Mi van mindenkivel, hogy hirtelen rajtam kezdték el élezni a nyelvüket? Ártottam én nekik valaha is…? Jó, erre a kérdésre inkább nem kérek választ… Rohadtul nem érdekel a vinnyogásuk, és inkább a saját problémáimmal szeretnék törődni. Ők is tehetnék ugyan ezt… Törődjenek a saját problémáikkal, én meg elintézem ezeket. Menjenek és játszanak papás-mamást a babáikkal, vagy tudom is én… Nincs szükségem a segítségükre, főleg meg nem a beszólogatásaikra. Elég bajom van nekem nélkülük is, nem kéne még engem is cseszegetni az idiótaságaikkal. Nem kell a nyakamba még három pólyás…
- Cöh… De fenn hordja az orrát a kisasszony… - morgom magam elé inkább magamnak, semmint válaszként Natsukinak. Fel kell magamnak jegyezni, hogy még csak véletlenül se zúgjak bele ebbe a csajba, mert akkor nekem tuti kampó. Nem akarok papucs lenni, főleg meg emelett a némber mellett. Bár tény, hogy csinos hátsója van, de ettől függetlenül nem akarok vele összejönni. Semmiképp…
Kicsit meglepődve pislogok a lányra, aki legutóbbi támadása következtében kicsit felbukott bennem és így majdnem felnyalta az aszfaltot, ám szerencsés kapásomnak hála, épp sikerült megfognom, így nem esett pofára. Kicsit sajnálom, mert amúgy megkérdeztem volna tőle, hogy milyen íze is van a járdának, de hát… így már sose tudom meg. Én meg ugyebár nem állhatok le tesztelgetni, hogy megfelelő íz világa van-e a betonnak. Valahogy nem vonz az effajta kísérletezgetés. Az azonban már jobban tetszett, hogy Natsuki formás popója épp kéz közelbe esett, így nyugodtan csaphattam volna rá egy oltárit, de… inkább úgy gondoltam, hogy meghagyom későbbre ezt az élvezetet. Valószínűleg lesz rá még alkalmam, a bénaságát elnézve.
- Na ide figyelj, Kotta srác… Veled ellentétben én nem ijedek meg a saját árnyékomtól is. Lehet, hogy nem jártam egyetemre, de biztos többet tudok az életről, mint te. Szóval nekem ne pattogj, mint a szabadnapos bolha, világos? Különben még véletlenül te is elveszíted a fél szemed. – kezdem egyre zabosabban előadni magam. Eh… Mégis hogy jönnek ők ahhoz, hogy engem csesztessenek? Fogalmuk nincs róla, hogy ki vagyok, addig meg igazán békén hagyhatnának, mert szart se tudnak rólam…
Még szinte le se csillapodik a veszekedés, a semmiből máris valamiféle feketelyuk nyílik meg egyik percről a másikra. Az egyik strapabíróbbnak tűnő fa mögé bebújva vártam meg, míg összezárul. Hihetetlen, mennyi szívóereje van egy ilyennek. Azt hittem a parókámat is leszedi a fejemről, szálanként. O.o Miután végre összezárult valami csoda folytán, kikecmeregtem a fa mögül. Látszólag a shinigamik eltűntek, és az új quincy srácot se találtam. Legalábbis így első pillantásra.
- Ez meg mi a fene volt? – teszem fel a költői kérdést, bár amilyen mázlim van, Mr. Okostojás Kotta tuti nyom rá valami választ. Nem értesítették még, hogy nem a Legyen Ön Is Milliomost forgatjuk? -.-’

*Értem én Touma-kunt, hogy ne is reagáljunk ennek a vadállatnak, elvégre ezzel csak az ő szintjére alacsonyodunk le és hasonlók, de amikor ilyen nyíltan lesi Natsuki-chant és továbbra is fenyeget mindannyiunkat, mi mást tegyen a quincy?! Azért valamennyi büszkeségem még nekem is van, és nem szeretem, ha a rokonaimat félvakká teszik vagy csak úgy egyszerűen lenézik őket, pedig nem szolgált rá egyikük sem. Már sikerült eléggé felcukkolnom magam ahhoz, hogy ne hagyjam annyiban a dolgokat... És még ez hiszi magát a quincyk fejedelmének vagy nem is tudom... Mintha ez a Raiden meg lenne győződve arról, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. Ja, és úgy mellesleg azt hiszi, hogy tud bármit is a rokonaimról vagy rólam, legalábbis úgy dobálózik a szavakkal, mint azt némelyik tinédzser teszi a lázadó korszakában. Már csak egy póló kell egy túlistenített punkegyüttes képével - láttam már elég ilyet tanítványaim között iskolán kívül, szóval tudom, miről beszélek. Még ha arra venné a fáradságot, hogy megpróbáljon bármelyikünket is megismerni ahelyett, hogy üres szitkokat vág fejünkhöz...*
- Kezdjük az elején: még mindig Kouta a keresztnevem, de You-san jobban tenné, ha Mori-sannak nevezne, mivel legjobb tudomásom szerint nem vagyunk olyan viszonyban, hogy a haverjának nézzen. Másodszor pedig egyáltalán nem ismersz, szóval azt sem tudod, én mennyit tudok az életről. Egyébként se hidd azt, hogy most jöttem le arról a bizonyos falvédőről vagy ilyesmi, de nem szokásom minden jöttment senkinek kiselőadást tartani az eddigi éveimről... Szóval örülnék neki, ha te sem pattognál nekem, ahogy fogalmaztad...
*Török ki végül, hangnemem pedig mindvégig az a jól begyakorolt, amivel diákjaimat szoktam felvilágosítani arról, hogy nem minden úgy van, ahogy gondolják. Akár kissé lenézőnek is lehetne titulálni, ezért is használom csak akkor, ha semmi más módszer nem célravezető. Rég voltam ennyire dühös valaki szűklátókörűségén, most azonban úgy érzem, muszáj kitöltenem ezt, mielőtt az elfojtott haraggal magamat teszem tönkre. Persze, persze, tudom ám, hogy biztos neki volt a legrosszabb élete a világon és senki se érhet a nyomába. Csak azt felejti el a nagyságos úr, hogy rajta kívül van annyi ember és más lény, amelyeknek jelentős hányada hasonló cipőben járhat, mint ő, ezért jogos lenne a "pattogás" részükről. Hogy jön ahhoz egyébként is, hogy megítéljen, én miket éltem át? Megnéztem volna, mit tesz a helyemben anno Németországban, amikor például kiderült, hogy nem is létezik az a szálláshely, amit elméletileg lefoglaltam... És történt még jópár dolog az eddigi huszonkilenc évem során, amik miatt kapásból megcáfolom kijelentését. A legfőbb például tulajdonképpen születésem óta tart... Igen, a látásom.
Amennyire azonban belelovalltam magam az utóbbi percekben haragomba, annyira váratlanul ér annak az ismeretlen fekete lyuknak a megjelenése. Ráadásul milyen erős! Az egyedüli szerencsém, hogy hatósugarán kívül ácsorogtam - ha csak pár lépéssel vagyok közelebb, minden bizonnyal én is bele kerülök, pláne abba belegondolva, mennyire elkalandozott agyam...*
- Talán menj és nézd meg belülről... Szívesen belelöklek puszta felebaráti szeretetből, remélem, tudod, Raiden-san.
