... De mindegy - filozofálgatás helyett inkább igyekszik még pár dögöt eltüntetni, ennek jegyében pedig egyenesen Raiden felé mutat íjával, a nyíl azonban olyan húsz centivel elsüvít a másik quincy feje mellett (feltéve persze, ha nem ugrik elé), majd a távolban remélhetőleg eltalál egy újabb hollow-t.*
- Hajh, mégis sokat felejtettem... Jobb, ha tőlem tudod, Raiden-san, a fejedre céloztam...
*Vakarja meg szabad kezével feje búbját, Natsuki-chan közelébe somfordálva, hogy egy esetleges lincselési kísérletkor elmenekülhessen a felbőszült egohuszár elől.*

*Persze… Azt hiszed, hogy a quincység egy olyan teher, amit vidáman vállalsz el, s nem törődve a következményekkel boldogan mented meg a világot nagy és csúnya és gonosz, s legfőképpen csúnya hollowktól. Mintha az olyan egyszerű lenne! Én igazán nem kértem ezt a „hatalmat”, s nem értem, hogy miért kellett az egésznek így végződnie… Úgy értem, már tényleg kezdtem beletörődni abba, hogy ez a számomra kijelölt út, meg minden. Néhanapján még azokra az edzésekre is képes voltam ellátogatni, meg persze egyszer sem mulasztottam el a Noával való találkozásokat, erre mit ad Isten? Hát nem ad, inkább elvesz. Kezéül pedig egy egomán, barbár vadbarom szolgált, aki képes elhinni magáról, hogy fel lett hatalmazva olyan jogokkal, amik másokra nem érvényesek. Nem tudom, mit képzel magáról, és elhiszem, hogy nem tetszik neki a képem, de nem tartozott életem legkellemesebb élményei közé, amikor elvette a fél szemem. Valami különös oknál fogva a quincyk gyógyító technikája sem segített rajta, s csak azt tudtuk vele elérni, hogy a sokk, amivel a szemem elvesztése járt, csillapodott, és legalább életben maradtam. Mintha még a quincység is kirekesztene magából, ha már a családom úgyis megtette ezt előtte. Nem szükséges Natsukinak letagadnia, érzem minden egyes pillantásából a gúnyt s a lenézést, s persze a tömény sajnálatot. Köszönöm, nem kérek belőle, inkább bezárkózok saját kis világomba, ahol minden ismerős, s nem vetnek meg azért, mert az vagyok, aki. Az meg már egyéni szociális probléma, hogy Natsukinak nem tetszik Kamill-chan feje, akkor se kéne ennyire ellenségesen viselkednie vele. Bizonyára Kouta-kunnak is csak rosszat mesélt róla, csak mert nem hajlandó megismerni azt a nőt, akit szeretek, s aki legalább nem néz olyan lesajnálóan rám a kis „balesetem” után.
Nem esik jól hazudni, amikor bármiféle kérdezősködésre a „jól vagyok” és „minden rendben” fedőnevű elhárítással felelek, de hát ha egyszerűen rá vagyok kényszerítve… Különben sem akarom, hogy velem foglalkozzanak puszta sajnálatból, úgyhogy hamis mosolyommal arcomon üdvözlöm Natsukit minden reggel. Talán átlát rajtam, de nem érdekel, foglalkozzon csak Zeddel, ha már olyan jól megértik egymást. Bizonyára fontosabb neki az a srác nálam, hát egészségükre.
Natsuki a mai napra edzést tartogat, bár én már beletörődtem abba, hogy ezt kell csinálnom akkor is, ha nem akarom. Már egész tisztességesen képes vagyok megidézni egy nyilat, bár teljesen más dolog élő célponttal gyakorolni, mint céltáblákat lövöldözni. Az a kontaktlencse, amit valamilyen úton-módon sikerült megszereznem Noa által segít abban, hogy a látásom legalább akkor, amikor kénytelen vagyok az örökségem művelni egyenértékű legyen más emberekével, ugyanis ha az embernek csak fél szeme van, nem képes 3 dimenzióban érzékelni a dolgokat ezáltal lehetetlenné téve a megfelelő célzást. Hogy Noa honnan szerezte, azt nem tudom, de talán jobb, ha nem is tudom meg, a lényeg, hogy működik. Legalább a szemkötő, amit viselek, nem néz ki olyan botrányosan, mint amit a szaküzletekben lehet beszerezni.
