A hűség tornya olyan, akár egy üres héj, nincs benne semmi élet, se értek, szemben a Fészekkel, melynek még dohos levegője is történetek százait meséli. Hősök lakták és megátalkodott gonosztevők, gyógyítók és gyilkosok, erősek és gyengék, menedék volt és csapda is egyben. Vidám kacagás szállt az ódon falak mentén vagy szűnni nem akaró, elkínzott sikolyok töltötték be a teret. Az egész épület olyannyira steril, annyira idegen, egyszerűen nehezemre esik bármit is találni benne, amire érdemes lenne emlékezni. Személytelenségének megvan a maga oka, lévén csupán átmeneti szállásként funkcionál, a Daitenshi minden tagja jobban szeret az Élők Világában időzni, s habár Yukezoval közös célunk volt a visszatérés, véleményem szerint Ő sem érzi ugyanezt a megnyugtató érzést, ami egykoron jellemezte a várost. A háború égető lángjai közvetlen közelről nyaldosták a Seireiteit, azonban nem voltak képesek elégetni a korrupció minden mocskát, mely most jobban virágzik, mint előtte valaha. Begyöpösödött szabályok által megbéklyózva nincs senki, aki képes lenne érdemi változást hozni! Sajnálatos módon ez nem az a terep, ahol a kard szava minden problémát megold, taktikusnak kell lenni, valamint türelmesnek, máskülönben hamar kelepcében találhatja magát az ember. Kócos üstökömet vakarászva, fél kézzel hakamám övét igazgatva csoszogok be a Shinginotou nagytermébe, ahol minden ajtó tárva-nyitva vár, nem fordítok igazán sok gondot a védelemre, személyem többet ér akárhány bereteszelt nyílászárónál. Kinézve a kertre a szokásos csodás látvány fogad, fogalmam sincs milyen megbízottak gondozzák a növényeket, de minden kétséget kizáróan remek munkát végeznek! Vélhetőleg pár hét alatt az egész kirohadna, ha valamelyikünknek kellene gondoskodnia róla…
Eldöntöttem, tenni fogok az unalom ellen! Ehhez nem is találhatok jobb megoldást kedvenc elfoglaltságom űzésénél, a teázásnál. Ám ezúttal nem a megszokott, rohanó életmódomat követő formában fogok hódolni ezen szenvedélyemnek, hanem alapul véve a több ezer éve tökéletesített formulát. A Nap állásából ítélve dél körül járhat az idő, így hamar neki kell látnom az átalakításoknak, amennyiben záros határidőn belül be is szeretném fejezni azokat. Teljesen véletlenszerű módon választok ki egy szobát az emeleten található rengeteg közül, majd ezt követően nemes egyszerűséggel minden bútordarabot kidobálok az ablakon keresztül hátra, az edzőtérre. Jobban átgondolva ez elhamarkodott lépésnek tűnik, lévén szükségem lett volna egy nagyobb papírlapra, illetve tintára és ecsetre is, amik mind-mind megtalálhatóak az asztalok fiókjaiban. Egy vállvonás kíséretében szerzem be a kellő eszközöket a szomszédos hálószobából, ezt követően elhelyezkedem a helyiség közepén, azután kosodem ujját felhúzva kezembe veszem az íróeszközt, csakhogy töprengő arckifejezéssel meredhessek magam elé, hisz’ ötletem sincs milyen kalligráfiát kéne készítenem, ami igazán kifejezni mentalitásomat. Sokan talán meglepőnek találhatnák, miszerint ilyesfajta dolgokhoz is van affinitásom, ám tudni kell, hogy a vívás és az írás egy tőről származtatható, így ezek szimultán gyakorlása mindként oldalon kiemelkedő eredménnyel párosul, amit mi sem prezentál jobban annál a ténynél, mely szerint mesteri szinten űzöm a zanjutsut. Rövid elmélkedést követően az „egy pillanat, egy találkozás” (ichi go ichi e, 一期一会) gondolat mellett döntök, amely nem csupán a teaszertartások témájaként jelenik meg, hanem több harcművészettel foglalkozó dojo falán is látható eme kiírás. Elégedetten akasztom ki elkészült művemet, viszont a többi kellék beszerzéséhez muszáj vagyok a városba menni. Ehh, kénytelen leszek rendesen felöltözni!