*Vakarom meg végül tarkómat kissé lehiggadva az előbbi jelenség hatására, közben laposakat pislogva a szóban forgó személyre. Tisztában vagyok vele, hogy én is erősen provokáltam a másik quincyt nem túl régen, de azért él még bennem a remény, hogy nem lesz képe ellenünk fordulnia, mikor még nem lehetünk biztosak abban, hogy tényleg elmúlt a veszély...*

Miután Kotomi hadnaggyal túlestünk a köszönésen és egyéb rövid illedelmességi formulákon, azonnal munkához is látunk, a quincyk felé véve utunkat.
Figyelmesen végigvizslatom a néhány velünk szemben álló embert. Nem tűnnek hihetetlenül erősnek. Az egyik különösen vékonynak és gyengének látszik, mintha beteg lenne, hiányzik is a fél szeme. Szemmel láthatóan a quincyk között elég feszült a hangulat, nem olyan szervezettek, mint mi ketten, pedig a hadnaggyal most találkoztunk először. Szedett-vedett társaság, akik nem képesek együtt dolgozni. Egyáltalán milyen céllal vannak itt. Meg szabad kérdeznem?
- Elnézést… - kezdek bele kicsit elpirulva a beszélgetésbe. -… Elmondanátok, kik vagytok, azon kívül, hogy quincyk? – Vajon a társaink vagy inkább az ellenségeink? Segítségünkre lesznek-e? Hajlandók shinigamikkal szövetkezni? Kotomi fukutaichou vajon mit gondol erről? Megannyi kérdés és oly kevés az időnk.
Mikor épp szóra nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, legalább a nevüket, feltűnik egy hatalmas és ismeretlen lélekenergia. Azonnal a hadnagyomra nézek, az arckifejezésén egyértelműen látszik, ő is érzi, amit én. Természetes, hiszen a hadnagyom. Összenézünk és bólintunk egyet. Külső szemlélőnek ez nem jelenthet sokat, de mi máris tudjuk a haditervet. Felderítés, bekerítés, esetleg likvidálás. Legalábbis azt hiszem, ezt olvastam tegnap egy a második osztagról szóló könyvben.
Az érzést egy villanás erősíti meg. Szinte egy emberként mozdulunk, hogy kiderítsük, miről van szó, ám egy lépést sem kell tennünk, a lélekenergia ugyanis furcsa szökkenésekkel egyre közelebb kerül hozzánk. Komolyan nézünk a szökkenő lény felé.
Pontosan előttünk áll meg. Először kis termete tűnik fel, majd kis termetéhez viszonyítva nagy füle, végül gömbölyded testfelépítése. Komoly tekintetem találkozik pici gombostűfejnyi szemeivel, és aranyos háromszögforma szájával. Hírtelen komoly arcom megváltozik. Mosoly ül ki az arcomra és szívecskévé formálódnak a szemeim.
- Hagy öleljelek meg te kis aranyos! – Ezzel a felszólalásommal egy időben rávetem magam, hogy halálra szeretgessem. Néhány milliméterrel fölötte megdermedek a levegőben, mivel tiszteletet parancsoló hangja teljesen meglep. Hírtelen visszamozdulok a helyemre, mintha visszapörgetnék a mozdulatsorom.
Aggódva körbenézek, hogy most mindenki hülyének néz-e. Nagy mázlimra, leginkább a szőrmók mondanivalójával vannak elfoglalva, ami szerencsés, mivel én ismét elkalandoztam, elszalasztva a mondandójának nagy részét. Csak pár szót sikerül elkapnom a beszédéből. „A nevem… hökkentsen…Attól… ilyen apró… a… feladatom, mely veletek kapcsolatos…” Itt aztán végleg elvesztem a fonalat. Hogy képes egy ilyen aranyos kis lény, ilyen tekintélyt parancsoló hangon, ennyi ostobaságot összehordani?
- Jajj de kis butus. – Mondom kedveskedő hangon és legszívesebben megsimogatnám a buksiját, el is kezdem a mozdulatsort, ám ő abban a pillanatban arrébb ugrik egyet. – Ne menekülj te kis tündérbogár >////< Cicc, cicc~ - ugrálok utána lelkesen, hátha el tudom kapni és megdögönyözni egy kicsit. Aranyos sipogó hangot ad ki, amitől én személy szerint csak még jobban imádom.
~ Úr isten! Ha nem lennék az oldaladon letagadnálak… Most miért vagy ilyen, hát nem aranyos? Ugyanúgy nyuszi, mint te. Még egy szó és megfojtalak, ne hasonlíts egy ilyen gombóchoz két kiálló valamivel. ~
Elérünk a sikátor végéhez, ahol még több furcsasággal találkozunk. Sok érthetetlenül összekuszált betű és jel követi egymást, mintha valami szójáték kellékei lennének. Kicsit abbahagyom a kis nyuszi üldözését, hogy jobban szemügyre vehessem. Olyan arcot vágok, mintha mindent értenék. Néha egy-egy „aha” is elhagyja szám pár bólintással fűszerezve, majd sóhajtok egyet és a többiekre nézek.
- Semmit sem értek… Ti jutottatok valamire? – El tudom képzelni, hogy erre a megszólalásomra, sokan arcon csapják magukat, vagy öngyilkosságot tervezgetnek.
Hírtelen a jelek felizzanak. ~Nééézd csilloooog… Valaki mentsen meg, Shizuka megőrült… Hehe csak vicceltem ^^”~ Az örvényt is elmélyülten figyelem, hátha választ ad valamire, de sajnos nem válaszokat ad, hanem még több kérdést vet föl.
Egy ajtó nyílik meg az örvény középpontjánál, Plum-chan jelez, hogy kövessük és én az elsők között lépek be az ismeretlen ajtón. Belépek, de nem érzek talajt a lábam alatt. Kibillenek az egyensúlyomból és egy halkabb sikkantással belezuhanok a mélybe.
- Úr isten, úr isten, úr isten. Ha ezt túlélem, megígérem, hogy nem eszek naponta hétszer. – Ezek után elvesztem az eszméletem, és mint egy kő, zuhanok tovább.
Mikor felébredek, nem látok mellettem senkit. Ez a tudat, azonnal eloszlatja a fáradtságot a szememből és felpattanok.
Jajj ne! Elvesztettem a hadnagyom, a szöszit, meg az izomagyút! De a legnagyobb baj, hol van Plum-chan? Remélem nem törte össze magát és minden rendben vele. Szólongatni kezdem a társaimat. Vagyis Kotomi hadnagyon kívül senki mást sem szólítok a nevén, a rettenetes névmemóriám miatt mindenki más nevét elfelejtettem.
Mikor végre ismét összegyűlünk, és megkönnyebbülten sóhajtva konstatálom, hogy Plum-channak sem esett bántódása. Egy kapu előtt állunk ismét, melyre már bizalmatlanul tekingetek. Nem szeretném ismét megtapasztalni a zuhanás élményét.
Mikor Plum-chan azt mondja, még nem mehetünk be, megkönnyebbülten biccentek egyet. Ismét követnünk kell, kicsit már kezd untatni a dolog, hiszen még meg sem ölelgethetem. Egy vájatokkal teli fal mellett áll meg, a vájatok meg vannak számozva nullától kilencig. Kicsit arrébb egy pergament veszünk észre. Inkább nem nyúlok hozzá, nehogy csapda legyen. Felemelt kézzel hátrébb lépek, jelezve, aki akarja, megnézheti, de én inkább kihagyom.
A pergament mind figyelmesen olvassuk végig. Én megint csak fél szemmel és füllel figyelek oda, mert inkább a vájatokat veszem szemügyre. Nem szívesen nyúlnék bele egyikben sem, ki tudj,a mit rejtenek.