Sikerül elsápadnom, amikor megérzem néhány lidérc lélekenergiáját, az elájulástól viszont Natsuki hideg érintése ment meg, amit egy hűvöskés és kelletlen mosollyal köszönök meg neki. még mindig sápadtan mérem végig azt a gilliant, akit Natsuki szemelt ki ellenfelemül; s hogy még jobb legyen a nap, még azzal a börtöntöltelékkel is sikerül összefutni, akinek a jelenlegi lelkiállapotom köszönhetem. Kedves Natsukitól és Koutától, hogy megpróbálnak bevédeni, de mint azt már említettem, a sajnálatból köszönöm, nem kérek. így is elég kellemetlen az egész.*
- Köszönöm, de… Hagyjátok. Kérlek. - *tűnik el arcomról a mosoly, hogy aztán egy újabb fake-smile jelenjen meg rajta.*
- Na hát, akkor azt hiszem, nincs más választásunk, nem igaz? - *hirenkyakuzok szó nélkül a menekülési ösztöneim által sugalmazott iránnyal ellentétesen, a gillian felé; legalább az biztos, hogy esélyük sincs utolérni, amilyen gyors vagyok. Idő közben egy nyilat is materializálók, a kontaktlencse pedig ilyenkor az energiára reagálva sárgára festi máskor tiszta, kék íriszeimet; feltűnik nekem egy másik alak is, aki szintén ugyanarra a célpontra koncentrál haladási irányából ítélve. Lehet, még egy quincy, lélekenergiája erre enged következtetni, bár elég nehéz felismerni a típusát ennyi hollow közt. Bár fejlődtem, ez tény, de továbbra is szükségem van arra, hogy a megfelelő közelségbe kerüljek a lidérc felé, hogy biztosan célt érjen nyilam. Ha meghalok, akkor hát meghalok, nekem már úgyis mindegy, minden esetre elkezdem bombázni a célpontom maszkját nyilaim áradatával. Szerencsére gintoukkal is elég jól fel vagyok szerelkezve, talán a túlzott paranoia az oka, de hátha tényleg szükségem lesz rájuk.*

Szép csöndben becsuktam magam mögött az ajtót, amint beléptem a szobába. Körbenéztem,mit is kellene magammal vinnem erre a könnyed testmozgásra. Természetesen a tű és a cérna nem maradhatott ki a csomagból, hiszem sosem lehet tudni mikor kell megjavítani az egyenruhát. Tanakodtam, hogy az egyenruhában menjek, vagy valamelyik saját ruhámat öltsem magamra, de eszembe jutott hogy biztos lesz valami magasabb rangú is velünk és semmi kedvem nem volt vitatkozni vele. Miután mindent összeszedtem, szokásos módomon, az ablakon keresztül távoztam a szobából és elindultam a gyülekező hely felé. Valószínűnek tartottam, én leszek az utolsó aki oda ér, de nem láttam értelmét rohanni. Lassan járj, tovább érsz, tartja a közmondás. Vagy valami ilyesmi.
Amint egyre közelebb értem, végiggondoltam, mit is keresek én itt már megint.
~Ahelyett hogy a szobámban pihennék, vagy ennék egy jót. Apropó evés, éhes is vagyok. - S a gondolatot tett követte, egyenruhám egyik saját készítésű rejtett zsebéből előhúztam egy szép piros almát. Gondoltam, míg odaérek, nyugodtan lesz időm falatozni egy kicsit. Nos, rosszul gondoltam.
Amint falatozgattam, fel sem tűnt milyen gyorsan haladok, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy majdnem túlszaladtam a kapun, amin keresztül az Emberek Világába utazunk. Bár a szám még tele volt az utolsó falat almával, egy jól kiszámított mozdulattal a többiek közé ugrottam. Igazság szerint a mozdulat mégsem sikerült olyan jól, mert majdnem letaroltam egy hadnagyot, aki nézte amint a többiek épp a kapu kinyitásával foglalatoskodtak. Ennek eredménye ként a földet érés amolyan öngyilkos leszúrt tigrisbukfencre hasonlított. Amint összeszedtem magam, felpattantam és egy meglehetősen hangos és nagy nyeléssel befejeztem az evést.
-Szép napot mindenkinek, Shinoda Kenji , nyolcadik osztag. Itt van a gyülekező a torna órára? - ejtettem el egy kis viccet, remélve hogy senki nem fog az előbbi landolással foglalkozni. Csak ezután néztem meg hogy tulajdonképp kik is vannak jelen.
~Szép kis banda, mondhatom. Még jó hogy nem hozták az egész járőr osztagot. Na de mindegy... - zártam le kissé félig kész állapotban a gondolatot. Bemelegítés gyanánt megmozgattam karjaimat, melyre az ízületeim kellemes ropogással válaszoltak, majd komótosan elindultam a többiek felé, hogy elkezdődjön egy újabb napnyi móka és kacagás.

Majd egy hete nem történt velem semmi izgalom. Körülbelül 5 nappal ezelőtt láttam utoljára Loraine-t is, mikor kedvenc zanpakutoja háromfelé akarta vágni. Már azon törtem fejem, hogy tegyek is valamit. Talán rendet kéne, rakok rendetlen szobámban. De ahhoz, minimum a fél napomat föl kelen áldoznom. Míg ilyesféle dolgokon gondolkodtam, észre se vettem hogy egy pokollepke szállt be az ablakomon.
