Mesélő:
Sok minden ma sem történik Seireiteiben, legalábbis nem a felszínen. Üzenetek érkeznek be portyázó shinigamikról, vagy csapatokról, de minden rendben van. Vagy talán mégsem. Egy pokollepke lovagolja meg az elszabadult szelet, és sietve lebben egy adminisztrátori csapathoz. Az üzenet tartalma nem sok.
- Segítségre van szükségünk! A csapatunk több tagja is súlyosan megsérült, és nem tudunk elmenekülni! Elbújtunk, de ha előjövünk biztos a halál! Erősítésre van szükségünk! Roppant aggasztó dol...
Itt megszakad az üzenet, és a tisztek egymásra nézve, hitetlenkedve, állnak. Senki sem mozdul, majd egy tiszt fejébe hirtelen belehasít a felismerés. Ez az a csapat, ami nem rég két napja eltűnt, és nem adott magáról jelet. Ha minden igaz, az Alpok közelében lévő kis faluba mentek kivizsgálni egy eltűnéses esetet. Elborzadva gondol bele, hogy hatan indultak, és már nem többen megsebesültek, és nem tudnak elmenekülni. A felettese gyors döntést hoz, és pokollepkék erednek utukra pontosan négy darab. A címzettek: Keisuke Isami, Kazuho Kira, Aikawa Chiyo, Nishihara Shuko.
Mindenki határozott utasítást kap arra, hogy azonnal hagyja abba amit csinál, és jelentkezzen a Senkai kapunál egy. Egy shinigami tiszt fogja őket várni, aki részletes leírást ad a dolgokról. Kihangsúlyozzák azt is, hogy AZONNAL! A késlekedés a küldetés sikerét veszélyezteti. A legjobb felszerelésüket hozzák magukkal!
Mindenki időben megérkezik, bár nem volt időhöz kötve az érkezés. A shinigami tiszt egy 1. osztagos tiszt aki láthatóan feszeng, és kényelmetlenül érzi magát. Amint mindenki megérkezik bele is fog a mondandójába.
- Üdvözlök mindenkit, ha nem haragszik meg hadnagy, most hanyagolnám a formalitást. A helyzet a következő: Kiküldtünk egy csapatot hat shinigamival válogatott képességekkel, de két napja megszakadt velük a kapcsolat. Egy az Alpok közelében lévő kis település volt a küldetés helyszíne, ahol eltűnéses eseteket kellet kivizsgálniuk. Viszont ma érkezett egy üzenet. Azt üzenték hogy sürgősen segítségre van szükségük, és hogy többen is megsebesültek. Tehát magukat küldjük erősítésnek, és őszintén reméljük, hogy képesek megoldani a problémát. Semmilyen új információt nem kaptunk, szóval legyenek elővigyázatosak. Valószínűleg lidérc megszállás lehet a háttérben, de még nem mondhatunk semmi komolyat! Azonnal induljanak, és segítsenek a bajbajutottakon! A Senkai kapu nyitva van, és egyenesen a falu közelébe visz. Találják meg, és kutassák fel a túlélőket, és biztosítsák a helyszínt! Ha nem lehetséges jöjjenek vissza a sebesültekkel. A negyedik osztagosok készen állnak azonnal maguk után indulni, de amíg nem tudjuk mi vár ott, addig nem szívesen küldenénk oda sérülékeny orvosokat. Kapnak elsősegély dobozt, amit a tizenkettedik osztagosok kiegészítettek egy két érzéstelenítő szerrel, és a sokkos állapotok stabilizálására kifejlesztett orvossággal. Ennyi lenne, kérem induljanak!
A tiszt meghajol, és átnyújtja az elsősegély doboz, ami egy átlagos fekete négyszögletű tárgy. Keisuke Isami gondolkodás nélkül felveszi a vezetői pozíciót rangja végett. Nem ismeri még a csapat tagjait, de nem ez az ideális alkalom az ismerkedésre. A többiek szó nélkül beleegyeznek hogy Isami hadnagy legyen a vezér.