A feladatot azért többé-kevésbé értem. Logikai játék, számok melyeket ki kell találni és akkor tovább juthatunk egy szinttel. olyan ez, mint egy stratégiai játék, csak nincs „SAVE” „LOAD” felirat. Hangosan kezdek gondolkodni.
- Hmm… Ha az 5. és 3. szám együtt 14, valamint az öt szám összege harminc, akkor 1.+2.+4. egyenlő kell, hogy legyen 16-ttal.
Mivel a falban csak nullától kilencig vannak lyukak, értelem szerűen az összes szám kisebb tíznél.
2.+3.=10 ebből következik, hogy 3.=10-2. továbbá 3.=14-5… hmm… -
Összehordok még néhány ilyen, csak ennél kicsit érthetetlenebb következtetést, majd a fejemhez kapok és idegesen megkócolom a hajam.
–Elfelejtettem, mi volt az első mondatom! Mi a fenének nincs itt valami papír, hogy leírhassuk?! Idióta matekfeladat, gyújtsuk föl. – Mindig is gyenge voltam a logikai feladatokban, főleg ha számokról szóltak. Mennyivel könnyebb lenne zoknikat kitalálni. Igen már látom is magam előtt. „Csíkos zokni meg pöttyös zokni egyenlő kockás zoknival.” Mennyivel szebben néz ki.
~Igen el kell ismernem, hogy az ilyen feladatok megoldása nem erősséged. Látod? Látod?~
A megoldás viszont nagyon is piszkálja a csőröm, ezért abbahagyva az ideggörcsöt figyelmesen tekintek ideiglenes társaim és hadnagyom felé, hátha valaki rájön a titok nyitjára.

Kicsit sikeresen meglepett ez a feketelyukas cucc, viszont hősiesen helyt álltam, és engem nem szippantott be. Az viszont már más kérdés, hogy néhányunk elég szépen eltűnt, és még csak azt se tudjuk, hogy hova…
Na jó, kezdenek ezek a vakarcsok idegesíteni… -.-’ Hogy lehet, hogy egy ilyen nyeszlet srácnak ekkora szája legyen velem szemben… Komolyan oda megyek, és beleépítem a falba, vagy tudom is én… Meg hogy még nem is néz rám Tormácska, és levegőnek néz, az meg pláne rá tesz egy lapáttal az amúgy is szar hangulatomra. Aztán meg ráadásul még jönnek a shinigamik is, akik közül páran távoztak, egy ember meg érkezett. Szuper, legalább kevesebb munka lesz a kinyírásukkal.
Most is sikerült nekik későn érkezniük, és természetesen nekem és a többi „quincynek” kellett elintézni a dolgot. Persze belőlünk sincsenek klónok, így elég lassan haladtunk a munkával.
- Örülnék neki, ha nem dumálnál folyton vissza, Zöldike… – morgok vissza Mr. Okoskának. Kezd nagyon felhúzni, szóval talán le kéne nyugodnom, mielőtt még bele találom építeni a fejét egy közeli falba. >.>
- Ugyan ezt mi is megkérdezhetnénk tőled, Szöszke… – vetem oda a szőke shinigami lánynak. Gondolom neki se ártana bemutatkozni, ha már ennyire ismerkedős összeröffenést akar tartani. Esetleg ne üljünk le egy üveg söröcske mellé dumálgatni az élet nagy dolgairól is? Cöh… Nem tudom mit képzelnek magukról a shinigamik, de hogy simán kicsinálnám mindet, az fix. Sose érkeznek időben, és még annyit se mondanak, hogy „Kösz”, vagy tudom is én… De áh… soha. -.-
Tormán már meg se lepődök, hogy ennyire le akar lépni… De azért én még szeretném kicsit szívatni a két díszpintyet, szóval nem engedem, hogy csak úgy elhagyják a terepet. Nem én leszek az egyetlen, aki ezzel a két Sötét Zsaruval teadélutánol az utcán. Meg azért akármennyire is utálom őket, talán nem ártana, ha besegítenénk nekik egy keveset, amilyen csökött agyúak…
Morgásomat nem sokáig tudom folytatni, hiszen ismét érezni kezdem azt a bizonyos lélekenergiát, amit sehogy se tudtam beazonosítani már előző alkalommal se. Most azonban már valamilyen test is társul hozzá, mégpedig valami szőrös izé.
- Mi a franc akar ez lenni? O.o – pislogok értetlenül a szőrös beszélő valamire, aki ráadásul elég furcsa hangnemben is beszél velünk. Miután elmesélte megható kis történetét, úgy gondoltam, üsse kő, bedobom már magam, mint hős megmentő, hátha növök valamicskét Zöldségkerték (Touma és Kouta xD) szemében. Bár nem mintha amúgy érdekelne, vagy valami, csak gondolom, azért nem árt, ha valamilyen módon segítek nekik. Mondjuk… erősebbé válni azzal, hogy rájuk tukmálom Natsuki helyett is a dolgokat. Ha már itt tartunk. Hol van az a csini bige? Őt is bekapta a nagy, csúnya, feketelyuk? Mondjuk nem mintha érdekelne, de na… azért mégiscsak élveztem figyelni a popsiját, ami mondjuk azért kétlem, hogy tetszene Tormának.
A sikátor végéhez érkezve valami fura jeleket sikerül felfedeznem a téglafalon. Már épp kérdezni akartam, hogy milyen nyelven íródott ez a maszlag, mikor a kis szőrgolyó, aki Plum névre hallgat, valamit elkezdett motyogni. Rendben… és mikor jönnek a lvl 40-es druidák? Mondjuk nem mintha tudnám, hogy mik azok, de érted… hogy lehet egy ilyen kis izének valamilyen ereje. Hacsak nem valami módosított lélek! Azt a… mekkora egy zseni vagyok, komolyan mondom… Szóval ha idegesít, csak ledugom a kicsi kacsómat a torkán, aztán kihalászom belőle a bogyót. Sima ügy, seperc alatt megvan.
A motyogás következtében felizzott betűk lassacskán egybefolynak, mint valami örvény, és hipp hopp lett egy átjáró. De hova járunk át vele? Csodaországba? Mondjuk nem csodálom, mert épp egy nyulat követünk Mindegy, majd megtudjuk. Most úgy is olyan húdenagy vállalkozó szellemben találtak meg, szóval… majd meglátjuk, mi lesz az egészből. Azt viszont erősen ajánlom, hogy ne essen bántódásom, különben mindenkit kicsinálok, akit csak meglátok.
A beugrást követően zuhantuk, elájultunk, majd földet értünk. Mindenki oltári mázlijára nekem nem esett bajom, bár tuti, hogy meg fog látszódni az esés helye, mert nem éppen barátságosan estem le két bokor közé. Ajánlom, hogy ne mérges szömörce legyen… Miután mindenkit sikerült megtalálni, egy újabb barátságos kupaktanács gyűlt össze, ezúttal a „Hogyan tovább?” kérdést megbeszélve.
- Ja, amúgy Raiden vagyok... bár hívhattok akár Megmentőnek is
Sima liba lesz az egész cucc, mert csak valami logikai feladatot kell megoldani, azzal meg tuti nem lesz semmi baja a két okoskodónak, Tormának, és Zöldikének, szóval én nagyot nyújtózkodva vetem neki hátamat a sziklafalnak, várva a megoldást a rejtvényre. Ajánlom nekik, hogy gyorsan oldják meg, különben egyenként nyomom bele a fejüket a gombokba.

- Igen, azt hiszem...