-Jee. Még egy küldetés.- dőltem hanyatt ágyamon, a hír hallatára. Akkor hát meg leletem a mai napi tevékenységemet. Lassacskán el kellene indulni, ismervén a maximális sétáló sebességemet, a végén késni fogok. Most nem szabad késnem. Még a végén, megint lesz egy házsártos öreg, aki mindenkinek csak a hibáit veszi észre. De én élek halok az ehhez hasonló emberekért. Mikorra végeztem a cuccolással körbenéztem és Kenji
rossz szokását követve, látszik kivel vagyok folyton, az ablakon távozok. Út
közben a találkozási ponthoz, megnézem mit szórtam a kis dugi zsebembe. Egy papír fecni és egy emberek világából származó toll. Ez felszerelés. Szép lassan oda érve láttam meg, hogy két hadnagy várakozik. A víz is kivert, hogy kettő darab hadnaggyal megyek küldetésre. Ráadásul mindkettő nő.
- Öm...Yomochin Atsuya, nyolcadik osztag tisztje.- préseltem ki a szavakat a számból. Már attól féltem, hogy én leszek az egyetlen férfi, és a két hadnaggyal hagynak egyedül, de szerencsémre egy ismerős alakot láttam meg. Mivel kicsit tovább ment, meg ijedtem hogy nem is a küldetésre jön, ám a jó kis akrobatika mutatványa után megnyugodtam. Előkaptam a rejtett zsebemből a tolla és a papír fecnit, és ráírtam egy számot, egy vonalat és még egy számot. Megfordítottam és magasra emeltem hogy jól lássa, kedves Kenji barátom számot.
- Kilenc és félpont. Azért ennyi, mert érkezéskor nem volt zárva a lábad.- mondtam nevetve. De már láttam a végünket, mert majdnem fellökött egy hadnagyot. A kapu megnyilt én, pedig gyorsan átslisszoltam rajta. Egy kis menetelés után, ki értünk az emberek világába. Azt a káoszt nem fogom soha elfelejteni, amit ott láttam. Mintha egy hollow kiállításra érkeztem volna. De sajnos más is volt ott, mint lidérc. Egy csapat quincy már nekiálltak a munkánk könnyítésének. De nem csak hollow és quincy reiastut éreztem. Egy érdekes félhollow lélekenergia is terjenget a levegőbe, mint a hullaszag. Ez bizony csak Loraine lélekenergiája lehetett.
- Nahát itt ez a szálló kacsa is. - jegyeztem meg.

Ó te szakramenciós. Hogy nőttél meg ekkorára drágaságom? Ijedten néztem a Giliant ami még így is jóval nagyobb volt, pedig egy ház azért rendelkezik méretekkel, magasságot illetően, ez az izé meg elmehetett volna felhőkarcolónak. Közben lenn kitört a csetepaté. Ha így haladnak még egymást fogják irtani és nem ezeket a dögöket. A szőke srácnak viszont ha jól látom van esze és már támadásba lendül is. Gyorsan materializáltam az íjamat, majd felkészültem az ugrásra, de az elmaradt. A tekintetem lassan arra a férfialakra irányul aki az egyik közeli tetőn üldögélve nézi az egészet. Ha nem tévedek valamiért ő van mindezek háttere mögött. Legszívesebben utána futnék és megismertetném az öklömmel egy kis faggatással karöltve ám valami megakadályoz ebben. Hangos üvöltést hallok és odakapom a fejem. Időm sincs gondolkozni, úgyhogy csak cselekszek. Egy jól kivitelezett ugrással a szöszi mögé kerülök és az íjamat a háta felé tartó hollow képébe emelem, majd az addig felhúzott íjból a nyílvesszőt kilövöm a hollow felé. Gondolom az ő vacsora meghívását ma estére töröltem.
-Üdv. Bocsi, hogy így beleavatkozom, csak gondoltam nem szeretnél karmokat a hátadba.
Ejtettem el egy apró mosolyt, majd igyekeztem a lehető legtöbb felénk tartó hollowwal végezni.
-Ohh... milyen udvariatlan vagyok. A nevem Saito Hiraku és jobban örültem volna ha nem ilyen módon találkozunk.
Ezután félszememet még mindig azon a férfin tartottam és úgy irtogattam a fogyni nemakaró hollowokat. Elkapnám a férfi grabancát, de nem hagyhatom védtelenül ezt a srácot. Még ha jobb képességek terén mint én akkor se tud sokáig talpon maradni ennyi ellenfél között. Ráadásul még ez a Gilian is itt van, csak hogy megkönnyítse a dolgunkat. A végén még valami más is feltűnik, mondjuk egy-két shinigami.
~Én és az a nagy szám...
Új lélekenergiák jelentek meg. Méghozzá a számomra leginkább gyűlölt faj képviselői. Fogadni mernék, hogy most beszambáznak, megvárják míg kinyírjuk ezeket a dögöket, aztán kinyírnak minket és úgy állítják be, hogy: "Nem voltak nehéz ellenfelek, pillanatok alatt végeztünk a hollowokkal."
-Shinigamik...-sziszegtem végül.

