Nők… Mondanám, hogy elegem van belőlük, de egyszerűen nem lehet nélkülük élni. Magam sem tudom, miért éppen Ai-chan, mert Ai-chan csak egyszerűen Ai-chan, de végül is lényegtelen, a lényeg, hogy ő Ai-chan, és úgy lett a hétköznapi életem része, hogy észre sem vettem, mennyire függeni kezdtem el tőle. Már-már úgy várom a találkozóinkat, mint egy lelkes kisfiú, és úgy igazából tényleg fogalmam sincs, mi az, ami ennyire megfogott benne, de azt hiszem, ez nem is számít. Mégis kénytelen vagyok elviselni az elégedetlenkedését, pedig én tényleg, igazán nem tudom, hogy mi az, amivel fel tudnám dobni a találkozásainkat. :/ A múltkori éttermezési kísérletből gyakorlatilag az lett, hogy muszáj voltam elcipelni őt magammal, mielőtt teljesen hülyét csinál magából. Persze, szar volt meg minden, de inkább vállalom, hogy engem anyázzon és idiótázzon, mintsem hogy másnap egész Seireiteiben arról legyen szó, hogy Ai-chan mennyire kikészítette magát, ami egy csaj esetében kicsit más hírnévvel jár, mint nálunk.
Ám hiába heverte ki azt az esetet, természetesen még mindig nem jó neki semmi, mert hát miért is lenne. :/ Pedig nem egyszer hívtam el moziba (bár megjegyzem, a szó említésekor úgy nézett rám, mint egy idiótára… azt hiszem, le van maradva a korral), meg csak úgy random császkálni bármerre, meg végül is tökmindegy, csak ne kelljen már megint valami random kertben szagolgatni a cseresznyefákat, mert már kurvára unom. Így esett, hogy megszokott vitánk közepette döntöttem s nyaláboltam fel Ai-chant s szaladtam vele a legközelebbi senkai kapu felé. Engedély? Minek az nekünk? Szabadságra megyünk. *>*
Szakszerűen kivépézem a szokásos hezitálást meg visszakozást, különben is, Ai-chan mondta, hogy nem tartana sokáig felkapnom és cipelnem. Ő akarta, hát megtettem!
Nem foglalkozok szokásos hisztizésével, miszerint épp nem néz ki elég jól, ami egyébként hazugság, hiszen egy pillantást se kell vetnem rá, hogy tudjam, hogy ő megint tökéletes. Még mindig nem értem, hogy egy ilyen nő hogyhogy szóba áll velem, hiszen még gazdag sem vagyok, bár felettébb jóképű, ha szabad megjegyeznem, de eh… Talán nem kéne a falra festenem az ördögöt. Tudom, hogy jó vagyok neki, különben tiltakozna meg minden, pedig nem teszi, egyáltalán! S mindez felettébb imponál.
- Nyugodj meg, jó helyre viszlek. – válaszolok aggodalmaskodónak tűnni akaró kérdésére, bár csak út közben találom ki, hogy én éppenséggel hova is akarom elvinni őt. Mindig is szerettem volna világot látni, csak eddig sosem tehettem meg. Aztán végül csak eszembe jut, hová is érdemes elindulni. Úgyis kíváncsi vagyok Európára, állítólag jók a boraik.
- Nos, hogy tetszik, kicsim? – nézek körbe a vidéken, valami vártól nem messze, a hangokból ítélve pedig épp egy fesztivált tartanak, lovagokkal meg királykisasszonyokkal. Biztos izgi lehet, a póttest s a vele járó lovagi ruha felvétele pedig szerencsére nem tart sokáig. Mondjuk semmit sem tudok az országról, se a középkorról, de még a nyelvet sem ismerem, de segáz, mutogatni attól még profin tudok.
Tekintetem önkéntelenül elvándorol az Ai-chan vonalait kiemelő, s túl sokat nem takaró ruhán, de nem akarok bunkó lenni, még a végén megint a fejemhez vágja, hogy megint csak azt akarom, pedig nem is. :/
- Szerintem jól áll… Bár én biztos röhejesen nézek ki benne. - -’ – feszengek a lovagi öltözékben. Egyáltalán nem kényelmes, meg tuti, hogy nevetséges vagyok. Így is megnéznek minket a helyiek, a két hülye japót, bár igyekszem nem mutatni, mennyire zavar, hiszen nem érek én rá ilyenekre. Inkább irány az íjász részleg, muszáj nyernem egy macit Ai-channak.

Néha annyira elegem van Keisukeből, de tényleg. Alapjáraton azért igyekszem bizonyos shinigamikhoz korrektül hozzá állni, de Keisukehez nem lehet. Egyszerűen annyira bezavar a puszta jelenléte, hogy igen nehezemre esik megtartani a személyes egyensúlyom. Vannak pillanatok, amikor egyszerűen az idegeimre megy, máskor pedig ennek tökéletesen ellenkezője. S még is, nem értem a személyes vonzalmam felé irányulóan. Egyszerűen olyan mértékben megfogott, hogy neki képes vagyok elnézni olyan személyiség jegyeket, amelyek alapjáraton elközömbösítenének másoktól. Tehát jól kimondva a dolgokat igen kicsiny a valószínűsége a részemről, hogy egy ilyen alakkal, mint ő szóba álljak. Az élet ilyen szempontból velem szemben egy teljességgel tökéletes paradoxont állított fel. Sokszor pedig el is bizonytalanít, hogy valóban jól intézem- e a dolgaimat, vagy a szertelenségem gyanánt felelőtlenné váltam. Én igazán nem tudom, viszont szeretem őt, és valószínűleg fájdalmat okozna, ha meg kéne válnom tőle. Így nem teszem, inkább szememet forgatom némi idiótaság miatt, mintsem megváljak attól a férfitől, akibe beleszerettem.
A legutóbbi találkozásunkról pedig inkább úgy különösen nem is szabad nyíltan szavat pazarolnom. Abban a pillanatban éreztem úgy magamat, ami ismeretlen és méreggel teli volt. Hiába is érezhettem magam rosszul, tán ezt az egyet megköszönhetem Keisukenek, hogy képes volt cselekedni. Büszkeségem után ennek nagyon nem fogok mondatot adni, de ha eléggé leleményes volt, felfedezhette tekintetemben. Tehát eme ügy gyakorlatilag letudva, a többivel meg akkor fogok számolni, amikor éppen haza megyek a Kagami birtokra. Mostanában igen csak kevés időm jut erre. Vagy a munka rabol el a családi élettől, vagy pedig most éppen Keisuke tette meg. Sokszor olyan érthetetlen tud lenni, és nem veszi észre az olyan apróságokat, amikkel ha nem is teljesen, de nagyjából ki ismerhetne. Hála a szakadatlan komoly szavaimnak csak- csak inába szállt a bátorság, és úgy döntött megteszi azt a lépést, amire gyakorlatilag a kapcsolatunk kezdete óta várok. Csak ezt igen csak nehéz egy olyan személynek elmondani, aki gyakorlatilag fontos dolgokat is képes pillanatok alatt elfelejteni. (-.-") Tehát inkább ezen dolgot ráhagyva csak kicsit sem megköszönhető szemekkel meredek előre, amikor éppen felkap, s visz a senkai kapu felé. Egyetlen egy szerencséje, hogy azért engednek át minket, mert hajdanán a kidoushuu osztagban szolgáltam. Ha nem látott volna meg az a tiszt, és hitte volna, hogy még mindig ott szolgálok, akkor feltehetőleg csattantunk volna a kapun. Szerintem Keisukenek az lett volna az utolsó emléke a mai napból. Ki tudja miért... Ismeretlen helyre érkezve, ismeretlen ostobákkal körülvéve pedig tekintetem bizalmatlanná válik. Nem szívese jövök emberek közé, különösen akkor, ha az a hely nem éppen Karakura. Emberek közt, egy undorító gigaiban úgy érzem magam, mint akit külön büntetnének egy alantas shinigami pedig erre ne kényszerítsen. Szerencsére Keisuke van mellettem, így még a gigai és a tömeg elviselése is valamelyest könnyebben megy, de nem állítom, hogy zökkenő mentesen. Néhány tekintetet rideg aspektusban tükrözöm vissza, ezzel tudatva velük, hogy én ilyesmiben egyáltalán nem szándékszom részt venni. Amikor viszont kezd tisztázódni bennem a tudat, hogy ezt Keisuke tényleg komolyan gondolta, akkor nem tehetek mást. Csak felveszem azt a ruhát, de egész úton úgy érzem magam, mint egy Kotomi kettes kiadás. Egyszerűen ez nem az én világom, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen öltözet ellentmond az elveimnek.* - Egyáltalán nem áll jó nekem ez a viselet...*Sóhajtok egyet passzívan állva ehhez a dologhoz. Habár tényleg méltányolom szavait, még sem tudok azzal egyetérteni, hogy jól áll nekem ez a ruha. Olyan, mintha pillanatok alatt szabtak volna át a külsőmet. Ki tudja ezt megszokni egyáltalán? Ő rá pillantva viszont...azt hiszem hamar el kell kapnom a tekintetemet, és inkább úgy tenni, mintha igazat adtam volna a feltételezésének. Jól áll neki, de azt hiszem nem kéne túl sokszor azt figyelnem hogyan is néz ki. Csupán csak próbálok úgy tenni, mint akit nem érdekel. Viszont, amikor megtanít íjászkodni, abban a pillanatban úgy érzem, hogy valami teljesen új táródik fel előttem. Csak éppen hogy teszem le az íjjamat, amikor már néhányszor előttem, és éppen hogy adják át neki a díjat én azt hiszem csak kissé értetlenül tudok rá tekinteni.* - Isami...*Szavaim helyett inkább tekintetemmel adom tudtára azt, ami egyértelmű lehet. S most mégis annyira más, és annyira..Lehet, hogy mégsem olyan idióta, mint amilyennek mutatja magát?*

Szerintem Ai-channak akkor is jól áll az amazonság, s valljuk be, azért a jellemügyi hasonlóságok is felfedezhetőek közte és a vérbeli amazonok között, azzal a különbséggel, hogy Ai-chan sokkal szebb és jobb náluk. Ellenben mindez az én olcsó gúnyámról nem mondható el, meg sosem vonzott igazán a lovagosdi, de ehh… Legalább nem tűnünk ki annyira, hisz elnézve a tömeget ha nem is mindenki, de a legtöbb ember csak átöltözik valami gúnyába az ingyen belépő akciója nyomán.