*Válaszolok Touma-kunnak eltöprengve kissé, szemeim pedig továbbra is az előbb felszívódott örvény helyét fürkészik. Eddig próbáltam győzködni magam, hogy ez tulajdonképpen csak valami hallucináció volt vagy ilyesmi, de tévednem kell... Szokás szerint; akárhányszor nyilatkozok bármilyen témában, a következő pár percben már szinte garantált, hogy valami rácáfol szavaimra-gondolataimra.*
- Én pedig annak örülnék, ha quincyhez méltóan bánnál velünk, mivel semmivel se vagy különb másoknál, Raiden... A nevem pedig még mindig ugyanaz, mint öt perccel ezelőtt, tehát díjaznám, ha a "Mori Kouta" valamelyik tagját használnád, amikor hozzám szólsz...
*Vetem oda annak az idegbeteg állatnak. Komolyan, az ilyenek miatt néha még a halálbüntetést is támogatnám... Úgy gondolom, kezdenek kölcsönösek lenni az egymás iránti mély érzéseink - lassan már én is ott tartok, hogy kiosztanék egy orrbavágást a nagyságos úrnak, ha sokáig folytatja pocskondiázásunkat. Tudom én, hogy nem vagyok a quincyk gyöngye és mintapéldánya, azonban fenntartom magamnak a jogot arra, hogy ugyanúgy bánjanak velem is, mint mindenki mással. De nyugodtan lehet szólni, ha tévedek.*
- Pontosan ahogy Touma-kun mondja, már megyünk is...
*Unokaöcsém jelzésére éppen készülök elindulni az eddigi eseményekkel teljesen ellentétes irányba, mozdulatom azonban túl késeinek bizonyul. Egyrészt azt sem tartom túl valószínűnek, hogy a két shinigami lány szó nélkül elengedne minket (nem mintha kinézném belőlük annak a bizonyos múltbéli vérengzésnek a folytatni akarását, de hát nem lehetünk elég éberek; egyébként se tartom valószínűnek azt, hogy hagynának utunkra menni, miután halandó létünkre társalogtunk velük, ami, valljuk be, nem lehet túl gyakori eset a praxisukban), másrészt pedig még én is megérzem az újra megjelenő reiatsu-t. Ami történetesen egy beszélő (!) plüssnyúltól (!!) származik... Vagyis leginkább egy nyúlnak tudnám betippelni a nem túl bizalomgerjesztően csipogó játékot, meg egyébként is, egy ilyen kis textilfigura ne beszéljen ilyen hangnemben, ha egy mód van rá. Bár kétségtelenül megnyerőbb a stílusa, mint Raidené - talán ezért is követi a teljes csapat egyöntetűen.*
- Nem, egyáltalán nem jó ötlet, Touma-kun, de ha egyszer ilyen lehengerlő a modora...
*Súgom rokonomnak lemondóan, ahogy mellette kullogok. Igyekszem minél jobban útvonalunkra figyelni menet közben, bár egyre inkább azt hiszem, nem lesz szükségünk rá... A zsákutca falán lévő feliraton sem tudok egy épkézláb szót sem kiolvasni, egy káosz az egész írás - elvégre ki hallott már olyat, hogy keverjék a latinbetűs írást a cirillel, a rovásírásokkal, a kanjikkal és mindenféle egyéb jelekkel? Ezzel szemben azonban mintha néhány német és angol szót sikerülne kibogarásznom, de valószínűbbnek tartom, hogy mindez csak képzeletem játéka volt, és csak túlmagyaráztam az egészet... Amikor is egy újabb örvény jelenik meg, egyetlen utunk pedig egyenesen előre vezet, bele ebbe a bizarr átjáróba, mely túlságosan is hasonlít ahhoz, ami elnyelte a többieket nem túl régen. A belépést és zuhanást követő percek azonban egy az egyben kiesnek az ájulásnak köszönhetően - amire igazán felhívhatta volna figyelmünket előzetesen az a csipogó lény, hogy legalább készülhessünk rá.
A környezet ez alatt az idő alatt viszont jelentősen megváltozik, többek közt egy tekintélyes méretű sziklakapu jelenik meg nem is olyan messze. Hamarosan azt is megtudjuk, hogy a plüss "mestere" azon a bejáraton túl van. De vajon miből gondolja, hogy egyáltalán találkozni akarunk a szóban forgó emberrel? Ráadásul csak egy újabb feladat megoldása után, amihez szintén egyáltalán nem fűlik a fogam.*
- Szerintem a Nagyképű Agresszor találóbb becenév lenne...
*Jegyzem meg átlagos hangerővel, majd Touma-kun bemutató szavaira csak bólogatok egy sort, és inkább a feladvánnyal kezdek foglalkozni. Matekfeladat... Nem vagyok túl jó adott tantárgyból, de azért megpróbálkozom mégis vele, miután kaptam egy tollat és papírlapot rokonomtól. Percekig írom a képleteket és hasonlókat, ami éppen eszembe jut régebbi tanulmányaimból (időnként hümmögve kicsit, amikor éppen egy adott gondolatmenet végére érek), és meglepő módon egész gyorsan is haladok vele - egészen addig, amíg unokatestvérem el nem készül saját megfejtésével. Én pedig bízok képességeiben annyira, hogy nem folytatom számolásomat, hanem az ő számait helyettesítem be gondolatban a feladatba...*

Csupán kedveskedni akartam, és jelezni, nincs bennem rossz szándék Quincy mivoltuk miatt. Ám a kedves beszélgetéskezdeményezés végül nem úgy sült el ahogy azt szerettem volna. Jó igaz, hogy nem árultam el azonnal a nevem, de csak mert megkeveredtem, ugyanis a hadnagyomnak már bemutatkoztam. A majomember beszólt, a selyemfiú pedig megpróbált lelépni, igaz, hogy legalább tapintatosan.
- Elnézését kérek! – kezdtem bele zavarbajötten, - A nevem Yamasaki Shizuka, shinigami, a 2. osztag 4. tisztje, a névtelen egység parancsnoka. – kis gondolkodás után suttogva tettem hozzá. -… és Karakura Raizer. -
Szerencsére a logikai feladat megoldásában számíthattunk a szőke hercegre, akiről kiderült hogy Touma a keresztneve. Bár nem árult el semmilyen rangot vagy egyéb információt, ránézésre mégis valami gazdag fickónak tűnik. Sőt, tovább megyek, egész szimpatikusnak találom.
Több időm nem marad az efféle rangsorolásra és elmélkedésre, pedig szívesen szólnám le magamban azt a majomembert, de sajnos nem kolbászból van a kerítés. Az óriási kapu feltűnését a hadnagyom mögül néztem khmm… mármint hallgattam végig, mivel túl égőnek találtam volna kinézni a válla fölött. A következő hang, mely megüti a fülem Plum-chan csipogója, melytől egy kicsit megnyugszok és végre kikukucskálok Kotomi fukutaichou mögül.
- Van egy olyan érzésem, hogy kénytelenek leszünk belépni azon a kapun…- szólalok meg, valójában csak hangosan gondolkodok.
~ Idióta, milyen képet mutatsz te Soul Societyről? Sőt tovább megyek, az osztagodról?! Nem csodálnám, ha Kotomi fukutaichou ezért a fejedet venné… Gondolod, megtenné?~ Rémült arcom, melyet Kotomi fukutaichou felé fordítok, mindent elárul a gondolataimról. Remélem senki sem szól semmit, és némán folytatjuk az utunkat át a kapun. Enyhén még él bennem a remény, hogy egy jobb helyen kötünk ki mint ahol voltunk, de ahogy átérünk rá kell jönnöm, a remény is meghalt már.