A világoskék haori hanyag eleganciával lóg vállamról, amelynek valós jelentésével igencsak kevesen vannak tisztában, habár a shinigamik nagy többsége tisztában van kilétemmel, illetőleg a szervezetem létezésével, ámbátor elhanyagolható azoknak a száma, akik tudják is mit csinálunk pontosan. Nem az Én tisztem felvilágosítani őket, szóval kénytelenek lesznek feljebbvalóiknál érdeklődni vagy egyszerűen hagyatkozni az utcákon terjedő pletykákra. Éppenséggel egy régiségkereskedővel vitázok hatalmas beleéléssel, eszemben sincs öt ryout fizetni a rozoga asztaláért, amikor a vak is látja, hogy alig ér többet kettőnél! Perlekedésünk magára vonja az egyik nagyon siető halálisten figyelmét, legalábbis erre tudok következtetni, amikor hirtelenjében elkerekedő szemekkel kiszúr és Felénk veszi az irányt. Yare-yare, ez kell Nekem, rendbontásért megrovás! Szavai azonban semmi ilyesmit nem tükröznek, elmondása alapján a Juubantaiban várnak Rám, s jobban teszem, ha sietek, mielőtt még valami hercegnő mérges lesz. Nem is tudtam, hogy ennyire megugrott a tudatmódosító szerek iránti kereslet az elmúlt időszakban Soul Society területén, de nem akarok balhét ezért egy sóhajtás kíséretében eltetetem a boltossal a kinézett tárgyat, majd shunpóm segítségével a megadott osztag irányába indulok. Suke emberei közé… Furcsa a gondolat, eltűnése óta egyszer sem beszéltünk róla, talán nem is él már. Negatív felvetésem miatt kesernyés szájízzel landolok az edzőterem előtt, ezután mellőzve minden formaiságot egyszerűen félrelököm az ajtót, ezáltal tökéletes kilátást biztosítva magamnak a balettelőadás megcsodálásához, ami fájdalmas huppanással ér véget. Tízből tíz pontot adnék rá, erről kirobbanó nevetésem is tanúskodik! Úristen, hova kerültem?

Kétségtelenül Rám fért már egy jó kacagás, azonban csak ezért idejönni igazán indokolatlannak tűnik. Vélhetőleg az üzenetet hozó tiszt is látta eme remek komédiát és muszáj volt megosztani valakivel az élményt, habár némileg sántít ez a teória, hisz’ miért pont Engem szemelt volna ki erre a célra? Ráadásul ködös emlékeim között kutatva felsejlik valami hercegnő emlegetése is, ebből adódóan jobbnak látom végignézni a műsort, aztán pedig megkérdezni hol is tartózkodik az említett nőszemély. Tudomásom szerint a főnemesi családok lány gyermekeit szokták ily’ rangon emlegetni, ámbátor kétlem, hogy bármi közük is lenne a Lelkek Királyához. Valahogy sikerült kifogni a legragaszkodóbb gyakorlóbábut mind közül, biztos nagyon magányos itt egész nap, s alkalomadtán, ha meglátogatják, mindig csak verést kap. Valamilyen szinten együtt tudok érezni a szerencsétlen edzőeszközzel, ennyi szenvedés után senki sem vágyna másra, mint egy nő ölelő karjaira! Ebből adódóan eszemben sincs megakadályozni a románc beteljesülését, inkább jobbommal eltakarom szemeit, de azért elég rést hagyva ujjaim között, nehogy lemaradjak az események alakulásáról. Be kell lássam, jól döntöttem, amikor így tettem. A bábot igencsak megviseli a szakítás gondolata, nem is akarja kedvesét elengedni, inkább elgáncsolja, újabb fájdalmas találkozásra kényszerítve ezáltal a padlózattal. Kuncogásomat megpróbálom köhögésnek álcázni, amely törekvés igazából teljesen felesleges, korábbi harsogó nevetésen egyértelműen kifejezte, miszerint igenis mulatságosnak találtam a szituációt. Fogalmam sincs milyen kombinációt igyekezett a szőke hajú lányka kivitelezni, ám kétségtelenül nem így kell csinálni, az fix! Miután némileg rendbe szedi magát és közelebb sétál, le kell vonnom a következtetést, mely szerint pirosló orcájával és világos hajszínével nagyon hasonlít egy fáklyára!