Valahogy nem úgy üdvözöltek, mint ahogy én arra számítottam. Senki nem borult a nyakamba, és könyörgött segítségért, vagy hasonlók. Pedig teljesen abban a hiszemben voltam, hogy mindenki szeret, és imád, sőt, istenít is. Hát sajnos tévednem kellett. Nem nagy baj, hiszen amúgy se kedvelem ezeket a pólyásokat, ráadásul az sem tetszik, hogy egyikőjük még azt is megemlíti, hogy idősebb nálam. Szarok én rá, hogy mennyivel idősebb vagy fiatalabb. Én akkor is hamarabb kezdtem el ezt a melót, mint ő, szóval én vagyok ilyen téren a tapasztaltabb. Már attól a gondolattól is rosszul vagyok, hogy egyáltalán ismerem őket. Tormát mondjuk viszonylag közelről, tekintve, hogy nekem köszönhetően vesztette el fél szeme világát. Fogadok, Natsuki szemében meg bezzeg én vagyok az aljas görény, aki bántotta a kicsi, és törékeny – na meg nyálas – bátyókáját. Mondjuk ez már az üdvözléséből, meg a megjegyzéséből is látszik, hogy valamiért nagyon nem kedvel. Persze én csak egy mosollyal jeleztem, hogy felfogtam; inkább fojtana bele egy kanál vízbe, minthogy közünk legyen egymáshoz. Egyébként meg cseppet sem érdekel, hogy a másik két bamba képű Tarzan mit gondol rólam. Nem mintha Natsuki véleménye olyan nagyon érdekelne, mert tényleg nem, csak hát na… Azért egy férfi tartsa mindig szem előtt, hogy mit gondol róla egy nő. Aki mellesleg szép is, meg csinos is, és olyan az illata, mintha egy álló hétig egy virágos mezőn fetrengett volna.
~ Szívesen fetrengtem volna én is vele… ~ pillantottam rá a lányra, majd azonnal elhessegettem ezt az amúgy is hülye gondolatot. Nem ettem én meszet, hogy összeálljak egy ilyennel… Különben is… Valószínűleg ki nem állhat, amiért ezt tettem a bátyjával. De mondjuk nem is izgat, hiszen nekem Eriko volt az egyetlen, és ő is marad. Senki se léphet a helyébe csak úgy, főleg nem egy ilyen kislány. Ettől függetlenül viszont rá kell jönnöm, hogy le se tudom venni tekintetemet a lányról, ráadásul épp egy quincy nyílvessző repül el közvetlenül mellettem, ami el is talál egy hollowot a hátam mögött. Meglepetten fordulok az érkezési irányba, és sajnos nem épp egy célzó bajnok kerül a látószögembe. Egyre inkább az jár a fejemben, hogy talán nem is a hollowot célozta, hiszen ő is nagyjából ugyan úgy utálhat, mint ahogy Natsuki és a bátyja, ha nem jobban. Valószínűleg elmondhatták neki az eseményeket, és hát… most nem igazán szívlel. Mondjuk nem is izgat a dolog. Franc se akar egy ilyen barátja lenni…
- Majd akkor próbálkozz, ha képes leszel eltalálni úgy valamit, hogy arra is célzol. Rendben, Töki? – válaszolom gúnyos vigyorral Koutának, majd kilövök még két hollowot, akik épp Toumát próbálják betámadni a sérült oldaláról. Bár… annak a gyereknek minden oldala elég sérült, főleg agyi részen… Alig lőttem el a két nyilat, máris egy eléggé fura fazont sikerül megpillantanom az egyik épület tetején. Valami nem stimmel vele, főleg mivel egyszerűen képtelen vagyok besorolni bármelyik fajhoz is. Nem hasonlít a lélekenergiája egyetlen egy ismert fajhoz se. Legalábbis az általam ismertekhez nem hasonlítható… Kicsit idegesít a dolog, viszont egyelőre a hollowokkal, és az épp át „moaaah”-zó szardarabbal kell foglalkoznom. Nem rohanhatok rögtön a szarzsák után, hogy „ki a rák vagy, és mit keresel itt, te gyökér?!”. Nem… Egyszerűen nem foglalkozom vele, majd valamelyik húgyagyú megkeresi, és elintézi. Nekem itt a helyem, hiszen nélkülem, valószínűleg megdöglene az összes önjelölt hősöcske. Mondjuk nem mintha nem lenne baj, de nem akarom, hogy Natsuki még emiatt is engem okoljon. Nem mintha érdekelne… >.> Mindegy, most a vigyorgó pasassal kell foglalkoznom, akire még mindig nem jöttem rá innen, hogy hova is való. Lehet, hogy talán a többieknek már sikerült kideríteni, valamit lélekenergia alapján. De nem… Lehetetlen, ahogy így végig nézek rajtuk, hogy bármit is észre vegyenek, amilyen csökött agyúak…