Egy kopár, barátságtalan síkságon kötünk ki, fák csak ímmel-ámmal találhatók és azok is már szárazak, korhadtak. Úgy érzem magam, mintha egy horrorfilm szereplője lennék. Terméketlen föld, sötétség… Él itt egyáltalán valaki? Vagy inkább valami? Lehetséges, hogy egyszer régen egy szép hely volt, de egy vulkánkitörés következtében ilyenné vált? Az égen sem repül egy madár sem. Még egy árválkodó bogarat sem látok semerre.
- Kiráz a hideg ettől a helytől. Kotomi fukutaichou nem fordulhatnánk vissza? – A kérdésemre nem jön válasz. Elméláztam volna? Ijedten nézek körbe, a többiek már nagyon előttem járnak. Utánuk szaladok és kisvártatva sikerül is őket beérnem, pont mikor Plum-chan beszélni kezd. Sajnos a mondandója cseppet sem nyugtat meg, sőt inkább még idegesebb leszek. Egyre közelebb lépkedek a többiekhez, nehogy rossz helyre lépjek.
Ahogy egyre beljebb merészkedünk, a forróság kezd elviselhetetlenné válni számomra. Legyezgetem magam a kezemmel, de ez vajmi kevésnek bizonyul. Kicsit később, mikor már hozzászokok a hőséghez, bűz csapja meg az orrom. Nemtetszésem egy hangos „tch” hanggal adom a többiek tudtára, de inkább nem mondok semmit. Abból általában csak rossz sül el.
~ Uram isten! Olyan büdös van, mintha egy marhacsorda kövezte volna ki az utunkat! ~ Méltatlankodik Ribbon-chan és fogadni mernék, hogy a kezét az orra elé teszi…
Ez a kis séta, úgy tűnik mintha egy maratoni túra lenne, de megvan a haszna. A távolban kirajzolódó kapu is ezt bizonyítja. A meleg és a bűz után újabb akadállyal kell megküzdenünk. A fülbántó hang egyre-egyre hangosabbá válik, s egy idő után márt a saját gondolataimat sem hallom. Megőrülök! A falnak tudnék menni, a fejem is kezd belefájdulni!!
Ahogy így idegeskedek ismét a hátsó vonalba kerülők, Toumáék mögött kullogok tovább, és ösztöneim azt súgják, a legjobb lenne elkezdeni futni a kapu felé. Kisvártatva rájövök mi okozta ezt a rossz érzést, ugyanis a hely szép lassan kezd elemeire hullani. Mintha ez nem lenne elég, még a leghátsó sorban is ténfergek.
Az előttem lévők lába alatt ropogó hangot hallok, mely ismét gyanakvással tölt el. A legjobb lenne rágyorsítanom. Meg is kezdem az előzési akciót, mikor követlen előttem siető Selyemfiú alatt beszakad a föld. Sajnos megállni a lyuk előtt már nem tudok, a nagy lendület miatt, ezért szökkenek egyet és megpróbálok átjutni a másik oldalra. A mélybe tekintek, de nem látom a lyuk alját és egy pillanatra megtorpanok a levegőben – legalábbis így érzem – Nem hagyhatom lezuhanni!
~ Jesszus! Hagyd a fenébe! Különben is, csak egy egyszerű Quincy! Nem! ~ Hirtelen semmi jobb nem jut eszembe, csak egy bizonyos kidou, melyet még röptömben aktiválok.
- Bakudou 04: Hainawa! – A sárgás kötelet könnyedén tudom irányítani, hisz hasonlít a shikaiomra. Egy pillanat alatt rátekerem a fiúra, ám a végét nem engedem el. Amint földet érek a másik oldalon, rögtön megrántom a kötelet magam felé. Könnyed mozdulattal kirántom a mélyből, majd gyorsan elkapom, nehogy beüsse magát.
- Jól vagy?- kérdezem aggódva, miközben leteszem a földre és hatástalanítom a bakudoumat.
Nincs több idő a csevegésre, a sötétség ez miatt az akció miatt még jobban beért mindünket. Plum-chan pedig most áll neki feladatot kiosztani! Hát mit ne mondjak, időzíteni tudni kell… Ráadásul nem is mondja el a feladatot.
Végre elérkezünk a kapu elé, amely nem nyílik, mivel még meg kell tennünk valamit. A falon egy kéz méretű rést fedezünk fel, de semmi sincs ráírva, nincs biztosíték rá, hogy nem fogja levágni annak a kezét aki be meri tenni.
Körbe nézek, kiben lakozik annyi bátorság, hogy megtegye. A szemem megakad a Majomemberen, akinek eddig igen nagy volt a szája és különben sem színpatikus.
~ Itt az ideje, hogy megmutasd hogy mennyire vagy férfi…~ hátrébb lépek a lyuktól, és türelmetlenül nézek hátra a sötétségbe, amely már a sarkunkban van.

Kouta igazán kedves megjegyzésére már inkább válaszolni se válaszolok. Nem méltó arra, hogy megtegyem, hiszen ki ő, hogy rajtam gúnyolódjon? Egy kézlendítéssel feltörölném vele a padlót. Bár igaz, hogy akkor én lennék megint az első számú közellenség, akinek vérét kell venni a sátáni tettért. De most őszintén… ki nem szarja le? Legalább egyel kevesebb olyan idióta fog rohangálni a világban, aki quincynek meri magát nevezni. Meg hát itt van a másik okos tojás is, a kedves Torma-kun, aki igen zseniális észjárásával sikerült minket szó szerint a pokolba küldenie. Bár valószínűleg jobban jártunk, mintha az a Kotomi nevezetű csaj oldotta volna meg a feladványt. Ki tudja mik történtek volna, ha azt a csodálatosan szép megoldást villogtatja meg annak az idióta Mesternek, vagy kinek. Lehet egyenként pottyantott volna az zseniális eszünkre néhány szikla tömböt, vagy felrobbantotta volna a szőrpamacsot. Egyik se lett volna épp a legkellemesebb. Már csak azért se, mert nem tudhattuk, hogy pontosan mekkora is lehet a hatótávolsága a robbantásnak, így nem biztos, hogy eltudtunk volna a legmegfelelőbb időben, a legmegfelelőbb távolságra hirenkyakuzni, meg shunpozni. Jesszus, mennyit tudok ilyenekről pofázni… A lényeg, hogy kinyílt a kapu, hála Torma zseniális megfejtésének, így beléphettünk a cseppet sem barátságos következő szintre. Az egész hely úgy nézett ki, mintha nem is olyan rég egy vulkán tört volna ki.