- Ehhehehe… Khm… Igen, segíthet! – vágom ki magam ismét köhécselve, mialatt felveszem a lábamhoz csúszott bokkent. – Az egyik 10. osztagos tiszt értesített, hogy találkozóra várnak ezen a helyen. Ám ahogy látom, meghívóm még nem érkezett meg. Nem tudom pontosan miképp is nézhet ki, de az elmondottak alapján nemesi sarj lehet, illetve eléggé hirtelen haragú. Másrészt ha megenged egy észrevételt, a lábmunkáján csiszoljon, amennyiben szeretné pontosan elvégezni azt a támadáskombinációt.
Nemtörődöm mozdulattal dobom vissza Neki a fakardot, miközben hanyagul intek, kövessen. Semmi kedvem jelenleg tétlenül ücsörögni és unatkozni, a mai nap kulcsszava a konstruktív időtöltés! Egyszer jártam már ezen a helyen, amikor az előző kapitánnyal tartottunk egy kis bemutatót az osztag tisztjeinek, ennek köszönhetően célirányos léptekkel vágtatok ki az edzőkomplexum gyakorlótér részére, ahol már könnyedén kivitelezhetem elképzeléseimet, amelyek segítségével elsajátíthatóak a vívásként ismert tánc kacifántos lépései. Az acél búgó hangot adva kúszik elő a sayából, Dotonryuu arany tsubáján megcsillan a ragyogó, déli napsütés. Nem épp a legmegfelelőbb időjárás, a Nap fénye könnyen elvakíthatja a figyelmetlen egyedeket, s valljuk be, újdonsült ismerősöm nem tartozik éppen a legügyesebbek közé, ezt sikerült belépésem pillanatában egyértelművé tennie. Halkan elmormogott parancsszavak hatására fegyverem shikai alakba vált, azután nemes egyszerűséggel ezernyi kavargó kőszilánkra robban. Gondolataimmal irányíthatom ezeket a pengéket, az elmúlt évek alatt tökéletesen kiismertem már lélekölőmet, ennek hála tudok vele néhány olyan trükköt is, amik rendes harcban nem zavarnának túl sok vizet, ellenben tréningek alkalmával nagyon is hasznosak! Laza intéssel a földbe csúsztatom a sárkány pikkelyeit, majd ezt követően olyan mozdulatot teszek, mintha megráznék egy szőnyeget. A hatás azonnali, legalább kéttucatnyi különböző magassággal rendelkező oszlopocska emelkedik ki, tetejükön annyi hellyel, hogy két láb egymás mellett nem férhet el kényelmesen, de pont ez a lényeg! Könnyed szökkenéssel termek a legmagasabbik tetején, ezúttal Hisou Karitén van a sor, miszerint előtűnjön rejtekéből és halványkék színben izzva tudassa mindenkivel, nem mindennapi pallos.
- A zanpakutouval vívott párharc valójában nem más, mint az acél halálos keringője. - kezdek bele előadásomba, eközben próbaként leírok egy-két nyolcast alakom körül kardommal. – Elég egyetlen figyelmetlen lépés, egy hiba, s máris becsúszhat egy olyan támadás, minek kimenetele akár végzetes is lehet. Az általam felállított segédeszköz fejleszti a mozgáskoordinációt, némi gyakorlással kiküszöbölhetőek az olyasfajta amatőr bakik, mint például a saját lábunkban való felbukás és ehhez hasonlók. Jöjjön fel!
Amennyiben eleget tesz felszólításomnak, s óvatosan beljebb ugrándozik a pilléreken, titokban egy öklömnyi nagyságú homokgömböt formázok hátam mögött, ami ugyan nem okoz igazán fájdalmat találat esetén, azonban könnyedén kibillenthet bárkit az egyensúlyából. Egy valódi összecsapás során is meg kell osztani a figyelmet, ezt szeretném szimulálni, mivel értelemszerűen nem nézheti egész végig a lábát. A feladat igazán egyszerű, természetesen szóban is megosztom a szöszivel, ha elsőre nem esne le Neki a dolog. Ki kell védenie a lövedéket, mialatt az szépen terelgeti Őt ide-oda a pályán.