- Ne hülyéskedj, neked minden jól áll. – terelem az íjászrészleg felé egyik karomat felé nyújtva, hogy karoljon csak belém, nehogy a nagy tömegben elveszítsük egymást vagy valami. Kicsit zavaró, hogy a sok franciából egy mukkot nem értek, bár azért sikerül elmutogatnom az íjászos fazonnak, hogy mit szeretnék. Aki pedig az első három nyílból az egyikkel a céltábla közepére talál, még valamiféle ajándékot is nyer, ennyit megértek az angolul odaírt szövegből, de hogy pontosan mit, az örök rejtély marad számomra, feltéve, ha nem nyerek időben. Ha szerencsém van, talán meg tudom ajándékozni Ai-chant egy plüss vacakkal, azt a csajok úgy is szeretik. Talán még mindig van pár az ágyam alatt, nem megfontolt ajándék gyanán, de hát tudja a fene, hogy miért ajándékozik egy csaj ilyet a pasijának. Megsérteni meg megint nincs kedved, úgyhogy inkább csak vigyorogva köszönöd meg a kurvára nem kellemes ajándékot remélve, hogy a haverjaid sosem veszik észre. Mindegy, az ágyam alatti terrort még a 4. osztag legelvetemültebb takarítói sem képesek elviselni, onnan biztos nem találja meg senki sem.
- Gyerekkoromban sokat íjászkodtam, bár sokkal primitívebbek voltak ezeknél, amiket használtam. A nyugati vadászíjak eltérnek a mijeinktől. – veszem a kezembe az egyik csigás íjat s vizsgálom meg, bár első pillantásra elég szokatlan mérete és súlya. Kedvtelésből kifeszítem a húrt az egyik nyíllal, bár meglepően nagy erőt kell kifejtenem ahhoz, hogy a kellő hatást elérjem. Nem csoda, hogy nem feszül meg eléggé, a nyilam pedig egyből célt téveszt, még ha csak fél méterrel hordott is csak félre, azonban még van két találati lehetőségem, s harmadjára végül gond nélkül találok a célba.
- Kipróbálod te is? – fordulok vissza Ai-chan felé büszkén, egy kaján vigyort megejtve, s cserélek vele helyet, hogy első próbálkozását figyeljem meg. Bár lehetett volna annyi eszem, hogy már most kérek inkább valami lazább, nőiesebb íjat, mivel az előzőt én is alig tudtam megfeszíteni, s még ha Ai-chan nem is mutatja ki, nem tud becsapni, látom én, hogy okoz számára némi gondot a húr megfeszítése. Valahol bevallom, emel kicsit a büszkeségemen, hogy azért még van, amiben jobb vagyok nála.
- Fogtál már ilyet a kezedben? Hmm, próbáld meg inkább ezt. Valamint a tartásod… – lépek vissza hozzá egy kiszemelt fegyverrel, melyet inkább neki valónak tartok. Jóval könnyebb kihúzni rajta a nyilat, szerintem pont megfelelő Ai-channak, s láthatóan ő is érzékeli a különbséget a kettő között.
- A hátad egyenes, de túl merev… Kicsit, éppen csak egy kicsit döntsd el a karod és a törzsed oldalra, pont így, a bal lábad pedig legyen elöl, legyen az a támaszpontod. Ha gondolod, becsukhatod a jobb szemed, ha úgy könnyebb a célzás. A jobb karod meg rosszul tartod, egyenesítsd ki, pontosan így, így sokkal kevesebb energiát fektetsz bele a húr szétfeszítésébe. – magyarázom neki a dolgokat hozzáértő szemmel, időnként egy-egy finom, helyrerakó mozdulattal javítva a tartásán. Ugyan látszik rajta, hogy nem először tart ilyet a kezében, a mozdulatai nem elég finomak, precízek és szakszerűek. A kendo mellett pedig én ezt is tanultam, mert muszáj volt.
Igencsak nagy a kísértés, hogy tanítása közben inkább az amazonruha által olyannyira nem takart idomokra tévedjen tekintetem, de annyi még bennem is van, hogy ne ilyen nyíltan mustráljam, így miközben fejemmel az ő feje mellé, legalábbis közel érve vizslatom a céltáblát egyenesen függesztve rá tekintetem, csupán annyit engedek meg magamnak, hogy édes illatát magamba szívjam. Biztos vagyok benne, hogy valami új parfümöt használ, és abban is, hogy van valami abban a parfümben. :/ Csak az arcára nyomok egy szerencsét kívánó csókot, mielőtt hátralépnék, hogy az attrakcióját végignézhessem.
- Hmm? – kapom fel fejem, miután végignézvén teljesítményét veszem át a büfében ingyen kukoricára feljogosító díjat. Többre számítottam, de annál kevesebbet kell költenem. Így is elég cinkes, hogy alig hoztam magammal pénzt, bár miután Michiwonkát a büdös nyulai életével fenyegettem még régebben, csak kiadott nekem némi kedvezményre feljogosító kupont. :/

Hogy mégis mit jelent számomra Ai? Mindent… Még sem annyit, hogy képes legyek még egyszer a szemébe nézni, és hogy elmondjam neki, én nem akarom, hogy vége legyen. Mindenben tökéletes, csodálatos, attól a pillanattól kezdve teljesen oda voltam érte, hogy először megláttam, aztán pedig szépen lassan megismertem. Megismertem azt, amit kevesen, pedig igazán nem értem, miért nem képesek látni azt, ami a kimért tartás mögött megbújik. Én megláttam és beleszerettem, ezen tagadnom sincs semmit. Most mégis azt kívánom, hogy váljék ez az érzés őrjítő gyűlöletté, mert az, az majd segítene a fájdalmon, segítene abban, hogy tudjak felejteni, gyorsan, örökre. Örökre.
Félek az elkövetkezendő jövőtől, már hogyne félnék? Nem is igazán jutott még időm arra, hogy felfogjam a szavak jelentését, hogy felfogjam mindazt, ami történt. De lelkiekben mégis úgy érzem, hogy készültem rá, valahonnan egyszerűen tudtam, hogy ennek itt és most lesz az ideje. Azonban hiába, mégis hogy reagálhattam volna rá? Nem kellek neki, nem szeret, nem akar tőlem semmit. Én pedig nem vagyok senki, hogy boldogsága útjába álljak. Képes vagyok lemondani róla, ha ő azt mondaná, ő ettől lenne boldog. A pokolba vele, még a fél karom is odaadnám érte… Mert ha mást nem is tudok nyújtani neki, akkor legalább azt megadom neki, amim van, és amivel szolgálni tudok. Végül is ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam, és ez nem pusztán elfogultság kérdése, s amilyen körökben mozog, bizonyára nem lesz nehéz olyasvalakit találnia, aki megtudja adni számára mindazt, amit én sosem tudtam, és talán nem is fogom tudni. Meg aztán, mit számít, hogy én mit akarok, mégis mit és kit érdekel az? Egy kapcsolat két emberen múlik, és ha ő így döntött, az én akaratom már olyan… olyan lényegtelen mellette. Mint ahogyan én is vagyok mellette.