- Azt hiszem, valaki jól szórakozik azon, hogy mi itt szenvedünk – jegyzem meg a többieknek a férfi felé bökve fejemmel. – Miért van olyan érzésem, hogy köze van ahhoz, ami itt folyik? – teszem fel a költői kérdést. Na, vajon miért van ilyen érzésem? Talán mert így is van? Rohadtul fel tudnak húzni az olyan gyépések, akik azt hiszik, hogy vicces, ha az embereket szenvedni látják. Utálom az ilyen aljas söpredékeket, akik képesek olyat tenni, hogy azzal ártatlanoknak essen bajuk. Utálom az elmebeteg idiótákat, akik egyáltalán jól szórakoznak az ilyeneken, és utálom azt is, hogy kénytelen leszek a degenerált hármassal együtt dolgozni. Szinte azonnal el is zavarom a gondolatot, hiszen nincs szükségem segítségre. Egyedül is képes vagyok kinyírni egy Gilliant, és nem kell a segítségük. Főleg nem az övék, akik még egy fényreklámmal ellátott táblát is képtelenek lennének eltalálni. Bénák… De komolyan nem értem, hogy hogyan lehetnek ennyire tökkelütöttek, és hogy lehet, hogy quincy létükre nulla a célzási képességük. Béna bagázs. Kezdenek kicsit fel is idegesíteni, szóval inkább nem is foglalkozok velük. Próbálom minden erőmet összegyűjteni egy hatalmas, nagy erejű lövéshez, amivel talán sikerül végeznem a szörnyeteggel. Amint sikerül, máris ellövöm, és remélhetőleg működni is fog. Szuper lenne, ha ettől padlót fogna, és szerte foszlana…

Mély sóhajjal léptem arrébb, miután az egyik hollow ordítása pont a fülemet érte. tekintetemet titkon imádott rokonaim felé vetettem, és megakadt toumán. Mi sem fájhatna jobban, mint az, ahogyan még így is elutasít. Tisztában vagyok saját értéktelenségemmel, hogy nem vagyok jó húgnak... Én vagyok a hibája a sérülésének, és még meg sem bosszultam őt. Ég a pofám, amiért ennyire nyomorék vagyok, így inkább egyszerűen csak lehajtottam a fejem Touma hárítását hallva. Arrébb is mentem, miközben próbáltam visszafojtani a sírhatnékomat- legalább, hogy ne essek pofára, belemarkoltam Kuka-kun karjába. Legszívesebben ráborulva kezdtem volna el bőgni, de ehhez tényleg nem volt jogom. Jelenleg annyira felesleges voltam...
- Annyira jó ez a nap... - sóhajtottam fel érezhető reménytelenséggel, majd beletúrtam a hajamba. Miközben kilőttem egy hollowot Raiden mellől, tekintetemet Toumára függesztettem. Nem akar engem... Érthető módon. Engem ki akarna? Szerintem még raiden is rosszul van tőlem, pedig neki tényleg aranyos feje van... Illetve randa, szemét dög! >< Miatta lett ilyen Touma...
- Te csak ne prédikálj itt a célzásról, Raiden. Tudtommal itt egyedül nekem halálpontosak a nyilaim.- közöltem angyalian édes mosollyal, majd összerándulva fordultam egy alak felé. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele- minden volt, csak arrancar nem! Miközben egyre több nyilat lőttem ki- ujjbegyeim máris vérvörösek voltak, de a hollowok mégsem fogytak. Mondjuk nem érdekelt, de nem akartam, hogy bárkinek is baja essen: kuka-kunnak, Toumának, vagy akár... Raidennek. Nem bírtam megérteni, hogy miért pislogok rá folyton, na meg, hogy miért vagyok egyszerre okádhatnék, meg rugdoshatnék is a közelében. Szívem szerint visítozva rohangáltam volna körbe-körbe, mert a gillian lelkesen jött átfele, mi pedig még a hollowokkal sem végeztünk... Hirenkyakuval lódultam hát felé, nem foglalkoztam a felbukkanó alakkal, miközben egy marék ezüstkapszulát kapartam elő.
- Tilt the goblet to the west - Emerald Grail!- csattant a hangom élesen, majd félreugrottam a kis szörnyön bekövetkezett robbanás elől. Nem nézve, hogy hová érkezek, sikerült felbuknom Raidenben, és fenékkel az égre meredve érkeztem a földre. miközben nyöszörögve emelkedtem fel, megdörzsöltem vérző könyököm, és intenzív anyádat kívántam a gilliannek. Persze ezután elvadulva vetettem bele magamat a hollowok irtásába, és egyre mélyülő keserűségemet igyekeztem beleölni. Hogy ne mélyült volna, amikor Touma álmosolyaival és "nekem már mindegy" felfogással öldökölt? Bár sápítozna most is arról, hogy húzzunk már innen el...
- Szerintem ez csak egy gothloli, aki teázni akar, csak elálljuk az útját...- mondtam gúnyos vigyorral úgy, hogy Raiden is hallja, majd összerándulva fordultam hátra. Életem fénypontja, megjöttek a rohadékok... Miközben összeszűkült szemmel méregettem a shinigamikat, észrevétlenül is több energiát kezdtem el az íjaimba gyűjteni. Undorító férgek... Miattuk lettem árva.. Most is, nem voltak képesek időben érkezni. dehogyis! Megvárják a megfelelő pillanatot a szemetek a stílusos belépőhöz. Egy-két reppenő fej, és máris kúlnak hiszik magukat! Csak jöjjenek közelebb, véletlenül lelövöm valamelyik fejét... >.>

- Ha te mondod...