Teljesen indokolatlannak tartom a repülő bokkentől való kóros félelmet, ami láthatóan egyre szélesebb körben hódít már a shinigamik között is. Igyekszem fapofával végignézni rémült mozdulatsorozatát, ám szám sarka oly’ hevesen rángatózik a visszatartott nevetés miatt, hogy muszáj vagyok a nyelvembe harapni, nehogy kirobbanjon belőlem az immáron kétségtelenül álcázhatatlan kacagás. Jólneveltségemet mi sem bizonyítja jobban, miszerint az első váratlanul érkezett kabaré-bemutató után már igencsak igyekszem moderálni magam. Sajnálatos módon nagyon kevés alkalommal tudom elkendőzni igazi véleményemet, ebből adódóan nem egyszer kerültem már összetűzésbe bizonyos személyekkel, hol csupán verbális, hol pedig az agresszív véleménycsere fegyvereivel élve. Mindenesetre a hercegnő – neve említését hallva rögtön összeraktam a fél füllel hallott üzenet valódi jelentését – láthatóan nem Rám számított, ami rengeteg félreértés alapját képezhette volna a továbbiakban, de így szerencsére még időben napvilágra bukkant eme információ. A Kagami család üdvöskéjének nevét hallva levakarhatatlannak látszó vigyorom némileg keserű grimaszba vált át, habár nem volna ellenemre egy újabb találkozás, kizárólag olyan célzattal, mely szerint orra alá dörgölhessem, főnemesi segítség nélkül is kikeveredtem a kutyaszorítóból, s kettőnk közül Nekem sikerült kitörnöm a saját börtönömből. Ismerte valós történetem, okaimból nem egyet megosztottam Vele, amikre példának okáért maga a Főkapitány sem rendelkezik tökéletes rálátással, azonban képtelen lévén túllátni önön korlátolt látókörén és sokak érdekét kevesek elé helyezni, nem is számítottam közbenjárásának sikerességére. Tipikus arisztokrata. Fejemet csóválva a gondolat hatására majdhogynem leszédülök oszlopomról, ám ezt időben korrigálva talpon maradok.
- Nem, biztos nem… - terelem el a beszélgetést a lányról, miközben igyekszem visszaszerezni kezdeti jókedvem. – Egyre jobban úgy érzem, egy szerencsétlen hiba áldozatai lettünk mindketten. Sierashi Yuusuke vagyok, a Daitenshitől és amennyiben tippem helyes, Ön valamelyik fiammal szeretett volna találkozni, jól sejtem? Tudomásom szerint Ők is a Juubantaiban szolgálnak.
Monológom közepette kicsit sem etikus módon indítottam támadásnak az első homokgömböcömet, amely sikeresen el is találta. Legnagyobb meglepődöttségemre azonban nem lett nagy puffanás, illetve jajgatás az egész végkimenetele, hanem egy félfordulattal talpra érkezett. Elismerő füttyentéssel véleményezem akrobatikus tudását, végül mégis elhihetem Neki, hogy sanseki az osztagában? Meglátjuk… A pillérek elhelyezkedése felülről nézve egy kör-alakú mintázatot ad ki, ezt szokták küzdőkörnek nevezni a dojók túlnyomó többségében, bár kétségtelenül egyik sem annyira király, mint az általam felépített. Midőn képes ráérezni odafigyelés nélkül hol is várhat támaszték a lába számára, némileg már előrébb is jutott. Ugrándozása nem mondható éppen kecses, elegáns mozgásnak, ellenben a feladat megoldásához kétségtelenül megfelelőnek tűnik, ennek köszönhetően nem látok egyetlen ellenérvet sem a további golyók formálásához, melyek számát háromban maximálom. Előzetes becslésem alapján eddig el sem kellett volna valójában jutnia, ezért meglepetésként ér kitartása. Végül a túlerő csak diadalmaskodik, jómagam pedig csalódottan venném tudomásul leesését, amikor az utolsó pillanatban feltűnik világító üstöke az egyik oszlopocska takarásában. Kettőt tapsolva jelzem a tényt, mely szerint az első feladatnak ezzel vége, kifújhatja magát egy kicsit, mialatt támadói is semmivé foszlanak és beleolvadnak a földbe. Reiatsu-érzékeny kardomat visszacsúsztatom a sayába, inkább lélekölőm üres hüvelyét veszem elő, körülbelül egy súlycsoportban lehet Hime-chan fakardjával. Megpróbálom a lehető legjobban visszafogni zanjutsu-mester Énem, aki legalább tízféleképpen tudná lefegyverezni edzőpartnerem, ezek közül több is végtagvesztéssel járna, ám ezek ecsetelésébe most inkább nem mennék bele, főleg ebéd előtt nem!