Ricchan megjelenése egy pillanatra megtorpanásra késztet; gyűlölöm magam, amiért ezt kell tennem, és amiért nem tudok tovább küzdeni. Ám nem kaptam lehetőséget arra, hogy küzdjek, így mégis mi értelme lett volna a harcnak? Nem vagyok én senki, hogy ellent mondjak annak, amit Ai már eldöntött. Mert már eldöntötte, ezt kristálytisztán kivehettem a szavaiból. Nem szeretne többet velem nevetni, sírni, sétálni, táncolni, velem ébredni, megölelni, nem szeretne tőlem már semmit, így hát azt hiszem, nincs miről beszélni. Ha ez a kívánsága, én megteszem érte. Kilépek az életéből, még akkor is, ha tudom, hogy nagyon rossz lesz. Könnyebb lesz neki így, azt mondta, nem?
- Sajnálom, Ricchan… – motyogom inkább magamnak, hisz onnan nem hallhatja, amit mondok, ahol most van. Lépteim sebesebbé, egyre inkább sebesebbé válnak, egyszerűen el akarok tűnni, nem csak Hisae, valamint Ritsu életéből, de a föld színéről is. Jelen pillanatban csak abban vagyok biztos, hogy minél hamarabb magamra akarok maradni, szükségem van az egyedüllétre, hogy átérezhessem magányom, és hogy végre, végre átengedjem magam azoknak az érzéseknek, amiket mindeddig nehezen, de visszatartottam. A szembejövő tiszteknek még csak nem is köszönök, nem érdekelnek. Úgy érzem, egy szót sem tudnék mondani anélkül, hogy végleg össze nem törnék. Pedig egyáltalán nem jellemző ez rám, mégis, most valamiért annyira helyénvaló, olyan természetes annak ellenére is, hogy tudom, életemben először érzek így. Vajon hány álmatlan éjszakába kerül majd, míg elfelejtem mindennél finomabb illatát? Vajon képes leszek-e valaha is felejteni mosolyát?
Már közel vagyok célomhoz, éppen csak néhány lépés választ el attól, hogy kinyissam az ajtót, és végképp elmerüljek a káoszban, amikor ismét megérzem azt a jellegzetes, feledhetetlen illatot. Nem, nem képzelődök, hiszen hiába pislogok, akkor is itt van, látom, hogy itt van. Talán valamit még mondani akar? Nem értem, mit akarhat mondani nekem, a tengerparton úgy vélem, már mindent közölt, amit közölni akart. Egy pillanatra egészen beleremegek, amikor érintését érzem, amiről azt sem tudom eldönteni jelen pillanatban, hogy hidegnek, vagy melegnek hat éppen. Egyszerre ölelném magamhoz és könyörögnék nyakába borulva, hogy ne tegye ezt velem, másrészt ugyanakkor eldobnám, eltaszítanám, hogy ne érjen hozzám, hisz nem érdemel meg. Hisz azt mondta, nem kellek neki… Nem értem, akkor miért viseltet így irántam, akkor miért nem enged. Nem értek én már semmit.
- Én sem akarlak elveszíteni. – szegezem tekintetem a földre, és csak félve emelem fel kissé tekintetem. Rettegek attól, hogy nem bírom tovább, hogy összetörök, pedig én erős akarok maradni, nekem erősnek kell lennem. Nem akarom, hogy így lásson… Nem akarom, hogy egyáltalán lásson. Mert nem akar látni többé, ugye?
- Várj. – kapnék utána, ahogyan elindul, hogy végleg, talán örökre itt hagyjon. Úgy érzem, ez még nem volt elég, ez még kevés volt. Nem akarom, hogy vége legyen, nem akarom elveszíteni, ugyanakkor erőltetni sem akarom azt, ami nem megy. Mégis itt van, eljött, szóval talán… talán elhamarkodjuk a dolgot. Mármint lehet rá esély, nem? – Szerintem beszélgetnünk kéne. Nem akarsz… bejönni? – toporgok az ajtó előtt, szemeimet pedig egyenesen rászegezem. A kulcsos dolgot még mindig nem teljesen értem, nem tiszta előttem, de ha azt mondja, Ritsu tudja… Csupán mernék-e így Ritsu szemébe nézni? Mernék-e elé állni ezek után? Kétségtelen, nem bírnám.

*Minden oly' csendesnek tűnik, s annyira veszélyesnek is. Hiába állok ellőtte, attól még nagyon is veszélyeztetve érzem magamat. Bár nem feltételezném Keisukeről, hogy bántana, ám a lelkem védtelen. Jelen pillanatban nagyon is az. Nem tudom mit cselekednék akkor, hogy most mindent a fejemhez vágna, vagy arrébb lökne, hogy hagyjam békén. Bár már amúgy is mindegy, hiszen megfordulok és menni készülök. Készülnék valamint, azonban megállít ebben. Megtorpanok mondatára, és összeszorítom szemeimet. Jobban fáj ez nekem, mintha éppen egy arrancar becstelenítene meg fegyverével. Inkább ezer koncolás, mintsem ez. Gyűlölöm ezt a helyzetet, gyűlölöm, hogy nem tudok boldog lenni, mikor éppen itt van. S ama gondolat mi szerint tovább kéne haladnom, azt a következőek megfedik. Helyes lenne tovább haladni, vagy sem? Igazából ennek már nem nagyon van jelentősége. Ha itt ma elvesztem Keisuket, akkor mindegy, hogy haladok-e tovább vagy maradok nála. Talán ha maradok még, még ha utoljára is, de láthatom azt a helyet, ahol éppen él. Láthatom a holmijait, beszívhatom az egész lakását átjáró illatszerének illatát. Azt a fájdalmas illatot, amit eltaszítanék és közel engednék legszívesebben magamhoz. Valaki igazán megmondhatná, hogy most mi tévő legyek? Hogyan mondjam el neki, hogy nekem szükségem van rá, de időre van szükségem. Azt, hogy jelen pillanatban nem tudom számára megadni azt, melyre tudom, hogy nagyon is vágy. Bár a kettőnk kapcsolata nem csak arról szól, de most nem. Most képtelen lennék úgy magamhoz ölelni, úgy megcsókolni és ha úgy adódna, élvezni a testi örömöket. Nekem most az kell, amit jelen esetben is felajánl. S mennyire tudja, mennyire megtalálja azt, amire nekem szükségem van. Csak, hogy ezt most bizonyára nem azért, mert, hogy küzdene még...csupán figyelmességből. Legalább is ezt gondolom ama pillanatban, mikor belépek hozzá. Nem csinálok egyebet, mint hogy az ablakához lépek s onnan figyelem a hajnali havas tájat. S még ha nem is lehet lelkem biztonságban, attól még valahogy mégis úgy érzem. Olyan régóta éreztem már magamhoz ennyire közelinek az érzést, hogy itt állok. De a sötét árny, mint mindig most is bekúszik ebbe a történetbe, és elrontja azt a képzetet, amelybe szerettem volna magamat mindössze egy perc erejéig ringatni. Sóhajtok egyet, és Keisukere pillantok.*
- Nos...tudod én.. *Gondterhelten simítom meg homlokomat, hogy ismét neki indulhassak annak, amit éppen mondani szeretnék neki.* - Szóval..szeretnék megerősödni ismét. Felejteni szeretnék Keisuke. Nem szeretnélek megvárakoztatni...bizonyára neked olyan terveid vannak, amit most nem tudnék beváltani. Egyszerűen képtelen vagyok rá... *Végül elhaló hangon szóltam hozzá melyre nem bírom ki, egyszerűen szemeim elé kapom kezeimet. Nem akarok már más előtt sírni, de egyszerűen nem tudom visszatartani. Olyan gyengének érzem magam, egy gyenge személynek. Gyengének lenni pedig, kapitány létemre olyan...olyan nem jó dolog.* - Én csak...csak nem akarom, hogy fájjon. Félek..bele fogok őrülni ebbe. Nem tudom, hogy mit tegyek... *Most lettem nagyon tanácstalan mindennel kapcsolatosan. Eddig Suwun taichou volt nagy segítség a számomra, de most már nem akarom őt zavarni ezzel. Viszont nem tudom mennyire volna helyes éppen Keisuketől tanácsot kérnem. Nem tudom, hogy ő ilyen helyzetekben hogyan viselkedik, talán éppen ez volt eddig is a probléma...hogy nem ültünk le megbeszélni az esetleges problémáinkat. Valahol ez az én hibám is, hogy mindig a szőnyeg alá akartam söpörni ezeket, a helyett, hogy megosztottam volna vele vagy akár Ritsuval. Jól tudom már, hogy ez nem helyes...csak éppen nem tudom, hogy hogyan hozzam helyre.*

Azt hiszem, talán itt ronthattuk el valahol a kapcsolatunkat. Egyszerűen nem beszéltünk, beszélünk eleget, vagy legalábbis nem arról, ami fontos. Idegesen rúgok arrébb a folyosón pár szemeteszsákot, hogy ne legyenek útban a nappali felé, és próbálok úgy helyezkedni, hogy Ai a lehető legkevesebbet lásson belőle; ugyan a Nőegylet születésnapom alkalmával alaposan kitakarította a szobám – azóta sem találom a kedvenc bögrém - , az már elég rég volt, és csak-csak felgyülemlett azóta is a sok mosatlan és egyéb dolgok. Annyira talán nem súlyos, mint általában, mivel elég keveset voltam idehaza az elmúlt időkben, alig van néhány hete, hogy tartósan visszaérkeztem Seireiteibe, de a hamisítatlan védjegyem már csak-csak nyomot hagyott környezetemben. Aztán amikor Ai véletlenül átjön, akkor mindig jön a morgolódás, amiért még a szemeteszsákokat sem vittem ki, vagy valami.