*Sóhajtok fel Touma-kunt meghallva, ahogy arra kér minket, hagyjuk békén azt az elmebeteg állatot, közben pedig a belém kapaszkodó Natsuki-chan hátát simítom végig szabad kezemmel, amolyan vigasztalásnak tervezve a dolgot. Biztos bennem van a hiba, de képtelen vagyok felfogni, hogy vetemedhet egy quincy arra, hogy saját fajtársait is szívfájdalom nélkül megtámadja és meg akarja ölni... Hiszen elvileg erről is szól az a hatalmas büszkeségünk, amire állandó jelleggel hivatkozik mindenki! És amiből Touma-kunnak és nekem az átlagosnál jóval kevesebb jutott. De hát igaza is van, azzal, hogy feleslegesen hergelem magam Raiden nagyképű szövegelésével - mert hát miért is ne szólna vissza újra? -, jobban járna mindenki, ha inkább a lidércekkel foglalkoznánk.
Mindenesetre ezelőtt még a legnagyobb lelki nyugalommal lövök el egy gyengébb nyilat a magát istennek képzelő senki lábába - ezúttal biztos azt fogom megkapni, hogy "fú, mi volt ez a szúnyogcsípés" vagy "szánalmas, hogy csak ennyire vagy képes", de nem érdekel, én legalább jobban fogom érezni magam egy kicsit, ha megpörkölöm a vádliját (amúgy is, igazán ráférne már Raiden barátunkra egy kiadós helybenhagyás mondjuk egy shinigami vagy erős hollow részéről, még ha nekem nem is kenyerem az erőszak) és máris nyugodtabban fogom tudni tovább irtani a hollow-kat. Amihez persze még kevésbé fűlik a fogam, de Natsuki-channal a közelemben inkább nem merem azt megtenni, hogy látszólag vidáman fütyörészve elvonulok úgy csinálva, mint aki nem lát semmit...
Ráadásul ezek a rondaságok csak jönnek és jönnek, megállás nélkül - komolyan, egyet sikerül kilőnöm, erre három másik ugrik a helyére... Jó, persze, annyira nem erőltetem meg magam a célzással meg a nyilak mennyiségével; a leghalványabb közöm sincs a profi quincykhez, örülök, ha magamat sikerül megvédenem. Ez van, nem tehetek róla, minek szenvedjek feleslegesen még én is, ha ott van az a rengeteg shinigami, akinek elvileg el kéne intéznie ezt a munkát? Most legalább bizonyíthat a kedves Raiden, hogy milyen ügyes és erős fiú. Csak azt ne várja el, hogy utána mindannyian csillogó szemekkel vessük magunkat a lábai elé, mert akkor nagyon rossz helyen kopogtat.*
- Fú, minden elismerésem, Raiden-kun, micsoda összefüggéseket társz fel előttünk! Egy ekkora zseninek legalább egyetemen kéne tanítania, bár ahhoz előbb érettségi is kellene...
*Szólok gúnyosan felé, miután vaslogikájáról is tanúbizonyságot tesz kedvenc önjelölt igazságosztóm. Jó, persze, én észre se vettem volna, ha történetesen nem fordul felé Natsuki hirtelen, de erről nem kell tudnia. A gillian meg... most legalább az a dög elvonja talán a figyelmét rólunk, amíg Raiden elrohan hősködni vele. Annak meg igazság szerint örülök is, hogy egy csapat shinigami felbukkant, legalább elvégzik a munkájukat, remélhetőleg kicsit megdolgozva quincy barátunkat is. Nekem pedig tökéletesen megfelelnek ezek a hollow-k, ha már választani kell és mindenáron harcolni valakivel... Csak aztán nehogy a halálistenek is ellenünk forduljanak végül.*

Ahogy később rájöttem, érkezésem nem aratott osztatlan sikert. Atsuya megjegyzésén még csak meg sem lepődtem, de azt amit a két ott parkoló hadnagytól kaptam, arra azért nem számítottam. Röviden és tömören közölték hogy szívesen csinálnának belőlem ementáli sajtot. Miután ezt sikerült rendbe tenni, kicsit félve indultam el utánuk az átjáróba. Valamiért meg sem lepett már az, hogy megérkezni épp bokáig érő vízbe sikerült.