Óvatosan lépdelek az igen instabilnak tűnő földön. Ki tudja, mikor találom magam szembe egy gőz oszloppal. Vagy ami még rosszabb… ki tudja, mikor adja ki magából a felgyülemlett gőzt az a rés. O.o Lehet akkor, amikor épp áthaladok felette... Tuti ropogósra sütné a féltett férfiasságom, és aztán én lehetnék az első, akit hátra hagynak. Na, ilyen biztos nem fog előfordulni…
A bűz, ami valószínűleg kén lehet elég erősen érezteti velünk jelenlétét. Valahogy sose volt vágyálmom egy ilyen helyre eljutni, és most mégis itt vagyok. Remek… Ennyi erővel hozhattam volna egy csirkét, és megsütöttük volna a magmában, hogy legyen néhány kellemesen eltöltött percünk a földi pokolban. Mellesleg jut eszembe… Mi van, ha nem is a Földön vagyunk, hanem elrabolt minket egy földön kívüli. Nem akarok E.T-vel találkozni… O.o Gyerekkoromban frankón frászt kaptam tőle, meg a világító ujjától. De ezt azért nem kell szétkürtölni országnak, világnak, hogy a nagy és hatalmas You Raiden retteg a nyomoronc E.T.-től Tiszta szánalmas…
Ráadásul nem hogy büdös van, de még szét is kezd esni az egész hely. A sötétség egyre közelebb ér, ahogy mi is közeledünk a következő kapuhoz, azonban ekkor történik valami… Torma majdnem teljes sikerrel zuhan bele egy lávával teli gödörbe. Egyrészt kicsit örültem volna neki, másrészt mentem volna megmenteni, mert jó… nem tartom arra méltónak, hogy quincynek vallja magát, és emiatt meg is fojtanám, de azért mégiscsak a társam, és azt hiszem, tartozok neki ennyivel. Azonban szerencsére nem kell hőst játszanom, hiszen az egyik shinigami megmenti az életét. Halvány, gúnyos mosollyal mérem végig az immár megmentett Tormát, mikor megakad a szemem az egyik lábán, na meg egy igen poénos dolgon is sikerül fennakadnom. Szerencsétlen kölyök olyan béna, hogy a nagy pánikolás és mentőakció közben sikeresen elhagyta fél pár cipőjét. Valahogy nagyon nehezemre esik megállni röhögés nélkül a dolgot, így hangosan felnevetve adom tudtára, mennyire gáznak találom a kinézetét. Na nem mintha úgy általában nem festene tök bénán a srác, de akkor is… Így még totál röhejesnek is fest, azzal a fél pár cipőjével.
A sötétség egyre jobban közeledett, és még közelebb került hozzánk, hála Szöszkének, aki bénázott egy sort.
- Na gyere, te gyászhuszár, ha nem akarsz a sötétségben eltűnni! – kapom fel vállamra még mindig vigyorogva a pillekönnyűnek bizonyult Tormát, és indulok meg a kapu felé, ami remélhetőleg ki is nyílik még időben. Én tuti bele nem nyúlok abba az izébe, ha esetleg arra van fenntartva… Majd Kouta, vagy valamelyik csaj megteszi, de én most egyelőre le vagyok foglalva a feltűnően csendes sráccal a vállamon.
- Lenne valamelyikőtök olyan drága, hogy tesz azért, hogy tovább is jussunk? – kérdem kicsit sürgetve a társaságot. Semmi kedvem a végtelen sötétségbe veszni ennyi őstulokkal a társaságomban. Bár tény, hogy az ősz hajú csaj egész szimpi, bár az esze nem igazán ragadott meg…

- Nem, nem mindig, csak amikor kinyitja a száját... És, kisasszony, ne titulálja a barátomnak, ezt személyes sértésnek veszem ^^"
*Válaszolok sóhajtva a shinigami lány kérdésére, majd igyekszem a továbbiakban ignorálni Raiden-kun méregzsákoskodását. Azzal ugyan senkinek nem lesz jobb, ha ilyen látványosan kivonja magát a dolgok alól, de ha neki ez jól esik, hát tegye... Legalább nem idegel feleslegesen.
Touma-kun válasza természetesen helyes, a kinyíló ajtó pedig rövidesen feltárja előttünk az út folytatását, ami... hát... minden, csak nem éppen bizalomgerjesztő. Egyrészt nagyon is sötét van (alig látok valamit), ezt pedig még tetézi az orrfacsaró bűz - nem kémiatanár vagyok ugyan, de annyit tudok és biztosra veszem, hogy itt a közelben valahol, valamikor vulkánkitörés lehetett. És nem túl régen. Másrészt eszméletlenül kipusztult az egész terület, mintha valami kiirtott volna mindent. A csipogó plüssjószág szavai sem kecsegtetnek sok jóval; úgy vélem, ideje minél gyorsabban túllenni ezen a feladaton. Így is roppantul megnyugtató, hogy akár egy csúnya nézéstől beszakadhat alattunk a föld... No mindegy, inkább szó nélkül, lélegzetemet visszafojtva kezdem el követni a plüssállatot, a lehető legóvatosabban lépkedve nyomában. Egészen addig, amíg...*
- Touma-kuuun!
*Kiáltok fel, amint egy pillanatra hátrafordulok, hova tűnt kedvenc unokaöcsém mellőlem. Utólag mondjuk azt kívánom, bárcsak ne lennék szemtanúja az eseményeknek; a beszakadó talaj, Touma-kun kiáltása és lezuhanása eléggé lesokkol a következő percekre. A lábam földbe gyökerezik teljesen, hiába akarok, nem tudok a segítségére sietni, túl messze vagyunk egymástól... Szerencsére az egyik halálisten-lány idejében reagál: egy gyors mozdulattal és varázskötéllel - azt hiszem, kidou-nak hívják ezeket a technikákat - szó szerint kihúzza a csávából rokonomat. Hihetetlen kő gördül le szívemről a pillanatban, mihelyst eljut tudatomig ez a jelenet és agyam feldolgozza a látványt... Fel sem tűnik, sőt, az igazat megvallva nem is érdekel a nyomunkban loholó sötétség, mely mindjárt utoléri a csapatot, és akkor aztán tényleg mindegy lesz nekünk; a lényeg, hogy unokafivérem életben maradt és bár elájult, érzem, hogy biztonságban van. Már amennyire egy ilyen helyen bárki is biztonságban lehet... Sőt, még az udvariatlanság királya is segít neki: a vállánál fogva támogatja! Ugyan nem bocsátottam még meg a múltban elkövetett mindenféle válogatott szemétségeit egy jótett miatt, azonban arcom megenyhül és megkönnyebbült mosollyal "köszönöm meg" segítségét, egy fejbiccentéssel kísérve a mozdulatot.*
- Jól van már, jól van, majd én elvállalom a feladatot...
*Morgom a sürgetésre reagálva, és teszek pár lépést előre, hogy szemrevételezzem a fal repedését. Elvégre nem hagyhatom, hogy valamelyik kisasszony áldozza fel magát esetlegesen, Touma-kun minden bizonnyal nem tért még teljesen magához (valami hétszáz dollárt és egy cipőt sirat az utóbbi percekben, biztos enyhe agyrázkódása lett szegénynek) meg egyébként is ő oldotta meg az előző feladatot is, Raiden meg jelenleg rokonomat támogatja, nem várhatom el tőle, hogy a fél kezét még ezen kívül máshol használja. Egyébként is, a három jelenlévő quincy közül, nincs mit tagadni, messze ő használja legjobban az íjat, ami ugyebár kétkezes fegyver. Amúgy sem hiszem, hogy sok vesztenivalóm lenne: nincs szükségem mindkét végtagomra, ezen kívül valaki csak ismer megfelelő gyógyító technikát, ha neadjisten elveszteném kezemet. Bár kétségkívül előnyös lenne egy ilyen sérülés: gondoljunk csak bele, mennyi ideig lehetnék táppénzen miatta, távol az osztályok zajától! De egyelőre nem is akarok ilyesmiken agyalni; fő a pozitív szemlélet - ennek jegyében mélyet sóhajtva, szemeimet lecsukva csúsztatom bal kezemet a nyílásba. Aztán majd meglátjuk, mi történik.*

Mély levegőt véve, a levegőt visszafojtva, izgatottan figyelem Kouta minden mozdulatát. A feszültséget szinte tapintani lehet. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki már otthon akar lenni ahelyett, hogy itt fosik attól, hogy mikor nyírja ki egy vulkán, vagy épp egy feketelyuk. Én is haza akarok már jutni. Na meg valahogy nem vonz a tudat, hogy eltűnök egy légüres térben Torma és Zöldike társaságában. Bár még talán Kotomival jól ellennénk…
A nagy fantáziálgatások közepette el is felejtkezem arról, hogy valójában hol is vagyok, és mi is történik, így már csak arra leszek figyelmes, hogy zuhanunk. A semmibe. Annyi vígasztal csupán, hogy a hölgyikék is velünk együtt mutatják be, hogy az ember valójában képtelen a repülésre segédeszköz nélkül. A pumpa is kezd már azért bennem is felmenni, elvégre mégse úgy volt minden, hogy azt az a rohadt répazabáló elmondta. Ha valaha is haza jutok, azt hiszem, nyúlpaprikást fogok enni. Persze nem őt fogom elfogyasztani, mert kicsit kellemetlen lenne megsütni és megenni a szivacsot, vagy épp vattát, amivel ki van tömve, ezért inkább majd keresek valami jó méretes nyulacskát, aztán meg is lesz a vacsi.