A nappaliba kísérem, ahol helyet foglalunk mind a ketten az asztalnál. Némi teát is hozok, bár csak ekkor veszem észre, hogy annyira remeg a kezem, hogy csoda, még nem ejtettem le a teáskészletet, ami mellékesen akkor került elő, amikor Tomocchan elvégeztette itt azt a nagytakarítást, azelőtt fogalmam sem volt róla, hogy nekem ilyenem van egyáltalán.
Miután sikerül nem kiöntenem a vizet, ami idegességem miatt kész csoda, helyet foglalok a földön az asztalnál Ai mellett, és igyekszem kényelmesen és laza pózban ülni, hogy jól láthassam arcát. Lehet, utoljára láthatom, lehet, a mai után többé nem akar látni, de felvetődik a kérdés: vajon én akarom-e ezek után látni? Elbizonytalanodtam, már én sem tudom. Kétségtelen, hogy szeretem, és hogy nélküle, nélküle egyszerűen üres vagyok, de mi van, ha akkor vagyok igazán önmagam? Mi van, ha valójában igenis, megérdemlem azt, amit kaptam, ha kijár nekem ez a szenvedés, és mi van, ha tulajdonképpen nincs is rá igazán szükségem? Már én sem tudom, már nem tudok semmit. Pedig érzem idáig azt a finom, semmivel sem összetéveszthető illatot. De hogy inkább megszabadulnék tőle, vagy épp magamhoz ölelném, azt már nem tudom. Bizonytalan vagyok, bizonytalan önmagammal, Aival, és a kapcsolatunkkal kapcsolatban egyaránt. Maga az, hogy így volt képes… mindez csak… nehéz.
Ahogyan Ait hallgatom, időnként nekem is összeszorul a torkom, egyre nagyobb és több koncentrációmba kerül, hogy bírjam magam tartani, időnként pedig inkább szuggerálom a földet vagy a fal mintázatát, mintsem Ai szemeibe kelljen néznem. Tervek? Miféle tervek? Már elástam őket jó mélyre, és azóta a nap óta átkozom magam, hogy mindez egyáltalán megtörténhetett. Nem tudtam itt lenni akkor, amikor Ainak a legnagyobb szüksége volt rám, és ez most bosszulja meg magát. Kétségtelen, ezek után még csak nem is ábrándozhatok közös jövőről és hasonlókról. Akkor és ott persze mindezt teljesen komolyan gondoltam. Ha néhány pillanatra is, de komolyan képes voltam elhinni magamról, hogy elég érett vagyok, és hogy végre képes vagyok szembeszállni a múlt démonaival, de most… Most már nem tudom. Ahogyan pedig hallgatom Ait, azon maradék reményeim is hamuvá égnek bármiféle közös jövőt illetően, még ha csak arról a buta közös karácsonyi ünnepségről is van szó, amire mellesleg már előre megvettem az ajándékokat neki és Ritsu-channak is.
Ám gyötörjön bármiféle kétely, amikor meglátom sírni, nem bírom ki. Nem, nem és nem… Nem érdekel, ha eltaszít magától, ha nem kellek neki, ha gyűlöl, utál, lenéz, vagy bármi, nem fogom végignézni, ahogyan szenved. Néhány pillanat kell csak hozzá, hogy szorosan, a lehető legszorosabban átöleljem és finoman ringassam, nem érdekelvén semmiféle tiltakozása. Nem fogom végignézni tétlenül, hogy a szeretett nő előttem sírja el magát. Talán még az én szemeim is elontanak néhány könnycseppet, azonban azonnal eltörlöm őket, mielőtt még megláthatná, vagy egyáltalán gyanút foghatna. Csak reménykedem abban, szemeim nem dörzsöltem vele pirosra, bár ezt talán a hajnalig történt fenn maradás számlájára is írhatnám.
- Azt hiszem, elkapkodtam a dolgokat… és megijedtél. – próbálom összerakni a mozaikdarabkákat, hátha megkapom végre az egész képet. Tudtam, hogy fájt neki az a dolog; az a dolog, amit én nem tudok, nem tudtam rendesen átérezni, mert nem tudtam itt lenni. Nem tudtam megadni neki azt, amire szüksége van. Kérdés, vajon most meg tudom-e adni azt.
- Tényleg jobban fáj, ha… – próbálom megfogalmazni kérdésem, bár egy ponton megakadok, egyszerűen egyre nehezebben esik beszélnem annak ellenére is, hogy azért hívtam be, hogy beszélgessünk. – Ha én itt vagyok? – fejezem be a mindent eldöntő kérdést, és továbbra sem engedem el, egyszerűen nem akarom elengedni, addig biztosan nem, amíg ki nem sírja magát. Én döntöttem. Erős maradok. Ekképpen pedig nem engedhetem meg Ainak, hogy szenvedjen, semmiképpen.

*Ez nem az utam vége, bár ez jutna most éppen először az eszemben ama percben, mikor eltörik a mécses. Egyszerűen annyi indulat és keserűség gyülemlett fel ezekben a percekben, hogy most már eddig bírtam. Gyűlölöm magam amiatt, hogy ilyen gyenge jellem vagyok ilyen helyzetekben, de a szerelemben sosem voltam jól. Túl sokáig voltam egyedül, és magányos..túlontúl nem tanultam meg kezelni az ilyen helyzeteket. Mert máshogyan viselkedek a szeretteimmel, és megint máshogyan az idegen shinigamikkal. De Keisuke nem közönséges shinigami, s ezért is sokkal nehezebb. Nehezebb ismét, mert neki nem hazudhatok..nem húzódhatok be az álarcom mögé. Átlát rajtam, s ezért is csak sírok, egyre jobban és szakadatlanul. S bármennyire is meglep az, hogy magához ölel nem lököm el. E helyett szorosan bújok oda hozzá és arcomat mellkasába fúrom. Gyenge vagyok, nem vagyok erős. Én nem vagyok erős, egyáltalán nem vagyok egy erős shinigami, nem vagyok olyan mint amilyen szeretnék lenni. Most is csak sírok, amikor ezt az energiát másra is hasznosíthatnám. Például arra, hogy elgondolkodjak azon, hogy mégis hogyan tovább. Jelenleg döntés vagy inkább konklúzió képtelennek érzem magamat. Nem tudom eldönteni, hogy mit kéne tennem. Nem tudom, hogy hova tovább és félek attól, hogy akinek a karjaiban vagyok azt örökké elvesztem. Hiába a kérő, hiába a befolyásos arisztokrata kérő, akivel életemet szöges kanyarban megváltoztathatnám, nekem nem ő kell. Ő neki a barátsága számomra többet jelent, s ezt nem is tudom megadni. Nem adhatok meg olyasmit más számára, amit csupán egyetlen egy férfinak tudom megadni. Habár nem tudom, hogy miért szerettem meg, konkrét okát ennek nem tudom. Annyit viszont igen, hogy belém látott, talán ennyi bőven elég, hogy közelinek érezhessem magamhoz. Viszont mindez nem elég most. Most is kezdem folytogatva érezni magamat.*
- Nem tudhattad, hogy min megyek keresztül Natori. Ezt veled nem tudom megosztani. *Halkan suttogom mi alatt oldalra fordítom fejemet, s próbálok megnyugodni szíve dobbanásának hallgatása közben. Csak egy nyugodt, ütemes hang..legalább is lenne, ha Natori nem volna éppen legalább annyira ideges, mint én. Kérdésére pedig belemarkolok felsőjébe és úgy pillantok fel szemeibe. Tekintetemben láthatóvá válik a gyötrelem, félelem és kétségbeesés. Tehetetlenül és gyengén pillantok rá, úgy ahogyan sosem akartam, hogy bárki is lásson.*
- Rettegek...valahányszor rád pillantok bűntudatom támad. Nem tudok..boldog lenni...nekem most nem megy. De nem..nem akarlak magamhoz láncolni. Inkább elengedlek, mintsem feltartóztassalak. Lehet mással boldogabb lennél... *S mire mondatomat befejezem, addigra el is engedem őt, hogy hátrébb húzódhassak. Mindkét kezemet ölembe pihentetve térdem irányába sütöm le arcomat. Elkap egy kis remegés.*

S amikor végre magamhoz szoríthatom… Csodálom, hogy szívverésem még nem ijesztette halálra, és csak reménykedni merek abban, hogy nem vesz észre semmit sem abból, hogy néhány pillanatra gyengeséget mutattam. Nem akarom, hogy észrevegye, szeretném, ha azt az erőt látná bennem, ami talán, talán egy kis megnyugvást adna neki zaklatott napjaiban. Hogy bízzon bennem, hogy tudjon bízni bennem, támaszkodjon rám, és ossza meg velem fájdalmát. S az, hogy nem taszít el, inkább még jobban közel húzódik, egyszerre tölt el végeláthatatlan fájdalommal, és valami különös eufóriával, hiszen valahol mélyen, valahol egy kevés reményt is ad ezzel öntudatlanul is. Persze tudom jól, hogy nem bízhatok vakon, nem tehetem, nincs rá jogom, de mi van, ha mégis? Mi van, ha ez az egész csak egy ostoba félreértés volt? Mi van, ha még mindig képes szeretni? Mert hogy én képes vagyok rá, abban teljesen biztos vagyok. Különben mi másért is próbálnám csitítani őt? Mi másért is ringatnám úgy, mint apa a gyermekét, vagy finom hullámok a rajta úszó csónakot, kellemes, őszi szél a sárgás falevelet? Nincs cél, nincs számítás, csak egy a fontos, a megnyugvás. Egyik kezemmel végigsimítok Ai gerincének vonalán, és addig próbálok valamennyit átadni testem melegéből, ameddig csak lehet, és amennyit csak lehet. Egyszerre fájdalmas és felszabadító érzés, ahogyan érzem egyenruhámon a könnyek nedvességét, hiszen ez egyet jelent, itt van, tényleg itt van, és ha talán utoljára is, de érinthetem, és valamennyit talán leemelhetek terheiről. Talán kicsit könnyebb lesz neki, s talán, talán még egyszer át tudjuk gondolni ezt az egészet.