- Elismerésem! A gyakorlóbábu sokkalta veszélyesebb, mint gondoltam volna? - szólalok meg csipkelődve, visszautalva a korábbi kis balesetre. – Az első szintet teljesítette, gratulálok! Vélhetőleg tapasztalta már pályafutása során, hogy a lehető legvalószínűtlenebb helyzetek is kialakulhatnak egy összecsapás folyamán, amelyekhez igencsak rövid időn belül idomulni kell, máskülönben könnyen vesztes helyzetbe kerülhet, aki figyelmetlen. Ezúttal egyetlen ellenfélre, mégpedig Rám kell majd összpontosítania, viszont az oszlopok bizonyos időközönként helyet fognak cserélni egymással, új mintázatot kialakítva ezzel. A cél nem más, mint ilyen körülmények között fatális találatot bevinni. Készen áll? Akkor rajta!
Meg sem várva válaszát sújtok kardot markoló csuklói felé, egyértelműen mutatva elképzelésemet, amivel szeretném megszabadítani a gyakorlóeszköztől. Ámbátor ha kezdeti rémületében véletlenül hátra lépne, akkor egy újabb meglepetéssel fog szembesülni, lévén a külső kör megváltoztatja formációját. Remélem emlékezni fog a kezdeti táncos hasonlatomra, hiszen ha megérzi a ritmust a változások mögött, könnyedébben fog alkalmazkodni azokhoz.

Persze, szerencsétlen hiba áldozatai. Az áldozat itt én vagyok! T.T Először jött a mumus a gyakorlóbábúval, aztán kardot rántott rám, mint utóbb kiderült a nem nekem kellő Sierashi~san, aki ráadásul az apukája Sierashi Katsuo Masarunak. .__. Ez több mint gyanús, hiszen ez a Sierashi~san nagyjából úgy néz ki, mint a másik, és a 12. osztagos másolat, mert ugye az klón, ő maga is megmondta. Lehet, hogy ez a Sierashi~san egy mumus klón? °O° Ők is rájöttek volna arra, hogy hogyan mozoghatnának az osztagban észrevétlenül? O.O Ha végre nem leszek életveszélyben, akkor azonnal szólnom kell Keisuke~samanak, ő az ügyeletes mumusűző, mindent tud róluk, erre is biztosan van egy logikus magyarázata, nem szabad pánikba esnem. >__<
Naná, hogy a gondolataim tetőfokán kaptam az első találatot. >__> Jó, legalább csupán lelökött és nem átdöfött egy katanaval. ^-^” Ráadásul még fütyörészett is, mint aki jól szórakozik! Na, majd adok én neki! >O< Az oké, hogy Keisuke~sama dudorászik, ha jó kedve van, hiszen így tartja távol a mumusokat, de ő közben nem lődöz gonosz földgolyókat az ember lányára. .__. Vagyis rám még sosem dobott semmi, ^_^ biztosan mert én zseni vagyok, ahogy Koooooody is megmondta, és mint olyan, nem dobálható! Persze a mumusklón Sierashi~sannak mondhattam volna, nem értené. Végül azért sikeresen vettem az akadályokat, és nem is potyogtam annyit, mint gondoltam volna, mondjuk lehet, hogy mindenfajta labdacs nélkül többször estem volna le. ^-^” Ráadásul Sierashi~san még meg is tapsolt, ami büszkeséggel töltött el, s amúgy kissé fájó tagjaimat megfeszítve kihúztam magam, elvégre én vagyok a nap hőse. Bár az biztos, hogy minimum egy fél napot a fürdőben kell majd töltenem, mire minden porcikámról lejön a kosz.