Nem is emlékszem, hogy mikor éreztem talajt magam alatt, de hirtelenjében egy erdő kellős közepén találtam magam. Elhaló hangon nyögök fel egy pillanatra mikor valami, vagyis inkább valaki rám zuhan. Pár pillanat kell, míg végre rájövök arra, hogy valójában Kotomi () landolt rajta, bár a landolást kicsit kellemesebbre is tervezhette volna. Persze azért persze élvezem a helyzetet. Mégis melyik férfi ne élvezné, hogy egy egész csinos lányka pottyan rá a semmiből?
- Ejnye Kotomi… csak így… mindenki előtt? – kérdezem huncut, széles mosollyal. Arca alig pár centire van tőlem, és igen félreérthető fekszünk. Szemeimmel az arcát fürkészem. Figyelem, ahogy lassacskán leesik neki a helyzet, majd zavarában felugrik. Természetesen eközben zseniálisan sikerül neki a diótörés is, aminek következtében azóta ülésbe ugrok, majd oldalra fordulok, mint egy zsák krumpli. ._. Hangom néhány oktávval magasabbra ugrik, majd ajkaim közül egy halk „bazdmeg” is kiszökik. Hát fáj, na… Amint sikerül magam ismét normális állapotba hozni feltápászkodok.
Kotomi ajánlatára helyeslően bólogatok. Én is érzem, hogy elég magas a páratartalom. Alig kapok levegőt, ráadásul szédelgek is, mintha meg ittam volna néhány üveg bort. Persze ez attól is lehet, hogy az esés következtében agyrázkódásom lett, de ki tudja. Bár most jut eszembe… fáj a fejem…
Idő közben még arról a csipogó hazudozóról is elfelejtkeztem. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy addig tapossam azt az állatot, ameddig apró cafatokra nem esik szét.
Torma hatalmas vergődését látva inkább úgy határozok, hogy segítek neki. Nehogy én legyek már a köcsög mindig, így felkapom a hátamra ismét, és tovább sétálok vele. Az a +20kg igazán nem oszt, nem szoroz. Viszont tény, hogy így kicsit lassabban haladok, hiszen még őt is cipelnem kell. De aztán ajánlom neki, hogy egy ideig hozzám se szóljon, különben a másik szemének is annyi lesz.
Alighogy belépünk a kunyhóba, az eső máris úgy el kezd szakadni, mintha dézsából öntenék. Legalább kicsit lehűl tőle a levegő, meg minden. Annyi hátránya van csupán, hogy utána térdig érő sárban kell majd tovább bandukolnunk, ami megint csak azt jelenti, hogy én leszek a szamár, aki Tormát cipelheti.
Amint lepakolom a potyautast a hátamról, az máris a nyúlnak ront, mintha megveszett volna. Kicsit meg is lepődöm rajta, hogy mióta ilyen agresszív állat, elvégre nem így ismertem meg, de hogy őszinte legyek, én is ezt tettem volna helyében… Már nekem is nagyon elegem van a kis vakarcsból. Eddig csak a bajt hozta ránk. A falnak támaszkodva élvezem a műsort. Már csak valami finom vacsora hiányzik mellé, meg egy üveg finom bor, és máris megvan az ingyen műsoros vacsora.
- Ha tapasztalnék se szólnék róla – válaszolom Kotomi kérdésére, hiszen időközben kiderült: Zöldike összeszedett valami mérget, amitől meztelennek látja a többieket. Na meg persze engem is. Nekem szerencsére nincs mit szégyellnem, így nem bajlódom azzal, hogy elbújjak valahova, vagy eltakarjam magam valamivel. Én tuti kihasználnám Kouta helyében a méreg mellékhatását.
Időközben az eső is eláll, így folytathatjuk tovább az utunkat az ismeretlenbe. Plum továbbra is előttünk ugrabugrál, én meg cipelhetem a világ legnyápicabb… férfiját(???) a hátamon. Kellemes útnak ígérkezik, mit ne mondjak… és még ki tudja, hogy mennyi ideig kell velük együtt sétálnom az ismeretlenben.

A sötétség nem halad tovább. Mikor az egyik quincy - akit mintha Koutának hívnának - kihúzza a tenyerét egy kisebb szúrt seb, és kiserkenő vér jelenik meg tenyerének kellős közepén. Nem tűnik sem súlyosnak, sem veszélyesnek, de semmiben sem lehetünk biztosak. Elindulok felé, hogy jobban megnézhessem az aprócska sebet, és a szememet csupán egy pillanatra veszem le a nem is olyan távoli sötétségtől, ám pár pillanat múlva a kép elsötétül. Úgy sejtem zuhanok, de egyik érzékszervem sem támasztja alá ezt. A rémülettől egy hang sem jön ki a számon, sőt egy ideig még a levegővételem is megakad, talán még a szívem is kihagy.
Egy nagy huppanással érkezek a földre. Ezt egy halk nyekkenéssel tudatom a körülöttem lévőkkel, majd boldogan konstatálom, végre hallok, látok, érzek. Komolyabb bajom nem lesz a zuhanástól, csupán pár horzsolás, néhány karcolás, volt már rosszabb is, ezért csak egy kicsit elhúzott szájjal a fejemet fogva ülök fel. Legszívesebben szentségelek párat, bár a társaimon végignézve talán én jártam a legjobban. Kotomi-san és a Vadember közjátékár csak felhúzott szemöldökkel nézek rájuk, s egy enyhe pír jelenik meg az arcomon, zavartan fordulok inkább Touma felé. Odasietek, és felé hajolok.
- Minden rendben? – Kérdezem aggódva, bár a mellékelt ábra nem ezt mutatja. Ha szüksége van rá segítek neki felállni, de a cipelését inkább a Majomemberre hagyom. Kotomi-sanhoz sietek és megosztom vele, hogy mit tapasztaltam zuhanás közben, reménykedve, hogy magyarázattal tud szolgálni mi is történt. Tőle tudom meg, hogy az a különös sötétség mégiscsak elnyelt minket. Szememmel a kis plüsst kezdem keresni, ám a készülő eső elől ennyi sérült és ránézésre kétes immunképességekkel – Touma - rendelkező emberrel a legjobb lenne fedezékbe vonulni. Hosszú kutyagolás és érzékeimmel mérve egy évezred elteltével végre találunk egy helyet ahol meghúzhatjuk magunkat. Még szerencse, hogy Vadállat-kun a vállán vitte szegény törékeny kisfickót, ám mikor beérünk a barlang alá, Touma-kun mintha új erőre kapna. Lepattan az izomkolosszus válláról és azonnal elkapja a kis plüsst. A felháborodását teljesen megértem, és én is hasonlóképpen tennék, ha már többször is majdnem meghaltam volna, - Ja várjunk ez történt…- ám a plüss kétségbeesett magyarázkodására valahogy megesik a szívem rajta, s a segítségére sietek.