Nishihara Shuko:
Úgy délután egy óra körül járhatott az idő, és a nap meleg tüskékkel bombázta a tájat. Régóta nem volt ilyen nyugis napom. Az edzésen már túl vagyunk, és én mára nem terveztem önszadizós edzést. Így hát nyugodtan ülhetek semmit téve. Telik az idő, és én nem csinálok semmit. Na jó ez így nem jó. Keresni kéne valami szórakozást. Nem vagyok az a leülős jól érzem magam típus. A zanpulelkeimmel is nehezen találom meg a kapcsolatot manapság. Biztos azért van, mert nem vagyok megint tisztában azzal, hogy mit akarok. Elvégre hogyan lépjek velük kapcsolatban, amikor még azt sem tudom, hogy én mit akarok... Kezdek beleunni a gyors numerákba. Semmi kihívás, vagy ha meg is dolgoztat csaj, a végén kiderül, hogy annyit sem ér, hogy elköszönjek tőle, amikor kilépek az ajtón.
- Hjaj...
Sóhajtottam fel. Hiába az élet nehéz. Főleg a férfiak, és a nők kapcsolata. Az egyik túl büszke, a másik túl szemérmetlen. A tökéletes valahol elbújt út közben. Már ha egyáltalán van tökéletes. Épp a laktanyáról sétáltam ki, és gondoltam meglátogatom Kirát, elvégre vele múltkor is jót szórakoztunk, és hát... Mit beszélek, most jut eszembe, hogy ott van az egylet. Ó basszus, szedd már össze magad Shuko! Olyan szétszórt vagy, mintha most estél volna szét. Pedig csak unatkozol. Na jó, akkor irány az egylet, valaki biztos van benn, vagy nem akkor meg kiélem a művész érzékeim, és a tehetségem. A mostani edzések úgysem foglalnak le túlságosan...
Úti célomat ki is választottam, és elindultam a leggyorsabb úton. Igen a házak tetején ugrálva. Kinek kell ez az egész így út, meg úgy út dolog. Tök snassz. Össze vissza vezet minden, és sehol egy tábla. Tiszta labirintus. Valaki nagyon szórakozott volt, amikor ezt építette. Ugráltam egyik tetőről a másikra, és épp egy falrol vettem volna lendületet, amikor egy fekete lepke akadályozott meg a mozgásban. Ó ne... Ezt ismerem... Miért pont most? Semmi dolgom nincs ugyan, de nem akarok megint harcolni...
- Nishihara Shuko a 8.osztagból! Azonnal jelenjen meg a Senkai kapunál. A helyszínen egy 1. osztagos tiszt fogja várni, aki eligazítja. Vegyen magához mindent, ami szükséges egy nagyon veszélyes küldetésre, és induljon. Nincs vesztegetni való idő!
Ezzel már tovább is állt. Vajon beállhatnék ilyen hírvivőnek én is? Sokkal kényelmesebb meló lenne, mint küldetésenként kockára tenni az életed. És miért? Mert valaki azt mondta. Jó a nyolcadik osztagért megteszem, vagy a kapitányért, esetleg a hadnagyért, de ... Ah mindegy, nem most van itt az ideje az akadékoskodásnak. Jobb előbb túlesni a dolgokon, mint örökké félni tőle... Elvégre, reálisan kell szemlélni a dolgokat.
Nem igazán tudtam mit vigyek magammal, hiszen soha nem voltam nagyon komoly küldetésen, és igazából a zanpakutoummal mindent meg tudok oldani, meg egy shinigaminak nem kell kötél meg ilyesmi... Na mindegy. Majd meglássuk mi lesz, csöndben maradok, és akkor nem lesz gond. Legjobb tudásom szerint használom a shunpom, és nem telik bele tíz perc már ott is vagyok. Más shinigamikat is látok, ahogy közelednek, szinte velem egy vonalba. Egy számomra ismeretlen figurát látok, és nem messze tőlem valami kisebb embert. Ez biztos Kira lesz... Vagy valami kölyök... Bár azt nem hinném hogy ide kölyköket küldenének. Na mindegy, majd ott kiderül.