Tekintetét jóval nyugodtabban sikerül tűrnöm, mint eddig, pedig még most is érzek valamit abból a fojtogató légkörből, ami mintha csak arra várna, hogy összeroppantson. Ám dacolok a nyomással, és még akkor is az ő pillantását keresem, amikor elenged és távolabb húzódik tőlem. Szemeim kerekre tágulnak, a feltételezése egyszerűen olyan képtelenségnek hangzik számomra. Mégis mit keressek én más nőben? Nem, nagyon is téved. Nem akarok, nem tudok más mellett boldog lenni. Megpróbálnom is felesleges…
- Inkább osztozkodom melletted boldogtalanságban, mintsem egy olyan nő mellett érezzek boldogságot, akit nem szerethetek. – rezzenéstelen arccal válaszolom, majd kitámasztom magam kezemmel és kicsit hátradőlök. Nem akarom magam ráerőltetni, nem szeretném, ha kényelmetlenül érezné magát. Orromat megcsapja a tea aromájának illata, de nem foglalkozok vele. Attól félek, egyetlen korty se menne le torkomon, amiben még mindig mintha ott lenne egy tüskés, száraz gombóc.
- Nézd… Én csak… Nekem nem kell más, én csak… Csak mondd ki, hogy könnyebb neked, ha nem vagyok, és nem látsz többé. Vagy ne mondj semmit, hogy osztozhassak bűntudatodban, és mindent megtehessek, hogy segíthessek. Nem akarlak elveszíteni, mert szeretlek. – dőlök végül ismét előre, s reménykedek a legjobbakban. Nem tudom, mi mást tehetnék még, nem szeretném megfojtani, viszont neki kell döntenie, nem nekem, nem Ritsunak, nem másnak. Én már eldöntöttem, mit teszek, de ehhez az is kell, hogy Ai is engedje, hogy mellette lehessek. Tűnhet bármekkora felelősség elhárításnak, ez nem az. Csupán egyedül kevés vagyok. Szükség van rá is, ha menteni akarjuk azt, amit kemény munkával felépítettünk.

*Annyi érzés dulakodik most fel benne. Olyan érzések, melyekre nem számíthattam volna. Vagy ha mégis, akkor nem éppen most. Most nem akartam sírni, én komoly akarok lenni. Nem akarom azt a felemet mutatni Keisukenek, ezt a gyengébbiket. Látott már éppen eleget sírni, hallotta már éppen eleget szavaimat. Akkor miért is vagyok itt? Miért gyötröm én itt tovább Őt? Miért nem tudok mégsem elszakadni tőle, mikor arra vágyom csupán, hogy boldog legyen? Velem nem volna az. Biztosan hatalmasat csalódhatott bennem, pedig én nagyot próbálkoztam, de nem ment. Nem tudtam szembe kerülni vele, inkább menekültem, mintsem megoszthassam valakivel a fájdalmam. Noha igen..van egy barátnőm, ki nagyon sokat segített, de ha ő nem lenne én már lehet nem is itt lennék. Talán bolondság lett volna életemet eldobni fájdalmamban, de megtettem volna. Utaztam volna tovább gyermekemmel, s előbb utóbb mindenki elfelejtett volna. Hiszen nem vagyok én olyan nagy személy a Seireiteiben. Még csak nem is szeretnek sokan, mert szigorú vagyok. Mert azzal törődöm másokkal, hogy a lehető legjobbat és legtöbbet várom el a másiktól. Ezért pedig egy cseppnyi köszönetet sem várok el, csak azt, hogy fejlődjön az illető. Magasabb szintekre eljutva pedig olyas valamit valósíthat meg, amely lehetségesen álmait képezi. Ha pedig eme álom megvalósításához én csak egy kicsit is hozzá tudok tenni, az már igazán jó. Hiszen én magam mindig is magányos voltam, nem állt mögöttem senki, mikor küzdenem kellett. Egyedül küzdöttem meg a húgomért is, akit lehetségesen ma el is vesztettem. Egyedül mentem rendületlenül meg- megállva és visszanézve. Nem felejthetem el honnan jöttem és hová érkeztem. S most egy mély szakadékban vagyok, ahonnan nem tudok hogy kiszabadulni. Nem tanultam meg igazán ragaszkodni másokhoz. Engem soha senki nem tanított meg arra, hogyan ragaszkodjak igazán. Inkább elengedném, mintsem fájdalmat okozzak. Bár ismertem volna igazán a szüleim. Bár emlékeznék még édesapám arcára. Bár anyám velem lehetett volna, amikor az Akadémiára jártam. Akkor nagyon sok minden olyasmit megtanulok, amit mai napig nem tudok. Én máshogyan fejezem ki a szeretetemet, oly' módon mi másoknak elviselhetetlen lehet. De nem tudok bocsánatot kérni, képtelen vagyok rá. A belőlem fakadó büszkeség és arrogancia nem engedélyezi ezt számomra. Így Keisuke mellkasába is csak fejemet tudom fúrni, és arra gondolni..ennek majd egyszer úgy is vége lesz. Bárhogyan, de vége lesz...a sírásnak. Letörlöm könnyeimet és felpillantok rá. Alig hiszem azokat a szavakat, melyeket nekem osztogat csak úgy.*
- Nem várhatom el tőled. Én ezt...nem várhatom el tőled...Natori... *Remegő ajkaimmal szólok feléje, s közben szemeimet az övéibe fúrom. Nyugtalan nyugalmat adó barna szemek, mély tekintet. Igen, Keisukeben látom azt a férfit, akinek karjai ha ringatnának eltudnék aludni. Végre nyugodt lehetne az álmom, s beszívhatnám számomra édes illatát. De nem tehetem, most nem...erre nincs lehetőségem. Most nem mehetek oda hozzá, hogy öleljen meg és felejtsük el, ez nem olyan könnyű. S mikor továbbra is küzd, nálam eltörik a mécses. Fel állok, és szívemhez kapom kezemet. Ezzel próbálom nyugtatni magamat, de most ez úgy se fog menni.*