Aztán a kardhüvelyét húzta elő, s felém emelte, akár ha csak katanat forgatna. Igen, így igazságosabb, mintha forgáccsá aprítaná a bokkenemet. ˇ^ˇ És mi az, hogy a gyakorlóbábú? >__> Mumus volt, tudom ám! >o< Magamtól sosem esnék hasra egy egyszerű kis bábúban, mint azt az eddigi gyakorlatban is bebizonyítottam. Természetes, hogy teljesítettem, elvégre nem lehetnék itt, ha néhány homokgömböc legyőzhetne. De persze megint a gondolataim közepén jött az első támadás. .__. Mért kérdezte, hogy készen állok-e, ha nem is érdekli igazán, hiszen egyből nekem ront? T.T Gonosz dolog ám ez! >__>
Azonban nem estem kétségbe, s bár a kardforgatás terén még volt hova fejlődnöm, találékonyságom mindig is kimentett a bajból. Amint észleltem, hogy csapása kardot tartó kezem felé közelít, egy egyszerű mozdulattal elengedtem a bokkent, miközben lábfejem kissé ívesen felfelé tartottam. A fakard ráesett, én pedig hátrébb húzódtam a támadás elől, majd a lábamat megemelve a kezembe rúgtam a fegyverem, s hátrálva a másik pillérre próbáltam állni. Természetesen ekkorra már arrébb mozdult az a fránya földoszlop. .__. De ezen már nem is csodálkoztam, ez egy ilyen nap volt, de nem adtam meg Sierashi~sannak azt az örömöt, hogy lássa, ahogy csúfos véget érek, így egy félfordulattal irányt változtattam, s szabad bal kezemmel megkapaszkodtam az oszlop tetejébe, de csupán addig, míg a lábam az oldalához érve lendületet vett, és egy ugrással utolérni próbáltam a táncoló pillért. A levegőben, mintha úsztam volna, de persze közben figyeltem oktatómra, vagy inkább ellenfelemre? Nehéz volt eldönteni. Mire talpra érkeztem a földhengerre, már támadásra készen tartottam fegyverem, hogy azonnal lendülhessek is vissza. Tulajdonképpen csupán lendültem volna, mert vele együtt ismét arrébb mozdult az oszlop, így egy üresen találtam magam, amire kissé csodálkozón felvontam a szemöldököm. Valahogy olyan érzésem volt, hogy direkt utálnak ezek a pillérek engem, és teljes mértékben ellenem vannak. .__. Azonban nem volt időm ezen töprengeni, mert Sierashi~sant viszont kifejezetten szerették, és neki mindig pontosan úgy mozdultak, hogy az jó legyen. Csalás! T.T Támadására felemeltem a bokkent, hogy hárítsam a felém érkező csapást, ami ismét csuklóirányába érkezett. Ez a kezemre utazik! >__> Először nehéz volt, hogy egyszerre védekezzek, s figyeljek arra, hogy éppen melyik pillér hova is mozdul, ráadásul nem lettek szélesebbek, így néha az egyensúlyom is elveszítettem. Éreztem, hogyha nem találok ki gyorsan valamit, esélyem sincs arra, hogy néhány horzsolással megússzam, s a kardhüvellyel nyársal majd fel. :/
A csapásai főként a bokkent tartó kezemre célzott, s nem egyszer el is találta, szerencsére nem olyan erővel, mint szerette volna, mert azért résen voltam. Bár egy idő után nagyon elfáradtam, és a levegőt is kapkodva szedtem, hiszen az elkerülő manőverek igen sok energiát elvettek, ráadásul közben az agyam is csak úgy zakatolt, hogy végre rájöjjek, mi is lehetne a megoldás. Szemem a mozgó oszlopokat pásztázta, s végül rájöttem, hogy bizonyos időközönként ismétlődnek a helycserék ívei, mintha csak valami amorf táncot járnának. Azonban a sok bámészkodás, és gondolkodás közepette nem tartottam fél szemem Sierashi~sanon, ami óriási hibának minősült, hiszen ő egy pillanatra sem lankadt, nem várta meg, míg rájövök a trükkre. A kezében tartott hüvely vészesen közelített felém, s végül ujjperceimen csattant. Fájdalmasan felszisszentem, és egy éppen érkező oszlopra hátráltam. A jobb kezem ujjai teljesen megzúzódtak, és veszettül lüktettek, kétkedtem benne, hogy képes leszek-e továbbra is fogni velük a bokkent. Fújtatva néztem a szinte gondtalannak rémlő férfit, aki nem izzadt, s még csak levegőért sem kapkodott. Robot! Ez már bizonyos. .__.