Körülbelül egyszerre meg is érkezünk, és gyanúm beigazolódik. Bár nem is tudtam volna másra következtetni, hiszen Kira az egyetlen, aki pici, és felnőtt. Már az egyetlen, akivel találkoztam eddig. Viszont itt van Chiyo is, és miatta roppant nehezemre esik a koncentrálás. Lehet hogy egyenruhában van, de akkor is. Egyszerűen a haja, az arca, és a megjelenése... Ahhhh... Na jó fogd vissza magad Shuko, mert küldetésen vagy. Uralkodj magadon. Mire izgulsz amúgy is... Ez csak egy nő, ráadásul fel van öltözve. Csak az arca látszik az meg... Na jó ne bámuld már mintha birka lennél... Egy másik shinigami viszont abszolút ismeretlen számomra, és az öltözetéből leszűröm, hogy hadnagy. Akkor nincs mitől tartanunk, a hadnagy majd lezúzza a keményebb ellenfeleket. Mondjuk azért az is probléma hogy végig nézi, és majd lejelenti a küldetést, szóval a legjobb formámat kell hoznom.
Épp a számat nyitnám, hogy üdvözöljek mindenkit, amikor a velünk szemben állok shinigami belém fojtotta a szót, és már mondta is a magáét. Elég hosszú monológ volt, de mindenképpen zavarba ejtőn, és rémisztő. Elég veszélyesnek hangzik. Lehet tényleg szükség lesz a hadnagyra, és nem csak véletlenül került ide, mint felügyelő.
A monológ végeztével azért még rámosolygok mindenkire, és egy lenge integetést megeresztek. Többre nincs is időnk, mert indulnunk kell, sürget az idő, és ez a shinigami is. Majd odaát ismerkedünk.

// A sorrend a következő: Shuko, Kira, Isami, Chiyo //

Mesélő:
A négy shinigami elindult, és alig kétszáz méterre megérkeztek a kis falu határától délre. Amint kiléptek a levegőre, rögtön megcsapta őket a hadnagy számára már oly ismerős szag. Lidércek reiatsuja, és bűze csapta orrba a társaságot. Nem egy, de minimum rengetegről árulkodott. Még a legtapasztaltabb hadnagy sem tudná megbecsülni mennyi lidércről árulkodik ez a masszív reiatsu. Egyértelműen nem egytől jött ebben biztos lehetett mindenki. Ez óvva intett mindenkit attól, hogy meggondolatlanul cselekedjen. Egy zöldes erdő szélén találták magukat, éppen ott, ahol az erdőt felváltja a szikla komor kihaltsága, ahol egy-két csökevényes fán kívül semmi nem maradt meg. Foltokban még látható volt egy két elszáradt fűcsomó. A távolban egy félig rombadölt agyag, és tégla házakból épített falu látszott. Házak össze dőlve, hatalmas sebekből vérző tégla építmények. A távolból nem lehetett sokat kivenni. A terep teljesen nyílt. Két nagyobb fekete pontot láttak maguk előtt. Alkalmuk nyilhatott megbeszélni, azt amit meg kell, illetve a hadnagynak esélye nyílt parancsokat osztogatni. Miután mindenki megtette, amit meg kell, és a hadnagy indulót fújt tovább közeledtek a falu felé. Mindenki tisztában volt vele, hogy óvatosnak kell lenniük. Négyen vannak, és valami itt elbánt hat emberükkel. Nem biztos, hogy jól jönnének ki, még ha ezúttal velük is van egy hadnagy. Ahogy egyre közelebb értek a két fekete folt életre kellt, és lassan két páncélos bogár szerű lidérc rajzolódott ki előttük, amint egy lelket marcangolnak éppen darabokra. Egymást lökdösve a maradékért dulakodtak, és keserves sikolyok elhaló hangja visszhangzott. Sajnos nem csak ez a két lidérc rajzolódott ki a távolban, hanem az élőkből megmaradt szét szabdalt csonkok is. Hús darabok szórodtak szerte szét. Volt amelyik hasonlított egy emberi testrészre, de olyan is volt, ami leginkább arra nem hasonlított. Mindenfelé voltak. Mintha felapírtottak volna egy rakás