- Értsd már meg, hogy én...én nem akarlak boldogtalannak látni. Nem akarom, hogy szenvedj miattam. Nem akarom, hogy csak úgy....én nem érdemlem meg. Vagy ha meg is érdemlem...nem tudom hol a kiút Keisuke. Nem tudom hogyan legyek ismét jól. *Könnyező szemekkel ekkor az ablakpárkányra téved tekintetem. Kell valami, ami talán megnyugtathat, talán meg. Nem tudom, talán tinédzser koromban próbáltam ki. Fogalmam sincs, hogy hogyan lehet az ilyesmit szeretni. Én magam viszont sosem vetettem meg, de rá sem bírtam szokni. Ha neki segít, akkor nekem is segíthet, talán. Oda megyek az ablakhoz, és kitekintek rajta. Mi előtt...azt teszem, amit igazából ő maga is szokott... rá gyújtok. Főnemes lévén ilyesmihez vetemedek. Igazából nem is számít, mert nem érdekel. Nem tudom hogyan legyek nyugodt, vagy hogyan ne sírjak. Elvesztettem józanságom..talán ami Keisukenek segíteni szokott, az majd nekem is segít...talán.*

Kezd egyre inkább elbizonytalanítani a helyzet. Persze, önmagamról tudom, mit akarok, de nem tudom, Ai mit vár el tőlem, és tulajdonképpen már azt sem, hogy én mit várok el önmagamtól. Nem tudom, hol ronthattam el, mit csinálhattam rosszul, hogy Hisae meghozta ezt a döntést, már ha tényleg eldöntötte, nem pedig csak járatja magát. Nem bírom és nem is akarom elengedni, így nem. De képtelen vagyok belelátni a fejébe, képtelen vagyok rájönni, mi az, amit meg kéne tennem, hogy ha nem is minden jó, de legalább könnyebb legyen. Azt hittem, az segít majd, ha egyszerűen önmagam adom, meg aztán nem is bírnék másképp tenni, egyszerűen nem. De mégis, én magam ki vagyok, ki az, aki lenni akarok, és ki az, akire Ainak szüksége van? Mi az, amit meg tudnék neki adni, mi az, amit nem mond ki, de nekem tudnom kéne, hogyan szembesüljek a több mint valószínű, kegyetlen és hideg valósággal? Hogyan adjam tudtára, hogy engem nem érdekel, ha szenvednem kell, és akkor szenvednék igazán, ha ő maga nem lehetne itt velem? Mit kell tennem, hogy visszakapjam? S miért nem hiszi, hogy én képtelen lennék bárki más mellett boldog lenni? Vagy lehet, ezzel túl önző vagyok, hogy csak saját érdekeim nézem? De ha így lenne, ha Ainak tényleg nem lenne szüksége rám, vagy nem rám lenne szüksége, akkor mégis miért jött utánam, miért hitetgeti előttem, hogy van még remény, hogy folytatni szeretné, hogy még nem adja fel? Mert nem adhatja fel, ilyen könnyen semmiképp. Talán, talán ez csak egy mélypont, amire tán csak nosztalgikusan gondolunk vissza, mint egy sötét fordulópontra. Vagy talán egy keserű emlék marad ez is, melyet örömök kálváriájával próbálunk feledni, külön.
Nem bírok válaszolni; kísértetiesen csengő szavai csak tovább fertőzik azt a sebet, amit az elmúlt fél órában szereztem. Talán számíthattam volna rá, hogy nem kapok konkrét válaszokat, hiába lenne akkor minden egyszerűbb. Egyszerűen nem értem, miért nem látja azt, amit én. Bár talán én sem látom kellőképpen azt, amit ő, igen, más magyarázat nem lehet. Fejemet leszegem, és a kínos csendet próbálom megemészteni, melyet legfeljebb a külvilág zaja szakít meg. További szavait így hallgatom végig, s még az eddigieknél is jobban össze kell szednem magam, hogy ne törjek meg végleg. Még csak szemeibe sem vagyok képes nézni, inkább továbbra is leszegett fejjel hallgatom mindazt, amit elmond. Én sem tudom, hol a kiút, hiába próbálom elhitetni önmagammal, hogy igenis, tudom, hogy látom a megoldást, hogy látom a módját, hogyan csaljak ismét mosolyt arcára, és ha csak néhány röpke pillanatra, de feledtessem vele kínját. Talán tényleg szét kéne válnunk, talán tényleg nincs már helyünk egymás mellett, talán tényleg ez lenne a megoldás. Nem tudom, nem tudom, már semmit sem tudok! Nem akarom… Csak nem akarom, és kész.
A matatás hangjára sem emelem fel tekintetem, egy kis ideig csak próbálom feldolgozni az eddigieket, ám az öngyújtó jellegzetes zajára már felpillantok, hogy egy olyan kép égesse bele magát emlékeim leggyötrelmesebbjei közé, ami legmerészebb álmaim közepette sem volt jelen. Ugyan én sokat bagózok, de Ai kezébe valahogy oda nem illő, és sosem gondoltam volna, hogy valaha is önmagától gyújt rá egyet. Normál esetben persze azonnal kikapnám azt a kezéből, most azonban hagyom, hadd tegye. Én magam is a cigarettatárcámért nyúlok, Ai mellé megyek az ablakhoz; hogy a füst kimenjen, résnyire ki is nyitom azt, bár mínusz fokok vannak odakint, egy kis szellőztetés talán nem árt. Cigarettámat meggyújtom, egy csésze teát nyomok Ai kezébe, majd egy pillanatra hátrébb vonulok egy pokrócért, s egy másik teával leülök Ai mellé és magunkra borítom azt, hogy kicsit védjem magunkat a hideg ellen. A cigivel persze kicsit sikerül megperzselnem a pokróc szélét, de a hamut könnyedén lesöpröm róla. Hiába, pontosan tudom, miért van rá Hisaének szüksége, hiszen én is többet szívok belőle, ha ideges vagyok. Valamennyire most is sikerül lenyugtatnia.
- Nem vagyok jó ember, Hisae. – töröm meg kis idő múltán a csendet. A múlt árnyai ellen nap, mint nap küzdök, mert változni akarok, és én elhiszem magamról, hogy sikerült is megváltoznom. Kérdés, vajon ezt mások hogy látják. – Csak próbálom azt tenni, ami jobbá tehet. – szívok bele még egyszer a cigibe, majd oldalra pillantva fürkészem arcát. Érzéseim kezdenek kétessé válni; nem akarom elengedni, de azt sem tudom, mit tegyek. Talán nem vagyok megfelelő számára.
- Ha tényleg így gondolod, és ha tényleg nem vagyok elég jó, talán tényleg a legjobb lenne, ha szakítanánk. – nem tudom, mi mondatja velem a szavakat, egyszerűen megtörtént. Szeretem, de nem tudom, attól lennék-e jobb ember, ha elengedném, vagy akkor, ha továbbra is elkeseredetten küzdenék.