Letöröltem az izzadtságot a homlokomról, s egy lehetetlennek tűnő ötlet jutott eszembe, amit éles helyzetben lehetetlen lett volna kivitelezni, de így fakarddal a kardtok ellen nem volt olyan veszélyes. Fogaimat összeszorítva próbáltam felkészíteni magam a fájdalomra, mert tudtam, hogy iszonyatosan sajogni fog. T-T Elrugaszkodtam a földhengerről, és az éppen felém mozduló pilléren álló Sierashi~san felett készültem lecsapni. Csupán balkézzel tartottam a bokkent, amit a fejem fölé emeltem, mintha lesújtani készülnék, mire ő egyszerű mozdulattal hárításra emelte saját fegyverét, mint ahogy azt reméltem. Az utolsó pillanatban tettem egy félfordulatot, s a kinyújtott hüvelyre támaszkodtam tropára ment jobb kezemmel, amibe azonmód belehasított a kín, de nem törődhettem vele, folytatnom kellett a mozdulatsort, hiszen több ilyen lehetőségem nem lesz! >__< Közben a háta mögé kerültem, de túl éles szögben voltam ahhoz, hogy egy találatot bevigyek, így kissé ellöktem magam a jobb kezemmel, ami csak még inkább sajogni kezdett, majd elengedtem a bokkent, s mikor annak a vége a megfelelő magasságba ért, egyszerűen elrúgtam. A lábamból vér fröccsent válaszul, de nem törődtem vele, csak a feladat számított, hogy azt mindenképpen megoldjam. Fél lábbal érkeztem egy mozduló pillérre, s jobb kezem magamhoz szorítva felszegett fejjel pillantottam Sierashi~sanra.
Ott álltam csapzottan, kissé vérezve, tüdőm csak úgy sípolt, s abban sem lehettem biztos, hogy fegyverem célba talált, mégis boldognak éreztem magam, mert amit tehettem, azt elvégeztem, s még fegyvertelenül sem éreztem csalódottságot, hiszen ennél többre nem futotta, ha még évekig fogócskázunk, akkor sem. Kissé fájdalmas mosolyt ejtettem meg, majd elszakadtam a tudatomtól. Szép kis tanítvány vagyok, mondhatom. .__.

A figyelmetlenség olyasfajta luxus, amit egy harcos nem engedhet meg magának, főleg nem harc közben, legyen az edzés vagy éles összecsapás. Ezen megfontolásból különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül sózok oda fegyvert markoló kézfejére a sayával, rendes körülmények között már nem lennének ujjai, szóval gonosz sem voltam annyira. Az egyre gyorsuló irammal ugyan képes tartani a lépést, azonban láthatóan erőnléte sincs túlzottan a toppon, máskülönben ennek a kis táncnak meg se kellett volna izzasztania. Részemről könnyed testmozgásként könyvelem el az egész tréninget, porosodó vívótudásomról jó adagnyit söpör le ez a pár mozdulat. Elhatározásomnak megfelelően kizárólagosan a fegyverforgató kezére célzok, hiszen amennyiben képtelen megfogni a markolatot, úgy a küzdelemnek is vége szakad. Kissé meglep ugyan, amikor sérült végtagjával keres támasztékot a hüvelyen, azonban nem egyszer csináltam hasonló manővert magam is, ennek megfelelően a lehető leggyorsabb mozdulattal igyekszem kirántani azt alóla, ámbátor pont elkésem ezzel, könnyedén repül el fejem fölött, csakhogy azután hozzám vágja a bokkent. Halántékomon kidagad az úgynevezett düh-ér, ezt biztosan bosszúként szánta, amiért ismeretségünk kezdetén nem tudta elkapni a visszaadásra feladott gyakorlókardot! Már-már éppen leszidnám, s elsorolnám miért is nem szokás hátulról támadni valakire, amikor észlelem a csökkenő lélekenergiát, valamint az önkívületi mozdulatot. El fogja veszíteni az eszméletét! Halkan szitkozódva élek a villámtánc nevezetű technikával és hamarabb kapom el a nőt, semmint hogy találkozhatna a földdel. A Seireitei egyik leggyorsabb, hanem a leggyorsabb kapitánya voltam, ennek manapság is jó hasznát veszem.