embert, majd a levegőben elszórták volna, hogy félelmetes esőként zúduljanak alá, és megtörjenek minden harci kedvet. Az egész falu rothadástól bűzlött. A holtak már egy pár napja itt lehettek, és temetetlen megcsonkított testük szanaszét enyészett. Hatalmas túrások voltak a földben, mintha egy óriási vakond próbált volna feljönni a felszínre. A lidércek mit sem törődtek a helyzettel. Könnyen lehet, hogy ez a két lidérc még nem is olyan régen épp egyszerű lélek volt. Egy gyors parancs osztás jöhet csak szóba, hiszen másodperceken múlhat, hogy észre veszik őket vagy sem. Természetesen az előny náluk van, ha elsőnek támadnak. Nem tűnnek erősnek, viszont jobb lenne minél előbb kivégezni őket, mielőtt mégtöbb tűnik fel, vagy még többet vonzanak ide. A faluban tökéletes csend uralkodik, és sehol másútt nem látható, vagy hallható semmi, csak ez a két lidérc. Nyomasztóan hat mindenkire a két lidérc éhes csámcsogása. Egyesek még rosszul is lehetnek tőle, természetesen a rothadó hús erős gyomorforgató szaga is megteheti a hatását azon, aki még nem tapasztalt ilyesmit, bár a tapasztalat sem ment fel talán ez alól. Végül is így vagy úgy legyőzik a két lidércet. Az újszülött szörnyek nem jelentenek nagy problémát. Miután mindenki összekapja magát egy rövid megbeszélés után tovább is állhatnak. Aki jobban körülnéz láthat egy zanpakutout az egyik falu széli ház oldalába állva, és rászardt vért a markolatán. A még álló házakban sötétség honol, csak a nap fénye világít be rajtuk, de nem mutat sok mindent. Egy egyenes út indul a falu közepe felé nem messze tőlük jobbra. Illetve szűk mellék utcák sora balra, és előttük.

Nishihara Shuko:
Elindultunk, és nem sokára meg is érkeztünk az Emberek Világába. A zöld táj üdítőleg hatott, aztán úgy orrbavágott az az ismerős szag, és érzés, amit akkor szoktam érezni, ha egy lidércel harcolok. A külnbség csak annyi volt, hogy ez most sokkal, de sokkal erősebb volt. Mintha tíz, esetleg húsz, vagy még több lidérc állt volna körbe. Körbe is forgattam a tekinettemet fejemet jobbra, és balra kapkodva. Nem láttam semmit, de ez nem azt jelenti, hogy megnyugodtam volna. Idegesen, és zalkatottan kezdtem bele a mondandómba.
- Nos, azt hiszem bepótolnám az elmulasztott bemutatkozást! A nevem Nishihara Shuko a 8. osztagból. Gondolom a hadnaggyal nem közöltek információkat a csapattagok képességeit illetően, szóval akkor magam mondom el a szükséges információkat ha megengedi hadnagy. - Egy bokor rezdült meg nem messze mellettem, amire oda kaptam a fejem, de láthatólag csak én vagyok paranojás, majd vettem egy mély levegőt, és folytattam. - A zanpakutoum vér típusú. Képes vagyok megszilárdítani a saját véremet, és pajzsként használni, illetve a vér bármi nemű manipulálása is jól megy. Képes vagyok a vért pajzsként használni, vagy támadni vele. Nem csak a sajátomat. Aki megsebesül, annak a vérét akármikor fel tudom használni, hogy megvédjem, vagy ellentámadjak vele, ahogy az nekem tetszik. Ugyan akkor az artériás vérzéseket is el tudom így állítani, vagy úgy magában a vérzéseket is. Tehát a képességem eléggé sokoldalú. Shikaiban két pengém van, két csatapallos hogy egészen pontos legyek. Leginkább védekezésre jók félköríves alakjuk miatt, ami a használó felé ível. Ugyan akkor zanjutsuban elég jó vagyok, és a shunpom sem utolsó. De legjobb még is a zanpakutoummal vagyok. Nyílt harcban vagyok jó, ahol használhatom a vér nyújtotta trükkjeimet.