*Ugye milyen sokat jelent a szó? A szó mely kimondatja veled, mit is érzel valójában. Mikor akad egy barát, ki kimondatja veled ezeket a szavakat. S titkon mindig abban reménykedhetünk, hogy a szelek szárnyán, hó hátán szeretteink fülébe jut mindez. S most? Keserű havazás. Fájdalomban fűtött érzelmi kavalkád tömkelege. Nincs semmi, csupán sivár pusztaság. Nem más. Hiszen ajkaim közt tartva a cigaretta sem segít. Igazán figyelmes tőle, hogy takarót húz rám, és teát ad a kezemben...vigyáz reám. Noha erős vagyok én, de ezektől védtelen. Azért lenne itt ő, hogy megvédjen. De lehetséges, hogy késő már? Igen, ez elképzelhető. Eloltom cigarettám, és eldöntöm, hogy soha többé nem veszem kezembe. Nem veszem, mert ha ezt merném, akkor alkoholt is vennék. Sakét iszogatni egész áldott nap pedig nem szép dolog. Akkor hogyan is tegyek a dolgok ellen? Hogyan mondjam el neki, hogy szeretem, s azt akarom, hogy mellettem legyen óvjon. Úgy nem mondhatom neki, hogy közben pedig elbizonytalanodtam a kapcsolatunkat illetően. Nem akarok neki hazudni, az nem volna rám illő viselkedésmód. Beleiszok a teámba és tartós csendet fogadok. Nem meglepő számomra szavai, hiszen reálisan látja a világot. S sejtem, hogy valahol őt is elbizonytalanítottam. Majdan felé fordulok.*
- Emberi léted réges rég a múlté Natori. Ami most vagy shinigami, csak is az számít. Te egy értékes halálisten vagy, nincs miért szégyenkezned. *Visszafordulok, s csak pillantok kifelé az ablakon abban reménykedve, hogy majd ott megoldásra találok. Ámbár kötve hiszem, hogy az elmúlást idéző havazás, most sokat segítene. Tökéletesen leírja az elmúlt percek történéseit. Hullámvölgyes beszélgetés, akárcsak a havazás. Hol kis "cseppekben" hullik, hol nagyobbakba, de a lényege ugyanaz. Eltörölni mindazt, mi előtte volt. Elmúlást vagy majd új kezdetet ad. Én pedig, aki a természetet bizony rengetegszer figyelni szokta, sokat tanulok belőle. Még kiiszom teámat, és leteszem az ablakpárkányra. Felé fordulok, és hosszasan pillantok a szemeibe.*
- Értem én..értek mindent Keisuke. Köszönöm a teát...köszönök mindent. *Behunyom szemeimet, s két lépést meghátrálva majd elindulok a kijárat felé. Lépteim nagyon hosszúnak, és rendkívülien súlyosnak tűnnek a számomra. Azok, hiszen nagyon jól tudom, hogy feltehetőleg utoljára járok e falak között. Nekem itt már nincsen maradásom. Mindketten el vagyunk bizonytalanodva, s az, hogy ő ezt szavakba is öntötte, így már nincs más választás. Helyre akarom, akartam hozni..de ő bizonytalan. Akkor miért erőltetném? Miért futnék egy olyan szekér után, ami nem biztos, hogy felvesz? E helyett inkább megkönnyítem a döntést, és én mint erős nő kibírom. Ki kell bírnom, csak nagy levegőket kell vennem, és akkor menni fog. Csak hogy éppen a birtokon mi lesz, azt én nem tudhatom. Ha húgom úgy kívánja, tenni ellene nem tudok...nem igaz? Csak egy kitüntetett cselédlány leszek Ryuuji-dono szemeiben, aki távozott, Ezzel még meg is könnyíthetem a távozás pillanatát, amennyiben Ritsu valóban így szeretné. Éppen a küszöbre érnek lábaim, de ama pillanatban megtorpanok.*
- Egyébként...én csak egy koszos gyermek voltam Rukongaiból. Csak egy éhes száj, akinek egyedül kellett megküzdenie szülő nélkül azért, hogy idáig eljuthasson. Nem vagyok egy jó shinigami...nem tudom magamat úgy kifejezni, mint más. Nem vagyok képes oda menni a hadnagyomhoz, és megölelni a puszta jelenlétéért. Vagy Anaot.. Ritsu felé is igencsak távolságtartónak minősülök... Kettőnk közül Natori, te egy jobb és értékesebb személy vagy. Tudod úgy szeretni társaidat, hogy ők mindezt ugyanúgy látják rajtad. Fogod kezüket a bajban, és mosolyt csalsz arcukra. Ezek az értékes tulajdonságok...ezt kell megragadnod önmagadban és nem elengedni. Ha ezt megteszed, akkor nagyon jó shinigami leszel továbbra is. *Két könnycsepp zúdul le arcom peremén, s féloldalasan visszapillantok rá, mihelyst az ajtót kinyitom, és a hideg szép felfújja hófehér haorimat, hajszálaimat, s mindent egyaránt. Minden oly' keservesnek tűnik, pedig lehetne boldog pillanat is. Attól, hogy lehet itt mindennek vége, attól még szerethetjük egymást őszintén. De itt most valami bizonyára elszakadt, ki tudja mennyi ideig.*
- Sayonara...légy jó... *Visszafordítom tekintetem a kinti havazásra s kitérek a hóba. Előzékenyen becsukom magamra az ajtót, és egyszerűen a Sanbantaihoz (3. osztag) megyek. Az irodám egyben lakrész is, ott majd bizonyára el leszek egy darabig. Talán így lesz...*

Néma csend uralkodott a szobámban, az egyetlen zajt az eső kintről beszűrődő halk zúgása jelentette. Pár perccel ezelőtt még hétágra sütött a nap, most azonban sötét fellegek takarják el a ragyogó kék eget és könnyeikkel áztatják a birtok minden szegletét. Valami ilyesmi történt velem is. Boldog életem egy csapásra megváltozott, és ahogy a felhők elvették a természettől mindazt, amit a Nap megadott számára, úgy az én életemből is egy csapásra eltűnt a fény és a meleg. Már az időérzékemet is teljesen elveszítettem, szürke napjaim teljesen egybefolytak, miközben egyre mélyebbre kerültem az események örvényében. Ha nem az osztagban végeztem a munkámat, akkor a szobámba zárkózva töltöttem minden percemet, figyelve a nappalok és az éjszakák váltakozását, időnként pedig lenyomtak a torkomon pár falatot, hiába nem volt semmi étvágyam, én pedig beletörődve hagytam magam. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de mintha egyik pillanatról a másikra veszítettem volna el szinte mindenkit, aki fontos nekem, akire támaszkodhattam. Kihaltnak tűnt a rezidencia is az édesapám szobája körül sürgölődő emberek és az Ai-sama által hozott élet nélkül, igaz nem is különösebben vágyok most a hangzavarra, csak... társaságra. Édesapáméra, Onee-samáéra... olyanokéra, akik nem lehetnek itt.
Miért? Míg kusza gondolataim váltakoztak a fejemben, egyre gyakrabban bukkant fel ez az egyszerűnek tűnő kérdés. Elveszítettem édesapámat, és elvették tőlem a nővéremet, akinek a létezéséről mintha csak tegnap szereztem volna tudomást. Vajon Okaa-samát is egyszer elragadják majd a királyi testőrség kötelékeibe, hogy az utolsó szalmaszálat is kivegyék a kezemből, amibe kapaszkodhatok? Miért? Miért kellett tanúja lennem annak, ahogy széthullik Keisuke-sam... fukutaichou-san és Ai-sama kapcsolata? Hogy lássam, milyen sors vár arra, aki szerelmes lesz? Hisz' édesanyámnak is csak fájdalmat okozott ez az érzés, és testvéremnek is... velem miért lenne másképp? Otou-sama nem véletlenül szerette volna, ha nemeshez illően én is érdekházasságot kötök, bölcsessége mégsem tartott ki. Az volt az utolsó kívánsága, hogy legyek boldog, de vajon boldogság vár rám az utam végén, ha végigmegyek rajta, vagy ugyanaz a fájdalom, ami Ai-samát is kínozta és talán kínozza a mai napig is. Gondolkodásom csupán egyetlen válaszhoz vezetett a kérdéseimre, ez pedig az, hogy itt az ideje felnőnöm és a saját talpamra állnom. Nem függhetek folyton másoktól, nem menekülhetek a családom, a barátaim által nyújtott menedékbe. Olyan felelősségem van, amelyet nekem kell teherként hordoznom és nem oszthatok meg másokkal. Élnem kell azokkal a tanácsokkal, tapasztalatokkal, amit azok adtak, akikkel eddig megosztottam ezt a terhet, most hogy már nincsenek itt. Azzá a vezetővé akarok válni, aki édesapám szemében voltam.
Ehhez az első lépés az kellett legyen, hogy végre kitisztítsam a fejemet és továbblépjek. Hogy a múlt tapasztalataiból, emlékeiből merítve tekintsek előre. Felkeltem az ágyamból, és sietve magamra öltöttem shinigami uniformisomat, majd egyetlen szó nélkül elhagytam a birtokot. Villámtáncom segítségét igénybe véve haladtam a 10. osztag területe felé az esővel mit sem törődve. Lábaim öntudatlanul vezettek a hadnagyom szerény hajléka felé, ki végigkísérte az utamat, mióta megismertük egymást a 3. osztag kötelékeiben. Úgy látszik, most ő kellett nekem ahhoz, hogy az elmémben kavargó káoszban rendet teremtsek, hogy válaszokat kapjak. Kopogtam, és választ sem várva, ellentmondást ne tűrve léptem be az ajtón. Csuromvizesen, komor arccal, soványan, kialvatlanul, de tekintetemben ott égett az elhatározás tüze.
- Bocsáss meg, amiért előzetes egyeztetés nélkül rád törtem, de meg kellett törnöm a jeget. Beszélnünk kell, fukutaichou-san - csendült fel lágyan hangom, mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan határozottság, amitől még én magam is meglepődtem. Mióta véglegessé vált Keisuke és Onee-sama szakítása, nem beszéltünk egymással, igaz nem azért, mert haragudtam volna a férfira. Ám most, hogy Ai-sama már nincs, végül összeszedtem a bátorságot hozzá, hogy idejöjjek. Talán csak a pillanat heve vezérelt ide, de lehet hogy inkább ugyanaz, ami annyi keserűséget okozott nekem, csak hogy tanítson és neveljen arra a kegyetlen világra, ami a nyakamba szakadt a Kagami-ház fejeként.