~Még jó hogy nem mostam ma ruhákat. Legalább ezzel is megvagyunk. - játszottam gondolataimmal, ám ez nem tartott sokáig, mivel feltűnt hogy a buli már nélkülünk is megy. Ez nem feltétlenül volt jó számunkra, mivel ha a Quincyk akik már korábban oda értek végzik el a piszkos munkát, nem csak ez a két citromba harapott hadnagy fog üldözni a szeretetével, de a kapitány és a fejesek odahaza sem lesznek épp boldogok. Miután kitántorogtam a szökőkútból, feltűnt, hogy a drága kivégző osztagos feljebbvaló figyelmét nagyon lekötötte valami. Nem különösebben foglalkoztam vele, mivel teljesen be voltam indulva a közeledő torna óra miatt, ám amikor Kotomi hadnagy egyszer csak eltűnt mellőlünk, az azért gyanús lett. Sajnos ezen sem volt sok időm gondolkodni, mivel egy felüvöltő Menos valamiért odavonzotta a tekintetem. Ábrándjaim és illúzióim azonban ismét szerte foszlottak, mivel a mellettem maradó Seiun hadnagy közölte hogy a nagy hal neki kell, mi irtsuk a maradékot. Kicsit zavart hogy annyi Quincy van itt, mivel nem szeretnék egy kifejezettem véletlenül felém repülő nyíl áldozatává válni. Az ellenben nem nagyon zavart volna ha véletlenül egy mini Tell Vilmost is sikerül elkaszabolni. Két fegyverem kezembe kapva követtem a távolodó hadnagyot, aki vadul használta különféle mágiáit. Én ebben a dologban nem vagyok épp egy profi, így inkább a hagyományos módszert választottam és két rövid kardommal megindultam a hozzám legközelebb lévő Hollow felé.
-Te nem jössz Atsuya? Jó buli lesz ez, csak bírjuk lendülettel! - kiáltottam vissza bal vállam felett társamnak, majd folyattam berepülésemet a csata közepébe. Közben azért nem hagyhattam szó nélkül Seiun hadnagy próbálkozását sem, aki meredt tekintettel várta támadása eredményét.
-Hadnagy, ha esetleg nem boldogul, szóljon nyugodtan, segítek! - kiáltottam oda enyhe kuncogás kíséretében, majd miután újra végiggondoltam, lehet hogy ez nem volt annyira jó ötlet, hisz lehet hogy a következőt én kapom tőle. De ezzel majd akkor foglalkozom.
-Na jó malackák, gyertek apucihoz! - kiáltottam és a vadul nyilazó emberkékről ügyet sem vetve nekiestem az első áldozatnak.

Egy gyönyörű bemutatkozást nem nagyon díjazták a küldetésen velünk tartó hadnagyok. Még egész szép volt az érkezés is, erre, mindkettő lehurrog minket és még puhánynak is titulált. Amint hátat fordítottak nekem, morcos feletteseim, a mosoly újra kiült számra. A szemükbe mégse tehettem ezt meg, mert a fejemet vette volna Sakai hadnagy és arra esetleg még szükségem lehet. Az érkezés kellemesen felfrissítő volt, már amennyire egy kútban való érkezés lehet. Térdtől lefelé teljesen átáztam. Miután kihevertem a hideg lábmosás sokkját, és kikászálódtam, úgy minta többiek, szemügyre vettem a tájat. A kilátás tökéletes volt, ha valaki hollowkat, vagy szórványozva quincyket keres. Ami igazán szemet szúrt, az a vak is látó, hasát behúzva, saját magát éppen saját magát átpréselő Gillian. Nem volt egy szívmelengető látvány az is biztos. Megérkezésünk kor nem csak a hideg vizet éreztem a lábamon. Egy ismerős lélek energiára lettem figyelmes. Egy lélek energiára, amit egy hete éreztem utoljára, mégis olyan, mintha tegnap is mellettem állt volna. Mintha szándékosan árasztaná magából a sajátos reiatsut. De ha még csak ezt tette volna. A drága félkegyelmű barátom, mintha semmit sem tudna titulusáról, társulni kívánt kis "tüzes" csapatkánkhoz. Köszönése után, kezemet arcom eltakarására emeltem.
- Ez nem lesz "Yo" így...- mormogtam magamnak. Annak ellenére, hogy tudja, minek tartják számon, mégis közel merészkedik nem is egy, hanem kettő hadnagy rangú halálistenhez. Mire kezemet elvettem fejemtől, arra eszméltem, hogy mindenki csatába indult, bár valaki máshogy. Kenji és Kuroi hadnagy, már elkezdte a lidércek irtását, viszont másik kedves fel letessem lestoppolt Loraine előtt, és éppen valamire készül, ami nem hinném, hogy jó dolog. Ahogy közeledtem, pont kivettem a lényeget, így azonnali rögtönzéssel léptem Sakai hadnagy mellé.
- Hadnagy, remélem NEM egy egyszerű tisztnek, kell emlékeztetni, egy hadnagyot a feladatra, ami nem egy Ex-Shinigami elkapása. - próbálkoztam megmenteni, bajtársamat. Kezemet lassan kardom felé csúsztattam, nehogy a dühös hadnagy csapását ne tudjam kivédeni. Nem reméltem semmi jót mondandóm után, amivel kicsit égettem a hadnagyot.