Csak úgy árad belőlem a szó. Habár hangomban végig érezhető volt valami remegés, talán a bizonytalanság, és a fenyegetettség aggasztó keveréke lehetett. Több mondani valóm nem volt, szóval nem is beszéltem tovább, inkább idegesen vártam mikor indulunk el. Miután mindenki végzett a beszédével meg is indulunk. A sziklás sivatag, ami elénk tárult nem igazán bíztató. Sokkal inkább aggasztó. Ahogy egyre közelebb érünk érzek valami furcsa bűzt, amilyet még nem éreztem életemben. Egyre erősebb, és erősebb lett. A messzeségben két fekte valami tűnt fel, amik később lidércekké rajzolódtak ki.
- Te jó ég...
Nyögtem remegő hanggal. A látvány, és a szag kezdett a gyomromba kúszni összeszorultak az izmok, és az epe idegen íze kezdett terjedni a számban. Legszívesebben elhánytam volna magam, de nem tehettem meg. Nem most. Uralkodni próbáltam a gyomromon, és csak épphogy sikerült. Nem néztem körbe csak a lidérceket néztem, szinte csőlátással, hogy kizárjam az előbb megpillantott rengeteg rothadó húscafatot. A látkép ígyis beleégett a szemembe. Ha a hadnagy elrendel valamiféle stratégiát akkor természetesen a legjobb tudásom szerint teljesítem, ha viszont nem, akkor csak akkor indulok meg, ha valaki más is rohamra indul. Ezesetben egy szó nélkül shunpozok, és minden erőmmel szemből támadok. Testsúlyomat a kardra helyezve levegőből csapódok bele az egyik lidércbe, hogy esélye se legyen védekezni. A penge átviszi a lidérc maszkját, és pillanatok alatt el is tűnik. A többiek közben biztosan végeztek a másikkal, vagy esetleg valaki segített. A végeredmény ugyan az. Csak ezután nézek körbe. Nem tudom tovább tűrtösztetni magam. Egyszerűen a földbe döföm a pengém, és kétrét görnyedve a lábamra támaszkodok, majd okádni kezdek. Nem jutnak el a fejembe olyan gondolatok, hogy ez szánalmas, vagy méltóságon aluli... Az ilyen most nem kelti fel az érdeklődésemet. Egy ilyen helyzetben ez az utolsó amivel foglalkozok. Miután végeztem, csatalakozok a beszélgetéshez, ha esetleg van. Nem szólok inkább semmit. Próbálom megőrizni az épp eszemet, és a fejem is erősen kóvájog. Eléggé erősen hat rám ez a látvány. Csak most kezdek odafigyelni a többiekre, és ha valaki szólt nekem valamit, akkor csak lassan bólogatok.

Mesélő:
Shuko miután kicsit rendbe szedi magát feláll és követi a társait, akiknek figyelmét Chiyo keltette fel kardimádatával, és tökéletes immunitásával a gyomorforgató szagokra, és látványra.