Valamiért kifejezetten jobban érzem magam a bőrömben az utóbbi időben. Minden szarság ellenére úgy érzem, hogy tényleg révbe ért az életem, ennek oka pedig se több, se kevesebb, mint hogy rátaláltam arra a nőre, akivel a jelek szerint hosszú évekig össze tudom kötni az életem. Vagy talán annál is tovább. Ez már csak kettőnkön múlik, én pedig mindent megteszek azért, hogy működjön, márpedig igenis, működik. Sokmindenben vagyunk hasonlóak, és értjük egymás gondolkodásmódját. Még úgy komolyan talán nem is veszekedtünk. Bár mintha egy kicsit megorrolt volna, amikor Naokival ellopattam az egyik bugyiját...
Az elsődleges és leglátványosabb jele annak, hogy Kotomi ott van az életemben, hogy magamhoz mérten kifejezetten rend van a lakásomon. Nem hevernek használt zoknik a mosogatóban, és nem állnak sorban a szemetes zsákok a folyosón „majd kiviszem” jeligével. Csak a konyhát lepi el a dohány jellegzetes szaga, s halmozódik a mosogatnivaló a mosogatóban. Egyedül persze nem lennék ilyenre képes, nem kenyerem a háztartás vezetése, tipikusan női dolog, én meg nem is értek hozzá, meg lusta vagyok, igaz, képes voltam minden feleslegesnek vélt holmim – amik amúgy nem feleslegesek, csak éppen útban vannak – a szekrények egyikébe gyömöszölni. Ha kinyitnám, persze eljönne az armageddon, de amíg nem látják, addig rend van, vagy mi a fene, nem igaz?
Zuhanyzásomon túl kapok magamra egy hálóköntöst, s a fogmosást követően csavarom ki a vizet hajamból egy törölköző segítségével. A kopogást a fürdőből meg sem hallom, ám értetlenkedek egyet arra a zajra, mely figyelmeztet, valaki fogta magát és betört hozzám kelletlen. Szorosabbra húzom magamon a köntöst, és kukkantok ki a fürdő ajtajából, majd leesett állal törlöm meg fogkrémes pofázmányom, hogy Ricchan elé siessek egy tiszta törölközőt markolászva.
- Dzsízüsz, Ricchan! Mit keresel itt ilyenkor? Csurom vizesen...? És mióta vagyok én neked fukutaichou-san? – bugyolálom be a fejét a törölközőbe, s ellentmondást nem tűrően rángatom be őt a nappali helyiségként elnevezett szakaszt a konyha és a hálószoba között. Hangosan sóhajtva egyet ültetem le az egyik kényelmes fotelbe, én magam pedig azon nyomban a teaforralóhoz sietek a konyhába. Emlékszem még, amikor Ricchan lebetegedett, főleg az én hibámból, szegény képes volt beleugrani a tengerbe egy ostobaság miatt... nem kell nekem az, hogy még egyszer megbetegedjen. Megígértem Ainak, hogy vigyázok rá, és ha még nem is ígértem volna meg, egyszerűen a szívemen viselem sorsát.
- Van zöld, és fekete, milyet kérsz? – kiabálok ki a konyhából, hogy megkérdezzem, milyen teát kér. Kis tétovázás után döntök a zöld mellett, amúgy se nagyon tudom, mi a különbség azt leszámítva, hogy a feketének tényleg mintha sötétebb lenne a színe. Hamarosan visszatérek egy-egy bögre jól cukrozott teával.
Való igaz, amióta én és Ai végleg szétmentünk, nem nagyon találkoztam Ritsuval. Tulajdonképpen kerültem, tudtam jól, hogy mennyire fontos volt neki az, hogy én és Ai együtt legyünk, de végül be kellett látnunk, hogy nem működik. Na meg, ha ez nem történik meg, Kotomival sosem kerülünk össze, vagy ha mégis, valamiért úgy érzem, nem az lenne, mint most. Nem tudtuk volna megismerni egymást úgy igazán, ez pedig bármennyire is kegyetlenségnek hangozhat tőlem, de így volt jó. Szükségem volt Aira, hogy szükségem lehessen Kotomira. Nem mintha ilyen egyszerű lenne az egész.
- Hallottam... szóval hallottam, mi történt. Nagyon sajnálom. – nyomom Ritsu kezébe a teáját. Ő talán tudja azt is, hogy Ai hova mehetett, nekem ugyanis nem mondott semmit, üzenetet sem hagyott. Egyszerűen csak felszívódott, eltűnt. Utoljára akkor láttam talán, amikor Kotomival részt vettem azon a táncos esten. Talán beszélnem kellett volna vele? Részvétem azonban Ritsu apjának halála miatt szól. Még Ait is én kapartam össze a földről, teljesen szétesett. Bele se merek gondolni, Ricchannak mennyire nehéz lehet. Nekem viszont kötelességem támogatni őt mindenben. Ha már Ai nem képes rá.

Noha otthonában törtem rá, mégis méltatlan látványnak véltem a köntösbe burkolózott hadnagy képét. Azt hiszem kicsit túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy bárhová megyek, mindig gyönyörű ruhába öltözött emberek fogadnak és látnak vendégül, én pedig ugyanígy, ha vendéglátó vagyok, öltözködésem mindig ízléses. A családomat leszámítva Keisuke azon kevés személyek egyike, aki látott már úgymond hétköznapi öltözetben is otthon, mikor beteg voltam, és ő ápolt s vigyázott rám. Ám amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, hisz' végső soron az én csapzott külsőmben is volt kivetnivaló bőven. Többnyire nem teszek látogatást ennyire elhanyagolt külsővel, ám számomra most a megjelenés vajmi keveset jelentett s ért. Hirtelen elhatározásom annyira magával ragadott, hogy még az esernyőm magamhoz vételével sem törődtem. Csak az járt az eszemben, hogy beszélni kívánok a fukutaichou-sannal.
Még szaporán szedtem a levegőt a sietségtől, így nem ellenkeztem, mikor a törülközőjét a fejemre csavarta, és beljebb kísért a lakásban. Tisztábbnak, rendezettebbnek tűnt minden, mint régen, emlékszem még arra, mikor először jártam ha nem is itt, de még a 3. osztagnál fenntartott szobájában. Rémisztő élmény volt, el sem tudtam képzelni, hogy lehet ilyen körülmények között élni. Gondolataim azonban hamar másfelé terelődtek. Itt voltam, és megvolt az elhatározás is, azonban mégsem tudtam, hogy és hol is kéne kezdenem. Mit akartam egyáltalán mondani? Egyenes tartással, de lehajtott fejjel üldögéltem a fotelben, ahová leültetett, és becsuktam a szemem. Most éreztem csak meg, hogy a vizes uniformisban kicsit didergek, szóval tétován a törülközőhöz nyúltam, és legalább a hajamat szárítgatni kezdtem. Hálásan pillantottam fel a hadnagyra, mikor elém tette a gőzölgő bögre teát.
- Nagyon köszönöm, hogy fáradozol miattam, igazán nem lenne szükséges - udvariaskodtam, de valójában tényleg nem szerettem volna a terhére lenni. Nem is azért jöttem, hogy vendégül lásson. Mindenesetre jól esett a forró bögrére kulcsolni a tenyereimet. Elég volt a meleg, amit árasztott magából a kerámia, az ital maga nem vonzott különösebben. Természetesen illemből belekortyoltam, egyetlen fintor nélkül tudomásul véve, hogy túl van cukrozva. Mondhatni, a szokásos, valami nem változik sosem.
Részvétnyilvánítására csupán csendben bólintottam, komoran magam elé meredve. Akárhányszor Otou-samára gondoltam, mindig ürességet éreztem belül, szívem mélyén. Nagyon hiányzott, ám sírni már nem tudtam az elvesztése miatt. Elapadtak a könnyeim, Ai-sama elvitte őket. Csak a maró fájdalom maradt mostanra. Kezeimet a bögrén tartva végül felemeltem a fejem, és rápillantottam az aggódó férfira. Azt hiszem megfogalmazódott bennem végre, hogy mit akartam mondani.
- Én is, engedd meg, hogy sajnálatomat fejezzem ki amiatt, ami Onee-samával köztetek történt. Egyben szeretnék bocsánatot is kérni. Nem lett volna szabad beleütnöm az orromat, csak fájdalmasabbá tettem számotokra az elválást a ragaszkodásommal. Szerettem volna boldognak látni titeket egymás oldalán... és el szerettem volna kerülni, hogy elveszítsem a talajt a saját talpam alól. Minta voltatok számomra, és most magam sem tudom, hogy milyen sors vár rám, ha még ti ketten sem tudtatok boldogok lenni egymás mellett... - fejtettem ki gondolataimat, immár a tea felszínének lágy fodrozódását figyelve, ám valójában a semmibe révedtem beszéd közben. Ismét Masaru-sama körül kezdtek forogni a gondolataim. Féltem újabb sebeket szerezni megtépázott szívemre, de vajon ez vár-e rám, ha végigmegyek a rózsaszín úton? Vagy csak 3D-s napszemüveg helyett én rózsaszín okulárét hordtam volna?