- Elnézést.. – Nézek félénken a dühös Toumára – de mindannyiunknak válaszokra van szüksége, azzal hogy dühödben széttéped, nem segítesz az ügyünkön… - Remélve, hogy meggyőzöm nyújtom a kezem a kis plüssért, hátha odaadja. Végre alkalmam nyílik a kikérdezésre, ám ekkor megint egy váratlan, vagy inkább várt dolog történik. A harmadik ember ugyanis összeesik. Ijedten mozdulok felé, de hadnagyom már orvosolja a problémát. Szerencsére nem halott, de most mihez kezdünk? Cipelje őt is az Emberszabású itt mellettem? Nem kételkedek benne, hogy elbírná.
Nem sokat kell ezen gondolkodnom – még szerencse, megfájdulna a fejem – ugyanis az előbb még ájult quincy felébred, de igazán különösen viselkedik. Kérdőn nézek rá és egy lépéssel én is közelebb lépek. Bár ne tenném, ugyanis miközben közeledek felé, meghallom, miféle látással rendelkezik éppen. Reflexből ugrok a nagydarab mögé, megleptésemben el is dobom Pulm-chant, majd vörös fejjel nézek ki mögüle. Remélem nem látott semmit. Már-már kényszert érzek, hogy behúzzak ennek a bosszantó ember formájú állatnak, de jobb a békesség, csak mély levegőt veszek és lenyelem a békát. Mikor eláll az eső, Kouta-kun indul ki elsőnek, s utána mindenki. Én, mivel kifejezetten szégyenlős vagyok a sereghajtó szerepet vállalom, s mivel Plum közben mellém keveredik – Talán a többiek körül nem érzi magát biztonságban – végre kikérdezhetem egyről-másról.
- Mondd csak Plum-chan miért volt szükség benyúlni abba a bizonyosan csapdát rejtő nyílásba, ha utána mégis elnyelt minket a sötétség? Mármint akkor miért kellett előle futnunk. – Gyanakodva nézek a lila színű útra, hiszen egyértelmű, hogy a végén valami olyan vár, amivel én nem szeretnék találkozni…

Már kezd igencsak elegem lenni ebből az egészből... Valószínűleg ennek az egésznek a kitalálója nagyon jól szórakozhat a mi kárunkra. Tutira ül a kis kényelmes minitrónjában, iszogatja a fincsi borocskáját, és közben önfeledten hahotázik azon, hogy mi vásárra visszük a bőrünket miatta, meg a többi quincy, meg shinigami miatt. Most őszintén… mi a francot keresek én itt egyáltalán, mikor egyiket se kedvelem? Pláne a shinigamikat… még a sajátjaimmal csak tudnék kezdeni valamit, ha végre megemberelnék magukat.
Touma súlyát szinte meg se érzem a hátamon, elvégre igencsak izmos testalkatom van ( ), na meg az úrfi nem küszködik a túlsúlynak nevezett igencsak „nagy” problémával, ettől függetlenül igencsak ki voltam a párás levegő miatt. Mintha présben nyomták volna össze a tüdőmet, azonban erről próbáltam tudomást sem venni. Őszintén szólva azt se igazán értem, hogy mi a jó büdös mamutszájszagáért hurcolom én a hercegnőt a hátamon, és erőlködök azon, hogy megkedveljen. Talán így próbálnám meg tudatomon kívül kiengesztelni, amiért egész véletlenül igen csúnya módon távolítottam el az egyik látószervét? Ki tudja… Őszintén szólva teljesen nem érdekel. Egyedül az a fontos számomra, hogy innen végre kikeveredjünk, és vehessek egy forró fürdőt, amit az izzasztó helyzetek után igencsak megérdemelnék.
Szívem szerint rátaposnék a csipogó vadállatra, aki cukin ugrálva halad előttünk, és hebegve-habogva kéri bocsánatunkat. Igazából van is miért. Ha ennek az egésznek vége, száz százalék, hogy kiszedem a bélését, és elégetem a tűzben. Egyelőre viszont csak annyit tehetek, hogy mérgelődve tovább baktatok, és közben irigykedve pillantgatok Kouta irányába. Mit meg nem adnék, ha engem mérgeztek volna meg azzal az izével… Tuti nem szóltam volna senkinek róla, és mindent megtettem volna, hogy a hölgyek előttem sorakozzanak.
~ Mondd, mit ártottam én neked, Édes Drága Jó Istenem, azon kívül, hogy nem hiszek benned?! ~ merül fel bennem a kérdés amint meghallom a primadonna telefonjának hangszóróját elhagyó dallamokat. Legalább valami helyzethez illő kemény nótát rakott volna be, de nem… Még csak véletlenül se… Mondjuk mit várhattam volna egy bájgúnártól?
- A túloldalon találkozunk! – mondom türelmetlenül, miután lepakoltam Toumát. Az fix, hogy nem viszem át a folyó túloldalára… Van neki is hirenkyaku-ja, meg képes lélekrészecskéket gyűjteni, aztán majd átjön úgy, ahogy szeretne. Sajnos a mai napra kimerült a jótétlélekelemem. Talán majd holnapra újra töltődik, ha mázlija van. Mondjuk remélem addig nem maradunk itt, de aztán ki tudja. Bár jobban belegondolva az se biztos, hogy még nincs holnap, esetleg holnap után. Elvégre elég változatos helyeken voltunk az elmúlt időszakban, nem tudhatjuk, hogy mennyi idő telt el a belépésünk óta. Ez azért igencsak izgatja a fantáziámat, de majd rákérdezek annál a bizonyos „Mester”nél
Amint átérek a túloldalra, máris megállítom a túloldalról megpillantott férfit, és kérdések tömkelegét zúdítom rá. Többek közt a „Mit keresel itt?”, „Tudod-e hogy a francba kerülünk ki innen?” és társai. Nem sokkal később a többiek is csatlakoznak hozzám. Sőt, mi több, gyorsabban, mint ahogy számítottam rá. Persze Kotomi jóval később verődik a csapathoz, csurom vizesen. Fejemet fogva sandítottam a shinigamira. Azt hittem, hogy egy 2. osztagosnak azért van annyi esze, hogy nem átússza, hanem át shunpozza a folyót, de úgy látszik tévedtem.
- Kotomi, mond az neked valamit, hogy shunpo, és hogy lélekrészecske? - válaszolok kérdésére kérdéssel, ami persze udvariatlanság, de hát így is benne van a kérdésére a válasz. Egyszerűen nem tudtam erre a kérdésre máshogy válaszolni… Majd legfeljebb elnézést kérek tőle. Na jó, nem…
- Engem az valamiért jobban érdekel, hogy hogy a francba jutunk haza – válaszolok megint csak nem túl kedvesen Kotominak. A tökön rúgással valahogy nagyon nem sikerült mélyen a szívembe lopnia magát, de minden esetre el kell ismerni, hogy szívesen nézegettem volna, ha engem mérgeztek volna meg Kouta helyett.