Rövid beszélgetés után elindulnak felkutatni az esetleges túlélőket. Ugyan a falba állított élettelen zanpakutou is lehet nyom, jelenleg semmit nem tudnak vele kezdeni, esetleg magukkal vihetik, bár semmi értelme nem lenne. Rövidesen a hadnagy vezetésével rátalálnak egy házra, ahol a kelleténél jóval több halott fekszik. A furcsa az, hogy ezek a halottak nincsenek szétszaggatva, teljesen egyben vannak. Az egyik még mozog is. Kúszik befelé egy tágas bejáratú épület felé, aminek hiányzik az ajtaja. Valamikor még a harcok előtt valószínűleg egy kultúr ház lehetett, az az kocsma, vagy valamilyen szórakozó hely. A haldokló emberen shinigami öltözék van, de zanpakutou nincs nála. Mire közelebb érnének valami kiugrik a mögötte lévő emeletes házból. Egy hatalmas orrszarvú bogárnak néz ki hátulról, de a lidérc maszkja tökéletesen látható a szarv szerű kinövés alatt. Mielőtt még felnyársalhatná a szenvedő szerencsétlent, valamilyen energia nyaláb szerű támadás száguld ki a szórakozó helyről. Tapasztaltabbak felismerhetik a technikát, ez egy Kensei volt. A támadás ketté hasítja a lidércet, és kettő shinigami rohan elő a házból, hogy bevonszolják a haldoklót. Észre sem veszik az érkezőket. A csapat követi őket befelé. Ekkor tűnik fel a shinigamiknak, hogy követik őket, és riadtan fordulnak vissza. Arcuk elgyötört, és kétségbe esett. Az egyik egy középmagas látszólag negyven éves shinigami. Csurom véres az egyenruhája, és nincs nála zanpakutou. A másik egy harminc év körüli nő, akinél van zanpakutou. Neki is nyúzott arca van, bár látszólag nem sérült tekintete elárulja, hogy fél. Amint észre veszik, hogy nem ellenség akarja őket hátba támadni rögtön reménnyel telik meg az arcuk, de inkább csöndben intenek, hogy kövessék őket. Ez így is történik. Végül a földalatti pincében ültetik le őket egy asztalhoz. Itt nem érezhető a gyomorforgató bűz. A nő szólal meg elsőnek.
- Végre! Azt hittük, már soha nem jön meg az erősítés! Bár félek már elkéstek. A nevem Keiko. Gyorsan elmondom mi történt. Szóval hatan jöttünk ide, hogy megelőzzünk egy esetleges lidérc támadást... Nem sikerült. A Goteinek fogalma sincsen mi folyik itt. Valószínűleg miután maguk sem jelentkeznek újra kiküldenek egy csapatot, de az már nem fog túlélők után kutatni. Nem működik itt a kommunikáció Seireiteiel, és ami még rosszabb, nem tudjuk elhagyni ezt a helyet. Azok a hatalmas túrások a földben valamiféle homokférgek vájatai. Rengetegen vannak. Lehetetlen feltűnés nélkül kijutni innen. Bogárszerű lidércek százai özönlötték el a helyet, és a létszámfölényük miatt fölénk kerekedtek. Tartottuk magunkat jó pár óráig, aztán jött egy arrancar. Valamit csinált, és onnantól fogva nem tudtuk használ a zanpakutounk képességeit. Mintha elzárta volna őket. Onnantól kezdtünk vissza szorulni, és egy társunkat hátra kellett hagynunk, hogy el tudjunk rejtőzni. Egy másik el akart menekülni, de elkapták a homoférgek, és ez a mostani elszakadt tőlünk a legutóbbi felderítés után. Ennyien maradtunk. Felfedeztünk egy hatalmas lyukat földben az egyik épületben. Valamikor népművészeti múzeum lehetett, vagy valami ilyesmi, de most fészekként szolgál. Nyüzsögnek körülötte a lidércek. Ugye azért jöttetek, hogy segítsetek nekünk? Le kell oda mennünk és megtalálni azt, aki ezt csinálja! Le kell számolnunk a lidércekkel...
- Ugyan felejtsd már el! Azonnal haza kell mennünk!
Tört ki a férfiből, akin látszott, hogy a kétségbeesés beszél belőle.
- Nem mehetünk haza! Talán csak azért nem özönlötték még el a környező területeket a lidércek, mert mi itt vagyunk!
- Sokkal inkább azért, mert még nem sikerült felébreszteniük a lidérceket!