- Az anyád! Itt úgyse jössz át!!- Üvöltök fel korán reggel felülve az ágyamon. Rémülten körbenézek. Sehol egy ijesztő dühös medveanyuka, aki mérgelődik amiért megettem a bocsát. Megkönnyebbülten sóhajtok. Kikászálódok az ágyból. Olyan érzés, mintha az éjjel nem aludtam volna. Mondjuk, hogy tudtam volna nyugodtan álomra szenderülni, mikor egy három méteres grizli anyuka üldözött föl alá egy réten. De hát mondtam neki, a kölyke már le volt nyúzva, meg volt sütve és egy tálon várta, hogy valaki megszabadítsa a húsától és az almától a szájában. Nem hitt nekem. Karikás szemekkel sétálok a tükör elé, kócos hajjal.
- Úr isten! A grizli!! – A földre vetem magam, majd ismét felnézek. –Ja nem ez csak én vagyok…- és elnevetem magam. Önmagamon röhögök? Ez már a vég kezdete. Kibontom a hajam és álmosan fésülgetni kezdem. Ez igénybe vesz legalább tíz percet. Aztán az ablakhoz lépek. Olyan állott itt a levegő, egy kis szellőztetés jót tenne. Kinyitom az ablakot és egyszeriben egy hatalmas fekete gyorsan repülő valami takarja el az eget.
- Nézd! Anyahajó!!! - Felemelem mind két kezem és a hagyományos jelzéssel tudatom, „barát vagyok”. Tévedek, azok ott egy pokollepke és nem távol van, hanem nagyon közel. Felsikítok és beugrok az ágy alá.
~ Te meg mi a fenét csinálsz?!?! Ki az ágy alól és gyerünk küldetésre!!!~
- Csss~ - csitítgatom Ribbon-chant – Ha nem mozogsz, nem lát! [/color]– Ezért a mondatért a jutalma egy hatalmas monokli a szemem alá, amelyet Ribbon-chan ad nekem, szeretete jeléül. Könnyes, dagadt szemekkel kimászok az ágy alól és végighallgatom a pokollepke mondandóját.
- Tudod, ha nem tiltaná a szabályzat,akkor most használnám a légycsapóm… - mondom lehangolva és a szekrényemhez csoszogok. Kiveszem a bőrruhám és a shinigami egyen öltözékem is. Felhúzom néhány pillanat alatt és elindulok az ajtóm felé. Valamelyes javít a hangulatomon, hogy a hadnagyomnak segíthetek, sőt igen lelkes leszek tőle. Mivel még nem találkoztunk személyesen, ez egy jó alkalom, hogy bemutatkozzak, és jobban megismerjük egymást. Első ránézésre színpatikusnak tűnt, ám kicsit komoly arcot vágott. Ez azt jelenti, hogy igen eltökélt, ami szerintem mindenképpen erény. Ahogy így elmélkedek, máris a senkai kapunál találom magam. Belépek a Dangaiba, szürke és unalmas mint mindig, ha lenne egy varázsecsetem, akkor mindent kiszíneznék szép élénk színűre, ezzel megríkatva bárkit akinek egy kicsivel is jobb ízlése van mint nekem. Hipp-hopp átérek a túloldalra. Szerencsére a kapu a földön nyílt meg, így nem szántottam föl a földet, ez megnyugtató, ám az ami a szemem elé tárul már cseppet sem. Mindenhol kocsik, sehol egy lélek, leszámítva azt a pár szerencsétlent akik hanyatt-homlok menekülnek a közelből, az egyik majdnem nekem is jön, mivel nem lát. Szerencsére idejében félrevetődök előle.
- Hát itt meg mi a fészkes… - Végig se tudom mondani a mondatot, ugyanis miközben kicsit arrébb sétálok meglátom a két hatalmas krátert.
- Hát itt meg… - Ismét nem fejezem be kérdésem, mivel meglátok négy, egész nagy lélekenergiával rendelkező embert, akik Quincy technikákat használva aprítják a hollow népséget.
- Mégis hová kerül… - észreveszem a hadnagyom és megint elhallgatok.
~ Ha nem fejezed be ezeket az átkozott félmondatokat, isten bizony szájon váglak! ~ Ehhez igazán nem fűlene a fogam hozzá, így inkább elhallgatok és a hadnagyomhoz sietek shunpom segítségével.
- Kotomi fukutaichou! Yamasaki Shizuka 4. tiszt szolgálatra jelentkezik! – jelentem be katonásan. Büszkén nézek magam elé, végre egy bemutatkozás, amit sikerült nem elbaltáznom. Következő mondatommal azonban elcseszem egész eddigi teljesítményem
- Eto…. Hát itt meg mi történt? Valaki meg tudja nekem mondani? – Értetlenkedve nézek körbe és levonom a következtetéseimet.
- Vagy az összes természeti katasztrófa csapott le egyszerre, vagy valaki itt nagyon tud… - az első gondolat, ami ez után a mondat után átfutott az agyamon, hogy akárki volt nem szeretnék vele találkozni. Talán rosszul tettem, hogy máma nem blicceltem el a küldetést. Lemondóan sóhajtok… Most már mindegy, ha már itt vagyok, akkor igazán segíthetnék is…