Önmagam fényezése közepette egy kicsit megcsúszik a kezem, aminek köszönhetően újdonsült tanítványom mégiscsak odalent köt ki, de legalább nem másfél méternyi magasságból zuhant le, hanem körülbelül feleannyiról. Feje akár vészesen is koppanthatott volna a gyakorlótér keményre döngölt talaján, ám legnagyobb szerencséjére hirtelen jött ásási kedvemnek hála puha homok nyújt landolási helyszínt. Nyakamat behúzva sandítok körbe, azonban mivel senki nem tartózkodik a környéken, ezért egyetlen szemtanúja sincs a zavarba ejtő jelenetnek, viszont ettől függetlenül azért gyorsan felnyalábolóm az alélt szőkét, ne fetrengjen itt a porban. Úgy hiszem, ezt a feladatot is sikeresnek könyvelheti el végül, hisz’ a saját furcsa és igencsak nyakatekert módján bevitte a kért találatot, habár egy csatatéren nem tudok elképzelni nagyobb ostobaságot annál, miszerint valaki hozzávágja az ellenséghez a fegyverét. Hime-chant nemtörődöm módon lököm fel a vállamra, majd könnyedén intek az immáron mozdulatlanul várakozó pillérek felé, amikből szinte parancsszóra robbannak ki lélekölőm darabkái, csakhogy markomba visszatérve felvegyék előbb shikai, aztán egy suhintást követően lepecsételt alakjukat. Elégedetten bólintva teszem vissza helyére a katanát, ezután kedélyesen fütyörészve indulok el a Yonbantai barakkjai felé, Chiyo-chan biztos örülni fog, amiért voltam olyan jó fej és saját kezűleg vittem be egy sérült shinigamit a kórházba. Azt persze eszemben sincs elmondani, hogy a Velem való tanulás alatt sérült meg ilyen szinten, valójában az egész az Ő hibája, amennyiben lényegesen jobb teljesítményt tudott volna kicsikarni magából, annyival kevesebb zúzódást kapott volna. Igen-igen, ha véletlenül napvilágot látna az igazság, ezt fogom mondani!
A 4. osztag területét elhagyva végre ismét rágyújthatok, aggodalomra semmi ok, fel fog épülni áldozatom, csupán a végkimerültség határára sodródott, nem komoly! Egyetlen dolog zavar, ez pedig az elpocsékolt idő! A Nap éppen lemenőben van az égen, vöröslő korongja igyekszik elbújni a horizont mögött, mint ahogy a korábban otthagyott árus sem akaródzik előkerülni a pultja alól. A kurafinak természetesen eszében sem volt eltenni Nekem a kinézett asztalkát, inkább elpasszolta az első szembejövő érdeklődőnek! Haragom egyszerre irányul az árus, a rossz Sierashit választó tiszt, illetve a Juubantai sansekije felé, ebből adódóan igazán érthető a reakció, minek nyomán átkergetem a fél városon a fejvesztve menekülő és jajgató kofát. A hajsza végén lihegve kell elismernem, sokkalta jobb kondícióban van, mint amilyennel jómagam rendelkezek, vélhetőleg nem ez volt az első ilyen eset! Csalódott sóhajtással kell hát a végén tudomásul vennem vereségem, fogalmam sincs honnan szerezhetnék most olyan antik bútort, ami megfelel az elképzeléseimnek. Morgolódva igazítom meg futás közben szétzilálódott ruházatom, ami haragos mozdulataim nyomán nem igyekszik kisimulni. Zsebre vágott kezekkel indulok meg az ellenkező irányba, s igyekszem mindenkit a legcsúnyább nézésemben részesíteni, aki csak szembe jön.