A hadnagy azonnal rá is kérdez, hogy milyen lidércekről van szó.
- A föld alatt lidércek ezrei alszanak. Nem tudjuk miért, vagy hogy hogyan lehetséges ez, de ott vannak. Láttam, amikor az egyik homokféreg lyuka beomlott. Ott vannak, és várnak, vagy alszanak! Azonnal el kell innen mennünk!
A csapat eldöntheti, hogy magukkal viszik ezt a két shinigamit, vagy inkább nekivágnak egyedül a feladatnak. Nincs más választásuk, mint kinyomozni mi folyik itt, és legyűrni a lidérceket. Ha magukkal viszik a shinigamikat, akkor könnyebben tájékozódhatnak, de vigyázni is kell rájuk, hiszen nekik már nem funkcionál a zanpakutoujuk illetve az egyiknek nincs is. Tehát csak Keikot vihetik magukkal, akiben most él a remény lángja, de ki tudja meddig.

//Keisuke ír elsőnek, aztán írok Én, majd Kira, végül Chiyo.//

Bevettük magunkat a halott városba. A gyomorforgató bűz még mindig tűrhetetlen volt, de azért megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne rendezzek újból niagarát.
Chiyo akciója a kardal, hogy is mondjam... Eléggé elképesztő volt. Ez a lány, nem hogy nincs baja ezzel a szaggal, bár való igaz hogy hozzá lehet szokni, de még e mellé neki áll egy tök ismeretlen zanpakutout fogdosni. Biztos hogy nem százas a lány. Mindegy, végül is ezt is lehet úgy nézni, hogy jó. Elvégre, ha harcra kerül a sor, valószínűleg ő lesz az első, aki előre megy gyepálni, és így megadja nekem azt a lehetőséget, hogy távolról operáljak.
Végül is a betondzsungelben meglátunk egy megsebzett shinigamit. Éppen magát vonszolta egy ház felé, amikor előugrott mögüle egy lidérc, aki egy pillanat alatt meg is halt. A technika ismerős volt, én is használtam már ilyet, de az istenért nem jutott eszembe, hogy mi is a neve...
Végül is utána eredtünk be a házba, és rábukkantunk a túlélőkre. Láthatóan le voltak strapálva, de valahogy boldogabb lettem. Ez azt jelentette, hogy meg van, amiért ide jöttünk, és mehetünk a sunyiba haza. Semmi kedvem itt maradni.
Egy hosszú tájékoztatás után, bizonyossá válok ez ügyben. A zanpaktoum még biztosan működik. Érzem. Viszont ha nem működik a kommunikáció, hogyan szólunk haza, hogy meg van amiért jöttünk? Az a másik, hogy miért nem támadtak meg azok a homokférgek ott kint, mielőtt beljebb jöttünk? Talán csapdába csaltak minket, és most az vár ránk, ami rájuk is? És a fantáziámat leginkább zavaró kérdés amit inkább nem tettem fel, hogy ha ez a kis dög idáig eljött, akkor biztosan a többiek is elfognak idáig jönni, és ha nem sietünk, még a végén beözönlenek ide, és nekünk is végünk.
A férfi láthatóan rettegett. Meg tudtam érteni. Nem egy kellemes dolog a csatamező közepén helyt állni. Egyelőre nem osztozom a kétségbe esésén, de lehet, hogy még sor kerül rá.
Miután a hadnagy feltette a kérdéseit, én inkább hallgatok. Nem vagyok jó a kérdések feltételében. Az a másik, hogy én inkább segítek ellátni a sérült shinigamit, amíg a beszélgetés tart, hiszen kaptunk elsősegély dobozokat, meg miegymást.
Végül is a hadnagy fogja eldönteni merre megyünk, ő a rangidős. Csak abban reménykedek, hogy nem akar lemenni a föld alá több száz lidérc közé, ráadásul úgy, hogy köztük olyanok is vannak, akik a földben még mozognak is. Nem tetszik ez az egész, és ha rajtam múlna, tuti száz százalék, hogy fognám ezeket a szerencsétlen párákat, és hazáig meg sem állnék. Bízzák valami kemény legényre a munkát, ne kezdő shinigamikra, akik talán még soha életükben nem láttak ilyen mészárlást. Leszámítva Chiyot. Ő bizonyára már hozzá is szokott az ilyesmihez. Elég morbid.

Megindultunk, hogy felderítsük a városkát, s túlélőket keressünk a romok közt. Na persze, ez a halottak láttán lehetetlen feladatnak tűnt. Ahogy kutatni kezdtem, megint rám tört a rémkép. A hideg futkosott a hátamon a rémálom miatt, de már kezdtem megelégelni. Az istenit Kira, egy ninja vagy, ráadásul második osztagos. Szedd össze magad! A félelmem lassan kezdett új arcot ölteni a haragban. Mindenfele hullák fogadtak, a hadnagy jelenleg nem tudja hova tenni az ügyet, ez látszik rajta. Nem hibáztatom ezért, hiszen a helyében én sem nagyon tudnék mit tenni. Borzalmas látvány, és elkeserítő is egyben. Elvégre ennyi shinigami-t ideküldtek, hogy lemészároltassák magukat, és még minket is kirendelnek, hátha meghalunk. Nem értettem néha a Gotei parancsait, de hát azokat nem érteni kell, hanem végrehajtani. Most viszont dühített a dolog. Shuko-san egyszerűen beparázott, én pedig majdnem vele mentem a pánikba. Mindezt egy hülye álom miatt. Szégyent hozok a nevemre, ha nem emberelem meg magam.
Bár eleve nem értettem, hogy mi keresnivalóm van nekem itt. Minek kell ide egy második osztagos? Információ szerzés kilőve, hiszen azt bármelyik shinigami meg tudná tenni. Célpontok nincsenek, illetve ami van, az a semminek is kevés. Támogatást sem tudok nyújtani az osztagnak, ha nincs ami ellen harcolhatnánk, tehát tényleg nincs értelme a dolognak. Ráadásul velünk van egy hadnagy is, ami miatt már alapjában véve jobb esélyekkel indulna bármilyen osztag.

A gondolataimból Chiyo kérdése ébreszt fel, ami miatt akaratlanul is eloszlik minden félelmem. Tizenegyedik osztagos a lány, de ezt nem tudom hova tenni. Vagy nagyon műkedvelő a lány, vagy egyszerűen bolond. Egyik sem olyan tulajdonság amit kifejezetten értékelnék, de ebben a helyzetben, ez a kérdés... egyszerűen kiborító. Keisuke-sama is hasonlókép gondolkodik, s ez örömmel tölt el, mégsem erre koncentrálok leginkább. A környezetet vizsgálom, hátha akad valami amivel információt szerezhetek erről az egész szituációról, de nem lelek semmi érdekeset.
Egészen addig, míg be nem megyünk a kocsmába. Két félhalott shinigami, egy súlyosan sérült harmadik, és mi. Nem jó esélyek. A sokkolt nő és a másik szavaiból nem sokat tudok meg, és nem is nagyon akarok. Keisuke-samára bízom a dolgot, elvégre tapasztaltabb mint én, és nem akarom hátráltatni. Látszik rajta, hogy minél előbb le akarja zárni az ügyet, ahogy én is. Nem ránk van itt szükség, hanem egy tizenegyedik osztagosokból álló hordára. Mészároljanak csak azok akik erre specializálódtak.
Persze végül úgyis a hadnagy döntésén múlik minden, én pedig megbízok benne. Ez a dolgom. Amíg ő információk után kutat, én egy pillanatra sem veszem le a kezem Éji Rókáról. Hátrébb húzódok a többiektől a biztonság kedvéért. Nem én vagyok a csapatunk mészárosa, így jobb ha tisztes távolságot tartok az esetlegesen ide özönlő lidércektől.

// Bocs a gyenge postért//